Vissza a tartalomjegyzékre

NYELV

A KÉSEI ÓMAGYAR KOR
A KOR NYELVI RENDSZERE



A KÉSEI ÓMAGYAR KOR

A kor nyelvi jellemzése

A Zsigmond király uralkodásával kezdődő és a mohácsi vészig tartó időszakot a magyar nyelv története szempontjából kései ómagyar kornak nevezzük. Erre az időszakra már befejeződnek (vagy befejezésükhöz közelednek) a korábban megindult legjelentősebb nyelvi változások, s így nyelvünk állapota egyre inkább hasonlóvá válik a maihoz. A további erőteljes fejlődés révén elsősorban a szókincs és a kifejezéskészlet bővül, továbbá a nyelv alaktani és mondattani rendszere gazdagodik és szilárdul meg. A nyelvi fejlődés párhuzamosan halad a fokozatosan emelkedő anyagi és szellemi művelődéssel. Tovább nő az iskolák száma, s ezzel együtt kiszélesedik a nyelv írásbeli használata, bár az írásműveltség ekkor még elsősorban latin nyelvű.

Az oklevelek mellett többnyire vallásos művek (teológiai munkák, prédikációk, legendák, szertartáskönyvek) készülnek, de születnek világi írások (főleg krónikák, szépirodalmi alkotások: versek) is. A magyar nyelv használata eleinte főként az élőbeszédre szorítkozik, de egyre nagyobb lesz az igény a magyar nyelven való írni és olvasni tudásra, s ezzel együtt magyar nyelvű írásos művek készítésére. Ezek elsősorban a latin nyelvű vallásos irodalom fordításaként készült kódexek. Megőrződött azonban néhány, a tanulást elősegítő latin-magyar szójegyzék és latin prédikációkhoz készített glossza. Mindezek mellett megjelennek ebben a korban önálló magyar írásművek is: versek, levelek, polgári iratok.

A kódexek

A kódexek vallásos olvasmányok voltak. (A magyar nyelvű kódexek első darabjait, a Jókai-kódexet és a Huszita Bibliát már az előző korszakban számba vettük.)

A kései ómagyar korban erősen megnövekedett a kódexfordítások száma. A fordításirodalom felvirágzása összefüggött a szerzetesrendek középkori fegyelmi reformjával, ez ugyanis a szerzetesek számára vallásos szövegek olvasását, ájtatosságok végzését írta elő. A reform következtében erőteljesen fellendült az egyházi - főleg a kolostori - irodalom. Ez hazánkban, mint külföldön is, elsősorban latin nyelvű volt. A latin nyelvű prédikációkat, legendákat, himnuszokat azonban a latinul nem tudó apácák számára le kellett fordítani magyarra. Ezekkel a fordításokkal teremtődött meg a kései ómagyar kor gazdag kódexirodalma. A kort - az ekkor készült kódexek nagy száma miatt - a kódexek korának is szokás nevezni. A török pusztítás elől menekülő apácák mintegy félszáz becses kódexet vittek magukkal s mentettek meg.

A kódexekben olvasható prédikációk nagy része Temesvári Pelbárt ferences szerzetes beszédgyűjteményeiből való, aki ezeket a beszédeket a korabeli teológiai irodalom alapján készítette, valamint tanulságos történetekkel is fűszerezte. "Rózsakoszorú" című beszédgyűjteményét tanítványa, Laskai Osvát ferences fejezte be. A kódexek legendáinak másik fő forrása a Legenda aurea ('Arany Legenda') című gyűjtemény, Jacobus a Voragine domonkosrendi szerzetes (†1298) műve. A gyűjtemény világszerte nagy népszerűségnek örvendett. A legendák további jelentékeny forrása Petrus de Natalibus olasz püspök (†1400) Catalogus Sanctorum ('szentek jegyzéke', tkp. 'szentek legendasorozata') című munkája, amely 1493-ban jelent meg nyomtatásban, s több mint háromezer legendát tartalmaz.

A kódexeket szerzetesek fordították magyarra. A legtöbb kódex azonban nem eredetiben, hanem másolatban maradt ránk. A másolók is többnyire szerzetesek vagy szerzetesnők voltak. Az ország több kolostorában - a gazdagabb kolostorokban - működtek kódexmásoló műhelyek. A domonkosok pl. a Margit-szigeti (akkori nevén nyulak-szigeti) kolostorban dolgoztak; a ferencesek Óbudán (a klarissza-kolostorban), Budán, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen; a pálosoknak Nagyvázsonyban, a premontreieknek Somlóvásárhelyen volt másoló műhelyük. A lemásolt kódexeket az egyes másoló műhelyek gyakran kölcsönadták egymásnak, s ezért egy-egy szövegrész több kódexben is olvasható. Ebben a korban még nem volt egységes irodalmi nyelv; a másolók általában a saját nyelvjárásuk szerint írták le az előttük levő szövegeket. A kódexek cseréje viszont elősegítette az írott nyelv egységesebbé válását.

