- Hogy vagy?
A kérdés szokatlanul tompának, színtelennek hatott az amúgy
visszhangos szobában, amely máskor minden kiejtett szót, halk sikolyt vagy sóhajtást
hosszan dédelgetett, végiggörgette a csupasz, fehér falak mentén, felszivárogtatta
a mennyezetre, lecsepegtette a több helyen feketévé kopott linóleum-padlóra,
majd újra összegyűjtötte foszlányait a légtérben, valahol a légypiszkos, csupasz
villanykörte alatt, hogy úgy hasson, mintha minden elhangzott szó, minden keltett
nesz állandó lakójává válna a szobának, és mielőtt átköltözne valamely titkos,
képzetes térbe, előtte még, ha elenyésző erővel is, de újra s újra hangot ölt,
ismétli magát, hogy visszavonhatatlanná váljon.
A mostani kérdés azonban tompán koppant, nem pattant vissza
sem a függőleges, sem a vízszintes síkokról, nem csengett tovább a nő fülében,
emléke nem maradt ott a férfi ajkán - egy perc teltével már egyikük sem tudta,
egyáltalán elhangzott-e a kérdés, s ha igen: melyikük tette fel, kitől várt
választ, s megválaszolható-e bármi is, amire itt, amire most kérdeznek rá, ebben
a váratlanul visszhangtalanná vált, elszigetelt betegszobában, az idő folytonosságából
felfüggesztett, dimenzióiból kisiklatott pillanatban, amikor már nem tudni,
mi történt előbb és mi utóbb, minek mi az előzménye és mi a következménye, és
a hallgatás, amely a kérdés elhangzása előtt vette kezdetét, az miben különbözik
attól a csendtől, amely azóta terpeszkedik közöttük, s vajon ha visszafelé forgatott
filmen látnák magukat, nem volnának-e megkülönböztethetetlenül hasonlatosak
mostani önmagukhoz?
A férfi felkönyökölt fektében, óvatosan megfogta a feléje
nyújtott csésze fülét, de nem volt bizonyos abban, kívánja-e a kávét, mint ahogy
abban sem, ha most szürcsölni kezd, azzal nem tesz-e valamit túlhaladottá, elévültté,
nem menti-e fel ezzel a gesztussal önmagát és a nőt az alól a maradék kényszer
alól, amely elvárja, hogy a kérdések megválaszoltassanak. Fogta, tartotta a
csésze fülét, anélkül, hogy a további cselekvésre rászánta volna magát.
A nő a maga kávéjával leült a szoba egyetlen székére, lerúgta
vászoncipőjét és meztelen lábfejét bedugta a férfi paplana alá melegedni. A
férfi forró combja egy rándulással válaszolt a hideg érintésre, ettől csészét
tartó keze is megingott, s mintha a megzavart mozdulatlanság hatalmazná fel
erre, mégis a szájához vitte a gőzölgő feketét.
Mindazok az apró zajok, neszek, amelyeket eközben ejtettek,
fokozatosan felmetszették a zsibbadt süketséget, és amikor a nő kanalával kavargatni
kezdte a maga kávéját, a betegszoba megtelt csilingeléssel, mint valami ez alkalomra
komponált zene dallamával.
Ettől kezdve a szoba helyreállított eredeti akusztikája mintha
visszamenőleg is érvényesült volna: rákúszott a férfi ébredésének kisiklatott
pillanatára, restaurálta az akkor tompán koppanó kérdés hangterét, mégpedig
olyan hitelességgel és intenzitással, hogy a nő felnézett csészéjéből, picit
félrehajtotta fejét, mintha hallgatózna, mintha fülelne, s találgatna, mely
irányból, s vajon neki érkezik-e a kérdés.
A helyzet fonáksága, amely abban állt, hogy a beteg, lázasan
fekvő férfi az ő hogyléte felől érdeklődik, nem lepte meg különösebben a nőt.
Már csak azért sem, mert a tegnapi mondatok kötötték le, a férfi már-már fájóan
kitárulkozó érvelése - vajon meddig kellett volna várnia erre a vallomásra,
ha nem jön ez a kis belázasodás -, így talán az ő figyelmének az iménti hiánya
miatt vesztette el akusztikáját a szoba, visszhangját a kérdés. Ám most, a fém
és a porcelán magakeltette harangjátéka után a feltett kérdés újra érvényre
jutott. A nő érezte, nem kerülheti el a választ, ugyanakkor fogalma sem volt,
mit felelhetne.
Kattogva teltek a haladék másodpercei, elfogyott a szürcsölés,
az ajtó fölül levált egy fél tenyérnyi olajfesték-pikkely és vitorlázva libbent
a mosdókagyló alá. A folyosóról zajok, beszédfoszlányok kezdtek beszüremkedni:
érkeztek a rendelő orvosok, a nővérek - és lassan az első betegek is.
