Kéri Katalin (szerk.): Ezerszínű világ

KUSLITS KATA:
MINDENÁRON SIKERESNEK KELL-E LENNEM?

(Milyen kapaszkodókat adhatunk diákjainknak a felnőtté váláshoz?)


Figyelve gimnazista korú tanítványaimat, újra, s újra meg kell állapítanom: nem akarnak, félnek felnőtté válni az általunk meghatározott világban. Álmaikat, kapaszkodóikat vesztve állnak a világban, mint a szedett fa, bátortalanul, de ütésre készen. Pedig tíz-tizenkét évvel ezelőtt még "tűzoltó vagy katona" akart lenni, mintásra rágcsálta az almát, hazafelé menet "Jó éjszakát!" köszönt minden útjába kerülő fának.


"Vajon megtalálta-e hajóját az a régi gyerek,
ki úgy rebegte el a szót, mintha el is oldódna
azonnal a mindennapoktól? Majd jön egy hajó,
mondta hittel, s átmenetnek látta már csak
az iskolát, szoba-konyhát, lépcsőházi köszönést.
Hajó, ismételte, s valami fehérségre gondolt,
mely gondtalanul suhan előre egy szebb otthonlétbe.
Dehát a hajók általában céllal közlekednek.
Gőz, olaj, atom hajtja őket, akár a világot
köröskörül a partokon. Talán megtanulta ő is,
hogy a hajó sem szállít mást, csak szárazföldi életet.
Talán, mondom beletörődve. De ahogy várta hajóját,
az kaland volt valóban, maga a szabad elhajózás."

(Hegyi Gyula: Hajó)


"Most alszik benne a tegnapi gyermek
s a holnapi felnőtt, csak a majdani öreg
tesz-vesz, matat félálomban a sötét szobában"

(Hegyi Gyula: Részvétel)

Minden sötét és fáradság-ízű körülötte. A számára előírt követelmények nem igazodnak egyéniségéhez, adottságaihoz. A célhoz, a sikeres élethez egyetlen algoritmikusan meghatározott út vezet: hatékonynak, versenyképesnek kell lennie, és győznie, győznie mindenáron, különben kihull a rostán. Az előírt kompetenciák és a lelkében felismert képességek között nagy feszültség van. Nem tud lépést tartani fejlődésével, már nem is igazodik ki belső világában, önértelmezése erején felül megpróbálja. Megmérheti magát, tudását az egyes szaktárgyak követelményeihez viszonyítva. Viszont, ha azt kérdezzük, mit tart magáról, csak sekélyes válaszokat tud adni, tipikus "szülői" klisékkel:

- Lusta vagy, tiszteletlen, ha így haladsz, nem lesz belőled senki, nem vagy senki - üzeni számára a társadalom. - Hasznot akarunk tőled, ezért tanulj! Készülj az életre, szaktudásod kell! Ha hasznos vagy, életben maradhatsz.

Lelke mélyéről tör fel a kérdés: ki vagyok? Kivé kell válnom? Mit kell tennem, hogy ember legyek?

Igaz, jó ember akar lenni, de nem talál ehhez kapaszkodót. Csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy egy bölcs, elfogadó, egyéni ütemükre figyelő mester mellett tanulhassák az életet. A bátrabbak nekivágnak tehát egyedül a rengetegnek - tele szorongással. A gyermek, mivel nagyon kevés információja van élete mozgatóiról, a benne lévő hatalmas erőkről, nem is tudja megnevezni azokat. Nincsenek szavai, hogy egzisztenciális kérdéseit feltegye, mikor saját útját keresi.

Ki mondja el számára, mi a jó? Van-e egyáltalán út, hogy elkerülje a rosszat? Az iskolai okoskodásokból, az otthoni moralizálásokból elege van. Egyik sem hiteles számára. Sebei miatt már nem is nyílna meg könnyen. Elviselhető választ csak egy titkos saját nyelven kaphat, ahol minden kinyilatkoztatás éppen neki, legbensőbb valójának szól, személyére szabottan. Nem az elkoptatott, unalomig ismételgetett szavakkal, hangsúlyokkal. Nem az általánosra vágyik, az, egyszeri, megismételhetetlen saját életét keresi. Lelke központját szeretné szóra bírni, saját lényegével szeretne szembekerülni.