A különféle kódexeket olykor egyetlen kéz (azaz: szerzetes, szerzetesnő), máskor több kéz másolta. A másolók közül csak néhánynak maradt fenn a neve: pl. Váci Pál, Nyújtódi András, Halábori Bertalan, Tetemi Pál, Mihály deák, Pápai Pál, Ráskai Lea, Sövényházi Márta. A kódexek másolói írás közben többször magánjellegű megjegyzéseket is tettek: olvasóiktól imádságot kértek, mentegetőztek a nem jól sikerült írás miatt, hálát adnak munkájuk befejezéséért. Pl.: "Az ki írta, egy Ave Máriát kér"; "imádj az bűnösért, ki ezt írta. Alleluja"; "bizony igen beteg valék"; "igen fáj fejem"; "istennek hála". Különösen érdekesek Ráskai Lea megjegyzései. A legtöbb kódex a domonkosok és a ferencesek másolóműhelyeiben készült (17-17 domonkos, illetve ferences kódex maradt fenn).

A domonkos kódexek többsége egyetlen nagyobb szövegegységet tartalmazó, tervszerűen készített könyv; ezeket valószínűleg a Margit-szigeti apácák számára írták. Legkorábbi közülük az 1474-ből való Birk-kódex, amelyet Váci Pál domonkosrendi szerzetes készített. A szöveg törlései és javításai arra utalnak, hogy eredeti fogalmazvány, egy fordítás piszkozata. Első része Szent Ágoston reguláit, a második a domonkosrendi apácák életmódjára vonatkozó előírásokat tartalmazza. (Mai olvasatban: "Hogy pedig e könyvecskében miképpen egy tükörben magatokat megláthassátok, hogy feledékenység miatt valamit el ne mulasszatok, egyszer egy hétben nektek megolvastassék".) A hatalmas Winkler-kódex (1506) három kéz munkája, s tartalmában is vegyes. Kalendáriummal kezdődik, második része pedig tervszerűen szerkesztett hóráskönyv. Ebben latin és magyar nyelvű ájtatosságokat, litániákat találunk. További részeiben különféle evangéliumi szakaszok, Mária "epeségei" (azaz: Krisztus szenvedése miatti kesergései), valamint verses ájtatosságok és legendák vannak. Egyes részei eredeti magyar alkotások.

A domonkosrend kódexei közül a legjobban kitűnnek Ráskai Lea kódexei. A legismertebb közülük az 1510-ből való, Szent Margit életét elbeszélő Margit-legenda, amely IV. Béla király leányának, Árpád-házi Szent Margitnak életét dolgozza fel. A legenda eredeti szövegét Margit gyóntatója, a domonkosrend főnöke, Marcellus írta a szenttéavatási vizsgálathoz. A kódex három részre oszlik. Az első ismerteti Margit kolostorbeli életmódját, a második csodatételeit mondja el, a harmadik pedig apácatársainak a szenttéavatási bizottság előtt elmondott vallomásait mutatja be. A legendából kirajzolódik Margit alázatos, önfeláldozó élete - de megismerhetjük belőle a korabeli kolostori élet mindennapjait is. A kódexben látható javítgatások, törlések arra vallanak, hogy Ráskai Lea javított, módosított is a szövegen.

Ráskai Lea másik jelentős életrajzi kódexe az 1517-ben készült Domonkos-kódex. Ebben részletesen elbeszéli Szent Domonkos életét, s bemutatja az általa alapított "prédikátor szerzet", a domonkosrend történetét is. Megemlékezik arról is, hogy Szent Domonkos Magyarországra küldi el prédikálni Pál mestert (Boldog Magyar Pált). A kódex számos csodatételt, példát, látomást mond el a szent életéből. Stílusa szép, erőteljes. Sok kifejezést találunk benne a tanítás, a tudomány, az iskolázás tárgyköréből: deák, dékán, mester, skóla ('iskola'), tudomány, tanul. 1510-ben másolta Ráskai Lea a Példák Könyve nagy részét (a 19-64. lapot). A kódex másik két másolója ismeretlen. Latin forrása egy 15. századi, erkölcsi oktatásokat, példázatokat tartalmazó vallásos példatár. Példái közül kiemelkedik az élet és halál párbeszéde, továbbá az ún. haláltánc, amely a halál különbségeket nem ismerő rettenetes voltát mutatja be.

Az 1514-1519 között másolt Cornides-kódex első részében az egyházi év nagyobb ünnepeire írt prédikációk találhatók. Ezek fő forrása egy 15. századi latin beszédgyűjtemény. Második része női szentek legendáit beszéli el, akik a kereszténység első évszázadaiban vértanúhalált szenvedtek. A kódex egy helyén (Szent Jusztina életrajza után) Ráskai Lea beírta a másolás dátumát és ott árulta el saját nevét is: raskay lea. Az egyes szövegrészek végére írt különféle bejegyzései felvilágosítást adnak a kor és a szigeti zárda életének eseményeiről: a kápolna újraszenteléséről, Perényi Imre nádor haláláról, a Dózsa-féle parasztháborúról. Ráskai Lea írása határozott vonalvezetésű, jellegzetes írás. Helyesírása kiforrott és következetes; korának kiváló másoló egyénisége volt. A Cornides-kódexbe beírt neve alapján lehetett megállapítani, hogy mely kódexek másolása származik tőle.

Terjedelmes domonkosrendi kódexünk az 1516-1519 között készült Jordánszky-kódex. Tartalma, akárcsak a Huszita Bibliáé, bibliafordítás, de független attól. Az ószövetség egyes részei, a négy evangélium, az "apostolok járása" ('apostolok cselekedetei') és más újszövetségi részek vannak benne. Helyesírása és nyelve bizonyos egyezést mutat az Érdy-kódexével (pl. a hosszú magánhangzók közül az é-t és az á-t betűkettőztetéssel jelöli). Másolója ismeretlen.

Az 1521-ben készült Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról párbeszédes formába öntött, erősen az élőbeszédet tükröző vetélkedést ír le az apostolok és más szentek között. Felsorolja azokat az okokat, amelyek miatt az apostolok méltóságosabbak más szenteknél. A kódex eredetije egy eddig ismeretlen latin értekezés. A szöveg említi Dantét is, s itt jelentkezik nyelvünkben az első időmértékes verssor. A kódexet valószínűleg egy domonkosrendi apáca másolta a Margit-szigeti kolostorban.

A leghatalmasabb domonkosrendi kódex az 1529-1531 között készült, festett képekkel is díszített, szép kiállítású Érsekújvári Kódex. Három kéz másolta. Legnagyobb része Sövényházi Márta apáca írása. Tartalma vegyes: nagyböjti és húsvéti evangéliumok, rövid tanítások, példák találhatók benne. Legnevezetesebb darabja Alexandriai Szent Katalin verses legendája. Ez egy teológiai fejtegetésekkel teli tudós alkotás. Fő forrása Temesvári Pelbárt több prédikációja és egy középkori latin regés könyv. Fordítója a latin eredetitől függetlenül, jó ritmusérzékkel ültette át a szöveget magyarra.

A domonkosrendi kódexek közé tartoznak még: az 1522-ben készült Horváth-kódex (Ráskai Lea írása), a Gömöry-kódex (1516), a Virginia-kódex (1529), a Kriza-kódex (1532), valamint talán a Krisztina-legenda (1510) és a Thewrewk-kódex (1531) is.

A ferencrendi szerzetesektől másolt kódexek többsége vegyesen tartalmaz evangéliumi részleteket, prédikációkat, legendákat, fejtegetéseket, énekeket. Jó részük a gazdag óbudai klarissza zárdában készült. Ezek közül a legkorábbi, a Guary-kódex 1490 körül keletkezhetett. Másolója talán Segösdi Lukács, a rend akkori rendfőnöke lehetett. A gondosan másolt, kiállításában és nyelvileg is szép kódex vallásos elmélkedéseket, tanításokat tartalmaz. Egyes részei párhuzamosak a Nádor-kódex szövegével. Helyesírása részben a Huszita Biblia helyesírását követi. A Nádor-kódexet szintén az óbudai klarisszák részére másolta 1508-ban egy ismeretlen szerzetes. Elmélkedéseket, legendákat, szent énekeket, egy gyónáshoz való bűnlajstromot tartalmaz. Egyes részei egyeznek más kódexek (pl. a Winkler-kódex, Érdy-kódex, Kazinczy-kódex) hasonló tárgyú szövegeivel. Ebben a kódexben van a legrégibb magyar nyelvű kottás ének is. Énekei magyar népénekek voltak - az egyiket a 17. századig még énekelték.

Az 1512-ben, illetve 1513-ban készült, nagy terjedelmű Nagyszombati-kódex másolója szintén ismeretlen. A kódex nagy részét elmélkedések, fejtegetések foglalják le. Megvan benne a tízparancsolat, a miatyánk, a hiszekegy, az angyali üdvözlet magyarázata - s itt is van egy bűnlajstrom. Néhány tanítása megismertet a középkori természettudomány felfogásával. Pl. a napot nyolcszor nagyobbnak mondja a földnél, a víz tízszer annyi, mint a föld, a csillagos ég felett még egy menny van. A kódex nyelvjárása ö-ző és ü-ző.

A leghatalmasabb ferencrendi kódex az 1519-ben másolt Debreceni Kódex. Ennek első része a Szent Andrástól (november 30-ától) Gyümölcsoltó Boldogasszonyig (március 25-ig) terjedő időben ünnepelt szentek legendáit mondja el. Második része tanításokból és más szentek legendáiból áll.

A leghosszabb ideig készült kódexünk a Kazinczy-kódex: 1526, 1527 és 1541-es évszám van beleírva. Befejezése tehát már a mohácsi vész után, de még Buda elfoglalása s az óbudai klarisszák menekülése előtt történhetett. Három névtelen szerzetes másolta; a második és harmadik ö-ző (e hang helyett ö-t ejtő) nyelvjárásban írt. A kódex szentbeszédek, példák és legendák gyűjteménye. Különösen regényes példái, legendái (pl. Szent Anna, Szent Elek és a Barlám és Jozafát élete című legenda) értékesek. Másolója "egy Ave Máriát kér" olvasóitól.

Óbudán, illetve Budán készült ferences kódexek még: a Simor-kódex (1508), az 1512-ben készült Weszprémi-kódex, a Lobkowitz-kódex (1514), a Bod-kódex (1520 körül), a Sándor-kódex (1518 körül) a Vitkovics-kódex (1525), a Miskolci Töredék (1525) és a Tihanyi-kódex (1532).

