Nyolcadik fejezet

Visszapillantás tanácstalan helyzetemre, melybe, mint a hadsereg parancsnoka, a függetlenségi nyilatkozat első hírére jutottam – Hogyan segítettek ki belőle az események – A pillanatnyi helyzet és komáromi kiáltványom

 

Amikor 1849. április 17-én a három nappal előbb kelt országgyűlési határozat híre eljutott lévai főhadiszállásomra, és a környezetemben véletlenül jelen lévő tisztek mind azonnal kendőzetlen felháborodással nyilatkoztak a határozatról; amikor másnap a VII. hadtest számos tisztje váci kiáltványom befejező része a. pontjának teljesítésére szólított fel,* és tudtomra adta, hogy ezt az egész VII. hadtest a legközelebbi adandó alkalommal szolgálati úton is meg akarja tenni; amikor a Damjanich- és Klapka-hadtestben az új törvény, enyhe szóval élve, kedvezőtlen fogadtatásra talált – komolyan attól kellett tartanom, hogy a hadsereg közel áll a feloszláshoz.

A pillanat sajátos körülményei (lásd e kötet 5. fejezetét) arra az elhatározásra ösztökéltek, hogy végső esetben – ha tudniillik a VII. hadtest komolyan azt követelné tőlem, hogy váci kiáltványom értelmében határozottan lépjek fel az április 14-i határozat ellen – a hadsereg törzstisztjeit és azonkívül minden csapattest alantas tisztikarának választott képviselőit tanácskozó gyűlésbe hívjam össze, s amit a többség határoz, azt a hadsereg különböző véleményt hangoztató pártjainak követendő kompromisszumként előírjam.

Egy ilyen lépés veszélyes volt, kivált amikor minden percben összeütközhetünk az ellenséggel: a vita közben nekihevülő szenvedélyek, a függetlenségi nyilatkozat Magyarországra vészt hozó következményeinek elkerülhetetlenül éles és csüggesztő megvilágítása, azoknak a további harcokban valószínűleg csak fél szívvel résztvevőknek csüggedése, akik, megoszolván a vélemények az április 14-i törvény mellett és ellen – akármit határozzon is a többség –, meggyőződésük ellenére lesznek kénytelenek harcolni: ennek a kétségbeesett elhatározásnak mindezek a tagadhatatlan velejárói világosan megmutatták nekem (hiszen jobb kiutat nem találtam), hogy ebből az útvesztőből önerőmből nem tudok kijutni.

Annak a fejezetnek a végén, ahol legelőször említettem április 14-ét, elébe vágtam a följegyzések időrendi egymásutánjának, és beismertem, hogy az események segítettek ki tanácstalanságomból; és ez így is volt.

A VII. hadtest hadosztályai véletlenül éppen akkor nem voltak együtt, és a nagysallói győzelem előtt nem tudtak az április 14-i határozat ellen tervezett fellépésben megegyezni. Nagysalló után pedig a Garam hosszadalmas áthidalása miatt napokra megszakadt hadműveletek megint olyan komoly támadássá alakultak, amelyek a katonák minden testi és szellemi erejét fölemésztik; és ennek a hadműveletnek az eredményei – az ellenség veresége Nagysallónál 19-én; meghátrálása a kéméndi harctérről a Dunán át a jobb partra 20-án, Komárom részleges fölszabadítása 22-én, teljes fölmentése 26-án, végezetül pedig az osztrák hadsereg általános visszavonulása az ország határa felé – az április 14-ét ellenzőket és nem ellenzőket egyaránt kielégítették; és az előbbiek a sikerek hatására megbarátkoztak a gondolattal, hogy előbb az 1848. évi alkotmány külső ellenségeit kell végképp kihányni az országból, hogy azután annál könnyebben lehessen végezni annak belső ellenségeivel, és ezáltal helyreállítani azt az alkotmányt, melynek megsemmisítésében a politikai végletek – az akkori Magyarországgal szemben – összetalálkoztak.

Az a bizakodás azonban, hogy az április 14-i elképzelés meg is valósítható, legutóbbi győzelmeink ellenére, melyek a határozatot nem ellenzőket éltették, a közelmúltra, jelenre és a jövőre elfogulatlan katonai szemmel vetett egyetlen pillantásra merő ábrándnak tetszett.

Az utóbbi négy hét alatt a magyar fegyverek teljesítménye olyan rendkívüli volt, hogy ha valaki ezt előre megjósolja, jóslata Kossuth leghangzatosabb kiáltványaival is kiállta volna a versenyt; de az ellenséggel összehasonlítva viszonylagosan szerény erőnk láttán nem titkolhattam el magam előtt, hogy ez a teljesítmény volt a netovábbja annak, amit Magyarország a maga hadseregétől akkori katonai kiképeztetési fokán várhatott.

