E büszkélkedő sorokat Felvinczi György 1716-ban, Az ötves mesterségről való vetélkedés címen vetette papírra. Joggal vélekedhetett így, mert a nemesfémek mívese régen – művész volt.
Kezdetben az ősi fémműves, a kovács tiszte e feladat, s csak jóval később hagyta ott a vas-at mívelő kovácsot a nemesfém-et feldolgozó ötvös.
A vándorló magyarság már a nemesfém-mívest ismerhette meg, s az ásatások közben előkerülő honfoglaláskori tarsolylemezek ötvöseink képzettségéről tanúskodnak.
A XI. században az uralkodókon kívül még csak egyházi testületek tartottak ötvöst, azt is a királytól kapták, mint pl. a pécsváradi apátság 1015-ben öt aranyművest. Ez időben ugyanis az ötvösök – Európa-szerte – jobbára egyházi kegyszereket készítettek – a királyi udvarnak végzett munkájuk mellett. E munkát az uralkodók a következő századakban is nagyra becsülték. Nemesek, birtokosok lehettek az ötvösök, sőt magas tisztséget is viseltek, mint Róbert Károly udvari ötvöse. A király 1331. évi oklevele tudatja:
„… Péter mesternek, a mi hűséges aranymívesünknek, szepesi comesünknek és várnagyunknak… [mivel szolgálataival]… különösképpen Szepesvár megőrzése és a mi jelen hiteles pecsétünk… elkészítése… által [jelentős érdemeket szerzett]… Jemnik birtokot… neki… adományozzuk…”
A XIV. századra jelentősen megsokasodott az ötvösök száma, és – jellemezve a fejlődést – már a polgárságnak dolgozva, a városokban is sokan művelték a mesterséget, és korán megalkották céhüket. A kassaiak pl. 1376-ban.
A magyar ötvösöknek külföldön is jó hírük volt. Bárhol szívesen fogadták őket. Mint 1455-ben, Nürnbergben, a Gyula melletti Ajtósról elindult Albert ötvöst, az ugyancsak tanult nemesfém-míves Albrecht Dürer apját. III. Iván cár pedig 1488-ban Mátyás királyhoz küldött követének ilyen utasítást adott:
„Kérnéd meg részünkről a mi testvérünket, Mátyás királyt, mutatná meg hozzánk való barátságát, és küldene… hozzánk olyan mestereket, akik értsenek… az arany és ezüst művességhez…”
Hogy az ötvös csakugyan értse a munkáját, arról a céh gondoskodott. Ötvös legényt csak hibátlan, művészi kivitelű remek elkészítése után fogadtak mesterré. A megkívánt remektétel leírását adja a szombathelyiek 1510. évi céhlevele:
„[Tartozik] egy wy kelheth csinálny… és még egy Pöcsétet, a kiben messen egy siszakott és egy pajszott, és még egy szép arany gyürütt, a kiben legyen egy szép, jó, igaz kw, körülötte metczett virágokkal készétve.”
Vigyázott a céh arra is, amire a megrendelőnek volt szüksége: az ötvösművek hiteles-ségére. A győriek 1529. évi céhlevele pl. így parancsolt:
„[A céhmester] szorgalmasan lásson hozzá, hogy az eö munkájokhoz való Ezüstben valami hamisság avagy csalárdságh ne találtassék, és… míhelyről míhelyre a Mestereket minden két két hétben megvisitalja, és az Ezüstnek tisztaságát és Mérő Szerszámoknak igazságát megh próbálja… és [ha a mívet] jónak talállyák, az czéh mester pöcsétit nyomják eája.”
A brassói céh behívótáblája. 1556.
A céhmester pecsétje a város jele, rendszerint annak címereleme. A próbát az ún. próbatű-kkel végezték. (Mintegy 45 cm hosszú fém rudacskák csoportjával.) A sorozat első tűje tiszta rézből készült, a második tag 15 lat réz és 1 lat ezüst ötvözete, harmadik 14 lat rezet és 2 lat ezüstöt tartalmazott, és így tovább. A 17. tű tiszta színezüst volt, így 16 latos (28 dekának megfelelő). A tűt az ún. lidiai kő-re (vagyis fekete kvarcra) dörzsölték. A fémfolt annál jobban fehéredett, mennél több ezüstöt tartalmazott. Ha a kész ötvöstárgyat a kőre dörzsölték, megláthatták, melyik tű foltjával vág egybe: a mű annyi latos volt.