A Dunántúlon készült ferences kódexek zsoltárfordításokat tartalmaznak. A Keszthelyi kódexet 1522-ben másolta Velikei Gergely harmadrendi apácák számára a Vas megyei Lékán. A másoló a kódex egyik lapjára fel is jegyezte nevét és a dátumot. Az 1539-ben készült Kulcsár-kódexet Pápai Pál ferences készítette a Tolna megyei Ozorán.

Néhány ferences kódex Erdélyben is készült. A legnevezetesebb ezek közül a Székelyudvarhelyi kódex. Ennek első két részét, Judit könyvét és a katekizmust Nyújtódi András ferences barát fordította és írta le 1526-ban. A fordítást - mint írja - "én szerető hugom, Nyujtódi Judit" tövisi apáca számára készítette. Kéri is húgát, ne nézze írása "paraszt voltát, hanem igaz értelmét". Az Ószövetség Judit könyvének fordítása a Huszita Bibliában, a Bécsi kódexben is megvan, de ez annak fordításától független, önálló alkotás. Szövege a mai székely nyelvjárással sok egyező vonást mutat. A kódexben található az első magyar nyelven írt katekizmus. A többi rész elmélkedéseket és evangéliumi szakaszokat tartalmaz. Ezek másolója talán maga Nyújtódi Judit, a kódex tulajdonosa volt. Az egyik lapon található bejegyzés erre utal: "Ez könyv szűz leány Judit asszonyé: 1528 esztendőben írták Tövissön".

A marosvásárhelyi beginák számára készült Teleki-kódex (1525-1531) legendái regényes formában, élénk fantáziával megírt történetek. Valószínűleg Marosvásárhelyen másolták 1525 után a Lázár Zelma-kódexet is. Pálos szerzetesek munkája két régi imádságoskönyvünk: az 1494 körül készült Festetics-kódex és az ezt kiegészítő, 1513-ból való Czech-kódex. Mindkettőt a nagyvázsonyi (Veszprém megye) pálos kolostorban készítették Kinizsi Pálné Magyar Benigna számára. A Festetics-kódex különösen szépen díszített imakönyv. Különleges értéke, hogy megtalálható benne Petrarca hét bűnbánati zsoltárának első magyar fordítása is. A Czech-kódexben a zsolozsmákon kívül magánimádságok is vannak. Közülük kiemelkedik Szent Brigitta 15 imádsága és egy gyönyörű költemény: Szent Bernát himnusza a felfeszített Krisztushoz.

Valószínűleg a nagyvázsonyi pálos kolostorból származik az 1518 körüli Peer-kódex is. Hat kéz írása; írói ismeretlenek. A kódex legendákat, imádságokat és verseket tartalmaz. Vásárhelyi András szép éneke verses könyörgés Szűz Máriához, Magyarország védasszonyához. A költő a versfőkbe beleszőtte nevének kezdőbetűit. A kódex másik szép költeménye a Szent László királyról való ének. Ugyanitt található Apáti Ferenc papokat csúfoló, feddő éneke, az úgynevezett Cantilena. A kódexben olvasható versbe szedett öröknaptár, úgynevezett csízió is, amely egy Európában elterjedt verses naptár fordítása. Ugyanilyen csízió egyébként már korábbi időből is maradt fenn; azt egy 1462 után készült latin nyelvű kódex, a Thuróczi-kódex őrizte meg.

Premontrei szerzetesektől származó kódexünk kevés van. Ilyen az 1508-ból való Döbrentei-kódex, amelyet Halábori Bertalan pap, királyi közjegyző másolt. Zsoltárfordításokat, prédikációkat, evangéliumi részleteket, himnuszokat tartalmaz. Sőt, van benne - "Mese" címmel - egy találós mese. A kódex a tiszavidéki í-ző (é helyett í-t ejtő) nyelvjárás legrégibb emléke. Premontrei eredetű még az 1519-ben másolt Lányi-kódex is. Ez a somlóvásárhelyi apácák számára íródott, s a premontrei rend szabályait és szertartásait sorolja fel.

Legnevezetesebb kódexünk - és egyben legnagyobb magyar legendagyűjteményünk - az Érdy-kódex. 1524-1527 között fordította és írta Lövöldön (Városlődön) egy névtelen karthauzi szerzetes. A kódex az "egész szerzetesség" számára készült. Latin nyelvű előszava mellett magyar nyelvű előszót is találhatunk; ez irodalmunkban az első ilyen eset. A könyv Temesvári Pelbárt prédikációi alapján írt beszédgyűjtemény: vasárnapi szentbeszédek, szentek életéről való legendák, evangéliumok magyarázatai. Különösen jelentősek a magyar szentek legendái. A karthauzi névtelen önálló, bátor fordító; szókincse gazdag. Nyelve a kor nyelvi fejlődésének legmagasabb fokát mutatja.

Glosszák, szójegyzékek

A latin szövegekhez írt magyarázó jegyzetekről (a glosszákról), valamint a latin szavak tanulását megkönnyítő latin-magyar szójegyzékekről már az előző részben is volt szó.

