Amikor először ismerkedtem Fritz Schumacher eszméivel - akinek az életéről és munkásságáról itt megemlékezünk -, akkoriban hallottam egy Indiában élő amerikai nő esetéről. Ez az asszony asztalost hívott, hogy ablakkeretet csináltasson. Adott az asztalosnak egy vázlatot, de az túl hűségesen követte a rajzot, és elrontotta a munkát. Amikor az asszony veszekedni kezdett vele, hogy miért nem használta a józan eszét, az asztalos nagy méltósággal kihúzta magát, és így felelt: "A józan ész, asszonyom, Isten adománya; nekem csak szakismereteim vannak".

"Csak szakismeretei voltak": jó sírfelirata lehetne ez annak a civilizációnak, amely még nem tanulta meg, hogy az ipari beruházások gazdaságtana nem lehet egyetlen alapja a humánus állami politikának, s nem is olyan fontos kritérium mint a társadalmi és erkölcsi értékek. Most azonban a politikai gondolkodás repedésein kezd beszivárogni ez a felismerés, melyet velünk született józan eszünknek köszönhetünk, és amelyet megerősítenek az olyan elrettentő példák is, amilyen a Concorde repülőgép. Már nem fogadjuk el minden kritika nélkül azt a dogmát, hogy amit technikailag meg tudunk csinálni, azt érdemes is megcsinálni, vagy ahogyan Francis Bacon mondta: "Alapítványunk célja az okoknak, a dolgok titkos mozgásainak a megismerése, valamint az, hogy kiterjesszük az ember birodalmának határait egészen addig, hogy minden lehetséges dolgot megvalósítsunk." Az összes lehetséges dolog kezd túl drágává és veszélyessé válni számunkra, semhogy ne kellene válogatnunk. Ahogyan veszít mitikus erejéből ez a technikai imperatívusz, úgy kezdjük újra felfedezni a Prédikátor bölcsességét: "Aki szereti a pénzt, az soha nem kap elég pénzt, és aki szeret szerezni, annak sohasem elég a jövedelme. Ez is hiábavalóság" (Préd. 5,9). Kezdjük észrevenni, hogy hiába sikerül felerősítenünk és felgyorsítanunk az áruk és szolgáltatások áramlását (a velük járó bajokkal, ártalmakkal és radikális monopóliumokkal együtt), ez nem jelenti, hogy elégedettségben, örömben vagy belső gazdagodásban van részünk. És azt is látjuk, hogy egy olyan gazdaság, amelynek hajtóerői a kapzsiság, a fösvénység, az irigység, a torkosság, a bujaság és a kevélység - tehát a restség kivételével a hét halálos bűn, ahogyan Lewis Mumford emlékeztet rá -; egy ilyen gazdaság nem képes elősegíteni azt a belső átalakulást, amelyre kulturális hagyományunk szellemében törekednünk kell.

A célok és eszközök mindent átfogó újraértékelése hatással van az energiavitára is, amely korunknak talán központi politikai kérdése. Három éve Tennessee-ben a nukleáris kutatóközpontban a következő feliratú jelvényt láttam valakin: "A TECHNIKA A VÁLASZ! (De mi volt a kérdés?)". Ám ez a meghökkentően sokatmondó közlés nem is volt akkora képtelenség Oak Ridge-ben, mint gondolhatnánk, hiszen végső soron minden jó mérnöki munkának is a kérdés definiálása a kiindulópontja - e feladat fontosságát rendkívül világosan megmutatta Schumacher. A buddhista gazdaságtanról írott esszéjének központi gondolata az eszközökkel való takarékosság klasszikus mérnöki kritériuma. Ezért, ha az energiapolitikában a buddhista gazdaságtan alapelveit követjük, akkor a nyugati gazdaság - amint majd igyekszem kimutatni - képes lesz gondoskodni magáról.

Mo Udall kongresszusi képviselő nemrég arról számolt be, hogy Dél-Kaliforniában az út mentén a következő feliratot látta egy hatalmas hirdetőtáblán: "Fizetni fogtok bűneitekért! - 2. levél a korinthusiakhoz vagy valami ilyesmi". Alája pedig ezt írta valaki: "Akik már fizettek, kérjük, ne törődjenek ezzel a figyelmeztetéssel." Nos, az energiapolitika terén még nem fizettünk. Az olcsó olaj özöne csaknem tönkretett bennünket, mivel csak a közeli jövőre gondoltunk. Megkésve azonban kezdjük megtanulni, hogyan boldogulhatunk jobban a józan eszünkre támaszkodva. Engedelmükkel tehát és Schumacher szellemében - aki "ragályos" érdeklődést tanúsított a távolabbi jövő iránt, amelyben, Keynes jóslatával ellentétben, remélhetőleg "nem leszünk mindnyájan halottak" - az energiakérdést szeretném megvizsgálni, és abban szeretnék az Önök segítségére lenni, hogy az erőforrások kapcsolatos társadalmunk problémáinkat illetően bizakodó álláspontra jussanak. Olyan álláspontra, amelyben - miként azt az energiakérdés kapcsán tizenöt országban tett utazásaim alkalmával tapasztalhattam - sokan értenek egyet, és amelyhez máris sokan tették hozzá a maguk gondolatait.

Hogy körvonalazzam ezt a konszenzust, felvázolok két feltételezett utat, amelyen a következő ötven évben energiarendszerünk haladhat. Ezek az utak nem pontos előrejelzések vagy javaslatok. Bár számszerűleg realisztikusnak tartom őket, mégis inkább arra valók, hogy gondolatok kvalitatív modelljéül szolgáljanak. Brit és amerikai példák keverékét fogom felhasználni, ez azonban nem korlátozza a modell érvényét, hiszen a világnak körülbelül ötven különböző pontján végeznek ilyen jellegű vizsgálatokat, és a már rendelkezésünkre álló eredményekből világosan kiderül, hogy mutatis mutandis ugyanazok az elvek érvényesek lényegében mindenütt.

Sokféle forrásból fogok meríteni. Az alaptételt Soft Energy Paths: Toward a Durable Peace című könyvemben fejtettem ki (Pelican, 1977). Ha valóban el akarnak mélyedni az irodalomban, az Egyesült Államok néhány szenátusi bizottsága egész csinos paksamétát állított össze (Alternative Long-Range Energy Strategies, 2 kötet, USGPO, 1978), amely könyvem mintegy három tucat nyomtatásban megjelent kritikája közül, a három legutolsó kivételével, valamennyit tartalmazza, az én válaszaimmal együtt. Van néhány még frissebb szakcikk is. Mivel mindez rendelkezésre áll, előadásomban igyekszem ellenállni annak a kísértésnek, hogy belemerüljek a csábító szakmai részletekbe, s ehelyett inkább néhány alapvető fogalmat állítok a középpontba.

A legutóbbi évekig a fejlett országok ipari és kormányköreiben mindenütt szilárdan egyetértettek abban (s ennek az egyetértésnek a maradványai ma is megvannak), hogy ami az energiát illeti, a jövőnek olyannak kell lennie, mint amilyen a múlt volt, csak fokozott mértékben, és hogy az energiaprobléma egyszerűen azt jelenti, hogyan lehet szert tenni több hazai energiára, hogy ki lehessen elégíteni a várható szükségletet - ám az energiaszükségletet homogén, összesített számoknak tekintették. "Ennyi és ennyi energiára lesz szükségünk összesen X évben" - mondták, de nem törődtek a szükséglet struktúrájával, nem kérdezték, hogy sajátosan milyen fajta energiára és milyen célból lesz rá szükség. E felfogás fő elemeinek összefoglalása az Egyesült Államok vonatkozásában a következőket jelenti: Kimerítésből nyert erő politikája ez, amelynek értelmében a kimeríthető tüzelőanyagokat erőltetjük, ahogy csak tudjuk - a szenet, a kőolajat, a földgázt és az urániumot -, és egyre hatalmasabb, összetettebb és egyre inkább központosított üzemekben alakítjuk át ezeket a legkívánatosabb energiaformákká (folyékony üzemanyagokká és elektromossággá).

Ez a politika azonban több oknál fogva nem működhet. Az okok közül némelyek a technikai kivitelezéssel kapcsolatosak, mások politikaiak, megint mások gazdasági jellegűek, és rögtön nyilvánvalóvá válnak, ha felvetjük a kérdést: "Mennyi tőkét kell befektetnünk ahhoz, hogy naponta egy hordó kőolaj hő-ekvivalensével növeljük az energiaszolgáltatást?" A választ nagyon egyszerűen úgy foglalhatom össze, hogy miközben áttérünk a hagyományos "közvetlen fűtőanyagú" rendszerekről (amelyeken gazdaságaink alapulnak) az óceánból vagy a sarkvidéken kitermelt, illetve szintetikusan előállított kőolajra és földgázra, a tőkefelhasználás mintegy tízszeresére növekszik; amikor pedig áttérünk ezekről a rendszerekről a központosított elektromos rendszerekre, villamos erőművek és vezetékhálózatok beiktatásával, akkor a tőkefelhasználás ismét mintegy tízszeresére növekszik. Mintegy százszorosára növekszik tehát a tőkefelhasználás, és a Perzsa-öböl országain kívül ez lehetetlenné teszi minden jelentősebb ország számára e magas szintű technológiák oly nagy mértékű felhasználását, hogy az a kőolaj és földgáz helyettesítéséhez elegendő legyen. E technológiák egyszerűen annyira drágák, hogy olyan eljövendő technológiáknak nevezhetjük őket, amelyek felett máris eljárt az idő.

Ennek ellenére a "durva energiastratégia", ahogyan a következőkben nevezni fogom, növekedésének nagy részét éppen ezekre a rendszerekre alapozza; ezért nem meglepő hogy e politika első tíz éve az Egyesült Államokban több, mint ezermilliárd (10¹²) mai dollárba kerülne, aminek a háromnegyedét az elektromos rendszerre kellene költeni. (Ehhez egészen közel eső értéket kapunk Nagy-Britannia esetében is.) Mellesleg, ez az ezermilliárd dollár azt jelentené, hogy az ország az összes szabad beruházásainak nem az egynegyedét fordítaná az energiaszektorra, mint most, hanem közel háromnegyedét. Ha valahogyan sikerülne megvalósítanunk ezt, annyi pénzünk se maradna, hogy előállítsuk azokat a dolgokat, amelyeknek mindezt az energiát fel kellene használniuk. Minél messzebbre jutunk ezen az úton, annál súlyosabbá válik a teher.

