A CSALÁD, A ROKONSÁG, A LOKÁLIS KÖTELÉKEK

Mindezek a folyamatok a család funkcióinak átalakulásával jártak együtt. Mindenekelőtt csökkent a korábban jelentős termelőegység, termelő szervezet szerepe, bár teljesen nem szűnt meg a háztáji földön, illetményföldön, bérelt területen vagy a megőrzött kertekben, szőlőkben fenntartott kisméretű mezőgazdasági üzemek miatt. Ugyanakkor az életszínvonal emelkedése, a falun kívül adódó munkalehetőségek és az ezzel járó mobilitás, a különböző forrásokból származó jövedelmek csökkentették a családnak mint termelői egységnek a jelentőségét, azt egyre inkább az elosztás egységévé alakították át.

Magának a családnak a szerepe azonban e hagyományosan családi alapú rendszerben a változások ellenére is centrális maradt.

Hatását illetően a család termelői funkciójának megszűnéséhez, illetve háttérbe {8-995.} szorulásához hasonló horderejű változásnak tekinthető a női munkavállalás elterjedése, és ezzel a nők önálló jövedelemhez jutása. Amellett, hogy emelte az életszínvonalat és új életviteli, fogyasztási szokásokat terjesztett el, hozzájárult ez a családon belül a hatalmi viszonyok megváltoztatásához, ami a pénz újfajta, nyíltabb kezelésében, a kölcsönös érdekek fokozottabb egyeztetésében, a szülőkével szemben a gyermekek és fiatalok érdekei előtérbe állításában mutatkozott meg.

Formailag a családszerkezet nem sokat változott. Már a század első felében általánosan elterjedt a kis család formációban élés igénye, s bár az 1970-es években a falusi családok 20%-a többgenerációs családokban élt, ebben a tényben nem az igény, hanem a kényszerűség tükröződött, átmeneti állapotot jelentettek az önállósulás útján (Sas J. 1972: 69, 82). Nem változott az sem, hogy lehetőleg a saját településen belül és a hasonló tanultságú, foglalkozású, társadalmi státusú családok gyermekei házasodtak össze, s a városit meghaladó maradt a megszülető gyermekek száma egy már reprodukciós válságban lévő társadalomban (Kulcsár R. 1978).

Változott viszont az egyén családon belüli helyzete mind a férjfeleség, mind a szülő–gyerek viszonylatban. A régi normák és az új igények közötti eltérés a családi szerepek és kivitelezésük módjának újraértelmezését igényelte, és ez a folyamat korántsem tekinthető lezártnak.

A legnagyobb változást a férfiak családfői hatalmának megrendülése jelenti. Erdei Ferenc már az 1930-as években felhívta a figyelmet arra, hogy „paraszti világunk teljes felfordulását semmi sem mutatja jobban, mint a paraszti társadalmakban oly féltve őrzött családfői hatalom kisajátítása” (Erdei F. 1937: 255). Meg kell jegyeznünk, hogy ez a hatalmi átrendeződés az agrárproletár családok körében indult meg legkorábban, ahol a férfi hatalmát nem támogatta földtulajdon, s ahol gyakori fizikai távolléte miatt a család tényleges irányítása jobban az asszonyok kezében volt.

A falusi férfiaknak komoly gondot okoz, hogy hogyan feleljenek meg szerepüknek ebben a társadalomban, ahol a család eltartása hagyományosan a családfő kötelességének számított, s egyben hatalma alapját jelentette. Ezért is fogadta sok férfi ellenállással felesége munkába állását: „Nincs ő arra rászorulva, zsebből eltartom én az asszonyt! Szégyellném is, ha nem tudnám megkeresni azt a kis kenyérrevalót” (Varsány, 1973. Jávor Kata gyűjtése). A férfiak családon belüli súlya csökkenésének a legszembetűnőbb szimptómája a megváltozott döntési mechanizmus. „Az én szavam volt itt csak egyedül. Most meg hát mit mondhatok. Legfeljebb csak annyit, hogy ma az inget mossátok, … így kapáld meg azt az öt szem krumplit. Nem embernek való ez. Hát asszonnyá legyek, vagy mi a szösz?” (Mátyus A.–Tausz K. 1984: 55). Az 1980-as évek falusi családjában már kevés volt az egyszemélyi döntés.