Az álom az, ami az álmodó nyelvén fejezi ki magát. "Az álmok... a hamisítatlan, természetes igazságot fejezik ki, úgyhogy minden másnál alkalmasabbak arra, hogy visszaadják nekünk az igazi emberi létnek megfelelő tartást, ha tudatunk túlságosan messze eltávolodik alapjától, és belesüppedt a lelketlenség kátyújába." [1]

Híres pszichiáterek dolgoznak azon, hogy megértsük és elfogadjuk az álmok személyiségépítő szerepét.

Álmunkban a nem-létezőt létezővé tesszük, a meg nem történtet megtörténhetővé. Akaratunktól független, objektívnak tűnő lélekműködésünk hat érzékeinkre. Nemcsak látjuk álmunkat, hanem sírunk is ha kell, vagy kiver a hideg veríték félelmünkben, örömünkben felszabadultan kacagunk. Egyszerre objektív és szubjektív az élmény. Jelentősek számunkra, érzelmileg felkavarnak, de - mivel akaratunktól függetlenek - a felelősség kényszere nélkül, szívesen hozzuk szóba őket.

Tizenéves diákjaim is könnyedén meséltek emlékezetes álmaikról, annak ellenére, hogy érezték, borzongató titkok közelében járnak. Hamarosan felfedeztük, hogy sok hasonló kép tolul agyunkba éjszakánként. Egyformán küzdöttünk ellenszéllel, hóeséssel; próbáltunk átmászni magas kerítésen, vagy imbolygó hídon. Mindannyian álmodtuk már, hogy megkerget egy szörny, vagy hogy zuhanunk lefelé egy magaslatról. Kutattunk rejtett szekrényekben, fiókban. Végeláthatatlan lépcsősoron vonszoltuk fel magunkat. Álmainkban sok a közös, a hasonló. S már ez biztonságot ad: jé, más is került olyan helyzetbe mint én? Az történt a másikban is, mint bennem? Ugyanúgy találkozott szörnyekkel, magaslatokkal, mélységekkel, megnyugtató ragyogó tájakkal?

Ezekben az emlékezetes álmokban... "szimbolikus alakzatok fordulnak elő, amelyekkel az emberi szellem történetében is találkozhatunk" [2] Ha az álom nagy mélységekből származik... "akkor az rendszerint azt tartalmazza, amit mitológiai motívumnak nevezünk, azaz képzettársításokat vagy képeket, amilyenekkel saját népünk és idegen népek mitológiájában találkozunk. Az álom ebben az esetben kollektív értelmet tartalmaz, vagyis olyan értelmet, amely általánosan emberi." [3]

Ez a megállapítás ad bátorságot ahhoz, hogy álmainkról kérdezzem a diákjaimat. Csak a közös képeket beszéljük meg: érzéseket asszociálva, gondolatokat társítva hozzájuk. Csakhamar elérkezünk ahhoz a felismeréshez, hogy mindezek a motívumok fellelhetők népmeséinkben is. Sőt arra is rájöhetünk, hogy ezek a mesék legérdekesebb, legtitokzatosabb elemei, gyakran éppen a fordulópontjai. Az az érzés, hogy ezek jelentenek valamit, ellenállhatatlanul belénk költözik, s további kutatásra ösztönöz. A népi kultúránk jelentéssel bíró képeivel találkoztak már diákjaink a hímzések, virágénekek, balladák titkos nyelvén elmondott üzenetek megfejtésekor. Tudják, hogy "szimbólumokkal jelzünk valami töredéket lényegünkből, a szimbólumokkal fedjük el azt is, ami megmutathatatlan. Ez a kettősség nyomaszt és felemel, s szellem és álom egymásrautaltságát a művészet reprezentativitásába utalja. Az álom a szellem révén jut a napvilágra." [4]

Az ősi szimbólumok túl a személyesen, az egyedin, a mindannyiunkban jelenlévő emberiből jelenítenek meg valamit, s utalnak az áhított örökkel való egyesülésre. A szimbólumok szuggesztívek, egyszerre hatnak minden oldalunkra, csak a korlátozott, mindenáron szétválogatni, birtokolni akaró tudatunk nem tud elbánni velük. Ennek a titokzatosságnak ellenére mégis - alázatos közelítéssel - verbálisan is megfogalmazhatunk valamit a tanításából.

