A szerző előszava

 

Magyarországnak Ausztria és Oroszország elleni ellenállása meg volt törve. Kossuth és Szemere követőikkel együtt, akárcsak a lengyelek, semleges területre menekültek. Én lemondtam a menekülésről; és Magyarországnak Új-Ausztria elleni harcosai nagyrészt követték példámat.

Nekem ezután megkegyelmeztek, és egyelőre Karintiába száműztek. Társaim sorsának eldöntését ezzel szemben báró Haynau táborszernagyra bízták.

A megkegyelmeztetésem s a későbbi kivégzések közti feltűnő ellentmondás a még pörük eldöntését várók rokonai egynémelyikével azt találta elhitetni, hogy nekem valami módon lehetőségem van a szerencsétlenek megmentésére: mert közvetlenül az első aradi és pesti kivégzések után levélben több felszólítást kaptam, hogy vélt befolyásomat használjam fel Ausztria kormányánál a báró Haynau táborszernagy hatalmába esett egyik-másik politikai kompromittált érdekében.

E felszólítások sikertelenségét nem kell bővebben magyaráznom. Nem volt énnekem semmi befolyásom, melyet érvényesíthettem volna. Ellenkezőleg, nekem még a mások megkegyelmezéséért való jajkiáltást is magamba kellett fojtanom, valameddig báró Haynau maradt korlátlan ura fegyvertársaim életének, halálának. Az én könyörgésem báró Haynau buzgalmát csak fokozhatta volna.

Csak mikor az Aradon és Pesten hozott halálos ítéletek végrehajtásában szünet állt be, s ez arra engedett következtetni, hogy báró Haynau hazámban nem uralkodik többé korlátlan hatalommal: csak ekkor merhettem saját amnesztiám logikai folyományainak figyelembevételével kérelmezni anélkül, hogy attól kelljen tartanom, hogy szavam éppen azoknak életét kockáztatja, akiknek szabadulását kellene előmozdítania.

Éppen azon voltam, hogy őfelségéhez, Ausztria császárához intézett folyamodásomat a klagenfurti katonai hatóságnál kedvező fölterjesztés céljából benyújtsam, midőn híre ment, hogy az uralkodó 1850 májusában hódolati útja során valószínűleg Karintiát is érinti, és ez bennem azt az érthető óhajtást keltette, hogy kérelmemet őfelségének élőszóval terjesszem elő.

A hír valóra vált. De tőlem a kért kihallgatást megtagadták, és engem kérelmemmel a belügyminiszter úrhoz utasítottak. A biztatások, melyekkel Bach úr engem elbocsátott, némileg megint felbátorítottak, legcélszerűbbnek véltem tehát az uralkodóhoz intézett kérvényemet a nevezett miniszter úr kezébe adni.

Ezt a következő levél kíséretében tettem:

 

Alexander von Bach miniszter úr őnagyméltóságának

 

„Az ön bajtársai nem fognak csalódni, ha őfelsége kegyelmében reménykednek” – ezek voltak nagyméltóságod utolsó vigasztaló szavai, melyekkel engem tegnap elbocsátani szíveskedett.

Hogy e szavak mennyire hatottak gondterhelt lelkemre: hogy hallatukra mily gyorsan újraéledt a megbántott földi hatalmasok keblében élő engesztelő érzésekbe vetett, már-már kialvófélben levő hitem: arról a melléklet tanúskodhat nagyméltóságodnak.

Gyönge kísérlet ez, hogy kegyelmet kérjek őfelségétől azok számára, kik nem oly szerencsések, hogy önmaguk megtehessék.

Nem ismerem a szót, a hangot, mely őfelségének szívére hatni képes: nagyméltóságod előtt azonban ez nem lehet ismeretlen. Szavaim talán nagyon merészek, talán ellenkezik a céllal a mód, mellyel egy szomorú múlt emlékeit a mellékletben fölidézem.

Nagyméltóságod bölcs megítélése el nem tévesztheti, hogy ez a két dolog alkalmas-e szerencsétlen bajtársaimon segíteni, vagy hogy lépésem oly horderejéből, melyet nem is sejtek, talán éppen az ellenkező hatás veszedelme fenyegeti őket.

És ezért szolgáljon mentségemre a mellékelt legalázatosabb kérvény lehető következményei felőli aggodalmas bizonytalanságom, midőn újból bátor vagyok azzal a tiszteletteljes kérelemmel közeledni nagyméltóságodhoz: méltóztassék emberbaráti tekintetbe vételével annak, mit őfelségének személyesen előterjesztenem meg nem engedtetett, kegyesen megítélni, vajon az eredetiben alázatosan idecsatolt melléklet méltó-e rá, hogy nagyméltóságod kegyes közvetítésével őfelsége elé kerüljön.

Klagenfurtban, 1850. május 21-én

 

Őfelségéhez, Ausztria császárához intézett folyamodásom tartalma pedig a következő volt:

 

Felség!

Midőn múlt év augusztus 13-án őfelségének, az orosz császárnak hadai előtt letettem a fegyvert, kíméletért esdekeltem szerencsétlen bajtársaim és Magyarország mélyen megszomorodott népei számára, magamat szolgáltatván ki önként engesztelő áldozatul mindenért, ami történt. Nem gondoltam menekülésre, és szántszándékkal kerültem mind a fegyverletétel előtt, mind utána, hogy önmagam megmentésére bármilyen nyilatkozatot vagy cselekedetet megtegyek, mert legalábbis osztozni akartam társaim sorsában, ha kérelmem sikertelen marad: hiszen társaim nem cselekedtek semmi olyat, amiért keményebb sorsot érdemeltek volna, mint én.

A fegyverletételt egy haditanács határozta el, melyben én jelen sem voltam. Én csak a határozat kivitelét vállaltam magamra: és mégis én amnesztiát kaptam, míg a haditanács tagjainak egy része életével, más része szabadságával és vagyonával lakolt.

Mindenekelőtt én voltam az, akinek önálló működése, a hadiszerencsétől támogatva, a felséged által felkarolt nagy eszmének, az egységes szabad Ausztriának* megvalósítását ellenségesen oly soká hátráltatta: és felséged mégis nekem méltóztatott megkegyelmezni, míg egykori alárendeltjeim – akik csak eszközök voltak merész kezemben – a haditörvényszékek kérlelhetetlen szigorának estek áldozatul.

Hasztalan kerestem azt a szempontot, mely az én sorsomat és szerencsétlen bajtársaim sorsát egymással összhangba tudja hozni. Nem tudtam rátalálni – s nem tudok a kínzó gondolattól szabadulni, hogy a világosi tény a magyar forradalmat gyorsan és további vérontás nélkül bevégző következményeivel együtt nekem érdememül számít, és amnesztiám ezt jutalmazta.

Amilyen mélyen lesújtó ez a sejtelem rám nézve, éppoly szilárdan ragaszkodom hozzá, mert azt a reményt merítem belőle, hogy egykori bajtársaim, kik még életben vannak, felséged kegyét nem fogják sokáig nélkülözni, ha megadatnék nekem, hogy őszinte nyílt szavaim visszhangot keltsenek felséged szívében.

A világosi önmegadás minden következményeivel együtt azoknak a férfiaknak nemes szívű közreműködése nélkül, akikre azóta felséged haditörvényszékei részint halált, részint a legsúlyosabb börtönbüntetést mondták ki – kivihetetlen maradt volna.

A holtakat – nyugodjanak békében – sem félelem, sem remény nem bántja többé.

De az élők még remélnek. Hiszen a bocsánat, melyben én, vezetőjük részesültem, minduntalan erre biztatja őket.

Érettük emelem fel kérő szavamat, melynek merészségét hadd igazolja az emberiesség érdeke, hadd mentse bánatom földre sújtó terhe.

Kegyelmet kér nekik az a férfiú, aki önmaga számára soha kegyelmet nem remélhetett, soha nem kérhetett, habár szent kötelességei megtiltották, hogy az önként megajánlott kegyelmet magától elutasítsa.*

Kegyelmet azoknak, kiket még a halál ki nem ragadott felséged kegyelmének hatalmi köréből.

