Berzsenyi Dániel tette fel ezt a kérdést 1815-ben, a fiatal költőnőhöz, Dukai Takáts Judithoz címzett versének bevezetésében. Ma határozott nemmel felelnénk rá, de akkoriban túlságosan erős lévén a szokás ereje, a szép nem többsége is igennel válaszolt volna. Hisz a ruhának való fonása, szövése, varrása évezredek hagyományaként az asszonyok gondját öregbítette.
A guzsaly, az orsó, a szövőszék már a kőkorszakban munkába állította őket. A görögöknél is az asszonyok keze szorgalmatoskodott rajtuk, rendre való tekintet nélkül. Ithaka úrnője, Pénelopé saját kezűleg szőtte soha el nem készülő vásznát. A rómaiaknál hasonló szokás járta. A császári székben ülők sem tartották méltóságon alulinak ezt a munkát: Augustus császár nejének kezéből sem hiányzott a guzsaly.
Így lehetett ez a magyarságnál letelepedés előtt és után egyaránt. Főasszonyok és szolgálók kezében perdült az orsó, vagy lendült a vetélő, a keletről elterjedő lábítós szövőszéken.
A falvak kialakulása közben az egyes települések megépítették a közösség szövőviskóját, hol is felváltva dolgozhattak maguk vagy az úr számára, sokszor így róván le az évi szolgáltatást, mintegy 10 rőf (vagyis 7–8 méter) szőttesben.
A nőkre azonban csak a vászonmunka jutott. A gyapjúszövetet, a posztó-t már férfiak készítették: az ún. csapómester-ek. Ez ugyanis férfierőt követelt. Nemcsak szőni, hanem kallatni is kellett a szőttest (vagyis tömöríteni), eleinte lábbal, később az ún. kallómalom-mal.
A XIV. század elején aztán a vászonszövésből is kivették részüket a férfiak, mikor is városainkba betelepültek a takács-mesterek, főleg a polgárok igényeinek kielégítése végett. És városban dolgozván, korán – e század 70-es éveiben – megalkották céheiket, hogy önrendelkezésüket biztosíthassák.
Leginkább a rendelő hozta fonalat dolgozták fel, de volt módjuk a sajátjukat is megszőni. A pozsonyiak 1552. évi céhlevele így rendelkezett erről:
„A Takács czéhbeli mesterembereknek vagyon hatalmok magok számára dolgozni és réff szerénth munkájokat eladni, úgy mind azon által, hogy azzal másoknak munkájokban valamely akadály ne okoztassék.”
Mások érdekeit azonban nem azok, hanem tagjainak érdekében védte a céh. A mesterembereknél ugyanis a becsületre adtak legtöbbet. Ez okból vigyázott a céh arra is, hogy a mértékkel se növeljék igaztalanul a hasznukat. A késmárkiak 1583. évi céhlevele erről a következők szerint intézkedett:
„Mindenkinél hiteles rőf és súly legyen, és minden évnegyedben két mester sorra menve megvizsgálja méréssel a rőföket és súlyokat, és akinél rövidebb rőföt és hamis súlyt találnának, azt büntessék meg 3 font viaszra és annak elveszítésére, amit a csalárd mértékkel szerzett.”
A hitelesség persze másként értelmezendő, mint ma. Egyéb mértékekhez hasonlóan a rőfből is tájanként többfélét használtak. A pozsonyi rőf pl. csak közelítette a bécsit – amelyik a mai mértékkel 78 cm volt –, és a takácsok rőfjénél a szabók valamivel rövidebbel mértek. E rendelkezés egyébként sem volt felesleges, mert hiányában egyik-másik mester – ember lévén és esendő – „vásznat vonhatott volna becsületességére”. Kivételképpen – jóval később – ilyesmi is megesett, a hagyomány szerint, Takács Sebestyén urammal:
Őkigyelme igen hirtelen mérgű ember lévén, hamar eljárt a keze, persze a rőffel együtt. Gyakran megmérte az inasait vele. De leszokott róla. Az történt ugyanis, hogy az egyik negyedévi mértékvizsgálatkor rövidebb rőföt találtak nála. Legjobban őkigyelme rökönyödött meg. S bizony „kimérték volna a lencséjét”, ha inasából ki nem buggyan a szó, hogy bizonyosan a sok veréstől rövidült meg a rőf. Beismerte, hogy ő cserélte ki bosszúból.