Feltehető a kérdés, milyen szinten végezzük meseértelmezési kísérleteinket. Pedagógiai gyakorlatomban azt figyeltem meg, hogy mindig olyan mélységre ajánlatos menni, amilyen mélyre tanítványaim vezetnek. Ők kíváncsian, sok erő befektetésével fürkészik a titkokat, de elsősorban a cselekvéseik ok-okozati szintjein. A misztériumokhoz érve nyugodt természetességgel használják elsődleges magyarázatukban a feloldatlan szimbólumokat, úgy, mint mikor nem vagyunk hajlandóak emlékezni álmainkra, egyszerűen azt mondjuk, hogy nem is álmodtunk az éjszaka. Az a tény, hogy életvezetési kérdéseikre nem én vagy más, kívülről eléjük állított autoritás ad választ, hanem egy olyan tanítással állnak szemközt, amit egy nép érdekesnek tartott őrizni, formálni, áthagyományozni évszázadokon keresztül, felpattintja sebzett szemérmességük bilincseit. Kérdeznek, kérdeznek - habzsolva esznek a mese által terített asztalról.

A segítő pedagógusnak tehát mindig többet kell az asztalra tenni, hogy aki éhes, ehessen. Iskolai foglalkozásaimon először azt kell megmutatnom diákom számára, hogy köze van nemcsak a mese szimbólumvilágához, de a főhőshöz is. Hiszen mostanra kisgyerekkori meseélményeitől mereven elhatárolódik. Akkoriban azért tudott azonosulni a főhőssel, mert azt tisztának, romlatlannak ismerte meg, aki imponáló bátorsága miatt királyságokat, gyönyörű feleséget és boldogságot nyer el. Természetes, hogy egy ilyen tökéletes figura nem helyettesítheti őt, aki - mint már számtalanszor hallhatta! - lusta, tiszteletlen, esélye sincs, hogy legyen belőle valaki. Titokban azt is tudja, ha mindez a sok elmarasztaló külső vélemény nem is lenne igaz, az azonban biztos, hogy ő nem az a bátor legény: szorongásai megbénítják, félelmei miatt nem ad esélyt a holnapnak. Erőit egy sorba állítja: átvészelni a mát, átvészelni az életet, nem gondolni a legnehezebbekre, a legfélelmetesebbekre: a kapcsolatteremtés nehézségeire, a szexualitásával folytatott harcára, az elnyomásából fakadó hataloméhségére. Nem csoda, ha nem akar felnőtt lenni!

Hiányos önismerete miatt nem látja valódi értékeit, a látszathoz ragaszkodik. Fél minden odaadottságtól, felelősségteljes választástól: csak önmagára mond igent (egoista), csak önmagát kutatja, önmagát akarja kézbe venni, birtokolni.

A magyar népmesék ott kezdődnek, mikor az ifjú éppen ebben a fejlődési szakaszban van. Kinőtt a gyerekkorból, az önmagát csodáló kiskamasz korból - szembesül a külső és belső világ kihívásaival. Döntéshelyzet előtt áll: választhat: vagy sodródik az eseményekkel és elszenvedi az életet, vagy túlemelkedve önmagán vállalja az elkötelezettséget valaki vagy valami mellett, s így önként lemondva minden másról, szabadon formálhatja ki magát.

Amíg a kiválasztott mesét elmondom nekik, ők sematikus figurákkal jelölve ábrázolják a cselekmény számukra fontos állomásait. Tizenéves diákjaim első ábrája a főhőst jelző figura volt, míg, ha 4-5 éveseket kérek erre a feladatra, ők a kezdeti világ tökéletességét ábrázolják: a kerek erdőt, a befogadó palotát, vagy a szülői ház körbekerített udvarát.


1. ábra
Könczei Áron (4 éves) rajza. (1989)

A rajzolás lényegkiemelés. Tartalmi elemzés és önreflexió egyszerre. A tanulási folyamatunk gerincét képező tevékenység. Önmagára figyelve szembesül mindazzal, amit megmozgat benne - talán egészen mélyre rejtett helyen - a mese. A cselekmény pontos menetére ügyelve át kell vennie annak "gondolkodási módját", rálépni a "királyi útra", mely a misztikus önmegvalósítás felé vezet. [5]

Óriási lehetőségeket nyit meg a mesehőssel való kontemplatív együttmozgás. Már a kezdetekkor betölti az embert valami szent izgalom, hogy reményem nyílik kiszakadni a gravitációból, legyőzni azt, s az áhított magasságokba emelkedni. Reményem és lehetőségem nyílik egyes szám első személyben: nekem! Én vagyok a főhős. Pontosan érezzük is, csak a teljes azonosulás útján avatódhatunk be a titokba. Nem lehet kívülről fürkészni a kalandokat, a racionalitás mérlegére téve, a befektetési esélyeket latolgatni. Fejest kell ugrani, teljesen belemerülni, rábízni magam egy másik közegre.

