| 1. ERDÉLY ŐSKORA | TARTALOM | 3. DACIA RÓMAI TARTOMÁNY |
2. A DÁK KIRÁLYSÁG
A dák népről szóló legkorábbi híradások kora és hitele vitatott. Nem valószínű az az ókori feltételezés, amely szerint az újattikai komédiákban (i. e. 4. sz.) szereplő Daosz nevű rabszolgák dákok lettek volna, mert a dákok első biztos említése legalább két évszázaddal későbbi időre vonatkozik, a rómaiak pedig még ennél is később, 76–73 között érték el először a Dunát. Adataink használhatóságát egyrészt az korlátozza, hogy a részletes elbeszélő forrásoknak csak kivonatai maradtak ránk, ezekben pedig az egyes népekre vonatkozó történeti visszapillantások gyakran több korszak eseményeit tömörítik. Nem tudott ezért a kutatás egyetértésre jutni abban a kérdésben, hogy Oroles dák király valamikor az i. e. 2. században harcolt-e keleti szomszédai, a kelta basztarnák ellen, vagy pedig ennél egy jóval későbbi, bár éppígy meghatározhatatlan időpontban. Nincsen eldöntve az az alapvető kérdés sem, hogy Rubobostes király, akinek egy forrásunk a dák hatalom megnövekedését tulajdonítja, az első jelentős dák uralkodó volt-e valamikor az i. e. 2. században, vagy pedig neve egyszerű elírás a dák hatalmat eddigi tudásunk {33.} szerint valójában megalapozó Burebista király neve helyett. A másik nehézség a dákok kétféle elnevezéséből adódik. A Balkán félsziget keleti felét, az alsó Duna völgyét és Erdélyt lakó trák nyelvű törzsekre több megkülönböztető elnevezést használtak a görög és a római irodalomban. A görög kultúrával igen korán kapcsolatba került tulajdonképpeni trákok lakták a Balkán hegységtől délre fekvő és Macedóniával kelet felől határos területet, a geták a Balkán hegységtől északra és az alsó Duna partján elterülő vidéket. A görög források az erdélyi dákokat, akik a trák nyelvű népek közül utolsónak kerültek az antik világ látókörébe, szintén getáknak nevezik, a görög forrásokból merítő római történetírók pedig gyakran önkényesen dáknak fordították a „geta” népnevet akkor is, amikor a tulajdonképpeni getákról volt szó. Épp ezért kritikával kell kezelnünk azokat a szórványos adatokat, amelyek a dákok részvételét említik egyes olyan harcokban, amelyeket a rómaiak az i. e. 2. és 1. században Macedónia északi határán vívtak különböző trák, geta és kelta törzsek ellen.
A geták korán kapcsolatba kerültek a görögséggel. A Fekete-tenger partjának görög városaitól közvetlenül, a trák törzseken keresztül pedig közvetett úton tartós ösztönzéseket kaptak kereskedelmük, iparuk és művészetük alakulásához. Erdély területén ennek a görög hatásnak nincsen számottevő nyoma a késő vaskorban. Annál meglepőbb, hogy az i. e. 2. században vert görög pénzek (főleg macedón és thaszoszi tetradrachmák) lelőhelyei Erdély déli felében sűrűsödnek, míg valamivel ritkábbak a Kárpátoktól délre eső sík vidéken. Nem tudjuk, hogy ezek a pénzek mikor kerültek Erdélybe; a görög pénzeket utánzó helyi ezüstpénzverés mindenesetre jóval később kezdődött Erdélyben, mint a getáknál. E pénzverés történetének utolsó nagy összefoglalása az erdélyi görög ezüstpénzutánzatokat az i. e. 1. század első felére teszi. A pénzverés kezdete így időben egybeesik Burebista uralomra jutásával, a pénzek lelőhelyei pedig épp azon a területen sűrűsödnek, ahol a megszülető dák állam központja feküdt: a Ruszka-, a Szörényi- és a Kudzsiri-havasok határolta területen és ettől északra, a Maros völgyében.
Ezen a dél felől átjárhatatlan hegyek által határolt, de a Maros, a Zsil és az Olt völgyén át a Dunával kapcsolatot tartó területen, amelynek központja a Marosba ömlő Városvíz völgye volt, az i. e. 1. században számos erődített magaslati település jött létre. A nyílt – nem erődített – települések száma újabb számítások szerint szintén jelentős szaporodást mutat az i. e. 2. és a 1. században, ami a dák társadalom átalakulására enged következtetni. Az átalakulás mibenléte már korántsem ilyen pontosan körvonalazható. Az Erdély északi felében érezhető erős kelta hatás bizonyára hozzájárult a technikai haladáshoz. A vaseszközök használata, a fazekaskorong és más újítások átvétele mellett a magaslati erődök is a késő kelta oppidum-kultúra hatásaként értékelhetők. A pénz használata és a helyi pénzverés megindulása arra mutat, hogy az ezüstöt az áruk és értékek bizonyos körében már {34.} egyenértékként s egyúttal az értékfelhalmozás célszerű, mérhető eszközeként kezdik használni. Mint a dunai keltáknál, úgy itt sem gondolhatunk azonban arra, hogy a pénz általános értékmérőként terjedt volna el, és a piacra termelés eluralkodását jelezné. A dákok gazdasági élete minden jel szerint megmaradt a házi gazdálkodás és az önellátás túlsúlya mellett, ami odáig terjedt, hogy még a háztartásban használt agyagedények nagy részét is házilag vagy legalábbis egy-egy kisebb közösség határait túl nem lépő módon, nem áruként állították elő. Ebből a szempontból tekintve a dák gazdálkodás a dák királyság korában is fejletlenebb volt a dunai keltákénál.