Ezek a hatalmas beruházások annyi elektromos áramot szolgáltatnának, hogy belefulladnánk (valójában már most is jelentékeny kapacitásfölöslegeink vannak), ám az elektromosság csak nagyon lassan és tökéletlenül helyettesíti az olajat és a földgázt, kiváltképp a közlekedésben, s így hosszabb távon még mindig szűkében volnánk ezeknek; az Északi-tengerben levő lelőhelyek kiaknázása után milyen lehetőségeink vannak még az olaj- és földgáztermelés növelésére? Ami ennél is rosszabb: e hatalmasan megnövekedett energiamennyiségnek több mint a fele, amint később látni fogják, sohasem jut el a végső felhasználókhoz, mert elvész az energia átalakítása és elosztása közben, minthogy egyre kevésbé hatékony a fűtőanyaglánc egésze.

Ha ezt a hatalmas tőkemennyiséget olyan dolgokba fektetnénk, amelyeknek a felépítése mintegy tíz évet vesz igénybe, akkor ezzel csak fokoznánk az inflációt, bizonytalanná tennénk pénzügyi szempontból a közszolgáltatásokat és növelnénk a munkanélküliséget, mivel lekötnénk és mozdulatlanságra ítélnénk a tőkét ahelyett, hogy mozgásban tartanánk. Csakugyan, minden egyes nagy erőmű, amelyet felépítünk, mintegy 4000 új munkahelytől fosztja meg a gazdaságot egyszerűen azzal, hogy az összes többi szektortól elvonja a tőkét, amelyre szükségük volna.

Úgy látszik tehát, hogy ez a megközelítés nem megoldaná, hanem inkább súlyosabbá tenné gazdasági problémáinkat. És egyszersmind súlyos politikai problémákat is okozna. Hogy az energiaszektorba kerüljenek ezek az erőforrások, ahhoz erős központi hatalomra lenne szükség. Ez komoly változást jelentene azokban az országokban, ahol az energiaszektor finanszírozásában még játszik valamilyen szerepet a piaci gazdaság (Nagy-Britannia nem tartozik közéjük). Ha egyszer felépítettük ezeket a nagy és bonyolult rendszereket, szükségünk lesz majd ugyanilyen nagy és bonyolult bürokratikus hatóságokra is, hogy működtessék ezeket, és megmondják, ki mennyi energiát kaphat és milyen áron.

Mivel központosított rendszerekről van szó, ezek az átviteli hálózatok, csővezetékek és vasútvonalak ellenkező végükön más embercsoportoknak juttatják az energiát, és megint más embercsoportokra hárítják az energia előállításának társadalmi költségeit vagy mellékhatásait. Megismétlődik a régi történet, amikor az energiát New York, London, Los Angeles kapja, miközben a mellékhatások Wyomingot, Alaszka északi lejtőit, Appalachiát, a Shetland-szigeteket, a Beauvoir-völgyet, Tornesst vagy bármelyik angliai bányavárost sújtják - a példákat tetszés szerint szaporíthatjuk. Ezt az elrendezést nagyszerűnek tartják az energialánc egyik végén, de igazságtalannak a másikon, és ennek következtében több ipari országban máris "energiaháborúk" dúlnak: súlyos politikai összeütközések ezek az energiatermelő üzemek helyét kijelölő hatóságok és a politikailag többnyire gyenge mezőgazdasági lakosok között, akik nem akarnak olyan övezetben élni, amelyet a nemzet feláldoz azok kedvéért, akik az elosztási rendszer másik végén helyezkednek el.

E központosított rendszerek továbbá erősen sebezhetők: könnyen széteshetnek akár véletlen baleset, akár szándékos szabotázsakciók következtében. Különösképpen érvényes ez az elektromos hálózatra, amelyet egy pár ember ki tud kapcsolni. Ha nem akarjuk, hogy kikapcsolják, akkor szigorú társadalmi ellenőrzést kell bevezetnünk, mivel ez a fajta sebezhetőség alapvetően megváltoztatja a hatalmi egyensúlyt a kicsiny és a nagy társadalmi csoportok között. Ezenkívül nagyon nehéz politikai döntést hozni olyan technológiákról, amelyek szokatlan, vitatott, ismeretlen, sőt, talán megismerhetetlen veszélyekkel járnak, a kormányok pedig, amelyek ilyen döntéssel kerülnek szembe, annak a kísértésnek lesznek kitéve, hogy elitista technokráciával helyettesítsék a demokratikus döntéshozatalt. Ez nincs ellenére a szakembereknek, később viszont a legitimitás megszűnéséhez vezethet. Mindezen belpolitikai problémák fölött ott lebeg a nukleáris háborúnak és a nukleáris erőszaknak a súlyosabb fenyegetése, minthogy a szakemberek előrejelzései szerint néhány évtizeden belül több tízezer bombával egyenértékű stratégiai anyag (például Windscale-ből származó plutónium) kering majd kereskedelmi árucikk gyanánt ugyanabban a nemzetközi közösségben, amely sohasem volt képes megakadályozni a heroinkereskedelmet.

DRÁGA ENERGIA

Az az energiaprobléma e megközelítésének ezek az egyszerű, közvetlen, mondhatni "elsőrendű" mellékhatásai. Ezek viszont a maguk részéről egymással is kölcsönhatásba lépnek, hogy új, bonyolultabb kölcsönhatásokat eredményezzenek, amelyek együttesen azt sugallják, hogy az olcsó és bőséges energia, ami e politikának a célja, valójában egyáltalán nem is olcsó; drágán fizetünk érte minden más területen. Hadd térjek ki röviden erre az érvre, mert gyakran hajlamosak vagyunk túlságosan elszigetelten kezelni az energiát. A példa kedvéért Amerikáról fogok beszélni, de úgy vélem, nem nehéz megtalálni a brit analógiát sem.

Tegyük fel, az amerikaiak továbbra is úgy gondolják, hogy az energiának olcsónak kell lennie, s ezért továbbra is több tízmilliárd dollárral támogatják évente az adóbevételből, hogy olcsónak lássék. Ekkor továbbra is sokat elpocsékolnak belőle, és sok olajat hoznak be, ami természetesen nem válik javára a dollárnak meg a nemzeti függetlenségnek, de még rosszabb Európának és Japánnak, mert versenyezniük kell, és egyenesen katasztrofális a harmadik világ számára, amely nem tud versenyezni ezért az olajért. Ezt általában el is ismerik, de menjünk kissé tovább. Amerikának szert kell tennie arra a pénzre, amivel az olajat kifizetheti, s erre hagyományosan három fő eszköze volt. Az első a hazai árukészletek csökkentése, ami növeli az inflációt. A második: fegyverek exportálása, ami szintén az inflációt növeli, ráadásul destabilizáló és erkölcstelen. Egy másik lehetőség: nagy mennyiségű búza és szójabab exportálása. Ez megemeli az élelmiszerárakat, teljesen felborítja a közép-nyugati földvásárlási piacot, s arra ösztönzi az amerikai farmereket, hogy szipolyozzák ki a termőföldet és a talajvizet. Azután a búza egy részét eladják az oroszoknak, majd pedig beruházásaik egy részét a mezőgazdaságból átdobják a hadiiparba, úgyhogy az amerikaiaknak ekkor növelniük kell katonai költségvetésüket. Ennek inflációs hatása van. Egyébként is ezt kell tenniük, hogy megvédjék az olajszállító tengeri útvonalakat, és hogy megvédjék az izraelieket azokkal a fegyverekkel szemben, amelyeket előzőleg ők maguk adtak el az araboknak - amiből az következik, hogy a Közép-Keleten a fegyverkezési verseny megfékezésének legjobb eszköze az amerikai háztetők jó hőszigetelése.

Mivel a búza és a szójabab, az olajimport miatt, fontosnak látszik a külkereskedelmi egyensúly szempontjából, az amerikaiak úgy érzik, hogy kénytelenek egyre energia-, víz- és tőkeigényesebb kemizált mezőgazdasági termelést folytatni, ami tönkreteszi a természetes létfenntartó rendszerek egy részét. Kénytelenek egyre több műtrágyát, rovarirtó- és gyomirtó szert használni, egyre többet öntözni, a tengervizet sótlanítani, miközben a talaj fokozatosan kiég, értéktelenné válik, elviszi a szél és a víz (Közép-Nyugaton évente és acre-enként kilenc tonna termőtalaj vész el). Kit érdekel? Amikor tíz százalék a kamatláb, akkor ötven év múlva úgyis alig ér majd valamit a föld.

Közben a városokban, mivel az energia olcsónak látszik, energiával helyettesítik az embereket, mégpedig túlságosan is nagy mértékben: az embereket fekete dobozok váltják fel. A közgazdászok ezt nevezik "a termelékenység növekedésének"; ezen a munka termelékenységét értik, közelebbről azok munkájának a termelékenységét, akiket még nem helyettesítettek gépekkel (a többiek nem számítanak). Majd azt mondják: még több kell ezekből az energia- és tőkeigényes fekete dobozokból, hogy fokozódjék a gazdasági növekedés, amelyre, mint mondják, azért van szükségünk, hogy munkát adhassunk azoknak, akiket éppen ez a folyamat tett munkanélkülivé. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha fekete dobozokkal helyettesítjük az embereket, akkor fokozzuk a szegénységet, az egyenlőtlenséget, az elidegenedést és a bűnözést; majd pedig megpróbálunk pénzt költeni olyan dolgokra, mint az egészségügy és a bűnözés megfékezése, csakhogy nem tudunk, mert a pénzt már elköltöttük az energiaszektorra, amely előidézi a munkanélküliséget és azokat a társadalmi bajokat, amelyeket orvosolni akartunk.

Otthon a politikai helyzet kezd mindinkább hasonlítani a hadiállapothoz, miközben megpróbáljuk megvédeni magunkat a saját magunk által előidézett veszélyektől. Külföldön az olaj- és urániumkartelleket erősítjük. Nem törekszünk ésszerű fejlesztési célokra, valójában abban versenyzünk kereskedelmi partnereinkkel, hogy ki tudja a harmadik világnak a legtöbb atomreaktort, fegyvert és inflációt "exportálni". Ezek a dolgok méltán fokozzák nemzetközi téren a bizalmatlanságot, otthon pedig az elégedetlenséget, ami további gyanakváshoz és elnyomáshoz vezet. Közben elégetjük mindezeket a fosszilis tüzelőanyagokat, s ezzel annyi széndioxidot juttatunk a levegőbe, hogy az már veszélyezteti a föld klimatikus egyensúlyát, ettől viszont a part menti mezőgazdaság függ, például a monszunövezetben, mint amilyen India, és az amerikai Közép-Nyugaton, ahol néhány évtized múlva mindenki exportált élelmiszeren fog élni. S eközben mindenütt bombákat helyezünk el.

