Hatodik fejezet

A feldunai hadsereg elővédjének vezényletét rám bízzák – Csány László – Előőrseink a Lajta partján – Az ország határának első átlépése – A parndorfi főhadiszállás és titkos küldetésem – Az elővéd csapatai – A határ másodszori átlépése

 

Móga tábornok azonnal rám bízta a hadsereg elővédjének vezényletét, amely ekkor a Lajta mentén volt felállítva, minthogy annak addigi parancsnokát* máshová osztotta be.

Mielőtt új állomásomat elfoglaltam volna, a táborba érkezésemet személyesen be kellett jelentenem Csány László királyi biztosnak. Ekkor láttam ezt a férfiút először életemben. Röviden végzett velem. Magaviseletével, egész lényével kivált a magyar forradalom valamennyi polgári államférfia közül: bizalmat gerjesztő s egyszersmind tiszteletet parancsoló ember volt. Ezek a tulajdonságok nem mindig a fennkölt jellem megnyilatkozásai, de Csány esetében azok voltak. Már első tekintetre imponált nekem; utóbb megtanultam nagyra becsülni is.

A legszélső magyar őrszemek a Lajta jobb partján, Wilfleinsdorf falutól Hollern faluig voltak felállítva hellyel-közzel megszakított összefüggésben. Az elővéd parancsnoksága a lajtabrucki pályaudvar épületében, közvetlenül a folyó partján, tehát a legkülső őrszemvonalban volt elhelyezve. A dandár zöme negyedórányira hátrább táborozott.

Új beosztásomat elfoglalva nyomban engedélyt kértem, hogy dandárom zömét hátrább helyezhessem, vagy pedig őrszemvonalamat előbbre tolhassam, mert a Lajta átlépésének tilalma lehetetlenné tette az ellenség szemmel tartását, csapataink jelenlegi elhelyezése pedig tökéletlenné a hadsereg meglepetés elleni biztosítását. Előőrseink helyzete módot adott az ellenségnek arra, hogy nemcsak dandárom zömét Bruck mögött, hanem hadseregünk zömét is bármikor felriaszthassa Parndorfnál cirkáló járőreivel.

Előterjesztésemre azt a választ kaptam, hogy most már nem érdemes az elhelyezésen érdemben változtatni, mivel néhány nap múlva a hadsereg úgyis átlépi a Lajtát. Első bevonulásunk Ausztriába október 17-én délután csakugyan megtörtént.

A kiadott utasítások úgy szóltak, hogy körülbelül félórányira nyomuljak előre a bruck-fischamendi földúton, s őrszemeimet tág félkörben állítsam ki Wilfleinsdorftól Pachfurtig.

Hadseregünk zöme utánam nyomult Bruckon keresztül és aztán a bruck-schwechati postaút két oldalán ütött tábort egy magasságban az elővéd zömével.

Az előnyomulással úgy jártam, ahogy a legtöbb békegyakorlaton: mielőtt az első őrsöket kiállíthattam volna, már jött is a parancs a bevonulásra. A hadsereg zöme éjfél előtt visszamenetelt a Lajta innenső partjára, én pedig ismételt ellenvetéseim ellenére kénytelen voltam dandárommal újra elfoglalni régi állásomat a Lajta mögött.

Vezérkarunk Parndorfban titokban tartotta hirtelen visszafordulásunk okát. Azt sugdosták, hogy maga a Honvédelmi Bizottmány parancsolta meg,* hogy: „Állj! Hátra arc!”

Úgy látszott, a védelemre akarunk szorítkozni; mert mindjárt a visszavonulás után szigorú parancsot kaptam, hogy a Lajta minden átkelőhelyét elromboljam,* gázlóit pedig tegyem járhatatlanná és őriztessem. A feladat második része a vonal nagy kiterjedése és a folyó sekély volta miatt megoldhatatlan volt, s ez értelmetlenné tette az első rész végrehajtását. De a vezérkaron semmi ellenvetés nem fogott: minden hídnak pusztulnia kellett.

A parndorfi főhadiszálláson mindennap a pillanatokon belül bekövetkező ellenséges támadástól tartottak, mégis olyan volt a csapatok elhelyezése, amilyet a leghanyagabb békeszolgálatban sem szabad eltűrni. Némelyik csapattestről maga a vezérkari főnök sem tudta megmondani, hogy létezik-e még, és ha igen, hol. Más osztagok, amelyek elhelyezéséről a vezérkar a legrészletesebb kimutatásokat vezette, egyszerre csak egészen másfelől bukkantak fel; járőreink közeledő ellenségnek nézték őket, és felettébb aggasztó jelenéseket hoztak felőlük, ámbár mellesleg, az irányt tekintve, valószínűbbnek tarthatta az ember, hogy az ellenség inkább a holdból, semmint onnét közeledjék.