Benedek Elek gyűjtésében található a Mirkó királyfi című mese, mely a férfivá érés titkait őrzi. Ennek a mesének a tanításáról szeretnék beszámolni úgy, ahogyan az a gyakorlatban megvalósult: azaz azokat és csak azokat a helyeket kiemelve, amelyeket tanítványaim fontosnak tartottak.

Így tehát elsiklunk a gyönyörű palota mellett, ügyet sem vetünk az öreg királyra, akinek az egyik szeme sír, a másik meg nevet. Mikor a három fia sorban eléjárult, hogy megtudják bánata okát, az öreg király nagy erővel feléjük lódította buzogányát. A gyilkos indulatokat jelző fegyvert fenyegetően óriásira rajzolva önkéntelenül is kiemelték diákjaim szüleikkel szembeni szorongásukat. "A serdülő korú gyermek érzelmi ambivalens, amikor arra vágyakozik, hogy túlszárnyalja az azonos nemű szülőt: tart tőle, hogy ha ez valóban sikerülne neki, akkor a szülő, aki még mindig sokkal hatalmasabb nála, rettenetes bosszút állna érte. Tehát nem a szülő akarja elpusztítani a gyermeket, a gyermek az, aki ettől tart, ha - valóságosan vagy csak képzeletben - túlszárnyalja a szülőt." [6]

A szülő-gyerek konfliktus erős érzelmekkel jár mindkét részről. A szülői elvárások, követelések, ítéletek béklyói között nem tud közel kerülni apjához a fiú. Ez a távolságtartás haragot, ellenszenvet szül az ifjúban, nem is enged utat a reális megismerésnek, megértésnek. Ebből a bizonytalan helyzetből táplálkozó szorongás, a hatalmas buzogánnyal hadakozó, de a távolban maradó szülő képe a legtöbb fiatal számára ismert. Azonosulnak Mirkóval, örülnek, hogy a királyfi szembe mer nézni apja iránti érzéseivel. Ezzel kezdődik öntudatra ébredése. Az egymásnak feszülő apa-fiú ellentét elfojtható, mint ahogy azt az idősebb királyfik tették - vagy maga Mirkó is élete előző állomásain. Hősünk azonban kihúzta a buzogányt a falból, ahová vetődött és odavitte az apjához. Nem saját rettegésére figyel, hanem apjára, akiről hamar kiderül, hogy érző, törékeny emberi lény, aki - ugyanúgy, mint fia - egész ember szeretne lenni. Ettől a meleg színekkel megrajzolt jelenettől kezdődően állandó áttűnés van az apa, az öreg vitéz és a főhős figurája között. Sőt, innentől kezdve mindegyik mesehallgató is magára ismerhet Mirkóban.

A királyfi megtudja, hogy apja azért boldogtalan, mert hiányolja öreg vitéz pajtását - teljességre, lelki egyensúlyra vágyik. Mindegyik fia vállalkozik, hogy megkeresi az öreg vitézt és hazahozza. A testvérek 3-as száma tökéletességet jelez, előrevetítve, hogy el fogják érni azt, ami lehetetlennek látszik, sorban egymás után hozzáfognak a feladatokhoz.

A legidősebb fiú a rézhídig jutott el, ez a serdülés első állomása. A réz - vörös - alkonyi vörös ég - esthajnalcsillag - Vénusz - szépség - nőistenség képtársítások a népi tapasztalatra támaszkodnak. Vizuális megjelenítésük is igazolja ezt az összefüggést: a csillag és a hozzá nagyon hasonló női nemi szerv rombuszok gyakran fellelhetők hímzéseinkben, fafaragásainkban, templomi kazettadíszekben. Formai hasonlóságukkal kifejezik a szépség, a gyönyörködés és az érzékiség kapcsolatát. [7]

Az ifjú fejlődésének ebben a szakaszában azt teszi, ami jólesik, ami kedves, ami vonzó. Lehet segítőkész, szórakoztató, mohó vagy pazarló - mindent önmagából kiindulva, s önnön öröméért tesz. S mindaddig, míg testére figyel, nincs rálátása a mélységek és magasságok boldogságára.

