A lakóház falazata

Erdős vidéken a fa adta és részben adja a legfontosabb alapanyagot minden építkezéshez. A középkorban az erdők sokkal nagyobb kiterjedése lehetővé tette a fából történő építkezés általánosabb elterjedését. A munka végzését jelentő ró és a munkát végző mesterember: az ács neve egyaránt honfoglalás előtti szó (finnugor, ótörök), ami arról tanúskodik, hogy ezt a technikát a magyarok már korán megismerték. Újabban a régészet és a néprajz kutatói egyre több érvet sorakoztatnak fel arra nézve, hogy a faépítkezéssel már a délorosz síkságon megismerkedtek őseink. A XI. századtól kezdve, ahogy az írásos feljegyzések szaporodnak, előfordulnak szórványos adatok faépületekkel kapcsolatban. Ezek fokozott térhódítása annál is inkább valószínű, mert a Kárpát-medence Közép-Európa erdős zónájába esett, ahol ez az építkezési mód gyakori már a honfoglalás előtt is.

26. ábra A boronafalak összeillesztése közönséges gerezdbe.
Székelyföld. XX. század eleje

27. ábra Farkasfogas (fecskefarkas) faösszerakás.
Székelyföld. XX. század eleje

A faházat közvetlenül a földre, esetleg nagyobb tuskókra, kövekre rakták, néhol az egész alját kikövezték. Elsősorban fenyőfát használtak építkezésre, mert ennek megmunkálása a legkönnyebb és a leghosszabb egyenes gerendát adja, de találkozunk tölgyfa építményekkel is. A fákat gömbölyűén, félbevágva vagy szögletesre kinagyolva építették a házba. A sarkokon összerótták, fecskefarkszerűen egymásba illesztették. Természetesen a gömbölyű fák között hasadék támadt, amit mohával töltöttek ki. A fát vagy természetes állapotában hagyták vagy bevakolták. Ez esetben a külső részét bevagdalták, mert így a rátapasztott sár sokkal erősebben kötött. A fejlődés következő fokaként a gerendákat, például Göcsejben kettéhasították, majd fűrészelték, és így az épület belsejében sima felületet kaptak. Újabb faépítési technikának látszik a zsilipelés, amikor a talpba erősített függőleges oszlopokba vájatot metszenek, és ebbe eresztik az egyenlő nagyságúra vágott, jól megmunkált rakógerendákat.

A faház nagy előnye, hogy télen meleget, nyáron hűvöset tart, ezzel szemben tűzveszélyes, sokszor egész falvak porig égtek. A faházak lebontva, darabokra szétszedve viszonylag hamar és könnyen mozgathatók. Már a XIII. században tiltják a földesurak, hogy elköltöző jobbágyaik a házaikat magukkal vigyék, de helyben eladhatják. 1495-től országos törvény tiltotta, hogy a jobbágyok belső telkükről bármi földbe rögzített építményt új lakóhelyükre átköltöztetni merészeljenek.

A faépítkezés legmonumentálisabb emlékei a haranglábak és a templomtornyok, melyek formájukban gótikus és reneszánsz emlékeket, elemeket őriznek (l. 4., 15., 51. kép). A legszebbek Erdélyben, különösen Kalotaszegen maradtak meg. Általában négyszögletű alaprajzúak, az alsó részük árkáddal fejeződik be, és ebből szökik magasra a többnyire nyolcszögletű sisak. Négy sarkán egy-egy fiatorony teszi még kedvesebbé ezt az építményt. E forma hatása észak felé is kimutatható, így a mai napig szép formájú haranglábakat őriznek a Tiszahát falvai. Ezek alsó része szoknyaszerűen szétterül, és így a törzsnél nagyobb {H-131.} területet biztosít, ahova vasárnaponként a templomozásra váró vagy azt befejező öregek akkor is össze tudtak jönni, ha történetesen esős idő adódott. Nyugat-Dunántúl haranglábjai egyszerűbbek (l. 3. kép). Hiányzik róluk a négy fiatorony, az árkád is elmarad vagy megkisebbedik. Az alsó része megnyúlik, és ez az építmény részeinek összetartozását jobban hangsúlyozza.

28. ábra Fából ácsolt harangtorony metszete és alaprajza.
Szabolcsbáka. Szabolcs m. 1770-es évek

Az erdők a Kárpát-medence középső részén a XVIII. századtól egyre inkább fogytak, így a fa építőanyag mindinkább háttérbe szorult. A nagyobb méretű gerendákat (mestergerenda, szelemen, talpgerenda) a Kárpátokból az Alföld felé tartó folyókon tutajon szállították. A mai Magyarországon már csak a palócoknál találunk elvétve és Nyugat-Dunántúl valamivel nagyobb számban fából készült épületeket. Ezzel szemben Erdély magyar nyelvterületein, különösen a Székelyföldön az 1910. évi statisztika szerint a lakóházak 90–100 százalékát fából rótták, sőt a falusi lakóházak egy része ma is boronából épül.