Veszített a családon belüli súlyából a gazdaasszony is, de nem sokat, mivel az ő hatalma nem gazdasági természetű volt (Bell, P. 1984: 196). Ugyanakkor, a férfiak pozíciójának meggyengülésével, viszonylag emelkedett az asszonyok státusa a családban.

A család fogyasztói funkciójának előtérbe kerülése is a női dominanciának kedvezett. Ma elég általánosnak tekinthető, hogy az asszonyoknak van nagyobb szava a családi kiadások terén, s nemcsak hogy ők törődnek jobban a fogyasztás terén zajló versengéssel, de sok tekintetben ők azok, akik gerjesztik azt. Ez annak is köszönhető, {8-996.} hogy a férfiak nagyobb méreteket öltött falun kívüli munkavállalása következtében megnőtt az asszonyok egymás közötti kapcsolattartásának a jelentősége. A termelőszövetkezetben közösen végzett munkán kívül a boltban, a buszmegállóban, az orvosi rendelőben adódó új találkozási alkalmak a női érintkezés sűrűsödését hozták, s egyben lehetőséget teremtettek arra is, hogy az új fogyasztási minták követésében egymástól mindig új ösztönzést kapjanak. „Nagyon össze vannak most szokva az asszonyok. Régen még annak sem örültek, ha sokbeszédű asszony volt a földszomszéd. Most nappal egymással mindent kibeszélnek” (Varsány, 1973. Jávor Kata gyűjtése).

A család megváltozott hatalmi struktúrája kikezdte az arra épülő hagyományos férfi, illetve női magatartási mintát. Legfontosabb változás ebben a vonatkozásban a nőktől elvárt engedelmesség és türelem értékének csökkenése a nők szemében, holott korábban az asszonyok oldaláról ennek az erénynek a belsővé tétele szavatolta a férfiak hatalmát. „Anyám mindig azt mondta, tűrjél, tűrjél, de én nem látom értelmét” (Varsány, 1973).

A családi szerepek átalakulása átmeneti helyzetet eredményezett, amelyet leginkább a tényleges és az ideális szerepek közötti konfliktus jellemez. Ennek tüneteként értékelhetjük a férj–feleség közötti viselkedési normák egyfajta megkettőződését. Eszerint a férfiak a privát szférában gyakran nagyobb egyenlőségre utaló viselkedést engednek meg maguknak a feleségükkel szemben, a nyilvánosság előtt azonban a régi beidegződések szívósabban élnek tovább. Ugyanígy az asszonyok is, a családfői hatalom látszatát őrzendő, mások jelenlétében jobban megadják férjüknek, a családfőnek kijáró tiszteletet. Így például nem mennek érte a kocsmába, hogy a barátok előtt megszégyenítve hazahívják. Viselkedésük otthoni „változata” ugyanakkor jobban tükrözi a tényleges erőviszonyokat, amelyet az jellemez, hogy a döntések egyre szélesebb körét vonják magukhoz, odáig terjedően, hogy ingázó férjük zsebpénzét is ők osztják ki. A legfiatalabb, de már házas generációnál a kétfajta viselkedés közötti rés azonban nagyrészt eltűnt.

A hagyományos nemi sztereotípiák nehezen adják át helyüket újaknak, mivel lassan változik az őket életben tartó társadalmi feltételrendszer, ezek között maguknak az érintetteknek a hozzáállása is. Korántsem csak a férfiak ellenállásával kell itt számolnunk, mivel maguk az asszonyok is idegenkednek a nemi szerepek feloldása irányában ható változásoktól. Fontos, de nem elégséges ebben a vonatkozásban is a gyermekintézményeknek a hagyományos nemi sztereotípiákat fellazító szerepe. „Nekem az olyan visszás” – mondta egy varsányi nagyanya, mikor fiúunokája az óvodai naposság után otthon is meg akart teríteni az ebédhez (Jávor Kata gyűjtése, 1973). Maguk az anyák nevelik bele gyermekükbe a hagyományos mintákat. Különösen erősek ezek a hatások a családban élő nagyszülő esetén.

Nem tekinthetjük mellékesnek azt a hatást sem, amit a férfi és a női szerep közelítésében, hagyományos szegregációjuk feloldása révén a tévénézés jelent. Mint utaltunk rá, ez a szabadidő-eltöltési szokás az egész családot, nem- és korcsoporttól függetlenül, közös tevékenységre gyűjti össze, s alkalmat ad az állandó véleménycserére is. Újdonságot jelent ez a tradicionális szórakozási mintákhoz képest. A felnőttek, házasok körében ugyanis az informális elkülönülés akkor is érvényesült, amikor a két nemhez tartozók egy helyiségben tartózkodtak. Így például a téli szomszédolások {8-997.} alkalmával a férfiak kártyáztak, asszonyaik tőlük elkülönülve varrtak, egymással beszélgettek.

