Nyolcadik fejezet

Harmadik és utolsó átkelésünk a határon – A schwechati ütközet – Különböző nézetek róla

 

Hadseregünk zöme a jobbszárnnyal folyvást a Dunára támaszkodva, a balszárnyon lovasságunk tömege által lehetőleg védve, három hadoszlopban a Fischa folyóig nyomult előre.

Menet közben dandárom volt az elővéd; a csatarendben pedig hadközépünk balszárnya.

A főhadiszállás az október 28-ról 29-re virradó éjjel a tartalékkal együtt Enzersdorftól keletre a Fischa mellett egy kis erdő szélén tanyázott. Jobbszárnyunk Fischamendnél, a bal pedig Margarethen-am-Moos mellett állapodott meg. Előőrseink megszállták Schwadorf, Kleinneusidel és Fischamend helységeket.

Dandárom Karlsdorf közelében táborozott. A környék legmagasabb pontján parancs szerint egész éjjel nagy tüzet élesztettem, hogy a bécsieknek közeledésünket jelentse.

29-én átléptük a Fischát, anélkül azonban, hogy aznap egy mérföldnél többet haladtunk volna előre Schwechat felé.

A következő éjjel a Fischa és Schwechat közti dombtetőkön táboroztunk valamivel összevontabb állásban.

Alighogy a sötét éj ránk borult: balszárnyunk vezérkari tisztje, Nemegyey kísérteteket kezdett látni, és nem csekély bajunkra ritka lelkiismeretes jelentéseket küldözgetett róluk a főhadiszállásra, hogy „az ellenség már átkarolt bennünket”. A jelentésekre azonnal több ezer embert küldtek előre balszárnyunk biztosítására a tartalékból: a győri kaszásokat. Ezek szerencsésen el is értek dandárom táborhelyéhez. Innen még körülbelül félórányi útjuk volt az állítólagosan veszélyeztetett pontig: de a kalauzolásukra kirendelt balszárnyi parancsőrtiszt eltévesztette az irányt, több óráig körbe-körbe vezette a kaszásokat, míg kimerülten le nem heveredtek valamerre, és Nemegyey kénytelen volt az ellenség képzelt bekerítő csapatával az egyenlőtlen harcot egymaga megvívni.

Csekélységnek látszik ez az eset önmagában, mégis nagy hatása volt a másnapi ütközet szerencsétlen kimenetelére. Csaknem egész középhadunk, kivált pedig ennek balszárnya (dandárom) október 30-án reggelre testileg már el volt törődve, lelkileg megrendülve; egész éjjel nem pihenhetett, és nem tudott az éjjeli rémhírek végzetes utóhatásától megszabadulni. Azt a lelkesedést, melyet az elnök szép beszédei a parndorfi táborban úgy feltüzeltek, amint megjósoltam, máris lohadni láttam. A csata elveszett, még mielőtt megkezdődött.

Október 30-án korán reggel dandárom már jó ideje előnyomulóban volt, mikor parancsot kaptam, hogy álljak meg és soroljak be az utánam nyomuló harcvonalba, mivel eddigi feladatom – hogy a hadsereg elővédje legyek – az ellenségnek kiterjedt arcvonalunk egész hosszában észlelhető közelsége miatt többé meg nem oldható. Engedelmeskedtem.

Csakhamar rá szélső jobbszárnyunkon élénk ágyútűz kezdődött, jelezve, hogy ez a szárnyunk aránytalanul előrehaladt. Ugyanekkor előttem a schwechati magaslaton felbukkantak az ellenség zárt vonalai. Úgy gondoltam, ha megtámadom őket, jobbszárnyunk számára közvetve kedvezőbb ütközeti esélyeket teremthetek, és mert balról a lovasdandár biztosított a megkerülés ellen, hadseregünk középhada pedig lassan már közeledett, elhatároztam, hogy a kapott parancs ellenére saját felelősségemre támadok.

De még kétszeres ágyúlövés-távolságnyira* sem közelíthettem meg az ellenséges vonalakat, máris megakasztott tervem kivitelében a fővezér újabb parancsa: „Megállni és csak kifejezett parancsra támadni!”

