5. Hess nyomtatványainak papírja és kötése

Magyar Könyvszemle 1989. 1–19.

A budai ősnyomda két kiadványa – a Chronica Hungarorum és a Basilius Magnus – papírjának Fitz József külön fejezetet szentelt Hess-ről írt alapvető monográfiájában.[1] Úgy találta, hogy „A Chronica minden példányában mindig ugyanaz a két vízjel változik. Az első a csillagon függő mérleg, főleg az első három quinternióban[2] látszik, a másik, mely nyolcason függ, a többi négy quinternióban.” E két vízjel reprodukcióját is közzétette.[3]

Előre kell bocsátani, hogy a papírívek vizsgálata a nyomtatványokon technikailag meglehetősen nehéz feladat. A vízjel, mint köztudott, a papírpép merítéséhez használt drótszita lenyomata, ahol is a papír valamivel vékonyabb, mint az ív többi részén. A szita vízszintes, sűrű bordázatát a ritkább, függőleges merevítők erősítik. A fekvő téglalap alakú papírív egyik felének közepén helyezkedik el általában a rendszerint figurális ábra, a szorosabb értelemben vett vízjel. Mindez leginkább a papírt világosság felé tartva ismerhető fel. Csak a fólió alakú nyomtatványokban látható a papír minőségét, ill. eredetét jelölni kívánó vízjel teljes épségben. Az ennél kisebb formátumú kiadványokban a hajtogatás és a vágás következtében, annak csak egy-egy része vizsgálható, vagy benne a fűzésben, vagy csonkán a lapszélen. A Chronica – kisfólió alakja miatt – szerencsére teljes vízjeleket tartalmaz egy-egy lap közepén, de a negyedrét formátumú Basiliusnál már nagy nehézséget jelent az a körülmény, hogy a vízjel közepe a fűzésbe került. A további problémát maga a nyomtatás okozza, mert az általában erőteljesen fedi a vízjelet, így vonalvezetésének pontos felismerését az esetek jelentős részében meglehetősen bizonytalanná teszi.

Mindez részben magyarázza Fitz megállapításainak túlságosan általános jellegét, másrészt érthetővé teszi, hogy az egészen pontos megkülönböztetés szabad szemmel alig megvalósítható. Speciális fényképezésre (sugárral vagy sugárzó anyaggal) nem volt lehetőség. A fentiekben körvonalazott korlátozások ellenére a Hess-féle kiadványok papírjában látható vízjelek kapcsán az alábbi megállapításokra lehetett jutni.

A Chronicában pontosan a Fitz által megjelölt két fővízjeltípus található: az egyiken a mérleg csillagon és nyolcason, a másikon csak nyolcason csüng. További jó megkülönböztetést nyújt e két csoport között a serpenyő alja, amely a csillagosnál vízszintes, míg a csillag nélküliben félkör alakú.[4] Mindkét fenti típuson belül még két-két altípus is felismerhető. A leglényegesebb eltérés ezeknél a csillagos vízjelűek esetében éppen a hatágú csillag méretében található: az egyik valamivel nagyobb (1. ábra)[5], mint a másik (2. ábra). A csillag nélküli csoportnál a vízjel összmagassága az egyiknél 72 mm (3. ábra), míg a másiknál csak 63 mm (4. ábra). E két-két változat egymáshoz igen közel áll, ugyanakkor mégsem azonos. A csillagos és a csillag nélküli vízjelet viselő papírok a Chronicán belül világosan elkülönülnek, míg a két–két alcsoport ezen belül szeszélyes eloszlásban helyezkedik el.

A fenti két vízjelpár magyarázatát a papír előállításának technológiája nyújtja.[6] A papírpépet ugyanis a vizeskádból – a gazdaságos munkafolyamat végett – egymással párhuzamosan két szitával merítették. Ezek dróthálózatát, amely a vízjelet létrehozta, igyekeztek minél hasonlóbbá tenni, hogy az együtt elkészített papír jelölése minél közelebb álljon egymáshoz. Ennek tudható be, hogy egyrészt a figurális vízjel két oldalán található merevítők távolsága egy-egy csoporton belül lényegében azonos, másrészt pedig viszonylag csak kisebb eltérések érzékelhetők a vízjel alakja között az alcsoportok között.[7]

A Basiliusban – az eddigiektől eltérően – a körbe zárt mérleg és a csillag nélküli nyolcas felett még egy Y alakú forma is látható (5. ábra). Egyedül ez az egyetlen vízjel ismerhető csak fel ebben a kis Hess-féle nyomtatványban.[8]

A vízjelek alapján Fitz erőfeszítéseket tett a papírok eredetének felderítésére. Az ő idejében e feladatnak elvégzéséhez gyakorlatilag mindössze Briquet úttörő jelentőségű összeállítása állt rendelkezésre.[9] A Briquet által rajzban közölt vízjelek közül a Chronica csillagosát a 2450. számúval azonosította, a csillag nélkülit a 2472-vel, míg a Basiliusét a 2488. számúval, ill. ezek változatának tekintette.[10] A papírtörténeti kutatások Briquet óta azonban jelentősen előrehaladtak. Az ez irányú publikációk közül kiemelkedik Gerhard Piccard összeállítása, amelyből eddig mintegy másfél tucat kötet látott már napvilágot. Szerencsés módon a mérleg már ezek között található.[11] Segítségével immár sokkal biztonságosabban lehetett megkísérelni a budai ősnyomtatványok papírjában található vízjelek felkutatását. A Chronica csillagos vízjelpárja megnyugtatóan azonosítható volt a Piccard által is összetartozó szitapárnak minősített két tétellel.[12] A vízjel minden apró részlete, a függőleges merevítődrótok távolsága (53–54 mm) pontosan azonos a Piccard által közölt rajzzal, ill. az ő leírásával. Ennek a papírnak felhasználását Piccard Dél-Németországból az 1471/1472 évekből ismeri. Nem okozott nehézséget a Basiliusban szereplő és az említett Y alak révén igen jellegzetes vízjel azonosítása sem, amelyben a függőleges merevítődrótok távolsága 69 mm.[13] Ezt a papírt Velencében 1473-ban használták. Ezzel szemben nem sikerült Piccard összeállításában megtalálni, ill. elfogadható módon azonosítani a Chronica csillag nélküli vízjelpárját, ahol is a merevítők közötti távolság kb. 50 mm.[14] Bár e papírok ismert felhasználási idejét mindössze egy-két év választja csak el egymástól, mintha ez a körülmény is tovább erősítené azt a korábban többektől és számos érvvel alátámasztott megállapítást, hogy a Basilius később készült, mint a Chronica. Ismeretes ugyanis, hogy a korábbi századokban a papírívek felhasználási ideje általában rendkívül rövid volt.[15]

A Hess által használt papírok eredete kapcsán Fitz megállapította, hogy az ilyen jellegű vízjeleket tartalmazó papírokat – mind a hazai kódexek általa elvégzett vizsgálata, mind Briquet tanúsága szerint – a 15. század második felében Magyarországon széles körben használták. Ezért úgy vélte, hogy azokat – az ökörfejes vízjelűekkel egyetemben – Magyarországon állították elő.[16] Ezt a feltevést Bogdán István – meggyőző módon – határozottan cáfolta.[17] Soltész Zoltánné ezek után arra gondolt, hogy a papírok Dél-Németországból kerültek Budára.[18] Való igaz, hogy ilyen mérleg vízjelű papírokat igen elterjedten használtak a német nyelvterület déli részén, ahol a fogyasztás ebben az időben messze meghaladta a termelést. E tájak levéltárainak állománya világviszonylatban is a legjobban feldolgozottak közé tartoztak a vízjelkutatás szempontjából. Mindennek tudható be, hogy ilyen jellegű papírokat nagy számban elsősorban Dél-Németországból rögzített a szakirodalom.

