Hetedik fejezet

Készülődés Komárom felmentésére a Duna jobb partján – Az ellenséges várvívó árok megrohanása az április 25-ről 26-ra virradó éjszaka – A fölmentés a jobb parton is megtörténik április 26-án

 

A komáromi erőd, mint köztudomású, a Duna bal partján fekszik, és csak egy előműve, az úgynevezett „dunai erőd” vagy „Duna-hídfő” nyúlik át a jobb partra.

Szerencsére az őrség, melynek állhatatossága az ostromzár ideje alatt általában is a legteljesebb elismerésre volt érdemes, ezt a becses előművet ismételt erős lövetés ellenére megtartotta, s ezzel biztosította a lehetőséget, hogy a hídfő és a vár közt hidat vessünk a Duna hátára, és Komáromot a jobb parton is a lehető legrövidebb időn belül fölszabadítsuk.

Volt ugyan hetekkel ezelőtt éppen ezen a helyen egy hajóhíd, de ezt az ellenség jobb parti ütegei néhány nap alatt elsüllyesztették.

Hogy ez ne történjék meg még egyszer, most nem üreges, hanem tömör úszó alapokon épülő híddal, vagyis tutajhíddal próbáltunk szerencsét.

Tekintetbe véve mind az ellenséges ütegeknek a hídverést akadályozó igyekezetét, mind pedig azt a körülményt, hogy a Komárom várában. és városában uralkodó téves előítélet szerint a Dunának tutajokkal való áthidalása kivitelezhetetlen*  és nem is volt a hídhoz semmi sem előkészítve – nagyon meg lehettünk elégedve, hogy már négy nappal hadzömünknek a vár körzetébe érkezése után hozzáfoghattunk az ellenség jobb parti ostromló hadteste elleni támadáshoz.

Ennek az ellenség várvívó árkai éjszakai megrohanásával kellett kezdődnie.

A tulajdonképpeni komáromi belső vár és ennek nyugati előművei – az úgynevezett Nádor-vonal – közt van Komárom városa, déli házsorával csak néhány lépésnyire a Duna partjától.

A várossal éppen átellenben a Duna jobb partján – tehát a Duna-hídfőtől nyugatra – volt Újszőny falu, ekkor még romba dőlve az ostrom következtében. Tovább nyugatra, fölfelé, a folyam jobb partján egy olyan magaslat van, amely a túlsó parti előművek (a Nádorvonal), sőt a vár főerődje fölött is uralkodik – ámbár az utóbbi fölött már csak a legöblösebb ágyúnak legmesszibb lőtávolában. Ezt az uralkodó pontot németül „Sandberg”, magyarul „Monostor” néven nevezik.

A magyar kormány 1848 őszén az akkor még virágzó Újszőny helységet nyugat, dél és délkelet felől földvárakkal vétette körül, melyek a Monostortól a dunai erődig tágas ívben sorakoztak. Az ív és a Duna közti tágas tér erődített táborul szolgálhatott; de Windisch-Grätz herceg győzelmes betörése idején az országnak még nem volt akkora hadserege, mely ezt az erődített tábort használhatta volna, és Komárom várának sem volt annyi az őrsége, hogy az óriási védővonalat megszállja és megvédelmezze.

Az ostromló az elhagyott földvárakat egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalta, és részben fel is használta saját céljaira. Várvívó árkait a Dunával párhuzamosan, az erődített tábort átszelő buda-győri országút hosszában ásatta meg, legveszélyesebb lövegeit a Monostoron és a Duna-hídfőtől délre helyezte el; ez utóbbi két pontot kellett tehát mindenekelőtt megrohanni a Komárom teljes fölmentését célzó támadás első lépéseként.

Az április 25-ről 26-ra virradó éjjel legelőször Damjanich és Klapka hadtesteinek legjavából összeválogatott 4000 főnyi gyalogság lépte át Knezić ezredes vezérlete alatt az éppen elkészült tutajhidat. Az oszlop egyik felének a Duna-hídfőtől keletre eső Ószőny mezőváros volt a támadási célja, a másik felének a Dunahídfőtől délre eső ellenséges üteg.

A két pont április 26-án hajnal hasadtakor birtokunkban volt, ekkor már csak négy huszonnégy fontos és két tizennyolc fontos ostromágyúból álló fegyverzetével és ennek körülbelül kétszáz embert számláló fedezetével együtt, akik azonnal letették a fegyvert.

