Harmincnyolcadik fejezet

Az I., II. és III. hadtest elválik a VII. hadtesttől és kezdi az ellenséget megkerülni – A III. hadtest fele Tápióbicskénél megveri az ellenséget, miután az előbb szétverte az egész I. hadtestet (április 4.) – A megkerülés folytatása

 

Az I., II. és III. hadtest,* összesen vagy 27 000 ember, a hatvani ütközet idején, április 2-án Árokszállás mellett állt; április 3-án Jászberénybe ért; velük együtt Kossuth és én is ideérkeztünk, miután mindketten csak aznap reggel hagytuk oda Gyöngyöst.

Klapka tábornoknak ezalatt tudomására jutott, hogy báró Jellačić bán hadtestét a nap folyamán a vasútvonal mentén Albertiből Pilis felé látták húzódni.

Kiadott menettervünkhöz képest április 4-én nekünk az I. hadtesttel Tápióbicskét, a III. hadtesttel Nagykátét, a II. hadtesttel pedig Tápiószelét kellett elérnünk.

A horvátok közellétét jelző említett jelentésre Klapka, mindjárt április 4-én hajnalban, megindult a jászberényi táborból, hogy Tápióbicskén keresztül egyenes úton Pest felé nyomuljon, a bán előreláthatólag Gödöllő felé igyekvő menetének támadólag útját állja s ezáltal csatlakozását herceg Windisch-Grätz tábornagyhoz meghiúsítsa. Damjanich tábornok a III. hadtesttel nyomon követte Klapkát Nagykátáig. Aulich tábornok II. hadteste, mint említettem, Tápiószelére nyomult.

A VII. hadtest hatvani győzelme, amelyet, amint kiemeltem, személyes közreműködésem nélkül arattunk, annak a módszernek követésére bírt, hogy ezentúl valamennyi hadtestparancsnoknak kivétel nélkül teljesen szabad kezet hagyjak a rájuk bízott feladatok megoldásához, én magam pedig csak válságos pillanatokban lépjek személyesen előtérbe; mert ha egyáltalán van személyes fellépésemnek, mint főparancsnokénak, döntő súlya a csatában, azt a legnagyobb veszély perceire kell tartogatnom; ha pedig személyes megjelenésemnek nincs ilyen kedvező hatása, akkor úgyis jobb, ha minél ritkábban érvényesítem.

Így Klapkát sem akartam most a bán elleni támadásának kivitelezésében jelenlétem által a legkevésbé is megzavarni. Jászberényből tehát csak április 4-én délelőtt keltem útra, hogy főhadiszállásomat Nagykátára tegyem át, miután Kossuthnak személyes biztonsága miatti aggodalomból azt tanácsoltam, hogy inkább Jászberényben várja meg a nap eredményeit.

Kíséretemmel körülbelül Nagykátának fele útjáig jutottam el, amikor a helységen túl magunk előtt nagy füstgomolyokat, amilyenek az ágyúütközeteket szokták messziről jelezni, láttunk az ég felé emelkedni; de mert a látszólagos közelség ellenére semmilyen ágyúszót nem lehetett hallani, a füstfelhőket csak valami tűzvésznek ítéltük, és nem törődtünk tovább vele. De a csalódás nem tartott sokáig. Alig negyedórával később azt a jelentést kaptam, hogy Klapka Tápióbicske mellett ellenségre bukkant, és már meg is hátrált előle.

Meggyorsítván lovaink járását, csakhamar szabad szemmel is láthattuk, hogy a balhír igaz; már Nagykátán szemközt találkoztunk a Tápióbicske felől vad futásban menekülő I. hadtesttel.

Mindenekelőtt a parancsnok, Klapka tábornok felől tudakozódtam; de mert sehol sem lehetett nyomára akadni, magam kíséreltem meg, hogy a nekivadult, felbomlott zászlóaljakat futásukban megállítsam és rendbe szedjem. Kíséretem nagy önfeláldozással támogatott. A sikertelen biztatást a kardlap s ezt a kardél követte; de az ellenség ágyúgolyói hatásosabbak voltak, mint a mi kardjaink. Erről csakhamar meggyőződtem, és Damjanich tábornoknak, aki hadtestével Nagykáta mögött táborozott, parancsot küldtem, hogy a legkeményebb eszközökkel bár, de vessen véget az I. hadtest futásának, rendezze őket és indítsa megint az ellenség ellen. Kíséretemnek meghagytam, hogy Damjanich tábornokot erélyesen támogassa, én pedig folytattam utamat Tápióbicske felé, hogy az ellenség állása és ereje felől tudomást szerezzek.