A középső királyfi az ezüsthídig ért el. A sötét éjszakában ragyogó ezüst holdsarló gyenge fénye a nőies, törékeny lelkiségre utal. Nem a nemi örömökkel, hanem a magába fogadó termékenységgel, gyöngéd érzelmekkel áll kapcsolatban. Állandó fogyása - gömbölyödése azonban a kamaszkor hangulati hullámzását, befolyásolhatóságát juttatja eszünkbe. Lehet, hogy a hold romantikus és változékony, de fénye mégiscsak koncentráltabb erejű, mint a csillagoké.

Csak Mirkó volt, aki továbbjutott a holdkóros álmodozás szakaszán.

Az elbeszélés ismét kiszélesedik. Megtudjuk, hogy a hős hogyan fegyverzi fel magát. Dajkájának tanácsára - aki értelmének nevelője - elkéri apjától, amire útja során szüksége lesz: kürtöt, kardot, lószerszámot. Érdekes, hogy ezeket a függésre utaló szimbólumokat nem jelenítették meg rajzaikban diákjaim. Mély igazságot sejtet a mese, mikor azt mondja, hogy a kommunikációra utaló, harmóniát szimbolizáló csodakürt mélyre befalazva egy pincében van. Tanítványaim nem szánták rá magukat, hogy tudomásul vegyék, ezt nekik kell kibontaniuk, akármilyen nehéz hozzáférni. Kapcsolatteremtési nehézségeiket jelzi, hogy nem reagáltak sem a hang-ra, sem arra a mozzanatra, mikor Mirkó megsimogatja a girhes-görhes csikót. Pedig érintés nélkül, szeretet-kifejezés nélkül nem történik meg a csoda! Nem lehet a varázslatot kívülről várni. A mese azonban elmondta üzenetét: akinek füle van, hallja meg!

Mirkónak választania kell a sok gyönyörű paripa közül. Azzal, hogy ellenáll az aranyszőrű ménes csábításának és a látszatra hasznavehetetlen girhes-görhes csikót választja, azt bizonyítja, hogy ő valóban átért az ezüsthídon. Az események felgyorsulnak: Mirkó kedvességével, érintésével, figyelmével úgy szereti a csikót, ahogy az neki jó. Állandóan meg kell újulnia. Nem elég gondoskodni lováról, esztelennek tűnő igényeit is ki kell elégítenie. Érezzük, a hős valóban a tűzzel játszik, mikor parázzsal eteti lovát, mikor teljes bizalommal a nyakába csimpaszkodik, s behunyt szemmel rábízza magát. A tűz, a magasságokba lendülő paripa a szellemi világot jelenti. A tűz - legyen az a szerelem tüze, a Szentlélek lángja, szellemi megvilágosodás - misztikus jelenség. Tisztít, eléget mindent, ami nem kerülhet fel a magasságokba. Ugyanezt a tisztító, rendteremtő szétválasztást szolgálja a kard. A kard - apja kardja volt, mely védelmezte az öreg királyt. Az a tény, hogy Mirkó elfogadja, sőt elkéri apjától ezt az elsőre semmire sem jó önvédelmi fegyvert, azt üzeni, hogy bátran bízza rá magát minden ifjú a szülei által átadott hagyományra. Még akkor is, ha kezdetben úgy tűnik, ilyen eszközökkel már tele a padlás.

Tehát Mirkó a szellem belső tüzében bízva eléri az aranyhidat. Tűz - arany - fény - Nap. Itt minden átlátható, világos, egyenes. A sugárzó szellemi erő teremtésre képes, maga a ragyogó férfiasság. Lángelmével, izzó szívvel új világokat alkot, legyőzve a gravitációt, átlépve téren és időn. (Nap - Hold - Vénusz) [8] Kontrasztként a mese állandóan ismétli, hogy a királyfi szeme csukva van, mit sem lát a környező sötétségből. Míg nyílegyenesen, szilárd eltökéltséggel halad felfelé az üveghegy tetejére, a sötétség olyan vastag lesz, hogy "a fejszét föl lehet rá akasztani". Semmi olyan nincs körülöttünk, ami bennünk ne lenne. Míg Mirkó az égig emelkedett a felső világában, az alsó elhanyagolt, átláthatatlan maradt számára.