A másik, a természeti adottságoktól függő építőanyag a kő. A paraszti építkezésben ennek akkor nőtt meg a jelentősége, amikor az erdők ritkulásával a hegyvidéken valami könnyen megszerezhető építőanyag után kellett nézni. A Felföldön, a palócoknál, Tokaj-Hegyalján, Dunántúl főleg a Balatontól északra eső terület látszik olyan tájnak, ahol a kőépítkezés régebbi múltja kimutatható. Más helyeken a kő, ahol egyáltalán hozzá lehetett jutni, csak az épületek alapozására szolgált. A Bakonyban a kifejtett vagy csak egyszerűen összeszedett követ akkor formálják, ha a sarokra kerül. Az összeragasztást háromféleképpen is meg tudták oldani. A kövek közé agyagos földet raktak, de ennél sokkal erősebb és általánosabb az az eljárás, amikor mészből és homokból sűrű habarcsot készítenek, és ezzel töltik ki a kövek közeit. Régebben mészléből és homokból, esetleg kőzetmálladékból híg habarcsot kevertek, amit az összeillesztett kövek közé úgy csorgattak, hogy az a közöket teljesen kitöltse.

A mész nemcsak a kőépítkezés fontos alapanyaga, hanem – különösen a XVIII. századtól kezdve – a házak külső és belső festésére is szolgál. Ahol alkalmas mészkő nagy mennyiségben található, ott rendszerint annak kiégetésére is sor kerül. A legtöbb mészégető a Bükk hegységben, a kelet-dunántúli hegyekben és Erdélyben dolgozik. A kibányászott köveket hatalmas kemencékbe rakják össze, majd fával történő 72 órás égetés után az nyers mésszé válik. Mikor nagyobb mennyiség összegyűl, akkor maguk az égetők vagy a fuvarosok gyékénnyel, ponyvával letakart szekérre rakják, és úgy viszik az alföldi tájakra és más, mészkőben szegény területre, ahol pénzért adják, régebben természetbeniekért cserélték.

A kő nemcsak építkezési nyersanyagul szolgál, hanem mesterségesen kivájt barlangokat, házakat, istállókat, kamrákat alakítanak ki belőle. Ilyeneket elsősorban a Bükk hegységben és a Buda környéki hegyekben találni. Nyomukat a XVI. századig tudjuk követni, minden korban a szegényebb réteg lakásául szolgált. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a Bükk hegységben egy magasan fejlett kő-kultúra nyomait (lakás, pince, kőkaptár stb.) lehet felfedezni, melynek szálai kelet felé húzódnak. Ezek kutatása, tudományos értékelése még csak most kezdődött el.

{H-132.} A Kárpát-medence középső részében minden korban az építkezés alapanyagául a föld szolgált. Az 1910. évi statisztikai adatok szerint az országban a házak több mint 50 százalékának fala földből készült, és számuk állandóan emelkedett. A föld falként történő felhasználásának technikai megoldása rendkívül sokféle, úgyhogy csak a legjellegzetesebbek bemutatására szorítkozunk.

A gerendavázas építkezés két alapvető formáját lehet egymástól elkülöníteni. Az egyik esetben az alapgerendákba vésik bele a felmenő oszlopokat, melyeket felül koszorúgerenda fog össze, így a váz rendkívül szilárd konstrukciójú, és lényegében a talajtól független. A másik esetben a felmenő oszlopokat egy méter mélységbe a földbe ássák, felül ezeket is gerenda fogja össze. Bár ez a talajban gyökerezik, mégsem tekinthető olyan szilárdnak, mint az előző. Az így nyert vázat különbözőképpen töltik ki.

A nád a falazat készítésében is fontos szerepet játszott a Sárréten, a Kunságban, de máshol is, ahol ez a múltban olyan fontos növény nagy mennyiségben termett. A XII. században a Magyarországon keresztülutazó Ottó freisingeni püspök is szól a nádházakról. A lakóházakon, gazdasági épületeken kívül nagyobb építményeket is készítettek belőle, így a komádi református templomot a XVII. század végén ebből falazták. A munka megindulásakor az épület négy sarkára erősebb, a közepére gyengébb oszlopokat ástak, melyeket felül léccel kötöttek egymáshoz. Kiválogatták a leghosszabb, legvastagabb nádakat, és aljukat beásták a földbe, két helyen vesszővel összefogták, megkorcolták, a tetejüket a kívánt falmagasságban egyenesre nyírták. Az ajtó helyét eleve kihagyták, míg az ablakét egy sarlószerű eszközzel a nádfalból vágták ki. Ezután polyvás sárral két oldalról többszörösen betapasztották úgy, hogy a nádszálak közötti űrt mindenütt teljesen kitöltse. Mikor elérték a kívánt vastagságot, kívül-belül lesimították. De akármennyire igyekeztek is, mégis egyenetlen voltáról már messziről meg lehetett ismerni a nádfalat, ami jó esetben egy évszázadot is kibírt.

