Horváth Imre

Horváth Imre régi értelmiségi családból származik. 1906-ban Margittán született, középiskoláit Nagyváradon végezte, egyetemi tanulmányokra azonban már nem tellett. Tisztviselőnek állt, majd 1927-ben újságíró lett. 1934-től, első verseskönyvének megjelenése óta elsősorban irodalommal foglalkozik. Költői, világnézeti fejlődésében döntő szerepet játszott, hogy utat talált a Korunk írói köréhez. Első megértő bírálója Gaál Gábor volt. A felszabadulás után román Állami-díjjal jutalmazták.

Horváth Imre a miniatűrök művésze. Nem tartozik a legtermékenyebb alkotók közé, összegyűjtött versei egy karcsú kis kötetben elférnek. Távol áll tőle az orkesztrális zengés, a fortissimo, nem tör harsányan az emberi lélek és a világ újabb s újabb tartományainak költői meghódítására. Versei apró megfigyeléseket, elmés gondolatokat, finom színeket rögzítenek. Kedveli a keleti, japán, kínai hatású négysorosokat: egész költészetét a belőlük kölcsönzött formai és gondolati szigor hatja át. Tömörségre és világosságra törekszik, felesleges szavakat nem használ. Gondolatait, érzéseit, ha mégoly összetettek s árnyaltak is, ki tudja fejezni tőmondatokban vagy egyszerű bővített mondatokban, a legegyszerűbb képekkel:

Nincs tisztesség e földön?

Nincs égi tisztaság?...

Én apám arcát őrzöm.

Hallom anyám szavát.

(Nincs tisztesség e földön)

Az epigrammatikus, tömör szerkesztésmód felel meg legtökéletesebben áttetsző, racionális költőiségének. Alkotómódját ezért mindenekelőtt a világos gondolati építés jellemzi. Bravúros rímelő, ám nem öncélúan, a sorvégek összecsengő rímei kikristályosodott gondolatokat zárnak be. Költészete mégsem hideg, fémes fénnyel világít, hanem meleget árasztóan izzik, mint a parázs, mert csillogó racionalitásához őszinte emberszeretet, meleg humanizmus társul. Képanyaga pasztellszínekből áll; növények, virágok, állatok, az égbolt fénylő csillagai, az évszakok változása – megannyi számtalanszor megénekelt költői tárgy kap új hangulatot és jelentést verseiben, s jelképezi az elmúlt három évtized kisembereinek örömét, bánatát, életét.

Humanizmusa már pályakezdésekor is több volt a puszta részvétnél s együttérzésnél. Az ínség, nélkülözés, mely osztályrészéül jutott, a kisebbségi {957.} sors azonosította a szenvedőkkel, a társadalom számkivetettjeivel, a nincstelenekkel. Sorsukat így belülről fejezte ki, átéléssel, lírai hitellel: eleinte panaszos hangon, lágyan, néha keserű rezignációval. A félelem, az elvágyódás, a magány költészete volt ez. A szenvedőkkel való azonosulás még nem politikailag tudatos táborkeresést vagy társakra találást jelentett:

Jobb egyedül. Baktatok csendben.

Kóbor kutyák értenek engem.

(Kutyasorban)

A harmincas évek végén fontos eszmei tisztázódás folyamatán ment keresztül. Ennek nyomán szólalt meg költészetében a tudatos elkötelezettség, a hovatartozás és felelősségvállalás hangja:

Mint híd alatt háló áldott szegények,

oly szegény légy. Vagy náluk is szegényebb.

Tiszta légy, mint a gyolcs, mit sebre kötnek.

Légy oly szabad, mint a be nem kötött seb.

(Ha egyszer hangod támad)

S oly igaz légy, – ha egyszer hangod támad,

mint gyárszirénák szavában a bánat.

Ettől kezdve nemcsak kifejezte a szenvedők és elnyomottak gondját, hanem tiltakozó szavát is felemelte érdekükben. Hangja érdesebbé és keményebbé vált. A fasiszta diktatúra és a világháború a felháborodás hangjával telítette költészetét:

Bontsd ki hajad és oldd meg az öved:

meztelenül kívánlak, – Gyűlölet!

– írta 1941-ben. Szimbolikus, de félreérthetetlen tartalmú versekkel ( Féregsors, Horog, Fecske a felhős ég alatt, Utolsó mohikán) emelte fel szavát a barbarizmus, a pusztítás ellen; harcos antifasiszta tettek voltak ezek. Az utolsó mohikán, legszebb költeményének hőse az emberi helytállást és a szabadságszeretetet példázza nemes pátosszal. A Fűért, fáért című költeményében pedig a fasizmus üldözötteinek és kiszolgáltatottainak emberi jogait hirdette az erőszakkal szemben:

Fűért, fáért halljátok hát szavam:

követelem, hogy igazuk legyen:

itt élni fűnek, fának joga van,

akár völgyben sarjadt, akár hegyen.

A felszabadulás után költészetének horizontja kitágult, érdeklődése több irányú lett, mint annakelőtte, verseinek tartalma gazdagabbá vált. Azok közé a költők közé tartozik, akiknek töretlenül ível felfelé a pályájuk, az őszin-{958.}tétlenség vagy a neofita túlbuzgóság soha nem tette szerény hangját disszonánssá. 1960-ban összegyűjtött versei elé méltán írhatta e szavakat:

nem ér el, –

megrakott szekérrel.