{9.} BEVEZETÉS

A néprajztudomány első nagy összefoglalása az 1930-as években jelent meg Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly koncepciójára alapozva. A négykötetes műből kettő a magyarság „tárgyi néprajzát”, kettő pedig „szellemi néprajzát” tárgyalta. Szemléletükben a magyarság műveltsége őstörténeti nyomainak, maradványainak a felderítése, megmentése állt előtérben. A néprajzi vizsgálat elsőrendű feladatának tartották az „ősi”, „népi”, „paraszti” elemek, életforma tárgyi és szellemi emlékeinek gyűjtését, leírását. Jóllehet látták és tudták azt is, hogy a parasztság kultúrájának összetevői között megtalálhatók a felsőbb társadalmi rétegek, így a kisnemesség, a városi polgárság műveltségének elemei is. Ezek tárgyalása, a sokszor romantikussá torzult nézetek, a néprajztudomány történetének elméleti és módszertani kérdéseinek vizsgálata nem feladatunk. Ezt a rendkívül fontos és tanulságos értékelést a Magyar néprajz I. kötete végzi el.

A néprajztudomány fentebb elősorolt klasszikusai közül Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére c., 1906-ban megjelent munkája a kézművesség néprajzi gyűjtésére vonatkozóan is fontos iránymutatást adott. „Pár szóval megmondva, gyűjtenünk mindazt kell, a mi parasztkultúránk, népünk élete (ezentúl csak ezt tartjuk szem előtt) mibenlétének illusztrálására szükséges. Múzeumba kell vinni mindazt a holmit, a mit népünk maga készít magának akár szükségletére, akár gyönyörűségére, vagy a mit az ú.n. kis mesteremberek csinálnak részére ugyane czélból” (Bátky 1906a: 9). Az Útmutató tizedik csoportját a „kismesterségek” képezik. „Ezek alatt azokat a mesterségeket értjük, melyek a falusi ízlésnek dolgoznak s részint ezért, részint a kismesteremberek maradiságánál és szegénységénél meg azoknak a nép sorából való származásuknál fogva néprajzi tekintetben fontosak. Némelyiknek munkája és szerszámai közösek a parasztházéval. Sajnos, hogy ezeket a mesterségeket idáig nem méltatták figyelemre, pedig ezekben sok nemzeti elem rejlik.” A fontosnak tartott iparágaknak egyetlen teljes műhelyét sem gyűjtötték még a néprajzi múzeumba, így hát a téma bemutatására csak az esetlegesen bekerült darabokat használhatta fel. Rajzos táblákon az ács-, kádár-, kovács-, szűcs-, tímár-, csizmadia-, mézeskalácsos-, kékfestőmesterség jellegzetes szerszámaiból láthatunk néhányat, hosszabb-rövidebb magyarázatokkal. De már itt is kiemelkedően nagy teret kaptak a kerámia csoportjai, típusai, valamint a kályhacsempék. Ez érthető, hiszen a népművészet kutatásában is mindenkor a legkedveltebb témakörnek számított a díszes fazekastermékek elemzése. A gyűjtendő tárgyak legutolsó csoportját a céhemlékek adják, bár azokat a kismesterségek csoportjába is beoszthatónak tartotta Bátky. „Azoknak, kik azt mondják, hogy ezek nem ide, hanem általános művelődéstörténeti {10.} múzeumba valók, azt feleljük, hogy oda is valók. A régiségi, sőt iparművészeti múzeumok is gyűjtenek efféle tárgyakat, báb- és ostyasütőmintákat stb. is, de már ezen mesterségek szerszámanyagával egyikök sem törődik” (Bátky 1906a: 283–306, 320).

Bátky útmutatásának, tanácsainak legnagyobb foganatja a vidéki múzeumok gyűjteményei alakításában volt. A Néprajzi Múzeumban a fazekasság, a szűcs- és a szűrszabómesterség kapott elsőbbséget. Jelentősebb kézművesgyűjtemény azonban nem jött létre 1950-ig sem.

A magyarság néprajza I. kötetében Bátky Zsigmond írta a Mesterkedés fejezetet. E nem szerencsés kifejezés alá sorolta az önellátás keretében előállított eszközöket – mint a házi munka termékeit. A saját szükségleten felül készített, főként művészi jellegű, csereberére alkalmas tárgyakat előállító egyéneket a háziipar művelőinek tekintette. Akik pedig teljesen kiváltak a közösségből, és a mások által termelt nyersanyagokat dolgozták fel, azok a kézművesek. Aki pedig pénzen vásárolja a nyersanyagot, és termékét ugyancsak pénzért árusítja, azt mesterembernek, iparosnak nevezi. A fejezet elvi bevezetőjében és a részletes tárgyalás során Bátky sem mentes az 1930-as évek „paraszti” romantikájától. „Mondanunk sem kell, hogy népünk megismerése szempontjából mind e mesterkedések közül azok a legfontosabbak, melyek mai napig is házimunkák maradtak. Azok a holmik érdekelnek tehát elsősorban, melyeket népünk ősi hagyományaihoz ragaszkodva ma is maga készít a saját használatára. Nem rekeszthetjük ki azonban teljesen vizsgálódásunk köréből a kézművesség s iparosság termékeit sem, hisz lényegükben legtöbbször ezek is népi munkák. Képesség és munkamód a háziiparon keresztül öröklődött kézműveseinkre és mesterembereinkre, sőt mi több, ők maguk is a népből váltak ki s ha kiváltak is, továbbra is közte élnek, vele azonos életformában és szemléletvilágban s az ő számára dolgoznak, legtöbbször nem is állandó iparszerűen, hanem csak alkalmilag, mellékfoglalkozásként” (Bátky 1933: 306).

E leegyszerűsítésen annál inkább csodálkozhatunk, mivel Györffy István a cifraszűrről írott kiváló monográfiájában (1930) a történeti anyag felhasználásával olyan táji különbségeket, időbeli eltéréseket tudott megállapítani, hogy a cifraszűr fejlődésének máig érvényes eredményeire példát mutatott.

A magyarság néprajza szemléletét meghaladó és a korszerű történeti néprajzi vizsgálatokat szorgalmazó Néptudományi Intézet az 1940-es években kiadványsorozatot bocsátott ki. Iránymutató volt Tálasi István Néprajzi életünk kibontakozása c. dolgozata (1948), valamint a néprajzi gyűjtési útmutatók sora. A megújult egyetemi oktatás a néprajzkutatás számára is jelentős számú muzeológust nevelt ki. Tálasi István 1955-ben összegezte a kezdeti eredményeket, és a további munka irányát is kijelölte. „A kisiparok s a kisiparosok életmódja feldolgozása bizonyos intenzitással megélénkült. Szükségesnek láttuk, hogy elsősorban a paraszti élet legfontosabb szükségleteit kielégítő mesterségek kerüljenek vizsgálatra, amelyek a parasztság mezőgazdasági termelését, háztartását, ruházatát és viseletét az önellátáson túl közvetlenül érintik, és azok a mesterkedések, amelyek esetleg háziipari keretek között a parasztság kézműves tevékenységét is jelentik. A továbbiakban még fokozottabban igyekeznünk kell a falusi, sokszor kétlaki iparos társadalmi jelentőségét is megvizsgálni, s a mezővárosok vásározó-piacozó mesterembereinek a népi anyagi kultúra fejlesztésében közreműködő tevékenységét, a parasztváros iparosságának a táji körzettel való közvetlen kapcsolatát megismerni, s ugyanakkor a céh- és testületi élet hagyományait néprajzi eszközökkel felgyűjteni. … A további részletezéstől eltekintünk, kijelentve, hogy a mesterkedések, iparok vizsgálata nem szűnő, de erősödő tevékenysége lesz az anyagi {11.} műveltség kutatásának, sőt szükséges lesz behatóbban megszervezni” (Tálasi 1955: 38, 42).

Az elmúlt harminc esztendőben a kézművesség kutatása is felzárkózott a néprajztudomány egyéb területeihez (Domonkos O. 1974; 1976–78). Egy sor tanulmány és több kisebb-nagyobb monográfia jelent meg a legkülönbözőbb iparágakról egy helységre, kisebb tájra, országra kiterjedően, mint ezt a kötetünk végén álló Bibliográfia bizonyítja. Ebből az irodalomjegyzékből is világossá válik, hogy a határainkon túl élő magyar kézművesség kutatásának kiemelkedő eredményei születtek Erdélyben Kós Károly vezetésével. A történeti és gazdaságtörténeti publikációk szintén jelentős teret szenteltek a kézművesség, az iparosság szerepének.