A gerendavázat legtöbbször vesszőfonással töltötték ki. Ez a falazási mód rendkívül nagy múltú, és már az újabb kőkortól, bronzkortól a Kárpát-medencében az ásató régészek sokfele megtalálták. A sövény- vagy szláv eredetű szóval paticsfalhoz sűrűbben állítanak karókat az oszlopok közé, hogy a vesszőszövést ezzel erősítsék. Ezt a formát a honfoglaló magyarság megtelepedése idején az itt élő szláv népek is jól ismerték. A magyaroknál is már a középkortól kezdve ki tudjuk mutatni. Elterjedt mint várépítési technika, amikor egymástól 2–3 méter távolságra egy-egy sövényfalat húztak, és a közüket földdel töltötték ki, míg a szabad oldalukat tapasztással védték a felgyújtástól.

A sövény rendkívül sok változata ismert a kettévágott hasítványtól a vékony fűz-, rekettyevesszőig. Ezek vidékről vidékre és koronként egyaránt változtak. Az egyik jellemző formája, amikor a talpfába araszonként lyukakat fúrnak, és abba karókat állítanak, a közöket pedig vagy hasított szijácsokkal vagy vesszővel szövik be. Néhol előfordul az is, hogy meghatározott méretű sövénybetéteket előre elkészítettek. Ezeket egyszerre építették be a megfelelő méretű vázszerkezetbe.

62. Fa harangláb
Nemesborzova, Szabolcs-Szatmár m.

{H-134.} A különböző fajtájú fonadékot sárral tapasztották. Ehhez rendszerint a falu alatti bányából hoztak sárgaföldet, vagyis agyagot. Ezt először kapával jól összevágták, meglocsolták, majd töreket, aprószalmát, gyékényhulladékot kevertek bele. Az így nyert masszát helyenként körbejáró lovakkal vágatták össze, máshol emberek mezítláb taposták addig, amíg egészen összeállt, a göröngyök eltűntek belőle, és nyúlóssá vált. Ekkor először durván felcsapkodták a fonadékra, majd elérve a 30–40 cm vastagságot, kívül-belül lesimították. Az ilyen építkezésnek az árvizes területeken az a nagy előnye, hogy a hullámok gyorsan lemossák a sarat, és át tudnak folyni a vesszőfonadékon, így a falakat nem döntik le. Az árvíz levonulása után a vázat újra lehetett tapasztani.

Ezzel a technikával nagyobb épületek, kúriák, templomok is készültek, így Békésben, Mezőberényben a XVIII. század első felében a török alatt elpusztult faluban az újra megtelepülök első templomát sövényből fonták. A Zemplén megyei Sárán ugyanezzel a technikával emelték a templomot, melyet mikor az ár elvonult, újratapasztottak.

Az erdők csökkenésével egy darabig jelentősen emelkedett a sövényfalú házak száma, de még inkább azoké, melyek teljesen földből készültek. Ezekhez a sarat a fent ismertetett módon készítették el. E technikák közül széles körben elterjedt az ún. fecskerakás. Először félméteres alapárkot ásnak, ezt teletömik sárral. A fennálló falra villával rakják fel a sarat, de egy alkalommal csak egy méter magasságba. Az időjárástól függően hagyják ülepedni, majd újra folytatják a munkát. Ha a kívánt magasságot elérték, megfelelő ülepedést engedve ásóval egyenesre faragják a falat, kivágják rajta az ablak és az ajtó nyílását, és annak a gerendatokját mindjárt helyére állítják. Az Alföldön és Dunántúl keleti felében gyakori, de máshol is előfordul.

Bizonyos mértékig ennek változata a vertfal, melynek alapját a fentihez hasonlóan készítik. Mikor a föld felszínét elérték, két deszka közé rakják a sarat, majd erre a célra készült bunkóval alaposan beleverik. Ezt a munkát folyamatosan végzik, egészen addig, amíg a tervezett magasság el nem készül. Régebben a nyílásokat utólag vágták ki, újabban a kívánt helyre beillesztik a megfelelő tokot, és azt alaposan körültömködik. Ezzel a technikával napjainkig készülnek lakóházak, elsősorban a Tiszántúl.

