|
|
|
Élet és Tudomány 1984. 812–814.
A magyarok latin nyelvű történetének, a Chronica Hungarorumnak első kiadása 1473 pünkösdjének előestéjén készült el a budai Hess-féle műhelyben. Ez volt az első Magyarországon megjelent nyomtatvány Gutenberg találmányának alkalmazásában olyan fejlett államokat előztünk meg ezzel, mint például Anglia, Spanyolország vagy Portugália. Ám a budai officina kérészéletűnek bizonyult, a második magyarországi nyomda működéséről pedig csak az 1477 utáni néhány évből vannak adataink. Utána fél évszázadig nem dolgozott hazánkban könyvsajtó.
Bár a XVI. és a XVII. század fordulója körül Magyarországon nem nyomtattak könyvet, mégis egyre több – a régebben kézírással készített kódexek helyett – nyomtatott könyv került forgalomba. Jól példázza ezt az, hogy Mohács előtt csupán Budán tucatnyi – névről is ismert – könyvkereskedő tevékenykedett. A tőlük forgalmazott több mint félszáz kiadványt magyarországi megrendelésre határainkon kívül, nyugati és északi városokban (Velencében, Augsburgban, Nürnbergben, Bécsben, Brünnben, Krakkóban stb.) nyomtatták.
E művek sorában megkülönböztetett figyelmet érdemel a magyarok történetének az a feldolgozása, amelyet Thuróczy János, a budai királyi ügyintézés egyik közepes beosztású írástudója alkotott. Thuróczy Iatin nyelvű írása 1485-ig, Bécs bevételéig követi az eseményeket. A művet 1488-ban két helyütt is kinyomtatták: az akkor Mátyás birodalmához tartozó morvaországi Brünnben március 20-án, a németországi Augsburgban pedig június 3-án fejezték be a munkát. Mindkét kiadványt többtucatnyi fametszet díszíti.
A legtöbb könyvdísz a magyar uralkodókat ábrázolja. A sort az akkori felfogásnak megfelelően a magyarok „jogelődjének”, a hunoknak a vezére, Attila nyitja meg. Őt Árpád, a fejedelmek, majd Szent István és utódai követik a zömök, majdnem négyzet alakú, 10–15 cm–es oldalú fametszeteken. A királyok zömét persze, csak a képzeletükre hagyatkozva alkothatták meg az illusztrátorok az időrendben legutolsók képmása azonban élethűnek mondható: Zsigmondnak hosszú szakálla, Mátyásnak a rómaiak nyomdokán haladó humanisták módjára borotvált arca van stb.
Az uralkodók többségét tehát a könyv megjelentetői kedvük szerint ábrázolhatták – s ők éltek is e szabadságukkal. A brünni műhelyben négy ízben is két uralkodónak az ábrázolására használták fel ugyanazt a fametszetet. Egyazon kép mutatja Gyula és Őrs fejedelmet, Aba Sámuelt és I. Ulászlót, Salamont és Albertet, valamint Ottót és Kis Károlyt. E három utóbbi pár tagjait a könyvben több tucatnyi lap választja el egymástól, így az ismétlődés nem tűnik fel túlságosan, ám az elsőnek említett két vezér között mindössze három lap van, s az ismétlődés emiatt meglehetősen zavaróan hat.
De más módon – ravaszabbul – is ügyeskedtek a brünni nyomdában. A 35. levél hátlapján látható Péter királyt a 122. levél előlapján újra lenyomták. Igen ám, de ott a gyermek V. László ábrázolására volt szükség, arra pedig a bozontos szakállú Péter képe semmiképpen sem volt alkalmas. Ezért a Pétert ábrázoló dúcból egyszerűen kifűrészelték a fejét meg a fej közvetlen környékét, s a helyére egy fiatalos arcot illesztettek! Mégpedig egy olyat, amely nem azonosítható a kötetben található egyetlen másikkal sem. A gondosabb összevetés megállapíthatja, hogy a László-fej sok elemében hasonlít Mátyáséhoz. Föltehető, hogy a Mátyásról metszett első fadúc valamilyen ok miatt nem volt alkalmas a nyomtatásra (megrepedhetett, nem voltak megelégedve a vonásaival stb.). Helyette másik metszetet készítettek, a „rossz” dúc fejrészét pedig – hiszen az borotvált, fiatalos volt – kivágták, s beleillesztették a Péter-kép megüresedett közepébe.