Az ötvös mesterek ez időben általában 13–14 latos ezüstből míveltek. A kész műbe saját jelüket beleütötték s emellé került a céhmester pecsétje. Ha azonban a mű a próbát nem állta ki, összetörve új művelésre visszaadták. – Persze nincsen olyan ellenőrzés, amelyik alól ne lehetne menekedni. Sprinczinger Dániel kassai ötvös mester könnyen segített magán: megcsinálta a céhmester pecsétjét, s hitványabb ezüstből művelt szorgalmasan. Tette azonban kitudódott, s a városi tanács szigorúan ítélt: „Szeme kiszúrassék, jobb kezét a bakó levágja!” Mivel azonban sokan közbenjártak a megtévedet ötvösért, s öt neveletlen gyermekére is hivatkoztak, megenyhült a tanácsurak szíve, és ötven forint pénzbírságra változtatták az ítéletet.
Az ötvöstárgyakat csak a céhbeli mívesek hitelesítették. A kontárok, a főurak, vagyonos nagypolgárok udvari és konvenciós ötvösei nem éltek vele. Ilyen mívesek is szép számmal akadtak. Kassa város 1560. évi jegyzőkönyvében olvashatjuk e bejegyzést:
„[Az ötvös mesterek] neheztelnek az himpellérek felől, kiket az hadakozó uraim tartanak, és sokat, kik ő nekik nagy bántódásukra és megmaradásuk nagy károkra vagyon, kik miatt immár némelyek elhagyni a várost és máshová költözni… kényszeríttetnek.”
Hogy „hadakozó uraim” ötvöst tartottak, érthető. Nem azért, mert a hadas idők zsákmányai között nemesfém tárgy bőven akadt, hanem… De idézzük inkább Drugeth Ferenc 1569. évi leveléből:
„… merthogy azt kívánnám, hogy efféle drágamívet szemem előtt, itt… csinálná, hogy az én kívánságom szerint én is hozzá szólhatnék, mint légyen és minemű légyen az mű.”
A kontárokkal tehát meg-meggyűlt a bajuk a céhes mestereknek, de egyszer kivételesen megesett az is, hogy egymással sem férhettek össze, mégpedig a kolozsváriak a szebeniekkel. Az utóbbiak ugyanis szászak lévén, céhhatározat szerint magyar legényeknek csak két hétig adtak mívet, aztán fel is út, le is út. Emiatt a kolozsvári legények 1573-ban sztrájkot kezdtek. A per vége az lett, hogy a fejedelem megszüntette a szebeniek önkényeskedését és pénzbírságra ítélte őket.
A XVI. század az ötvösmesterség virágkora. A nemesfémművesek keze alól ragyogó remekművek kerültek ki, a gót hagyományokat már a reneszánsz stílus oldogatta. Megmunkálás szerint volt vert (domborított – úgy mondták trébelt), vésett és – ritkábban – öntött mű. A felület lehetett poncolt (vagyis ismétlődően rávert mintás), cápás (vagyis a cápa bőrére emlékeztetően érdesre poncolt), gyapjas (vagyis hullámvonalakkal vésett), áttört (filigrán, vagyis vékony fémszálsodrattal bevont), végül pedig drágakővel vagy zománccal díszített. Speciális magyar munka volt az ún. sodronyzománc, itt a zománcot nem fémlapocskák, hanem szálsodrat: a sodrony keresztezte. Remekműveik közül említsünk néhányat. Losonczi Antal 80 cm átmérőjű, vert mívű, kerek talpon álló, 106 cm magas, domborzattal, szobrokkal díszített boroskancsóját 1548-ban készítette egy K. F. jegyű mester. Vagy idézzünk Báthori Kristóf erdélyi fejedelem tárházának 1580. évi leltárából – amelybe felvett különféle ezüstművek összsúlya másfél mázsa volt – néhány tételt, megjegyezve azt, hogy egy gira kb. 80, egy nehezék nem egészen 2 deka volt:
„8-ik virágos kupa, harom gomb a teteyen, az keopzepsei eoregbed, mellien all fen egy ember, kegyot tarth kezeben, eo magan valami ember feyek vadnak, vagion bene gira 3, nehezék 15… 1-ső agy Agw kupaban vagion gira 13, nehezék 32, mely kwpa Mathias királyé volt… 1-ső palaczkban vagion giga 3, nehezék 42, ket feleol czimer rayta araniossak, az oldalannis czimer modra vagion mind ket feleol chinalwa, araniossak, melyben Angial kep vadion ky meczwe.”