A XVI–XVII. századtól kezdve a földből olyan elemeket készítenek, melyek összerakásával a házat fel lehet építeni. Ennek a legkezdetlegesebb formája a gyermekfej nagyságú, kissé hosszúkás sárgolyó (csömpölyeg), melyet nedvesen használnak fel. A Dél-Alföldön a földbe függőlegesen leásott oszlopokra, karókra ritkásan léceket szegeznek, és ezekre és ezek közé verik be a sárcsomókat. Máshol ezek segítsége nélkül, akárcsak a rakott fal esetében, kerülnek egymás mellé és fölé. Ilyen esetben időnként ülepedni hagyják. Elkészültekor kívül kétszer-háromszor, belül rendszerint csak egyszer tapasztották, simították, majd teljes kiszáradás után meszelték.

A hant tulajdonképpen gyeptégla, melyet jól kötött réteken mindig a kívánt formára vágtak ki. A XVI. századi magyar földvárak esetében gyakran találkozunk vele. így a török ellen az Alföld keleti szélén Nagyvárad „Négy bástyái azután mind földhantokkal regulariter rakattak”. {H-135.} 1669-ben igen előkelő hely illette meg ennek mestereit, mert így emlegetik őket: „Kőmívesek, hanthányók, téglavetők”. A gondosan rakott hantfalat betapasztották, és esetenként ki is meszelték. Még kemencét is raktak belőle. Az újabb időben háttérbe szorult, gazdasági épületek falaként is csak ritkán fordul elő.

A földépítkezés napjainkig legelterjedtebb alapeleme a vályog. Ez aprószalmás, törekes, pelyvás, sásos sárból készült, régebben nagyobb, újabban kisebb méretű, megszárított, de ki nem égetett tégla. A XVIII. század első felében tűnt fel szórványosan, de a hatóságok, földesurak elterjedését erőteljesen szorgalmazták, mert az erdők irtását szerették volna ezúton csökkenteni. Sokáig idegenkedtek tőle, szélesebb körű elterjedése csak a XIX. században, egyes vidékeken annak is csak a végén indult meg. Az alföldi területeken, de a Dunántúl, Erdélyben a Mezőségen századunk első felének alapvető falanyaga, mely csak az utóbbi két évtizedben kezd valamelyest visszaszorulni.

A vályogot rendszerint a falvak alatt, az ún. vályogvető gödrök mellett vetik, ott, ahol az alkalmas agyagot bányásszák. Ritkábban behordják az agyagot az udvarba, és ott készül el a vályog. A sarat a fenti módon gyúrják, és ez általában férfimunka. Régebben a kívánt vastagságban elterítették, és ásóval vágtak belőle olyan méretet, amilyenre éppen szükségük volt. Újabban deszkából készült formába nyomkodják a sarat. Elsimítják, a keretet felemelik, és a kész vályogot egymás mellé sorba rakják. Magát a vetés munkáját asszonyok is végzik. A megszáradt vályogot háromszög alakú, lyukacsos gúlákba rakják, tetejüket az eső, hó ellen letapasztják, így a felhasználásig több évet is kibír. A szegényparasztok, napszámosok a vályogot maguk számára elkészítik. A vályogvetés azonban jellegzetes cigány foglalkozás. Töreket, pelyvát kapnak a megrendelőtől, és egyébként rendszerint százanként pénzben vagy élelemben egyeznek meg.

A vályogból már tetszés szerinti fal rakható. Sárral vagy malterral ragasztják össze, helyenként feketeföldet tesznek a sorok közé. Nádat, esetleg gyékényt is fektetnek a vályogra, ami nemcsak erősebbé teszi a falat, hanem a nedvesség felszivárgását is akadályozza. Újabban alapnak és a vályog közé is néhány sor téglát kevernek, ami erősítésül és szigetelésül egyaránt szolgál. Egyébként a tégla mint építőanyag a parasztságnál régebben ritkán fordult elő, bár szórványosan a XIII. századtól kezdve a régészeti ásatások falusi építkezésben is ki tudják mutatni. Nagyobb mértékben csak újabban terjed. Eredete nálunk feltehetően nyugati, arra utal német eredetű neve is.

A ház falazata rendkívüli mértékben függött a mindenkori természeti, gazdasági körülményektől, és ezek változása jól lemérhető rajtuk. Ugyanezt lehet megállapítani a tetőszerkezetről is, mely oly szoros kapcsolatban áll a fallal, hogy annak meghatározó jellege mindig jól kiolvasható belőle.