A falun is általánosnak mondott „szerelmi házasságok” révén létrejött kis családban – jóllehet a házasságra lépésnél az érdekszempont sem kapcsolódott ki (Zsigmond G. 1978: 157–158) – nagyobb lett az érzelmi telítettség, csakúgy, mint a személyes felelősség. Egyáltalán, a normák ebben az új típusú kis családban „közelítenek a modernebb polgári eszményhez” (Tóth Z. 1980: 397). Meg kell említenünk, hogy a szegényparaszti réteg korábban is erősebb kiscsaládi individualizmusa mintegy modelljét adta ennek a változásnak.

A változások a szülő–gyermek viszonyt is érintik. Míg eddig a szülők elképzelései voltak a középpontban, most a fiatalok önmegvalósításán nagyobb a hangsúly. A hagyományos parasztcsalád a tradicionális értékek védelmével a konzerválás eszközeként működött. A család iránti kötelesség hangsúlyozása az egyéni érdekek háttérbe szorítását is szolgálta. Ez kérdőjeleződött meg az utóbbi évtizedek változásai során a gyermekek és fiatalok érdekeinek előtérbe kerülésével (Cseh-Szombathy L. 1991:12).

A családi funkciókban bekövetkezett változások mellett az 1960-as évektől a gyermekekkel kapcsolatos szülői aspirációk változása az, ami döntően befolyásolta a gyermek családon belüli helyzetét. Bár az 1970-es évektől a folyamat bizonyos visszafordulása figyelhető meg, s a fiatalokat, főleg a szezonális munkák idején, jobban bevonják a mezőgazdasági munkába, a fő tendencia mégis a taníttatásuk, a mezőgazdaságból való elirányításuk lett. Ehhez a szülők anyagi hátteret és időt biztosítottak számukra, és ezzel párhuzamosan kezdték kivonni őket a gazdasággal kapcsolatos munkákból. Zsombón egy családban a szülők büszkén mondták: lányukat úgy nevelték föl, hogy „egyetlen egyszer sem volt rá szükség, hogy ő adjon a jószágnak” (Zsombó, 1975. Jávor Kata gyűjtése). H. Sas Judit történelmi jelentőségű kultúra- és életmódváltás jeleként értékeli, hogy lezárult a munkakultúra apáról fiúra való hagyományos átadási módja. A gyermekek ruházatának középpontba kerülése is része ennek a városi mintához való fölzárkóztatási kísérletnek (Sas J. 1972: 94). Nem független ez a folyamat a mezőgazdasági termelés nagyobb jövedelmezőségétől, s ezzel is összefüggésben, egy új jutalmazási rendszer kialakulásától sem. A gyermekek segítségét gyakran dotálják, magnót, biciklit ígérnek nekik buzdításul. A fiatalok öltözéke terén kialakult fogyasztási verseny aránytalansága tükre lett ugyanakkor a szülők értékzavarának is, annak, hogy a fölzárkóztatás egyéb területein nem tudtak gyermekeiknek segítséget nyújtani. A „terhek-munkák elosztása egyik oldalon, kímélet és a juttatás elosztása a másik oldalon fedheti fel leginkább, hogy az egész családdal és a különböző családtagokkal kapcsolatban mik a családok elsődleges céljai, és milyen lehetőséget biztosít maga a család éppen a tervek megvalósítása érdekében tagjai számára. Leginkább a gyerekek számára biztosítják a világban való megjelenést, a beilleszkedést” (Sas J. 1972: 197–198).

Mivel a család most olyan szerepekre készít fel, amelyek épp átalakulóban vannak, az ebből fakadó értékzavart és bizonytalanságot a család maga is közvetíti. A falusi szülők gyermeküket a kiemelkedés általuk is ismeretlen mintáira, inkább csak a negálás oldaláról tudják ösztönözni: „Hogy tróger ne legyen.” „Hogy ne fogja a kapát napról napra” (Mihályfa, 1989. Jávor Kata gyűjtése). Identitászavaruk is oka {8-998.} tehát annak, hogy nem adják át a munka kultúráját. A megváltozott jövőkép alapjaiban hat a családi nevelésre (Jávor K. 1981).