Mindazok számára, kik hazaszeretetüknél fogva, nagyszerű és zavarba ejtő események közepette, a kötelesség ösvényéről egyszer letérítve, a tisztességes visszatérés útját részint későn keresték, részint legyőzhetetlen akadályok miatt meg sem találhatták; és kiknek éppen hű hazaszeretete jogosít arra a biztos reményre, hogy a nagy közös monarchia iránti szent tartozásukat a sebeknek, melyeket egykor ejteni maguk is segítettek, behegesztése körüli önfeláldozó közreműködésükkel háromszoros kamattal fizetik majd vissza.

A felséged kegyes intésére megnyíló zord börtönök, a „bocsánat és felejtés” kegyes szavai által szomorú kötelességüktől fölszabaduló tisztogató bizottságok ezreknek visszaadnák szabadságukat, otthonukat, tisztes állásukat a társadalomban – a közös hazának pedig számos értelmes jó polgárát, az államnak nem egy hasznos kipróbált szolgáját.

A felséged kegyelmével űzhető aljas visszaélés gyanújának ellene szól a magyar ember alapjellemének minden vonása; és azokra nézve is bajtársaim közül, akik nem magyarok, megszűnik minden aggály, ha meggondoljuk, hogy ők is önként adták meg magukat.

Felséged kezének egyetlen tollvonása sok millió hálás szívet nyerne meg – erős támaszt minden időben –, és megszámlálhatatlanul sok keserves, noha néma panasz egyszerre megannyi hangos áldássá változnék a nagylelkű Ferenc József fejére.

 

Négy-öt héttel ezután* társaim közül többen amnesztiát nyertek, azok ti., akik velem együtt az úgynevezett kvietált katonatisztek kategóriájába tartoztak, vagyis akik az osztrák cs. kir. hadsereg tisztikarából a Magyarország és Ausztria közti háború kitörése előtt kiléptek, de kilépésükkor írásban megfogadták, hogy sohasem fognak fegyverrel őfelségének, Ausztria császárának hadai ellen harcolni.

Ezen kegyelmi tény kihirdetése arra késztetett, hogy a belügyminiszter úrhoz a következő levelet intézzem:

 

Alexander von Bach belügyminiszter úr őnagyméltóságának

 

Őfelségének legújabb kegyelmi ténye, melynek mindazok a haditörvényszékileg elítéltek a börtönből való szabadulásukat köszönik, kik kvietált cs. kir. katonatisztek voltak, mielőtt a forradalmi magyar hadsereg szolgálatába léptek, meglepő módon fejtette meg azon vigasztaló szavak szépjelentését, melyekkel nagyméltóságod engem elbocsátani szíveskedett. Mindazok, akik végre visszakerültek családjukhoz, barátaikhoz, fönnhangon áldják azokat a férfiakat, kik a kegyelem gondolatát az uralkodó szívében felköltötték és gyönyörű cselekedetté érlelték. E férfiak nevét a nyilvános közlések nem említik: mindazonáltal meg vagyok győződve róla, hogy bajtársaim nagy része megkegyelmeztetésének éppen nagyméltóságod volt egyik szószólója, éspedig korántsem azon reménytelen lépések következtében, melyeket én voltam bátor érettük megtenni, hanem inkább ezek ellenére; mert be kell ismernem, hogy mindazok az érvek, melyeket én élőszóval és írásban bajtársaim javára elsoroltam, sokkal inkább felingerelni, semmint engesztelni voltak alkalmasak. Hiszen tőlem eredtek, annak élő tanúbizonyságától, hogy a büntetést osztó igazság nem egyenlő mértékkel sújtotta a magyar forradalom résztvevőit.