Időközben jobbszárnyunk a Dunánál Mannswörthig jutott előre, és a falu keleti szegélyén elkezdődött a csatározás. Ezt a dandárom arcvonala előtti halom tetejéről részleteiben is szemmel kísérhettem. Feszült figyelemmel szemléltem a viadalt: ez volt az első makacs csatárküzdelem, melynek szemtanúja voltam.

Csapataink, nevezetesen egy zászlóalj székely gyalogság* és a 2. pesti önkéntes zászlóalj a vakmerő Guyon gróf* nemzetőr őrnagy vezetésével, minden várakozáson fölül vitézül harcoltak Mannswörthnél. Ebben kétségkívül Guyonnak volt a legtöbb érdeme, mert a legveszélyesebb pontokon mindig legelöl lehetett látni. Az említett két zászlóalj ez alkalommal kivívta magának a vitéz nevet.

Még nem dőlt el a harc Mannswörth körül, mikor a hadsereg középhada elérte dandárom magasságának vonalát, és én azt a parancsot kaptam, hogy foglaljam el a Schwechat előtti magaslatokat a Schwadorfschwechati országúttól délre, és ott várjam be az újabb utasítást a község megtámadására.

A parancs végrehajtását semmi sem akadályozta, mert az imént Schwechat előtt látható ellenséges hadvonalak ismét eltűntek szemünk elől.

Középhadunk többi dandárja is kibontakozott jobbra tőlem, az említett úttól északra, ebben a nagy hézagban, mely az út és a Mannswörthnél egymaga verekedő jobbszárnyunk között tátongott.

Schwechat helységnek északkeleti vége felől az ellenség a szomszédos dandárt jelentéktelen ágyútűzzel üdvözölte, mire vezérkarunk ideiglenes főnöke, Pusztelnik őrnagy – akire a valódi főnök, Kollmann ezredes helyett, mintegy bemutatkozásul, rábízták a támadás részletes vezetését – első harcvonalunk valamennyi ütegének tűzparancsot adott.

Én ugyan nem láttam velem szemközt ellenséget, de föltételezve, hogy Schwechatot az ellenség tartani szándékozik, ütegemmel lövetni kezdtem a helységet, hogy a későbbi csatártámadást előkészítsem.

Alighogy a támadás megindult, a fővezér újabb „Állj!” parancsa megint félbeszakította, s arra kárhoztatta egész középhadunkat, hogy a jobbszárnyon kivívott előnyök ellenére tétlen nézője maradjon annak az újabb küzdelemnek, mely éppen most kezdett legszélső balszárnyunkon kifejlődni.

Már a schwechati halmok elfoglalásakor látni lehetett, hogy egy erős ellenséges lovas hadoszlop Zwölfaxing felől Rauchenwart felé húzódik, világosan elárulva azt a szándékot, hogy balszárnyunkat átkarolja.

Balszárnyunk vezetője, Répásy Mihály ezredes egész idő alatt, amióta utolsó táborhelyünkről felkerekedtünk, feltűnően hátramaradt, olyannyira, hogy mire középhadunk a schwechati magaslatokon szétbontakozott, a középhad balszárnya és az egész hadsereg balszárnya között negyed mérföldnél* nagyobb hézag tátongott. A fővezénylet leginkább Répásy ezredes lemaradásával indokolta azokat a meg-megállító parancsokat, melyek a középhad előrenyomulását egyre-másra félbeszakították.

Nem értettük azonban mi, ott a középhadban, hogy a főparancsnok miért nem tolta gyorsabban előre a balszárnyat, amely amúgy is csak lovasságból állt, ahelyett hogy a középhadat vissza-visszatartogassa; és azt sem, miért várakozunk veszteg, kartácslövésnyire az ellenséggel telitömött helységtől, amikor pedig Schwechat túlsó végén tisztán lehetett látni a mi födetlen arcvonalunk ellen készülő tűzcsapás gyors előkészületeit – anélkül, hogy szabad lett volna ezt a veszélyt akár hirtelen ellentámadással megelőznünk, akár másképp kikerülnünk.

Tétlen várakozásunk idején helyzetünk csaknem olyan volt, mintha egy megerősített ellenséges állás leghatásosabb lőtávolába állítottak volna, megparancsolva, hogy türelmesen várjunk, míg a még készületlen ellenség a maga intézkedéseit kényelmesen megteszi.