Elmondható, hogy az összes családtag közül a gyermekek családon belüli helyzete értékelődött fel a legjobban. Középpontba kerülésükkel megnőtt érzelmi hatalmuk szüleik felett. „Úgy kell a mai gyerekkel beszélni, hogy nehogy megsértődjön” (Zsombó, 1976. Jávor Kata gyűjtése). A megváltozott szülő–gyermek viszonyt mutatja, hogy a gyermekek, a rájuk nehezedő családi nyomás ellenére, szabadon választanak párt és hivatást, ha ez a szabadság viszonylagos is. Az asszonyok a gyermeket egy kicsit férjük ellenében helyezik a családi élet középpontjába, amit egy „a gyermekemért élek és hozok áldozatokat” című stratégiával hitelesítenek. A fiatal öltözéke, motorbiciklijének márkája nemcsak kiemelési stratégiájuk része, de a szülők élete eredményességének is fontos mutatója (Jávor K. 1978b).

A fiatalok előnyös útnak indítása (sok ajándékkal járó nagy lakodalom, önálló otthon) gyakran a szülőgeneráció életszínvonalának alacsonyan tartása, illetve befagyasztása árán valósult meg, mint erről szóltunk. Különösen állt ez az egykori szegényebb rétegekre, akiknek saját házuk is átalakításra szorult volna, de erre a fiataloknak szánt beruházások miatt nem kerülhetett sor. Ugyanakkor mai napig ez az a pont, ahol a szülő–gyermek közötti függőségi viszony megmaradt, sőt új támpontot nyert. Különösen alkalmas erre a családi ház építése, amelynek teljes elkészülte (kerítés, vakolat) hosszú éveket vesz igénybe, s ezen idő alatt a fiatalok nem tudják nélkülözni szüleiknek sem anyagi, sem fizikai segítségét. A társasház-építkezés eltérő stílusa inkább alkalmas a fiatalok függetlenségének gyors megteremtésére. Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy a falu új vagy megváltozott jelentőségű ünnepei is valamiképpen a fiatal korosztállyal függenek össze, s így a nekik szánt juttatások részének tekinthetők. Gondolunk itt elsősorban a ballagásra – amely természetesen a tanulásnak életükben betöltött megnövekedett presztízsét is reprezentálja –, de ünnep lett az első áldozás, a bérmálkozás, az eljegyzés, s nem utolsósorban a lakodalom, amelynek mérete egyre látványosabban nőtt meg az utóbbi évtizedekben. Sok vidéken például megduplázódott ez az ünnep azzal, hogy a vendéglátás a menyasszonyos háznál jelentőségében a vőlegényes háznál tartott lakodalom mellé emelkedett.

Láthatjuk tehát, hogy a szülő–gyermek alárendeltség alapját jelentő földbirtok megszűntével a függőség nem szűnt meg egy csapásra, csakhogy most a „nyers gazdasági viszony nem közvetlenül jelenik meg” (Pápay Zs. 1989: 23). E függőség lazulásának különböző stádiumai voltak. A most 60–70 éves nemzedék, a megelőző korosztálytól eltérően, már a termelőszövetkezet időszakában élte meg felnőtté válását, s így szülei föld adta hatalmát már nem tapasztalta meg, de a gyermeki függőség hagyományos mintáinak erejét még igen. Ugyanakkor a nekik juttatott szülői segítség sem volt még olyan méretű, mint amit ők adtak gyermekeiknek. Nekik már nagyobb anyagi erőforrásaik voltak, mint annak idején az ő szüleiknek, s gyermekeik életszintjét látványosan meg tudták emelni. Az 1970-es 1980-as években a gyermekeiket új családba kibocsátó szülők már visszafogták a munkatempót, s valamelyest növekedtek fogyasztási igényeik is, így az egészség fenntartásának igénye. Ők már nem kényszerültek saját életszínvonaluk teljes befagyasztására gyermekeik előnyös útnak indítása érdekében.