Az ötvösök kezén tehát nagy értékek fordultak meg, s a céh vigyázott, hogy meg ne libbenjen az ötvös lelkiismerete, s hamarjában lábat ne míveljen valamelyik műnek. A debreceniek 1600. évi céhlevele így intézkedett:
„Ha valaki a legények közül lopásban találtatnék, és ha reá bizonyosodik… elsőben, ha könyörög… adjon 5 ft-t a czéhnek… ha ismeg másodszor vétközik lopásban és ha mégis vétke nem olyan nagy volna, 12 ft-t adjon és jobbítsa életét; de ha harmad uttal lopásban találtatik… az művről elvetessék és a czéh rendi szerént levelessé tétessék, sőt ha az ő ura akarja, az ilyent törvény szerént ugy fel is akasztathassa vétkeért. Ha peniglen inas teend effélét, a czéh eleiben vonatván és székre kötözvén, mindön mindön inas egy marok vesszővel hármat-hármat üssenek rajta, és ha az ő ura látandja, hogy meg nem jámborodik és nem neki váló… az műhelyből kiűznie szabadsága legyen.”
Ha a XVI. század ötvöseinek aranykora, a XVII. századot csak ezüstkornak nevezhetjük. Művészetük lassan mesterségre fordul, és munkáik inkább csak tudást, mint művészi képességet kívánt meg. Hogy mi mindent tudott ez időben egy ötvös, megtudhatjuk Kecskeméti W. Péter ránk maradat ötvöskönyvéből. Az 56 lapnyi feljegyzés 1644–60 között keletkezett első felében részben olvasmányai, részben saját tapasztalatai alapján 40 drágakövet ír le, „hasznaival” együtt. Ez időben ugyanis még hittek a drágakövek gyógyító és mágikus erejében. Idézzünk egy példát:
„Achates: Elein az achateskő igen ritka és kedves volt, de mostan nem annyira becsületes, mert felette igen sok féle és sok helyen talállyák… Legjobb azki ollyan berhöny színű, mint az oroszlánnak az bőre, akárminemű erek legyenek benne… Hasznai: Scorpiónak és póknak marását meggyógyíttyák vele, ha megtöröd és az sebre hinted vagy megiszod, mind kígyó és egyéb állatnak harapása ellen jó s hasznos; ha kezedben vagy nyakadon hordozod, eszessé és kedvessé teszen; ha az aluvó embernek feje alá teszed, sok külömb-külömb dolgokat, formákat lát álmában.”
Feljegyzéseinek második része 1660–71 között leírt, 241 mesterségbeli, társaitól hallott vagy maga is próbálta recept-et tartalmaz. Aranyfényezésre pl. 20 szert ismer, jó forrasztói vannak, kő-ragasztószert is feljegyzett. Olvassuk ezt el:
„Végy oltatlan meszet, ecetet, sót, tyukmony [tojás] fejérit, törd öszve erőssen, jól öszve enyvezheted az követ vélle. Brassóban láttam, hogy az követ ekképpen enyvezték öszve.”
Az ötvösök hát sok mindenhez értettek, hisz leginkább rendelésre dolgoztak, a rendelő adta anyagból, s annak minden kívánságát teljesíteniük kellett. Persze azért készítettek raktárra is tárgyakat, és ezeket; a műhelyben, de inkább a vásárokon értékesítették. Ez alkalommal szerezték be különféle művelő szereiket, nemegyszer az ezüstöt is. A céh pedig vigyázott arra, hogy az adásvétel rendjén menjen. A rimaszombati céh 1713. évi irataiban pl. ilyen utasítást olvashatunk:
„Kik vásárra Járnak, egymás között ki egymást úgy Becsülje, hogy vagy egyiktől vagy másiktul valami Panasz be ne győjön, mert valakin tapasztalódik, annak méltó büntetésit elveszi. Az Ezüst vételben ilyen rendet tarcsanak, hogy valamig egyikel beszel avagy széki előtt ál, addig, ne merészelje kérni, mert ha kéri…. az Czéh igazságán kell maradnia: minden Ember szeme hunyorgatassal vagy taszigalassal vagy lab nyomassal az Embert ne amicsa, mert ha rajta tapasztaltatik, erőssen meg büntetik.”