XVII. századi takácsműhely. J. A. Comenius: A látható világ. 1668.
A fonalat a takácsok a falvak asszonyaitól vásárolták, akik saját szükségletükön kívül már eladásra is fontak. Így aztán az egyes falvakban kialakultak a fonóházak is, ahol az asszonyok és leányok közösen pörgették az orsót. És hogy el ne unják magukat, megvidámították az egyhangú munkát meséléssel, énekléssel. No meg tánccal is, hisz nagy csokor leány gyűlvén egybe, a legények nem hiányozhattak a fonóból, s a korán sötétedő téli estéken siettek a guzsaly mellé, szoknyaszélre telepedni. A hosszú estéket is kevesellték. Heltai Gáspár hagyta írva az 1570-es évekből:
„A fonóházakban az ifjak éjfélig tomboltak a leányokkal, és csak hajnal setétedéskor oldották el a kereket.”
A papok prédikációi hasztalan dörögtek a tombolás – mai kifejezéssel a tánc – ellen, hisz akkoriban az a mondás járta: „Kész a táncra, ha halálra beteg is.” Csak korlátozni lehetett. Hatásosan olyanformán, ahogyan Forgáchné Zrínyi Kata vigyázott a jó erkölcsökre. 1588-ban emigyen utasította udvarbíráját:
„Az éjjel való fonásokat udvarbíró mindenestül megtiltsa: valaki engedi házánál az fonást, 3 forintot adjon, s valakit ott találnak, mindenik adjon, mind férfi, mind asszonyember és leány, 1 forintot.”
A vígan lakást takácslegényeink sem vetették meg. A rávalót néha bizony a tisztességnek szemet hunyva szerezték. Hogyan? – elárulja nekünk a sempteiek 1663. évi céhlevelének 10. artikulusa:
„Ha az mester legények közül valamelyik itt dolgoznék és egy darab vásznot szánt-szándékkal ell-mulatna, tartozik az Nemes Czéh-beli Mester embereknek le tenni… 7… krajczárt, hogy ha pedighlen a Mester azt megh nem jelentené, dupla fizetéssel büntetődgyék.”
A hét krajcár úgy egy rőf, közepes szélességű vászonnak volt az ára, illetve a munkadíja. És a XVII. századtól kezdve azt sem takács uraimék állapították meg, hanem a városok, megyék limitálták. De csak az általános mértékeket és minőséget. A többinél szabadabb kezet hagytak a mestereknek. Nagyszombat s több környékbeli város 1668. évi közös limitációja pl. a következőket mondja:
„A [szélesebb] vászonnak réfe végett, mivel a mindennapi [tapasztalás] mutatja, hogy az fonala igen bajos munkával jár, azért ki lássa, mint alkudhatik meg a Takátssal.
Ismét a mi kamuka formára való munkát illeti, úgyszint abroszokat és asztal keszkenyőket, az vászon [szélessége] szerint számláltatván, annak duplán jár az ára.”
Hogy miképp készített vásznat a takács a len-, kender- vagy pamutfonálból, megmondja nekünk Comenius, A látható világ 1669. évi lőcsei kiadásában:
„A takács fölveti a fonalat, és föltekeri a zugolyfára, és ülvén a szövőszékeiben, nyomdozza lábaival a kompostorokat. A nyüstös fonalokkal egymástul elválasztja a mellékfonalakat és által veti rajta a vetélőt, az mellyen vagyon a bélfonál, és megsűrűséti a bordával. S ekképpen csinálja a vásznat.”
Mégpedig napi 4–5 rőföt (vagyis 3,5–4 métert) készíthetett. Ezt a munkát három évig tanulta a takács-inas majd három esztendei vándorlás-a közben tovább gyarapította tudását, de még egy évet kellett dolgoznia ahhoz, hagy mint legény-t felvegyék a céhbe. És még jó néhány esztendőt taposhatta a lábító-t, amíg nekibuzdulhatott a mesterremek-nek. Mert nemcsak a sávolyos, kígyójárásos (vagyis csíkos) és kamuka (vagyis mintás) vászonszövéshez kellett értenie, hanem a szövőszéket is úgy kellett ismernie, mint a tenyerét. Remektétel volt az is. A pozsonyiak 1712. évi céhlevele erről a következőket rendelte:
„Négy becsületes öregh Czéhbeli Mesterek jelen létekben, kik is az Mester Darabot eöneki eleibe adni rendeltettek, az egy mástul elhánt szövőszéket [meg] csinálja.”
A remeket egyébként ez a céh megkívánta más városokban és falvakban dolgozó mesterektől is, akik magukat nála beíratták, ugyanis az uralkodótól a főcéh kiváltságát kapta, és levelébe 21. artikulusként beírhatta a következőket:
„Minden becsületes Takács Czéh, fölső és alsó Magyarországban [semmit ki nem vévén]… tartoznak… fő Czéhünkbe magokat incorporálni… privilegiális Articulusokat mi tőlünk… ki venni… Ha valamely Czéh és Czéhbeli Takácsok… nem engedelmeskednének… nagy gyűlölségesen… a mint az utolsó artikulus tanittya, megbüntettetnek.”
