PEDAGÓGIAI MŰHELY - Beszélgetések (Szerkesztette: Boreczky Ágnes)
EGYEDNÉ LACZKÓ JUDIT

AZ ÓVODA SZEREPE A CSALÁDI SZUBKULTÚRA
KÜLÖNBSÉGEINEK NIVELLÁLÁSÁBAN


Az elmúlt egy, másfél évtizedben jelentősen megváltozott az óvoda arculata. Setényi János szociológus "Érték és minőség a közoktatásban" című munkájában már négy alaptípusba sorolja az óvodákat. Elkülönít magán óvodát, elit önkormányzati óvodát, panel óvodát és vidéki óvodát. Óvodánkat "panel óvodaként" határoznám meg, ahol demográfiai és településszociológiai okok következtében megfogyatkoztak a középosztálybeli szülők azonnal játékra és tanulásra fogható gyermekei, és ezzel egyidejűleg beáramlottak a nehezebben és a korábbiakhoz képest másképpen kezelhető gyermekek. A társadalmi háttér vizsgálatából csak két jellemző adatot emelek ki. Az apák munkajellegcsoportját alapul véve gyermekeink 76%-a a szakmunkás és betanított munkás réteghez tartozik, és csak 15%-uk sorolható az értelmiségi és egyéb szellemi foglalkozásúak körébe. Korábban ez az arány fordított volt.

Az esélyegyenlőség-egyenlőtlenség problémaköre számtalan aspektusból közelíthető. Nem mindegy, hogy mit "örököl" a gyermek - milyen az idegrendszeri alkata; hogyan táplálják; vannak-e testvérei, hányadik gyermek a családban; milyen nemű; milyen idősek a szülei; milyen a család szocio-kulturális helyzete, ebből adódóan milyen nevelési elvei és szokásai vannak -, ezek mind a kisgyermekek közötti különbözőségekhez vezetnek. A gyermek teljesítményét alapvetően az a szocializációs közeg határozza meg, ahova születik és ahol nevelkedik. A gyermeknevelési szokások rétegspecifikus jegyeket mutatnak, melyek a család és a nevelési-oktatási intézményrendszerek együttműködését alapvetően befolyásolják. A különbségek áthidalása csak pedagógiai eszközökkel érhető el.

A kisgyermekkori szocializáció történésekben, változásokban, érzelmekben igen gazdag periódus. A szociális tér növekedésével (óvoda, iskola) a gyermek mindinkább a családon kívüli közvetítőrendszerek hatókörébe kerül át. Lényeges kérdés tehát az intézményes nevelés szempontjából, hogy milyen okok, körülmények nehezíthetik, illetve könnyíthetik e tanulási folyamatot.

Munkám célja annak feltárása, hogy: Óvodapedagógusokkal folytatott szabad beszélgetések (strukturálatlan interjúk) megerősítettek abban, hogy a társadalmi környezet változásai nevelési, oktatási problémahelyzeteket okozhatnak. A megkérdezettek ilyenkor gyakran érzik munkájukat sikertelennek, módszereiket hatástalannak és ez kihat a nevelői munka minőségére is. Óvodánkban az ilyenfajta problémára való válaszadás akkor vált elodázhatatlanná, amikor az intézmény székhelyének a megváltozása azt eredményezte, hogy az addig önmagukat sikeresnek érző óvónők sorozatos kudarcokat tapasztaltak mindennapi munkájukban. Az okok keresésekor tudatosodott valamennyiükben, hogy az adott településen belül az óvoda telephelyének a megváltozása az óvodába járó gyerekek társadalmi státuszának a megváltozásával járt együtt. A korábbi helyszínen az óvodai és a családi nevelés értékei között hasonlóság volt, az új helyen azonban jelentős különbségek voltak. Ez tükröződött az óvónők gyerekekkel és szüleikkel kapcsolatos konfliktusaiban is.

Dokumentumelemzés módszerével kerestem azokat a területeket, ahol a családi és az óvodai nevelés között érzékelhető különbség van, és ez a napi pedagógiai gyakorlatban "hiányként" jelenik meg. (Dokumentumként az óvodai csoportnaplót alkalmaztam. A bejegyzéseket utólag kategorizáltam, az arányok az összes bejegyzés százalékában értelmezendők.)

A gondozás és a közösségi nevelés területén a következőket jegyezték fel az óvónők mint hiányos vagy nehezen alakuló szokásokat: A dokumentumelemzés megerősítette az interjúk során is megfogalmazódott legfőbb problémakört, mégpedig a kommunikációval és a közösségi magatartással kapcsolatos gondokat. Ez volt az a terület, melyen az óvoda elvárásai (cél- és feladatrendszere), valamint az óvodás gyermek családból hozott szokásrendszere, kultúrája a leggyakrabban konfrontálódott.