Mindez tagadhatatlanul tervszerű árulásra látszott vallani: de én, bárhogy állt is a dolog, az akkori parndorfi magyar főhadiszállás cselekedeteiben csupán annak a tanácstalanságnak következményeit véltem felfedezni, amely ekkoriban a pesti országgyűlést és élén a Honvédelmi Bizottmányt is jellemezte.

Tervszerű árulás szilárd eltökélést föltételez. Parndorf (és Pest) felett azonban ekkor még csak a tulajdonképpeni teendők homályos sejtelmének sűrű köde borongott.

Én már táborba érkezésem első napjaiban átláttam, hogy kettős küldetésem teljesen elhibázott dolog – elhibázott kivált abban az értelemben, ahogy én felfogtam és elvállaltam.

El voltam tökélve, hogy a hadsereg parancsnokát, akit a Honvédelmi Bizottmány urai a horvát bán titkos szövetségesének tartottak, mindenáron céljai leleplezésére kényszerítsem: benne azonban egy egyenes lelkű, nyíltszívű férfira találtam, aki már jóval megérkezésem előtt önként kijelentette, hogy – császárja parancsához híven – Magyarországot a horvátok megrohanása ellen továbbra is kész megvédelmezni, de az ország határát csak kényszerítve fogja átlépni, s e lépés következményeiért a felelősséget eleve elhárítja magáról.

Nem maradt számomra egyéb hátra, mint azonnal letenni kettős megbízatásomról a táborban, hacsak nem akartam odáig lealacsonyodni, hogy azokat a szánalmas kis cselszövéseket denunciáljam, amelyeket a tábor és főhadiszállás némely tagjai merőben önző indokokból szőttek, és amelyek egyszerűen arra irányultak, hogy a cselszövőket a magyar ügy boldogulása esetében mentül magasabb polcra juttassák, bukása esetén pedig megmenekítsék.

Az első megoldást választottam, és egész figyelmemet azoknak a kötelességeknek teljesítésére fordítottam, amelyek rám mint az előőrsök parancsnokára hárultak.

Dandárom öt önkéntes nemzetőrzászlóaljból állt – a népfölkelésnek lőfegyverekkel bővített új kiadásából. Ezek a zászlóaljak már a rendes csapatokhoz hasonlóan századokra tagozódtak, és el voltak látva tisztekkel és altisztekkel: de ezekből, kevés kivétellel, majd minden katonai képzettség hiányzott.

Rászorítottam őket, hogy a henye előőrsi szolgálat idejét legalapvetőbb kiképzésükre fordítsák. Ez természetesen nem ment szigorú rendszabályok nélkül. Mindez kedvetlenséget, ellenszegülést szült soraikban. Sok sürgető panasz jutott el zsarnoki szigorúságom ellen a főhadiszállásra, majd mikor ott célt nem ért, Csány László királyi biztoshoz. Szerencsére Csány maga is kiszolgált katona volt, és nagyon jól tudta, mennyit hajtson az ilyesféle panaszokra. Szegény elégületlenek kénytelenek voltak beleharapni a savanyú almába, és engedelmességhez szokni. Akadt, aki nem bírván magával, nyakasságáért életével lakolt.

Hogy dandáromat a háború különféle idegtépő megvalósításához hozzáeddzem: hol előőrseim vonalát, hol meg a Bruck mögötti tábort, kivált éjnek idején, gyakorta fel-felriasztottam; minden kósza hírt felhasználtam arra, hogy elhitessem csapataimmal, hogy az ellenség valóban meg akar támadni minket; s ilyenkor saját felelősségemre kisebb osztagokat átküldtem cirkálni a Lajta túlsó partjára, s más efféléket tettem.

Az utóbbi kísérletért komoly feddést kaptam a főhadiszállástól, mert – úgy mondták az illetők – defenzívában akarnak maradni, minden támadó hadmozdulatot kerülni, nehogy a velünk szemközt álló csapatokat, amelyekről nem tudjuk, a horvát sereghez tartoznak-e vagy sem, véres megtorlásra ingereljük.