{8-999.} Szülők és gyermekek egymáshoz kötődése a közös erőfeszítések jegyében azonban meglehetősen egyoldalú volt. A gyermekek sok esetben nem viszonozták a kapott segítséget az elöregedett szülők támogatásával. Még együttlakás esetén is előfordult a szülők és új családot alkotó gyermekeik kapcsolatainak kiüresedése, érdeklődési körének elválása (Sas J. 1978, Zsigmond G. 1978). Különösen a ház körüli és háztartási munkában már részt venni képtelenek voltak azok, akik magukra maradtak, olykor saját családi körükben is „kommunikációs vákuumba” kerültek, mint Hoppál Mihály (1970: 21) gyöngyösvisontai kutatása során megállapíthatta.

Az 1980-as években a helyzet jobban a fiatalok oldaláról változott. Egyrészt saját megnövekedett erőforrásaik következtében, másrészt annak a normának megerősödése következtében, hogy az esküvő után azonnal külön akarnak költözni, s ha erre más lehetőség nincs, inkább albérletbe is elmennek. A fiatalok saját bevételével és a korai elköltözéssel tovább szűkült a szülői befolyás tere. A pénzkereső fiatalok amúgy is egyre kevésbé engedik, hogy „a szülő parancsoljon nekik, mert ők dolgoznak meg azért a pénzért” (Örsi J. 1990: 192). Mindez a szülő–gyerek viszony más-más minőségét eredményezte.

A változás folyamata korántsem volt azonban egyenes irányú, sokszor éppen az új helyzetek szülik a régi megoldásokat. Így például az anya munkába állásával gyakran a nagyanya dolga lett a bölcsődés, illetve iskolás korú vagy a beteg gyermekek felügyelete. Arra is ismerünk példát, hogy ezt a feladatot az idős szomszédasszony látta el, cserébe bevásárlásért, nehezebb munkák elvégzéséért a fiatal szomszédok oldaláról (Molnár M. 1992). Az ilyen megoldások szintén alkalmat adtak a hagyományos nevelési minták közvetítésére is, amelyek egyébként a gyermekintézmények fokozatos térhódításával visszaszorulóban voltak.

Ezek a változások a társadalmi kapcsolatok fenntartásának hagyományos mintáit sem hagyták érintetlenül. Itt két fontos változásra hívjuk fel a figyelmet. Az egyik a növekvő családi elzárkózás, ahogy Löfgren nevezi a „család központú életstílus” (Frykman, J.–Löfgren, O. 1987: 91), és ezzel párhuzamosan a magán és a nyilvános szféra szembenállásának erősödése. A magánélet súlyának növekedése mintegy a közösség ellenében történik. Ezt a tendenciát szemléletesen tükrözi az ünnepek funkcióváltozása, az, hogy azok a „közbülső” ünnepformák maradnak el, amelyek korábban a bensőséges családi és a nagy, reprezentatív ünnepi alkalmak között helyezkedtek el. Gondolunk itt például a disznóvágásra, ahová a jó emberek tágabb köre helyett ma már csak a szűk család hivatalos, s amely ünnepből munkaalkalommá vált: elmarad az éjszakába nyúló éneklés, poharazgatás. De megemlíthetjük a névnapot is, ahová korábban meghívás nélkül jöhettek a barátok, mára viszont inkább zárt családi esemény lett. Ugyanakkor a nyilvános szférában zajló ünnepek egyre látványosabbá válva a fogyasztási verseny részei lettek.

A kapcsolatok beszűkülésének jeleként értékelhetjük azt az új divatot is, hogy keresztszülőnek egyre inkább testvért választanak, noha korábban ez a kapcsolat éppen a rokoni kör bővítésének lehetőségét jelentette.

A másik fontos változás a kapcsolatok bizonyos mértékű eldologiasodása. A viszonylag rövid távú, kiegyenlített csere került előtérbe a társadalmi kohéziót erősítő, hosszú távú csere helyett. A testvér keresztszülőnek hívása azért is praktikus, mert vele, a gyermek életében a legfontosabb ajándékadó személlyel nyíltan megbeszélhető {8-1000.} az elvárt ajándék, a cserejellegnek megfelelően. A viszonzási rendszer új, tisztázatlan csereértékei is az okai annak, hogy a rokoni kört a kölcsönös segítségnyújtás alkalmaikor is előnyben részesítik.

A fiatalabb generációknál ugyanakkor a munkatársi kapcsolatok erősödésének a tanúi vagyunk.