Azonban mind a csillagos, mind a csillag nélküli nyolcason függő körbe zárt mérleg vízjelű papírokat nem Németországban készítették, hanem Itáliában. Már Domenico Urbani beszámolt arról, hogy az ilyen jellegű papírok túlnyomó részének előállítási helye az akkori velencei köztársaság területén volt. Különösen a város közvetlen közelében – Padova és Treviso vidékén – merítették ezeket.[19] Ugyanezt az álláspontot osztotta Briquet is,[20] akárcsak Piccard.[21] A délnémet nyelvterület papírszükségletének jelentős részét éppen ezek a Velence környéki malmok elégítették ki exportjuk révén. Ugyanígy juthattak el Magyarországra is a körbe zárt mérlegű vízjeles papírok, amellett, hogy a velencei ősnyomtatványok nem kis része is ugyanilyen alapanyagra készült.[22]

Fitz úgy vélte,[23] hogy a Chronica és a Basilius papírja ugyanabból a malomból származik. Soltészné előbb óvatosan fogalmazott, amikor hasonló vízjelű, tehát feltehetően azonos papírmalomból származó papírról számolt be.[24] Később azután maga is azt írta a Basiliusról, hogy papirosa ugyanabból a papírmalomból való, mint a Chronica Hungarorumé.[25] Erre azonban semmi bizonyíték sincs. Egyedül az bizonyos, hogy a Chronica valamennyi csillagos vízjelű papírja ugyanabban a malomban készült, és hogy ugyanez érvényes a csillag nélküliekre is. De az, hogy a két malom azonos lett volna, azt semmi sem tanúsítja. Függetlennek tűnik a fentiektől a Basilius papírját előállító műhely.

Piccard monumentális összeállítása nem kevesebb, mint 671 csillagos és 585 csillag nélküli itáliai vízjel rajzát közli, amelyben a körbe zárt mérleg nyolcason csüng éspedig zömmel dél-németországi felhasználás alapján.[26] Ráadásul még ez a hatalmas gyűjtés sem közelíti meg a teljeset, hiszen a budai nyomda által használt és megkülönböztethetőnek bizonyult ötféle papírból csak három volt azonosítható. Ugyanakkor az is köztudott, hogy egyedül a Velencétől északra fekvő Trevisio vidékén negyven papírmalom működött szinte egyidejűleg.[27] Mindebből kiviláglik, hogy az ilyen papírt a 15. század második felében – a mai ismeretek alapján – gyakorlatilag lehetetlen pontosan egy adott malomhoz kötni. Óvatosan szükséges tehát ezzel kapcsolatban fogalmazni. Legfeljebb csak annyit lehet ma mondani, hogy Hess nagy valószínűséggel a Velence vidékén működött malmokban előállított papírra dolgozott.

A Basiliusban található vízjelek elhelyezkedéséből Fitz a következő következtetést vonta le: „Míg az első quinternio két teljes külön-külön összehajtott és egymásba tett ívből áll, belső levelei pedig csak egy félívhez tartoztak, addig a második quinterniót csupán öt együttesen összehajtott félívből állították össze. Mind a három példány összetétele egyforma, amint a vízjegyek fekvéséből nyilvánvaló.”[28] Soltészné megismételte Fitz vázlatát a salzburgi példányról, amihez hozzáfűzte az ugyanezzel a módszerrel készített saját rekonstrukcióját a bécsi példányról, a fenti idézettel lényegében azonos megjegyzéssel.[29]

Mindkettőjük következtetésére feltehetően abból kiindulva lehetett jutni, hogy az első füzet első-második, valamint harmadik-negyedik levélpárjában a bécsi, ill. a salzburgi példányban összesen csak egy vízjel található. Ennek a körülménynek az eichstätti példány sem mond ellene, amelyben az első füzet második és negyedik, továbbá a második füzet második és ötödik levélpárjában áll vízjel.[30] Pontosan ugyanez a helyzet azonban mindhárom példányban a második füzet második és harmadik, valamint a negyedik és ötödik levélpárjában is: ezekben is csak egy-egy vízjel található. Nincs tehát akadálya ezek esetében is az együtt nyomtatás feltételezésének.

Az a körülmény, hogy a bécsi példányban, a kiadvány nyomtatásában egymást követő ötödik és hatodik – vagyis az első füzet utolsó és második füzet első – levélpárjában vízjel áll, még nem teszi lehetetlenné azt a feltevést, hogy azokat is együtt nyomtathatták, hiszen a két különböző füzetbe történő beosztás végett az ilyen ívet ehhez természetesen szét kellett vágni. A két résznek más és más füzetbe történő beillesztése során azután nyilván felborult a papírívek korábbi összefüggési rendje. Úgy tűnik tehát, hogy a fentiekben idézett gondolatsort akár végig is lehetne vinni az egész nyomtatványon: a kiadvány egymást követő levélpárjait elvben együtt nyomtathatták, összesen öt ívre. Ugyanakkor azonban a három példány még nem tűnik elegendőnek ahhoz, hogy ne lehessen a fenti vízjelosztást akár merő véletlennek tekinteni. Végül, de nem utoljára – az összes eddigiekkel szemben – az a feltételezés tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a Basiliust teljes egészében már előre félívekre vágott papírra állították elő, hiszen a laponként történő nyomtatás így lényegesen kényelmesebben volt elvégezhető.

A Chronicából ma is kilenc, majdnem teljes példány ismeretes.[31] Az összesen 35 ívből álló kiadványban érdemes a vízjelek megoszlását a két főcsoport között – vagyis a csillagos és csillag nélküli – alaposabban is szemügyre venni.[32] Valamennyi példányban egységesen ugyanaz a vízjeltípus található a kővetkező ívekben, vagyis – fólióméretről lévén szó – levélpárokban: a csillagos papír a 2–13. (a2+11–c2+9), a 15. (c4+7), valamint a 22. és 23. (e1+10 és e2+9), míg a csillag nélküli a 17–21. (d1+10–d5+6) a 25–35. (e4+7–g4+5), valamint az elsőben (a1+12). Mindössze három helyen lelhető fel a különböző példányokban ugyanabban a levélpárban hol az egyik, hol a másik vízjel: 14. (c3+8), 16. (c5+6) és a 24. (e3+8) levélpárban. A kilenc megvizsgált példány közül a 14. levélpárban a csillag nélküli hat, a 16.-ban három, míg a 24.-ben pedig négy esetben látható.

A fentiekből kiviláglik, hogy a vízjel két fő csoportjának megoszlása a Chronicán belül meglehetősen összetett. Fitz azonban másképpen látta ezt. Szerinte: „a vízjegyek fekvéséből kiszámítható, hogy [Hess a Chronicából] 400-nál több példányt jelentetett meg. Minden ív nyomtatásával ugyanis elfogyasztott egy rizsmát, minden új ívvel áttért egy másik rizsmára, amelyben a vízjegy másik változata látható. Miután 13 ívben a vízjegyek az általam látott példányokban szabályosan változnak; nyilvánvaló, hogy egy-egy ívet megközelítőleg annyi példányban kellett nyomtatni, ahány hibátlan ívet a rizsma tartalmaz. Briquet szerint egy-egy rizsmában rendszerint 500 ív volt, de bizonyos százalékot, mint hibásat, ki kellett belőle selejtezni. Számításunk szerint 450 példány ára már megközelítette a kiadásra költött összeget, 470 példányé pedig valamicskével már túl is haladta azt.”[33] Korábban – a Chronica megjelentetése költségvetésének rekonstrukciója során – legvalószínűbbnek a 400 példányban történt megjelentetést tartotta.[34] Sajnos a fentiekből kiviláglik, hogy Fitz példányszám-megállapítási kísérletének kiindulópontja, vagyis a vízjelek levélpáronkénti szabályos váltakozása, nem bizonyult szilárd alapnak.

A nyomtatványok példányszámát valóban meg lehet kísérelni meghatározni a papír vízjelének eltérései alapján.[35] Ennél abból indulnak ki, hogy ha a (több forrásból beszerzett) papír vízjele ütemesen váltakozik, akkor ott egy-egy rizsma (esetleg bála) elfogyasztását feltételezik. Abban az időben az írópapírt nemzetközileg egységes módon csomagolták: egy bála = tíz rizsma= 4800 ív, vagy pedig egy rizsma = 480 ív. A Chronica példányainak összesített vízjelmegoszlása mutat ugyan bizonyos változást a kétféle vízjelcsoport (csillagos és csillag nélküli) között, de ezek igen egyenetlenek. A 14. ívben (c3+8) a korábbi csillagos után a példányok 2/3-ában[36] átmenetileg feltűnik a csillag nélküli, hogy a következő ívben (c4+7) újra egyeduralkodóvá váljék a csillagos, de még a 16. ív (c5+6) 2/3-ában is. A 22–23. ív (e1+10 és e9), valamint a 24. ív csillagos vízjelet mutat, az előtte és utána álló ívek csillag nélküli papírjától eltérőleg. A 17–21. ívek, vagyis a teljes „d” füzet csillag nélküli, továbbá előtte a 16. ív (e5+6) 3/9-e. Előtte és utána csillagos ívek találhatók. A kép tehát teljeséggel kusza: 2/3, egy és 2/3, kettő és 5/9, valamint öt és 1/3 levélpáronként változik a két vízjel. Nem mutat semmiféle egyenletes ritmust, amiből a példányszámra megnyugtatóan következtetni lehetne.

