Tizenhatodik fejezet

Az engem egyfelől a hadsereg főparancsnokságának megtartására, másfelől a hadügyminisztérium személyes átvételére indító körülmények – Az osztrákok elleni támadó haditerv – A központi hadműveleti iroda létrejötte

 

Aulich tábornok közvetlenül Buda bevétele után makacs belső baja miatt nyugalomba helyezését kérte.

Damjanich tábornok szétzúzott lábával betegen feküdt.

A hadseregnek valamennyi többi oszlopa – az egy Klapkát kivéve – önálló csapatvezérlőként még sokkal kevésbé volt kipróbálva, semhogy a fővezényletet bármelyikükre megnyugvással rá lehetett volna bízni. Klapka tábornokot pedig azért nem akartam a hadsereg élén látni, mert a támadást az osztrákok ellen – mielőtt az oroszok meggátolnák benne – újra erélyesen meg óhajtottam kezdeni, ő pedig az általa készített s a debreceni minisztertanácson elfogadott általános haditervben határozottan a védelmi magatartás mellett foglalt állást.

Ezek közt a körülmények közt kénytelen voltam továbbra is megmaradni a hadsereg főparancsnokának.

De – ismervén a hadügyminisztérium nagy befolyását a hadsereg teljesítményére és politikai meggyőződésére – szintoly erősen meg voltam győződve róla, hogy múlhatatlanul szükséges egyszer s mindenkorra véget vetni annak az iránynak, amelyben Kossuth és környezete a hadügyminisztériumnak természetes befolyását használta; Klapka tábornok pedig nagy sajnálatomra már az alatt a rövid idő alatt is, melyet helyettesemként Debrecenben töltött, máris teljesen igazolta aggodalmamat, hogy természetének lágy volta miatt aligha lesz képes kemény feladatának megfelelni.

Egy szép napon ugyanis a kormányzó egyik nővérét „országos főápolónővé” nevezték ki,* s Klapka azonfelül saját kezűleg aláírt hadügyminiszteri rendelettel* lepett meg, mely az országban lévő valamennyi kórházi hatóságot minden szolgálati kérdésben a nevezett „országos főápolónő” fennhatósága alá rendelte.

A szépnemnek a betegápolásra való képességét ugyan még senki sem vonta kétségbe; de beteget ápolni, meg egy országnak, sőt egy harcoló hadseregnek összes betegápolási ügyeit szervezni és vezetni két különböző dolog. Ez aligha volt titok Klapka tábornok előtt; de belőle hiányzott, mint már jeleztem, az az erkölcsi erő, mellyel egy hölgy – a legjobb indulatot feltételezve is semmiképp sem helyén való – közigazgatási szeszélyeinek, a szépnemnek járó tisztelettel ugyan, de férfias szilárdsággal ellenállhatott volna.

Ennek következtében a hadügyminisztérium Klapka alatt néhány napon belül többet vesztett önállóságából, mint Mészáros alatt hónapok során. Felelőtlen mulasztás lett volna a minisztériumot továbbra is olyan kezekre bízni, melyek éppenséggel tágra nyitották a kaput a kormányzó és mindkét nembeli környezete feltűnő szenvedélyének, mellyel a legfontosabb hadügyi dolgokba éppannyi értetlenséggel, mint önbizalommal belékontárkodtak. Ezt, úgy látszott, Klapka maga is érezte, mert nem sokkal Buda eleste után kijelentette, hogy hadügyminiszterként sehogy sem találja a helyét, és visszavágyik a hadsereghez.

Abban a pillanatban egyetlen olyan személyiség sem állt rendelkezésre, akire helyettesítésemet a hadügyminisztériumban több megnyugvással rábízhattam volna, mint Klapka tábornokra; így aztán a hadügyi tárcát is egyelőre személyesen kellett átvennem, legalább addig, ameddig alkalom nem adódik egy megbízható helyettes kezére bízni a minisztérium vezetését.

Ezért június elején* Debrecenbe utaztam, mert a hadszíntéren úgy álltak a dolgok, hogy személyes jelenlétem néhány napig nem látszott okvetlenül szükségesnek.

A főhadsereg – mint mondtam – Damjanich és Aulich tábornokok személyében elvesztette legjobb vezetőit.

Buda bevétele után ez a sereg a szó szoros értelmében elárvult.* Én legalábbis elárvultnak tartottam.