A fővezér parancsai világosan arra vallottak, hogy be akarja várni az ellenség támadását; de ebben az esetben bennünket legalább négyszeres ágyúlőtávolra hátrább kellett volna húzni, hogy ezáltal az ellenséget Schwechatból egészen kicsaljuk, és födött állásának jelentős előnyétől megfosszuk.

Jobbszárnyunk és középhadunk hátrább húzása célszerűen megszüntette volna a centrum és a balszárny közt tátongó rendkívül veszélyes hézagot, melyet az ellenség szemmel láthatólag éppen most akart kitapogatni; mert a hézaggal szemközt, a Zwölfaxing és a kincstári papírgyár közötti részen egyszerre csak egy újabb tekintélyes, a megkerülő csapattól elkülönített hadoszlop tűnt fel, mely – noha a megkerülő csapatnak a schwechati fősereggel való összeköttetésére szolgált – további előnyomulásával egyszersmind középhadunk védetlen balszárnyát, tehát közvetlenül az én dandáromat fenyegette.

Személyesen kerestem fel a főparancsnokot, hogy parancsának megváltoztatására rábírjam.

Arról a hátrább fekvő pontról, ahol Móga tábornok az elnöknek, a biztosoknak és néhány képviselőnek társaságában tartózkodott, egész felállításunkat jól végig lehetett ugyan látni, de apróbb harcászati hátrányait részletesen megítélni már nem. Előadtam aggodalmaimat: a fővezér nem vette figyelembe őket. Felindulásomban arra a megjegyzésre ragadtattam magam, hogy onnan, ahol áll, az első vonalak helyzetét nem is képes megítélni.

– Ott állok, ahonnan az egészet áttekinthetem, ön pedig szó nélkül teljesítse parancsaimat! – rivallt rám a fővezér rendreutasító hangon.

Kossuth békítőleg lépett közbe, és ismételten felvilágosítást kívánt felállításunk részleteiről és a vele kapcsolatos hátrányokról. Belőlem már hiányzott a lelki nyugalom mindezeknek körülményes újrafelsorolására. Érdesen és kurtán azt feleltem, az intézkedések olyanok, hogy én nem merném a következményekért a felelősséget magamra vállalni! Ezzel az elnök közbenjárásának az eredményét be sem várva visszavágtattam dandáromhoz.

Távollétem alatt a harcvonalunk óriási hézagával átellenben észlelt ellenséges tömegek már jóval közelebb jutottak. Az én szememnél élesebb szemek azt is kivehették, hogy lovasság közeledik.

Nekem csupán hat szakasz állt rendelkezésemre a 10. Vilmos-huszárezredből.*

A honti önkéntes zászlóalj és a gömöri nemzetőrzászlóalj alkotta csákány alakú felállításom bal oldalát, a hézag felé nézőt. Egy mélyúttól, a Schwechatból Rauchenwarthra vivőtől délre álltak. Ezt az utat a bal oldalamnak szánt lovassági támadás ellen kellő akadálynak ítéltem; a két zászlóaljat tehát az utóbbitól északra fekvő területre vontam vissza.

Dandáromnak, mely aznap négy zászlóaljból, nyolc lövegből és hat szakasz huszárból állt, a következő volt a felállítása:

Jobbszárnyamon az országút mellett állt a nógrádi zászlóalj; mellette balra két ágyú; ezek mellett az első pesti önkéntes zászlóalj – mindezek arccal Schwechatnak álltak fel. Balra hátrább, az 1. pesti zászlóalj mögött, vele csákányt formálva állt a honti önkéntes zászlóalj arccal Zwölfaxingnak; mellette a gömöri nemzetőrség; mellette megint két ágyú. A gyalogság megbízhatatlan volta miatt a lovasság csupán ágyúfödözetre szolgált.

Többi négy ágyúmat Pusztelnik már korábban elkérte, hogy velük felállításom körén jóval túl Schwechat délkeleti utcavégének meghosszabbítását hosszant lődözve az ellenség kibontakozását lehetőleg hátráltassa. Ezt a négy ágyúmat csak másnap láttam viszont! Az ellenség azonban ennek ellenére kibontakozott Schwechatból, és minket rövid távolságból valóban öldöklő, az én négy ágyúmat messze túlszárnyaló ágyútűzzel lepett meg.