A család nevelési szokásait vizsgálva a következő eltéréseket figyeltem meg, melyek gyakori konfliktusforrások az óvoda és a család között.

Egy pozicionális családban az anyai szerephez tartozik a gyermek ellátása, etetése, öltöztetése, azonban az anya kisebb jelentőséget tulajdonít a gyermek spontán önállósulási törekvéseinek. Az ilyen jellegű családban növekvő gyermekek az óvodába kerülve gyakran mutatnak elmaradást az étkezés, a tisztálkodás, az önkiszolgálás területén. Szintén a gondozás és az egészséges életmód területén tapasztalható, hogy bizonyos egészségértékek más súllyal jelennek meg náluk (pl. edzés, edzettség). Sokkal fontosabbnak tartják a szülők, hogy gyermekük tiszta és rendezett legyen, mint azt, hogy naponta legyen friss levegőn. Markáns eltérések tapasztalhatóak egyes táplálkozási szokásokban is (pl. túlzott édesség- és túl kevés gyümölcsfogyasztás). Az egészséget inkább a betegség hiányával azonosítják; a megelőző magatartás kevésbé kap szerepet.

A szokások kialakulásában tapasztalt hiányosságok megoszlása

A_szokások_kialakulásában_tapasztalt_hiányosságok_megoszlása

A "tanulással" kapcsolatosan is találkozunk az óvodától eltérő attitűddel. A pozícionális családokban más jelentősége van a játéknak és a mese iránti igénynek. Mesélni leggyakrabban a televízió mesél, a játékszerek kiválasztásában pedig a hagyományos nemi szerepekhez kötődő játékok dominálnak, kevéssé jellemzők a konstrukciós és logikai játékok. Így az ilyen típusú családból érkező gyermekek között gyakran találkozunk a finom mozgások viszonylagos fejletlenségével, miközben nagymozgásaikban ügyesek. Ugyanis ha a gyermekkel szemben nem elvárás, hogy öltözzön, ruhát gomboljon, ha kevesebb a manipulációt ösztönző játék, akkor a finomságot igénylő mozgások is lassabban fejlődnek.

Az eddig elmondottakkal azt kívántam bemutatni, hogy az egészség értéke, az autonóm személyiség alakítása vagy a gyermeki szükségletek minősége jelentős eltéréseket mutat a család szocializációs érték- és normarendjének megfelelően.

A legjellemzőbb különbség azonban az óvodában is a nyelvi különbség, ugyanis a beszéd közvetíti legprecízebben az adott család szubkultúráját. A pozícionális családban a fogalmaknak sajátos jelentéstartalma van, így a gyermekek a családból kikerülve nehezen értetik meg magukat, absztrakt gondolkodásra nehezen motiválhatók. Ingerekre adott válaszaik nem reflektálóak, inkább impulzívak. A tapasztalható nyelvi deficit és az általa meghatározott gondolkodási stratégia hatékony óvónői beavatkozás nélkül hátránnyá válhat, mely az iskolás években is érezteti hatását.

Néhány példával a beszéd és tanulás problémakörét mutatom be, melynek hátterében különböző nevelési stílusokat lehet felfedezni. Tapasztalataim szerint a színek megismeréséhez a különböző családi hátterű gyerekcsoportoknál szokatlanul sok gyakorlásra van szükség.

Képzeljünk el két szituációt: Hasonló nehézségeket jelent az évszak, a napszak és számtalan más dolog megnevezése, beazonosítása. (Ezt nem csak a gyermek fejletlen időérzéke mint életkori sajátosság okozza.) Pl.: a gyerekek többsége minden étkezést "ettünk" szóval azonosít, mert otthon mindig enni hívják. Ugyanakkor az óvodában reggelizünk, tízóraizunk, ebédelünk, stb. Ezen étkezésekhez napszakok, hangulatok, más jellegű ételek kapcsolódnak. Ez több szó és sokkal több ismeret, kellemes hangulat. A nyelvi szocializációnak ezen a szintjén a gyermek könnyebben azonosít és nevez meg napszakokat, melynek következménye, hogy nagycsoportos korára elkezd az idő múlásával foglalkozni, és vágyat érez arra, hogy ismerje az órát. Ebből is látszik, hogy ezek a nyelvi különbségek mennyire más gondolkodási szintet jelenítenek meg. Itt az ismeretek összekapcsolódnak, tovább épülnek és új minőségeket eredményeznek.