Kérdés ezek után, hogy az előrehaladott társadalmi tagolódást feltételező erődépítés, az értékek – főleg az ezüst – felhalmozása, különösen pedig a dák hatalom látványos és váratlan megerősödése milyen belső okokkal magyarázható. A dák társadalomra vonatkozó szűkszavú forrásadatok két élesen, szinte kasztszerűen elkülönülő rétegről tudósítanak: a „tarabosztész” vagy „sapkások” és a „hosszú hajúak” rétegéről. A dák előkelőségek a későbbi ábrázolásokon csakugyan szőrme- vagy inkább nemezsapkát hordanak, amely hasonlít a fríg sapkához. A kasztszerűen elkülönülő kisszámú előkelők és a nagyszámú kizsákmányolt nép kettőssége jó magyarázatot ad a dákok régészeti hagyatékának arra a kettősségére, amely a Duna-vidék késő vaskori régészeti hagyatékában egyébként nem található meg; görög finomkerámia, görög tükrök, fejlett hazai ezüstművesség és festéssel díszített, finom korongolt kerámiák a dák várak jellemző leletanyaga, míg a nyílt telepek leleteinek túlnyomó többségét mégis a kora vaskori hagyományokat őrző, rendkívül egyszerű, sőt durva, kézzel formált kerámia és a nagyon szegényes fémtárgyak alkotják.
Maga az a tény, hogy egy törzs vagy törzsek kisebb csoportja rövid idő alatt óriási területeket igáz le, és nyelvileg is idegen népek sorát használja szövetségesként vagy zsákmányolja ki leigázottként, nem volt szokatlan az időszámítás előtti századok főbb vonalaiban már követhető dunai és balkáni történetében. Mielőtt a dákok a középső és alsó Duna mentén egyeduralomra jutottak volna, a római uralom alá került Macedóniát észak felől előbb a kelta szkordiszkuszok, majd az i. e. 1. század elejétől kezdve a dardánok háborgatták. A szkordiszkuszok központi szállásterülete az i. e. 3. század közepétől kezdve Belgrád környéke, a dardánok ősi lakhelye a mai Szerbia déli része és a mai Macedónia volt. Amikor a szkordiszkuszokat említik Róma elsőrendű vagy kizárólagos balkáni ellenségeként, akkor a dardánokról vagy nem hallunk semmit, vagy pedig – más trák törzsekkel együtt – szkordiszkusz szövetségben harcolnak Róma ellen. A szkordiszkuszok hatalma az i. e. 2–1. század fordulója táján megtört, s ettől kezdve Róma balkáni ellenfelei között egyre kevesebbet hallunk róluk. Annál többet említik azonban- a dardánokat és a velük együtt támadó olyan más trák törzseket, amelyek korábban legfeljebb a szkordiszkuszok „szövetségében” jutottak szóhoz. A {35.} Kárpát-medencében is egy-egy törzs vagy törzsek kisebb csoportjának uralmával lehet az időszámítás előtti századok politikai történetét jellemezni. A Kárpát-medence északi és nyugati felében a 2. század végén egy kelta törzsszövetség tartotta kézben a hatalmat, amelynek vezetője a bójuszok törzse volt. A Száva völgyét a szkordiszkuszok birtokolták, akik egészen az i. e. 1. század elejéig uralmuk alatt tartották a Dráva és a Száva között élő pannon törzseket. A szkordiszkuszok hegemóniáját itt valószínűleg az törte meg, hogy sorozatos vereségek érték őket a Macedónia felől támadó rómaiaktól. A hatvanas években már a pannon törzsek önállóságára következtethetünk abból, hogy Mithridatész pontusi király tervében, aki Itáliát a Balkán félszigeten és az Alpokon át akarta megtámadni, már nem a szkordiszkuszok, hanem a pannonok szerepelnek az átvonulási terület birtokosaiként.
A Kárpát-medence és a Balkán említett népei az i. e. 1. század közepe táján szembekerültek a váratlanul és gyorsan terjeszkedő dák királlyal, Burebistával. Elöljáróban már utaltunk arra, hogy a forrásokból nem derül ki egyértelműen: Burebista valóban a dák törzseket egyesítő első jelentős dák uralkodó volt-e, vagy pedig központosító törekvéseiben az elődök (Rubobostes?) eredményeire is támaszkodhatott. Uralkodásának idejét forrásaink a római történelem nevezetesebb dátumaival egyeztették: Decaineus főpap, Burebista fő segítője és tanácsadója érkezését a dák királyságba Sulla hatalomra kerülésével (i. e. 82), Burebista megölését pedig Caesar meggyilkolásával (i. e. 44). Ez a mesterkélt párhuzamba állítás mindössze annyit tesz lehetővé, hogy Burebista korát az i. e. 1. század közepe elé tegyük. Minden jel szerint hosszú, talán négy évtizedes uralkodásán belül óriási hódításait legfontosabb forrásunk, Sztrabón szerint rövid idő alatt vitte végbe. Egy Dionüszopoliszban (Balczik, Bulgária) talált felirat szerint* Burebista i. e. 48 táján már „a Trákia felett uralkodó első és legnagyobb” király volt. Ugyanezen a feliraton említve van egy geta uralkodó, akinek apjához Dionüszopolisz városa követséget küldött. A követséget a geta uralkodó Argedavában fogadta. A felirat töredékessége miatt nem tudjuk, hogy ez az argedavai király Burebista apja volt-e, kérdéses továbbá az is, hogy Argedavát a Bánság keleti szélén található Arcidavával (Varadia) azonosíthatjuk-e. Ha igen, akkor az Argedavában görög követséget fogadó király talán valóban Burebista apja lehetett. Ennek azonban ellene mond az, hogy Burebista uralkodásának első felében minden jel szerint még nem rendelkezett befolyással a Fekete-tenger görög városaiban. A hatvanas években, Mithridatész pontusi király merész terveiben még sem ellenségként, sem szövetségesként nem merülnek fel a dákok, akiknek hatalmi területe eszerint akkor még nem terjedt ki a Duna alsó folyásának vidékére és a Fekete-tenger {36.} partjára. A hódításokat ezért valóban rövid időszakra, az időszámításunk előtti ötvenes évekre kell tennünk. Burebista uralkodásának első, hosszabbik szakasza nyilván a dák törzsek egyesítésével, az egységes dák királyság megteremtésével és megszilárdításával telt el. Ebben a bizonyára nem vértelen küzdelemben tanácsadója, segítője, „csaknem királyi” hatalommal bíró társa Decaineus főpap volt.
