A TERMELÉS ÉS FOGYASZTÁS KERETEI – INTÉZMÉNYEK ÉS SZERVEZETEK

A parasztgazdaság valamennyi tevékenysége elsősorban családi keretben zajlik. A parasztgazdaságokat alkotó elemek számbavételekor, az „üzem” működésének vizsgálatakor nem választottuk külön a család intézményétől, hiszen éppen a családi keret az egyik lényegi, meghatározó tényezője a paraszttársadalom legkisebb egységének, a parasztgazdaságnak. A családi kapcsolatok révén tágul egyre szélesebbre a termelés és fogyasztás kerete, amely magába foglalja az összes rokonsági intézményt, a vér szerinti és a műrokonsági intézményeket egyaránt. A rokonsági intézmény több száz családi gazdaságot foglalhat magába és ez az azonos működésű intézményi keret színtere túl is nőhet egy falut, kisebb-nagyobb működési színteret, mikrorégiót hozhat létre. A rokonság intézményével behálózott családokban, falvakban és régiókban folyik tehát a termelés és fogyasztás, és a csere is. A családi intézmény és a gazdasági tevékenység összetartozásából következik, hogy bármelyik rugalmasan alakítható, változtatható oly módon, hogy a gazdasági igényeknek megfelelően még a szűkebb családi gazdaság is tágítható, mely egyes esetekben, főleg a korábbi korszakokban fogyasztói funkciót ellátott – vagyis több nukleáris családból álló nagycsalád (Faragó T. 1977) –, más esetekben, főként századunkban inkább csak a termelői tevékenységre korlátozódott.

{8-499.} Mindmáig a rokonság intézményének hálói bizonyultak a legerősebbeknek valamennyi intézményhez képest. Egyébiránt ezen intézményi hálók láncai képesek nagy földrajzi távolságokat is átfogni, egybekapcsolni (Fejős Z. 1991).

A rokonsággal szinte egyenrangú, de természeténél fogva lényegesen szűkebb hatóterű a szomszédság intézménye. Szállóigévé vált, hogy „az ember hamarabb rászorul a szomszédjára, mint a testvérére”. Az bizonyos, hogy a közelség és az egymásra utaltság éppen a falusi családi gazdaságok lényegéből fakadóan a rokonságéhoz hasonló, szoros szálakat von közéjük, intézményi keretét adva a gazdasági és szimbolikus szférán belüli számos tevékenységnek.

Egy-egy település lakosságának életét szervezte egységgé a közigazgatás intézménye (a tanács, a magisztrátus, a képviselő-testület, attól függően, hogy milyen jogi helyzetű volt az adott település). Minél meghatározóbb a családi keretű termelői tevékenység, annál inkább jelentkezett az önkormányzat elsőrangú feladataként a termelés és az értékesítés megszervezése (Szilágyi Miklós 1973).

Különösen a jobbágyfelszabadítást megelőző korszakra vonatkozóan érvényes a fenti megállapítás, de jelenlétével korszakunkban is számolnunk kell, mivel szűkebb gazdasági és értékesítési területen fennmaradt. A 19. század második felében jelentek meg a falvakban és a mezővárosokban a közbirtokosságok, gazdasági társulások, amelyek lazán kapcsolódtak a közigazgatás szerveihez még a két világháború között is. A helyi igazgatás szervei gyakorolták az igazságtevő és büntető jogokat is a közösség értékrendjének megfelelően, a falvakban, mezővárosokban lakók gazdasági érdekeinek védelmét szolgálták közvetve vagy közvetlenül (Szilágyi Miklós 1977a; Bellon T. 1974; Varga Gy. 1974; Kocsis Gy. 1984).

A gazdasági funkciók mellett az önkormányzatokon keresztül érvényesült az államhatalom. A korábbi évtizedekben nagyobb befolyása volt a földesúrnak, az 1870-es évektől pedig a megyének. Az 1871. évi községi törvény tovább erősítette az állam befolyását a jegyzőkön keresztül, akik a kormány helyi képviselői voltak (Horváth Z. 1972). Ugyancsak ekkor lépett életbe a virilizmus, ami a parasztság többségét kizárta, egyben pedig a többséggel ellentétes érdekekkel bíró kisebbséget bevonta az önkormányzati testületbe. Ily módon egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az igazgatási szervezetekben tevékenykedés gazdasági előnyökkel jár. A korábbi évtizedekben a gazdasági érdek gyakran, ha nem is szorult háttérbe, de ellepleződött az egész közösség érdekeit védő funkciója révén (Erdei F. 1974; Magyary Z.–Kiss I. 1939; Köteles L. 1977).

Az önkormányzat feladatai közé tartozott a helyi oktatás megszervezése, ami a szellemi tőke megszerzésének intézményesített kerete. Témánk szempontjából az ismereteket átadó, a közvetítő – a tanító – szerepe lényeges, aki az önkormányzat szegődményese, majd alkalmazottja volt. A mezőgazdasági ismereteket tanító intézmények sorát 1797-ben a keszthelyi Georgikon nyitotta meg, amit 1818-ban a mosonmagyaróvári, majd újabb akadémiák és tanintézetek követtek. Az ezekben az intézményekben tanulók, még ha a parasztságból kerültek is ki, akkor is az uradalmakban dolgoztak, megszerzett szaktudásukat nem parasztgazdaságokban hasznosították. A 19. század végétől egyre több helyen, rövid idejű gazdasági tanfolyamok biztosították az okszerű mezőgazdasági termeléshez szükséges szakismeretszerzés kereteit, mely tanfolyamok különösen a két világháború között lettek népszerűek.