Táltos paripája tanácsára nekirugaszkodik a sötétségnek, befelé fordul. Nagy bátorság kell ehhez! Tudja ezt a mese, talán ezért említi meg együttérzően, hogy "csak hátrafelé látszik gyönge világosság". Mintegy figyelmeztet: az út most a sötétségbe vezet, kapaszkodók nélkül, egyedül a titok felé, lelkünk közepe, a selyemrét felé. "Egyszerre olyan ragyogó világosság támadt, hogy Mirkó királyfi mind a két kezével a szeméhez kapott". Fájdalmas ez a világosság, olyasmit láthat magában, amiről a szellemvilágban való szenvedélyes száguldozás közben álmodni sem mert. Itt találkozik az öreg vitézzel, apja és a maga elnyomott-elvesztett másik felével, árnyékával. Ez most kavargó indulatok, zsarnokoskodó erőszak, heves érzékiség formájában csap össze felsőbbrendűnek, hajthatatlannak hitt szellemiségével. Újabb harc kezdődik. "Kard, ki a hüvelyből!" - kiált, s ez a kard, már régen nem a tiszta erkölcsiség szétválasztó eszköze. Ez a kard, pallos, a férfi nemi szervet jelenti, a szexualitást szimbolizálja. Mirkó - minden kétséget kizáróan - élvezi, hogy kiélheti eddig elfojtott szexuális vágyait. Enged a kísértésnek, mert ezek nagyon is megfelelnek vágyainak. Belső békéje azonban felborul!


2. ábra
A Fóti Ökumenikus Általános Iskola 7-8. osztályosainak munkája. (1994)

Tovább ment a kelleténél: egy "vaslappancson" keresztül lezuhant a feketeségbe, az alsó világba. Bár elég félelmetes, ahogy bezáródik fölötte a nyílás, elvágva őt a szabadulás minden reményétől, mégis a nagy sötétségben egy gyémántpalotát talál. A palotában egy ördöngös szüle szövöget, mintha élete szövetét szőné. A vetélő minden mozdulatára katonák ugranak elő, akikkel Mirkónak meg kell vívnia. Mint aki nem tanul a saját bajából, folytatja, amit abbahagyott: "Kard, ki a hüvelyből!"

Maga a szövőszék is szexuális szimbólum. Miskén azt tartják, hogy "A szövőszéknek nevezett szerszám csak működés közben szövőszék, a szövővel együtt". [9] Hanyatt szőnek, a földön ülve. A szövő keretet "felnyüstölik", [10] a szövéshez szükséges nyílást kell megteremteni, hogy ölteni tudjon, s a beverőt "rendesen ütögetni". [11] Varázslatos dolog történik: nem tud elbánni az öregasszonnyal, aki újra és újra életre kel, mintegy jelezve, hogy örök élete van! Itt lakott ő már a fiú lelkében a világ kezdete előtt is. Ő a női ős-kép Mirkó tudatalattijában, a nő, aki után vágyik, mert érzelemgazdag, képes a varázslatokra, termékeny és gondoskodó. Most azonban félelmetes és visszataszító, rendíthetetlenségével és hatalmas erejével. Le kéne győzni, eltüntetni, megölni!


3. ábra
A Fóti Ökumenikus Általános Iskola 7-8. osztályosainak munkája. (1994)

Zavarba ejtő a katonák sokasága is. Végeláthatatlan sorban ugranak elénk arcukat, karakterüket nem ismerjük. Ők a nőben élő, sokszínű, ősi férfi szimbólum. Egyre jobban kívánjuk, lépjen már elénk egy valós férfi, akinek a szemébe nézhetünk. Aki magával kemény, mással bölcs és gyengéd. Ez a szerep Mirkóra vár, ha túl tud emelkedni önmagán. Abban a pillanatban, mikor leteszi a fegyvert, megkegyelmez a szülének, azaz hagyja élni az asszonyit önmagában, fény gyúl lelkében és meglátja a kijáratot. Mint mikor a figyelemmel másokhoz forduló depressziós ember elfeledkezve saját bajáról a gyógyulás útjára lép, úgy emelkedik fel Mirkó is a felső világba. Tudatába emelve, integrálva megismert gyengeségeit, kiegészülésre váró hiányosságait.