A csatában szerzett tapasztalataim alapján be kellett vallanom magamnak, hogy nem pusztán a „fiatal hadsereg” nagyobb vitézsége fűzte a győzelmet a mi zászlóinkhoz. Sőt, bármennyire berzenkedjék is önimádatunk ez ellen – be kellett ismernünk, hogy a magyar nemzet hálájának tekintélyes része a most leírt áprilisi hadjárat gyors és sikeres befejezéséért végső soron herceg Windisch-Grätz tábornagyot és báró Jellačić bánt illette meg.

Véres diadalokat arattunk. Ezt – minden ellenkező szándék ellenére – semmiféle hadijelentésekkel nem lehetett elvitatni tőlünk; de a győzelem babérja legtöbbször csak hadseregünknek egy kis részét, többnyire ugyanazt a részét illette meg. Benne kiválóak voltak a fiatal eredeti honvédek, de mégiscsak kevesebben voltak, mint a régiek, az úgynevezett sorezrediek – egykor a velünk szemben harcoló hadsereg alkotórészei. Haderőnknek ezt a részét a nagy többség kétes megbízhatósága miatt sehol és soha nem lehetett kímélni; minden ütközetben ezt érte a legtöbb veszteség; a legtöbb áldozat, amellyel minden sikerünket a harctéren meg kellett vásárolnunk, mindig a legjobb – nem pótolható – csapataink soraiból esett.

A többiek a hadjárat folyamán távolról sem gyarapodtak annyit fegyelemben és vitézségben, hogy erkölcsileg pótolhatták volna veszteségeinket. A szigorú hadi fegyelem, melyet a régi tisztek segítségével a téli hadjárat alatt a feldunai – ekkor már VII. – hadtest soraiban nem minden siker nélkül iparkodtam meggyökereztetni, a többi hadtestparancsnoknál (Aulichot kivéve) kevés visszhangra talált. Hogy tábornoktársaimat hasonló igyekezetre kényszerítsem, ahhoz nekem, mint Vetter altábornagy fővezér ideiglenes helyettesének, nem volt elég hatalmam.

A reményteljes fiatal hadsereg legnagyobb részét még mindig nem lehetett több mint egy napra közvetlenül ellátni élelmiszerrel; ezért nem lehetett a megvert ellenséget keményen üldözőbe venni; ilyen üldözés nélkül nem lehet az ellenfelet végképp tönkretenni; s enélkül megint lehetetlen az olyan háborút, mint a Magyarország és Ausztria közötti (amely április 14. után csak az egyik vagy másik fél teljes vereségével végződhetett), szerencsésen befejezni.

A legtöbb hadtest táborában csak úgy hemzsegtek a tiszti, altiszti és markotányos fogatok, nem is említve a csapatok mindennapi ellátását szállító nélkülözhetetlen szekereket. Ez a lerázhatatlan szekérvár már a gyors és akadálytalan előrenyomulásban is gátolt; bármilyen rögtönzött oldalmozdulatot nehezen megoldható feladattá tett; és ha a hadvezérnek arra kellett gondolnia, hogy esetleg szükségessé válik a visszavonulás, a puszta gondolatára égnek állt minden haja szála.

Hogy tehát csapataink többségének ilyen fegyelmi tökéletlensége ellenére is a győzelmet állandóan a háromszínű zászlóhoz fűzhessük, ahhoz vagy a hadsereg nagyarányú szaporítása kellett volna, hogy a haza minden fenyegetett pontján erőt állíthassunk szembe az ellenséggel hozzáértő vezérek parancsnoksága alatt; vagy pedig az ellenségnél számra, fegyelemre és kitartásra nézve általában gyöngébb magyar haderő vezéreinek kellett volna állandóan túltenniük az ellenséges hadvezéreken tehetség és hadiszerencse dolgában, ahogy ez eddig tényleg megtörtént.

A két lehetőség közül az elsőt lehetetlen volt valóra váltani; az ország készségesen szolgáltatta ugyan az új zászlóaljak alakításához szükséges újoncokat, de hiányoztak mindazok az eszközök, amelyekkel az új zászlóaljakat a modern hadviselés követelményei szerint csatakészre lehetett volna felszerelni. Az az ötlet pedig, hogy a hadsereget kaszásokkal vagy éppenséggel amazonokkal szaporítsák a szükséges számra, helyénvaló lehet az egyik vagy másik nemzet legyőzhetetlenségét hirdető hangzatos szónoklatban csattanóként, de a tapasztalt katona, ha számot tart fegyvertársai becsülésére, ilyesmit gúnymosoly nélkül sohasem vehet a szájára!

A második lehetőség teljesítését pedig csak attól a cégtől lehetett volna várni, amely a jámbor óhajtásokat valóra váltja.