Már a legelső lövések siralmas zavarba ejtették gyalogságomat. Elsőnek a gömöriek hátráltak meg. Követték őket a hontiak, és őrnagyukat,* aki fel akarta tartóztatni őket, lovastul felborították; csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott a bomlott tömegből kivergődni. Parancsomra elvágtatott, hogy futó zászlóaljának elébe kerüljön, az ágyúk lőtávolán kívül megállítsa, rendbe szedje és megint előrevezesse őket.

Azt reméltem, hogy a szilárd 1. pesti zászlóaljjal addig megállom a helyet; azután pedig meg akartam rohamozni az ellenséges üteget. Hiszen zászlóaljaim számtalanszor megfogadták, hogy a halálba is követnek! Hogy a gömöri nemzetőrök is visszatérjenek – az iránt eleve letettem minden reményről.

Az ellenséges ágyútűz első perceiben a hontiakkal voltam elfoglalva, és nem láttam, mi történt közben az 1. pesti zászlóaljnál. Ezt is rendetlenségben, parancsnokát, gróf Almásy Ernő őrnagyot pedig a rendet fenntartani szándékozó erőfeszítésében csaknem magánkívül találtam. Átláttam, hogy ezzel a zászlóaljjal lehetetlen addig kitartanom, amíg a hontiak újra előrenyomulnak: és mégis őrült ésszel azt hittem, hogy sikerül a zászlóaljat az ellenséges üteg megrohanására lelkesíteni.

– Előre! Neki az ágyúknak! – kiáltottam oda az ingadozóknak.

Ekkor Gózon százados kezébe ragadta a zászlót, ötven lépést előrerohant az ellenség felé, a zászló rúdját a földbe szúrta és felkiáltott:

– Ide, magyar! Itt a zászlód, itt dögölj meg!*

Harmincan-negyvenen a legbátrabbak közül követték az elszánt férfiút. De a tömeg első sorai csak habozva csatlakoztak hozzájuk, a hátsók pedig mindjobban lemaradtak, úgyhogy nemsokára olyan volt a zászlóalj, mint egy idomtalan, elnyúlt óriáskígyó, mert a legtöbben négykézláb iparkodtak tovamászni, míg a fölegyenesedve hátrálók keresztülbukdácsoltak rajtuk. Hasztalanul lobogtatta meg Gózon a zászlót ismét a levegőben, lelkesítő szavakat kiáltva; a zászlóalj parancsnoka és segédtisztje hiába vágtak be karddal a megfutamodók közé: nem lehetett már őket feltartóztatni – s azok a kevesek is, akik Gózon első felkiáltására előrerohantak, most egykettőre elszállingóztak mellőle, és ő kisvártatva egyedül állt a zászlóval.

Odalovagoltam és hősi vitézsége iránti tiszteletem jeléül a kezemet nyújtottam. Kértem, hogy mentse meg a zászlót.

Még a zászlónál is jobban szívemen viseltem ágyúim megmentését. Azt a kettőt, mely a balszárnyon állott, a megbomlott gyalogság már magával ragadta. Csak a jobbszárnyon állt még helyt a másik kettő.

Aggódva siettem oda, s rárivalltam az üteg parancsnokára,* mire vár még itt egymagában. Azt felelte, hogy még nem kapott parancsot a visszavonulásra.

– Hát hordja el ágyúit, mielőtt itt vesznek! – kiáltottam, felindulásomban nem is méltatva azt a sztoikus hősiséget, amely az ember mentegetőzésében megnyilatkozott.

De ennek az embernek halvér folyt az ereiben.

– Van még néhány töltényem – mondta cseh-német kiejtéssel. – Ellőhetem-e még ezeket?

Szinte elszégyelltem magam aggodalmaskodásomért. Bosszúsan, érdes hangon adtam meg az engedélyt, és az országút felé fordítottam lovamat, hogy megnézzem, mi történt időközben a többi dandárral.

A nógrádi önkéntes zászlóaljról, mely jobbra, az ágyúkon túl volt felállítva, föltételeztem, hogy már régen odábbállott. Határtalan volt a meglepetésem, mikor első pillantásom a zászlóalj zárt mozdulatlan tömegére esett.