Miután a dák törzsek politikai egyesítésének nem kis feladatán túljutott, Burebista rövid idő alatt óriási területeket hódított meg. A hódítások sorrendje vitatott, mert a források a puszta tényen kívül alig nyújtanak többet. Három irányban terjesztette ki Burebista a dákok uralmát. Délkelet felé egészen a Fekete-tenger partjáig tört előre, és meghódította a görög városokat a Dnyeper torkolatától (Olbia) Apollóniáig (Szozopol, Bulgária). Ezt megelőzően kellett a Duna alsó folyása mentén lakó geta törzseket leigáznia, s ezzel együtt valószínűleg befolyása alá vonta a getáktól északra, a Kárpátok külső oldalán lakó basztarnákat. Ez a kelta vagy germán eredetű nép már az i. e. 2. században csapatokat állított a macedón királyoknak, majd újra meg újra feltűnt idegen hatalmak zsoldjában, míg Burebista halála után dák szövetségben vagy zsoldban harcolt Róma ellen. A másik, Róma szemében valóban veszélyesnek tűnő előretörés Macedónia felé irányult. Burebista átlépte a Dunát, és a Balkán félsziget nagy részén portyázva Macedónia római provinciáig, valamint a szintén római kézben lévő dalmát tengerpartig hatolt. Caesar utolsó éveiben Rómában a dák veszély elhárítását elsőrendű külpolitikai feladatnak tartották. E balkáni hódítások egyetlen bizonyító eredménye azonban csak az volt, hogy a szkordiszkuszok, miután Burebista leverte őket, dák szövetségben harcoltak Burebista további háborúiban, és a Dunától délre, a mai Szerbia északi részén a dákok tartósan megvetették a lábukat. A dák terjeszkedés harmadik iránya a nyugati kelta szomszédságot érintette. A bójusz törzsszövetség az i. e. 1. század első felében magába foglalta az Erdély északi felében települt kelta törzseket is. Burebista valószínűleg először e törzsek, a tauriszkuszok és anartészek uralmát igyekezett megtörni, és így került szembe a Kárpát-medence egész északi felét birtokló kelta (bójusz) törzsszövetséggel. Az összecsapást az robbantotta ki, hogy a dákok átlépték a Tiszát, és megindultak a bójusz törzs szállásterülete, azaz a Dunántúl északnyugati része és Nyugat-Szlovákia felé. Burebista győzelme a kelták felett nemcsak a bójusz törzsszövetség felbomlásához, hanem a dákoknak a mai Szlovákia déli részén való megtelepedéséhez is vezetett. Ezt a jellegzetes, kézzel formált dák kerámia elterjedésen kívül az is bizonyítja, hogy a Dél-Szlovákiában lakó kelták személyneveiben az i. sz. 2. században erős eldákosodási folyamat figyelhető meg.
A középső és alsó Duna-vidék hatalmi viszonyaiban így beállott változás már csak azért is aggodalmat kelthetett a rómaiakban, mert egy addig szinte ismeretlen és Róma befolyási övezetétől távol eső nép meglepetésszerű {37.} gyorsasággal vált Illyricum (a dalmát tengerpart) és Macedónia hátában elsőrendű politikai tényezővé. Iulius Caesar politikai programjába ezért joggal vette fel fontos feladatként a dákok hatalmának megtörését. Tervezett háborúját Macedónia felől akarta megindítani; erre a hadjáratra valószínűleg már i. e. 44-ben vagy 43-ban sor került volna, ha az ellene szőtt összeesküvés ebben meg nem akadályozza. Körülbelül ugyanebben az időben Burebista is politikai gyilkosság áldozata lett. Az összeesküvés (forrásunkban inkább lázadás) feltehetően a dák nemesség egyes partikularista csoportjainak érdekeit tükrözte, hiszen a dák törzseket csak a korábban független törzsi vezetők jó részének félreállításával lehetett egyesíteni. Nem zárható ki természetesen annak a lehetősége, hogy az összeesküvésben a római külpolitikának is része volt. A Burebistát követő időben egyes dák fejedelmeknek kapcsolatuk volt Octavianusszal, illetve Antoniusszal.
Burebistának hatalma csúcspontján 200 000 fegyverese volt; valamivel később a dákok haderejét ennek csupán egyötödére becsülték. Királysága előbb öt, majd négy részre szakadt. A központi területen, Burebista saját törzse felett eleinte Decaineusnak sikerült uralmon maradnia; az ő utódjául említett {38.} Comosicus már valószínűleg véglegesített formában, egy személyben egyesítette a királyi és főpapi hatalmat. A Burebistától Decebalusig tartó királylista nyilvánvalóan a centrális területet, Erdély délnyugati részét birtokló királyságra vonatkozik, míg a további dák vagy géta királyok, akiket Augustus korában említenek, az al-dunai géták elszakadt törzsein uralkodtak. A voltaképpeni dák királyság uralkodói névsora sem problémamentes. Burebista, illetve Decaineus utódaként Comosicus szerepel, míg a több forrásban is említett dák Cotisót, aki a Duna hegyekkel szegélyezett vaskapui szakaszát birtokolta, ez a névsor mellőzi. Mivel a névsorban további elírások is találhatók, Comosicust talán Cotisóval azonosíthatjuk, aki minden jel szerint Burebista központi területén uralkodott.