Első felületes tekintetre most már ez az aránytalanság – ha a holtakat békén nyugodni hagyjuk – látszólag ki van egyenlítve: mert hiszen magam is a kvietált cs. kir. katonatisztek kategóriájába tartozom. De ha valaki egyfelől a katonának szűk politikai látkörét tekinti, másrészt nem hagyja figyelmen kívül az 1848. év nyarának eseményeit, melyek jóformán példa nélkül állnak a történelemben, az aligha tud szabadulni attól az aggálytól, hogy az aránytalanság büntetés és kegyelem dolgában még nagyobb most, hogy a kvietált katonatisztek valamennyien kegyelmet nyertek, a tényleges szolgálatban volt tisztek még mindig elitélt tömege pedig nem.

Az uralkodót, kinek akarata a hadsereg számára törvény, 1848 nyarán két egymást bénító – mindazáltal egyformán törvényes – végrehajtó hatalom képviselte, a hadsereget a különböző zászlóeskük e kettő közt megosztották. Nyilvánosan mindkét hatalomtól kárhoztatva, de az egyik által titkon támogatva, támadt egy harmadik nemzeti katonai hatalom,* mely boldogtalan buzgalommal elsőnek sietett délről a polgárháborúnak égő üszkét a monarchia szívébe dobni.

Az általános zavarban csak kevesen tudták kitalálni, hogy a két törvényes végrehajtó hatalom közül az uralkodó melyik mellett fog végül nyilatkozni, egyúttal megtagadván a másikat. Mert a kiáltványok, melyek egyik-másik csapathoz közvetlenül eljutottak, és őket az uralkodó valódi akarata felől felvilágosítani alkalmasak voltak, a többi csapathoz vagy egyáltalán nem érkeztek meg, vagy már későn és oly módon, amely hatóerejüket elvette. Így a Magyarországra küldött ezredeknek a Bécsben akkor már eltörölt magyar kormányhatalom védelmére tett első lépései a legújabb zászlóeskü erkölcsi befolyása alatt történtek, engedelmességből, mely minden rendezett hadi erőnek alapelve.

A most amnesztiát nyert kvietált katonatisztek nem álltak ilyen befolyás alatt. Ők a kvietálási kötelezvényben tett ígéretüket, hogy őfelségének, Ausztria császárának hadai ellen soha karddal kezükben szolgálni nem fognak, önálló szabad elhatározásból törték meg.

És így azáltal, hogy emezek bocsánatot kaptak: a tényleges katonatisztek még egyre folyamatban lévő elítéltetése annyira kemény jellegűnek tetszik, mely nemcsak könnyen feledteti, hogy ezeket a büntetéseket kegyelmi úton már mérsékelték, hanem a tömegnek a szenvedők iránt érzett szánalmát is a vértanúság kultuszának egy nemévé fokozhatja, és ennek sajnálatos következményei Ausztriára nézve – hagyományosak.

Lám, szavaim a mély hálaérzet szerény kifejezése helyett, szándékom ellenére, a még mindig nagyszámú zárt börtönökkel szembeni indokolt szószólás csaknem követelő hangjává változtak át; és mikor ezt észlelem, legott újjáéled lelkemben a kétely, nem ártok-e éppen ott, ahol használni szeretnék. Ez a kétely bajtársaim sorsára való tekintettel örökre elnémítana, ha nem érezném át azt a meggyőződést, hogy nagyméltóságod – egész nagyságában felismervén a kegyelem hatását az emberi szívre – mit sem gondolva az ellenkező pártnézetekkel, véghez fogja vinni az engesztelés művét azzal a biztos eredménnyel, amellyel máris oly szépen megindult.

Klagenfurtban, 1850. június 30-án

 

E kérvényeket azért közlöm itt az előszóban, mivel tartalmuk, azt hiszem, alkalmas rá, hogy eleve kezeskedjék az olvasónak „életem és működésem” eseményeiről közrebocsátott följegyzéseim őszinteségéről.

Ami történelmi értékű kevés okirat véletlenül birtokomban maradt, azt részint szóról szóra eredeti szövegében, részint értelemhű fordításban a maga helyén közlöm.

Az okiratok feltűnően csekély száma egyszerűen magyarázható: sohasem reméltem, hogy túlélem a forradalmat.

Klagenfurtban, 1851. augusztus 15-én

Görgey Artúr




Hátra Kezdőlap Előre