Másképpen fest azonban a helyzet, ha az ember a kiadvány vízjel összetételét „madártávlatból” vizsgálja. A kötet első fele (az „a”„c” füzetek), amint ezt már Fitz megállapította,[37] lényegében csillagos, míg a második fele (a „d”„g” füzetek) csillag nélküli papírra készült. Összegezve a két vízjelcsoporthoz tartozó íveket, kiderül, hogy ezek majdnem pontosan azonos mennyiségűek. 17 és fél ív csillagos, és 18 és fél ív nem csillagos.[38] Miután a teljes papírmennyiséget Itáliából szállíthatták, jogos a feltételezés, hogy ezt a nagy mennyiségű papírt eredeti csomagolásban vásárolták a budai nyomda számára. Ez pedig egy-egy egymástól eltérő vízjelű, egyenként 4800 ívet tartalmazó bála lehetett. Úgy tűnik, hogy előbb a csillagos vízjelű bálát vették munkába, majd később a (14–24. ívek között) már hozzányúltak a csillag nélkülihez is, hogy a végén mindent ebből a második bálából származó papírra nyomjanak.

Ebben az esetben tehát 4 800–4 800 ív 17,5, ill. 18,5 ívnyi nyomtatvány előállításához volt elegendő. Elosztva e számokat a 275, ill. 260 példányszám jön ki eredményként. Bizonyosan akadtak az eredeti csomagokban selejtes ívek, amelyek arányát a szakirodalom általában tíz százalékra becsüli.

Az sem zárható ki, hogy a Chronica nyomtatásának megkezdése előtt már hozzányúltak az első elkészültét követően pedig még maradhatott vissza valami a második bálából. (Miután Hess második kiadványa, a Basilius teljes egészében más papírra készült, a Chronica papírjának maradványa nem lehetett jelentős.) Mindezek szerint a vízjelek alapján kikövetkeztethető példányszáma a Chronicának úgy 240 lehetett.

Ez a példányszám jól beleillik a korai nyomdászat termékeinél máshol tapasztaltak sorába. A legutóbbi időben lett csak köztudott korabeli tudósítás alapján, hogy az első Európában nyomtatott nagy kiadvány, Gutenberg ún. 42 soros Bibliájának eredeti és pontos példányszáma 150 volt, amelyet később 180-ra emeltek.[39] Az első Itáliában tevékenykedett két német tipográfus, Sweynheym és Pannartz 1472-ben kinyomtatott jegyzékben foglalták össze közel fél évtizedes működésük során elkészített római kiadványaikat, a példányszám közlésével. A 37 kiadásból 31-et 275 példányban jelentették meg.[40] Hess tehát ilyen tapasztalatok birtokában jöhetett Budára, a fenti gondolatsor végére kikövetkeztetett 240 példány ezért is megalapozottnak tűnik.

A két bála, vagyis húsz rizsma, amelyre a Chronica előállításához szükség lehetett, a korabeli magyarországi papírfogyasztáshoz mérve, igen jelentős, hiszen az akkori teljes hazai igény évenként alig tíz bála, vagyis száz rizsma lehetett.[41] Tehát az egész ország teljes évi papírfelhasználásának egyötöde, az említett két bála ezért bizonyosan nem állt rendelkezésre egyetlen hazai kereskedő raktárán sem. Így joggal feltételezhető hogy ezt a viszonylag jelentős mennyiséget külföldről, minden bizonnyal Velencéből, előbb meg kellett rendelni. Mindez sok pénzbe és nem kevés időbe kellett, hogy kerüljön.

Miután Hess igencsak szerény felszerelést hozott magával Rómából, aligha képzelhető el, hogy a munkája elindításához szükséges papír is vele együtt érkezett volna. Márpedig éppen ez volt a Chronica előállítása költségvetésében a legnagyobb összeg. [42]Minden jel arra utal, hogy Hess nem volt tőkeerős, hiszen ebben az esetben bizonyosan több teljes betűtípussal felszerelve érkezett volna Budára, több sajtót használt volna párhuzamosan stb.

Ezek után szinte bizonyos, hogy a nyomdász hazánkba érkezését követően, nyomban kapcsolatot keresett a Kárai által közvetített meghívás küldőjével, esetleg más mecénás után kutatott. Ez feltehetően Vitéz János prímás volt. Talán a Chronica megjelentetésének ötlete is az érsektől származott, így nem alaptalan arra gondolni, hogy a megjelentetés költségeihez, rangjához méltó összeggel hozzájárulhatott.[43] A legreálisabb e vonatkozásban annak feltételezése, hogy az érsek támogatása a papír beszerzését biztosította. Ezt azonban előbb meg kellett rendelni. Amíg a nyomtatás alapanyaga meg nem érkezett, Hess képtelen volt dolgozni, akkor sem, ha műhelyét időközben már feltehetően be is rendezte. Miután a Chronica papírjának vízjele mindössze két merítőszitapár lenyomatát mutatja, számításba sem vehető annak feltételezése, hogy a nyomdász kapkodva a budai piacon kapható, különböző forrásokból származó, így egymástól eltérő vízjelű papírt vásárolt volna munkája megkezdéséhez. Ezek után igen jól értelmezhető a Chronica ajánlásában szereplő és azt író Hess által magára vonatkoztatott „otiosus” szó, vagyis „munka nélkül való”. Amíg tehát a papír meg nem érkezett, semmit sem tehetett, így valóban ez a legjobb szó ekkori állapota jellemzésére. Csak amikor azután – nyilván hosszú hónapok elteltével – a papírbálák megérkeztek Budára, láthatott hozzá Hess első kiadványa, a Chronica kinyomtatásához.

Varjas Béla úgy tartotta, hogy amennyiben Hess szerény kapacitású műhelyével folyamatosan dolgozott, egy évben kb. négy-öt olyan terjedelmű könyvet állíthatott volna elő, mint amilyen a Chronica. Megítélése szerint ehhez több papírra lett volna szüksége, mint amennyit az egész ország akkoriban ugyancsak egy esztendőben igényelt. Miután ezt külföldről kellett volna beszereznie, a budai nyomda zökkenőmentes ellátása csak külön tőke befektetésével lett volna megoldható.[44]

Hogy Hessnek a feltételezett Vitézen kívül nem akadt más számottevő mecénása, azt egyértelműen tanúsítja Kárainak írt ajánlása: „… magamban hosszan töprengtem, hogy e nemben első művemet, sok-sok napon keresztül fáradozó szorgalmam gyümölcsét kinek ajánljam: tisztelendő uram, rajtad kívül senkit sem találtam."[45]

Annak feltételezését azonban, hogy Kárai a nyomda kimagaslóan legnagyobb kiadását, a papírvásárlást vállalta volna magára, éppen a fenti sorok alapján kell elvetni. Hiszen ebben az esetben az ajánláson nem lett volna szabad Hessnek töprengenie, hanem azt csakis és nyomban Káraihoz kellett volna intéznie. A nyomdai felszerelés alapján megállapítható volt, hogy Hess sorait a kiadvány elkészülte után utólag nyomtatta, ráadásul egy korábbi és feltételezhetően Vitéznek szóló és a prímás politikai bukását, majd hamarosan bekövetkező halálát követően, utólag megsemmisített ajánlás helyett.[46] Így Kárai támogatása aligha közelíthette meg a korábbi mecénásét, akinek segítségével tudhatta a nyomdász első kiadványa elkészítéséhez bőségesen elegendő papírt beszerezni. Az előzetesen megvásárolt, nagyobb mennyiségű papír feltételezését különben megerősítik azok a szinte papírgazdagságra utaló jelek is, amelyekre Fitz többször is felhívta a figyelmet.[47]

A Basilius esetében mindössze öt ív papírra volt szükség kötetenként. A fenti kikövetkeztetett mintegy 240 példány analógiája alapján tehát összesen csak kb. 1200 kész ív kellett, amihez három, egyenként 480 ívet tartalmazó rizsma elegendő volt. Ez a viszonylag kisebb mennyiség, továbbá a merítőszitapár nagyfokú hasonlósága magyarázhatja az egységesnek tűnő vízjelet ezen a kiadványon belül.