Burebista részekre szakadt birodalmából csak a Kárpátokon belüli, erdélyi királyságot tekinthetjük dáknak, míg a többi királyság a geta törzsek feletti uralomban osztozott. Ezek között név szerint is említik Dicomes királyt, aki a Caesart követő polgárháborús időszakban Antoniusszal tartott fenn kapcsolatot, és Actium előtt neki ajánlott segítséget. Cotiso ugyanakkor Octavianus felé tájékozódott, ha hinni lehet Antonius vádjának, amely szerint Octavianus még családi kapcsolat kialakítását is mérlegelte volna. Más geta vagy dák királyok a viszálykodó római pártok között lavírozva anyagi előnyöket reméltek kilátásba helyezett csatlakozásuktól. Az e kor barbár népeinél szokatlan, messze ágazó diplomáciai kapcsolatokat azzal magyarázhatjuk, hogy a részekre szakadt dák birodalom mindegyik királya Burebista politikai utódjának tekintette magát, és ennek megfelelően keresett külső támaszt hegemoniális törekvéseihez. E hegemoniális törekvések meglétét, sőt némi realitását tanúsítja az, hogy az először öt részre szakadt birodalom utóbb már csak négy részre oszlott, tehát legalább egy királynak sikerült az egyik vetélytársat kiütnie. Ilyen körülmények között a dák veszély nem kerülhetett le napirendről a római közvéleményben a Caesar halálát követő időben sem, a Caesar örökében fellépő Octavianus pedig a caesari politikai örökség végrehajtójaként hirdette meg a dákellenes háborút, bár ennek időszerűsége és lehetősége egyre csökkent. Az i. e. 35–33 között vívott japod háborút is a dák háború előkészítésének propagandisztikus szólamával indította, holott célja csupán az Itáliát a Balkánnal összekötő adriai partvidék hátországának birtokba vétele volt. A háború egyik kézzelfogható eredménye a Száva-völgyi Siscia (Sisak) városának elfoglalása lett; ennek fontosságát azzal támasztotta alá, hogy egy dákok elleni háborús felvonulás számára a legalkalmasabb kiindulás és támaszpont lehet.
Erre a dák háborúra természetesen nem került sor. Egyrészt azért, mert a következő évekre esett az egyeduralomért vívott harc döntő szakasza, másrészt azért, mert a későbbi években a dák veszély már nem mutatkozott olyan nagynak, hogy a római külpolitika közelebbi céljait háttérbe szoríthatta volna. Róma megelégedett azzal, hogy Cotisót kiszorította a Dunától délre eső {39.} birtokaiból. Erre már nem sokkal Octavianus actiumi győzelme után, i. e. 29-ben sor került. M. Licinius Crassus egy több éves balkáni háború első szakaszában győzelmet aratott Cotiso felett, aki azonban a Duna bal partját nem veszítette el, és valószínűleg még hosszabb ideig uralmon maradt Burebista egykori központjában.
Augustus előretörése a Dunáig ezek után közvetlenül érintette a dákokat, akikkel Róma csak később ütközött meg vagy vette fel a kapcsolatot annak a széles körű hadi és diplomáciai akciónak a keretében, amely a Dunától északra eső területek politikai viszonyait volt hivatva rendezni. Ezt természetesen megelőzte a Dunától délre eső noricumi és pannoniai területek birtokba vétele, valamint a Macedónia alá rendelt moesiai hadsereg létrehozása. E nagyarányú akciósorozat utolsó szakaszában azonban már megtették az első lépéseket a Duna bal partjának római befolyás alá vonására is. A Pannonia elfoglalásához vezető háború idején (i. e. 10) a dákok átlépték a Dunát; e támadást visszaverték, majd megtorlására Augustus sereget küldött ellenük, amely „a dákokat arra kényszerítette, hogy a római nép uralmát eltűrjék”.* Valószínű, hogy ezt a hadjáratot M. Vinicius vezette, akiről tudjuk, hogy egy hadjárata során előbb a dákok és a basztarnák seregét verte meg, majd az Alföld északi peremén élő kelta népeket kényszerítette „szövetségbe”.* Ezzel az Alföldön át észak felé indított hadjárattal talán párhuzamos akció volt Lentulusé, aki a hegyekben lakó dákok „nehezen megközelíthető népét” a Dunától északra űzte, és az innenső parton őrállomásokat létesített. Ezt a haditényt egy forrásunk úgy értékeli, mint amelynek eredményeképpen „Daciát, ha nem is győzték le, de távol tartották”.* Néhány további római hadjáratról csak részleteket ismerünk. Így például azt, hogy egy római sereg a Tiszán és a Maroson felhajózva közelítette meg a dákokat; valami eseménybeli háttere lehetett annak a költői megjegyzésnek is, hogy a daciai appulusz törzs számára – feltehetőleg Apulum (Gyulafehérvár) környékének lakóiról van szó – a Pontus rövid úton elérhető. Egyébként ez az elejtett megjegyzés az egyetlen utalás arra, hogy Burebista halála után a dákok az alsó Duna felé is kapcsolatot kerestek volna. Az Apulum–Pontus közötti legrövidebb út az Olt völgye; bizonyára nem véletlen, hogy Augustus, aki különben nem tartotta fontosnak az elért dunai határ katonai megszállását, épp az Olt torkolatától nem messze létesítette az egyik legkorábbi dunai legiótábort (Oescus-Gigen). A másik, feltehetően Augustus kori dunai legiótábor (Carnuntum-Deutschaltenburg) a rómaiak másik veszélyes dunai ellenfele, Maroboduus germán királyságának szomszédságában létesült. Ez is arra mutat, hogy a dák királyság a Burebista halála után bekövetkezett széthullás és területveszteségek {40.} ellenére még mindig a magasabban szervezett, nehezebben hozzáférhető politikai alakulatok közé tartozott.