A kézművesség kutatásának szervezete nem a néprajztudomány keretén belül jött létre, hanem kedvezőbb feltételekkel és szélesebb feladatvállalással a néprajz, történettudomány, technikatörténet, gazdaságtörténet, művészettörténet kutatóinak önkéntes szervezetében. A Kézművesipartörténeti Munkabizottság irányításával 1971 óta rendszeres munka folyik a Veszprémi Akadémiai Bizottság égisze alatt. A testületnek különböző munkahelyeken dolgozó és a kézművesség iránt érdeklődő, abban aktív szerepet vállaló 30-40 munkatársa van. Eddig hét hazai és három nemzetközi szimpóziumon számoltak be kutatási eredményeikről, több kötetben jelentették meg tanulmányaikat, előadásaikat. Eredményeikről az Ethnographia hasábjain jelent meg beszámoló (Nagybákay P. 1983). Ki kell emelni legjelentősebb vállalkozásukat, amelyben közel száz muzeológus, levéltáros, könyvtáros és számos helytörténész vett részt. Ez pedig A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere (I–II. Budapest, 1975–1976). Az ország mai terültén fellelhető, de a történeti Magyarországra is kiterjedő, írott és tárgyi emlékeket számítógépes feldolgozásra alkalmas adatlapokon gyűjtötték össze, majd a megfelelő szempontok alapján feldolgozott anyagot két kötetben meg is jelentették. E rendkívül értékes forrásfeltárás a hazai és nemzetközi tudományos élet képviselőinek elismerését váltotta ki. Hasonló jellegű feltárás és számítógépes rendszerezés eredménye a magyarországi árszabások jelzetkatasztere (A magyarországi árszabások forrásanyagának katasztere 1463–1848. I–II. Budapest, 1986), amelynek mutatói lehetővé teszik az egyes iparágak különböző korból származó levéltári forrásainak gyors kikeresését és felhasználását.

A parasztság anyagi kultúrájának összetevői (termelőeszközei, háza, lakásberendezése, ruházata stb.) jórészt az általános társadalmi munkamegosztás fokozatos kiépülése során specialisták, háziiparosok, kézműves-iparosok termékei. A parasztság évszázadok óta különböző mértékben birtokolta vagy használta a megművelhető földeket, ezt az idők folyamán irtásföldekkel, lecsapolással kényszerűségből növelte, mert a népesség szaporodásával, vagy éppen a földesúrral, egyházzal, állammal szembeni kötelezettségei teljesítése után csak az önfenntartásra vagy még arra sem volt elegendő termelőmunkájának gyümölcse. Legjobb esetben a család élelmiszerszükségletét tudta kielégíteni, mezőgazdasági munkájával önellátóvá vált. Ennek mértéke azonban igen változó volt még egy falun belül is, nem szólva az egyes országrészek eltérő földrajzi adottságairól. A fél, negyed, nyolcad jobbágytelken „gazdálkodó” paraszt alkalmanként vagy rendszeresen kiegészítő keresetre kényszerült, mert a rendelkezésére álló termőföldön képtelen volt az önellátáshoz szükséges termést megtermelni. Így más számára végzett munkát, az egyébként előírt roboton kívül, vagy a környezet kínálta nyersanyagokból olyan eszközöket készített, amelyekre minden gazdaságban szükség volt. E „szabadon” végzett munka révén az egyszerű termékcserével a család számára megszerezte a legszükségesebb élelmiszereket. Így tehát a földhasználat különböző mértéke eleve kikényszerített falun és tájegységen {12.} belül egyfajta munkamegosztást, ami a módosabb réteget felmentette bizonyos munkák elvégzése alól. Terményfeleslege lehetővé tette számára, hogy bizonyos eszközöket másoktól szerezzen be, birtoka megmunkálását részben másokkal végeztesse. Nem beszélhetünk tehát általában „önellátásról” csak abban az értelemben, hogy a jobbágyparaszt nem tudatos árutermelésre törekszik a korábbi századokban, hanem csupán saját szükségletre termel, amelynek feleslege (vagy éppen megkoplalt „feleslege”) csere vagy piaci értékesítés után lehetővé teszi a specialisták, kézműves-iparosok termékeinek, munkájának megfizetését, megszerzését. A parasztság önellátását szakirodalmunk a korábbi évtizedekben túlhangsúlyozta.

