A MAGYAR NÉPHIT SZINKRON VIZSGÁLATI MÓDSZERE

Az ősvalláskutatás természetesen a magyar néphitkutatásnak legrégebbi, de nem egyetlen ága volt. Már a 19. század eleje óta jelentek meg közlések kisebb vagy nagyobb etnikai csoportok, tájegységek néphitéről. Ezeket a leírásokat, közléseket folyóiratokban és tájmonográfiákban egyaránt fellelhetjük a 19. század első évtizedeitől kezdve. Ekkor már megkísérlik a néphitet a népi kultúra egészében elhelyezni és értelmezni, funkcióit a napi társadalomban keresni, jelrendszerét világossá tenni.

Természetesen külön problémát jelentett kezdettől fogva a vallás és a néphit egymáshoz {7-508.} való viszonya és a különböző egyházak laikus kultusza. Ez utóbbiak néha összevegyülnek a néphittel, de néha attól teljesen külön találhatók (Bálint S. 1938; 1944b; 1973; 1977).

Amint láttuk, már Róheim Géza megkísérelte az ősvalláskutatás mellett a magyar néphitet szinkron módszerrel is leírni (Róheim 1925). Miután Róheim ebben az időben már a freudizmushoz kötötte a néphitkutatást, az az extrém helyzet állt elő, hogy az első szinkronmódszerű magyar néphit-monográfia egyúttal mélylélektani irányú.

Ugyanakkor más területek tematikus vizsgálata is a néphit irányába vezet. A magyar mese-, monda- és szokáskutatók előbb vagy utóbb szembetalálják magukat a költői műfajokban megnyilvánuló népi hiedelmekkel. A mesekutatók például élő népmeséink „keleti” elemeit keresik (Solymossy Sándor, Honti János és mások). De eljutottak a néphit és népmese összefüggésének kérdéséhez azok a folkloristák is, akik egy-egy jelentős mesemondó mesekincsét rendszerezték, például Ortutay Gyula Fedics Mihály meséinek, Erdész Sándor Ami Lajos meséinek rendszerezése közben. Még jobban kapcsolódott a néphitkutatáshoz a mondakutatás (Ortutay 1940; Erdész 1968; Honti 1962).

Ha azt nézzük, hogy milyen tendenciák érvényesültek a két világháború közti magyar néphitkutatásban, akkor azt találjuk, hogy egyes külföldi vallásetnológiai irányok hatása hazánkban is felismerhető, de csak egy-egy képviselőjük volt, és nem alkottak iskolát.

A német hatás mellett elsősorban a francia szociológusok munkássága, a finnek és svédek kutatómódszerei hatottak a magyar néphitkutatásra. Jellemző az interdiszciplináris módszer, tudniillik a néprajzkutatók történészekkel, régészekkel, orientalistákkal, ókortudósokkal, nyelvészekkel dolgoztak együtt, vagy maguk egy személyben képviseltek többféle tudományágat.

Említettük, hogy Róheim Géza a freudista módszer magyar képviselője volt, a svájci C. J. Jung hatása elsősorban az ókortudósok (Kerényi Károly és néhány munkatársa) mélylélektani módszerű munkáiban érvényesült.

Elméletileg érdekesek Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos rítusrendszerező kísérletei, továbbá Marót Károly rítustanulmányai. Marót Károly szintén egy személyben volt ókortudós és néphitkutató. Mint a nemzetközi vallástörténeti kutatás egyik legjobb magyar ismerője, a külföldi ritualista iskola eredményeit használja fel tanulmányaiban (Marót 1939, 1940; Dömötör T. 1974b).

A második világháború után, amikor a néprajzi kutatásnak új intézményei létesültek, egyúttal a kutatási terület is kiszélesült. Gunda Béla, valamint egykori tanítványai tanulmányokat írtak az agrárrítusokról, általában a mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, paraszti munkával kapcsolatos hiedelmekről, de a néphit más kérdéseiről is (pl. Gunda 1946; Ujváry 1969; Barna 1979).