A kései ómagyar korban a latin nyelvű írásműveltség növekedésével számuk jelentősen megnő. Glosszákat egyházi és világi tárgyú szövegekben egyaránt találunk. A legtöbb glossza a Sermones Dominicales ('Vasárnapi szentbeszédek') című, két egymással összefüggő kódexből álló latin szentbeszéd-gyűjteményből való. A két kódex egy 1456-ban írt szentbeszéd-sorozatnak a másolata. A szöveghez a glosszákat a beszédek magyar nyelvű előadásának megkönnyítésére írták. Ilyenek pl. a glossza: magyarázó írás, a filozófus: pogány bölcs, a bibliotéka: könyves kamora. A két másolat összesen 6200 magyar szót tartalmaz.

1460 körül keletkezhettek a Jászói Glosszák. A jászóvári (Jasov, Szlovákia) premontrei kolostor könyvtárában, egy kéziratos latin szöveggyűjteményben fedezték fel. 23 magyar szóból áll. A Zirci Glosszákat 1470-1480 táján jegyezték be egy premontrei kolostor szentbeszédgyűjteményébe. A glosszák kb. 20 szót tartalmaznak. Jóval több glosszát (mintegy 400-at) találunk a "Nagyvátyi Glosszák" elnevezésű gyűjteményben. Ezeket 1490 körül írták egy 1478-ban nyomtatott Biblia szövegéhez. Szóanyaguk igen változatos, meglepően sok közöttük a világi jellegű szó.

Világi paptól, illetve diáktól valók a Szalkai-glosszák (1490-ből). Szalkai László sárospataki iskolai könyvébe 440 magyar szót jegyzett be. Szavai a latin iskolázásnak a szókincs növekedésére gyakorolt hatását mutatják, s becses adalékok irodalmi nyelvünk történetéhez. Pl. a poeta nála 'versszerző', de magyar szóként, 'költő' jelentésben is használja. A múzsák 'versszerző asszonyok'; törlít 'ír, írásművet alkot'.

Világi eredetű az 1490 körüli időből származó Ábel-szójegyzék. Ez élőszóbeli diktálás után készülhetett; 220 szópárt, többek között társalgási fordulatokat is tartalmaz. Megvan benne a számsor is. A szójegyzék Ábel Jenő hagyatékából került elő.

A 16. század elejéről származó glosszák közül kiemelkednek az 1520-ból való, kb. 600 szót tartalmazó Gyöngyösi Glosszák. Ezek egy kéziratos latin kódexnek az obszerváns ferencrend szabályait tartalmazó fejezetében találhatók. Jelentősek még az 1525 körül készült Ortus Sanitatis (kb. 'az egészség eredete') című természettudományi munka glosszái (454 glossza) is. Ezeket egy orvos készíthette. A munka a természet három osztályát (növények, állatok, kövek) ismerteti.

A kései ómagyar korból származik néhány eredeti (azaz nem fordítás alapján készült) magyar nyelvű emlékünk. Ezek többnyire világi tárgyú írások. Van köztük egy históriás ének, de vannak versek, verstöredékek, különböző polgári iratok, valamint levelek is.

A legjelentősebb közülük talán egy 1476-ban készült 150 soros históriás ének: a Szabács viadala. Ismeretlen szerzője Mátyás királynak egy fényes haditettét, a Száva folyó partján épített Szabács várának ostromát és elfoglalását beszéli el. A históriás ének nem sokkal a vár bevétele után keletkezhetett. Valószínűleg egy nagyobb költemény töredéke. Korábban többen hamisítványnak vélték, különösen kitűnő verselése miatt. A legújabb kutatások azonban arra mutatnak, hogy eredeti mű lehet.

A legrégibb szitkozódást 1479-ből jegyezték fel. A magyarok szidalmazzák a velük harcban álló németeket, s fenyegetik őket: "ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket". A szitkozódás az 1479-ből való latin nyelvű Dubnici Krónika vendégszövege.

Három babonás népi ráolvasást tartalmaz az 1488-ból való Bagonyai ráolvasások. Közülük az első egy "veres pejló" fekélyének megtisztulására, a második egy ló sántaságának gyógyulására, a harmadik egy János nevű ember szemölcsének elmulasztására szolgál.

A szerelmi költészet legkorábbi emléke az 1490-ben feljegyzett Soproni virágének. Mai olvasattal és kiejtéssel: "Virág, tudjad, tőled el kell mennem. És te éretted kell gyászba öltöznem."

A 15. század vége és a mohácsi csata (1526. augusztus 29.) közötti időben több magánlevél, jogi és egyéb polgári ügyeket tárgyaló írás keletkezett. A levelek, illetve iratok közül a jelentősebbek:

Az első magyar misszilis levél az 1479-1490 közötti időből való. Várday Aladár írta testvéréhez, Várday Miklóshoz. Ebben biztosítja őt, hogy ügyét a vajda is támogatja. Török Imre verses üdvözlete 1485-ben kelt. A levélíró egy latin nyelvű levél utóiratában köszönti jegyesét, Krisztinát. Az első magyar nyelven írt nyugta Vér András menedéklevele 1493-ból. A menedéklevélben (nyugtában) Vér András elismeri, hogy adósa, Erdőhegyi Balázs 100 forintnyi tartozásából megadott neki húsz forintot. Az első ránk maradt végrendeletet 1507-ben írta Cheh István, aki felesége és gyermekei javára birtokáról, malmáról és ingó vagyonáról végrendelkezik. Az udvari írásosság ritka emléke egy 1516-ban kelt becsületbírósági ítélet. Ebben az országbírók kibékítik egymással a horvátországi bánt és az általa megrágalmazott jajcai bánt.