Érdemesnek tűnik rövid számítást végezni, hogy vajon a fólió méretű Chronica, vagy pedig a negyedrét formátumú Basilius egy-egy papíríve tartalmaz-e több szöveget? A Chronica 133 lapján egyenként 120 mm hosszú 33 sor szöveg áll, amelynek elméleti összterjedelme 526 680 mm. Basilius és Xenophon 40 lapjának mindegyikére 24 sor fért rá egyenként 83 mm hosszúságban, amely összesen 76 680 mm.[48] A Chronica egy ívének négy lapjára összesen 15 840 mm szöveg fért rá, míg a Basilius mindegyik ívének nyolc-nyolc lapjára 15 936 mm. Tehát a papír kihasználtságának foka a budai nyomda mindkét kiadványában gyakorlatilag azonos volt.

Fitz a Chronica lipcsei példánya vízjeleinek fekvése alapján arra a következtetésre jutott, hogy Hess a könyv utolsó füzetét eredetileg – a ma ismert nyolc helyett – tíz levélből állónak tervezte. Szerinte e példányból kiszámítható, hogy ehhez az utolsó füzethez négy üres levél tartozott egy elöl és három a végén. A füzet elején álló üres levélhez előképül – megítélése szerint – a subiacói Ciceró-kiadás szolgálhatott.[49] A Chronica ma ismert kilenc példánya közül – a prágait leszámítva – valóban a lipcsei az egyetlen, amelyben megtalálható ennek a hetedik füzetnek a végén az üres hetedik és nyolcadik levél.[50] Az a kivételes helyzet, hogy az üres leveleket a kötet végéről az idők folyamán nem szakították ki, szinte bizonyosan annak köszönhető,[51] hogy Lipcsében a Chronica kolofonjának hátlapján már nyomban kezdődik is a korabeli, terjedelmes, kéziratos mutató. Ennek elejét a Hess-féle kiadvány utolsó öt, üres lapjára írták (g6b, g7ab, és g8ab), amit tíz további követ, amelyen a mutató szövege folytatódik. A Chronicához hozzákötött toldalékban a vízjel azonban teljesen eltérő: mérleg helyett ugyanis ökörfej látható benne.[52]

A Fitz által mintaként említett subiacói Cicero-kiadásban[53] a második könyv szövegének végét nem sikerült a füzet nyolcadik levelén befejezni, amint ezt eredetileg tervezhették, így azt egy újabb levélpár első lapjára nyomták. Ennek az új ívnek a többi három lapja üresen maradt. Az ív második, teljesen üresen maradt levelét a füzet elejére hajtva, illesztették be ezt a pótlást a kötetbe. A fennmaradt kötetek többségében ennek az üres levélnek ma már csak vékony csíkja található a fűzés mentén.[54] Ilyenféle csíkot látott Fitz a lipcsei példányban az utolsó és az utolsó előtti füzet között.[55] Ezzel szemben a fentiekben már ismertetett lipcsei példányban az eredeti, mérleges vízjelű papírból a kiadvány végén csak a két nyomtatott párjuk (g1 és g2) alapján kikövetkeztethető két üres levél található (g7 és g8) a füzet végén. Ilyen papírból több, ami analógiát mutathatna a hivatkozott subiacói Ciceróval, sem üresen, sem nyomtatva nem fedezhető fel. Ezek szerint semmi sem igazolja azt a feltevést, hogy a Chronica utolsó füzete nem a ma ismert nyolc, hanem eredetileg összesen tíz levelet tartalmazott, amelyek közül az első és a három utolsó üres lett volna. Nem is világos, hogy mi is indíthatta volna Hesst arra, hogy e kiadványa utolsó, négy levélpárból álló füzetét egy további, teljesen üres levélpárba bújtassa.

A lipcsei Chronica utolsó nyomtatott íve előtt található papírcsík eredetileg alighanem a kötés során a kiadvány és a táblák közé fűzött szennylevélnek a fűzésbe történő beépítésére szolgált. Ugyanilyen kb. egy cm széles papírcsík helyezkedik el ma a prágai példány első és második füzete között is, amely feltehetően az első tábla belsejébe ragasztott borítópapír folytatása.[56]

A Hess által használt papírívek eredeti méretét nem lehet biztosan tudni, mert – eltekintve az eichstätti példány néhány lapszegélyétől – egyetlen példányban sem látható a merített papír eredeti széle, hanem a bekötésnél – szokás szerint – mindegyiket megvágták.[57] A régi nyomtatványok pontos megmérését több körülmény is nehezíti. Közülük nem egy pl. nem egészen pontos téglalap alakú: vagyis a magasság és a szélesség adata nem mindenhol azonos a köteten belül.[58] Ráadásul az ilyen értékes könyvet az ember nem kívánja feszegetni, hogy a szélesség pontos méretét megtudja. Azonban egy-két mm-nek valójában nincs is ebben a kérdésben jelentősége. Az alábbi táblázat a Hess-féle két nyomtatvány példányainak adatait tartalmazza, tehát csak hozzávetőleges pontossággal:

lelőhely

magasság/szélesség

lapfelület cm2

ívméret

ívfelület cm2

Párizs

288x211

607,68

288x422

1215,36

Lipcse

293x205

600,65

293x410

1201,30

Prága

280x208

582,40

280x416

1164,80

Róma

283x205

580,15

283x410

1160,30

Bécs

288x200

576,00

288x400

1152,00

Bp. EK

273x208

567,84

273x416

1135,68

Leningrád

282x196

552,72

282x392

1105,44

Bp. OSzK

275x200

550,00

275x400

1100,00

Krakkó

280x190

532,00

280x380

1064,00

 

lelőhely

magasság/szélesség

lapfelület cm2

ívméret

ívfelület cm2

Eichstätt

210x145

304,50

290x420

1218,00

(Salzburg)

208x144

299,52

288x416

1198,00

Bécs

194x137

265,78

274x388

1063,12

maximális méret

293x211

618,23 Chronica
309,12 Basilius

293x422

1236,46

A fenti áttekintésből kiderül tehát, hogy a Hess által használt papírok mérete szükségszerűen meghaladta a 293x422 mm méretet.[59]

A Chronica mai példányai ennek 98,2–86, a Basiliusé pedig 98,5–86 százalékát alkotják. A budai kiadványokban található vízjelű papírokhoz hasonlókat Briquet 29–30x43–44 cm méretűként regisztrálta.[60] A Basilius eichstätti példányában több helyen is látható a papírívek merítéséből visszamaradt eredeti lapszéle, vagy legalábbis annak egy része.[61] Ennek alapján feltételezhető, hogy a fentiekben kikövetkeztetett legnagyobb meglevő méret – vagyis 293x422 mm – közel állhat az eredeti papírívéhez, azaz abból már nem sokat vágtak le a könyvkötés során.

A budai nyomda papírjának vizsgálata során külön figyelmet érdemelnek azok a szabályosan elhelyezkedő apró kis lyukak, amelyek a Chronica – egy kivételével –valamennyi példányának minden lapján fellelhetőek. A szedéstükör felső és alsó vonalában a nyomtatástól a lapszél irányában 36–37 mm-re találhatók ezek a tűszúrások.[62] E két kis lyuk közül a felső a kiadvány egy részében – különösen a második-negyedik („b”–„d”) füzetben – sok helyen inkább csak sejthető, mert a folytonossági hiány a papíron nem érzékelhető mindig biztonságosan. A példányok és a lapok többségében azonban ez a felső lyuk is elég jól észlelhető. Az alsó lyuk viszont minden lapon teljes biztonsággal a papír egyértelmű hiányaként tapasztalható.

Ezeknek az első pillanatban rejtélyesnek tűnő tűszúrásoknak a magyarázata a korai könyvnyomtatás technológiájában kereshető, ill. található meg. A megnedvesített papírívet a sajtófedél szélébe erősített szegekre húzták fel. A csuklópánt segítségével az ezzel összefüggő keretet ezt követően ráhajtották a fedélre. Az ebből kiálló szegeknek megfelelő helyeken a keretben lyuk volt. Az említett szorosra zárás által azután a fedél és a keret együtt feszesen tartotta a papírt. Az egész így együtt került be a már befestékezett szedés és a sajtó tégelye közé, amikor azután maga a nyomtatás már megtörténhetett. A Chronica lapjain észlelhető két szúrás tehát ennek a fedélbe erősített vékony szögnek vagy vastagabb tűnek a nyoma. Ezt nevezi a szakirodalom „punktúrá”-nak. Fő feladata ennek tehát az volt, hogy biztonságosan tartsa az elcsúszás ellen a kerettel megerősített fedélben a papírt, amikor a sajtó tégelye rányomta azt a szedésre.