Ha most Önök azt kérdezik, hogyan fognak kölcsönhatásba lépni egymással ezek a mellékhatások, milyenek lesznek a harmadrendű hatások, és milyen lesz a világ, amelyben ezek után élniük kell, akkor úgy vélem, aligha kívánnának ebben a világban élni. És ha nincs más alternatíva - mint ahogy ennek a felfogásnak a hívei hirdetik -, akkor az emberiségre valóban sötét jövő vár. Bármit csinálnánk is, semmi értelme nem volna. Az egyetlen valóban hasznos mesterség az lenne, ha megtanulnánk, hogyan lehet valami nagyon mély gödröt ásni, belebújni, és behúzni az ajtót magunk után.

A SZELÍD ENERGIASTRATÉGIA

Úgy vélem azonban, hogy másképp is megközelíthetjük az energiaproblémát, s ezáltal sokkal vigasztalóbb következtetésekre jutunk. Ezt a megközelítést "szelíd energiastratégiának" fogom nevezni.

Az amerikai változatnak három fő alkotóeleme van, amelyeket rendre ki fogok fejteni, nevezetesen: 1) sokkal hatékonyabban kell felhasználnunk az előállított energiát; 2) az energiát egyre nagyobb mértékben úgynevezett "szelíd technológiákkal" kell előállítani, melyeket azonnal megismertetek; 3) és az átmenet idején okosan fel kell használnunk a fosszilis tüzelőanyagokat.

Hangsúlyozni szeretném, hogy e két energiastratégiát nem az különbözteti meg, hogy mennyi energiát használunk fel, és nem is az, hogy milyen technikai berendezéseket alkalmazunk, hanem elsősorban az, hogy a két stratégiának nagyon különböző strukturális és politikai következményei vannak. Nem annyira a technikai eszközöknek, mint inkább a politikai gazdaságtannak a különbségéről van szó, és erre majd még vissza is térek.

E két energiastratégiában az energiaprobléma mibenlétének is két teljesen különböző felfogása fejeződik ki. A "durva" stratégia azon a feltételezésen alapul, hogy minél több energiát használunk, annál jobban élünk, s így eszközből céllá lép elő az energia, miközben a "szelíd" stratégia, a buddhista gazdaságtan szellemében, nem a siker, hanem az eredménytelenség mértékének tekinti azt, hogy mennyi energiát használunk fel társadalmi céljaink eléréséhez - mint ahogy ha el akarnánk utazni egy bizonyos helyre, akkor az ehhez szükséges közlekedés mennyisége nem annak a mértéke lenne, milyen jó dolgunk van, hanem azt fejezné ki, hogy nem sikerült ésszerű településszerkezetet kialakítanunk, amelyben már eleve közel vagyunk oda, ahová el akarunk jutni. Az az energiaprobléma tehát, amelyet a "szelíd" stratégia meg akar oldani, nem abban áll, hogy hogyan lehet több energiát előállítani a tervezett homogén szükségletek kielégítésére. A "szelíd" stratégia a másik vége felől közelíti meg a problémát, és azt kérdezi: melyek a végső felhasználás heterogén szükségletei (vagyis: mi az a sok különböző feladat, amit az energia segítségével megkísérlünk elvégezni?) És: hogyan végezhetjük el ezeket a feladatokat a legkevesebb energiával, amit minden egyes feladathoz a leghatékonyabb módon szolgáltatunk? Ha elsősorban arra figyelünk, hogy mi a feladat és mi a legalkalmasabb eszköz a feladat elvégzéséhez (márpedig minden jó mérnöki munkának ez az alapja), akkor - amint rögtön láthatják - tökéletesen más képünk lesz arról, hogy milyen fajta új energiaforrásoknak van egyáltalán értelmük.

Vizsgáljuk most meg a "szelíd" stratégia három alkotóeleme közül az elsőt, nevezetesen a "végső felhasználás hatékonyságának" kérdését: mennyi munkát csikarhatunk ki minden egyes energiaegységből, amely rendelkezésünkre áll. A műszaki adatok erre vonatkozólag azt mutatják, hogy a gyakorlatban körülbelül megkétszerezhetjük ezt a hatékonyságot a századfordulóra, a következő huszonöt év alatt ismét megkétszerezhetjük, és ezek után még mindig maradnak lehetőségek a hatékonyság növelésére kisebb technikai módosítások által, vagyis olyan intézkedések által, amelyek a szokásos kritériumokkal mérve most gazdaságosak, mai vagy éppenséggel 100 évvel ezelőtti technikát használnak, és nem gyakorolnak lényeges hatást az életformára. Olyan egyszerű módszerek tartoznak ezek közé, mint hogy a lakóházakon betömjük a négyzetméternyi lyukakat, hőszigetelést alkalmazunk, újra felhasználjuk az épületekben és az iparban keletkező "hőhulladékot", az egyes ipari folyamatokban együtt járó gőztermelődést felhasználjuk villamos energia előállítására (ko-generálás), növeljük a villamos- és benzinmotorok hatásfokát, és így tovább. Véleményem szerint a teljes energiaszükséglet görbéje hosszú távon süllyedő tendenciát mutat. Ennek az az oka, hogy amikor a lassan elhasználódó tőkejavak újra előállításához érünk, mint amilyenek az épületek, akkor az energiafelhasználás hatékonyságát gyorsabban tudjuk növelni, mint ahogy az növekszik, amit az energiával csinálunk. Személy szerint az a véleményem, hogy a gazdasági növekedés klasszikus eszméje teljes értelmetlenség, bárhonnan is vizsgáljuk meg; mégis hogy ezt a vitát egyúttal elkerüljem, indulunk most ki a gazdasági növekedés feltételezéséből. Az alábbiakban feltételeztem a bruttó nemzeti termék (GNP), a jólét, az igazságosság és (az Egyesült Államok esetében) a népesség gyors növekedésére vonatkozó ortodox előrejelzések érvényességét. A reális bruttó nemzeti termék durván háromszoros növekedésével számoltam ebben a periódusban. Az életmódban, a településszerkezetben, a politikai szervezetben vagy a bruttó nemzeti termék összetételében semmi lényeges változást nem tételeztem fel. Ha Önök történetesen úgy vélik, hogy a mai értékek és intézmények nem tökéletesek, akkor nagyon helyesen teszik, ha technikai és társadalmi változásoknak valamilyen együttesét vetítik a jövőbe, ami jelentékenyen megkönnyíteni a végső felhasználás hatékonyságának növelését, én azonban most nem éltem ezzel a feltételezéssel. Kínosan ügyeltem arra, hogy különválasszam személyes értékítéleteimet az elemzés alapjául szolgáló feltételezéseimtől.

Valójában nagyon erősen alábecsültem annak tisztán technikai lehetőségét, hogy hogyan lehet kevesebb energiával többet végezni. Ennek szemléltetésére készítettem egy kis szociológiai táblázatot, amely azt mutatja, hogy különböző emberek véleménye szerint az Egyesült Államoknak mennyi energiára lesz szüksége a 2000. évben, "quad"-ban mérve (1 quad = 1 kvadrillió, vagyis 10¹⁵ BTU; BTU = British Termal Unit, amely 252 gcal-lal egyenértékű energiamennyiség - a fordító megjegyzése). Jelenleg az Egyesült Államok körülbelül 75 quad-ot használ fel évente, azaz a világ teljes energiatermelésének egyharmadát, Nagy-Britannia pedig mintegy 9 quad-ot. Ezeket az előrejelzéseket aszerint csoportosítottam, hogy melyik évből és kitől származnak. Valamelyik Huxley mondta: minden ismeretnek az a sorsa, hogy eretnekségként kezdi és babonaként fejezi be pályafutását. Ennek megfelelően nagyjából középen helyeztem el a közfelfogást tükröző adatokat, legszélen pedig a szélsőségesen eretnek becsléseket, amelyeket általában még csak tudomásul sem vesznek.

Régen, az olajembargó előtt, magamfajta emberek azt hangoztatták, hogy a 2000. évben Amerika egész szépen ki tudna jönni 125 quad-dal. John Holdren kollégám a Berkeley egyetemről 100 quad alatti becslésével a szélsőségesen eretnek becsléseken is túltett merészség dolgában. A Sierra Club eretnek módon 140, az Atomenergia Bizottság (AEC) a közfelfogással összhangban 160, a Belügyminisztérium és a Szövetségi Energiaügyi Bizottság (FPC) pedig mintegy 190 quad-ra becsülte Amerika 2000-ben várható energiaszükségletét. Azután jött az embargó, és megjelent a Ford Alapítvány Energiapolitikai Tervezete (EPP), melynek 100 quad-os prognózisát nem vették ugyan komolyan, de komolyan vették kisebb technikai újítások bevezetésére alapozott, 124 quad-os becslését, mivel alacsonyabb volt az Energia Kutatási és Fejlesztési Hivatal (ERDA) 140-es és az erőműipar (EEI) 160 quad-os becslésénél. Majd 1976-ban a Foreign Affairs című folyóiratban azt állítottam, hogy bőven elég lenne 95 quad; előadásokon viszont azt fejtegettem, hogy a hatékonyság növelésére közben kidolgozott eljárások bevezetésével 75 quad is elég lenne, miközben von Hippel és Williams, a Princeton egyetem kutatói igen megbízható számítások alapján 89 quad-ra tették a várható szükségletet. Addigra az ERDA 140-ről 124-re csökkentette a maga becslését (mert közben felfedezték az energia-megtakarítás egyszerű technikai eszközeit), az EEI pedig 160-ról 140-re (mert közben felfedezték az árrugalmasságot.

Itt tartunk most, és egy wisconsini kutató, John Steinhart 33 quad-os szükségletről beszél a 2050. évvel kapcsolatban. A National Academy of Sciences Conaes elnevezésű egészen friss keletű és igen megalapozott tanulmánya 63, 77, illetve 96 quad-ra becsüli az energiaszükségletet 2010-re. Dr. Alvin Weisberg, a nukleáris energia atyja most már megelégszik 101 quad-dal, Ralph Lapp pedig (a nukleáris energia szószólója, aki úgy véli, hogy az energiafelhasználás szorosan követi a bruttó nemzeti termék alakulását) most már beéri 124-gyel. Táblázatunk alapján előrejelzéseket is tehetünk. Az Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériuma éppen most tette közzé legutóbbi előrejelzését a 2000. évre vonatkozólag. Mérsékelten magas olajárak alapul vételével a várható szükséglet: 95 quad, vagyis éppen az az érték, amelyet egyszerűen kinevettek két évvel ezelőtt, amikor én publikáltam ezt az eredményt a Foreign Affairs-ben. Most már ez az általánosan elfogadott prognózis. Az alacsony olajárakkal számolt becslés pedig 123 quad (amelyet én a "Babona" rovatba teszek, mivel ehhez természetfeletti beavatkozások kellenek).

Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy táblázatunk úgynevezett diagonális mátrix: amint láthatják, két évenként minden egyes adat a következő oszlopnak eggyel lejjebb levő sorába kerül. És a csökkentés lehetőségei még egyáltalán nem merültek ki. Csak most jöttünk rá például arra, hogy körülbelül megháromszorozhatjuk a teljes energiafelhasználás hatékonyságát, ha energiatakarékos nyersanyag-politikát folytatunk. Eddig viszont nem tudtunk erről. Így a fenti számok közül nem is tartalmazza egyik sem ezt a felismerést. Mindent egybevetve tehát: valóban hatalmas lehetőségeink vannak rá, hogy több munkát végezzünk a rendelkezésünkre álló energiával. Ez pedig egészen más megvilágításba helyezi azt a kérdést, hogy milyen eredményeket - és milyen hamar - érhetünk el a "szelíd technológiával". Nyilván hamarabb érhetünk el velük eredményeket, mint ahogy akkor gondoltuk, amikor a tervezett energiaszükségletek a csillagos éghez közeledtek.

SZELÍD TECHNOLÓGIÁK

1. Tucatnyi szelíd technológia létezik, de ezeket nem tekintjük univerzális csodaszereknek; hanem mindegyiket arra használjuk, amire a legalkalmasabbak.

2. A szelíd technológiák megújíthatóak: nem kimerülő tüzelőanyagokkal működnek, hanem a nap, a szél, a víz, a mezőgazdasági és erdei hulladékok, valamint más megújítható anyagok működtetik őket.

3. E technológiák viszonylag egyszerűek, és a felhasználó szempontjából áttekinthetőek. De ettől még lehetnek technikailag nagyon ötletesek és bonyolultak - olyanformán, mint ahogy a zsebszámológépem is bonyolult. Ez a készülék a legfejlettebb technológia gyümölcse. Nem tudom egész pontosan, hogy mi történik a belsejében; nem hiszem, hogy tudnék csinálni egyet, de nekem mint felhasználónak nem is ez a fontos, hanem csak az, hogy e készülék - Schumacher kifejezésével - szerszám, és nem gép. Én rendelkezem vele, nem ő rendelkezik velem. Nem valami titokzatos kolosszus, amely távolból fenyeget, és amelyet valamilyen, szakemberekből álló papság tart hatalmában, hanem olyasmi, ami úgy működik, ahogy én akarom. Nagyon szeretem a zsebszámológépemet. Minden reggel áldozatot mutatok be neki.

4/5. A szelíd energia-technikák a végső felhasználás szükségleteit tekintetbe véve alkalmas méretekben, alkalmas fajtájú energiát szolgáltatnak.

Mivel fő érveim e kétféle alkalmassággal kapcsolatosak, hadd fejtsem ki ezt most bővebben is. Kezdjük a méret kérdésével.

Gyakran halljuk, hogy az energiarendszereknek igen nagyoknak kell lenniük ahhoz, hogy kifizetődőek legyenek, és a közvetlen építési költségeket tekintve a nagy méretek gyakran csakugyan tényleges megtakarítást eredményeznek. Ám a nagy méretekkel ugyanilyen valós pazarlások is együtt járnak, amelyet eddig egyszerűen nem vettünk számításba. Ha például egy nagyobb és erősebben központosított gáztermelő üzemet, elektromos erőművet, kőolaj-finomítót vagy bármit építünk, akkor meg kell fizetnünk azt a nagyobb és költségesebb elosztási hálózatot is, amely eljuttatja az energiát a szétszórtan elhelyezkedő fogyasztókhoz. Ez a folyamat az Egyesült Államokban már ott tart, hogy egy átlagos fogyasztó 1972-ben villanyszámlájának csupán 29%-át költötte az energia tényleges megvásárlására, 71%-át pedig az energia eljuttatásáért kellett kifizetnie. Ez a központosítás gazdaságtalansága.

Másodszor, bizonyos mennyiségű energia elvész útközben. Harmadszor, ha úgy tudnánk erőműveket előállítani tömeggyártással, mint ahogyan autót gyártunk, akkor az erőművek legalább tízszerte kevesebbe kerülnének, mint jelenleg, erre azonban nincs lehetőségünk, mivel az erőművek túl nagyok. Ugyanez nehezíti meg a melléktermékként keletkező hő értékesítését is - azaz olyan totális energiarendszerek kiépítését, amelyekkel sok pénzt lehetne megtakarítani. Negyedszer, a nagy mérettel együtt járó pazarlásnak van néhány közvetlen formája is, amelyek jól láthatók sok újabb nemzetközi vizsgálatból. Lássunk egy tipikus példát. (Amerikai példát választottam, mert itt a görbék nagyon szemléletesek.) Az alábbi görbe az Egyesült Államokban az utóbbi két évben megrendelt összes hőerőművek felét mutatja.

Jól látható, hogy amilyen mértékben növekszenek az üzemek, ugyanolyan mértékben nő az az időhányad is, amelyben az üzemek nem működtek: ez a hányad 10%-ról 35%-ra ment fel, mégpedig olyan műszaki okok következtében, amelyek nem fognak megváltozni. Valójában a helyzet még ennél is rosszabb, mert ha egy ilyen 1000 megawattos erőmű elromlik, az meglehetősen kellemetlen. Olyan ez, mint mikor egy elefánt megdöglik a szobánkban, és ezért kell, hogy legyen egy ezer megawattos tartalékelefántunk, amely készen áll rá, hogy kivonszolja a tetemet. Ez a tartalékkapacitás rendszerint egyszerűen csak ott ül és zabálja a kamatot, ami nagyon drága. Tegyük fel, hogy egy ilyen óriáserőmű helyett több kisebb, pár száz megawattos erőművet építünk (amelyek még mindig nagyok). Mivel több van belőlük, nem valószínű, hogy mind egyszerre fog elromlani, s így nem lesz szükség olyan nagy tartalékkapacitásra. Ha tehát csupán az erőművek méretét csökkentjük ilyen mértékben, máris egyharmadára csökkenthetjük az új kapacitást, miközben a szolgáltatás megbízhatósága változatlan marad. Nagyszerű! Máris megtakarítottunk 150 millió fontot. Ha pedig, mondjuk, 10 megawattos alegységekre térnénk át, akkor ismét egyharmadára csökkenthetnénk az új kapacitás nagyságát.

A nagy erőművek közvetlen gazdaságtalanságát tehát megbízhatatlanságuk és az emiatt szükséges nagy tartalékkapacitás okozza. Vannak azonban közvetett hatások is, amelyek a fenti diagram alsó görbéjéről olvashatók le. Ez a görbe azt mutatja, hogy különböző nagyságú üzemekben mennyi tőkét kell befektetnünk adott mennyiségű tőkét kell befektetnünk adott mennyiségű új áramfejlesztő-kapacitás létesítéséhez. A nagy méret gazdaságosságának klasszikus elmélete szerint a görbének balra haladva meredeken emelkednie kellene, csakhogy furcsa mód épp az ellenkezője történik, mivel ténylegesen kevesebbe kerül egy kilowattnyi új kapacitás létesítése egy kis erőműben, mint egy nagyban. Ez feltehetően azért van így, mert a kis erőművet annyival gyorsabban fel lehet építeni, hogy ilyenkor sokkal kisebbek a kamatterhek, kevésbé érződnek a költségek emelkedésének és az állami rendeletek változásának a hatásai, valamint az építkezés idő előtti átadásából adódó problémák. A gyors technikai és társadalmi változások korában a kis erőművek építése rugalmas és kis kockázattal járó beruházás.

A nagy méret gazdaságtalanságának vannak még érdekesebb tényezői is, amelyeket eddig szintén figyelmen kívül hagytunk. Itt vannak például mindazok a politikai költségek, amelyekről az imént beszéltem, és amelyek joggal meghatározzák az energiával kapcsolatos döntések meghozatalának módjait. (Kiemelhetném, mellesleg, a sebezhetőség nemzetbiztonsági problémáját: semmi értelme sincs fegyveres erőket fenntartani, amikor egy pár ember nyugodtan besétálhat, és egyszerűen kikapcsolhat bennünket, mint ahogy jelenleg ez a helyzet.) A nagy erőművek a környékükön társadalmi és szennyezési problémákat okoznak. Ez nagyon megnehezíti a tervezést. Nehéz helyet találni. Ha pedig az illetékes hatóság végre talál helyet, akkor ott annyi kapacitást akarnak összezsúfolni, amennyit csak lehet; ettől az üzem még rosszabb szomszéd lesz, mint amilyen különben lett volna, ezért még nehezebb lesz megtalálni a következő helyet, és a költségek exponenciálisan emelkednek. Már alaposan benne vagyunk a csapdában. És ilyenkor valóban nagy baklövéseket lehet csinálni.

Támogatjuk az oligopóliumokat, mivel a kis vállalatok nem tudnak nagy gépeket gyártani. Az emberek nagy többségének szükségletei szempontjából alig van jelentősége annak, amit csinálunk. A műszakiak személyes felelőssége megszűnik, amikor a politikai döntések a nagy megbízó testületek kezébe kerülnek. És ahogyan Friedman Dyson rámutatott: a nagy méretű technológiák kevésbé érdekesek és túl nagyok ahhoz, hogy játszani lehessen velük, ennélfogva az ilyen technológiák ritkábban hoznak újításokat, mint a kisebb és egyszerűbb technológiák, amelyekkel sok ezermester kísérletezhet.

Úgy vélem, mindezek a hatások valóságosak és fontosak: ha viszont Önök csak azt akarják számításba venni, ami könnyen mérhető és megszámlálható (és attól tartok, sokan gondolkodnak így), akkor az említettek közül valószínűleg csak az első öt tényezőt kívánják számításba venni. Én itt csak az első kettőt fogom kiszámítani, a költségeket és az energia elosztásánál keletkező veszteségeket, majd pedig egy kis gazdaságossági kalkulációt végzek.

Ami engem illet, rendes és egészséges technokrata szellemben nevelkedtem, ezért mindig azt tételeztem fel, hogy a szelíd technológiák szépek ugyan, de többe kerülnek. Néhány évvel ezelőtt viszont óvatos gazdasági számításokba kezdtem, és összehasonlítottam azoknak a tényleges berendezéseknek a tényleges költség- és teljesítményadatait, amelyeket jelenleg meg lehet vásárolni, és mindegyik fajtából gondosan a legjobb technológiát választottam, hogy mindegyikkel szemben méltányos legyek. Meglepetésemre azt találtam, hogy a szelíd technológiák ténylegesen olcsóbban végzik el ugyanazt a feladatot, mint a durva technológiák. Lássuk például, hogy mennyi tőkét kell befektetni olyan új és teljes energiarendszerek felépítéséhez, amelyek naponta egy hordó olajjal egyenértékű energiát szolgáltatnak a végső fogyasztónak:

A táblázat felső részén jól látható a durva technológiák meredeken emelkedő tőkeszükséglete; összehasonlításul pedig feltüntettem, hogy általában mennyivel kevesebb tőkebefektetés kell ahhoz, hogy az energiafelhasználás hatékonyságának növelésével naponta megtakarítsunk egy hordónyi olajat. De lássuk a szelíd technológiákkal.

Tegyük fel, hogy van egy házunk. A legolcsóbb, leggyorsabb és legegyszerűbb dolog, amit tehetünk vele, hogy állig bebugyoláljuk: betömjük rajta a négyzetméternyi lyukakat, hőszigeteljük, bevakoljuk, esetleg hőcserélőket szerelünk fel az elhasznált levegő és víz hőtartalmának hasznosítására, hogy ily módon hőt nyerjünk vissza és ne kelljen mindig nulláról indulnunk. Ezek a változtatások meglehetősen költségesek; egy régi, különálló, rosszul szigetelt ház esetében valószínűleg egy-kétezer fontot is kitesznek ezek a kiadások, de még mindig olcsóbb megcsinálni, mint meg nem csinálni ezeket a változtatásokat. Ezek a módszerek még az olcsó északi-tengeri földgázhoz viszonyítva is határozottan versenyképesek. Ha a legtöbb helyen megcsináljuk ezt - beleértve Nagy-Britannia legnagyobb részét is -, akkor jóformán nem is lesz már szükségünk hőre. A lakóházunk hőszükséglete a jelenleginek egytizedénél is kisebb lesz. Ez érvényes Franciaország nagy részére, Nagy-Britannia pedig határesetet alkot. Ha valakinek mégis hőre van szüksége, mert például északon él, akkor vajon mi a legolcsóbb módja e hő előállításának? A legolcsóbb dolog a napenergiával történő fűtés passzív módszere, például az, hogy egy üvegházat állítunk fel a házunk déli oldalán. Ezt a módszert nagyon eredményesen alkalmazzák olyan helyeken, mint Norvégia középső része, Alaszka déli és középső része, Montana, Wyoming - vagyis olyan vidékeken, ahol sokkal zordabb az éghajlat, mint bárhol Nagy-Britanniában. Ez a módszer legalább olyan eredményes, mint ha kollektorokat alkalmaznánk, és sokkal kevesebbe kerül. A második legolcsóbb mód: városrészek vagy egész települések fűtése a aktív napenergia-hasznosítással (oly módon, hogy napelemekkel - kollektorokkal - vizet melegítünk fel, majd pedig hatalmas, hőszigetelt tartályokban tároljuk a forró vizet, amely így a hideg évszakokban végig rendelkezésünkre áll). A harmadik legolcsóbb dolog az, ha külön a saját házunkat látjuk el olyan berendezéssel, amely aktív napenergia-hasznosítással szolgáltat hőenergiát. Érdekes azonban, hogy ez a meglehetősen bonyolult napenergia-hasznosító rendszer fele annyi tőkebefektetést sem igényel, mint az a nagyon hatékony, nukleáris meghajtású hőszivattyú, amellyel ugyanez a ház szintén fűthető lenne. És kevesebbe kerül annál is, ha ugyanennek a háznak a fűtése céljából egy szintetikus gázelőállító berendezést és egy kazánt építenénk. És ez így van, akár magas vagy alacsony hőmérsékletű hőenergiáról, akár járművek meghajtására szolgáló folyékony üzemanyagról, akár elektromos energiáról van is szó: bár a szelíd technológiák nem olcsóak, azért még mindig olcsóbb alkalmazni őket, mint nem. Lehetnek olcsóbbak vagy drágábbak a jelenlegi olajnál és gáznál (némelyek közülük azok, mások drágábbak), de nem is ez a fontos, hanem az, hogy sokkal olcsóbbak bármi másnál amivel egyébként kellene helyettesíteni a jelenlegi olajat és gázt.

Amikor ugyanabba a táblázatba foglalom mindezeket a költségeket - a szükséges tőkebefektetések nagyságát, illetve az energiaszolgáltatás árát -, akkor szándékosan nem megyek bele abba a gyermeteg játékba, amelyet a kormányzat oly szívesen játszik az energiaköltségekkel. Ők ugyanis azoknak a dolgoknak a költségeit, amelyeket szívesen felépítenek, egymással szeretik összehasonlítani: így például a szintetikus benzin-előállító üzemeket a különféle elektromos erőművekkel. Ha pedig azok a dolgok kerülnek szóba, amelyekért hagyományosan nem lelkesednek annyira - mint amilyen a napenergiával történő fűtés -, akkor ezeknek a költségeit nem a velük versenyben levő durva technológiákkal hasonlítják össze, hanem a történetileg olcsó és erős állami támogatást élvező olajjal és gázzal, holott ezek kimerülőben vannak, és a szóban forgó technológiákat éppen ezek helyettesítésére szánjuk! Ezért a szelíd technológiáktól a gazdaságosság olyan fokát követelik meg, amelytől a durvák messze elmaradnak. Konkrétabban: az Egyesült Államokban az Energiaügyi Minisztérium habozás nélkül elveti - mert gazdaságtalannak tartja - a napenergiával történő fűtés költségesebb fajtáit, amelyeknél egy hordó olajjal egyenértékű hő több, mint 15 dollárba kerül, és éppígy elveti a szerves hulladékokból történő alkohol-előállítást, minthogy ennek az ára hordónként meghaladja a 25 dollárt. Ugyanakkor a Minisztérium az adófizetők zsebéből olyan költséges technológiák támogatását javasolja, amilyen a szintetikus benzin-előállítás hordóegyenértékenként 30-40 dollárért, illetve az elektromos áramfejlesztés hordóegyenértékenként 100 dollárért. Ez nyilvánvalóan az erőforrások gazdaságtalan elosztását eredményezi. Valójában egymással kellene összehasonlítanunk összes beruházási lehetőségeinket - és nem azt kellene tennünk, hogy némelyeket egymással hasonlítunk, össze, másokat pedig az olcsó olajjal és gázzal. Ha így teszünk, akkor azt találjuk, hogy messze a hatékonyság növelése a legolcsóbb; azután következnek az átmeneti és szelíd technológiák; a központosított elektromos rendszerek pedig még hőszivattyúkkal is messze a legdrágábbak.
Ez nem jelenti azt, hogy ha nem építünk fel egy olyan monstrumot, mint a tornessi erőmű, akkor más módot kell találnunk arra, hogyan juttathatunk el a fogyasztókhoz nagy mennyiségű elektromos energiát. Valójában nem ez a kérdés. Igazából az érdekel bennünket, hogy hogyan tudnánk legjobban elvégezni a végső felhasználásnál jelentkező feladatokat, amelyeket az olajjal és gázzal végeztünk volna el, ha elsősorban azok álltak volna rendelkezésünkre. Ezzel el is jutottunk a szelíd technológiák definíciójának ötödik és legfontosabb részéhez: nevezetesen, hogy azt az alkalmas fajtájú energiát kell szolgáltatniuk, amelyre az előttünk álló feladathoz éppen szükség van. Mire kell nekünk valójában az energia?

Vegyük például Nagy-Britanniát. Az energiafelhasználás jelenlegi szintjén az ország energiaszükségletének 66%-ára hő alakjában van szükség, és ennek 55%-a olyan hő, amelynek hőmérséklete a víz forráspontja alatt van. Az energiaszükséglet további 26%-át a járművek üzemeltetésére szolgáló szállítható, folyékony üzemanyagok teszik ki. A teljes energiaszükségletnek csupán 8%-át alkotják azok a különleges használati módok, amelyekhez valóban nélkülözhetetlen az elektromosság, és amelyeknél érdemes is ezt a nagyon speciális, kiváló minőségű és drága energiafajtát használni. Ha ma valaki rendel egy elektromos erőművet, az általa szolgáltatott áramnak az a mennyisége, amellyel egy hordónyi olaj fűtőértékével egyenlő hőt lehet előállítani, több mint 100 dollár lesz, ami hétszerese az olaj pillanatnyi világpiaci árának, és az illető még szerencsés, ha valóban elő tudja állítani ennyiért. Nem valószínű, hogy valaki olyan fűtőanyaggal kíván fűteni vagy vizet melegíteni, ami hordónként több mint 100 dollárba kerül. Ha viszont arra használnánk ezt az energiafajtát, hogy elektronikus műszereket, vetítőgépeket, lámpákat, motorokat, háztartási gépeket, olvasztókemencéket, elektrokémiai berendezéseket, ívhegesztő készülékeket, villanyvasutakat, vagyis olyan dolgokat üzemeltessünk vele, amihez valóban kell az elektromosság, akkor hajlandók lennénk megfizetni érte ezt az árat. Csakhogy ezek a különleges használati módok - amelyek a teljes energiaszükségletnek mindössze 8%-át alkotják - már réges-rég biztosítva vannak. Ennél már most sokkal több elektromos energia áll rendelkezésünkre: Nagy-Britanniában 14-15%, s ez az arány a jövőben még tovább fog növekedni. Ez a többletelektromosság - amely nem éri meg a pénzt, amibe kerül - már most is arra a sorsra jut, amelyre majd még több elektromosság jut, ha még több elektromosságot állítunk elő: nevezetesen arra, hogy célszerűtlenül fűtésre és hűtésre használják alacsony hőmérsékleten. Ilyen feladatok elvégzésére elektromosságot használni annyi, mintha erdőtűzzel akarnánk tojást sütni, vagy villanyfűrésszel vajat vágni. Ez otromba, drága, nehézkes, veszélyes, és árt a villanyfűrésznek.

Más szóval: energiaproblémánk túlnyomórészt - 92%-ban - a hőnek és a szállítható, folyékony üzemanyagoknak a problémája. Erre a problémára egyszerűen nem ésszerű válasz a még több elektromosság, mert túl lassú és túlságosan is drága. Ennélfogva teljesen értelmetlen dolog azon vitatkozni, milyen fajta elektromos erőművet építsünk (márpedig napjainkban jórészt ezek a viták alkotják az "energiapolitikát"); olyan ez, mintha azon vitatkoznánk, milyen pezsgőt vegyünk mikor kizárólag csak vízre van szükségünk, és mást meg sem engedhetünk magunknak. És mégis ez az értelmetlen igyekezet határozza meg energetikai beruházásaink és kutatásaink háromnegyedét. Valami nincs itt rendben. Klasszikus példája ez annak, amikor az eszköz nincs arányban a feladattal. Csakugyan: ha az Egyesült Államok hatékonyan használná az elektromosságot, úgy, hogy annak költségei meg is térüljenek (itt csak a szokásos módon definiált gazdasági racionalitást tételezem fel, s nem számolok az életforma változásaival), akkor a jelenleg felhasznált elektromos energiának az egynegyedével vagy egyötödével is tudná biztosítani a jólét jelenlegi színvonalát. Az elektromos energiának ezt a mennyiségét elő lehetne állítani a jelenleg létező vízierőművekkel, valamint további kis méretű vízierőművekkel és szélenergiával úgy, hogy hőerőművekre egyáltalán nem is volna szükség. Ez a kis gondolatkísérlet is mutatja, mennyire távol vagyunk attól az eszményi gazdasági hatékonyságtól, hogy csakis olyan fajtájú energiát állítsunk elő, amilyent a szóban forgó feladat speciálisan igényel.