Sem Klapkának nem közönséges hadvezéri tehetsége, sem az én erőfeszítéseim nem látszottak elégségesnek, hogy azt a súlyos veszteséget pótolhassák, melyet a hadsereg az említett két személyiség kiválásával szenvedett.

Az új hadtestparancsnokoknak, Nagysándor és Knezić tábornokoknak, Poeltenberg ezredesnek, valamint Aulich utódjának a II. hadtest élén, Asbóth ezredesnek, még nem volt alkalmuk önállóságukat az ellenséggel szemben – akár válságos pillanatokban a csatatéren (mint Damjanichnak Isaszegnél és Nagysallónál), akár éppannyira nyaktörő, mint döntően fontos feladatok megoldásakor (mint Aulichnak Pest előtt az áprilisi hadjárat alatt) – kimutatni.

És nem volt ok annak a föltételezésére, hogy az osztrákok elleni új támadó hadjárat, melyre én a Klapka-féle védekező haditerv ellenére komolyan rászántam magamat, kevéssé gazdag lesz válságos pillanatokban és helyzetekben, mint az áprilisi hadjárat volt.

Ezért két dolog közt választhattam: vagy a hadsereg összevont zömével személyes vezetésem alatt egyetlen hadműveleti vonalon indítom meg a hadjáratot, és a válságos időszakoknak vaktában, csupa ki nem próbált hadtestparancsnokkal megyek neki; vagy megosztom a hadsereg zömét és önálló hadtestekkel, több hadműveleti vonalon kísérlem meg a hadjárat megnyitását, hogy az új hadtestparancsnokok közül azokat, akik képesek lesznek Damjanichot és Aulichot pótolni, mindjárt a hadjárat elején megismerjem.

A vezérkari főnökkel egyetértve, az utóbbi megoldást választottam.

Az osztrákok elleni támadásunknak – mint látni fogjuk – az önállóan működő I., II. és III. hadtest által az ellenség Vág melléki állása ellen intézendő támadással kellett kezdődnie, és csak miután ezek a hadtestek szerencsésen átkeltek a Vágon, kellett újra egyesülniük az én személyes vezetésem alatt.

A VII. hadtestnek Poeltenberg és Kmety alatt eközben tüntető támadásokat kellett végezniük a Duna jobb partján.

Főparancsnoki feladatom az említett támadó hadműveleteink első szakaszában következésképp a szükséges egység biztosítására szorítkozott.

Ennek végrehajtását a vezérkari főnökre bíztam.

A szükségmegoldás egy egész Magyarországra kiterjedő tekintélyű mozgó központi hadműveleti iroda szervezéséhez vezetett; így akartam megvalósítani kettős szándékomat: egységet vinni valamennyi hazai sereg hadműveleteibe, és véget vetni annak a káros befolyásnak, amelyet Kossuthék hadászati képzelődései gyakoroltak a hadműveletek menetére.

Ugyanez a szükségmegoldás tette lehetővé számomra, hogy tevékenységemet néhány napon át a hadügyminiszteri teendők végzésének szentelhessem, anélkül hogy emiatt a főhadsereg hadműveleti területén valamiféle mulasztástól kellene tartanom; mert egyfelől valószínűnek látszott, hogy az osztrákoknak – a tavaszi hadjáratban vallott kudarcaik után – aligha lesz kedvük támadólag lépni fel ellenünk, mielőtt az oroszok tömegesen be nem törnek az országba; másfelől nekünk is, hogy az ellenség Vág menti állása ellen erélyesen megkezdhessük a támadást, először is előcsapatait kellett átszorítanunk a Vág bal partjáról a jobb partra, aztán pedig, hiszen tábori hídkészleteknek nagy híjával voltunk, meg kellett tennünk azokat az időrabló előkészületeket, melyek a Vágon való átkelést az ellenség szeme láttára lehetővé teszik. Számításom szerint ezt a két feladatot aligha lehet gyorsabban megoldani, mint amikorra Debrecenből visszatérni szándékoztam. Arra az esetre pedig, ha néhány napi távollétem alatt a harctéren valamilyen váratlan esemény történik, a vezérkari főnök fel volt hatalmazva saját belátása szerint a szükséges intézkedések megtételére és az egyes hadtestekhez való eljuttatására; valamennyi hadtest-, hadosztály- és különítményparancsnoknak meghagytam, hogy a vezérkari főnök – egyszersmind a mozgó központi hadműveleti iroda főnöke – aláírását úgy tekintsék, mint a magamét.




Hátra Kezdőlap Előre