Művelődéstörténeti és nyelvészeti szempontból is egyaránt értékes Drágffy Mária kelengyelajstroma (1516-ból), amely sok, ma már nem élő szót (ékszerneveket, szövetfajták nevét) is tartalmaz. Pl.: majc 'arany vagy ezüst fonálból szőtt szalag'; násfa 'nyakék', gíra 'aranynak és ezüstnek régi súlymértéke', futa 'szövetnem', velez 'szövetnem', safil 'zafir'.

Közvetlenül a mohácsi vész előtti hetekből több magánlevél is megmaradt. Meghatóan szép pl. Batthyány Ferencnek feleségéhez írt, búcsúzó hangulatú levele, valamint Doroszlay bánhoz írt békelevele, amelyben kölcsönösen bocsánatot kérnek egymástól. Igen figyelemreméltó Bocskay Ilona zárdafőnöknőnek unokaöccséhez, Bocskay Istvánhoz 1526. augusztus 29. előtt intézett levele, aki elesett a mohácsi csatában. A levélben "Elena priorissza Nyulak szigetéről" arra kéri öccsét, hogy ne háborgassa az egyház jobbágyait. A levél különlegessége abban rejlik, hogy nem küldője, a főnöknő, hanem Ráskai Lea írta le, aki ebben az időben a Margit-szigeti domonkos zárdában élt és könyvtáros volt.

Nyelvemlékeink arról tanúskodnak, hogy a kései ómagyar kor nyelvi rendszere - mind szó- és kifejezéskészletében, mind grammatikai eszközeiben - továbbra is erőteljesen gazdagodik.

A KOR NYELVI RENDSZERE

A szókészlet

A szókészlet gazdagodásának egyik módja az volt, hogy - főként a legfontosabb szófajok: az igék és névszók között - a régi szavak új tartalommal teltek meg. Pl. az atya szónak korábbi 'apa' majd 'pap' jelentéséhez ekkor járul az 'Isten' jelentés; az úr és az ember ekkor veszi fel a 'férj' jelentést; a fél 'valaminek a fele' pedig a 'feleség' jelentést. A galamb, virág jelentése kibővül a kedveskedő 'kedvesem' megszólító jelentéssel. A nyomorodik, nyomorog, megnyomorít szó családja, amely végső soron a nyom 'súlyával ránehezedik valakire, valamire' szóból ered, ebben az időben nyeri átvitt 'tönkremegy, kínlódik, tönkretesz' jelentését.

Erősen megnő a szóképzéssel alakult szavak száma, pl. a böjtöl, búsít, borotvál, egyenget, egyezik, fonnyad, hitel, ismeretes, könyörög, tilalom, társas, végső, végtelen. Sok olyan, szintén képzővel alakult szavunk is adatolható ebből a korból, amelynek nincs önállóan élő alapszava: ilyenek a fojt, foldoz, gerjed, gömbölyű, göngyölít, hólyag, ismer. Sok szóösszetétellel létrejött szó tűnik fel ebben a korban, mint az atyafi, baromfi, bőkezű, fenevad, gondviselés, holteleven 'halálra rémült', pártütés. Ekkor jelentkezik a főnevesüléssel keletkezett folyosó, himlő, lakó is. A belső szóteremtéssel alakult hangutánzó-hangfestő szavak állománya is megnövekszik, pl. a babuk 'búbos banka', bíbic, borzad, borzas, hopp, paskol, karattyol.

A gazdasági és társadalmi élet átalakulásával kapcsolatban, valamint más népekkel való békés és háborús érintkezéseink következtében ebben az időszakban is sok jövevényszó került nyelvünkbe. Szláv jövevényszavaink közül ebből az időből való a vecsernye 'esti ájtatosság', barack, cirok, gázol, goromba, hofnica 'ágyúfajta', kolompár 'bádogos', rab. A latin jövevényszavak főleg a vallási élet, a szellemi és anyagi művelődés szavai; pl.: árguvál 'vitatkozik', biblia, augusztus, cédula, forma, ciprus, cifra, cirkalom, cirkál, fáklya, farizeus, flaska, grácia, iskola.

A német jövevényszavak elsősorban a városi, udvari életre, a mesterségekre vonatkoznak; pl.: cégér, céh, cérna, cél, böllér, erkély, gúnár, kapucni 'csuklya', islóg 'díszítésre használt apró fémlemezke, flitter'. Olasz jövevényszavaink a lovagi, katonai élet, illetve a városi lakosság szókincséből valók: bástya, kandalló, falkonáta 'könnyű lőfegyver, ágyúfajta', karazsia 'posztófajta', trombita. Van ebből az időből néhány rumén szavunk is: bács 'számadó juhász', cimbora, katrinca 'kötény', továbbá egész Európában élő vándorszavunk; pl.: bank, gránát 'drágakőfajta', garas, kapitány, firis 'ruhadarab'.