|
|
|
A költségek és a fáradság csökkentése végett más fogáshoz folyamodtak Augsburgban. Az „új” metszetet nem két régiből rakták össze, s egyetlenegy fejet sem használtak fel többször. Pontosabban: felhasználták, de előbb levésték róluk a háttér nagyobbik részét. Ezzel látszatra nagy eltérést hoztak létre. Pompás ötlet volt a magyar királyok ábráinak efféle módosítása, hiszen azok más művekben aligha voltak hasznosíthatók.
|
|
|
|
Az összesen negyvenegy képmásmetszethez mindössze huszonnégy dúc készült el! Közülük nyolcat egyszer, tizenötöt kétszer, egyet pedig háromszor használták fel (az utóbbit két szakaszban módosították).
Ezekkel az apró, de látványos változtatásokkal a fél ezer évvel ezelőtti nyomdászok elérték azt, hogy sokkal kevesebb dúccal negyvenegy uralkodóról közölhettek viszonylag nagy alakú metszetet – márpedig a sok kép fokozta a könyv kelendőségét, s megemelhette az árakat. S efféle ravaszságokat nemcsak az uralkodók arcképével lehetett elkövetni!
Mivel a régi históriák nem kis részben hadieseményekkel foglalkoztak, a csatajeleneteket ábrázoló képeket szinte mindenhová be lehetett illeszteni. Augsburgban négy efféle metszetet is felhasználtak „önköltségcsökkentés”-re. Kettőn a magyar zászló is fölismerhető – annak jeléül, hogy a Thuróczy-krónikához készítették őket. S ha már ekkora befektetésre adták a fejüket, alaposan kihasználták a metszeteket. A négy képet összesen huszonegyszer (!) találhatjuk meg a könyvben, s az egyiküket nem kevesebb mint nyolcszor nyomtatták le. A többszöri felhasználásnak voltaképpen nem volt különösebb akadálya, hiszen a csatajelenetek meglehetősen általánosan fogalmazódtak meg.
A nyomdászok a városábrázolásokban szintén gyakorta éltek efféle – ma már megmosolyogni való fogásokkal. Az augsburgi kiadásban Nándorfehérvár török ostromát két kis metszettel ábrázolták: az egyiken keleties jellegű sátortábor, a másikon városrészlet látható. Mindkettőt ismerjük az augsburgi nyomdásznak, Erhard Ratholtnak egy 1484-ből való, Velencében készített könyvéből, Werner Rolewinck világtörténetéből. De abban a Thuróczy-krónika sátortábora még Rómának a szaracénoktól való sanyargatását, ezenkívül meg – néhány lappal odébb – a törököknek Rhodoszért vívott harcát ábrázolta, s a „nándorfehérvári” kép és a galliai Rhedonát, másodszorra pedig az apuliai Sipuntumot mutatta az olvasóknak!
 |
Az augsburgi mester a szövegben is rugalmas alkalmazkodókészséget mutatott. Thuróczy – mint erről már szó volt – Bécs elfoglalásáig vezette a krónikáját. Egészen természetes tehát, hogy Mátyás címeinek sorában az Ausztria vezére, címerei között pedig a piros-fehér-piros osztrák címer is szerepel. Minderre még egy ok is akadt: a kötet kiadója, Theobald Feger budai könyvkereskedő a krónika elején Mátyás királynak ajánlatta a művet.
Igen ám, de a magyarok latin nyelvű krónikája más országokban – elsősorban Mátyás legnagyobb ellenfelének, III. Frigyesnek a birodalmában – is érdeklődésre, piacra tarthatott számot. Csakhogy az értékesítésnek akadálya lehetett volna a németek érzékenységét bántó beszámoló Mátyás ausztriai sikereiről. Ezért Ratdolt két változatot nyomtatott! S persze azok készítésekor is igyekezett takarékoskodni. Lássuk, hogy miképpen!