Aznap éjjel jóval a Nádor-vonalon túl a várőrség két zászlóalja kompokon átkelt a Dunán, hogy egyidejűleg erős csatártüzet zúdítson a Monostoron álló ütegekre. Ezzel az ellenség figyelmét erre a pontra akartuk irányítani, hogy a hídfő-erődtől délre lévő osztrák üteg elleni szuronyroham annál biztosabban sikerüljön. De a várbeli két zászlóalj parancsnoka* nem birkózott meg föladatával, s a Monostor elleni csatártűz elmaradt; az Ószőny és a Duna-hídfőtől délre lévő üteg megrohanása, amint említettem, mégis tökéletesen sikerült.

A siker első hírére a Damjanich- és a Klapka-hadtest, melyek Knezić ezredes éjszakai vállalkozása idején a bal parton maradtak, megkezdték átvonulásukat a tutajhídon át a Duna jobb partjára.

Két vagy három nappal ezelőtt – mint ismeretes – a Vácról Párkányra rendelt Kmety-hadosztály megérkezett Párkányra, és a VII. hadtest Köbölkúton hagyott további kétharmadának – ekkor már Poeltenberg ezredes ideiglenes parancsnoksága alatt* – haladéktalanul csatlakoznia kellett Damjanich és Klapka hadtesteihez; ekkor azonban olyan kémjelentések érkeztek, hogy az ellenség Szeredről Érsekújvár felé nyomul, Poeltenbergnek tehát Lévával való összeköttetési vonalunk biztosítása végett Perbetére és Bajcsra kellett mennie, annál is inkább, mert ezen az útvonalon napról napra vártuk az utánunk küldött lőszerutánpótlást.

Az éjszakai rajtaütés sikere után viszont az volt a feladat, hogy a lehető legrövidebb idő alatt minél nagyobb hadierőt vessünk át a Duna jobb partjára, miközben tehát a Damjanich- és Klapka-hadtest megkezdte az átkelést a tutajhídon, egy futár Perbetére vágtatott azzal a paranccsal, hogy Poeltenberg haladéktalanul siessen csapataival Komáromba, és kövesse tüstént a másik két hadtestet a Duna jobb partjára.

Időközben rohamcsapatainknak az a fele, mely a Duna-hídfőtől félre levő osztrák üteget elfoglalta, menten jobbra, nyugat felé fordult, a Monostor irányában, mint láttuk, nagy ívben elhelyezkedő többi földvár ellen, és a következőket az első nekirohanásra sorjában bevette. De az alig 2000 főből álló gyalogos hadoszlop elszigetelt merész előnyomulásával kitette magát az ellenséges ostromló seregzöm veszélyes visszacsapásának – mindhárom fegyvernemből –, még mielőtt a mi hadzömünk első csapatai átérnek a Duna jobb partjára.

A tutajhidat, szerkezetének minden szilárdsága mellett is, csak időrabló óvintézkedésekkel lehetett használni; a híd torkolata és a között a pont között, ahol említett 2000 emberünk az ellenség mindhárom fegyvernemével egyenlőtlen harcban állt, olyan akadály húzódott, amelyet lovasságunk és tüzérségünk nem tudott átugratni – a várvívó árok; néhány helyen való betemetése újabb tetemes időveszteséggel járt, és több mint egy óra telt el azóta, hogy az ellenség ágyúztatni kezdte elszigetelt gyenge gyalogos csapatainkat, mire a Damjanich-hadtest első félütegét végre harcba vihettük.

A csata kővetkező szakaszában Klapka vezényelte balszárnyunkat (Ószőny és Mocsa felé), Damjanich középhadunkat (Csémpuszta és Harkálypuszta felé), én pedig a jobbszárnyon, Ács felé vettem át a vezetését.

Rohamcsapataink és az osztrák ostromsereg küzdelme Damjanich tábornok (vagyis hadközépünk) sávjában folyt. Először tehát ide kellett irányítanunk a hídról a jobb partra érkező csapatokat. Mégsem volt szabad csakis a középhad megerősítésére szorítkoznunk, mert ez amúgy is – egyfelől a vele szemben összevont ellenséges túlerőt, másfelől a tutajhídról csak lassan érkező csapataink csekély számát tekintve – még sokáig ki volt téve a visszaveretés veszélyének, és ha ez bekövetkezik, akkor a dunai erődön kívüli egyetlen jobb parti támpontunkat elveszítjük, anélkül hogy egy újabbat elhódíthatnánk.