Az igék és névszók csoportján kívül azok a kisebb szófajok is gyarapodnak, amelyeknek a mondat nyelvtani felépítésében van fontos szerepük. Ezek nem átvételek, hanem mind a magyarban keletkeztek. Ebben az időben alakul ki pl. az eredetileg határozóragos balra, nyomban, végre, ősszel, egyedül, különben, oldalt, örömest, nyilván, alattomban 'titokban' szavaknak határozószói jelentése és szófaja. Sok határozószó jön létre ekkor összetétel útján is: ahol, amikor, imígy, ugyanottan, valahol, soha, sehol. Tovább folytatódik a határozószóknak igekötővé válása. Már igekötői szerepben használják pl. az alá, elé, által, felül, egybe, össze, hátra, ide, vissza szavakat.

Ez a kor jelentős állomás a kötőszórendszer fejlődése szempontjából is. Egyes kötőszók határozószóból jönnek létre, mint a viszont, tovább, meg, azért, ezért, így, tehát, aztán. Ragozott igealakokból lesznek kötőszóvá pl. a hiszen (< hiszem), talán (< találom). Több határozószó, illetve határozói igenév módosítószóvá lesz: bizony, inkább, úgy, monnal 'mintegy', bátor 'úgy legyen', bezzeg, íme, lám, nyilván. A melléknév felsőfokát ekkor kezdik jelölni a leg- nyomósító elemmel és a -b/-bb középfokjellel. A határozott és a határozatlan névelő kialakulása ebben az időben válik véglegessé.

A tulajdonnevek körében folytatódik a korszak elején megindult változás. A személynevek többsége, amely korábban többnyire még egyetlen elemből állt, a kései ómagyar korban már két elemet tartalmaz: egy személynevet és egy jelzői szerepű névelemet, amely a személy valamelyik jellemző tulajdonságát nevezi meg. A személyneveket jelölő szerkezetek felépítése az oklevelekben és a szövegemlékekben eltér egymástól. A oklevelekben előforduló szerkezetek többsége latinos felépítésű: a jelzői elem a keresztnév mögött áll, s ahhoz a latin dictus 'mondott, nevezett' szóval vagy a de '-ból/-ből, -ról/-ről ' viszonyszóval kapcsolódik. Példák a Magyar Oklevélszótárból: Nicolai dicti Garazda, Valentini dicti Feketew, Ewden de Naghmyhal. A latin kapcsoló szócska nélkül: Johanna Galambos, Paulo Halaz, Johannes Kazdag.

A szövegemlékekben (kódexekben, levelekben) a jelzői szerepű névelem a magyar jelzői szórendnek megfelelően a név előtt áll. Pl. Érdy-kódex: Burgundyay Sydmond kyral. Ez a névelem vált később öröklődő családnévvé. A családnévvé válás a birtokos osztályban indult el: Bekefy Janus, Lakosantalháza (helynévben). Középkori leveleinkben már többnyire így találjuk a személyneveket: Batthyany Ferenc, Ver Andrasnak, Dragffy Janos. Az alacsonyabb néposztályokban a családnév később, a 16-17. században alakult ki. A helynevek elsősorban összetétellel jönnek létre. A névadási szokások általában megegyeznek a korábbi szokásokkal. A helységeket többnyire a templom védőszentjéről nevezik el: Szentmárton, Szentimre, Szentgyörgy, Szentmihályúr. A helynévadás egy másik gyakori módja a helységnek a lakosok nemzetiségéről való elnevezése: Magyarvég, Németegyház, Szászvég, Oroszfalu.

A nyelvtani rendszer

A nyelvtani rendszer változásai a korábban már megkezdett irányban folytatódtak tovább. A legfontosabb hangváltozások (mint pl. a hasonulás, a nyúlás, a kettőshangok egyszerűsödése) erre az időre már befejeződtek, illetve befejeződésükhöz közeledtek. A hangváltozások következtében módosultak a szótövek is. A korszak végére kialakultak a ma is élő tőtípusok: az egy- és többalakú tövek (ház : házat, kéz : kezet, varjú : varjak, ajtó : ajtaja, ökör : ökröt; lő : lövök; nyugodni : nyugszik, tesz : tevő, alszik : alvó : aludni, hó : havas).

A képzők rendszere kibővül. A korábban is használt képzők mellett megjelennek a különféle összetett képzők, pl. a -doz/-dez/-döz, -sít/-sül, -dokol/-dekel/-dököl, aszt/-eszt, -aml/-eml, -ós/-ős, -cska/-cske, -dad/-ded, -ika, -lat/-let, -ság/-ség, -zat/-zet. Önálló szóból képzővé válik a -fi 'fiú, valakinek a fia' és a -né (a nő szóból). Az -é birtokjel helynévképzővé lesz.