A férfi nyelve alatt újabb kérdések csomósodtak össze, szerette
volna tudni, meddig kell itt maradnia (avagy, mellékesen: miért kell egy klinikán
betegszobának lennie, amikor a szomszédban több száz ágyas kórház terpeszkedik),
s ha már úgy hozta a véletlen (ugyan, történik-e bármi is velünk véletlenül!?),
hogy ebben a börtöncellánál alig nagyobb és barátságosabb sivár helyen mondhatta
el legszebb vallomását, akkor nem hiába tette-e: megváltozott-e valami a nőben,
mutat-e majd szemernyi hajlandóságot arra, amiről korábban hallani sem akart.
A nő kinézett a maszatos üvegű ablakon. A közeli reptér kifutójáról
látható erőlködéssel épp elrugaszkodott egy kis AN-24-es, de hangja nem ért
fel a hegyre. Balrább az egyetem néhány korpusza látszott: azok a szürke falak,
amelyek között hat éven át ültek együtt, oly közel kerülve egymáshoz, hogy azóta
csak távolodhattak.
Hiába követte a nő tekintetét, a férfi fektében nem sokat
látott az ablakon túli világból, csak a folyótól kerülgetett dombok kontúrjai
rajzolódtak az ég alá szürkén, kicsit elmosódva, mintha a régi emlékek homályosságára
utalnának. Karjában mégis megbizsergett a régi úszások emléke, s ez furcsán
keveredett azzal a zsibbadással, amelyet mostani kényelmetlen, könyöklő testhelyzete
okozott.
Üres csészéjét a szekrénykére tette és visszafeküdt. A paplan alatt
megkereste a nő hideg lábfejét, ujjait alig érintve a bőrhöz járatni kezdte
fel és alá, a bokától a lábszár kezdetéig. Mindennek semmi köze nem volt sem
az elmúlt éjszakához, sem az évente együtt töltött néhány héthez, amikor egymásnál
vakációztak, mint ahogy az elmosódott körvonalú dombhoz és a vízparti ölelésekhez
sem. Amihez a hideg lábfejnek és a rajta futó lázas ujjaknak köze volt, az valami
megfoghatatlan torlaszként terpeszkedett közöttük, nem volt hasonlatos sem falhoz,
amelyet igyekezhettek volna megbontani, nem hasonlított a távolságra, amelyet
áthidalhattak volna, inkább az idővel mutatott rokonságot, a felborult folytonossággal,
amely az egymás nélkül töltött percek kiszolgáltatottságából építkezett. Azokból
a pillanatokból, amikor nem melegedhettek egymás takarója alatt, amikor elfelejtődött
receptoraikban az érintés, amikor csaltak és csalattak, amikor a nő meghallotta
háta mögött az utána lopakodó magány félelmetes lépteit, amikor a férfit csaknem
kitoloncolták, amiért új állampolgársága előtt elvált feleségétől, amikor a
nő nem értette, főorvosi kinevezése után miért sírja végig az éjszakát, amikor
a férfi hiába hajszolta a sikert és a nő hiába mondott le eszményeiről, amikor
nem segített alkohol és altató, sem felejtés, sem emlékezés. Igen, az égető
szúrás a szemhéj mögött, a szorítás a mellben, az üresen ásító lakás vagy a
reggelre idegenné váló partner, a soha meg nem írt levelek, a nem vezetett napló,
a be nem vallott gyengeségek, a szégyellt önzetlenség és a kötelező önzés, a
nemzeni nem akart és megfoganni nem engedett új élet, az elkapart seb, a kifekélyesedő
hiány - ennek volt köze a leheletnyi simogatáshoz, ez tette érvénytelenné ebben
a börtöncellánál alig barátságosabb betegszobában az evidenciákat, ez borította
fel a kötöttségekre hivatkozó észérveket, helyezte hatályon kívül az külső elvárásokat
és a belső megfelelni akarást, ez törölt el minden munkahelyet, szerződést,
állampolgárságot, beteg szülőt és eladhatatlan családi házat, hálát és ragaszkodást,
tartozikot és követelt, jogot és kötelességet - a lelkiismeret színültig tömött,
túlsúlyos, átkozott, tovább nem cipelhető hátizsákját.
A nő érezte, a haladék kattogása abbamarad. Egyszersmind a
levegő is mintha elfogyott volna körülötte. Szédülni kezdett, zsibbadt az ajka,
szeme előtt ijesztő fekete leplek lobogtak, úgy érezte, minden erő elszáll a
testéből. Félt, hogy egyre erősödő fülzúgása miatt nem tudja majd megállapítani,
vajon tompán koppan-e avagy élesen, visszhangosan csendül az, amit kimond:
- Köszönöm, jól.