Ha ezt csinálnánk, jórészt kiküszöbölhetnénk az energia további átalakításával járó költségeket és veszteségeket; ha pedig minden egyes feladathoz a megfelelő nagyságrendben állítanánk elő az energiát, akkor kiküszöbölhetnénk az energia elosztásából adódó költségeket és veszteségeket, mert az energia már eleve ott volna, ahol szükség van rá. A durva energiastratégiánál a veszteségnek ez a két fajtája, az átalakításból és az elosztásból eredő veszteség határozza meg a növekedést. Vagyis ezek okozzák azt, hogy az elsődleges fűtőanyagok mennyisége messze túlszárnyalja azt az energiát, amely ténylegesen eljut hozzánk, és amelyet a végső felhasználók értékesítenek. A kettő közti különbség, amely jóformán az egész növekedést kiteszi, voltaképpen veszteség, amelyből egyáltalán semmi hasznunk sincs. A szelíd stratégiánál viszont jórészt kiküszöböljük ezeket a veszteségeket azzal, hogy minden egyes feladathoz épp a megfelelő fajtájú energiát állítjuk elő.

Így a szó szoros értelmében kevesebbel többet végzünk. Az utóbbi időben, kiváltképp a legutolsó egy-két évben rendkívül gyors technikai fejlődés ment végbe - többnyire függetlenül a hivatalos kutatásoktól -, melyek eredményeként nagyon sokféle szelíd technológiát dolgoztak ki. Az Annual Review of Energy éppen most megjelent 3. kötetében egy cikkben kimutattam (477-517. o., 1978), hogy azok a szelíd technológiák, amelyek szerte a világban már kereskedelmi forgalomban vannak vagy most kerülnek bele, és amelyek megfelelnek a brit körülményeknek, már most bőven elegendők a végső felhasználásánál jelentkező valamennyi energiaszükségletünk kielégítésére. Amikor azt mondom, hogy már most elegendő szelíd energia áll rendelkezésünkre, akkor nem gondolok olyan dolgokra, amelyek még nincsenek meg (mint amilyenek az olcsó, napenergiával működő fényelemek, habár némelyek úgy vélik, hogy ezek már megvannak; az idén volt már a kezemben egy ilyen fényelem, amely Cambridge közelében készült és nagyon ígéretesnek látszott). Ezek a dolgok meg fognak jelenni, mielőtt egyáltalán tudnánk, mit kezdjünk velük. Itt azonban nem tételezek fel egyetlen ilyen dolgot sem, mert elektromosságból máris a sokszorosát állítjuk elő annak a mennyiségnek, amelyet kifizetődő előállítani. Amikor tehát azt mondom, hogy elegendő szelíd technológia áll rendelkezésünkre, akkor csupán az olyan, jelenleg elérhető technikák legjobb fajtáira gondolok, mint a napenergiával történő fűtés aktív és passzív módszere, az ipari célokhoz szükséges hő előállítása, folyékony üzemanyagok előállítása szerves hulladékból jó hatásfokú járművek hajtására (mellesleg, ezek az üzemanyagok elegendőek lennének az egész brit közlekedési szektor működtetéséhez), elektromosság előállítása vízi energiával és a szélenergia felhasználása (áramfejlesztésre, hőszivattyúzásra, vízszivattyúzásra vagy gépek hajtására alkalmas sűrített levegő előállítására). Ha valamennyi kategóriában a jelenleg létező legjobb módszert választjuk, és mindegyiket arra használjuk amire a legalkalmasabb, akkor kiderül, hogy a szelíd technikákból több is van, mint amennyi kell. Lesznek majd még jobb technikáink is, de már most is van annyi, hogy boldoguljunk velük.

S bár a szelíd technikák már megvannak, mégis hosszú idő kell még ahhoz, hogy mindegyik el is jusson a maga helyére. Ötven esztendő is eltelhet addig, mert az energiarendszer nagyon nagy, és átalakítása nehézkes dolog. Ezért minden bizonnyal időt kell nyernünk - ha tetszik, hidat kell építenünk - oly módon, hogy az átmenet idején hatékonyan, takarékosan és a környezetet nem szennyezve fosszilis tüzelőanyagokat használunk fel, mégpedig úgy, hogy az energiarendszerbe majd bekapcsolhassuk a szelíd technológiákat, ha megjelennek. Ennek szép példájával találkozhatunk Jönköpingben, Svédországban. Egy távfűtőrendszer működik itt fluidizált-ágyas vízmelegítővel, amely a levegő minőségével kapcsolatos legszigorúbb követelményeknek is eleget tesz, habár tisztítórendszer nélkül magas kéntartalmú szenet éget el. Ezt a berendezést lehet fűteni majd bármilyen olajjal, gázzal, fával, tőzeggel, hulladékkal, és energiaügyi tanulmányokkal is (nekem ez tetszik benne a legjobban). Ezenkívül a távfűtés hálózatát alkotó hőszigetelt forróvízcsöveket úgy tervezték, hogy később könnyen át lehessen majd alakítani olyan fűtési rendszerré, amely a napenergiával felmelegített forró vizet egy központi tárolóból kapja, amely a vizet több évszakon át melegen tartja. Ez a kommunális fűtés csupán fele annyiba kerül, mint ha külön-külön fűtenénk minden egyes épületet, s már most is felveszi a versenyt a hordónként 8 dollárba kerülő olajjal: nagyon jó üzlet ez.

Úgy vélem, hogy ilyen módszerekkel, továbbá valamilyen egész szerény és mértékletes szénbányászati porgrammal (amely a bányászok néhány nemzedéke után fokozatosan megszűnne) kiküszöbölhetjük az olaj- és gázproblémát, befejezhetjük az olajbányászatot az Északi-tengeren, a még létező kőolaj- és földgázkészletek egy részét pedig benne hagyhatjuk a földben, ahol nem történhet semmi baja. Mindez nem úgy történnék, hogy tabula rasát csinálnánk, hanem onnan indulnánk el, ahol vagyunk: mostantól fogva különféle dolgokat csinálnánk, s a célszerűtlen berendezéseket a normális elhasználódás útján selejteznénk ki. Nem semmisítenénk meg a nagy technológiákat, hanem azt mondanánk, hogy ezeknek fontos szerepük volt, amelyet már betöltöttek, és hogy felhasználhatjuk a már meglevő nagy rendszereket (mint amilyen az országos elektromos hálózat) anélkül, hogy tovább szaporítanánk őket - érvünk egyszerűen ennyit mond ki. Semmiképpen sem technikaellenes program ez; úgy vélem, e program nagyon izgalmas - de másféle és némelyeknek szokatlan - technikai feladat elé állít minket: az elé a feladat elé, hogy olyan dolgokat csináljunk, amelyek nem komplexitásukban, hanem egyszerűségükben ötletesek. Hogy mire gondolok ezzel, azt jól szemlélteti a következő példa. Az Egyesült Államokban a repülőmérnökök készítettek Ohio-ban egy rendkívül drága és ügyetlen szélerőgépet. 10 000 font körüli összeget költöttek egy elektronikus műszerekből álló számítógépes rendszerre, amelynek az a rendeltetése, hogy amikor a szélerőgép kezd túlságosan "berezonálni", akkor leállítsa, hogy a gép szét ne essen. Azok a dán mérnökök, akik a gedseri malmot építették néhány évtizeddel ezelőtt, sokkal elegánsabban oldották meg ugyanezt a problémát. Ennek a szélerőgépnek a tornyában egy lapos, tányérszerű alkatrész van, benne pedig egy nagy acélgolyó. Ha az egész berendezés kezd túl erősen rázkódni, akkor a golyó lassan kiugrik a tányérból, leesik, és a hozzáerősített huzal megránt egy kapcsolót. Ez sokkal magasabb rendű mérnöki munka.

E két energiastratégia szembeállításával - miként emlékezhetnek rá - az volt a célom, hogy következtetések levonására alkalmas gondolati modellt dolgozzak ki. Lássuk tehát a két stratégia összehasonlítását. Említettem már, hogy a szelíd stratégia tőkeigénye kisebb; ezenkívül itt a készpénzáramlás is gyorsabb, mert az ehhez tartozó berendezéseket gyorsabban fel lehet építeni, ezek gyorsabban megtérülnek, így többet végezhetünk a működő tőkének egy bizonyos mennyiségével. Továbbá, a szelíd stratégia nem csupán olcsóbb, hanem gyorsabb is, mint a durva stratégia: vagyis minden befektetett font több energiát, pénzt és munkaalkalmat jövedelmez és gyorsabban. Ennek három fő oka van. Először, azoknak a dolgoknak az építési ideje, amelyekre a szelíd stratégiánál van szükségünk, napokban, hetekben vagy hónapokban, és nem évtizedekben mérhető. Másodszor, ezek a dolgok sokkal nagyobb piacon értékesülnek: ezeknek a piacát háztartások tízmilliói alkotják, nem pedig egy tucatnyi közszolgáltató üzem. És harmadszor: a szelíd stratégia több tucat összetevőből áll, ezek mindegyikének bevezetését más és más problémák akadályozzák, amelyek azonban jórészt függetlenek egymástól. A kis méretű vízi erőműveknél szabályozási problémák vannak, a napenergiával történő fűtés passzív módszerét az nehezíti meg, hogy át kell nevelni az építészeket és kivitelezőket, de az ilyen és hasonló problémák függetlenek egymástól. Ezért úgy képzelhetjük el a dolgot, hogy több tucat meglehetősen lassan kibontakozó eljárás összegeződése hoz majd - a komponensek nagyon nagy száma miatt - rendkívül gyors össznövekedést. Ez egyáltalán nem ugyanaz, mint ha kevés számú monolitikus technikánk volna, amelyek ugyanazokba az akadályokba ütköznek egyszerre mindenütt.

Ugyanezen oknál fogva a technikai kudarc kockázata is sokkal kisebb, mivel több tucat meglehetősen egyszerű és ismert működésű dolog között oszlik meg: nem úgy, mint amikor mindent egy-két kockára teszünk, mint amilyenek a szintetikus benzin-előállító üzemek és a tenyésztő reaktorok, amelyek még nem léteznek, és vagy működnek majd, vagy nem. A szelíd stratégia sokkal kedvezőbb hatással van a környezetre, és a fontos klimatikus problémák tekintetében (mint amilyen a széndioxid-probléma) javítja az esélyeinket azzal, hogy egyszerűen véget vet a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének (amit oly sürgősen meg kellene tennünk, ahogy csak lehet).

A szelíd stratégia nemcsak a városi és ipari társadalmaknak felel meg, hanem összhangban van a modern fejlődési koncepciókkal is.

A NITROGÉN MŰTRÁGYA ELŐÁLLÍTÁSÁNAK KÉT MÓDJA INDIÁBAN

Az egyik lehetőség az, hogy építünk egyetlen nyugati típusú műtrágyagyárat. A másik pedig az, hogy építünk 26 ezer falusi méretű gázüzemet. Ezek együttesen is kevesebb tőkebefektetést igényelnek (kínai technológiával körülbelül fele annyit); nem növelik a külföldi tartozásokat; százszorta több munkaalkalmat teremtenek egy olyan országban, ahol munkaerő-fölösleg és tőkehiány van; és ahelyett, hogy energiát fogyasztanának, oly bőségesen termelnek metánt, hogy az elegendő a főzés, a világítás, a vízszivattyúzás teljes energiaszükségletének kielégítésére - márpedig Indiában ma ezek alkotják a teljes energiaszükséglet felét. Jelenleg viszont az történik, hogy a tehéntrágyát nyitott tűzhelyekben elégetik, és - a hő nagy részével együtt - elszáll az összes nitrogén füst alakjában, az emberek pedig megvakulnak. A kis gázüzemek segítségével viszont az eredetinél jobb minőségű trágyát, és ráadásul tiszta és hatékony fűtőanyagot is kapunk. Ezenkívül kilépünk abból az ördögi körből, amelyet a tűzifahiány, az erdőirtás és a talajerózió egymáshoz kapcsolódó láncszemei alkotnak. Indiai viszonyok között ez nyilvánvalóan nagyon hatásos eszköze a fejlődésnek - ezért létesített Kína az utóbbi hat évben mintegy ötmillió ilyen biogáz üzemet.

A szelíd stratégia egy másik fontos geopolitikai következménye az, hogy eszközt ad a fő atomhatalmak kezébe olyan nemzetközi légkör kialakítására, amely kedvez az "atomtalanításnak" (vagyis annak, hogy a nemzetek lemondjanak az atomenergia felhasználásáról). Ebben a légkörben az éretlenség jelének fogják tartani, ha egy nemzet atomreaktorokat vagy atombombákat kíván birtokolni. Ezt az eszközt, úgy vélem, az hozza létre, hogy az atomenergia-ipar a bedöglés felé tart. Az alábbi figyelemre méltó diagram azt mutatja, hogy különböző időpontokban mennyire becsülte az amerikai kormány a 2000. évre már üzembe helyezendő nukleáris kapacitás nagyságát.

Lineáris extrapolációból láthatjuk, hogy ez év végén a görbének el kell érnie a nulla pontot. Valójában a görbe valahol 0 és 120 milliárd watt között fog megállni (az előbbi azt az esetet jelenti, ha leállítják az üzemet, az utóbbi azt, ha nem). Vagyis: ha a reaktorrendelések nettó arányszáma csodálatos módon nullára emelkedne (ez a szám ugyanis az Egyesült Államokban az utóbbi négy év folyamán egyre inkább negatív volt), akkor az Egyesült Államok nukleáris kapacitása (amely az egész világ teljes kapacitásának a fele) a 2000. évben a jelenleg felhasznált energiának kevesebb mint 3%-át fedezné (vagyis egy szinten lenne a tűzifával). Nos, azt mondhatná erre valaki, hogy ez helyi politikai sajátosság: mindnyájan ismerjük azokat a problémákat, amelyek az erőművek telepítését szabályozó rendeletekből fakadnak. Ezért elkészítettem ugyanezt a diagramot Kanadára, ahol egyáltalán nem állnak fenn ezek a problémák - a kormány ott épít reaktorokat, ahol csak akar (úgy, ahogyan mostanáig az amerikai kormány is tehette). A Kanadára vonatkozó diagram olyannyira azonos volt az Egyesült Államokra vonatkozóval, hogy ha a kettőt egymásra helyeznénk, akkor meg sem tudnánk különböztetni őket. Ez arról tanúskodik, hogy itt a piac hatásáról van szó: olyan technológia ez, amely menthetetlenül alulmarad a piaci erők támadásaival szemben. (Adam Smith rajongói azt mondhatnák, "ismét lesújt a láthatatlan ököl"). Csakugyan: ha elkészítjük ezt a diagramot Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Japán vagy bármely más jelentékeny ipari ország esetében, lényegében ugyanezt az ábrát kapjuk, mégpedig ugyanazon alapvető gazdasági okok következtében. Ez azt jelenti, hogy az atomenergia az olajforrások kimerülése előtt csak abban az esetben lesz számottevő tényező, ha az állami költségvetésből hatalmas mértékű és folytonos támogatást fog kapni, hogy egyáltalán életben maradjon. Erre azonban semmi kilátás sincs, mert egyszerűen túl nagy pénzösszegről van szó.

Tegyük fel, hogy ebben a politikai helyzetben a brit és az amerikai kormány három dolgot csinál. Először is, tegyük fel, hogy kijelentjük: bármennyire szeretjük is az atomenergiát, még jobban szeretjük a piacot, és ezért elfogadjuk a piac ítéletét; nem tartjuk fenn állami támogatással ezt a technológiát; szépen kijelöljük, hogy mikorra kívánunk véget vetni ennek a balszerencsés eltévelyedésnek; de egyszersmind megpróbáljuk a piacot hatékonyabbá tenni, hogy az atomenergia-ipar erőforrásai gyors ütemben átvándoroljanak a szelíd energiastratégiához tartozó szektorokba (ahogyan ez már jelenleg is történik), minthogy ennek több értelme van. Másodszor, tegyük fel, hogy önként és feltétel nélkül segítséget fogunk nyújtani bármely más országnak, amely követni kívánja a példánkat - azt a példát, amelyet máris sokan várnak tőlünk. Harmadszor, tegyük fel, hogy mindezeket az erőfeszítéseket megpróbáljuk összekapcsolni a kölcsönös stratégiai fegyverzetcsökkentés sokkal lassabban és sokkal nehezebben megoldható feladatával, és úgy tekintjük ezeket, mint ugyanannak a problémának egymással összefüggő részeit, melyeknek a megoldásai is összefüggnek. Ezért többé nem mondjuk azt - például -, hogy a mi részünkről hazafias dolog, ha atombombáink vannak, India részéről viszont ugyanez felelőtlenség. Természetesen senki sem szavatolhatja, hogy teljesen sikeres lesz ez a három komponensből álló program, melynek célja az atomfegyverek további elterjedésének megállítása. Ám a leszereléssel foglalkozó körökben kezd egyre erősebbé válni az a meggyőződés, hogy ennek a programnak minden más megközelítésnél több esélye van a sikerre, és hogy bármely eredményes atomsorompó-politikának az a feltétele, hogy törődjünk bele az atomenergia-ipar összeomlásába minden olyan országban, ahol ennek ki kell állnia a piac próbáját, sőt, konstruktív módon építsünk erre az összeomlásra.

A POLITIKAI KÖVETKEZMÉNYEK

Az utolsó összehasonlítás - amellyel foglalkozni kívánok a két energiastratégiával kapcsolatban, és amely a kettő közti különbséget igazán meghatározza - a politikai összehasonlítás. Mindkét stratégia súlyos és nagyon eltérő természetű politikai problémákkal jár együtt. A durva stratégiánál főképp olyan problémák lépnek fel, mint a centralizáció, a sebezhetőség, a technokrácia, az igazságtalanság és az autarkia. A szelíd stratégia problémája a pluralizmus: hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy százmillió döntésen keresztül valósítjuk meg azt, amit egyébként néhány, a Whitehallból (London) központilag irányított nagyszabású program által valósítottunk volna meg; hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy ha egy olyan kényes és bonyolult problémáról van szó, mint az energiaprobléma, akkor egy ilyen nagy és változatos országban a központi igazgatás inkább a problémához, és nem a megoldáshoz járul hozzá. A központi vezetők egy része számára fájdalmas alkalmazkodás lesz ez. De úgy vélem, nincs olyan energiaprogram, amely mentes volna a társadalmi problémáktól. A választásunk arra korlátozódik csupán, hogy milyen természetű problémákat részesítünk előnyben. Nem ebédelhetünk ingyen - csak néhány ebéd olcsóbb, mint a többi. És a szelíd stratégiával együtt járó társadalmi problémák, úgy vélem, sokkal inkább kezelhetők, s ahogy előre haladunk ezen az úton, e problémák nem nehezebbé, hanem könnyebbé válnak. Azt állítom: oly nagyok a szelíd stratégia társadalmi és gazdasági előnyei, hogy ha hagynánk megmutatkozni őket, akkor jóformán magától megvalósulna ez a stratégia az adott piaci és politikai mechanizmus által.

Három fő feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy meginduljon ez a folyamat. Először is, főképp megyei és helyi szinten, el kellene törölni azokat az intézményes korlátokat, amelyek akadályozzák a hatékonyságot és a szelíd technológiákat: ezek közé tartoznak az elavult építészeti előírások; a kölcsönügyletekre vonatkozó elavult rendelkezések, az olyan építészeti díjszabási rendszerek, amelyek elősegítik a pazarlást; a közszolgáltató művek korlátozó intézkedései; az igazságtalanságok a tőkéhez való hozzájutás területén; az ösztönzők megosztása építők és vevők, illetve tulajdonosok és bérlők között (miért tömné be a tulajdonos a réseket az ablakok körül, amikor a bérlő fizeti a fűtési számlát?); a rendelkezésre álló eszközökre vonatkozó megfelelő tájékoztatás hiánya. Nehéz problémák ezek, de ha nem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy megoldjuk őket, akkor egész bizonyosan nem leszünk elég okosak azoknak a még súlyosabb intézményes problémáknak a megoldásához sem, amelyek már most kezdik leállítani az egész durva stratégiát. Másodszor: nem szabadna többé oly sok pénzt kiadni arra, hogy becsaphassuk magunkat és elhitessük magunkkal, hogy a hagyományos fűtőanyag és energia oly sokkal olcsóbb, mint amilyen ténylegesen. Senki sem tudja, hogy mekkora ez az összeg Nagy-Britanniában, de az Egyesült Államokban körülbelül százmilliárd dollárt tesz ki adók és ártámogatások formájában. A helyzet odáig fajult már, hogy Kaliforniában az állam 55%-os adóhitelt ad azoknak, akik napenergiát alkalmaznak, ez a kedvezmény azonban nem veheti fel a versenyt azzal a jóval nagyobb szövetségi adókedvezménnyel, amelyben a szövetségi kormány részesíti az alaszkai földgáz-kitermelést. Tehát a napenergia-fűtésből indulunk ki, amely olcsóbb, mint a földgáz, azután nagy erőfeszítések árán mindkettőt támogatásban részesítjük, s mire a dolog végére érünk, a földgáz látszik olcsóbbnak. Harmadszor, fokozatosan és méltányosan meg kellene valósítanunk, hogy a nem megújítható, elhasználható fűtőanyagokért - és általában az elhasználható erőforrásokért - annyi költséggel terheljük meg magunkat, amennyibe a helyettesítésük fog kerülni hosszabb távon. Ha elmulasztjuk ezt, akkor ezzel körmönfont módon voltaképpen a gyermekeinket lopjuk meg.

E három feltétel közül egyiket sem lesz könnyű megvalósítani: de úgy vélem, könnyebb lesz megvalósítani, mint meg nem valósítani őket. Ha ügyesen fogunk hozzá, a szelíd stratégiának nagy politikai vonzereje lehet, mert a durva stratégiától eltérően egyszerre nyújt előnyöket csaknem valamennyi érdekcsoportnak. Ez bizony jó hír a politikusoknak. A szelíd stratégia, például, munkalehetőségeket kínál a munkanélkülieknek, tőkét a bankoknak (egyébként a tőke többnyire az energiaszektorba kerül, és a bankok sohasem látják viszont), megtakarítást a fogyasztóknak, új üzleti lehetőségeket a kisvállalkozásoknak és a nagy korporációknak, tisztább környezetet a környezetvédőknek, nagyobb nemzetbiztonságot a katonáknak, izgalmas technológiákat az e világban élőknek, lelki megújulást a vallásosoknak, világbékét és igazságot azoknak, akik az egész Föld sorsáért aggódnak, az energia terén függetlenséget az elszigetelődni vágyóknak, radikális reformokat a fiataloknak, hagyományos erényeket az öregeknek, állampolgári szabadságjogokat a liberálisoknak, helyi autonómiát a konzervatívoknak. Ez a stratégia bevallottan nincs összhangban néhány óriásintézmény rövid távú érdekeivel, mely intézmények, úgy vélem, még nem fogták fel a szelíd stratégiában rejlő lehetőségeket, és ezért tévesen fenyegetést látnak benne. De nincs ellenére, hanem nagyon is megfelel politikai természetüknek.

A szelíd stratégia egy csapásra megoldja azokat az ideológiai vitákat is, amelyek jelenleg akadályozzák az energiapolitika kialakítását. Az utóbbi másfél esztendőben tanúi lehettünk az Egyesült Államok szenátusában folyó szócséplésnek, ahol mindenki azt mondta, hogy mielőtt egyáltalán nekiláthatnánk valamilyen országos energiapolitika kidolgozásának, előbb abban kell egyet értenünk, hogy melyiket választjuk: az árat vagy a központi irányítást, a kapitalizmust vagy a szocializmust, Hamiltont vagy Jeffersont; hogy milyen szerepet szánunk az olajtársaságoknak, és milyennek szeretnénk látni társadalmunkat a jövőben. Egyetlen ilyen kérdésben sem értettünk soha egyet és nem is fogunk - nagyon unalmas volna az élet, ha egyetértenénk -, de ha ezt tesszük az energiapolitika feltételévé, akkor hamarosan meg fogunk fagyni. A szelíd stratégiánál viszont az efféle nézeteltérések elvesztik jelentőségüket, mert ha valaki a hagyományos gazdasági racionalitásnak a híve, és csakis azzal törődik, hogy a számára legolcsóbb megoldást válassza, akkor máris nekiláthat és felszerelheti a napenergiával való fűtéshez szükséges napelemet, mert olcsóbb felszerelnie, mint nem. Ha munkás valaki, akkor azért teszi, mert ez több és jobb munkaalkalmat biztosít számára, mint az elektromos erőművek építése. Ha környezetvédő, akkor azért teszi, mert nem árt a környezetnek; ha a társadalmi átalakulás híve, akkor azért, mert a napelem autonómiát ad; de a lényeg az, hogy mindegyik esetben ugyanarról a napelemről van szó. Nem kell előzetesen vagy utólag egy véleményen lennünk abban a tekintetben, hogy miért szereltük fel. Szinte mindenki egyetért abban, hogy kívánatos takarékoskodni az energiával és szelíd technológiákat alkalmazni: hogy ezen az úton kell haladnunk. Az energiapolitikát illetőleg semmi másban nincs egyetértés, és kétlem, hogy valaha is lesz. Alighanem azt kell tehát tennünk, hogy felmérjük azokat a kis dolgokat, amelyekben egyetértünk, mert ezek is elegendőek, és akkor majd elfelejthetjük mindazt, amiben nem értünk egyet, mert azok már amúgy is fölöslegesek. Eddig még sohasem próbáltuk olyan energiapolitikát kidolgozni, amelyben majdnem mindenki egyetértett volna, most azonban ideje hozzálátnunk.

És úgy vélem, már csak kevés időnk maradt erre, mert jóllehet mindkét stratégia végtelenül sokféle változatban valósulhat meg, azért bizonyos értelemben mégis kizárják egymást. Nem azt értem ezen - mint ahogy némelyek gondolják -, hogy technikailag összeférhetetlenek a durva és a szelíd technológiák, ugyanis nem összeférhetetlenek. Technikailag semmi akadálya sincs annak, hogy a napenergiát összegyűjtő kollektorokat szereljünk fel egy nagy hőerőműre - ettől esetleg még jobban is működik az utóbbi. Sőt: a szelíd energiastratégiánál durva technológiáknak egy bizonyos csoportjából kellene kiindulnunk, és ötven vagy hetven év múlva szelíd technológiáknak egy másik csoportjánál kellene kikötnünk, miközben a kettő egymás mellett létezne, és egymáshoz viszonyított súlyuk fokozatosan változna, aszerint, ahogy az egyik fajta technikát kivonjuk a forgalomból és a másikkal helyettesítjük. Ez az átmenet azonban egy olyan társadalmi és politikai közegben megy végbe, amely háromféleképpen is összeférhetetlenné teszi a két utat. Az első a kulturális összeférhetetlenség. Röviden szólva: e két világ közül bármelyik megnehezíti, hogy a másikat elképzeljük. Jó példa erre a jelenlegi helyzet: itt szaladgál körülöttünk sok-sok ember, akik az energiaproblémának csakis azt az egyetlen megközelítését tudják elképzelni, amelyet az utóbbi harminc évben ők maguk alkalmaztak - s ennek oka éppen ez a kulturális meghatározottság. Másodszor, e két stratégia a szervezeteknek, törvényeknek, szokásoknak és politikai cselekvésformáknak sokaságát hozza létre, amelyek mind akadályozzák a másik stratégiát - mint ahogy az olcsó olaj korszakából ránk maradt intézményes korlátok ma arra késztetnek bennünket hogy az eddigi úton járjunk, egyre inkább, és ne a másikon. Harmadszor, ezek a stratégiák versengenek egymással az erőforrásokért. A nagyon igényes durva technológiákra fordított minden font sterling, minden tonna olaj, minden kicsiny munka, ügyesség és politikai cselekvés olyan erőforrás, amelyet már nem használhatunk fel arra, hogy a szelíd stratégia feladatait oly sürgősen végezhessük el, hogy a részek össze is álljanak valami egésszé - nem mindegy ugyanis, hogy mikor végezzük el ezeket a feladatokat. Ebben az értelemben az atomerőművek és a szintetikus benzin-előállító üzemek nem csupán fölöslegesek, hanem pozitív akadályt is jelentenek: mivel annyi erőforrást használnak el, oly messzire tolják ki a jövőbe a szelíd stratégia kezdetét, hogy mire nekiláthatnánk, addigra a szó szoros értelmében el fog égni az a fosszilis tüzelőanyagokból álló híd, amely átvinne bennünket a szelíd technológiákhoz.

Ezért a kellő gyorsasággal választanunk kell e két átfogó stratégia közül, még mielőtt az egyik kizárja a másikat, vagy mielőtt az atomfegyverek elterjedése mindkettőt kizárja. Fel kell tennünk a kérdést, hogy hová akarunk eljutni ötven év alatt, majd pedig visszafelé haladva meg kell néznünk, hogyan juthatunk el oda zökkenők nélkül, de nem szabad tovább folytatnunk az erőművek ötletszerű építését. Takarékosan arra kell használnunk a viszonylag olcsó tüzelőanyagokat és az olcsó pénzt, amelyre általuk teszünk szert, hogy tőkét gyűjtsünk, s abból valósítsuk meg az átmenetet - amilyen gyorsan csak lehet - azokhoz a végső energiatechnológiákhoz, amelyek nem valamilyen "energiatőke" felélésén alapulnak (mint amilyen a fosszilis tüzelőanyagok véges készlete), hanem a megújuló és mindig újból "befolyó" erőforrások "energiajövedelmére" támaszkodnak. Mert ha egyszer elfogy az olcsó pénz és az olcsó tüzelőanyag, többé nem lesz már lehetőségünk erre az áttérésre.

Az egész kérdés gyökere az emberi fajról és műveiről alkotott felfogás különbözősége. Akiket elbűvölnek a technika káprázatos eredményei, azok azt mondják, hogy ha hiszünk az emberi leleményességben (az övékben), akkor látni fogjuk Prométheusz második eljövetelét, s ez olyan bőséget és szabadságot fog hozni, amilyenről nem is álmodtunk. Mások azt mondják, hogy szerényebb terveket kell készítenünk, nehogy a bőség és szabadság helyett soha nem látott veszélyek és zsarnoki rendszerek köszöntsenek ránk, és hogy ha volna is valamilyen tiszta és korlátlan energiaforrásunk, akkor sem volna meg bennünk a kellő mértéktartás, hogy bölcsen használjuk, hiszen még azt sem tanultuk meg, hogyan birkózzunk meg Prométheusz első eljövetelével. Ezek az emberek voltaképpen azt mondják, hogy - először - az emberi lélek ősi problémáinak megoldásához nem elegendő az energia, és hogy - másodszor - a hübrisznek, az ember önistenítésének bűnét követik el azok a technikai szakemberek, akik azt állítják, hogy képesek olyan rendszerek irányítására, amelyekben "nincs engedélyezve Isten cselekvése" (Hannes Alfvén). Az energiapolitika, úgy vélem, alkalom arra is - és ez az utolsó alkalom -, hogy felismervén az emberi eltervezés törékenységét, nagyobb alázatot tanuljunk.