Az utolsó artikulus pedig ezt tanította:
„A kik merészelnének a mi… Privilegiumunk és Articulussaink, vagyis… ellenünk ingérelni… senkit ki nem vévén, vagy az Egy házi, vagy Világi, és akármely Tisztben lévő Emberek, legyen is akár Magistratus… Nyolcz Márka Arany büntetéssel büntettessék.”
A század vége felé már korántsem volt ilyen hatalma a céhnek, és kiváltságát amúgy is csak a céhes takácsokon érvényesíthette. A földesúr és a föld népe továbbra is szövőszékének ura maradt, a fonással pedig még inkább a jobbágy-fehérnép vesződött, mint korábban. Ugyanis sok udvarház asszonya felhagyott már vele. Faludi Ferenc állapította meg 1748-ban megjelent Nemes Asszony című művében, írván:
„A mostani dámák nem igen veszekednek a guzsalyért, büdös nekik a kender és a len.”
Pedig ez időben terjedt el nálunk a kézzel hajtott fonókerék-nél sokkal kényelmesebb rokka. – Külföldön viszont nem sokkal később Hergraeves 1764. évi találmánya veszi át szerepét: a fonógép, a Jenny.
A szövőipar fejlettebb munkamódszere: a manufaktúra is megkésve jelenik meg nálunk. Az első Sasvárott létesült, 1736-ban. – A manufaktúra persze nem nélkülözhette a háziipart a fonásban, és a városok takácsait a szövésben. Pl. az 1766-ban létesített cseklészi szövőüzem termelésének kétharmadát a külső munkások készítették. Takácsaink, no meg csapómestereink életét azonban megnehezítette volna, ha nem marad ez afféle fehér holló.
A néhány manufaktúra, a sok takácsmester s a háziipar azonban együttesen sem tudott a XVIII. század végén annyit termelni, hogy a lakosság igényeit kielégíthették volna. Ausztria jó piacot kapott nálunk. S ha túlzó is, amit Schwartner Márton, a statisztika első európai színvonalú magyar művelője írt le 1810-ben, Magyarország statisztikája című művében – mely szerint:
„Selyemruhát hord a fő városi… tanácsosnétól kezdve mindenki, egészen a falusi tejeslányig (ha másként nem, legalább is vasárnapi szalag alakjában)” –
a való helyzetet állapíthatta meg a hódmezővásárhelyi takácscéh 1834. évi remekutasítása:
„Az eddig remekül kiadni szokott veres forma helyett… a sávolyos munka formája adassék ki… [mert ezzel] még a pórnép is már élni törekszik.”
Fonó-szövő iparunk azonban nem fejlődhetett együtt az igényekkel, pedig ez időben „kül-országokban” a fonógép után megjelent a szövőgép is: Angliában Cartwright 1782. évi találmánya, Franciaországban 1805-ben Jacquart gépe – amelynek egyikét a lyoni takácsok tiltakozásuk jeléül elégettek.
Nálunk a 19. század elején a fonógép is csak néhány üzemből száműzte a rokkát, a szövés a manufaktúrákban is még a régi takácsszéken járta. Ilyenen tanult Táncsics Mihály is – kissé későn, 19 éves fejjel, amikor a jobbágyrobot terhe a földműveléstől elkényszerített. Életpálya címen, többek között, így emlékezett meg takácskodásáról:
„Minthogy… én már legénykorban valék, olyan mesterembert kellett keresnem, ki rövid idö múlva fölszabadítson… Szerencsémre volt a helységben egy olyan, ki… felfogadott… Közönséges vásznat szőni nem nagy mesterség lévén, néhány hét alatt beleokultam.”
Csakhamar garasokat is keresett munkájával, s az egy év eltelvén, felszabadította mestere. Az ünnepségről a következőket olvashatjuk nála:
„A Cseszneghez tartozó szombathelyi fiók-céhben történt, mi ebből állt: valami különös tárgyra fordították figyelmemet… s egy pohár borral nyakon öntötték, a szabaduló levelet kezembe adták, aztán [mester] uram erszényére ebéd következett.”
Egészségi állapota miatt azonban rövidesen ott kellett hagynia a jeles ipart, amelynek fejlesztése érdekében sokat fáradozott Kossuth és a Védegylet. S ez adhatott ihletet Vörösmartynak 1844-es Mit csinálunk című versében a következő sorokhoz:
