Alföld

Az Alföld számos etnikai csoportját még az előzőknél is nehezebb szerbé-számba szedni, így kezdjük először azokkal, melyeket a múltba visszanyúló kiváltságok tartottak egybe, és ezek döntően befolyásolták népi kultúrájuk kialakulását.

A török eredetű kunok a tatárok elől menekülve a XIII. század közepén jutottak el hozzánk, és jelentős kiváltságokkal az Alföld középső részén találtak új hazát. Eleinte főleg pásztorkodással foglalkoztak, majd letelepedtek, és néhány évszázad alatt beolvadtak a magyarságba. Nagyobbrészt mezővárosokban éltek, ahol féltékenyen őrizték kiváltságaikat a betelepülő parasztokkal és nemesekkel szemben. 1702-ben a Habsburgok megfosztották őket előjogaiktól, melyeket a rájuk telepített Német Lovagrendtől négy évtized múlva drága áron kellett visszavásárolniok. A nagykunok a Tiszántúl középső részén éltek, központjuk Karcag, míg a kiskunok a Duna-Tisza közén, és kapitányságuk Kiskunfélegyházán székelt. Család- és közösségi szervezetük kiváltságaik végleges megszűnéséig (1876) szinte érintetlenül megmaradt. Döntő többségük református. Az alföldi viselet számos darabját szinte napjainkig megőrizték. Népköltészetükben, zenéjükben, hitvilágukban más csoportokénál több keleti vonás mutatható ki.

A jászok a Tisza jobb oldali mellékfolyója, a Zagyva környékén élnek, északon a palócokkal érintkeznek. Indoeurópai, feltehetően alán eredetűek, és a kunokkal egy időben érkezvén, hasonló kiváltságokat élveztek. Azokkal együtt egy főkapitányságot alkottak, mely Jászberényben székelt. A török kiűzése után a szapora jászok rajai délre vándoroltak, és a Kiskunságot, Tiszántúlt, sőt Bácskát, Bánátot is benépesítették. Jobbára római katolikusok. A földművelés hamarabb nyert náluk teret, mint a kunoknál. Jellegzetes viseletük, gazdag hitviláguk különbözteti meg őket szomszédaiktól. Az összetartozás érzése, akárcsak a kunoknál, ma is erős.

13. Kun férfiak
Kunszentmiklós, Bács-Kiskun m.

{H-37.} A hajdú városok és falvak Tiszántúl középső részén, jórészt a mai Hajdú megyében találhatók. Nevüket pásztor, jószághajtó (hajt) foglalkozásukról nyerték, később nagyobbrészt gyalogos zsoldos katonákká lettek. Bocskai István (1557–1606) erdélyi fejedelem 1605-ben mintegy tízezer hajdút telepített alföldi birtokaira, és úgynevezett hajdújogot biztosított számukra (l. még 429. l.). E szerint katonáskodni tartoztak, de mentesítette őket minden földesúri és állami adózás alól. A Kunságban és a Hajdúságban maradt meg legtovább a külterjes állattartás (l. 45. kép), a földművelés hosszú időn keresztül csak a helyi szükségletek kielégítését szolgálta. Mindkét területen a XVII. századtól határbeli tanyák keletkeztek, melyek előbb az állattartás, majd a földművelés központjaivá váltak. A hajdúk zömükben reformátusok, kisebb részük görög, illetve római katolikus.