A mese titkos nyelven ismétli a lényeget. A hős csak ezután a mélyvilági kaland után tudja hazavinni apja vitéz pajtását, lelke másik felét, akit eddig nem engedett megmutatkozni. A refrén aláhúzza a tanítást: meg kell ismerkednünk és el kell fogadni minden rétegünket, s megtalálni mindegyiknek a maga helyét. Jogos az örömünk, hogy Mirkó hazafelé indul, de az, hogy egyenesen az üveghegy tetejére ugrat, veszélyt sejtet. Az érzelmek helye nem a szellemben van. Mirkó, hazatérve boldogan ünnepelteti magát. 7 nap 7 éjjel tart a dínom-dánom. A 7 nap a tökéletes testbeli változás, a 7 éjjel a tökéletes elmebeli átalakulás miatti örömöt jelenti, s az utána következő nyugalom is érlelődést sejtet.

"... a fizikai érettség önmagában még nem jelenti azt, hogy az ember intellektuálisan és érzelmileg is átléphet már a felnőttkorba, amit a házasság jelképez. Még meglehetősen hosszú időre és komoly fejlődésre van szüksége, mielőtt új, érettebb személyisége megszületik, mielőtt régi konfliktusait integrálhatná. Csak ezután lesz alkalmas arra, hogy a másik nemmel kapcsolatba kerüljön, és annak egyik tagjával meghitt kapcsolatot alakítson ki, ami az érett felnőttkor elérésével együtt jár... Ahogy növekszünk, hol az érzelmek zűrzavarát engedjük úrrá lenni magunkon, hol pedig a felettes én merevségét... Az ember a felnőttkort csak akkor érheti el, ha megoldja ezeket a belső ellentmondásokat." [12]

Mirkó megismerte és megszerette a szellem szédítő magaslatait, elfogadta minden logikát nélkülöző érzelmeit, gyengédségét, tapasztalatokat szerzett szexuális téren, s rajta kapta magát, hogy szíve mélyén vágyik a nőre, befogadó melegségére. A nyugodt érlelődés szakasza után újra szembekerül a belső ellenséggel. Döng körülötte a föld, surrog-burrog a levegő - óriási erőt képvisel. A Kutyafejű titáni ereje ösztön mélységből tör elő. Az elfojtott differenciálatlan törekvések, a primitív férfi ösztön visszataszító keverék lényként jelenik meg. Ember is, mert már hősünk hozzáfogott megszelídítéséhez, de a feje: kutyafej. A kutya hűséges állat, de szexualitásában nem válogat a partnerekben. Egyszerre hűség és promiszkuitás. Éppen ellentmondásában nagy hatalom. Ez a hatalom zárja el előle az álmait megtestesítő királykisasszonyt, akire most nyílt rá a szeme. A lány most már valóságos nő, hús-vér figura, aki őrá figyel, aki képes önmagáról lemondani, hogy Mirkó életét megmentse. Biztosan érezhetjük: ő az, aki a fiúnak teremtetett, ő az, aki mostanáig rá várt, hogy érett nőiségét neki ajándékozza. Mirkó erejét az eddig nem ismert öröm megsokszorozza. A lány ajándékozó szeretete még nem elég a teljes boldogsághoz. Mirkónak meg kell szabadulnia a benne élő, jogait követelő szörnytől. A cél, hogy tudja, kiért veti latba minden erejét, most mindennél fontosabb számára. Egyszerre közelít a lány felé gyengéd, felelősségteljes érzelmekkel és érzékiséggel. Megszületik lelkében az érosz, amely nem kirabolni, hanem megajándékozni szeretne. Ez a másik ritmusára figyelő felelősség teszi alkalmassá a fiút, hogy egész személyiségében megérjen az intimitásra, megtalálja a helyes arányokat lelke és teste kívánságai között.

Nagyszerű, hogy ez a folyamat a mesében tele van mozgással: az ellenfelek rohannak, kiáltanak, birkóznak, visszahőkölnek. Az események gyors váltakozása óriási erővel húz a katarzis felé.


4. ábra
A Fóti Ökumenikus Általános Iskola 7-8. osztályosainak munkája. (1994)

Mirkó végül megöli a Kutyafejűt, s testét a feneketlen tóba dobja. Meg kell halnia, hogy a fiú szexualitása újjászülethessen. A megtisztító víz előképe a lány kezében az örömöt jelentő borral telt kulacs volt, ami új, ajándékozó szexuális életüket is jelenti.