Ilyen körülmények között bizonyára kapóra jött a rómaiak alig megszilárdult dunai pozíciói számára, hogy az Al-Duna mentén lassan egyre nyugatabbra tolta szállásterületeit a szarmaták lovas népének két törzse. A jazigok, majd a mögöttük előnyomuló roxolánok nemcsak a geták és a dákok, hanem most már a Római Birodalom és a dákok közé is ékelődtek, további nyugatra vándorlásuk során pedig Pannonia és a dákok között is az ütközőállam szerepét tölthették be. A jazigok számottevő mennyiségben az i. sz. 1. század első évtizedében tűntek fel az Alföld északnyugati felében, ahonnan kiszorították a Burebista óta ott települt dákokat. A szarmata vándorlás – amely esetenként a rómaiak támogatását is élvezhette – részben kiváltó oka lehetett a dákok kisebb-nagyobb betöréseinek, amelyek között közös dák–szarmata akció is előfordulhatott. A Dunától északra támadt feszültségek levezetésére ezért a rómaiak már Augustus alatt is áttelepítésekhez folyamodtak. Nagyobb számú getát (dákot?) telepítettek Moesiába, helyet biztosítva a szarmatáknak. Az új helyzet okozta zavarok valószínűleg lassan csillapodtak. Még Tiberius uralkodásának vége felé is dákok meg szarmaták pusztítottak Moesiában. Utána azonban hosszabb béke következett, amely az említett királylista szerint a negyven évig uralkodó Coryllus dák király uralmával esett egybe.
Coryllus másutt nincsen forrásainkban említve, ezért valószínű, hogy a viszonylag gyakori Scorilo dák név elírása. Egy Scorilo nevű dák királyról maradt fenn az a jellemző anekdota, hogy népét a római belviszonyokba való avatkozástól úgy tartotta távol, hogy két kutyát uszított egymásra, majd a marakodó kutyák elé farkast vezettetett. A kutyák nyomban közös erővel támadtak a farkasra.* Ez az óvatosság jellemző lehetett Coryllus-Scorilo hosszú uralkodására, a kutyák példája pedig különösen időszerű volt a római császárság első súlyos válsága idején (i. sz. 68–69), amikor a polgárháborúba vonult legiók védtelenül hagyták a dunai határt. A szarmaták ezt a helyzetet több ízben sikeresen ki is használták, megsemmisítő csapást mérve több római seregre, sőt helytartóra is. Scorilo intő példázatát akár egyetlen eseménnyel is kapcsolatba hozhatjuk. A 68–69. évi válság idején egy alkalommal (valószínűleg 69–70 telén) a dákok is átkeltek a moesiai Dunán, és néhány határ menti táborhelyet elfoglaltak. Nem tudni, hogy ez Scorilo vagy valamely tőle független dák csoport akciója volt-e. Ha a kutyák példája valóban a tévesen Coryllusnak nevezett dák királytól származik, akkor valószínűbb, hogy egy tőle független havasalföldi dák csoport támadta meg a Duna-határt, és ez tette szükségessé, hogy Coryllus, azaz Scorilo saját népét nyugalomra bírja.
{41.} Az említett betöréssel kapcsolatban Tacitus a dákokat „mindig megbízhatatlan” népnek nevezi.* Bár ebben a véleményben már a későbbi dák–római összecsapások tapasztalatai is összegződtek, a dákok Burebista óta mindig különleges figyelemben részesültek. A másutt bevált, szövetségesinek nevezett, valójában azonban függő kliensi viszonyt a dák királysággal nehezebb volt kialakítani. Amikor Augustus uralkodásának vége felé arról hallunk, hogy a dákok sem olyan veszélyesek, mint korábban, sőt már-már hajlamosak a római uralom elismerésére, akkor ez a Scorilo korszak békésebb viszonyai felé mutat. Úgy látszik azonban, hogy a dák-római szövetség (foedus) ingatag alapokon nyugodott. A dák állam több szempontból különbözött azoktól a germán és szarmata kliens-államoktól, amelyek a Római Birodalom dunai határa mentén szövetségi viszonyba léptek a rómaiakkal. Egyedülállóan kedvező földrajzi adottság volt, hogy a királyság központját úttalan hegyláncok zárták el a Dunától; egy római támadásnak nyugatról a Temes vagy a Maros völgyében, keletről a Zsil vagy az Olt völgyében nemcsak kerülővel járó hosszú felvonulásra, hanem jól védhető szorosok és hágók áttörésére kellett előkészülnie. A taktikai fölény mindenképp a dákoké volt, mégpedig a birodalom dunai határának legfontosabb szakaszán, ahol a Duna szűk és meredek szorosban töri át a Kárpátok déli nyúlványait. Itt a vontatásos hajózás lehetővé tételére sziklába vágott utat kellett építeni. Az ókori technika e nagy teljesítménye Tiberius uralkodásának vége felé készült el. Talán nem véletlen, hogy a dák–római viszony békés szakasza is ekkor kezdődött. Róma bizonyára nagyobb anyagi áldozatoktól sem riadt vissza, hogy a hajózást a dákoknak juttatott kedvezményekkel tegye biztonságossá.