A hadtörténelemben akadnak ugyan lángeszű hadvezérek, akik csapataik számbeli kisebbsége ellenére sorozatosan győzni tudtak; de sehol sem akadunk szabatos méretekre és formulákra, melyek alkalmazásával, a hadiszerencsét nem is említve, előre ki lehetne számítani valakinek a hadászati lángeszét, aztán a viszonylagos csapathiánynak egy bizonyos adag hadvezéri lángésszel még kiegyenlíthető maximumát. Sőt, ha feltesszük, hogy ilyen méretek és formulák akadnak a hadtörténelemben, és mi rendelkezünk azzal a képességgel, hogy helyesen élhessünk velük, nos, akkor bizonyára elkerülünk csapatvezéreink kiválasztásában jó néhány sajnálatos tévedést, de annak a kedvező aránynak állandósítása, melyben eddig haderőnk vezetői az osztrák hadvezéreket hadiszerencse vagy tehetség dolgában fölülmúlni látszottak, ezután már nem függött tőlünk, hiszen az ellenséges fővezéri pálca herceg Windisch-Grätz tábornagy kezéből báró Welden táborszernagy kezébe került.* Az utóbbinak hírneve ugyan, már ahogy akkor táborunkba eljutott, inkább az írót, mint a hadvezért illette, mégis az az osztrák hadseregre nézve gyászos fordulat, amely az 1848. decemberi helyzettől az 1849. áprilisi helyzethez vezetett, meggyőzött minket arról, hogy herceg Windisch-Grätz tábornagynál kedvezőbb ellenfél aligha kerülhet az ellenséges hadsereg élére, sőt még hozzá hasonlóan kedvező odakerülése sem valószínű.

Úgy látszott tehát, hogy helyzetünk az osztrák fővezényletben történt változás után utóbbi győzelmeink ellenére elgondolkoztatóbbra fordult, mint volt, nem is említve április 14-ének ránk nézve végzetes következményeit.

De ha ezeket figyelembe is vettem, mégis rá kellett ébrednem, hogy az ellenséges haderő rövidesen várható nyomasztó túlsúlyának valószínűsége miatt tulajdonképpen mindegy ránk nézve, herceg Windisch-Grätz tábornagy vagy más áll-e az ellenséges haderő élén. Az osztrák fővezéri poszton végbemenő változás azok után a vészjósló kijelentések után, amelyeket az április 26-án foglyul ejtett osztrák katonáktól hallottunk Magyarország létének kérdésére nézve, jelentéktelen mellékkörülménnyé zsugorodott.

Hadifoglyaink elbeszélése szerint tisztjeik az örökös visszavonulás közben azzal a biztatással vigasztalták őket, hogy már úton van ellenünk az orosz hadsereg, és az osztrák most csak azért vonul vissza, hogy annak Magyarországra való betörését bevárja.

A derűlátók megmosolyogták ezeket a kijelentéseket, és szándékosan terjesztett rémhíreknek tartották. Megvallom, engem is váratlanul értek ezek a hírek, mert azt is inkább elképzeltem az osztrák kormányról, hogy ha már a monarchia megmentése rendkívüli áldozatot követel olyan okok miatt, melyeket felsorolni is fölösleges, könnyebben fogja magát rászánni Olaszország kiürítésére, mint idegen segély kérésére. De az a tény, hogy a kijelentések váratlanok voltak, még nem tette őket hamissá azoknak a szemében, akik elég elfogulatlanok voltak végiggondolni, hogy az osztrák tisztek már csak hadseregük jó hírnevének féltéséből is átallották volna elszontyolodott legénységüket egy idegen hadsereg segítségének reményével vigasztalni, ha nem kapják ők is ugyanezt a vigaszt a tábornokaiktól, azok pedig a bécsi miniszterektől.

Egy percig sem kételkedtem már benne, hogy az orosz cár Magyarországon be fog avatkozni.

A derűlátók azt mondták, hogy ebben az esetben Anglia, Franciaország, a Szárd Királyság, Észak-Amerika, egész Németország, Törökország stb. rögtön hadat üzen az orosz császárnak. De ha ennek a felfogásnak április 14. előtt még lehetett is némi valószínűsége, feltűnően gyors elterjedése ez után a nap után számomra csak sajnálatos tanúbizonyságul szolgált, hogy a politikai szédelgés ragálya mennyire elterjedt már hazámban. Különben pedig az olyan ügy védelmezője szemében, amely egy harmadik beavatkozása miatt bukik el, vajmi közömbös, hogy utólag a harmadik beavatkozásának jogosultságát egy negyedik vagy ötödik tagadja-e vagy sem.