Még el sem kocogtak mellettem az I. hadtest utolsó csoportjai, mikor egy tiszt, akit, úgy emlékszem, valamikor Klapka kíséretében láttam, az elhagyott csatatér felől lóhalálában nekem vágtatott. Parancsnokának sorsáról pontos tudomást akartam szerezni, tehát elálltam az útját.

– Meneküljön… Klapka elesett… egy ütegünk oda… minden oda van… itt az ellenség! – így kiáltott a szerencsétlen már messziről, kérdéseimet megelőzve.

Lakonikus kijelentései alapján spártai nemzetiségűnek vélhette volna az ember, ha kevesebb tűzzel iparkodik hol jobbra, hol balra mellettem hátrafelé elsurranni. Én keresztbe tartottam az orra előtt kardom élét, hogy állítsa meg végre a lovát, és álljon szóba velem. De ekkor kiderült, hogy ez az álspártai sem Klapkáról, sem a hadseregről, de még az ellenségről sem tud semmi bizonyosat, ezért aztán megint szélnek eresztettem.

Néhány perccel későbben Nagykáta délnyugati szélénél a szabadba értem, a csatatérre, melyet az I. hadtest futva elhagyott; előttem ágyúlövésnyi távolságra a jelentéktelen, de mocsaras partjai miatt átgázolhatatlan Tápió; túl rajta fél mérföldnyire Tápióbicske helysége; ez utóbbi meg a Tápió közt homokbuckás és dombos terep, a víz közelében inkább sík; az egyetlen hidat a Tápión, egyszersmind az egyedüli összeköttetési vonalat az említett helységek közt, az ellenség gyalogságának egy része a túlsó part hosszában felállított ellenséges tüzérség oltalma alatt immár elfoglalta és átlépte; az ellenség szétbontakozó hadereje szemmel láthatóan csekély a megvert I. hadtesthez képest; a híd visszafoglalása lesz mindenesetre legelső feladatunk: dióhéjba szorítva ez és ennyi volt, amit első tekintetre kivehettem.

Damjanich tábornok a maga haderejének felével, a Wysocki-hadosztállyal, mindjárt Klapka hátrálásának kezdetén, az I. hadtest fölvételére Nagykáta délnyugati, a csatatér felé néző széle előtt foglalt állást. Ezek az osztagok tehát már csatarendben álltak, amikor a Klapkáéi még futottak. A Wysocki-hadosztály számra az I. hadtestnek harmadával sem ért föl, de sorai közt ott volt a 3. és a 9. honvédzászlóalj és egy zászlóalj a Schwarzenberg-ezredből* a hős lelkű Leiningen-Westerburg Károly gróf parancsnoksága alatt, és legott megverte ugyanazt az ellenséget, amely az imént Klapka egész hadteste fölött győzelmet aratott.

Egy üteg a folyó mentén a hídon alul foglalt tüzelőállást, az ellenség ágyúit heves tűzzel megtámadta, a 3. és 9. honvédzászlóalj pedig két irányból a hídnak tartott. Csatáraink a már a folyó innenső oldalára is előrenyomuló ellenséges csatárrajt első rohamra visszakergették a túlsó partra. Vetélkedve indultak ezután a nevezett zászlóaljnak csapatai zárt rendben a híd visszahódítására; de ahelyett, hogy átrontottak volna rajta, a híd innenső végénél, amint összeértek, versengésből összekaptak. A 9. honvédzászlóalj a 3. honvédzászlóaljtól, és fordítva, erőszakkal el akarta vitatni az elölrohanás tisztességét. Szerencsére a 3. zászlóalj parancsnoka* hirtelen véget vetett a nemes vetélkedésnek egy hősi rögtönzéssel. Gyors elhatározással kezébe ragadta a 9. zászlóalj zászlaját, az ellenséges kartácstűzön keresztül átvágtatott vele a hídon, s a következő pillanatban a haragos zászlóaljak együtt rohantak utána – a maga vitéz őrnagyának a 3., a maga zászlójának a 9. honvédzászlóalj.

Erre az ellenség eltakarodott a folyó mentén elfoglalt hadállásából, és a legközelebbi homokbuckák mögé hátrált. Itt megint keményen ellenállt, de csak addig, amíg a Wysocki-hadosztály át nem kelt a hídon. Mihelyt ez megtörtént, az ellenség, új állásából is kiverve, visszavonuláshoz fogott, és csak Tápióbicskén túl állapodott meg még egyszer és utoljára a helységtől délnyugatra fekvő magaslatokon, de itt sem várta be új támadásunkat, hanem minden további összecsapást kikerülve gyorsan Kóka felé hátrált.