A földrajzi helyzet előnyei mellett a római külpolitikának számolnia kellett a dák királyság szervezettségével, a centrális hatalom erősségével is. A „királyi” Sarmizegethusa magaslati erődjét a Kudzsiri-havasok nyugati oldalán hasonlóan erődített magaslati várak sora vette körül, amely még a királyság távolabbi területeivel szemben is biztonságosan védhetővé tette az uralkodói központot. A sáncokkal, többnyire vastag falakkal, gyakran még tornyokkal is erődített, több hektár kiterjedésű várak nemcsak a fegyveresek befogadására szolgáltak, hanem a királyság ipari centrumai, raktárai, természetesen kincstárai, sőt szentélyei is voltak. Hogy a királyi hatalom mekkora munkaerőt tudott összpontosítani, azt a legjobban e várak nagyméretű faragott kváderkövekkel burkolt, gerendavázas falai mutatják, valamint a kövezett udvarok, utak, kőlépcsők, nagy kőtömbökből vájt csatornák stb. is, amelyek egyúttal a királyi hatalom hangsúlyozását is szolgálhatták. Az ilyen „monarchikus reprezentációnak” a primitív körülmények között élő köznépre gyakorolt hatása nem lebecsülendő; a „sapkások” és „hosszú hajúak” közötti nagy társadalmi különbség az ilyen királyi külsőségeket bizonyára szükségessé is tette.
{42.} A centrális hatalom erősítését szolgálta a vallás is, amelynek kultuszhelyeit a várak mellett az újabb román kutatás fedezte fel. A valószínűleg naptárként is szolgáló, szabályos rendben kimért kövekkel szegélyezett kerek, és a négy oszlopsorból álló, négyszögletes szentélyek minden jel szerint asztrológiai hiedelmekkel átszőtt kultuszok helyei voltak. E kultuszok eredetét az antik szerzők a trák Zalmoxisra (egyes források szerint Zamolxis) vezetik vissza, akit Püthagorász tanítványának mondanak. Az isteni szférába emelkedett mesés Zalmoxis tanításába az aszketikus életmód is beletartozott. Ezt a trák–geta eredetű hiedelemvilágot a dákok között feltehetőleg Decaineus honosította meg, aki Burebista hívására érkezett a dákokhoz, és a király legbensőbb tanácsadója lett. Burebista felismerhette a hiedelemben rejlő lehetőségeket, s felhasználta azt a centrális hatalom kialakítása érdekében. A kultusz gyakorlata privilégium, a hiedelemvilág őrzése papi titok volt; a főpap mintegy közvetítő a természetfeletti világ és a király között. Nem lehetetlen, hogy e papi privilégiumokba az orvoslás is beletartozik. Görög orvosi könyvek nagyszámú dák gyógyfüvet említenek dák elnevezésükkel együtt, ami a dákok orvosi és botanikai ismereteinek fejlettségéről tanúskodik. Ebben a hegyi pásztorkodó állattartással együtt járó botanikai és gyógyászati ismereteknek lehetett nagy szerepük.
A dák várak feltárása során a feltehetőleg helyi eredetű használati tárgyak mellett római importtárgyak is előkerültek. Ezek egy része a luxuscikkek azon csoportjába tartozik, amelyek a birodalom határán túli barbár főemberek tulajdonában Európa-szerte megtalálhatók. Feltűnő azonban az, hogy a római import itt nemcsak a törzsi arisztokrácia fényűzését szolgáló árucikkekből állt, hanem jó minőségű vaseszközökből is, amelyek a várakban űzött ipar magas színvonalához járulhattak hozzá. Az is valószínű, hogy a dák várak erődítési munkáinak irányításához görög és római szakembereket alkalmaztak. Egyes kváderköveken, különösen pedig a szentélyek kövein görög betűs jelek láthatók, amelyek valószínűleg az előre kifaragott elemek összeillesztését megkönnyítő kőfaragójelek voltak, más részüket a szentélyek naptári rendeltetésével hozhatjuk összefüggésbe. Egy óriási méretű, talán kultikus célokat szolgáló, fordított kúp alakú edényen a római téglabélyegekhez mindenben hasonló latin betűs pecsétek is előkerültek: az egyik pecséten DECEBALVS, a másikon PER SCORILO olvasható.
A román kutatás e két pecsétet többnyire „Decebalus, Scorilo fiá”-nak értelmezi. Az értelmezés nehézsége az, hogy a név két pecséten (bár egyazon edényen) olvasható, mintha az egyik név a tulajdonos (készíttető), a másik a készítő mester neve lenne. A Decebalus királyra való vonatkoztatás valószínű, de így is hiányolnunk kell a rex („király”) kitételét. Feltéve, hogy a „Decebalus, Scorilo fia” értelmezés helyes lenne, Decebalust Scorilo király fiának kellene tartanunk. Kettejük között azonban egy másik királyról, Diurpaneusról is tudunk; az ő nevéhez fűződik a dák királyság új politikai {43.} irányvonala, amely Decebalus fénykorán keresztül a dák királyság pusztulásáig vezetett.