Egy ilyen újabb támpont volt, mégpedig ránk nézve a legbecsesebb, a Monostor, melyet ekkor az ellenség elhanyagolt, s ezért én lehetségesnek tartottam a bevételét azalatt, amíg középhadunk helytáll, annál is inkább, mert az a várőrségbeli két zászlóalj, melyeknek az éjszakai rohama megkönnyítésére zajos csatártüzeléssel kellett volna megtámadnia a Monostort, ezt azonban elmulasztotta, most – több órával az előírt időpont után – bizonyára a helyén volt már.

Ezért én a tutajhíd torkolatától középhadunk felé irányuló menetet átmenetileg megszakítottam, belőle egy félüteget és fedezetül egy félszázad huszárt – csupán ennyit – a Monostor felé irányítottam. Ezek a Monostort az ellenség részéről kiürítve találták, bár a várbeli két zászlóalj még mindig nem mutatkozott.

A Monostornak ez a – látszólag önkéntes – kiürítése rejtélyszámba ment, de ezt a meglepő ellenséges lépést igyekeztünk lelkiismeretesen a hasznunkra fordítani. Az említett félüteg gyönge huszárfedezetével – ekkor összes hadierőnk a jobbszárnyon – rögtön előrenyomult a Monostoron túl az országúton Ács felé.

Ennek az előrerúgtatásnak természetesen az volt a célja, hogy a középhadunkat még mindig túlerővel szorongató ellenség csapatainak egy részét elvonjuk onnan. Hogy ez sikerült-e, és mennyire sikerült, szabad szemmel nem vehettem ki a középhadunkat jobbszárnyunktól elválasztó hatalmas távolság miatt. Csak azt láttam, hogy félütegemet elszigetelt előrenyomulása közben balról és szemben egyszerre fenyegeti az ellenséges túlerő, és veszélyben forog, hogy elvágják középhadunktól és megsemmisítik, ha nem sikerül rögtön gyalogságot vetni a közte s a Monostor közt levő, tehát legközelebbi földsáncokba.

Ezeket a Klapka-hadtestnek a tutajhídról éppen ekkor érkező két zászlóaljával azonnal megszállattam. Klapka a balszárnyon e pillanatban kevésbé volt fenyegetve.

A messzi előrehaladt félüteg ezalatt visszahúzódott a Monostor felé.

Egyidejűleg az ellenség is mintha felismerte volna, habár későn, a Monostor fontosságát; legalábbis erre lehetett következtetni abból a határozottságból, mellyel az ellenséges balszárny, eddigi semleges magatartásából kilépvén, támadásba ment át, hogy a Monostor birtokát elvitassa tőlünk.

Az eddigiekből már ismeretes, hogy Monostor néven a Duna jobb partjának Újszőny fölötti uralkodó pontját (egyszersmind az erődített tábor nyugati támpontját) értjük. Ettől a ponttól nyugatra (a Duna mentén fölfelé) a terep hullámosan süllyed, és körülbelül két ágyúlövésnyi távolságra* csupán szőlővel és magános gyümölcsfákkal van beültetve. Rajtuk túl kezdődik az erdő (csak ácsi erdő néven ismerem), amely a Duna mentén fölfelé a Concó-patakig terjed. A szőlőktől kezdve egyre szélesedik az erdő. Három-négy ágyúlövésnyi távolságra a Monostortól egy nagyobb erdőrészlet húzódik dél felé, körülbelül egy-két ágyúlövésnyi távolságra Harkálypuszta irányában. Az erdőrészletet – déli vége közelében – a győri országút szeli át. Az erdőrészlet keleti széle és az erődített tábor közt nyílt és szabad a terep, ugyanilyen a nyugati erdőszél meg a Concó-patak közt is. A patakon túl, a bal parton van Ács. A győri országút ezen a falun visz keresztül.

Nemcsak az említett déli erdőrészlet, hanem a vele összefüggő egész parti erdő egészen a monostori szőlőkig az ellenség hatalmában volt, és ezáltal az ellenség hátrálási vonalát teljesen biztosította. Ha ezt komolyan veszélyeztetni akartuk, az ellenséget az ácsi erdőben, legalább annak déli végén is túl, vissza kellett szorítanunk. Első kísérletem, hogy egy félüteggel előre törjek az ácsi országúton – az ezt szegélyező ácsi erdővel nem törődve –, eszerint csak ijesztés lehetett, múlékony hatású. De az említett határozott támadás, melybe az ellenség balszárnya most rögtön átment, csakhamar elárulta, hogy az ellenség iménti meglepetéséből – valószínűleg ennek köszönhettük a Monostor feladását – annyira magához tért, hogy ezután nem lehet neki holmi ráijesztéssel imponálni.