Az igeragozásban a kor folyamán kialakulnak és megszilárdulnak az általános és határozott (azaz: az alanyi és tárgyas) igeragozás használatának szabályai. Ekkor több igeidőt használtak, mint ma szokásos. A múltban történt események kifejezése négyféle igealakkal történt. Az elbeszélésben a mene, láta-féle formát, a befejezetlen cselekmény (imperfektum) jelölésére a megy vala, lát vala-féle formát használták. A befejezett múlt (perfektum) kifejezése a ment, látott-féle alakkal, a régmúlt a ment vala, látott vala-féle alakkal történt. A kor vége felé a leggyakrabban használt múlt idejű igealak már a perfektum volt (ment, látott). A jövő idő kifejezése jelen idejű igealakkal, az -nd jeles igealakkal (menend), valamint összetett formában: a fog segédigével és az ige főnévi igenevével történt.

Az igemódok használata az összetett mondatokban erős latin hatást mutat. A mellékmondatok igei állítmánya a latin szabályokat követve igen gyakran feltételes módban áll. Pl. a Domonkos-kódexben (mai helyesírással): "Kit mikoron megfogott volna"; "Mondá, hogy őneki oltárt csinálnának, kin misét mondana"; a Margit-legendában: "Mikoron szent Tamás mártírról ... igen sok csudákat hallott volna".

A névszóragozás rendszere bővül: növekszik a felhasznált határozóragok száma. Ebben az időben válik raggá a -szor/-szer/-ször, a -nként/-nkéd, a -ként, a -stul/-stül, -lan/-len, -lag/-leg. Az -n, -on/-en/-ön helyhatározórag és a -n, -an/-en módhatározórag használata elkülönül egymástól. A névutóból keletkezett határozóragok változatai (pl. belé - -be, belől - -ből) közül a rövidebb (-ba/-be, -ból/-ből) változat ekkor válik általánossá.

A kor mondatrendszerét a változatosság jellemzi. Valamennyi ma élő mondattípus használatos volt már. A szövegek tagolásában azonban jelentős eltéréseket találunk. Mondatokat egymástól elválasztó írásjeleket az emlékeknek csak egy részében láthatunk. A leggyakrabban előforduló írásjel a pont és a vessző, a kor folyamán megjelenik a kérdőjel is. Felkiáltójelet még nem használnak. A meglévő írásjelek alkalmazása jobbára következetlen volt.

A mondatokban - kivált a korszak elején - feltűnően sok a melléknévi igenévi állítmány. Pl. (mai kiejtéssel) a Nádor-kódexben: "én feltámadandó vagyok"; a Birk-kódexben: "okot adandó lenne"; a Példák könyvében: "hamuvá leendő vagyok".

A korszak végére azonban az igenévi állítmányt igei vagy névszói állítmány váltja fel. Az alany és az állítmány számbeli egyeztetése gyakran latin mintát követ: a mennyiségjelzős vagy számnévi szófajú alany után többes számú az állítmány. A mondatokban az ige és az igenév bővítményei között megnő a vonzatok száma. A főnevek minőségjelzői főként a stílus díszítésére, hangulatfestésre szolgáltak: szörnyű halál, kemény beszéd, szomorú mondás, rettenetes kín - ezeket gyakran halmozták is: édes beszédű szent Bernald doktor, siralmas és keserűséges óra, csillogó szép fényes arany. A főnévi jelzők használata elősegítette egyes főnevek melléknévvé válását. Ebben az időben lett pl. melléknévvé dús (eredetileg: 'szenátor'), derék (eredetileg: 'a test törzse') szavunk.

A határozóval bővülő való igenévi jelző különösen a korszak elején volt gyakori: messze való föld, hamar való időben. Később már egyszerűbb jelzős szerkezetek fordultak elő helyette. A mennyiségjelzős szavak egyeztetése a kódexekben sokszor mutat latin hatást; a jelzett szó többes számban áll: három áldozatok, háromezer vitézek. A levélirodalomban ez a latinos egyeztetés már ritka.

A birtokos jelzős szerkezetekben szívesen használják a -nak/-nek ragos birtokos jelzőt: Istennek félelme, Úrnak szentje. Feltűnően sok a személyes névmási birtokos jelzővel alkotott szerkezet: én házam, te anyád. Ennek oka egyrészt a latin birtokos szerkezetek mintája lehetett, másrészt azt is hangsúlyozni akarták az ilyen szerkezetekkel, hogy a birtok személyre vonatkozik. Az értelmezős szerkezetek száma szintén gyarapodik. A korban már dokumentálhatók a főnév különféle vonzatai.

A melléknév is gyakran vesz fel bővítményt, amely mindig határozó. A melléknév határozói a színes, élénk stílust szolgálják (pl. igen jó, fölötte ékes). A mellérendelő szószerkezetnek már valamennyi fajtájával találkozunk. Az összetett mondatok között az alá- és mellérendelő mondatoknak valamennyi ma élő típusát használják. Az összetett mondatok rendszere lényeges vonásaiban már az ősmagyar korban kialakult; a kései ómagyar korban főleg a rendszer további finomodását tapasztaljuk. A kor nyelvi fejlődését áttekintve megállapítható, hogy nyelvünk a vizsgált kor végére szókincsében és kifejezéskészletében színes, gazdag; nyelvtani rendszere pedig szilárd és rugalmas volt.


Vissza az oldal elejére