Mint láttuk, Scorilo a Római Birodalom európai határai mentén mindenütt kiépített szövetséges (foedus) viszonyt elfogadhatónak tartotta; nem lehetetlen, hogy épp azért, mert Tiberius a Duna-szoros útépítése után kivételesen magas évi járadékot (stipendium) folyósított neki. A késői Jordanes előadása szerint Diurpaneus király azután tört be a birodalomba, miután a dákok „hosszú szünet után, Domitianus uralkodása alatt, félve az ő kapzsiságától, felmondták azt a szerződést, amelyet más császárokkal régebben kötöttek”.* Lehet, hogy Domitianus a kivételesen magas stipendiumot valóban csökkenteni akarta, de aligha hihetjük, hogy ezt épp abban a kedvezőtlen külpolitikai helyzetben tette volna meg, amikor a dunai germánok is háborúra készültek. Valószínűbb, hogy a dákok időzítették rajtaütésszerű, súlyos veszteséget okozó támadásukat a germán fronton kialakult feszültséghez.
A dákok legkésőbb 85–86 telén, s mint annyiszor azelőtt, talán a befagyott Dunán átkelve támadtak. A meglepetésszerű támadásnak áldozatul esett Moesia helytartója, Oppius Sabinus, és szenvedett tőle a moesiai partvidék számos települése. A helyzet súlyosságát eléggé mutatja az, hogy Domitianus Moesiába sietett, és több hónapot töltött el a visszavágás megszervezésével. Az ellenakciót Cornelius Fuscusra, a praetorianus gárda parancsnokára bízta, aki átkelve a Dunán sikerrel nyomult előre a dákok földjén. Diurpaneus ebben a kritikus pillanatban átadta a hatalmat Decebalusnak, aki uralkodását a Fuscus seregén aratott fényes győzelemmel kezdte (i. sz. 87). Fuscus elesett, a vereség pedig olyan nagy volt, hogy egy legiót megszűntnek kellett nyilvánítani. Csak a harmadik római hadvezérnek, Tettius Iulianusnak sikerült 88-ban döntő győzelmet kicsikarnia Tapae-nál, a királyi székhely felé vezető egyik szorosban.
Töredékes forrásainkból nehéz kihámozni, hogy a csakhamar megkötött béke és új szövetség mennyiben hozott új elemeket a dák–római viszonyba. A Domitianus-ellenes római történetírás a békét Decebalus győzelmeként értékelte, mert Decebalus nemcsak magas stipendiumot, hanem római szakembereket is kapott, akiknek tudását békés és háborús célokra egyaránt felhasználhatta. Ugyanakkor a győzelem után, de még a békekötés előtt, egy római legiót veszély nélkül lehetett a germán frontra irányítani az Alföldön, „Decebalus királyságán át”.* Maga Decebalus pedig már a tapae-i veresége előtt is többször felajánlotta a békekötést, holott a germán háborúba bonyolódó Domitianus számára a harc folytatása mindenképp kedvezőtlen volt.
{44.} Nem használta ki a rómaiak szorult helyzetét Decebalus a következő években sem, amikor Domitianusnak Pannoniában igen válságos szakaszokból álló, hosszú germán–szarmata háborút kellett folytatnia. Valószínű, hogy célját a békekötésben megszabott magas stipendiummal és a rómaiak által rendelkezésére bocsátott szakemberekkel elérte. A 88-ban kötött békeszerződésre maga nem ment el, hanem Diegis nevű követével (talán testvérével) képviseltette magát; az ő fejére helyezte Domitianus a kliensfejedelem hatalmát jelképező diadémot.
További kutatási feladat még a dák várak építési periódusainak tisztázása. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy a várak kőfalas és tornyos kiépítése legalább részben Decebalus műve volt, aki a kapott szakembereket épp ilyen és hasonló munkák irányítására használta fel. Római katonai szakembert gyaníthatunk a Decebalus nevét viselő pecsét készítőjében, amely pontos mása a katonai téglavetőkben használt bélyegzőknek. Római szakembert feltételez a várakban használt tetőfedő cserép is.
Decebalus a békekötést követő évtizedben, amikor szövetségi viszonyt tartott fenn Rómával, jelentősen megnövelte királysága kiterjedését. Az ilyen területnyeréseket a rómaiak mindaddig eltűrték, amíg az a szövetségi rendszer keretei között maradt, azaz nem sértett más fejedelmekkel kötött szerződéseket, és nem fenyegette felborulással a gondosan kiépített és fenntartott szövetségi hálózatot. Decebalus terjeszkedését alighanem Ptolemaiosz térképleírása alapján rekonstruálhatjuk, mert ez a jóval Dacia meghódítása után írt geográfiai kézikönyv Dacia határait nem a római tartomány határainak megfelelően írja le, sőt még a római Dacia legióit sem ismeri, holott azokat más tartományokban mindig említi. Sarmizegethusát továbbá „királyi”-nak mondja, ez pedig nem a Várhelyen alapított római colonia, hanem csak a Grădiştea Muncelului melletti királyi vár lehetett. A decebalusi Dacia határa Ptolemaiosz szerint nyugaton a Tisza, északon a Kárpátok, keleten a Dnyeszter volt. Ezt az óriási területet, amelynek jó részét nemcsak dák, hanem kelta, szarmata és más népek is lakták, bizonyára fokozatosan, s nem háborúk nélkül hajtotta uralma alá. Ptolemaiosz felsorolja – sajnos a pontosabb helymeghatározásokra alig alkalmas módon – a Decebalus uralma alá került népeket is. Ezek között a legészakibbak más forrásokból is jól ismertek: a kelta anartészek és tauriszkuszok, az egykori bójusz törzsszövetségnek Erdély északi részén lakó tagjai, valamint a Kárpátokon túli, trák nyelvű kosztobókok. A többi népnév másutt nem fordul elő, feltűnő számban vannak azonban közöttük helynévből képzett népnevek (Predavenses, Ratakenses, Kaukoenses, Buridavenses stb.). Mivel ezek a ptolemaioszi térkép centrális helyzetet elfoglaló népei, talán megkockáztatható az a feltevés, hogy Decebalus a dákokat egy-egy központ alá rendelt területekre osztotta, erőszakosan felszámolva ezzel a hagyományos törzsi tagolódást. Mert az is feltűnik, hogy az egyetlen korábban ismert dák törzs, az appulusok törzse, még az Apulum {45.} helynévből képzett Apulenses formában sem fordul elő ebben a népjegyzékben. Decebalus királysága ilyen módon szervezettség tekintetében nem sokban különbözött Burebista sok törzset és népet egyesítő királyságától, amelyből azonban a nagy hódító halála után dák királyságként csak a centrális terület, a Dunától a Marosig, a Bánságtól az Oltig terjedő rész maradt meg.