Míg az ácsi országúton a Monostorig visszavonuló félütegünket az ellenség balszárnyi tüzérsége és lovassága a parti erdőnek felénk néző keleti vége színvonaláig nyomon szorította, az erdőrészletből egy gyalogsági csatárraj is előretört a monostori szőlőkertek felé, melyet ekkor részünkről csupán két század tartott megszállva a 17. honvédzászlóaljból. Ez elegendő volt ugyan a szőlők megvédelmezésére, de elégtelen a sikeres ellentámadáshoz – pedig ez volt a szándékom. Ezért még két századot odaküldtem ugyanebből a zászlóaljból (a Klapka-féle két honvédzászlóalj egyikéből, melyeket a még mindig elő nem került két várbeli zászlóalj helyébe rendeltem a Monostor elfoglalására).

Ellenlökésemet a meghátráló félüteget a dél felé eső nyílt terepen nyomon követő ellenséges tüzérség élénk tüze nagyon megnehezítette. Mégis sikerült, és a 17. honvédzászlóalj négy százada csakhamar befészkelte magát a parti erdőrészbe.

Ugyanekkor érkezett meg balszárnyunkról az I. huszárezred (Császár-huszárok) egy félüteggel a jobbszárny megerősítésére a Monostorhoz. Végre-valahára a régen várt két várbeli zászlóalj is előkerült. A rendelkezésemre álló erő tehát most 4 honvédzászlóaljból, 8 század huszárból és 8 lövegből állt. Azt hittem, a támadást az ellenfél balszárnya ellen velük mind az erdőben, mind az ettől délre levő szabad területen már csak azért is sikeresen folytathatom, mert időközben Damjanich erélyesen visszautasította az ellenségnek középhadunk elleni ismételt támadásait, sőt maga kezdett támadni, és ennek következtében a Monostorhoz közel eső földvárakat már nem kellett megszállva tartani.

A jobbszárny fő támadási céljául azt a fönt leírt erdőrészt választottam, mely a parti erdőtől dél felé Harkálypuszta irányában az országúton túl is elnyúlik. Ezt az erdőszakaszt mind a két végén egyszerre akartam megtámadni: a déli csúcsnál a várbeli két zászlóaljjal, északi végénél (ahol a Duna-parti erdővel érintkezik) a 17. honvédzászlóaljjal; a másik Klapka-féle zászlóalj pedig tartalékként áll rendelkezésemre. Előbb azonban a szabad területen, az országút két oldalán felfejlődő ellenséges tüzérséget és lovasságot kellett végképp elkergetnem.

Ennek az utóbbi feladatnak megoldása közben a szóban forgó erdőszakaszt ágyúlövésnyire megközelítettem, mikor Damjanich tábornok írásos jelentése jutott el hozzám körülbelül ezzel a szöveggel: „Az ellenség erősítést kapott.* Nagysándor a lovasság zömével visszaverte. Klapka a dunai erőd felé hátrál. Ha jobbszárnyunk még tovább nyomul előre, én nem födözhetem a megkerültetés ellen a bal oldalát anélkül, hogy a magam bal oldalát veszélynek ne tenném ki.”

Erre a hírre félbe kellett szakítanom előrenyomulásomat; sőt a tartalékzászlóaljat rögtön visszarendeltem a Monostorra, hogy egyelőre a legközelebbi földvárakat újra megszállja.

Damjanichnak pedig azt írtam, hogy túlerőnek, mint én is, csak lépésről lépésre engedjen, és legrosszabb esetben az elsáncolt tábornak az ő sávjába eső földvárait tartsa minden áron.

Eközben az ellenség balszárnya is erősítéseket kaphatott, mert a részéről már abbahagyott küzdelmet tüzérségi túlerővel hirtelen újrakezdte, az én nyolc lövegem közül hat pedig rövid felelgetés után elnémult lőszerhiány miatt. A további lőszerért hátraküldött lőszereskocsik mind gyorsan visszatértek, de üresen. Csak két ágyúm maradt harcképes még egy időre. Ezeknek az erejét pedig fenn kellett tartanom arra az esetre, ha az ellenség netán az eddigieknél erélyesebben meg akarja kísérelni a Monostor visszahódítását.

