A rekordáló ének

A költészet fejlődésének egyháziból a világiba, latinból a magyarba való átmenetét a rekordálás és mendikálás – korábban már említett – gyakorlata érzékelteti legjobban. Ennek a szóbeliségben élő énekköltésnek a forrásvidéke az iskola. Az egyes darabok szerzői jobbára maguk az iskolamesterek, előadóik pedig jutalom, alamizsna reményében a szegény sorsú diákok. Hallgatóik általában a köznép soraiból kerültek ki, de volt rá eset, hogy magasabb (udvari) körök is meghallgatták őket. Ilyenkor latinul beszéltek, egyébként mindig magyarul. A népszokások máig élő hagyományai alapján fogalmat alkothatunk ugyan ezeknek az ünnepségeknek mibenlétéről, de minthogy alkalomhoz kötött eseményekről és élőszóval történt előadásokról volt szó, hiteles szövegemlékei szinte alig maradtak.

Egy vízkereszti latin dialógustöredék (In Epiphaniam, 1450 után) a háromkirályok betlehemi Jézus-imádását jeleníti meg verses képsorozatban. Magyar nyelven az egyetlen hiteles rekordáló-emlék Pécsi Ferenc plébános, kazári iskolamesternek Szent Miklósról írott magasztaló éneke (Laus Sancti Nicolai pontificis, 1529). A vers arra hívja fel a hallgatóságot, hogy nyújtson alamizsnát az éneket rekordáló, szegény sorsú tanulóknak. A szöveg Antonius Mancinellus (1452–1505) verséből készült fordítás, de sem tartalmi hűség, sem stílus szempontjából nem sikeres tolmácsolás. Viszont némi verstörténeti jelentőséget kölcsönöz neki, hogy első olyan költeményünk, amelyből szapphói versszakra emlékeztető képlet olvasható ki.

Az ajándékgyűjtő alkalmak leginkább az ünnepnapi népszokásokhoz kapcsolódtak (vízkereszt, Balázs-nap, farsang, Gergely-ünnep, Miklós-nap, karácsony). Egy 17. század közepéről fennmaradt Balázs-járó mondóka latin– magyar makaróni verse (szalonna-és kolbászkérés előtt) hivatkozik is a hagyományra: "Ma van szent Balas napja, – Rígiektől nekünk szokás hadva". A folklór erősen hagyományozó erejét ismerve, nincs okunk kételkedni abban, hogy mindezek hasonlóképpen történhettek és hangozhattak 150–200 évvel korábban is.

A rekordáló diákok nemcsak ilyen naptári ünnepek alkalmával álltak elő énekeikkel, hanem adott esetben időszerű politikai kérdésekben is fejtet-{187.}tek ki agitációt. Thuróczy János arról számol be krónikájában, hogy Mátyás király megválasztásakor iskolás fiúk csoportja ("coetus puerorum") kiáltozott ("clamare") választási hangulatkeltés végett kortesszövegeket. Bár röviden tartalmukat is elmondja, magukból a szövegekből nem idéz semmit.

Híradását száz év múltán Székely István egészítette ki egy négysoros verssel (Mátyást mostan választotta ...), azt állítva, hogy ez egyike azoknak a rigmusoknak, amelyet iskolás gyermekek "alá fel járván az utcán" Mátyás trónra-emelése örömére kiáltoztak. A rekordálás szokása a helyzetet valószínűvé teszi, biztosíték azonban nincs rá, hogy a Székely által idézett vers valóban hiteles 15. századi szöveg lenne.