A feddés ellenére mindjárt másnap egy honvéd százados* jelentkezett nálam egy rögtönzött utászkülönítménnyel, hogy a Lajta szétrombolt hídjait hevenyészve megint helyreállítsa.

Amint ez a munka befejeződött, újabb parancsot kaptunk, hogy október 21-én másodízben is átlépjük a Lajtát.

Ezúttal reggel indultunk, és csak Stixneusiedel mellett állapodtunk meg, szemközt egy gyönge lovascsapattal, mely Gallbrunn és Stixneusiedel közt készen várt bennünket, és melyet két ütegünk tüze csakhamar Gallbrunn mögé hátrálni kényszerített. Néhány stixneusiedeli lakos állítása szerint Gallbrunn gyalogsággal volt megrakva, mire én parancsot kaptam, hogy a helységet rohammal bevegyem. Nem került sor rá: a Honvédelmi Bizottmány újabb „Állj! Hátra arc!” vezényszava megint megállította rohamcsapataim előnyomulását az egyébként üres helység ellen. Éjjelre a Stixneusiedel és Gallbrunn közti út két oldalán táboroztunk, és másnap reggel ismét visszamentünk Parndorfba – én dandárommal megint az elkerülhetetlen régi állásba a Lajta mögé.

A két első előnyomuláskor mindig azt beszélték, hogy támadásunk Jellačić bán hadserege ellen irányul; ezt nemcsak Lajtán innen, hanem Lajtán túl is meg kell támadni és meg kell semmisíteni Ausztria zsenge alkotmányos szabadsága érdekében.

Ha az ember megkérdezte, miért szakadt egyáltalán félbe a bán üldözése, azt a feleletet kapta, hogy akkoriban a Lajtán túli földet semleges területként tiszteletben kellett tartani, abban a meggyőződésben, hogy a horvátokat osztrák részről le fogják fegyverezni, Jellačić bán seregének többi részét pedig fel fogják oszlatni, s ezzel a boldogtalan polgárháború okozóinak nem lesz módjuk a harc megújítására.

Így gondolkoztak a nem katonák – ellentétben azzal a nézettel, amely a parndorfi tábor rendes katonasága közt vált uralkodóvá a két honvédzászlóaljat is ideértve. Bár e csapatok közül aligha találkozott volna egy is, mely a bánnak űzése közben az ország határához érve, itt felsőbb határozott parancs nélkül abbahagyja az üldözést: most már mind úgy vélekedtek, hogy mikor az ellenséget az országból kikergették, a magyar alkotmány megoltalmazására letett új zászlóesküjüknek eleget tettek; az országhatár támadólagos átlépésével viszont esetleg a fejedelemre letett régibb esküjüket szegik meg.

Aggályuk következtében több tiszti küldöttség jelent meg Csánynál, és csapataik nevében kinyilatkoztatták neki, hogy szerintük a Lajtát nem szabad átlépni.

Hogy kinek és mi módon sikerült a rendes csapatokkal oly sikeresen elfeledtetni ezt az aggályt, hogy ezek október 17-én és 21-én a határ átlépésében ellenkezés nélkül részt vettek, nem tudom; nagyon el voltam foglalva Bruckban, és nagy ritkán, akkor is mindig sürgős szolgálati ügyben jelentem meg a parndorfi táborban.

Teljesen tisztában voltam magammal afelől, hogy mi a teendője az akkori viszonyok közt minden magyar embernek – katonának és nem katonának egyaránt. Az együtt lévő országgyűlés által kinevezett végrehajtó hatalomnak engedelmeskedni kellett, ameddig maga az országgyűlés állhatatosan az alkotmányhoz ragaszkodik.

Igaz, hogy az országnak a lelépett Batthyányminisztérium helyett az országgyűlés által kinevezett Honvédelmi Bizottmány által való kormányzása sem felelt meg az alkotmánynak. De a bécsi hadügyminiszter által gyámolított horvát betöréssel és a szerencsétlen Lamberg grófnak minden Magyarországon állomásozó fegyveres erő (a horvátokat is beleértve) főparancsnokává történt törvénytelen kinevezésével és a magyar országgyűlés feloszlatását célzó szintén törvénytelen küldetésével szemben a Honvédelmi Bizottmány megalakítása Batthyány Lajos gróf visszalépése után a kényszerű önvédelem előírta rendszabály volt.




Hátra Kezdőlap Előre