{8-500.} Az önkormányzat gazdasági szervező tevékenysége fokozatosan csökkent. E csökkenés két csatornán következett be. Az egyik, az érdekképviselet terének leszűkülése a jelentősebb méretű parasztgazdaságokra, a másik pedig a munkamegosztás további szélesedése. A faluközösség megszűnésével, a mezőgazdaság kapitalizálódásával egyre szűkebb, specializáltabb, szakszerűbb feladatokat ellátó gazdasági és érdekvédelmi szervezetekre volt igény. Ezeket az igényeket elégítették ki a gazdasági társulások és szervezetek, amelyek az adott településen működő üzemtípusoknak megfelelően szerveződtek. Tehát közbirtokosságok működtek a földművelés, állattartás, erdőgazdálkodás szervezésére, de megtalálhatjuk a szőlő-, illetőleg a kertgazdaságra szervezett társulásokat is. A termelés szervezése mellett egyes közbirtokosságok vállalkoztak is, vagy egyenesen vállalkozásra jöttek létre. Például földvásárlásra, földbérletre vagy pedig mezőgazdasági gépek vásárlására (Varga Gy. 1974; Kovács Károly 1982). A közbirtokosság azonban nem pótolta a faluközösség érdekvédelmi szerepét, sokkal inkább annak egy részét vette át, és elsősorban a gazdasági különbségek, érdekek mentén szerveződve a falu lakosságának csak egy részét foglalta magába.

Az egyes parasztgazdaságokat összekötő gazdasági és érdekvédelmi szervezetek voltak a különböző szövetkezetek. A gazdaszövetség jelentős szerepet vállalt létrehozásukban. A 19. század végétől (1879) szerveződtek a tejszövetkezetek, a fogyasztási, értékesítési és hitelszövetkezetek (Gyimesi S. 1965). Ezeknek a szövetkezeteknek kiemelkedő szerepük volt a mezőgazdaság kapitalizálódásában, tisztségviselői pedig ennek megfelelően nem csupán gazdasági előnyökkel, hanem presztízzsel is rendelkeztek.

1900 után sokféle egylet és kör alakult meg a nagyobb falvakban és a mezővárosokban, különösen az első világháború után szaporodott meg a számuk. E körök, egyletek már egy-egy réteget vontak egybe közös gazdasági és politikai érdekeiknek megfelelően. A sokféle szervezet jelzi a paraszttársadalom, illetőleg a falusi társadalom egyre nagyobb tagoltságát, ami azt mutatja, hogy a „rendi eredetű népességtömb” rétegekre bomlott, a gazdasági, faluközösségi szolidaritást felváltotta az érdekkülönbözőség (Erdei F. 1974; Balogh I. 1965; 1973; Köteles L. 1977). A két világháború között népkönyvtárakat, vándorkönyvtárakat is létesítettek, amelyek működtetése meglehetős egyenetlenséget mutatott, helyenként azonban az olvasással szerzett ismeretek szimbolikus tőkeként halmozódtak fel. Ennél fontosabb ismeretterjesztő és politikai szervező szerepük volt az olvasóköröknek. Ugyancsak ebben a korszakban szerveződtek meg a mozik is a népesebb településeken, amiben a helyi iparosságnak volt jelentős szerepe (Balogh I. 1973).

Meghatározóak voltak az egyes településeken működő egyházi szervezetek és az egyház által szervezett társulatok, körök. Az egyházközségek a felekezeteknek megfelelően működtek igen szoros kapcsolatban az önkormányzattal. Az egyházak hatalmi szerepe a szimbolikus szférán belül érvényesült, az oktatásra és a tágabb értelemben vett kultúra megőrzésére és megtartására, mondhatni konzerválására szorítkozott a vizsgált időszakban. Korszakunk utolsó szakaszában erősödött fel különösen a katolikus egyház szerepe a falusi szabadművelésben, amellett, hogy megtartotta előnyös helyzetét az oktatásban. A két világháború között számos helyen alakultak felekezeti, főleg katolikus és protestáns szervezetek, körök. Ezek ugyanúgy, mint {8-501.} valamennyi formális intézmény jelentős, korszakunkon végigvonuló társadalmi és politikai mozgalmakból nőttek ki (Balogh I. 1973; Filep A. 1974).

A speciális funkciójú, formálisan szervezett intézmények (társulatok, körök, egyletek) a gazdasági érdekek mentén kapcsolódtak egymásba. Egy-egy, nem gazdasági funkciójú szervezetet éppen a gazdasági érdekek szétválása osztott ketté, helyesebben duplázott meg. De ugyanilyen szerepe lehetett a nemzetiségi hovatartozásnak is a többnemzetiségű településeken. Csekély népességű falvakban ez a folyamat viszont azt eredményezte, hogy a jelentős gazdasági súllyal rendelkezők maradtak benne a szervezetben, a többiek pedig egész egyszerűen kihullottak. Ily módon például a nagyobb településeken két vagy több olvasókör is alakult, kis településeken pedig csak egy, aminek csupán a jelentősebb földbirtokkal rendelkező parasztok voltak a tagjai.

A formális intézmények működtetése speciális feladatot, munkát jelentett, melyeket választott tisztségviselők és fizetett alkalmazottak, szegődményesek, szolgák végeztek el.