Az ívrét alakú papír nyomása mindig több munkafázisban történt. A legegyszerűbb eset az volt, amikor a sajtó alkalmas nagyságú volt az ív egyik teljes felének egyszerre történő nyomására. Ez esetben mindössze két menetben készült el egy ív nyomtatása: előbb az egyik, majd a másik fele. Az ehhez szükséges nagyméretű sajtó azonban csak a későbbi évtizedek, sőt évszázadok technikai fejlődésének eredménye, különösen a kisebb és az európai fejlődéstől távolabbi területeken működött műhelyekben. Hess esetében csakis félív méretű tégellyel lehet számolni.[63] A papírív egyik felének nyomtatására ez esetben tehát két munkafázisra volt szükség, amely két különböző módon volt elvégezhető. Az egyik megoldás esetében az egész ívrét méretű laphoz elkészített nyomóformának előbb az egyik felét tolták az orsó által fel- és lefelé mozgatható tégely alá, és így készítették el az ív egyik lapjának előbb az egyik, majd a formát teljesen betolva, a másik felének nyomtatását. Az ilyen ívrét méretű nyomóforma elkészítéséhez azonban jelentős mennyiségű betűanyagra volt szükség, hiszen egy füzet első és utolsó lapját ebben az esetben együtt kellett előállítani. A legmunkaigényesebb, de ugyanakkor nyomdatechnikailag a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy minden félívet, vagyis a fólió méretű kiadvány esetében minden lapot, külön-külön szedtek és nyomtak. Hess esetében erre az utolsó megoldásra lehet következtetni.[64]

A Chronica papírján mindössze két-két punktúra észlelhető: a 183x121–124 mm méretű szedéstükörtől a lapszél irányában mintegy 36–37 mm távolságban. Ebből arra lehet következtetni, hogy a tégely nagysága a szedéstükör méretét aligha haladta meg jelentősebben, hiszen a tőle 3–4 cm távolságban található lyukak a fedélből kiálló kis szögektől eredtek. A tégely pedig nem érhette el a keretet. Valószínű, hogy Hess az említett méretű szedéstükröt éppen sajtója tégelyének nagyságához méretezte, így ez feltehetően csupán néhány mm-rel lehetett nagyobb a szedés felületénél. A két punktúra 180–181 mm távolságban helyezkedik el egymástól, ami majdnem pontosan azonos a szedéstükör magasságával. Az alaposabb vizsgálat során megállapítható volt, hogy a lyukak szélein a papír rostjai mindig inkább a verzón türemkednek ki, mint a rektón: Ez azt jelenti, hogy a nyomásnál a tűk mindig a tégely függőleges nyomási irányításával ellentétesen szúrták át a papírt: vagyis a rektó nyomásakor a verzó felől és fordítva. A papírt rögzítő szögek hegye tehát felfelé mutatott, azaz a lefelé mozgó tégellyel ellentétes irányba. Előfordul, nem is olyan ritkán, hogy nem egy-egy, hanem egymáshoz közel két-két, azaz laponként összesen négy lyuk található. Ezek közül az egyiknél mindig a rektóról a verzó felé átszúrt papírt lehet tapasztalni, míg a közvetlen közelében levő másik pár esetében ennek pontosan a fordítottját. Ennél több tűnyom azonban egyetlen példány egyetlen lapján sem volt fellelhető.

A papírban észlelhető punktúrák alapján a budai műhelyben a nyomtatás munkafázisa a következő módon képzelhető el. Az előzetesen megnedvesített papír egyik felét feltűzték a fedélből felfelé mutató két tűre, majd a keretet erre rázárták, utána az egészet együtt bejuttatták a tégely alá. Ez a papírt rápréselte a nyomóformára, ami által a szedett betűkön levő festék rákerült a papírra. Az így olvashatóvá vált szöveg megjelent a papíron: a nyomás létrejött. A papírív másik fele ez alatt kilógott a félív méretű fedélből. A következő lap szedésének elkészültét követően a már kinyomtatott ívek hátlapjára rákerült azután ennek a lenyomata is. Elesik tehát az a megoldás, amelyre – legalábbis elméletileg – ugyancsak lehetőség nyílott volna, hogy ugyanis a papírt egyszer összehajtva tűzték volna fel a félív méretű fedélre.[65] Ebben az esetben ugyanis a Chronica lapjain nem két, hanem mindig négy alkalommal történt felszúrás nyomainak kellene látszódnia.

A Chronica ívein, azaz levélpárjain elhelyezkedő négy-négy lap nyomtatása tehát összesen négy munkafázisban történt. Valószínű, hogy a kettéhajtott ív felszúrásának lehetőségével azért nem éltek Budán, mert ebben az esetben a papírt négyszer kellett volna megnedvesíteni, ill. kiszárítani. Márpedig a korai nyomófesték vízállóképességeinek határai voltak.[66] Feltételezhető hogy a fentiekben kikövetkeztetett megoldás esetében, vagyis amikor a papírnak csak a tégely alá kerülő felét tűzték fel és szorították keretbe, a papír nedvesítését is csak ezen a felén végezték el.[67]

Az első pillantásra meglepőnek tűnik, hogy mindössze két helyen tűzték fel a papírt, amikor Gutenberg a 42 soros Biblia első füzeteinél laponként még nem kevesebb, mint tíz punktúrát alkalmazott. Azonban a későbbi években ezek számát fokozatosan csökkentették,[68] továbbá a Biblia papírívének 412x600 mm mérete, majdnem pontosan a kétszerese[69] volt a budai műhelyben használt papírénak. Valószínű, hogy a két punktúra azért is elég volt Hessnek, mert a viszonylag kisméretű fedélre záródó keret átvehette a papír rögzítése feladatának túlnyomó részét.

A szakirodalom általában arról ír,[70] hogy a  punktúra egyik fő funkciója az ún. sorregiszter biztosítása volt, vagyis hogy a papír verzójára nyomott szöveg sorai pontosan fedjék a korábban a rektóra kerültekét. A Chronicában azonban nem fedezhető fel minden esetben szoros összefüggés a punktúrák pontatlan elhelyezkedése és az említett sorfedés bizonytalansága között.[71] Úgy tűnik tehát, hogy Hess műhelyében a fedél és a hozzá tartozó keret még nem függött össze a nyomóformával, ahogy ezt a későbbiekben általánosan elterjedten használták.[72] A budai nyomtatványoknál a szedéstükör nem minden lapon helyezkedik el pontosan a papírnak azonos helyén, hanem attól valamicskét jobbra-balra, vagy feljebb-lejjebb, néha pedig az átló irányában tér el.[73] Hess tehát még külön-külön kezelte a nyomóformát és a kerettel ellátott fedelet, akárcsak nagy elődje Gutenberg, bár ez utóbbi sorok fedését – minden technikai nehézség ellenére – szinte csaknem mindig kifogástalanul oldotta meg.[74]

A punkúrák a Chronica minden példányában jól felismerhetők, méghozzá – az egyetlen krakkói példány néhány íve kivételével – azoknak minden egyes lapján. A nagyon keskenyre vágott krakkói kötetben a szögnyomok egy része a könyvkötő ollójának áldozatául esett. Ezzel szemben a Basilius papíjában ezeket a kis szúrásokat az első pillanatban egyáltalában fel sem lehet fedezni. Ennek egyik oka, hogy mindössze két példány ismeretes ma ebből a kilenc példányban is fennmaradt Chronicánál több mint hatszor kisebb kiadványból. A Chronica fólió formátumával szemben a Basilius negyedrétű, ezért a papírt a nyomtatáskor az előzőekhez viszonyítva kilencven fokban elfordították.[75] Ugyanebből az okból kifolyólag, a punktúra ez esetben logikusan nem a szedéstükör oldalán, hanem annak tetején vagy alján kereshető. Igazán csak merő véletlennek tulajdonítható, hogy a Basilius bécsi példányában egy helyen, éspedig az a10 levél tetején a szedés záróvonalának meghosszabbításában a mai lapszegélyen felismerhető a könyvkötő által kettévágott kis lyuk.

Ez pontosan megfelel annak a helynek, ahol a tűszúrás a Chronica alapján kikövetkeztethető. Persze ez egyszerű szúrágás is lehetne, amely véletlenül pontosan ugyanerre a helyre került. A Basilius másik, Eichstättben őrzött példánya azonban – mindenekelőtt valamivel nagyobb papírméretével – lehetővé tette a kérdés eldöntését.[76] Pontosan a Bécsben észlelt helyen, vagyis a 10. levél szövegtükre lapszéli oldalának vonalában fent, Eichstättben is megtalálható a lapszéli punktúra. De ebben a bécsinél valamivel nagyobb kötetben még további öt helyen is ismerhető fel ilyen tűszúrás: minden esetben a mai lapszélen a könyvkötés során többé-kevésbé átvágott formában. A bécsi példány húsz és az eichstätti 17 levelén, összesen tehát hét helyen mégis fennmaradt a tűszúrás kisebb-nagyobb része. Ezek közül egyetlen egy sem ép: mindegyikük megsérült a könyvkötés során. Így igazán csak a szerencse játszott abban közre, hogy ezek ma mégiscsak tanulmányozhatók.

Eichstättben – a már említett és a bécsivel pontosan azonos helyen levő punktúrán kívül – még öt további helyen tapasztalható azonos tűnyom. Ezek közül kettő – éspedig az a7 és az a8 levélen – pontosan az a10 levélen mindkét ma ismert példányban látható helyen ismerhető fel. Az eddigi tapasztalatoktól kissé eltérő ponton található a tűszúrás az a1 levélen, azaz a már többször említett a10 levél párjának felső lapszélén. Itt ugyanis nem pontosan a szedéstükörnek a lapszél felőli oldalának vonalában, hanem attól a fűzés felé 4 mm-rel beljebb található a szögnyom. Miután ez az a1 tehát párt alkot az a10 levéllel, lemérhető a két punktúra közötti távolság, amely 195 mm.

Hátra van még két szögnyom Eichstättből. Mindkettő pontosan azonos helyen ismerhető fel az a10 és a b7 levélen, ami a punktúra jellegét – esetleges véletlen szúrágással szemben – megerősíti. A hely azonban teljességgel váratlan: 45 mm-rel a már elsőként tárgyalt és mindkét példányban található punktúrától a lapszél felé, éspedig mindössze 5 mm-re a lap felső sarkától. Ez azt jelenti, hogy az a1+10 levélpár felső lapszegélyén ma összesen három tűnyom is látható. Ebből arra kell következtetni, hogy vagy a Chronicában tapasztalt kettővel szemben itt több szögre erősítették fel a papírt a nyomtatáshoz, vagy pedig arra, hogy legalább két különböző tűállást használtak a Basilius előállítása során. Miután a punktúrákat mindig szimmetrikusan alkalmazták, hogy a papír rögzítése egyenletes legyen a nyomtatás fázisában, legalább egy további, vagyis negyedik szöget kell még feltételezni. Ez azt jelenti, hogy a Basilius két példányában fennmaradt 37 levélen összesen legalább 148 szögnyomnak kellett eredetileg lenni, amelyből mindössze hét, vagyis nem egészen öt százaléka ismerhető fel ma a lapszélen, ráadásul kivétel nélkül átvágott formában. Ez a körülmény egyrészt aláhúzza a már említett véletlenszerűséget a fennmaradásban, másrészt igencsak bizonytalanná teszi a belőlük levonható következtetéseket.

A fenti tényezők miatt egyértelmű, hogy az előállításhoz használt papírív vízszintes méretének jelentősen meg kellett haladnia a ma ismert legnagyobb, eichstätti példány (210x145 mm) négyszeresét, vagyis a 290x420 mm-t. Ez a következtetés jogos, hiszen a papirívet a fedélből kiálló vastagabb tű, vagy vékonyabb szeg csakis úgy tarthatta biztonságosan, ha az nem annak legszélén, hanem attól legalább 10-20 mm-rel beljebb szúrta át. Megerősíti ezt a feltételezést az, hogy a Chronica 208–211 mm széles példányaiban a szögnyomok ma, vagyis már körülvágottan is 15–17 mm távolságra láthatók a lapszéltől. A Basiliushoz használt papír, amelynek eredete a vízjel fentebb tárgyalt tanúsága szerint, eltér a Chronicánál igénybe vettől, eredeti ívének nagyobbik mérete tehát legalább 440–450 mm volt, míg a kisebbé minimum a ma ismert 290 mm.[77] Ez utóbbinál ugyanis nem kellett a felszúrásra helyet hagyni. Így valóságos csodaszámba megy, hogy a mindössze 194x137 mm méretű bécsi példányban egy punktúra nyoma mégiscsak fellelhető.

A Chronicában tapasztalttal szemben a Basiliusban felfedezhető legalább négy punktúrának magyarázata lehet, hogy a Basiliusban egy-egy félívet nem a Chronicában alkalmazott két, hanem feltehetően négy munkafázisban állították elő. Úgy tűnik, hogy Hess munkamódszeréhez tartozott a laponkénti nyomtatás, amire őt szűk betűkészlete is szoríthatta.[78] Ez a megoldás különben a könyvnyomtatás első évtizedeiben általánosan elterjedt volt, így Köln első nyomdásza is laponként készítette legkorábbi negyedrét alakú kiadványait a század hatvanas éveinek második felében.[79] Sajnos a lapszéli tűnyomok olyan állapotban vannak (átvágva, kissé kirojtosodva stb.), hogy a papírnak a fedélre történt felerősítésének iránya így ma már nem állapítható meg, ami pedig esetleg további eligazítással szolgálhatott volna ebben a kérdésben a Basiliusban.

* * *

A Magyarországon készült ősnyomtatványok példányainak egyenkénti megvizsgálása során[80] kiderült, hogy a kötetek jelentős része az idők folyamán új köntöst nyert. A bécsi és a római a 19. század elején, a lipcsei pedig ennek végén, a budapesti Egyetemi Könyvtáré pedig pontosan 1875-ben, az OSzK-é feltehetően az 1843. évi bécsi árverés kapcsán, a párizsi a 18. században pedig Skóciában kapott új kötést, míg a bécsi Basilius a század elején.

Korabeli gyűjtőkötetben maradt fenn a mai napig a krakkói Chronica és az eichstätti Basilius. Az előbbi rendkívül egyszerű és jellegtelen, így kötése nem lokalizálható. Az eichstätti kolligátumot feltehetően Nürnbergben foglalták egybe.[81] Az Egyetemi Könyvtárnak a fentiekben említett példánya ugyancsak 15. századi kötésben évszázadokon át egybe volt kötve Julius Caesarnak 1473-ban Esslingenben nyomtatott műveivel egészen 1875-ig. Az eredeti kötésről[82] megállapítható volt, hogy az Magyarországon készült.[83]

Különleges érdekességű volt a Basilius salzburgi példánya, amelynek a második világháborút követően nyoma veszett. Ezt a kötést Fitz vizsgálta és pontosan le is írta: „Érdekes XV. századi kötésben van: a két réteges fatáblát préseletlen sima borjúbőr burkolja, kapcsok helyett bőrszíjakkal zárták, melyeket a kötés mindkét táblája szélén négy-négy kis lyukon húztak át. A táblák belső oldalát pergamen borította. A kötéstáblákat a szövegtől elöl és hátul két-két fedőlevél választja el, mindegyik egy-egy összehajtogatott félív, mely nem a nyomtatványhoz, hanem a kötéshez tartozik. A hátsó fedőlapokban ugyanaz a vízjegy látszik, mely a könyv quinternóinak belső ívein (az 5–6. és 15–16. levélen) is megvan. Ebből azt következtetem, hogy a példányt Budán kötötték.”[84]

Sajnos ez a salzburgi példány ma már nem vizsgálható, de Fitz következtetése a kötés budai eredetét illetően az előzékpapírok és a nyomtatvány azonos vízjele alapján meggyőző. Hasonló jelenség tapasztalható a Chronica prágai példányánál is.[85] Az első kötéstábla belsejét fedő papír a benne látható vízjelmérleg körben – bár nem azonos,[86] de mégis meglehetősen hasonlít a nyomtatvány íveiben láthatókhoz. Ez a körülmény már önmagában is figyelemre méltó, és arra utal, hogy a budai nyomdász és a könyvkötő hasonló forrásból szerezhette be papírszükségletét.