A fogyasztás terén kiéleződő versengés is oka lehet a kapcsolatokat szűkebb körre szorító, a magánszférát védő, óvatosabb kapcsolattartási mód terjedésének. Itt említjük meg, hogy a kapcsolatok fokozódó érzékenysége miatt a korábban általánosan bevett tréfával, ugratással csak óvatosan és szűkebb körben lehet élni. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a falu tradicionális kapcsolathálójának működtetésében oly fontos köszönés kötelező köre is leszűkült, már csak azért is, mert egyre több falubelit nem ismernek.

Ezzel a tendenciával szemben fontos hangsúlyoznunk, hogy a rokonság továbbra is alapintézmény maradt.

Azt is meg kell említenünk, hogy nagyobb munkaerőt igénylő tevékenységek körében fennmaradt a kölcsönös segítség intézménye, tovább éltek az együttműködésnek a családnál és a rokonságnál szélesebb körű formái, sőt a kisüzemi termelés fellendülésével még erősödtek is a viszontszolgáltatások az érdekek kölcsönös belátásának alapján (Pápay Zs. 1986: 61).

A termelőszövetkezetek szervezése után a szállítóeszközök hiánya késztetett kooperációra. „Senkinek sincs fogata, muszáj egy nap alatt letörni a kukoricát, hogy egy fuvarral el tudják szállíttatni. Ezért segítséget hívunk” (Varsány, 1973. Jávor Kata gyűjtése), de szénamunkáknál, a kukorica törésénél, fosztásánál, babfejtésnél is elkelt a segítség.

A kölcsönmunkák esetében nem mindig a gazdasági érdek játszott szerepet, a társadalmi kapcsolatok fenntartása legalább olyan fontos volt. A külső szemlélő számára talán még fontosabb is – éppen, mert a falu viszonylagos zártságának megszűnésével az emberi kapcsolatok fellazultak, a társas alkalmak korcsoportot, szomszédságot átfogó funkciója megcsappant, miközben nőtt a család jelentősége.

A kölcsönös segítés intézményei között külön kell szólnunk a házépítő kalákákról (Sík E. 1988). A vidéken megvalósult nagyarányú házépítés, felújítás, komfortosítás elképzelhetetlen lett volna a család, a rokonok, a szomszédok, kollégák segítsége nélkül. Az ácsot, kőművest megfizették, de a segédmunka és a belső szakipari munkák, a vidéken élők szakképzettségének is köszönhetően, nem kerültek pénzbe. A falun élő ingázó a helyben lakó családon kívül segítségül hívta városban lakó brigádtársát, ő pedig részt vett annak peremvárosi háza vagy vidéki nyaralója építésében. A mozgósítás mértékére jellemző Vidacs Bea feljegyzése Szentpéterszegről 1970–1971-ből, ahol egy lakóház építkezésén harmincöten vettek részt, közülük harminchárman „törlesztés formájában… vagy segítség, tehát előleg vagy kölcsön formájában, hogy később legyen az illetőnek segítsége” (Vidacs B. 1985: 514).

A kölcsönös segítés körébe sorolhatjuk továbbá a lakodalmi ajándékozásnak az 1970-es évektől felértékelődött szerepét. Sajátos takarékként működött, ami után nem szedtek kamatot. A szülőkön kívül a keresztszülők, nagyszülők, a rokonság, szomszédság, kollégák, az összes meghívott előre megbeszélt ajándékot adott a fiataloknak. Az így összegyűlt tárgyakból felszerelődött a fiatal pár konyhája és legalább {8-1001.} egy szoba berendezetten várta őket. Pontosan számon tartották, hogy ki mit, milyen értékben ajándékozott nekik, és a következő évek folyamán részletekben „törlesztettek” az adott családban sorra kerülő házasságkötéskor. Olyan eset is előfordult, hogy azok is vittek élelmiszerkosarat a lakodalomba, akik nem voltak meghíva. Természetesen ezt is viszonozni illett. Így még az alapvető élelmiszerek beszerzése sem volt gond. Különösen látványos volt a menyasszonytáncból származó bevétel növekedése, ami az 1950-es években még 1000 forint körül mozgott például Felsőtárkányban, az 1970-es évekre azonban már 20–50 000 forintos nagyságrendet ért el Varsányban, Tázláron, s így az új párnak térültek meg a lakodalom költségei, amit szüleik álltak (Zsigmond G. 1978; Sárkány M. 1978: 121; Hann, C. 1980: 142).

A kölcsönös segítségnyújtásnak mindezen formái az egyenlőség és a kooperáció etikájának bizonyos fokú folytatódó fontosságát tudatosították.