Mire utolsó állásának helyére értünk, a hátrálók már ágyúink horderejének távolságán is túl jártak, és csak lovasságunk érhette még utol. Én tehát lovassággal akartam üldözőbe venni őket.

Ezalatt Damjanich tábornok, aki Klapka hadtestét megállította, újból rendbe szedte, és tulajdon hadtestének hátrahagyott felével együtt Nagykátáról Tápióbicske felé elindította, önnön lovasságának hátralevő részével is előresietett, és utolérte a Wysocki-hadosztályt. Ebből kívántam kirendelni az üldöző csapatot. Damjanich egész lovasságát előparancsolta: a Hannover- és a Ferdinánd-huszárezredet* Nagysándor József akkori ezredes (utóbb tábornok) parancsnoksága alatt.

Nagysándor fényesen vezette elő huszárjait; úgy tetszett, hogy az ellenséges hadoszlop vége már foszladozni kezd. Nagysándor az üldözéshez néhány ügyes irányváltoztatással fogott hozzá egyszer balra, egyszer jobbra; a futó ellenség tehát egyre több és több tért nyert. Nagysándor erre elszántan balra kanyarodott az ellenség hátrálási vonalától messze délre eső Pánd helysége ellen, ostrom alá fogta, rohammal be is vette, s néhány elfogott császári tisztiszolgával és gazdáik elfoglalt málhájával diadalmasan tért vissza az üldözésből. Nem kétlem, hogy az elmenekült ellenség meleg hálaérzettel volt eltelve iránta.

Az egész I. hadtest, valamint a III. hadtest másik fele ezalatt szintén elérte a Tápióbicskén túl emelkedő délnyugati magaslatokat. A két hadtestet ott a helyszínen letáboroztattam, én magam pedig visszalovagoltam a helységbe, hogy beszéljek Klapka tábornokkal, akit egy frissen érkező jelentés szerint ott láttak. Nagy megelégedéssel láttam, hogy nem esett baja. Kevésbé lehettem megelégedve azzal, amit az I. hadtest vereségének körülményeiről mondott.

A hadtestet ugyanis – éppen, mikor Tápióbicskére benyomult – a helység szélén váratlan gyalogsági sortűz fogadta. Hadoszlopunk eleje szétrebbent, és az ellenség gyors szétbontakozása után maga ment át támadásba.

Klapka, hogy hosszú menetoszlopának időt adjon a kibontakozásra, lovassága egy részével bevágott az ellenségbe. De szerencsétlenségünkre az I. huszárezred (Császár-huszárok),* melynek ezt a parancsot adta, hadseregünk legkevésbé megbízható csapatai közé tartozott. Törzstisztjei rohamoztak, az osztályok ellenben hátat fordítottak, és Klapkának éppen fejlődőfélben lévő gyalogságára rohantak, zavart és rémületet terjesztve. Egyetlen üteg állta csak meg a helyét,* a hadtest többi tüzérsége mind a menekülésre gondolt s a Tápió hídja felé hátrált. Magára hagyott ütegünket az ellenség elfoglalta, és most már minden ellenállás nélkül irányozhatta pusztító ágyútüzét a Tápió-híd előtt egyetlen tömegbe összezsúfolódó csapataink ellen. Ezeken határtalan rémület vett erőt. Egyesek az ellenség golyói elől a Tápió ingoványaiba menekültek, a fenyegető halál bömbölése elől a csábítva ólálkodó halál csöndjébe.

Klapka minden erőfeszítése hiábavaló volt, nem tudta helyreállítani az ütközetet. Végre önnön menekülésére kellett gondolnia. A Tápió mentén lefelé, Tápiószele felé vette útját, s itt szerencsére egy másik átkelőhelyet fedezett fel a folyón; de a nagy kerülő miatt már csak akkor ért Nagykátára, mikor a Wysocki-hadosztály támadólag előrement.

Ennek az újabb támadásnak szerencsés és gyors volta legalább hadtestének további sorsa felől megnyugtatta; és mert végképp ki volt merülve, kénytelen volt lepihenni.

Kísérete ezt valószínűleg gyöngéd figyelemből eltitkolta; ez magyarázta aztán a sokféle hírt, hogy megsebesült és foglyul esett; hogy holtan a harcmezőn maradt; hogy a Tápióba fúlt; és ezek a hírek a nap eseményei után – nem lehet letagadni – valószínűbbnek látszottak, mint a tényleges ok, amely miatt olyan sokáig volt távol az I. hadtesttől.