A prágai mellett a leningrádi Chronica is korabeli kötésben maradt fenn. Miután sikerült hozzájutni mindkét kötet tábláinak fényképéhez,[87] kiderült, hogy azokat azonos bélyegzőkkel és azonos stílusban díszítették.[88] Ezek után bizonyosnak tűnik, hogy a Chronicának ezt a két példányát ugyanabban a műhelyben kötötték be, éspedig nem sokkal a mű megjelenését követően. Ez a kötészet pedig ezek szerint aligha lehetett máshol, mint Budán.

Elképzelhető természetesen, de nem bizonyítható, hogy ez a könyvkötőműhely Hess kezelésében állott, hiszen a könyvvel foglalkozó szakmák (nyomtatás, kötés, árusítás stb.) a régebbi századokban különösen gyakran fonódtak egybe. Megerősíteni látszik ezt az a körülmény is, hogy a 12 megvizsgált Hess-kötet közül a krakkói és az eichstätti gyűjtőköteten, valamint a Basilius említett salzburgi példányán kívül a prágai és a leningrádi kötet maradt fenn eredeti, azonos műhelyből és immár budainak minősíthető kötésben. Így nem tűnik megalapozatlannak annak feltételezése, hogy a későbbi táblák közé bújtatott példányok egy részét is valaha és eredetileg ugyanebben a műhelyben és a két említettel azonos kivitelben kötötték be.

Nem áll sajnos elegendő adat és bizonyíték rendelkezésre ahhoz, hogy egyértelműen kimondható lenne: ennek a hazai kötésnek előállítója bizonyosan Hess lett volna, de ez ugyanakkor nem is zárható ki. Elképzelhető természetesen számos más megoldás is ezzel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy Hessnek két kiadványával nem voltak jelentős eladási sikerei, ami azután nyomdája tevékenységének beszüntetéséhez vezethetett.[89] A raktáron visszamaradt könyvkészletet nem lehetett az ebek harmincadjára hagyni, hiszen az jelentős értéket képviselt. Ha ezt valaki, aki járatos volt a könyv terjesztésének szakmájában, nyers ívekben átvehette, az egy részüket be is köttethette. Így Hessen kívül ilyen és ehhez hasonló még más megoldásokra is vissza lehet vezetni a Chronica említett két példányának ugyanabban a hazai műhelyben történt bekötését. A két Hess-féle nyomtatvány példányainak módszeres vizsgálata tehát a már korábban kikövetkeztetett és ma már csak Julius Caesar műveit tartalmazó OSzK-beli köteten kívül még két további, 15. századi, magyarországi kötés, továbbá ezen keresztül egy korábban ismeretlen hazai könyvkötőműhely felismeréséhez vezetett.

 

[1] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 83–92. – Összefoglalóan megismételve: Fitz József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. I. Budapest 1959. 105–108.

[2] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 84.

[3] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 85. – Itt jegyezhető meg, hogy a vízjeleknek Fitz által közreadott reprodukciója sem méretében, sem alakjában nem egyezik meg az eredeti papírban találhatókkal: Fitz József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. I. Budapest 1959. 107.

[4] Fitz (Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 84.) csillagról és nyolcasról, míg Soltész Zoltánné csillagról vagy nyolcasról írt (Basilius Magnus: A költők olvasásáról. Budapest 1978. 116. – Chronica Hungarorum. Budapest 1973. XIII.), jóllehet a nyolcas minden esetben látható.

[5] Itt hívható fel a figyelem ennek a nagyobb csillagot övező vízjelnek jellegzetes deformálódására, amely a Chronica példányaiban több helyen is jól megfi­gyelhető. Az a függőleges merevítő drót, amelyre a mérleges jelet felerősítették, a mérleget övező kör alatt kb. 3 cm-rel néhány mm-rel elgörbült az egyenestől, hogy eredeti irányát további mintegy 3 cm után visszanyerje.

[6] Weiss, Karl Theodor: Handbuch der Wasserzeichenkunde. Leipzig 1962. 105.

[7] Fitz (Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 86.) a csillagos és a csillag nélküli csoportot egyetlen vízjelpárnak tekintette.

[8] A Fitz által közölt (Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 85.), két egymástól eltérő vízjel a bécsi, ill. az eichstätti példányban nem található. Az őáltala vizsgált salzburgi példány viszont a második világháború következtében eltűnt.

[9] Briquet, C[harles] M[oise]: Les filigranes. I. Paris etc. 1907.

[10] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 86, 90. – Megismételve Soltésznénál: Basilius Magnus: A költők olvasásáról. Budapest 1978. 116.

[11] Piccard, Gerhard: Wasserzeichen Waage. Findbuch V. Stuttgart 1978.

[12] Piccard, Gerhard: Wasserzeichen Waage. Findbuch V. Stuttgart 1978. VI. 439. = 1. ábra és VI. 424. sz. = 2. ábra.

[13] Piccard, Gerhard: Wasserzeichen Waage. Findbuch V. Stuttgart 1978. V. 551. sz. = 5. ábra.

[14] 3–4. ábra.

[15] Magyar Könyvszemle 1968. 344.

[16] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 91.

[17] Bogdán István: A magyarországi papíripar története. Budapest 1963. 31, 410.

[18] Chronica Hungarorum. Soltész Zoltánné tanulmányával. Budapest 1973. XIII. – Basilius Magnus: A költők olvasásáról. Budapest 1978. 116.

[19] Urbani, Domenico: Segni di cartiere antiche. Venezia 1870. 7.

[20] Briquet, C[harles] M[oise]: Les filigranes. I. Paris etc. 1907. 178.

[21] Piccard, Gerhard: Wasserzeichen Waage. Findbuch V. Stuttgart 1978. 11.

[22] Urbani, Domenico: Segni di cartiere antiche. Venezia 1870. 19. – Briquet, C[harles] M[oise]: Les filigranes. I. Genève 1907. 178. – Jellemző a papírtörténet feltárásában elért mérföldes léptekkel történt előrehaladásra az utolsó száz évben, hogy amíg Urbani mindössze 44 (Urbani, Domenico: Segni di cartiere antiche. Venezia 1870. 19–23, tab. I–III.), addig Briquet már 245 (Briquet, C[harles] M[oise]: Les filigranes. I. Genève 1907. 2364–2608. sz.), végül Piccard pedig nem kevesebb, mint 1830 (Piccard, Gerhard: Wasserzeichen Waage. Findbuch V–VI. Stuttgart 1978. passim) különböző mérleges vízjel ábráját adta közre.

[23] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 87.

[24] Chronica Hungarorum. Soltész Zoltánné tanulmányával. Budapest 1973. XIII.

[25] Basilius Magnus: A költők olvasásáról. Budapest 1978. 116.

[26] Piccard, Gerhard: Wasserzeichen Waage. Findbuch V. Stuttgart 1978. 26–29, ill. 30–34. és 155–201, ill. 204–263.

[27] Eineder, Georg: The ancient paper-mills of the former Austro-Hungarian empire and their watermarks. Hilversum 1960. 173.

[28] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 134. A salzburgi példány ív- és vízjel-elosztásának vázlata a 133. lapon.

[29] Basilius Magnus: A költők olvasásáról. Budapest 1978. 117–118.

[30] Az első füzet ötödik, legbelső levélpárja Eichstättben hiányzik.

[31] Magyar Könyvszemle 1988. 243.

[32] Így mind a két budapesti, a bécsi, a prágai, a krakkói, a leningrádi, a lipcsei, a párizsi és a római, tehát valamennyi példány vízjelbeosztását lehetett kiértékelni. Fitz (Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 180–181.) a két budapesti köteten kívül csupán a rómait vizsgálta. Megállapításai azonban számos ponton eltérnek e jelenlegi cikk megállapításaitól.

[33] Fitz József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. I. Budapest 1959. 119.

[34] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 121, 181.

[35] Magyar Könyvszemle 1968. 343–350.

[36] Vagyis a megvizsgált kilenc példány közül hatban.

[37] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 84.

[38] A 36. ív abból adódik, hogy az első levélpárt kétszer – feltehetően két különböző vízjelű papírra – nyomtatták (Magyar Könyvszemle 1988. 243.).

[39] Gutenberg Jahrbuch 1984. 133–136.

[40] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 50.

[41] Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest 1969. 87. – Gutenberg Jahrbuch 1977. 46.

