Kilencedik fejezet

A hadszíntér április 26. után – Az osztrák főhadsereg elleni támadó hadművelet eredetileg szándékolt szakadatlan folytatása helyett Budavár megrohanása kerül előtérbe

A magyar főhadsereg hadműveleti körzetében közvetlenül április 26. (Komárom teljes felmentésének napja) után a következőképp álltak a dolgok:

A Duna bal partján – a Csallóköz kivételével – az osztrák hadak visszavonulóban voltak a Vág jobb partja felé, részint szorongatva, részint csupán nyomon követve a Turóc völgyében Görgey Ármin portyázó különítményétől, a léva-nyitrai országút mentén pedig a VII. hadtestből, mint ismeretes, még Komárom fölmentése előtt Verebélyre indított portyázó oszloptól; a Csallóközben a várat ezen az oldalon körülzáró haderő Pozsony felé visszavonultában a szigetnek a várhoz közel eső részét egy-két napi járóföld mélységben a várőrség kikülönített hadoszlopának engedte át.

A Duna jobb partján az osztrák főhadsereg már április 23-án vagy 24-én kivonult Pest városából – Buda várában őrségül Hentzi vezérőrnagy vezénylete alatt néhány zászlóaljat hátrahagyva –, két egyenlőtlen részre oszlott és két ellentétes irányban kezdte meg visszavonulását az ország belsejéből a határ felé. A kisebbik rész, báró Jellačić bán hadteste, a Duna mentén vonult le a Dráva irányában; a nagyobb rész pedig (beleértve azt az osztagot is, melyet április 20-án Kéméndnél a Garam mentén Poeltenberg ezredes megvert, és az esztergomi hajóhídon át a Duna jobb partjára visszavonulni kényszerített) a legrövidebb útvonalon, az úgynevezett Mészáros úton hátrált, és bár visszahúzódását az április 26-i ütközet véletlenül feltartóztatta, másnap – a Komáromot ostromló hadtesttel együtt – folytatta visszavonulását Bécs felé.

A mi részünkön Aulich tábornok Pest birtokbavétele után nyomban hidat veretett a Dunán a fővárosoktól délre, hogy a budai várőrség és a bán hadteste közti összeköttetési vonalat azonnal hatalmába kerítse; Kmety ezredes helyreállította az Esztergom és Párkány közti hajóhidat, és hadosztályát átvezette Esztergomba, a jobb partra; a VII. hadtest kétharmada Poeltenberg ezredes alatt az április 26-i ütközet után egyesült a Komárom előtti elsáncolt táborban a Damjanich- és Klapka-hadtesttel. Itt április 27-én arra szorítkoztunk, hogy az ellenségnek Győr felé való elvonulása után a győri országúthoz és a Mészáros úthoz közel fekvő helységeket erős különítményekkel megszálljuk, és az ellenség visszavonulását járőrökkel figyeljük.

A beérkező jelentésekből meggyőződtünk róla, hogy támadó visszacsapásra az ellenség nem gondol, sőt siet megerősíteni az osztrák foglyok vallomását, hogy az oroszok betöréséig az osztrák hadsereg a védelemre szándékozik szorítkozni; hadászatilag számunkra az lett volna a legjobb, ha Buda várőrségével és a déli irányban elvonuló Jellačić-hadtesttel nem nagyon törődve gyorsan megint összevonjuk főhadseregünket, és az új hadjáratot azonnal megnyitjuk egy, az ellenség fő hátrálási vonalán, Győrön át Bécs felé intézett támadással.

De a Damjanich- és Klapka-hadtest tüzérsége az utolsó ütközetben (április 26-án) ellőtte majd minden lőszerét, és a tábori tüzérség lőszerutánpótlása a Tiszán túlról érthetetlen módon elmaradt. Poeltenberg VII. hadteste két hadosztályának tüzérsége itt a komáromi elsáncolt táborban, a harmadik (a Kmety-féle) hadosztály tüzérsége Esztergomban, és – ha nem csalólom – a II. hadtest (Aulich) tüzérsége is a fővárosoknál még harcképes volt ugyan, de csak egy, legföljebb két komoly csatanapra.