Az orosz beavatkozást és vele a haza végveszedelmének kísértetét fölidézni – ahhoz értettek az április 14-i debreceni törvényhozók; visszaparancsolni viszont a kellő varázsige híján már nem tudták. Ezt ugyanis derűlátó jóslataikkal nem pótolhatták; azokat a tátongó sebeket sem tudták eltüntetni, melyekből lelki szemeimmel hazámat elvérezni láttam; nem tudták elvakítani a józan belátást sem, mely előtt álomképként foszlott szét a bizalom annak az említett gondolatnak elképzelhető voltában, hogy az ország alkotmányát külső és belső ellenségei (azaz a debreceni törvényhozók) ellenére megmenthessük.

A kendőzetlen tényeket, melyeknek végiggondolása erre a szomorú eredményre vezetett, minden katonánk láthatta. Mindenki ugyanazt a következtetést vonhatta le belőlük, amely az én hitemet, hogy Magyarországot az oktrojált alkotmány áldásaitól meg lehet menteni, már összetörte. Nem kellett hozzá különösebben éles elme. Elegendő volt a józan ész, az elfogulatlan szem.

És az a vakhit, amely ezzel a felismeréssel szemben meg nem állhatott, amely a hadsereget még egyes-egyedül összetartotta, amely az alkotmányos régi katonákat az április 14-i törvényhozóikat elítélő érzésük ellenére még egyesítette a nyilatkozat pártolóival, az oktrojált alkotmány hadserege elleni küzdelemben, immár vajmi megbízhatatlan kapoccsá vált a magyar hadsereg politikai nézetekben meghasonlott részei között. Ugyanazok a csapatok, amelyeket ma még egyesít az Ausztria elleni küzdelem, holnap akár egymás ellen fordíthatják fegyvereiket. A magyar főhadsereg legveszélyesebb ellensége már nem az volt, amelyik szemben állt vele, hanem az, amely – hála április 14-ének – életre támadt tulajdon soraiban: a visszavonás szelleme, ideig-óráig még féken tartva, de meg nem semmisítve egy másik, nem kevésbé veszedelmes belső ellenség, az elbizakodottság szelleme által.

Hogy a két rossz szellem közül az elsőt kicselezzem – mert nyílt legyőzésére nem éreztem elegendőnek hatalmamat –, a másodikat pedig egy csapással megsemmisítsem: ez volt legelső feladatom, ha a háborút Ausztria ellen erélyesen folytatni szándékozom – amit pedig április 14-e ellenére komolyan akartam.

A feladat megoldását egy kiáltvánnyal kíséreltem meg; ennek eredeti magyar fogalmazványa véletlenül birtokomban van. Itt közlöm:

 

Komárom, április 29. 1849.

 

Bajtársaim!

Még alig egy hónap előtt a Tisza megett állottunk – kétes pillantásokat vetve még kétesebb jövőnkre,

Ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már túl leszünk a Dunán, s szép hazánk nagyobb része fölmentve egy esküszegő rút dinasztiának rabigája alól.

Legbátrabbjaink se mertek volna annyit bizton remélni.

De a hazaszeretet szent ihlete áthatott benneteket, az ellenség milliónyi ármádiának tekintette bátorságtokat.

Ti győztetek – győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Eldöntő volt minden csata, melyet eddig vívtunk; még eldöntőbb lesz, valamennyit ezentúl vívandunk.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Tinektek jutott a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak ősi önállását, nemzetiségét, szabadságát, örök fönnlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend: a természet adta legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. – S győzni fog a nép; győznie kell mindenütt.

De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok; és bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy olyan nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói és komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet: még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:

Előre, bajtársaim! mindig előre!

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

 

A dinasztia elleni kifakadás, melyet szándékosan összekötöttem a hadjárat szerencsés és gyors befejezésére vetett elismerő visszapillantással, azt célozta, hogy megingassam a régi alkotmányos katonáknak az április 14-i törvény elleni elvi ellenszenvét, és hogy közvetítőül szolgáljon köztük és a hadseregnek az említett törvénnyel rokonszenvező része közt.

A főhadsereg régi katonái közti népszerűségemnek köszönhettem, hogy ennek az önmagában véve is merész kísérletnek csakugyan megvolt az a kedvező hatása, hogy az ebbe a kategóriába tartozó tisztek közül azok, akik a további küzdelemben való részvételüket az új törvénynek hallgatólagos elismerésével sem tartották semmiképp összeegyeztethetőnek, legalább minden izgalmat keltő feltűnés kikerülésével hagyták el az aktív hadsereg sorait; a többiek pedig – a hallgatólagos elismerést semmiféle elismerésnek sem tekintvén – azzal nyugtatták meg magukat, hogy az április 14-i törvény a hadsereg nevében semmilyen hivatalos hódolatban sem részesült.




Hátra Kezdőlap Előre