Klapka aznapi vesztesége eszerint mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben nagy volt; mert sok harcképes katonán és egy teljes ágyúütegen fölül* azt a bizalmunkat is elvesztette, hogy mi őt a veszély előtt óvatosnak, a veszélyben pedig rendületlenül kitartónak ítéltük.

Mindkétfajta veszteség természetesen egyaránt érzékeny volt mindnyájunkra nézve, az erkölcsi még sokkal súlyosabb minekünk, mint neki magának. De hát az anyagiban meg kellett nyugodnunk, az erkölcsire nézve pedig abban a reményben kerestünk vigasztalódást, hogy Klapka okult az ő egész hadtestén esett véres kudarc s a nyomban rá a III. hadtest fele által kivívott győzelem tényein, és a jövőben elővigyázatosabb és kitartóbb lesz.

Egyet azonban nem lehetett sem bölcselkedve kimagyarázni, sem vigasztaló reménykedéssel elütni – s ez Klapka vereségének az a végzetes következménye volt, hogy a Wysocki-hadosztály is belekeveredett a harcba, és ezzel gondosan eltitkolt támadási tervünk idő előtt lelepleződött; és csakis az a gond, hogy támadásunk bármilyen rövid félbeszakítása a VII. hadtestet Hatvannál a legnagyobb veszélynek tenné ki, bírt rá a – jóllehet elárult – megkerülési hadművelet ernyedetlen folytatására.

Ezért április 5-én – az előző esti rendkívüli fáradalmak ellenére – az I. hadtestnek Sülyig, a III. hadtestnek Szecsőig kellett az ellenség Kóka felé vezető hátrálási vonalán előrenyomulnia, a II. hadtestet pedig Tóalmásra helyeztem át. Ez az utóbbi község volt aznap elhelyezésünk legfontosabb pontja. A bán hadteste ugyanis, melynek utóhadával volt előtte való nap Tápióbicskénél dolgunk, elég erősnek érezte magát arra, hogy Fényszarunál a csupán egy tábori őrsünk által megfigyelt Zagyván megpróbáljon átkelni, hogy nyomban utána Hatvantól délkeletre – tehát VII. hadtestünk háta mögé – kerülhessen, és ezt a szemközt támadó Schlik-hadtestnek segítségével két tűz közé fogja. Ezt a sakkhúzást megakadályozni, vagy pedig, ha a bán annak keresztülvitelére már az április 4-ről 5-re virradó éjjelt felhasználta, őt ugyanolyan verembe buktatni, amilyet ő ásott a VII. hadtest számára: ez volt az a hadászati elgondolás, mely Aulich tábornok s a II. hadtest Tóalmásra helyezésének alapja volt.

Én délután szintén Tóalmásra lovagoltam; főhadiszállásom Szentmártonkátán maradt, ahová Kossuth is megérkezett kíséretével Jászberényből.

Mikor Tóalmásra érkeztem, a bán hadteste, nyugat felől közeledvén, éppen Zsámbok helységen vonult át, egyetlen hosszú hadoszlopban Fényszaru felé nyomult, ezáltal szemlátomást igazolva legközelebbi szándéka felőli gyanúnkat.

Én a Zagyván való átkelés megkezdését nyugodtan be akartam várni, de azután a II. hadtesttel legott rá akartam támadni, egyidejűleg III. hadtestünket Szecsőről Dányra, I. hadtestünket pedig Sülyről Kókára helyezve át. De az ellenséges hadoszlop, amint a Zagyvához ért, hirtelen megállapodott, nemsokára visszafordult, és menetét ellenkező irányban, Gödöllő felé folytatta.

Az egymással szemközt álló hadseregek kölcsönös állását figyelembe véve, már a legközelebbi két napon döntő harcokra kellett számítanunk; jobbnak véltem tehát a II. hadtest pihent erejét ezekre a napokra tartogatni, és ezért mindössze két század huszárt eresztettem az ellenség nyomába, hogy visszavonulását háborgassák.

Hogy mit akarhatott a bán a két ellenkező, egymást rövid időközben követő hadmozdulattal, nem tudtuk kitalálni.* Ahhoz, hogy ez VII. hadtestünk elleni tüntetés legyen, kevés volt pillanatnyi megjelenése a Zagyva partján. Ahhoz viszont, hogy felderítésnek tartsuk egy folyami átkeléshez Fényszarunál, sokkal több volt az ereje a kelleténél. Ehhez egy szokásos járőr untig elég lett volna.




Hátra Kezdőlap Előre