Traianust valószínűleg nem Decebalus hódításai győzték meg arról, hogy a dák királysággal egyszer s mindenkorra le kell számolnia. Decebalus államférfiúi belátásával nehezen lenne összeegyeztethető annak feltételezése, hogy a birodalom egyes részeinek meghódítását is tervbe vette volna. A 88-as szerződést követően nem is tett semmit, ami a rómaiakkal való szakításra engedne következtetni. Római részről ezzel szemben már a Domitianus halálát követő években is bizonyos készülődés jeleit fedezhetjük fel. Traianus is csak az uralomváltás első éveit várta ki, miközben a dunai germánokkal rendezte a szövetséges viszonyt. Uralkodása negyedik évében már megindult a dákok ellen.
A végleges leszámolás gondolatát több körülmény érlelte meg: a túlságosan magas stipendium, amelynek további emelésétől is tartani lehetett; a Domitianus alatt kötött béke tartósan nem teljesíthető feltételei; a további dák területnyerés, és ennek folytán a Duna menti szövetségi rendszer felborulásának a veszélye; a külpolitikai zsarolás állandó lehetősége; ellenzéki elemek gyülekezése Decebalus országában; a dunai hajózás biztonsága stb. A birodalom európai határai mentén az egyedüli feszültséggóc, amelyet Róma pénzzel és diplomáciával nem tudott tartósan semlegesíteni, a dák királyság volt.
A 101–102. és 105–106. években, két rövid, bár igen véres hadjárattal végbevitt hódító háború részletei jelen ismereteink alapján alig tisztázhatók. Az egyetlen ránk maradt összefüggő ábrázolás a háborút megörökítő Traianus-oszlop, amelynek szalagszerűen felfutó domborműve a kutatás minden erőfeszítése ellenére sem bizonyult a háború megbízható, a lényeges momentumokat kiemelő ábrázolásának. Traianus mindkét hadjárathoz óriási sereget vont össze, amely több irányból, a völgyek és szorosok áttörésével hatolt a királyi központ felé. Miután Traianus az első háborúban elérte a várakat, és döntő csatát kényszerített ki, megszálló csapatokat hagyott a váraknál, és olyan feltételeket szabott, amelyek a dák királyság politikai felszámolását jelentették; a hadifelszerelések kiadása, illetve leszerelése, a várak lerombolása, Decebalus hódításainak feladása, a menekültek kiadása, a teljes külpolitikai lojalitás, sőt passzivitás kikötése mind a végleges megoldásra való törekvést mutatják. A hadjárat után megépült a Duna első állandó hídja Drobetánál (Turnu-Severin), amely az állandó összeköttetést teremtette meg a gyakorlatilag már megszűntnek tekintett királyság területével. Decebalus, aki az első háború során többször tárgyalási készségét fejezte ki, a vereség után határozott ellenakcióba fogott. Újjászervezte hadseregét, a szomszéd népekkel {46.} kapcsolatot keresett, egyes területeket újra birtokba vett, sőt egy tárgyalásra magához hívott római tiszt túszként való visszatartásával zsarolni is próbált.
A második hadjárat a végsőkig elszánt, de jól felkészült Decebalus ellentámadásával találkozott. A 106. év tavaszán azonban már a várak is elestek; ha a Traianus-oszlop triumfális szellemben fogant ábrázolásainak hinni lehet, akkor a „sapkások” uralkodó rétege széthullott: az öngyilkosságok, lefejezések, menekülések és tárgyalási kísérletek a teljes szétziláltság látszatát keltik. Decebalus valószínűleg Erdély keleti részébe vonult vissza, ahol az őt üldöző lovascsapat elől az öngyilkosságba menekült. Fejét Traianushoz vitték.
A dák királyság pusztulásával a dák társadalom is széthullott. A köznép egy része kivándorolt, az otthon maradottak egy részét rabszolgának hurcolták el. A szigorúan tagolt társadalom felső kasztja, a „sapkások” nem tudták megőrizni társadalmi rangjukat, számbelileg nyilvánvalóan óriási veszteség is érte őket. A papi hatalom a királysággal együtt eltűnt a dákok életéből, annyira, hogy a dák vallásnak a római uralom idejéből semmi nyoma sincsen. A szervező hatalom hirtelen megszűnése a hazájukban maradt dákok beilleszkedését az épülő provinciális társadalomba annál inkább gátolta, mivel a köznép úgy került szembe a hódítóval, hogy a mindenütt máshol meglevő, a rómaiak számára egyedül elfogadható képviselő, az arisztokrácia hiányzott. A nagy vérveszteségek mellett ez volt a második ok, amiért Traianus és utódai a birodalom minden részéből szorgalmazták vállalkozó telepesek bevándorlását a meghódított Daciába.
| 1. ERDÉLY ŐSKORA | TARTALOM | 3. DACIA RÓMAI TARTOMÁNY |