Az utóbbi évtizedekben egyre szaporodnak azok a vizsgálatok, amelyek az egyes parasztgazdaságok és -háztartások eszközkészletét veszik számba (Belényesy 1963), sőt egy teljes falu minden háztartására, gazdaságára teljes részletességgel kiterjednek (Fél–Hofer 1967, 1974; Juhász 1971). Hasonló feltárásokra nagyon alkalmasak évszázadokra visszamenően a hagyatéki leltárak, tűzkárok, hadi események kárjegyzékei, az örökséggel kapcsolatos peres anyagok, de a népéletet leíró különböző korú útinaplók és krónikák is. A kézművesmunka különböző fokozatainak vizsgálata különösen alkalmas egyrészt arra, hogy a falusi és mezővárosi lakosság rétegződését megismerjük, tevékenységének hatását értékeljük az anyagi kultúra alakításában. Másrészt megfigyelhetjük, a kézművesiparnak városról mezővároson át a falvakba hatolását, vizsgálva egyben az árutermelés fokozatos térhódítását, az áru–piac rendszeres kapcsolatát, a tőkés termeléssel járó fokozatos polgárosodás apró lépéseit, a feudális termelési viszonyok felbomlását. Egyszóval a „megcsontosodott” paraszti társadalom bomlasztó erőinek, az időnként jelentkező konjunkturális viszonyok árutermelő lehetőségeire mégis nyitott parasztság önellátó gazdálkodása felszámolásához vezető út feltárásához járulhatunk hozzá konkrét adatokkal.

Elöljáróban szükségesnek látszik néhány alapfogalom tisztázása. Házi munka alatt a paraszti családon és gazdaságon belüli tevékenységet értjük: használati eszközök, a gazdálkodás, lakás, bútorzat, viselet tárgyainak saját használatra való elkészítését, azok javítását, pótlását.

Specialista – olyan személy, aki szakképesítés nélkül bonyolult munkák elvégzésére, irányítására alkalmas, ezt a képességét a közösség is számon tartja, igényli. Az ilyen személyek azok közül kerülnek ki, akik az egyes házi munkákban – fafaragás, szövés, varrás-hímzés, szappanfőzés stb. – különös adottságokkal és jártassággal rendelkeznek.

Háziiparos – olyan személy, aki termékeit maga, illetve családtagjai segítségével, külső munkaerő igénybevétele nélkül, kézi erővel állítja elő otthonában, a rendszerint saját maga által gyűjtött, vásárolt nyersanyagokból mások számára is. Tevékenysége hatósági engedélyhez kötött, de szakmai képesítés ehhez nem szükséges.

Kézműves-iparos – valamely szakképesítéshez kötött iparág művelője, aki kéziszerszámokkal, elemi erővel meghajtott gépek segítségével folytat termelőtevékenységet a fogyasztó számára. A feldolgozott anyag lehet a sajátja vagy a megrendelőé, díjazása pénzben vagy természetben történik.

Kisiparos – kéziszerszámokkal és mesterséges energiával meghajtott egyszerűbb gépekkel végez árutermelő ipari tevékenységet, többnyire magántulajdonban lévő saját műhelyében. Tevékenysége képesítéshez kötött, a nyersanyagot pénzért vásárolja és termékeit is pénzért értékesíti.

Kontár – az, aki valamely képesítéshez kötött ipart engedély nélkül űz. A céhes világban kontár, himpellér névvel bélyegezték meg a céhen kívül dolgozó mestert, legényt és az ilyeneknél szakmát tanult személyt is. A kontárokat a piaci értékesítésben, munkavállalásban korlátozták, sokszor hatóságilag is tiltották tevékenységüket.