Mind a nyolc löveget kivontam tehát, és visszaküldtem őket a Monostorhoz. Az I. huszárezred parancsnoka* intézkedésemet az általános visszavonulás óhajtott jelének vélte, mert ugyancsak sietett még az ágyúknál is hamarabb a Monostorhoz érni. A várbeli két zászlóalj is követni kívánta a huszárok példáját; ezt azonban én még jókor észrevettem és megakadályozhattam.

A két várbeli zászlóaljat előrevezényeltem az ellenséges ágyútűzben; majd megállítottam őket, kényszerítve, hogy állják ki az ágyútüzet. Ezzel a fitogtatott halálmegvetéssel azt akartam elérni, hogy az ellenség eleve kételkedjék monostori állásunk elleni rohamának sikerében. Volt bajom a vár óvó mellvédjeihez szokott két zászlóaljjal – de még inkább az őket vezénylő törzstisztekkel –, hogy kiállják a tüzet; és a végén kiderült, hogy egész kísérletem (passzív ellenállással imponálni az ellenségnek) teljesen fölösleges volt, mert az ellenségnek, újabb heves ellenlökése ellenére, semmiféle komoly támadás nem járt az eszében; mert ha például az elsáncolt tábor visszafoglalása szándékában állt volna, neki egyidejűleg az erdőben és a folyópart hosszában okvetlenül előre kellett volna nyomulnia a Monostor felé – ezt pedig nem tette.

Mihelyst erről megbizonyosodtam, a két várbeli zászlóaljat, amely érzékeny veszteséget szenvedett, legott fölmentettem kínos helyzetéből, és megengedtem, hogy az ellenség ágyúgolyóinak hatásköréből lassanként visszahúzódjék.

Ezáltal jobbszárnyunk első vonala egy színvonalra került Damjanich alatti középhadunkkal, aki Nagysándor megfutamodása és Klapka kezdeti visszavonulása miatt beszüntette ugyan előrenyomulását, de a már elfoglalt területet állhatatosan megtartotta.

Azzal, hogy kénytelenek voltunk felhagyni a további támadással, a küzdelem már a délután első óráiban véget ért. Kimondatlan fegyvernyugvás állt be.

Az ellenség beérte azzal, hogy nem szorítjuk tovább, és végképp felhagyott minden újabb támadással az elsáncolt tábor előtti hadállásunk ellen, a Damjanich- és Klapka-hadtest pedig a már általános lőszerhiány miatt ugyancsak tétlenségre volt kárhoztatva, a VII. hadtestnek Perbetéről idesiető, lőszerrel viszonylag jól ellátott kétharmada pedig a Perbete és Komárom közti nagy távolság miatt csak késő este érkezett a Duna jobb partjára, és ekkorra az ellenség már elvonult a csatatérről.

A győzelem így is a miénk volt, mert elfoglaltuk az elsáncolt tábort az ellenséges várvívó árkokkal együtt, egy ostromütegének összes ágyúit, sok sánceszközét és lövedékét, sőt egész sátortáborát is, Komárom várát pedig teljesen felszabadítottuk; az ellenség pedig nemcsak hogy nem vitathatta el tőlünk mindezt, hanem meg kellett elégednie a csatatérről Győrön át Mosonig tartó visszavonulásának fedezésével; természetesen szörnyűmód kapóra jött neki a véres munkában osztozó Damjanich- és Klapka-hadtest tüzérségének lőszerhiány miatti kényszerű tétlensége és Poeltenberg kései megérkezése a harctérre.

Komárom teljes fölmentésével a Gödöllőn – az isaszegi csata után – vezérkari főnökünk által készített haditerv végrehajtása kielégítően megtörtént, hála Damjanich tábornok rendíthetetlen állhatatosságának a nagysallói csatában, valamint annak a csodálatra méltó kitartásnak és ritka hadművészetnek, mellyel Aulich tábornok a Pest előtt összevont osztrák főhadsereget mindaddig le tudta kötni és valódi hadászati szándékaink felől elámítani, míg végre mindezeknek késői felismerése csak arra volt jó, hogy elcsodálkozó ellenfeleink a nagysallói szégyenteljes kudarcba belesétáljanak.




Hátra Kezdőlap Előre