Brassai Viktor

A magyarországi "elsüllyedt nemzedék" tagjainak pályájával párhuzamos Brassai Viktoré is. Kortársai mint szavalóművészt is ismerték; munkásotthonok dobogóiról, lakásokban hirdette a haladó magyar és világköltészet szavát. Sokatígérő költőként indult; életében neki is – mint nem egy magyarországi társának –, csak egy kötete jelent meg (Együtt és külön, 1938) – ő is belekapcsolódott az illegális Párt munkájába, őt is kegyetlenül üldözte a román, majd a bécsi döntés után –, a magyar fasizmus, ő is valahol a szovjet fronton pusztult el 1944-ben.

Versei a Nyugat költőin iskolázott, igen tehetséges költőre vallanak, akire kortársai, elsősorban József Attila lírája is hatott. Őt is kortársainak nagy dilemmája kínozza: értelmes, tartalmas, emberi életet szeretne élni, szép szerelmet kíván, igaz társakat, – de az egyre komoruló kor megakadályozza benne, üldözi. Ő is tudja, le kell számolnia sok mindennel:

Enyhe szépségek lágy virága,

tudom, nekem már nem terem,

hajós vagyok ezrek sorába

viharos, zajló tengeren,

hajós vagyok, ki néha gyenge,

nagyon siratja életét,

de most a zivatarba zengve

mondja a tenger énekét ...

(Történelem)

A "tenger éneke": a szabadság követelése, a nép uralma, az egyre világosabban látott és felidézett szocialista társadalom, az értelmes, új rend. Brassai költészetében azonban a jövő megidézése és sóvárgása mellett egyre inkább, a komoruló haláltváró, baljóslatú versek szaporodnak el – mint kortársánál és verskötete kritikusánál, Radnóti Miklósnál.

Brassai Viktor nagy költő-ígéret volt; érzékeny lírai alkat, lendületes versépítő. Mint az "elsüllyedt nemzedék" oly sok tagja, ő sem láthatta meg azt, amit Történelem című versében felidézett:

S konok szelek hiába fújnak

még felleget az égre itt:

az ég alján már ég az új nap,

egy új kor bontja szárnyait ...