Tizenharmadik fejezet

Buda ostromának és védelmének bírálata

 

Május 4-én délben zártuk körül Budát, és csak május 21-én reggel került birtokunkba a vár, vagyis csaknem tizenhét napot fordítottunk a meghódítására.

Az ellenséges várőrség állhatatosságán kívül a váratlanul szükségessé vált rendszeres ostrommunkálatok előkészületeinek hiánya, a munkálatok végrehajtása során elkövetett hibáink, ostromtüzérségünk kis száma és mindezek tetejébe a komáromi várparancsnoknak, Guyon grófnak, hogy a legenyhébb kifejezéssel éljek, idétlen akadékoskodása ennek a ránk nézve igen jelentékeny időveszteségnek fő okai.

Aligha lehet tagadni, hogy a budai várnak a Hentzi vezérőrnagy követte védelmi módszert figyelembe véve legfeljebb nyolc nap alatt hatalmunkban kellett volna lennie, ha én nem hiszek abban az előítéletben, hogy Budát csupán gyalogsággal és taracktűzzel be lehet venni, és az ostromtüzérséget Komáromból mindjárt magammal hozom, ha az ütegek építéséhez szükséges anyag beszerzéséről előre gondoskodom, és ha az ütegek építéséhez ugyanannyi eréllyel, de alaposabb szakismerettel fogok hozzá. Mert az a módszer, amellyel Hentzi vezérőrnagy Buda védelmét intézte, sajátságos képzelődésen alapult – mintha bizony egy körülzárt erőd hosszasan tartható volta nem az ostrommunkálatok szakadatlan akadályozásától, hanem a védő által a támadás körzetén kívül eső ponton véghezvitt pusztítástól függne.

Ahelyett, hogy ütegépítésünket mindenáron akadályozta volna – és e nélkül mi csakis a falaknak létrákkal való megmászására lettünk volna kárhoztatva, ami az őrség vitézségét tekintve bizonytalan vállalkozás lett volna –, Hentzi vezérőrnagy azokat a hatalmas eszközöket, amelyekkel a várat fölkérő levelemre adott válaszában teljes joggal dicsekedett, egyes-egyedül Pest ismételt bombázására fordította.

Míg mi az ő szeme láttára feltűnő gyakorlatlansággal sáncoltunk a Naphegyen, és az ő Pest városát lövöldöző lövegeinek fele is elegendő lett volna rá, hogy réstörő ütegünk elkészülését megakadályozza, Hentzi vezérőrnagy mindenekelőtt az üres képviselőház lerombolását viselte szívén, és mellesleg néhány tucat magánházat tett hamuvá és rommá, véletlenül csupa fekete-sárga érzelmű pesti polgárét; de a végén az időközben elkészült réstörő ütegünk ágyúinak torkából felé dörgő „memento mori”* elrontotta ezt a kannibáli magánmulatságot.

Csak most, amikor már sebes volt a lába, vette észre Hentzi vezérőrnagy, hogy tulajdonképpen hol szorít a cipő.

Most aztán persze mindent elkövetett, hogy a mellvédeinket, amelyeknek építését semmibe sem vette, utólag elsöpörje, ágyúinkat, melyeknek elhelyezését meg sem kísérelte meggátolni, utólag elnémítsa. Mindazokhoz a védelmi építkezésekhez, amelyeket az ostrom legelső napján el kellett volna kezdenie, most utólag meglepő eréllyel fogott hozzá, és dolgozott rajtuk ernyedetlenül.

De az óriási erőfeszítéseknek csak az volt az eredményük, mint minden utólagos munkának. Elkéstek. Azokat a napokat, amikor meg kellett volna tenni mindezt, Hentzi vezérőrnagy, mint láttuk, egyes-egyedül Pest bombázásának kívánta szentelni.

És mikor ezek a napok elmúltak, és a mi huszonnégy fontosaink munkához láttak, akkor már a réstörést nem akadályozhatta meg, és az őrség legvitézebb ellenállásával sem tudta meggátolni a vár elestét – méghozzá a mi fogyatékos eszközeinket és az ostrommunkálatokban való gyakorlatlanságukat is figyelembe véve időnap előtt.

Buda vázlatosan leírt védelme minden vitézsége ellenére csak úgy bűzlött a pusztán politikai fanatizmussal magyarázható, egyébként dőre és utálatra méltó rombolási dühtől.

Pest bombázását, ismétlem, semmilyen szempontból sem lehet igazolni. Sem politikaiból, mert a pesti „háziurak”, mint mondtam, nem voltak sem Kossuth-imádók, sem radikálisok, sem katonaiból, mert (a már ellene felhozottakat mellőzve) még csak megtorlásnak sem volt megfelelő. Hiszen arra kellett volna rábírnia bennünket, hogy rögtön hagyjunk fel az ostromzárral, és szedjük a sátorfánkat.

Ez pedig nem következett be, és azt, hogy nem is fog, az ellenség (még akkor is, ha az én fölszólító levelem határozott hangjára mit sem adott) az osztrák ügy magyarországi állásának józan meggondolása után éppoly könnyen előre láthatta, mint azt a veszedelmes elkeseredést, mely Pest város pusztulása láttán támadt sorainkban annak okozói ellen.

Én mindezeket előre megfontoltam, és Hentzi vezérőrnagytól – mint ismeretes – Pest városának és a Lánchídnak kímélését követeltem, megígérve neki, hogy a Duna bal partjáról nem fogjuk megtámadni. Egyidejűleg neki és csapatainak arra az esetre is, ha körömszakadtáig tartják magukat, emberséges bánásmódot biztosítottam, ha ezt az őrségre nézve ártalmatlan tárgyat megkímélik.

Pest ismételt bombáztatása világosan megmutatta, hogy az illetők nem tartanak igényt az emberséges bánásmódra, és én menten szigorúan megtiltottam az ostromsereg minden csapattestének, hogy kegyelmet adjon az őrségnek. Parancsnokának foglyul ejtésére viszont külön díjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzalmait szükségtelenül szaporítani.

Hentzi vezérőrnagy halálosan megsebesülve esett hatalmamba* – a haldoklóval már egy felsőbb hatalom leszámolt.

Az őrséget sem hányták kardra. Ezt köszönje meg utólag azoknak a tiszteknek, akik azóta vagy a vesztőhelyen adták ki lelküket, vagy Ausztria állambörtöneiben sínylődnek; és tartsa tiszteletben nemes lelkű ellenségeinek emlékét!




Hátra Kezdőlap Előre