5. ábra
A Fóti Ökumenikus Általános Iskola 7-8. osztályosainak munkája. (1994)

Úgy néz ki, hogy az erők kezdenek kiegyenlítődni. Mirkó lelke egyensúlyba kerül. Hazamehet. Az otthon az a valami, ahol az ember önmaga lehet, feloldódik minden önző szorongás, félelem nélkül, szabadon ajándékozhatom magam, és emelhetem magamba a másikat. Ezt a vágyat fejezi ki Mirkó azzal, hogy a lány palotáját, otthonát, egész világát magával akarja vinni. A lány köszönetként - következményként aranyvesszővel ajándékozza őt meg, mely varázslatokra képes. Nagyszerű közös világuk "szép lassan gyémántalmává gombolyodik." "Tedd a tarisznyádba!" - mondja a lány. Tedd a tarisznyádba, ahol az életmentő utolsó falat kenyeredet őrzöd. Ez az egyetlen lényeges, amihez érdemes ragaszkodni.

Az aranyalma - mely magában foglalja a teljességet az anyamelltől a szexuális egyesülésig - az öreg király szeme láttára újra palotává változik. Az ablakban könyöklő királykisasszony a világra való nyitottságukat jelenti, kettősük nem önző, hanem termékeny, másokat boldogító.

Az érzések - gondolkodás, intuíció - érzékelés tengelykeresztje egybeesik a személytelen, időtlen világ centrumával. Ahogy a mese rajzköre bezárul, beteljesedik, láthatóvá válik a lényeg. A mese utolsó refrénje erre a csodálatos egységre hívja fel a figyelmet. "A kör a teljesség, az osztatlan egész, az óriás, a menedék, az anyaöl archaikus és egyben legkorszerűbb jele, s benne az egyenlő szárú kereszt forma, amely az őskortól napjainkig a teremtő szellemi erő, az Ige jele és megidézője, s a kinti világban való eligazodás legfontosabb eszköze." [13]


6. ábra
Könczei Bence (3 éves) rajza, (1989)

"Az ilyen dolgokat nem lehet kitalálni, hanem újból ki kell emelkedniük az elfelejtett mélységből ahhoz, hogy a tudattalan legmélyebb ösztönös megérzéseit és a szellem legemelkedettebb megérzéseit fejezzék ki." [14]


7. ábra
Hakasz sámándob, [15] és a diákok által készített teljes "mesekör".

A diákjaim által rajzolt történet körré gömbölyödött, egy világot zár magába. Hogy mennyire sikerült a mese üzenetének lényegét megfogniuk, azt a rajz mellé helyezett Hakasz sámándob ábrájával [16] való összevetés megmutatja. Ezekre a dobokra az áthagyományozásra méltó világképet rajzolták. Az összehasonlítás olyan élménnyel ajándékozza meg őket, amit nem lehet szavakkal leírni. Azt érzik, hogy minden esetlegességük, ügyetlen próbálkozásuk ellenére van reményük arra, hogy felismerjék, mi az igazán fontos, van reményük, útjuk a boldogságra, arra, hogy egyszer majd őket is vállon veregeti valaki, mint Mirkót az apja, mikor hazatért, mondván: Ember lettél, fiam.


JEGYZETEK

[1] C. G. Jung: Gondolatok az álomról és az önismeretről. Kossuth, Bp., 1996. 25. o.

[2] C. G. Jung: Gondolatok az álomról és az önismeretről... i. m. 17. o.

[3] Uo. 39. o.

[4] Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok. Keraban, 1993. 121. o.

[5] Papp Gábor: Csodakút. Pontifex, 1994. 7. o.

[6] B. Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Gondolat, Budapest, 1985. 291. o.

[7] Papp Gábor: Csodakút... i. m. 82-83. o.

[8] Lásd: Papp Gábor: Csodakút... i. m. 240-247. o.

[9] Csókos Varga Györgyi: Tárgyi anyanyelvünk. Szent Gellért, 1992. 79. o.

[10] Uo. 92. o.

[11] Uo. 90. o.

[12] B. Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek... i. m. 300-301. o.

[13] Molnár V. József: Egész-ség. Melius Alapítvány, 1995. 10. o.

[14] C. G. Jung: Az ember és szimbólumai. Göncöl, 1995. 245. o.

[15] Uo.

[16] Jankovics Marcell: Csillagok között fényességes csillag. Képzőművészeti, Budapest, 1987. 55. o.


Vissza a könyv tartalomjegyzékéhez!