Megemlítenék még néhány problémakört, amely mögött a családi nevelés különbözőségei gyaníthatók. Még a hatéveseknél is gondot okoz az elkülönült individuum megtapasztaltatása (énkép-alakítás), hogy a külső megjelenés, a név, a hol lakom, mikor születtem, kik a szüleim, egyszóval a magamról való tudás az énem része. Azt is sokszor tapasztaljuk, mennyire nincsenek az ünnepekre szocializálva a gyerekek. Egy-egy ünnep olyan feszültségeket kelt, melynek következtében nem tudják kellően átélni az eseményt, nem tudnak mit kezdeni az élménnyel. Az óvodában erre szolgálnak a hosszú előkészületi időszakok. Ezektől az elnyújtott, érzelmekben gazdag, különleges tevékenységektől várjuk, hogy az ünnep igazán örömteli, mélyen átélt legyen.

Már jeleztem, hogy a gyermekcsoportok különböző módon viszonyulnak az élő meséléshez is. Megfigyeléseink szerint (bekerüléskor) 40-50%-nyi gyermek képtelen végigülni ezeket az alkalmakat, és az óvónő mesemondására figyelni. Ha mindentől elvonatkoztatunk (mesekiválasztás, előadásmód, a tv-mese rombolásai, stb.), akkor lassan felfejthetjük azt a kontextust, mely az elsődleges szocializációval függ össze: Ezek a minimális előfeltételek ahhoz, hogy a gyermek óvodába kerülve örüljön egy mesélésre hívó mondatnak és befogadója legyen a hallottaknak. Tapasztalataink alapján bizton mondhatjuk, hogy a gyerekek többsége nincs erre a tevékenységre, tanulási formára szocializálva. Ennek az óvodában kell megtörténnie. (Így alakult ki az a gyakorlat, hogy nálunk minden nap van valamilyen formában - mese, vers, bábozás, dramatizálás - irodalmi foglalkozás.)

A példákból jól kirajzolódik, hogy a különböző családi környezetből érkező gyermekek különböző lehetőségeket és feladatokat jelentenek az óvoda számára.

Óvodás életkorban a nivellálást elősegítheti az, hogy A munka tudatos tervezéséhez fel kell mérnünk azokat a nevelési sajátosságokat, melyek a családi nevelésből származhatnak és ma ezekre még ritkán gondolunk.

Az esélykülönbségek csökkentésének lehetőségeit a következőkben látom.
A pedagógus személyisége

A megvalósulás biztosítéka a pedagógus hitbeli meggyőződése, hogy tud tenni valamit ezen a területen a gyermekekért, érvényes ismeretei vannak a területről, olyan módszereket és stratégiákat alkalmaz, amelyek segítik az egyéni képességek kibontakoztatását és pozitív megerősítést tudnak adni. Ezen túlmenően erősíteni kell a nevelőtestületet abban, hogy a sokféleség okát keresse, megértse és tolerálja. A mi óvodánk esetében ez alapvető volt. Ezt követte az a gyakorlati lépés, hogy képesé kellett tenni a kollégákat a team-munkában történő közreműködésre. Ehhez szükséges volt az az intézményi követelmény, mely szerint a gyerek fejlődését önfejlődési folyamatként értelmeztük.

Összegzésként elmondható, hogy az oktatás szempontjából elsősorban azokat az egyenlőtlenségeket és különbségeket kell számba venni, melyek az iskoláztatás szempontjából válhatnak hátrányok forrásává. Ez sokkal szélesebb értelemben vett hátrányos helyzet, mint pl. a marginalizálódott kisebbségi csoporthoz tartozás. Elég hozzá a családi szocializáció során kialakított érték- és normarend vagy a nyelvhasználat különbözősége. A feladat és a megoldás nem könnyű, és ebben a pedagógusképzésnek is adósságai vannak, hiányoznak a megfelelő metodikai válaszok. Nincs meg az az "útravaló", amelyből különböző élethelyzetekben választani lehet. Ezt ma csak a hosszú és kellően igényes pedagógiai gyakorlat tudja enyhíteni, azonban ez nem tekinthető megoldásnak.

Ha a legfontosabb fejlesztendő területeket végiggondolom, akkor az alábbi tudásokat tartom alapvetőnek az óvodapedagógiai munkában: Ezen tudások jó része az alapképzésben megszerezhető lenne. Érdemes lenne tehát az óvóképzés tartalmi újragondolása is.


IRODALOM


TARTALOM