[42] Fitz a kiadásoknak mintegy a felére becsülte egyedül a papírvásárlásra fordított pénz összegét. (Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 118.)

[43] Magyar Könyvszemle 1988. 246.

[44] Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest 1969. 86–87. – Gutenberg Jahrbuch 1977. 45–46.

[45] Chronica Hungarorum. Budapest 1973. 5. – Horváth János fordításában.

[46] Magyar Könyvszemle 1988. 246.

[47] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 84–91.

[48] A két kiadvány terjedelmének aránya tehát 6,6:1.

[49] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 98.

[50] A Gesamtkatalog der Wiegendrucke (GW) 6686. számú leírása is elsősorban erre a kötetre támaszkodhatott. Miután azonban a bécsi példány is csillagot kapott, vagyis szerkesztősége azt a példányt is megvizsgálta, és a könyvtár neve mellett csak az első levelet jelölték meg hiányként, arra lehetne gondolni, hogy e két utolsó levél Bécsben is megvan. Ott azonban mind ez a két levél hiányzik. Ugyanez a megállapítás érvényes a párizsi példányra is, jóllehet Pellechet (Pellechet, M[arie]: Catalogue général des incunables des bibliothèques publiques de France. II. Paris 1905.) leírása a 3565. szám alatt, amint erre Fitz is hivatkozott (Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 98.), tévesen erről tudósított.

[51] Prágában ezeket a leveleket az mentette meg, hogy azokkal leragasztották a hátsó kötéstábla belső felét.

[52] Magyar Könyvszemle 1988. 98.

[53] H 5098. sz. – GW 6742. sz.

[54] Catalogue of books printed in the XVth century now in the British Museum (BMC). IV. London 1916. 1. – Így az OSzK példányában is (Inc. 331.).

[55] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 98.

[56] Erről a részletes és szakszerű adatközlés V. Ecsedy Juditnak köszönhető.

[57] Soltészné ugyan "körülvágatlan példányokról" írt (Basilius Magnus: A költők olvasásáról. Budapest 1978. 120.), ez azonban feltehetően inkább kevésbé megvágott példányokat kívánt jelenteni.

[58] Így pl. az eichstätti Basilius negyedrét alakú papírjának mindkét mérete a kiadványon belül három-öt mm-es eltérést mutat: 205–210x142–145 mm.

[59] A lipcsei magassága és a párizsi példány szélessége adja ezt a kikövetkeztethető legnagyobb méretet.

[60] Briquet, C[harles] M[oise]: Les filigranes. I. Paris etc. 1907. 2450, 2454, 2472. sz.

[61] Az 1, 2, 7, 8, 11, 12. levélen a függőleges, míg a 14–17. és a 15–16. levélpáron, továbbá a 4. levélen az alsó szegély. Miután tehát az eredeti ívszél párosával maradt meg ebben a kötetben, ebből az egy-egy ívben együttnyomtatott két-két levélpárra lehetne következtetni. Ez pedig eligazítást nyújthatna e kis kötet kinyomtatásának a fentiekben megvizsgált papírbeosztásához. A négy párhuzamosan hasonló jeleket mutató levélpár közül három (1–2, 3–4, 9–10.) esetében az eredeti lapszél megléte és a vízjelek elosztása egybevág, a negyedikben azonban nem. A 6–7. levélpár függőleges lapszélei ugyanis eredetiek ugyan, viszont a bécsi példányban ezekben két, míg a salzburgiban egyetlen vízjel sem maradt fenn. Mindez pedig lehetetlenné teszi az együttnyomtatás feltételezését. Úgy tűnik, hogy azt a körülményt, hogy az eredeti ívszegély párosan maradt fenn, a véletlen merő szeszélye hozta létre.

[62] Az OSzK példányában a szedéstükörtől a fűzés irányában is felfedezhetőek hasonló kis lyukak. Az alaposabb vizsgálat és más példányokkal történt összevetés alapján azonban megállapítható volt, hogy ezeknek eredete nyilvánvalóan más, mert egyrészt csakis ennek a kötetnek egy részében találhatóak, másrészt számuk jóval több, mint kettő. Úgy tűnik, hogy ezek a tűszúrások a kötés vagy újrakötés során keletkeztek, amikor is talán a füzeteket, ill. a könyv egész testét vagy annak egy részét feltehetően ideiglenesen összeerősítették.

[63] Fitz József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. I. Budapest 1959. 109. – Magyar Könyvszemle 1973. 146. és 1974. 9.

[64] Fitz József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. I. Budapest 1959. 109. – Magyar Könyvszemle 1973. 146. és 1974. 9.

[65] Gerhardt, Claus W.: Geschichte der Druckverfahren. II. Stuttgart 1975. 47.

[66] Schwenke, Paul: Johann Gutenbergs 42 zeilige Bibel. Leipzig 1923. 41.

[67] A fentiekben említett és néha alig felismerhető felső punktúrának talán az lehet a magyarázata, hogy a papír rostjai a nyomtatás előtti nedvesítés során meglazultak, majd a nyomtatást követően – a tűről leszedve – a száradás során nagyjából visszarendeződtek eredeti helyükre. Természetesen ez esetben óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy miért nem történt meg ugyanez egyszer sem az alsó punktúrák esetében?

[68] Jó példa erre a Gutenbergnek tulajdonított Balbus-féle, nagyfólió méretű Catholicon, amelynek első levonatát 1460-ban még hat, a másodikat 1469 táján négy, míg a harmadikat 1472 tájt már mindössze csak két punktúra igénybevételével állították elő (Lexikon des gesamten Buchwesens. II. 2. Ausg. Stuttgart 1988. 81.).

[69] Schwenke, Paul: Johann Gutenbergs 42 zeilige Bibel. Leipzig 1923. 40.

[70] Így pl. Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 105.

[71] Így pl. a budapesti Egyetemi Könyvtár példányában az első füzet harmadik levelén a punktúra két-két, egymás felett 2–3 mm távolságra fekvő kis lyuk formájában látható, ugyanakkor a sorregiszter kifogástalan. A következő levélen a két-két punktúra között vízszintes irányban tapasztalható 3–4 mm-es távolság. A verzón ennek pontosan megfelelően ennyivel kerültek közelebb a sorok a lapszélhez.

[72] Így pl. a könyvsajtó legkorábbi ábrázolásán: Lyon 1499/1500. – Reprodukciója pl. Gerhardt, Claus W.: Geschichte der Druckverfahren. II. Stuttgart 1975. 151.

[73] Magyar Könyvszemle 1973. 146.

[74] Schwenke, Paul: Johann Gutenbergs 42 zeilige Bibel. Leipzig 1923. 40.

[75] Ez a körülmény vezetett azután a Basiliusban pl. a sortávolság sok gondot okozott kisebbedéséhez. Vö. Magyar Könyvszemle 1988. 239–240.

[76] Az ottani Egyetemi Könyvtárban ezt a munkát Maria Mengs volt szíves felkérésre elvégezni, akinek értékes információiért e helyen is őszinte köszönet jár.

[77] Az eichstätti példányban a merített papírszegély néhány függőleges lapszélen mindig csak a levélpapír egyik felén maradt fenn épen. Így az ív eredeti magassága biztonságosan nem állapítható meg. Valószínű, hogy ez mindössze néhány mm-rel lehetett csak nagyobb a mai 290 mm-nél.

[78] Magyar Könyvszemle 1973. 147.

[79] Haebler, Konrad: Handbuch der Inkunabelkunde. Leipzig 1925. 66.

[80] Magyar Könyvszemle 1988. 95–139.

[81] Hubay Ilona: Incunabula Eichstätter Bibliotheken. Wiesbaden 1968. 245. sz.

[82] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár: Inc. 545.

[83] Magyar Könyvszemle 1988. 104.

[84] Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 132–133.

[85] A kötet részletes leírása a helyszíni vizsgálat alapján – ezen e helyen is – V. Ecsedy Juditnak köszönhető.

[86] A szár, amelyen a mérleget körülölelő kör csüng, mintegy 25 mm hosszan három párhuzamos vonalból áll, amíg ugyanez a távolság a nyomtatvány papírjaiban csak 12, ill. 17 mm.

[87] A leningrádinak csak az első táblájáról, mert a hátsót a múlt században – feltehetően erős rongáltsága miatt – leragasztották.

[88] Az azonosításért Rozsondai Marianne-nak jár a köszönet most is.

[89] Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest 1969. 81–87.




TARTALOM KEZDŐLAP