Mátyás összetett birodalmi címerében középütt, a korona alatt Mátyás és Beatrix címere látható. Körülöttük pedig azé a kilenc országé, területé, amelyeknek Mátyás viselte az uralkodói címét. Galícia, Szilézia, Dalmácia, Beszterce (a Hunyadiak erdélyi birtoka), Csehország, Luxemburg, Lausitz és Morvaország címere mindegyik kötetben ott volt s egy kilencedik címerhely üresen maradt! Oda Ausztria címerét festették bele, persze csak azokba a példányokba, amelyek – föltehetőleg – Mátyás vagy a környezete számára készültek.
A szövegben két helyütt bukkanunk változtatásra: a legelején az ajánlásban, s a legvégén, a bécsi események ismertetésében. Az ajánlást kétféleképpen – az osztrák fejedelmi címmel és a nélkül – szedette ki Ratdolt, a krónika végének legutolsó két lapját pedig másodszorra lerövidítette, elhagyta a császáriakra egyáltalában nem hízelgő bécsi történéseiket. Viszonylag kis változtatások egymással teljességgel ellentétes kívánalmakat elégített ki, a két változat közül az egyiket Mátyás, a másikat Frigyes birodalmában terjeszthették előnyösen.
Mindez azt jelenti: a Thuróczy-krónikának voltaképpen három változata van: a brünni kiadás meg az augsburginak a Mátyás- és a Frigyes-féle formája. Az első kettő az akkori Magyarország és társországai számára készült, s elsősorban ennek tudható be, hogy közgyűjteményeiben a brünniből húsz, a Mátyás-féléből pedig tizenegy, míg a Frigyes-féléből csupán kilenc példányt őriznek, s hogy minél nyugatabbra kerülünk Magyarországtól, annál nagyobb lesz a Frigyes-változat aránya (az amerikai gyűjteményekben mindössze öt brünni példány akad). S talán még egy következtetés is levonható: a XVI. században élt elődeink nemcsak a nyomdászat mesterségében tettek bizonyságot találékonyságukról, hanem jártasak voltak a kereskedelemnek a néha közvetlen politikai érdekektől meghatározott útvesztőiben is.
Typographenkniffe in der Thuróczy-Chronik
Die Chronik des János Thuróczy über die Geschichte der Ungarn ist 1488 sowohl in Brünn, als auch in Augsburg gerduckt worden. Der Text steht mit Holzschnitten der ungarischen Könige illustriert. Die Untersuchung dieser Holzschnitte machte klar, daß man im Interesse der Verminderung der Unstkosten in beiden Werkstätten sehr einfallreich vorging, indem die arbeitsintensiven und deshalb teuren Holzstöcke mehrmals Verwendung fanden.
In Brünn ist der bartige Kopf des Königs Peter aus dem Holzstock ausgemeißelt: anstelle ein bartloses, junges Gesicht für den Jünglingskönig Ladislaus V. eingesetzt worden. In Augsburg ist in der Werstatt des findigen Erhard Ratdolt aus dem ursprünglich reichen Hintergrund zuerst ein wenig, später noch mehr ausgraviert worden. Auf diese Weise hat sich der Gesamteindruck grundsätzlich verändert, und dieselben Holzstöcke waren hemmungslos zur Darstellung für zwei, oder sogar drei Könige verwendet. Dadurch wurde erreicht, daß zu den 41 Königsbildern nur insgesamt 24 Holzstöcke nötig waren. Die vier Holzschnitte zu den Kampfszenen sind in einem Band insgesamt 21 [!] Mal in Anspruch genommen worden.
Eine besondere Merkwürdigkeit der Augsburger Ausgabe ist, daß sie in zwei Varianten hergestellt war: eine für die Länder des ungarischen Königs Matthias, die andere für das Reich des deutschen Kaisers. Im ersten setzte man zu den Wappen des ungarischen Herrschers auch das österreichische, im letzteren ließ man aus dem Text jenen Teil weg, der über die Eroberung Wiens handelte.