Az ellenséges főhadsereg elleni támadó hadművelet szakadatlan folytatása kézenfekvő gondolatának kivitele késedelmet szenvedett, mert tudtuk, hogy minden lépésünkkel erősödni fog az ellenség ellenállása, veszélyesebbek lesznek visszavágásai, parancsolóan szükséges volt tehát bevárni (a hadsereg tüzérparancsnokához szolgálati úton érkező jelentések szerint) a minden percben esedékes lőszerutánpótlást; és a debreceni április 14-i rögtönzés kiváltotta érthetően igen heves, elsősorban politikái természetű viták csakhamar a gondolat teljes elejtéséhez vezettek, már csak azért is, mert két hadászati tanácsadóm (Klapka tábornok és a vezérkari főnök) a pillanatnyilag legkedvezőbb legközelebbi hadicél meghatározásában ellenkező nézeten volt.

A vezérkari főnök megmaradt eredeti indítványa mellett, hogy folytassuk a támadást a győri úton hátráló osztrák hadsereg zöme ellen – a komáromi őrség egy részének a Csallóközben Pozsony felé való előnyomulásával egy időben –, és arra hivatkozott, hogy a véletlenül elakadt lőszerszállítmányok néhány napon belül minden valószínűség szerint beérkeznek.

Klapka tábornok Buda bevételének sürgős voltát hangoztatta, és rámutatott, hogy a budai vár, ameddig az ellenség megszállva tartja, éppen az indítványozott támadás ideje alatt elzárja a számunkra legfontosabb összeköttetési vonalat a Dunán, a Lánchidat. Ez a pont – tette hozzá – azért a legfontosabb számunkra, mert a legrövidebb útvonalon köti össze a Duna jobb partján tevékenykedő hadsereget a tiszántúli szertárakkal, és állandó és szilárd átkelőhely lévén a Duna két partja között, a legkevésbé van kitéve bármiféle zavarnak.

Klapka tábornok rámutatott arra is, hogy a budai ellenséges őrség Közép-Magyarország úthálózatának legfőbb csomópontját veszélyezteti, és teljesen megakadályozza a Dunán az észak-déli hajóközlekedést. Az úthálózat csomópontját ideiglenesen áthelyezhetjük ugyan a vár közvetlen hatáskörén kívülre, és az erőd szoros körülzárásával az ellenséges megszálló csapatok minden kirohanását meggátolni képes elegendő haderő odarendelésével biztosíthatjuk is; de annyi csapatot, amennyi a szoros körülzáráshoz elengedhetetlenül szükséges, a Győr ellen tervezett támadás során sehogy sem nélkülözhetünk, a szoros ostromzár pedig csupán fél eredményt hozhat, mert a Dunán a közlekedés a legérzékenyebb ponton továbbra is meg lenne szakítva. Ezt csak egy határozott, a budai vár bevételét célzó vállalkozás állíthatja helyre.

Ezt a vállalkozást az a kilátás is kívánatossá teszi, hogy így a Magyarországra nézve rendkívül fontos vár fegyverzetének, a benne felhalmozott különböző hadi készleteknek birtokába jutunk; legsürgetőbben pedig az, hogy milyen lelkesítő hatással volna az egész nemzetre a küzdelem minden erővel való folytatásában Buda várának, ennek a szent történelmi helynek visszahódítása.

Befejezésül azt állította Klapka, hogy a Buda felé vonulás megegyezik a hadsereg vágyaival; és ha számba vesszük – fejezte be –, hogy a vár éhségének erkölcsi állapotáról eddig érkező minden jelentés szerint imponáló haderővel szinte bizonyos a várnak első megrohanásra való, sőt talán kardcsapás nélküli bevétele; és ha számba vesszük, hogy Buda váratlanul gyors elestének híre a rémületet az ellenséges táborban valószínűleg csak fokozza, ez pedig megkönnyíti a nyomban rá minden erőnkkel megindítható támadást; át kell látnunk, hogy pillanatnyilag a magyar hadsereg legelső hadi feladata Buda visszavétele.

Klapkának ez az indítványa karöltve járt Kossuthnak hozzám intézett utasításaival, amelyek szintén mindenekelőtt Buda visszavételét sürgették.

Abban is megegyezett Klapka Kossuthtal, hogy ő is hitelt adott a budai helyőrség lehangoltságáról szóló híreknek, bár nem olyan föltétlenül, mint Kossuth, akinek nézete szerint Aulich néhány zászlóaljának átkelése a pesti Duna-partról a budaira a vár azonnali feladásával járna; de annyira mégis bízott Klapka is a hírek megalapozott voltában, hogy elhitte, imponáló hadsereg láttán az őrség nem fogja bevárni a rendszeres ostromműveleteket.

Én ezeknek az ellenfél lekicsinylését lehelő híreknek megbízható voltában a leghatározottabban kételkedtem. Annak a nemzeti elbizakodottságnak a szaga áradt belőlük, mely az április 14-i törvényt is szülte, és csakhamar – nagy meglepetésemre – a „fiatal hadsereg” soraiban is sokszoros visszhangra talált. S annak, hogy én mégsem tagadtam a valószínűségét, hogy a várat rendszeres ostrom nélkül is kézre keríthetjük, egyedüli oka kételkedésem volt, hogy azt a várat, melyet mi alig négy hónapja, herceg Windisch-Grätz tábornagy győztes hadserege előli hátrálásunk alkalmával, mint elismerten tarthatatlan pontot, kardcsapás nélkül odahagytunk, egynéhány ideiglenes építménnyel tarthatóvá lehet átalakítani.

De sem Buda bevételének részemről is – ámbár eltérő okokból – Klapkával megegyezően (és tévesen) föltételezett könnyű volta, sem Klapka többi érvei, melyekkel indítványát támogatta, sem Kossuth sürgetése a Klapka által legelsőnek kiszemelt cél érdekében, sem az a végzetes bizonytalanság, hogy a lőszerutánpótlásnak folytonosságában uralkodó zavar hamar rendbe jön-e – aminek én sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítottam, mint a vezérkari főnök –, mindez együttvéve sem lett volna elegendő, hogy Klapka hadműveleti elképzelését a vezérkari főnök elképzelése elé helyezzem.

Az indokok, melyek rábírtak, hogy az ellenséges főhadsereg elleni támadó hadművelet szakadatlan folytatásának eszméjét elejtsem – mint már említettem –, elsősorban politikai természetűek voltak.

Meg voltam győződve róla – a győri vonalon indítandó hadműveleteink sikere esetén is –, hogy a magyar hadseregnek azokat a részeit, melyek az április 14-i törvénnyel egyet nem értettek, lehetetlen lesz rábírni a hadműveleteknek az ország határán túl való folytatására; Magyarországnak a Duna jobb partjára eső nyugati határszéle pedig katonailag olyan jelentéktelen, hogy azt a határozott hadászati elképzelést, mely a hadműveletek alapját képezhette volna, sehogy sem tudtam felfedezni.

Meggyőződésem aztán arra a gondolatra vezetett, hogy a szóban forgó hadműveleteknek – ha tartósan nekünk kedvez a hadiszerencse – legalább politikai befejezést adjak, vagyis a Lajtához érve a győztes magyar hadsereg nevében az osztrák kormányt és a magyar országgyűlést felhívjam, hogy az 1848. évi magyar alkotmány alapján való békés kiegyezést és ne a boldogtalan polgárháború elkeseredett folytatását válasszák.

A lépés sikerének valószínűségét a következő elmélkedésekből vontam le:

Az olmützi oktrojált osztrák alkotmány, mely a Magyar Királyságnak – és a debreceni országgyűlési határozat, mely az Ausztriai Császárságnak jövőjét tagadta, egy színvonalon állt: külső segítség nélkül mind a kettő gyakorlatilag kivihetetlen volt.

Mind Olmützben, mind Debrecenben nagy szót mondtak ki, anélkül hogy előbb éretten meggondolták volna, vajon futja-e rá tulajdon erejükből, hogy a kimondott szót tettel igazolják – még ha csak az ököljog értelmében is.

A végzet úgy akarta, hogy az olmützi szókimondók, kik a debrecenieknek jó példával elöl jártak, most azon az úton is előttük járjanak, mely mindkettőjüket a megszégyenítő kiábrándulás felé vezeti.

Az áprilisi hadjárat eredménye – az osztrák foglyoknak a közelgő orosz beavatkozásról szóló kijelentéseiből ítélve –, úgy látszott, felvilágosította az osztrák minisztereket az eddigi működésük által Ausztria nyakára hozott veszély nagyságáról, sőt belekergette őket abba, hogy Ausztria megmentésének végső eszközéül Oroszország segítségéhez folyamodjanak.

Az volt tehát a kérdés, mi árt többet az osztrák kormánynak: az-e, ha lemond az oktrojált alkotmány életbe léptetéséről, vagy pedig az, hogy orosz segítség védőszárnyai alá menekülve önnön erejének elégtelen voltát beismerje.

Az állambölcsességről vallott egyszerű fölfogásom szerint az osztrák kormánynak, ha már meggyőződött róla, hogy külső segély nélkül nem tud az ausztriai monarchia heterogén alkatrészeiből – a nemzetiségek egyenjogúságának inkább elválasztani, semmint egyesíteni alkalmas garanciája alatt – legalább ideiglenesen homogén államot teremteni, inkább egészen föl kellene hagynia a reménytelen kísérlettel, és visszatérnie Ausztriának Magyarországgal való módosult, az 1848. évi alkotmány szabályozta államjogi viszonyához.

Ezt az osztrák kormány – ha a magyar országgyűlés ugyanígy felhagy a független Magyarország megteremtésének külső segély nélkül még reménytelenebb kísérletével – megtehette volna, anélkül hogy a maga tekintélyének befelé többet ártson, mint amennyit máris ártott azzal, hogy az oktrojált alkotmány hatástalanul kikiáltásának – ahogy azt az áprilisi hadjárat eredménye mutatta – képtelen volt nyomatékot adni; és mint amennyit ártani a Magyarország elleni orosz segítség elfogadásával kifelé is egyre hajlamosabbnak mutatkozott.

Az osztrák kormány az oktrojált alkotmányt nyugodtan félretehette volna, anélkül hogy ezzel a dinasztia iránti kegyeletet jobban megrendítse, mint amennyire azt Magyarország 1848. évi szentesített alkotmányának fegyveres felforgatásával tette.

Abban a biztos tudatban nyújthattak volna kezet a magyar országgyűlésnek a kiegyezésre az 1848. évi magyar alkotmány alapján – szándékom szerint a Lajtáig győztesen előrenyomuló magyar hadsereg békés kezdeményezését feltételezve –, hogy a kiegyezés, a magyar alkotmányon a monarchia központi hatalma javára eszközlendő néhány módosítással, meg is lesz; mert arra az esetre, ha az ilyen kiegyezés a debreceni országgyűlés hajthatatlanságán hajótörést szenved, szilárdan eltökéltem magam, hogy az utóbbival szemben elmegyek a végletekig.

Távol áll tőlem, hogy az imént kifejtett hajdani békéltető eszmém kivihető volta mellett érveljek, de tény, hogy az osztrák kormány még ma is – több mint két esztendővel Magyarország végső tevőleges ellenállásának orosz segítséggel történt leverése után – a szabad, egységes, alkotmányos Ausztriának azokban a Magyarországon kívüli részeiben sem nélkülözheti az épp annyira kényelmes, mint nem alkotmányos provizóriumot a vele járó ostromállapottal együtt, ahol a magyarhoz hasonló ellenállás sohasem volt.

Egyszerűen arra szorítkozom, hogy megbékítési eszmém kivitelének lehetősége felőli egykori elmélkedéseimet közöljem; magát az eszmét az a törekvés támasztotta bennem, hogy az olmützi oktrojált alkotmány s a debreceni április 14-i határozat, az alkotmányos Magyarország Szküllája és Kharübdisze közt keressem a hazám megmentéséhez vezető utat.

Vezéreszmém ismerete nélkülözhetetlen tevékenységem helyes megítéléséhez azokban a napokban.

A nehézségeket, melyekkel a megbékélési eszme kivitele járt, a szükséges lépések kényes, sőt merész voltát akkor sem titkoltam el magam elől.

De Magyarországnak az akkori végzetes helyzetből való kiszabadítására milyen komoly kísérlet járt volna kevesebb nehézséggel, lett volna kevésbé kényes, kevésbé merész?

Arra pedig, hogy az említett irányban komoly kísérletet tegyek, mély meggyőződésem ösztönzött, hogy az ilyen kísérlet javára válik a magyar nemzetnek, és történelmi jellemének is jobban megfelel, mint az olmützi oktrojálás alázatos elfogadása, vagy az április 14-i debreceni törvény elbizakodott hangoztatása.

Mikor tehát Klapka indítványát, Buda visszafoglalását az ellenséges főhadsereg elleni erélyes támadó hadművelet fölé helyezve, elfogadtam, abból a meggyőződésből tettem, hogy az osztrák kormány és magyar országgyűlés közti, az 1848. évi magyar alkotmányon alapuló kiegyezés sikerének nagyobb a valószínűsége, ha Buda már a birtokunkban van, mint ha látszólag Bécset fenyegető támadó hadműveleteink ellenére az ellenség hatalmában marad.

Mennél inkább óhajtottam, hogy Buda gyorsan elessen, és mennél kevésbé hittem a várőrség széltében híresztelt csüggeteg lelkiállapotában, annál inkább magamévá kellett tennem Klapka javaslatának azt a részét is, hogy ha már rászánom magam a Buda elleni támadásra, imponálóan nagy erővel tegyem.

Akkor azt hittem, hogy a vár pusztán gyalogsági támadásokkal szemben sem tarthatja magát sokáig, ha ezeket sűrű taracktűzzel támogatjuk (a hozzá szükséges lőszer kivételesen a komáromi vár készleteiből rendelkezésünkre áll), mégis számoltam a várőrség erélyes ellenállásának valószínűségével; de ezt, úgy gondoltam, reménytelenné tehetem, ha minden támadási ponton tömeges túlerőt állítok az ellenséggel szembe.

A Buda elleni támadásra szántam tehát az úgyis már a fővárosok közelében álló II. (Aulich) hadtesten kívül még az I. (Klapka) s a III. (Damjanich) hadtesteket és a VII. hadtest Kmety-hadosztályát is, Győr ellen pedig csak a VII. hadtest Poeltenberg alatti két hadosztálya nyomuljon előre, és a Csallóközben vele párhuzamosan a komáromi őrség egy része kísérje a mozdulatot.

Klapka tábornok ezt az intézkedést föltétlenül helyeselte; vezérkari főnököm azonban csak azzal a kikötéssel, hogy a Buda elleni hadműveletet, ha már egyszer megkezdtük, abba ne hagyjuk mondjuk azért, mert csalódtunk a vár könnyű bevételével kapcsolatos föltevéseinkben, hiszen így hadseregünk hadműveleteiben kapkodást okoznánk, s ezt csakis a hadsereg szellemének ernyedése és az ellenség győzelme követheti.

Báró Jellačić bánnak Budáról déli irányban levonuló ellenséges hadtestét hadseregünk soron következő hadmozdulatainak megtanácskozásakor csak annyiban vettük tekintetbe – bízva Kossuthnak gödöllői tartózkodásakor (lásd e kötet 4. fejezetét) adott tájékoztatásában Bem tábornok egyidejű hadmozdulatairól –, amennyiben föl kellett tételeznünk, hogy a Kossuth tájékoztatása szerint április második felében 16 000 emberrel Bajánál a Dunán átkelő Bem, ha arról el is késett, hogy nekünk Komárom fölmentésében segítsen – ahogy Gödöllőn gondoltuk –, de arra még jókor érkezik, hogy Jellačić bánnak dél felé vezető útját elállja.




Hátra Kezdőlap Előre