Huszonnegyedik fejezet

Dembiński intézkedései támadó jelleget öltenek – Elégedetlen Klapkával és a kormánnyal – Kiadott utasításai – Találkozásom Dembińskivel Egerben – Az ellenség maga is támad – Dembiński jellemzéséhez

 

Úgy látszott, Dembiński komolyan támadásra készül az osztrák főhadsereg ellen.

Aznap este, amikor először beszéltem Dembińskivel (február 22-én), parancsot kaptam, hogy hadtestemmel nyomuljak az országúton Mezőkövesd felé, az I. hadtest nyomában.

Az egész előnyomulás alatt mindig részletesen kidolgozott intézkedéseket kaptunk Dembiński hadműveleti irodájából.

Február 24-én Dembiński altábornagy főhadiszállása Mezőkövesden volt, az enyém Mezőkeresztesen. A nap délutáni óráit Dembiński meglátogatására fordítottam; komolyan igyekeztem, hogy kettőnk között jó egyetértés alakulhasson ki.

Dembiński modorából is, mellyel ezúttal fogadott, kitetszett az a törekvés, hogy miskolci első találkozásunk alkalmával tapasztalt képtelen magaviseletét feledtesse.

Éppen akkor kapta meg Klapka jelentését arról a rajtaütésről, amelyet előző éjjel a Schlik hadtestéből Pétervásárára bevonult csapatok ellen intézett, mely azonban csak részben volt sikeres.

Néhány nappal korábban Dessewffy Arisztid alezredes (szintén az 1. hadtestből) lepte meg az ellenség egy lovas osztagát Kompolton, és érzékeny veszteséget okozott neki.

Ezek a rajtaütések Dembińskit nagyon Klapka ellen ingerelték. Azt mondta, hogy az ilyen megrohanások idő előtt elárulják támadó szándékunkat az ellenségnek, és megakadályozzák, hogy az ellenség is kimutassa a maga szándékait.

A rajtaütésekről alkotott felfogása tagadhatatlanul eredeti volt. Az következett ugyanis belőle, hogy Dembiński tulajdonképpen jobb szerette volna, ha Klapka ezredes hagyja magát meglepni az osztrákok által, hiszen ezzel az ellenség a maga támadó szándékát idő előtt elárulta volna nekünk. Klapka pedig nem talált volna módot rá, hogy Dembiński terveit kikotyogja.

Ezen a napon Klapkán kívül a kormánynak is kijutott Dembiński elégedetlen megjegyzéseiből. Panaszkodott ugyanis, hogy neki folyvást fedeznie kell a kormány állandó székhelyét, Debrecent, és ez megnehezíti feladatainak teljesítését; továbbá, hogy a kormány ígéreteiben nem lehet bízni. Így pl. megígérték neki, hogy Tiszafüreden február 16-tól fogva 60 000 embernek két hétre való élelmiszert mindig készen tartanak, de a most kapott kimutatás szerint öt napra is alig elegendő az ottani készlet.

Úgy látszott, kezd kialakulni a jó egyetértés kettőnk között.* Lám, Dembiński még a Klapka rajtaütései és a kormány betöltetlen ígéretei miatti bánatát is bizalmasan közölte velem.

Békülékeny kezdeményezésem eredményeivel elégedetten tértem vissza este főhadiszállásomra, Mezőkeresztesre.

A VII. hadtest vezérkari főnöke, aki azért tartott velem, hogy Dembiński őt is bevonhassa a tanácskozásba, Dembiński hadműveleti irodájában megkapta a legközelebbi napokra szóló részletes utasításokat, Dembiński maga azonban egyetlen szót sem szólt róluk, sőt szemlátomást igyekezett kerülni, hogy a legközelebbi haditervekről bármit is megbeszéljünk. Így csak a búcsúvétel után értesültem, mi lesz a teendő az elkövetkező napokban.

Intézkedéseiből kiviláglott, hogy a legközelebbi cél a Tarna folyónak Siroktól Tarnabodig terjedő megszállása; de a részletek szembeszökően elárulták azt a szándékot is, hogy az egy-egy hadtesthez tartozó hadosztályokat válasszák el egymástól!

A kiadott intézkedések szerint az I. hadtest egyik fele Sirokra s a másik fele Kápolnára volt rendelve, a VII. hadtestből a Poeltenberg-hadosztálynak Mezőkövesdről Kerecsenden át nyomulva ezek közé kellett furakodnia és Verpelét és Feldebrő helységeket megszállnia, az Aulich-hadosztálynak pedig Kálra kellett mennie.

Azt hinné az ember, nem szükséges rendkívüli éleslátás azoknak a hátrányoknak felismeréséhez, melyek abból támadnak, ha parancsnokaik egyéni sajátságaihoz szokott hadtestek részeit összekeverik.