14. Falurészlet
Jászjákóhalma, Szolnok m.

Az alföldi kisebb-nagyobb mezővárosok és az ezeknél nagyobb szabad királyi városok etnikai szigetként is felfoghatók, mert kiváltságaikat őrizve befele fordultak, és önálló arculatot alakítottak ki. Erről főleg ott beszélhetünk, ahol a város kormányzatát parasztság tartotta a kezében. A Duna–Tisza közén ilyen a szorosan összetartozó „háromváros”: Cegléd, Nagykörös és Kecskemét. Ezek jellegét a jómódú parasztság, az árnyékukban élő cselédség és a kézművesek, kereskedők együttélése határozta meg. E helyeken alakult ki legkorábban a belterjes gazdálkodás, mely főleg zöldség-, gyümölcs- és szőlőművelésre koncentrálódott. A Dél-Alföldön hasonló fontosságú a Tisza-parti Szeged, hatalmas tanyavilágával, messze dél felé kirajzó csoportjaival. Vízen járó lakosai, halászai éppen úgy külön réteget alkottak, mint {H-38.} jellegzetes kézművesei: késesek, papucsosok, gombkötők stb., akik messze földre hordták áruikat. A magyar paprikatermelés legrégibb központja, mely itt önálló foglalkozási ággá vált. A Tisza mentén innen északra Hódmezővásárhely gazdag népi díszítőművészetével válik ki környezetéből. A Tiszántúl Debrecen ilyen városegység, melynek nagy múltú református iskolája a XVI. századtól jelentős kulturális hatást gyakorolt környezetére. Az ún. „cívis” fogalom kiterjedt a jómódú parasztgazdákra, nagyobb vagyonú kézművesekre és kereskedőkre. Fontos kereskedelmi központ, mely Erdély, Pest és a Felföld felé egyaránt közvetített. Jellegzetes készítményei: szűr, guba, bunda, cserépedények, szíjgyártó munkák messze földön meghatározóvá váltak.

Az Alföld nagyszámú etnikai csoportjai közül Kalocsa környékének népét kell megemlítenünk, mely a török kiűzése után jórészt az ország különböző részeiből települt e tájra. A paprikatermelésnek éppen úgy mesterei, mint a szegediek, bár ebben is sok egyéni vonást őriznek. Sokszínű hímzése, falfestése, a Magyarországon legtarkább népviselete nemcsak megkülönbözteti, hanem ismertté is teszi őket országszerte.

Jugoszláviában Bácska a Duna–Tisza közének alsó fele, míg a Maros–Tisza–Duna által határolt síkság a Bánát, mely részben Romániához, részben Jugoszláviához tartozik. A török alatt kipusztult magyarság csak a XVIII. században települt újra e tájra, így szinte minden falu külön néprajzi egység, melynek műveltségében felcsillannak a magukkal hozott elemek, és ötvöződnek a más népektől átvettekkel, amint {H-39.} azt maguk egységgé alakították. Hasonló terület történeti és néprajzi múltját tekintve Békés, ahol a többségi magyarság románokkal, szlovákokkal és németekkel élt együtt. Kialakult népi kultúrája, gazdag népművészete, bár egy-egy vonása messzire utal, mégis jellegzetesen alföldivé vált.

A Tiszántúl legnagyobb mocsaras-lapos területét Sárrétnek nevezik. Ennek két részét különböztették meg: az egyik a Nagysárrét Bihar megyében a Berettyó folyó környékén, a másik a Kissárrét a Körösök mellékén, már inkább Békés megyében. Az eredeti lakosság a török háborúk idején jórészt kipusztult. Helyükre nagy számban telepedtek be hajdúk és kunok. A múlt század közepéig, sőt helyenként a végéig jellegzetes vízi világ volt ez. A lakosság fő foglalkozása halászat, vadászat, réti állattartás, nád és gyékény feldolgozása. A lecsapolás után itt is a földművelés vált uralkodóvá. Hitvilágában, mondáiban sok keletre utaló vonás szinte napjainkig megőrződött.

A nyíriek és rétköziek életét a Tisza kiöntései és az egész éven át megmaradó mocsarak alakították. Földművelés csak a kisebb-nagyobb szigeteken volt lehetséges. A régóta termelt káposzta mellett itt hamar meghonosodott a burgonya és a napraforgó. Rétköz 28 összetartozó települése a Tiszánál nem ért véget, hanem a Bodrogközben folytatódott, ahol a Bodrog–Latorca–Tisza szigetében csaknem ötven települést nagyjából azonos műveltség tartott egybe. A nagy családi szervezet, gazdag szőttesművészete, változatos hitvilága, meséi és mondái érdemelnek különösképpen említést. A Tisza jobb partján Tokaj és Tiszadob között húzódnak meg a Taktaköz települései, melyeknek egykori kultúrája az előbbiekhez sokban hasonlít.

A Tiszahát, Szamoshát, az előbbi a Tiszától északra, az utóbbi a Szamos jobb oldalának síkságát foglalja magába. Itt is a víz szabályozta egykor az életet. A nagy kiterjedésű ártéri tölgyes, bükkös erdőkben hatalmas sertésnyájak híztak. A fából szekereket, szerszámokat készítettek. Szőtteseik, hímzéseik, egyszerű népviseletük, gazdag folklórhagyományaik szinte napjainkig életben maradtak.