Ott állt a zászlóalj az ellenség ágyúinak éppen legsűrűbb golyózápora irányában, de egy kis mélyedés megóvta a golyóktól. Ezt az első másodpercben nem vettem észre, és azt hittem, hogy a hősök zászlóalja áll előttem. Jobbkedvűen parancsoltam meg az őrnagynak:*

– Induljon gyorsan előre, fedezze az ágyúk elvonulását, ön lesz az utóvéd!

Azt reméltem, hogy a derék csapattal csodákat fogok művelni. Keserű csalódás! Amint az óvó mélyedésből az ellenséges üteg ágyúgolyóinak hatókörébe jutott a zászlóalj, az őrnagya teli torokból elkiáltotta magát:

– Önkéntesek, előre! Tömeg, tüzelj!

De az önkéntesek nem törtek előre; a tömeg pedig magasba néző puskáit az éppen ekkor szorosan előtte az ágyúkkal elvonuló huszárainkra sütögette (szerencsére egy lövés sem talált), s a következő pillanatban a hősnek vélt zászlóalj már neki is lódult, hogy a többieket utolérje. Egyetlen ember átallott részt venni az általános futásban, s úgy tett, mintha ő volna az egész dandár utóvédje.

Tehát a csaknem ötezer nemzetőrből és önkéntesből, akiknek vitézségéről olyan sok dicshimnuszt kellett már végighallgatnom; akik ismételt kijelentéseik szerint alig várták, hogy megmérkőzhessenek a minden alkalommal lekicsinylően emlegetett ellenséggel – rövid ideig tartó ágyútűz után egyetlenegy emberem maradt! És ez is egy félig rokkant kiszolgált katona volt!

Miklóshalmi határozott nyilatkozatom, mellyel az elnök támadásra serkentő indítványát elleneztem, bizonyította, hogy én ennek a „lelkesült seregnek” szerencsétlen bemutatkozására teljesen el voltam készülve; de amit megértem, minden elképzelésemet fölülmúlta.

Azt hittem, a föld alá kell süllyednem szégyenemben hazámfiai elképesztő gyávaságának láttán, és elkeseredésemben azt a jótékony golyót kerestem, mely lesodor a lóról.

Kíséretemből is, mely máskor elég számos volt, a veszély percében csupán testvéröcsém tartott ki oldalamon meg egy főhadnagy a 10. huszárezredből.* Tőlük követve, tört lélekkel hagytam el a csatateret, szégyenünk színhelyét, nem is sejtve, hogy dicsőséges napok várnak még ránk, és hogy olyan csatákban vehetünk még részt, melyeknek eredménye megkeseríti a schwechati győzteseknek a mai napra való visszaemlékezést.

Lassan lovagoltam centrumunk közepe felé. Szinte röstelltem bajtársaim szeme elé kerülni, mert azt hittem, hogy ők dandárukkal még állják az ütközetet. Fájdalom, nem volt okom kerülni a tekintetüket. Egész állásunk Schwechattól Mannswörthig mintha sohasem létezett volna. Bármilyen hihetetlennek hangzik is, a többi dandár még az enyémnél is hamarább átengedte a csatateret az ellenségnek.

Mint a szétszóródott nyáj, sietett bomló seregünk zöme a Fischa menedéke felé. A messzi térség betű szerint tele volt szórva menekülőkkel, egyetlen zárt rendű alakulat sem volt sehol, ameddig csak ellátott a szem.

Attól kellett tartanom, hogy az ellenség kihasználja az alkalmat, erélyesen fog üldözni bennünket, és lehetetlenné teszi tüzérségünknek a Fischa túlsó partjára mentését. Előrevágtató ütegei legalábbis erre utaltak.

Csak egy kétségbeesett utóvédharc menthette meg hadseregünket. Valamit feltétlenül tennünk kellett. Szerencsére két kísérőmnek jó erőben volt még a lova. Én tehát egyiket Schwadorf, másikukat Fischamend felé küldtem a menekülők után, hogy állítsanak meg és gyűjtsenek rendbe-sorba közülük annyi embert, ahányat csak lehet.

Fáradozásuknak kétségbeejtően csekély eredménye volt, mindössze vagy ezer ember, ezek is szemlátomást bármelyik pillanatban szétugrásra készen.