Dembiński tehát még ennek a legközönségesebb ítélőképességnek is híjával volt – vagy pedig ezt a körülmények által nem parancsolt, de az egyes hadosztályoknak és a hadtesteknek teljesítőképességét tetemesen csökkentő rendszabályt Dembińskinek előre föltett szándéka szülte, s ez nem lehetett más, mint: a hadosztályokat hadtestparancsnokaiktól elszoktatni, az utóbbiak befolyását csapataik kedélyére gyöngíteni és ezúton a maga befolyásának túlsúlyt szerezni.

Dembiński február 24-én Mezőkövesden értésemre adta, hogy a legközelebbi napok valamelyikén beszélni szeretne velem, de hogy már másnap Egerbe teszi át főhadiszállását. Hogy óhajtását teljesítsem, és őt még Egerbe indulása előtt Mezőkövesden találjam, már másnap, 25-én délelőtt újra meglátogatására indultam. Nem volt már a régi főhadiszállásán, és azt hivén, hogy valami fontos dolgot kíván megbeszélni velem, továbblovagoltam Egerbe.

Az úton utolértem, részt vettem egri bevonulásában, és vártam parancsait.

Estefelé elnézést kért, hogy sem ideje, sem alkalma nem volt velem tanácskozni, és másnapra megint berendelt a főhadiszállásra.

Nekem még az éjjel vissza kellett lovagolnom Mezőkeresztesre, hogy saját főhadiszállásomon, melyet február 26-án Mezőkövesdre kellett áthelyeznem, néhány fontos rendelkezést kiadhassak.

Február 26-án délelőtt már megint Egerben voltam, és vártam Dembiński parancsait.

Eleinte csak a csapatok ellátását érintő rendszabályokról volt szó közöttünk. Társalgásunk során aztán afelől is kérdezősködött, milyen terep és harcmodor kedvez leginkább a VII. hadtest csapatainak. Elmondtam, hogy eddig csak a hegyvidéki kis háborút volt alkalmuk megtanulni.

Tudakolta azután, hogy a hadtestben melyik fegyvernem a legmegbízhatóbb, de választ sem várva kijelentette, hogy gyalogságunk nagy tömegét ő megbízhatatlannak tartja, a lovasságtól viszont rendkívül sokat vár. Én helybenhagytam föltevéseit, már amennyiben a VII. hadtestre vonatkoztak, mert a többi hadtestet még a nevéről is alig ismertem, de arra is figyelmeztettem, hogy lovasságunk legfeljebb mozgékonyságában és kitartásával múlja felül az ellenségét, de létszámát tekintve nem.

Dembiński ezek után teljes komolysággal azt bizonygatta, hogy mennyire szeretné, ha néhány ezer emberrel több katonája volna.

Tagadhatatlan, hogy ebben az egy dologban Dembiński hasonlított minden idők legnagyobb hadvezéreire.

Ezalatt elkövetkezett az ebéd ideje. Dembiński az egyik egri kanonok* vendége volt, és engem is meghívott ebédre hadtestem vezérkari főnökével együtt, aki ezúttal is velem volt.

Végét járta már a lakoma; a jóhoz éppen most fűztük hozzá a legjobbat, a világhírű egri bort. Egyszer csak jelentik, hogy Verpelét felől élénk ágyúszó hallatszik.

Dembiński ezt eleve kétségbevonta, sőt meg is haragudott érte, mikor a hírt még nagyobb bizonyossággal megismételték.

Én közben kinyitottam a terem egyik ablakát, és tulajdon fülemmel győződtem meg a jelentés helytálló voltáról. Fölkértem tehát Dembińskit, álljon mellém, és tegyen úgy, ahogy én.

Kedvetlenül kelt fel az asztaltól, odalépett az ablakhoz és fülelt – arcán azzal a meggyőződéssel, hogy ahányan vagyunk, mind csalódunk.

De az egyre ismétlődő tompa dörej sokkal tisztábban kivehető volt, sokkal inkább távoli ágyúszóra emlékeztetett, semhogy bármilyen más zajjal össze lehetett volna téveszteni. Azon pillanattól fogva, amikor ezt Dembiński is kénytelen volt beismerni, magaviselete egy őrjöngő tombolásához kezdett hasonlítani; mindenekelőtt ló és kocsi után kiáltott. De az egész Dembiński-féle főhadiszálláson egyetlen fogat állt rendelkezésre, az a parasztszekér volt, amely engem és kísérőmet, a VII. hadtest vezérkari főnökét Mezőkövesdről Egerbe hozott, és most visszautazásunkra várakozott. Meghívtuk tehát Dembińskit, hajtasson a mi szekerünkön velünk a csatatérre. Nem volt más választása, kénytelen volt beérni a mi szekerünkkel. Sürgettem az indulást.

Alig haladtunk százlépésnyire az igénytelen szekérrel, még bent a városban, mikor néhányan az egri nézőközönségből nekiestek lovaink zablaszárának, és megállítván szekerünket magyarán kimondták, nem tűrhetik, hogy a magyar fővezér egy ilyen nyomorult fakó szekéren utazzon akár egy tapodtat is. Hiszen ez – úgy vélték – szégyent hozna Eger városára, sőt az egész magyar nemzetre.