Előtérbe került a rituális költészet és a néphit kapcsolatának tanulmányozása, bár természetesen ennek régebben is voltak előfutárai, például Sebestyén Gyula (1902a; 1902b). Új témaként merült fel a néphit és a hiedelemmonda kapcsolatának beható elemzése (Dégh 1957, 1965; Zentai T. 1972, 1975; Bihari 1980).

Megkezdődött a néphittel és a népi laikus kultusszal kapcsolatos szövegek (ráolvasások, archaikus népi imák, hiedelemtörténetek, rítusénekek stb.) kiadása, ugyanakkor nagy figyelem fordult a rítusok és a tárgyak, az ikonográfia, szimbólumok stb. rendszerezése és értelmezése felé is (pl. Pócs 1968; Erdélyi Zs. 1976).

A magyar néphitkutatásnak komoly ösztönzést adott, hogy az ötvenes évektől kezdve hozzáférhetővé váltak a szovjet kutatók és a Szovjetunióban élő nyelvrokonaink néphittanulmányai {7-509.} is, amelyek a két világháború közti időben a magyar kutatók számára szinte ismeretlenek voltak.

A strukturalista, szemiotikai, továbbá szociálantropológiai néphitkutató módszerek úgyszólván késés nélkül jelentek meg a magyar néphitkutatásban.

Ugyanakkor a történeti irányú néphitkutatás is folytatódott, így például kiadásra került a magyarországi boszorkányperek teljes anyaga (Schram 1970; 1982).

Jelentősnek tartjuk az egyes felekezetek népi kultuszának, a népi vallási képzeteknek leírását. A katolikus kultusz legjobb ismerőjének, Bálint Sándornak a művei például nemcsak a néprajztudomány, hanem a magyar művelődéstörténet számára is jelentősek. Párhuzamosan folyik a határon túli magyar csoportok néphitének feltárása (Penavin 1972; Jung 1978, 1985; Kallós 1966; stb.).

Összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy a mai napig is a néphitkutatás részben a magyar őstörténeti kutatás egyik fontos forrása, másrészt a magyar népi kultúra egyik jelentős összetevője, amelynek ismerete nélkül például a magyar nép képzőművészeti alkotásai is csak nehezen értelmezhetőek.

Megkönnyíti a mai néphitkutatást, hogy Diószegi Vilmos még halála előtt nagyszabású, az, egész országra kiterjedő néphitkutatást kezdeményezett, amely halála után is folytatódott, úgyhogy ma az MTA Néprajzi Kutató Csoportja egy igen kiterjedt és széles körű néphit-adattárral rendelkezik, amelynek anyaga folyamatosan kiadásra kerül. Részben e Folklór Archívumban publikált gyűjtéseken alapulnak a Magyar Néprajzi Lexikon néphit-címszavai is.

Egyes néphitkutatók nemcsak tanulmányokban, hanem monografikusan is feldolgozzák egy-egy tájegység sajátos néphitét. Példaként említsük Barna Gábor 1979-ben megjelent monográfiáját, melyben a Hortobágy vidékének mai néphitét és szokásait rögzíti.

Nehéz lenne felsorolni mindazon tanulmányokat, könyveket, amelyek különböző oldalakról közelítik meg a magyar néphitet. Példaként hadd említsem a Hiedelemrendszer és társadalmi tudat c. kétkötetes művet (Frank–Hoppál 1980), mely egy 1975-ben lejátszódott konferencia anyagát tette közzé, és amelyben a néprajzkutatók mellett filozófusok, történészek, pszichológusok, szociológusok közösen vizsgálták a hiedelmek szerepét a mai társadalmi tudatban és művelődésben. A magyar néphit szinkron vizsgálatát és értelmezését tehát nem tekinthetjük lezárt kérdésnek, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is aktuális és fontos feladata a mai társadalomkutatásnak is.