De ezen a napon nemcsak az Isten, az ellenség is irgalmas volt hozzánk, nem vett üldözőbe. Bántatlanul értük el alkonyatkor a Fischa túlsó partját – és másnap szintoly bántatlanul a hazai „törvényes talajt”.

Alig hangzott el Schwechat felől az utolsó ágyúlövés, a legkülönbözőbb magyarázatok kaptak lábra arról, hogy mi volt az oka támadásunk kudarcának.

A nemzetőrök és önkéntesek csatakerülő tömegei például, akik minden önnön gyávaságuk miatti kudarc okát rögtön készek voltak valamilyen árulásra fogni, azt beszélték, hogy a bécsiek Windisch-Grätz herceggel titkon egyetértve, először segítségül hívtak minket, de azután csata közben a császáriakkal egyesülve ellenünk fordultak. Ez a mese – bármilyen képtelenül hangzott is – azoknak az izgatásoknak volt természetes következménye, melyek táborunkban a bécsieknek a mi támadásunkkal egyidejű kirohanásáról szóltak, s könnyű diadalt ígértek az ostromzároló császári hadsereg felett.

Móga intézkedéseit az egész támadás és főleg az ütközet alatt szintén kemény bírálatnak vetették alá, és számos alárendeltje határozottan kijelentette, hogy a fővezér az egész hadsereget az ellenség kezére akarta játszani. Azt, hogy ez nem sikerült neki – úgy mondták –, Windisch-Grätz hercegnek vagy az alvezéreinek köszönhetjük, akik szándékosan kíméltek bennünket.

A magyar mozgalom polgári vezetői gondosan terjesztették ezt az utóbbi nézetet, egyrészt azért, hogy cáfolják vele azt a nem alaptalan vádat, hogy ők a Lajtán túli támadást célzó agitációjukkal a nemzetet vakmerő és veszedelmes lépésre csábították; másrészt azért, hogy a nemzet fogyatkozó bizalmát azoknak a rokonszenveknek sejtetésével újra megerősítsék, melyek a magyar ügy iránt még az osztrák hadsereg kebelében is szunnyadnak!

Ha lelkiismeretesen vizsgáljuk azokat a sajátságos körülményeket, melyek közt a schwechati ütközet lefolyt, az imént fejtegetett kemény ítéletet nem tartom elfogadhatónak.

Igaz, nem lehet tagadni egyrészt, hogy a magyar fővezér intézkedései könnyen kelthették azt a benyomást, mintha saját seregét szándékosan bajba akarta volna hozni; másrészt pedig azt sem lehetett tagadni, hogy az ellenség a mi megszalasztott középhadunk és jobbszárnyunk üldözésében mindössze arra szorítkozott, hogy két-három elfoglalt ütegállásból szaporán küldözte utánunk ágyúgolyóit, hatalmas jobbszárnyi bekerítő csapata Répásy alatti gyönge balszárnyunkkal szemben pedig éppen akkor szüntette be támadásait, amikor Móga nem tudott több erősítést küldeni Répásynak; be kell vallani azt is, hogy az ellenséget az erélyes üldözésben sem semmiféle bécsi kirohanás, sem semmiféle olyan föltevés, hogy rendetlen visszavonulásunk talán csak színleges, nem akadályozta; mindez együttesen elég alapot szolgáltatott arra a következtetésre, hogy az ellenség szándékosan hagyott elmenekülni bennünket.

Én azonban úgy gondolom, hogy a schwechati ütközet napján sem Mógáról, sem az ellenfél fővezéréről nem szabad föltételeznünk, hogy világosan tudták, mit is akarnak. A magyar hadsereg gyarló vezetésének, valamint szerencsés megmenekülésének sokkal egyszerűbb magyarázatát abban látom, hogy mind a fővezérek, mind a hadseregek harmincévi béke után érthetően elfogódottak voltak, ráadásul az 1848. esztendő nemzetiségi izgatásai ekkor még nem tudták a régi bajtársi viszony emlékezetét eltörölni a kettévált rendes haderő soraiban, vagyis nem voltak képesek elkeseredett ellenségekként vívni egymással.




Hátra Kezdőlap Előre