Felindultam ezen az ostobaságon, és rárivalltam a városi és nemzeti becsület idétlen szószólóira, hogy takarodjanak az útból. Dembiński, aki egyetlen szót sem tudott magyarul, még jobban nekidühödött, és fenyegető mozdulatokkal támogatott engem; a vezérkari főnök is megtoldta mindezt néhány káromkodással, mire Eger becsületének őrei végre utat engedtek: szabaddá vált az utunk.

Dembiński ekkor tudni kívánta, hogy mit akartak voltaképpen ezek az emberek. Én lefordítottam neki a jámborok felfogását a város és a nemzet becsületéről – és lám, Dembiński most maga állította meg a szekeret, kijelentette, hogy várakozik, amíg jobb lovakat és tisztességesebb kocsit hoznak. Szerinte nagyon helytelenül viselkedtem, hogy a városi és nemzeti becsület bajnokaival ilyen brutálisan elbántam!

Közben Dembiński maga is megbánta elhamarkodott elhatározását; mert a szemmel látható sietség ellenére, mellyel a hazafiak egyike tovatűnt, hogy elhozza saját úri fogatát számunkra, jó sok idő eltelt anélkül, hogy a megígért tisztes kocsi megérkezett volna, az ágyú pedig inkább sűrűbben szólt, mint ritkábban.

Érthető óvatosságból egyelőre ülve maradtunk a sokat ócsárolt parasztszekéren. A hazafias hintótulajdonos hátha sokáig késik, sőt talán végképp oda is marad. Dembiński és én egymás mellett ültünk egy zsúp szalmán, mely a szekér derekán keresztülvetve testünk súlyától a lefelé egyre keskenyedő kasba szorult.

Az ágyúszó, mint mondtam, inkább sűrűsödött, mint ritkult. Dembiński minden újabb dördülésre felindultan fel-felszökött ültéből, de mindannyiszor vissza is rogyott testének egész súlyával az ülésre. A lökések következtében közös szalmaülésünk az egyik oldalon mindinkább lesüppedt, a másik fele énalattam egyre magasabbra emelkedett, és a végén én a szekéroldal fölött találtam magamat, Dembiński pedig mind mélyebbre süllyedt, és a végén már nem is tudott egyenesen ülni.

Ez a helyzet – szerintem – nem fért össze a fővezéri méltósággal. Attól tartottam, hogy a tisztelt nézőközönség egyenesen nevetségesnek találja. Aggodalmam alaptalan volt, mint erről egy közel ácsorgó honfi megjegyzése meggyőzött: hogy ez az úr (és Dembińskire mutatott) rendkívül vitéz ember lehet, mert minden ágyúszóra iszonyúan megharagszik, ő pedig (a beszélő) csak fél. – Mégis azt tanácsoltam a fővezérnek, hogy szálljunk le, amíg az új alkalmatosság megérkezik. De most már Dembiński türelme volt fogytán, és többé sem leszállásról, sem további várakozásról nem akart hallani, hanem haladéktalanul folytatni akarta az utat a fakó szekéren. Ez ellen azonban a tisztelt nézőközönség újra tiltakozott, elállta lovaink útját, és biztatott bennünket, hogy a hintó mindjárt itt lesz. Ez utóbbi végre csakugyan meg is jelent a láthatáron, és véget vetett az egyenlőtlen küzdelemnek, mely a türelmetlen fővezér és az egri béketűrő hazafiak közt már-már kitört.

Az új – valóban sokkal takarosabb – alkalmatosságon gyorsan haladtunk Verpelét felé. De minél közelebb értünk a csatatérhez, és minél hangosabb lett az ágyúszó, annál kevésbé hasonlítottak Dembiński szavai és taglejtései az értelmes ember magaviseletéhez. Egyik képtelen kijelentés a másikat követte az ajkán, ő pedig hol kézzel-lábbal evezett, mintha a kocsi haladását akarná siettetni, hol megint felszökellt az ülésről, hol a harctér felé rázta öklét, és lelkiállapotának egész szánandó nyomorúságát feltárta szemünk előtt. Ez az állapot erkölcsi haldoklása volt egy olyan kérkedő embernek, aki pompás úszónak adta ki magát, és most a vízbefúlás félelmével vergődik, mert a víz, amelybe belé talált menni, véletlenül a torkáig ér.

Amennyire a sok badar beszédből, amellyel Dembiński bennünket útközben jóltartott, ki lehetett venni, ő ezen a napon még távolról sem gondolt rá, hogy az ellenséggel összetűzzön. Legalábbis erről árulkodott az az ismételt felkiáltása:

– Ezt még nem akartam! Ez még korai!

Ha pedig ez csakugyan így van, bizony nem volt szép dolog az osztrák tábornok uraktól, csak úgy se szó, se beszéd megtámadni minket, meg sem kérdezve előbb Dembińskitől, mikor jön neki kapóra az ütközet!




Hátra Kezdőlap Előre