Az ötvösművek árát a XVI. század derekától kezdve nem az ötvösök, hanem a megyék, városok állapították meg. A limitációk a XVII. században még részletesen felsorolták a különféle műveket, és girában adták a súlyát, a XVIII. században már összevontan a munkafajtákat veszik fel, és kisebb mennyiséget: latot (vagyis nehezéket) egységáraznak – mintegy jelezve azt, hogy az ötvösmunka e században már megindult a hanyatlás útján. A társadalmi igény kevesebb, kisebb és egyszerűbb ötvösműveket kívánt, mert már nemcsak a földesurak, vagyonos polgárok, hanem a kevésbé tehetősek is jelentkeznek vásárlókként. A XVII. században jobbára ivóedények, ékszerek készülnek, a XVIII. században sokkal inkább gombok. Ez a változás a céhet arra kényszerítette, hogy az ősi remek-utasítást megváltoztassa. A kolozsváriak céhe 1744-ben így rendelkezett:
„Mivel az articulusban írt nemek munkája ez mostani időben… kedvetlen lévén, az remekezést követő ifjak… el nem adhatják, erre nézve… [elrendeli céhünk]… 1-ször: Hogy a verő-mívet remekezni kívánó ifjú a maga tanult mestersége szerint illő remekpohárt… csináljon… 2-szer: Hogy az aranymívet… remekezni kívánó ifjak peniglen… remek-pohár helyett a czéhtől kiadott oly nevezetes darab aranyműhöz illő köves munkát készítesenek, melyből is egész mesterségének mineműsége kitessék.”
Kitetszik e rendelkezésből az is, hogy az ötvösmesterség megkezdte differenciálódását: az ezüstműves-ektől elváltak az aranyműves-ek. Az elkülönülés folytatódott, és Szentpétery József, a XIX. század legnevesebb magyar ötvöse, az ősi nemesfém-míves utolsó megtestesítője, a Tudományos Gyűjtemény 1832. évfolyamában a következőket írhatta le:
„Az aranymívesség… már magában is 3 részre osztódott, úm. Juvelier, Galanterie, Bijouterie mesterségre… A Juvelierség az, melly kövekkel dolgozik… Galanterie munka az, a melly alatt értetődik a piksiseknek, etviknek, és e féle nagyobb daraboknak elkészítése.”
A bijouterie munkát elfelejtette megmagyarázni. Pótoljuk mi; mai kifejezéssel: divatékszer-készítés.
Az ötvösség másik ágáról így írt:
„Az ezüstmívesség: legfőbb két ágazati: a… verő és pontzolt munka. Az első ágazat az: a mellyeket a rézművesek veres rézből, a bádogosok pedig sárga rézből és bádogból szoktak készíteni, valamint azok is, a mellyeket a közönséges tserépedényekben látunk… A második rész… az a mi annak felékesítéséül szolgál: úm. a pontzolt vagy az úgy nevezett matt munka; vagy [is] az egész figurának tsinálása, nem különben az általtördelés, a mettszés és az… esztergályosság… a préselés is, a filegrán munka, a melly drótokból gombokat, lántzokat … szokott készíteni… [valamint] a piksis vagy szelentze tsinálás is.”
Szentpétery sorsa tragikumba fulladt. Tragédiájának okát, későn ugyan, maga is felismerte. Önéletírásában vallja meg:
„Az volt énrám nézve a legszomorúbb, hogy az ötvösök előtt már azelőtt is nevetségesé tettem magamat az által, hogy én a künsztlerséggel magamat napról napra rontottam, és nem volt annyi belátásom, hogy azt abbahagyván, a többiek példája szerint könnyebben készíthető munka mellett maradtam volna.”
Szentpétery csakugyan művész volt. Ghiczy Kálmán tintatartója éppúgy tanúskodik kimagasló tehetségéről, mint Nagy Sándor granicusi átkelését ábrázoló domborműve.
A nemesfém-mívesség azonban Szentpétery korára szabad művészetté vált, kikopott a kézműves sorból, hisz a XIX. század elején már gyári jellegű műhelyek bérmunkásai ontották az ízléstelen sablonáruk tömegét. Így ha az aranyon nem is, de mesterén, az ötvösön fogott a rozsda. Ma pedig igazán nem mondhatja el vetélkedve, mint a XVIII. század elején még:
