István Ferenc Viktor, a Habsburg-Lotharingiai ház tagja, József nádornak és az anhalt-bernburg-schaumburgi herceg Viktor Károly Frigyes leányának, Hermina hercegnőnek gyermeke volt. József nádor Herminát 1815. augusztus 30-án vette feleségül. 1817. szeptember 14-én született István főherceg. A szülést követően édesanyja meghalt.

József nádor patriarchálisan nevelte gyermekeit. Az udvari tanítók mellett István főherceget a hit igazságaira Klinger, alcsúti plébános tanította. Ő volt az, aki az első Szent István napi körmenetet is megszervezte. Alcsúton szabad élete volt Istvánnak. Legjobb barátja ikernővére, Hermina volt, annak 1842-ben bekövetkezett haláláig. Már gyermekkorában szerette a természettudományokat, elsősorban az ásványtant és a növénytant. Híres ásványgyűjteményét itt alapozta meg, amelyből halála után - Schaumburgban - Németország egyik leggazdagabb ásványtára fejlődött ki.

Katonai neveltetését gróf Clamon tábornok, V. Ferdinánd király főhadsegéde vezette. Kora ifjúsága idején öt nyelvet (magyar, német, latin, francia és olasz) megtanult, amelyeket nemcsak folyékonyan beszélt, de azokon írt és olvasott is. "Jól vívott, jól táncolt, kitűnő lovas volt. Termete magas, vékony, homloka széles, szemei keskenyek és sötétek, orra nagy és szája kicsi volt" - így jellemezték őt kortársai.

István nádor személyével nem sokat foglalkoznak a történelmi munkák. Életében - de halála után is - mind osztrák, mind magyar részről főleg vádaskodás és szemrehányás érte. Egyiknek túl liberális volt (Bécsben még azzal is meggyanúsították, hogy kész lett volna Kossuthtól elfogadni a felkínált magyar koronát), a másiknak túl gyenge és lojális (magyar oldalról többek között a forradalom felszámolására készített terveit és javaslatait vetik szemére).

Azokat a fontos dokumentumokat, amelyek az utolsó magyar nádor szerepének objektív megítélését lehetővé tették volna, a II. világháború bombái és katonái semmisítették meg (Menton levéltárai a megszálló olasz hadsereg zsákmányai lettek, a schaumburgi várkastélyban francia katonák voltak elszállásolva). A schaumburgi várkastély első emeleti folyosójának nagy szekrényében 5 láda fontos iratot őrzött a nádor, az 1848-as forradalmi idők politikai dokumentumait, a lemondatásával kapcsolatos aktákat. Ezeket az általa is fontosnak tartott okmányokat részben Magyarországról, részben Ausztriából vitte magával a száműzetésbe. Végrendeletében az iratokat szeretett féltestvére, az apja harmadik házasságából született József főherceg gondjaira bízta, aki azokat Schaumburgból az alcsúti családi levéltárba vitette.

A Habsburgok magyarországi - nádori - ágának ez a családi levéltára a II. világháború alatt teljesen megsemmisült. Alcsút kétszer is gazdát cserélt a front mozgása következtében, de az épen maradt kastélyt - a könyvtárba dobott kézigránátokkal - az alcsútiak maguk gyújtották fel. Talán azért, hogy fosztogatásuk nyomait eltüntessék, s a károkat a tűz számlájára lehessen írni.

A Habsburgok "magyaróvári" ágának archívuma 1956 novemberében az Országos Levéltárat ért ágyúbelövések következtében lett a tűz martaléka. Az iratok egy része itt is semmisült meg vagy annyira elszenesedett, hogy pusztulásuk feltartóztathatatlanná vált.

István főherceg élete - nádorrá választásáig - a megszokott módon zajlott; elindult azon az úton, amelyen a Habsburg főhercegek jártak: 1830-ban, alig 13 éves korában megkapta első kitüntetését, - az aranygyapjas rendet - és megkapta első beosztását, azaz ezredese és egyben tulajdonosa lett a galíciai 58. gyalogezrednek. A Mária Terézia által ünneppé nyilvánított augusztus 20-án tevékeny résztvevője és ünnepeltje volt az István-napoknak, fogadta a három város hódoló küldöttségeit, a közönség szórakoztatására "illuminációt", azaz kivilágítást rendelt el, és udvartartásával együtt hallgatta, amint az "udvari palota udvarán ő fensége Cs. Kir. Főherczeg István - az mélyen tisztelt nádorunk legidősebb fiának üdvözlésére három katona ezrednek hangászkara egyszerre játszá a legújabb és népünknek is kedves hangműveket" - a Honművész 1836. augusztusi száma e szavakkal tárja elénk valamennyi István-nap képét.

István főherceg népszerűségét az 1838-as dunai árvíz idején alapozta meg. A Regélővel lássuk az eseményeket: "Miután a parttal egyirányos magasságú Duna jege 7-8-ka között kevéssé alább mozdult, folytonos áradásnál e hónap (március) 13-kán délutáni ötödfél órakor nagy erővel megindult... Esti 8 1/2 órakor azonban a víznek gyors növekedését s jég indulását tarack durrogások s később a harangok zúgása jelentvén, ismét mindenki rettegni kezdett. Rettegésük nem is volt alaptalan; mert a városi színházon felül a víz beszakasztván a homok és trágyából vont gátat, iszonyú zuhogással ömlött szét...

A megrémült és kiöntött lakosoknak egy része... templomokban, más a szintén magasan fekvő és szárazon maradt Ludoviceumban s a halásztóban álló malomban talált védhelyet, mások ismét Budára költöztek, hogy a Várban részint az országházban, részint más épületekben ő cs. k. fensége nádorunk bölcs intézkedése mellett a nagylelkű város által szállást és élelmet nyertek... Voltak azonban nemes lelkűek is, kik csupa emberi kötelességből valának védangyalok. Így jelent meg jótékony nemtő gyanánt naponként az áradás első napjától kezdve fens. cs. k. főherczeg István, kegyes nádorunk fija."

"Az árvíz miatt később megnyitott hajóhíd felavatási ünnepségére is Istvánt küldte le maga helyett a nádor. Az új híd megnyitó ünnepsége március 31-én, délután 1/2 6 órakor volt. Ő cs. k. fönsége István főherceg ment legelőször keresztül a hídon; a tömérdek nép zajos "éljen" kiáltozással fogadá s messzire kiséré a veszélyes napokban olly dicsőleg kitüntetett kegyességű főherczeget." (A szemelvények, mint másutt is, Rákóczy Rozália gyűjtései.)

22 éves korában, 1839-ben Bécsbe rendelte Istvánt a családi tanács, hogy az államügyek kezelésében gyakorlatra tegyen szert. Részt vett a magyar és erdélyi kancellária ülésein, bevezették az udvari kamara ügyeibe, szorgalmasan látogatta az egyetemeket és a közgyűjteményeket. Életének minden eseményéről szorgalmasan naplót vezetett. E napló József főherceg birtokába került, majd az alcsúti kastély pusztulásával elveszett.

1841-ben nagy európai körutat tett. Állomásai: Prága, Lombardia (Parma, Modena, Torino) - Lombardia alkirálya, Rainer főherceg a nagybátyja volt. Az olaszok - osztrák származása miatt - nem nagy örömmel fogadták. Olaszországban a nagy festőket tanulmányozta - ezekről bő jegyzeteket készített naplójában. Itt ismerkedett meg a hadászattal és a stratégiai tudományokkal, majd ásványgyűjteményét gyarapította. Utazásának további útja: Württemberg, Schaffhausen, Innichen és Trieszt. Élménybeszámolóinak tanulságait részben a császár, részben a miniszterek elé terjesztette, hogy azok ott segítsenek a bajokon, ahol tudnak és ahol arra szükség van. Azonban sem V. Ferdinánd, sem Metternich nem engedett beleszólást saját ügyeikbe.

1843-ban az udvarban úgy vélték, hogy elveszi Miklós cár lányát, Olga nagyhercegnőt. E házasság tervét akkor vetették el, amikor az 1843-as országgyűlés tagjaitól Metternich megtudta, hogy ebben az esetben nem számíthat a magyar nádori székre. Így Olga nagyhercegnő a württembergi trónörökös neje lett.

A cárt ekkor már rég ingerelte a magyar rendek magatartása. Neheztelését István nádorral is éreztette Miklós cár, amikor 1846-ban Csehországba utazván a főherceg mint cseh királyi helytartó tisztelgett nála. Utóda, II. Sándor cár azonban nagyon megszerette Istvánt és még 1864-ben, az utolsó találkozásuk alkalmával is több orosz rendjellel tüntette ki.

1844. január 16-án István főherceget császári helytartónak nevezték ki Prágába. István még 1841-ben beutazta Csehországot, és már ekkor a csehek kegyeibe férkőzött. Tevékenykedését az állami hivatalok ügyintézésének átszervezésével és a hivatalnokok viselkedésének megjavításával kezdte. Sok csalást megtorolt, több jótékony intézményt alapított, ipari vállalatokat létesített, fellendítette a cseh kereskedelmet, az országnak külön Nemzeti Múzeumot alapított a gróf Nossitz-féle palota megvásárlásával, és nagymértékben hatott a cseh nemzeti irodalom fellendítésére.

Igyekezett bepillantani a hivatalnoki gépezetbe. Nagy gonddal kiépíttette a cseh fürdőket, javította az utakat és a közlekedést, kormányzata alatt építették a Prága-Drezda vasútvonalat. Nagymértékben irányította az 1845-ös nagy árvízsújtotta vidékek ellátását, majd azok helyreállítását. Hivatása magaslatán állott - mint békés időben jól kormányzó helytartó. Működésének édesapja halála vetett véget 1847. január 13-án.

Mikor 1842-ben József nádor komolyan megbetegedett, elhatározta, hogy István fia lesz az utóda, miután úgy tudták, hogy István szabadelvű politikus. János főherceg Istvánnak a magyar alkirályi címet is meg akarta szerezni, és civillistáját fel akarták emelni 400 000 forintra, hogy a gazdag magyar mágnások között rangjához méltó, fényes életet élhessen. Ezzel szemben az apja által véghez nem vitt központosítást kellett szorgalmaznia.

József nádor halála után, 1847. január 15-én a 30 éves István főherceget, József nádor idősebb fiát királyi helytartóvá, a kúria elnökévé, jász-kun kapitánnyá és Pest megye főispánjává nevezte ki a király. A kinevezési okmány így szólt: "Fennséges csász. kir. örökös főherceg István, kedves öcsénk, elfelejthetetlen bátyánknak nemcsak fia, hanem lelke és szívének már is kitüntetett dicső jelleméről ítélve, örök emlékezetű atyja magas erényeinek méltó örököse is." A kinevezési okmányt V. Ferdinánd király, Apponyi György gróf és Paziazi Mihály írta alá.

A helytartói kinevezés a nádorválasztásig szólt. Istvánról úgy tudták, hogy "jó magyar érzelmű" és a liberális ellenzékkel tart. István főherceg 1847. március 29-én mint Magyarország királyi helytartója letette a hivatali esküt V. Ferdinánd király előtt, de hivatalát csak augusztus 30-án foglalta el, mert előzőleg leadta csehországi hivatalát és az udvarban készült elő új munkakörére. Megtudta, hogy a "folyton háborgó" Magyarországon az ügyek intézése sokkal nehezebb lesz, mint a "békés" Csehországban volt.

István, nádori kinevezése esetére nagyobb hatalmat kért Metternichtől, mint amilyent apja kapott, mondván, hogy "azóta sok minden megváltozott Magyarországon." A következőket kérte:

1. Királyi helytartóvá, illetve alkirállyá nevezzék ki.

2. Amennyiben ő lenne a kormányzó és az alkirály, egy év haladékot kér, egyrészt, hogy Csehországban rendezhesse ügyeit, másrészt, hogy jól megtanulhasson magyarul. Szükségesnek tartotta, hogy a két törvényhozó táblát egymás mellé rendeljék és bármely táblán az elnöklést maga végezze. Végül kérte javadalmainak felemelését, azaz mint kormányzó kapjon 3-400 000 forintot és mint nádor 150 000 forintot.

Ezen emlékiratát István főherceg nagybátyjainak és Lajos főhercegnek is elküldte, valamint gróf Kolowrat államminiszternek is felolvasta. Metternich sok minden engedményt tett, de abba nem ment bele, hogy a nádor a politikai pártok fölött álljon. Az iratot István főherceg véleményezésre gróf Apponyi Györgynek, magyar kancellárnak is kiadta. Ő azonban a beadvány minden pontját ellenezte. Ellenvetéseit 50 oldalnyi szövegben foglalta össze. István erre 16 oldalon válaszolt; megcáfolta Apponyi összes érvét és végül kijelentette, hogyha a kancellár álláspontja győz, ő a nádori méltóságot nem fogadja el és kéri V. Ferdinándtól, hogy Csehországban maradhasson.

István nádorrá való kinevezésének akadálya volt Széchenyi István személye is. Széchenyi gróf olyan népszerű ember volt Magyarországon, hogy az ő nádori jelöltsége komolyan felvetődött. Széchenyi azonban Apponyi grófhoz - aki akkor Bécsben lakott - futárt küldött, melyben kérte, adják tudtára az illetékes köröknek, hogy ő nem reflektál a nádori székre. Ő maga is kérte Apponyit, hogy válasszák meg minél előbb István főherceget nádornak.

A Monarchiában korlátlan úr Clemens Metternich herceg volt; ő "uralkodott" még V. Ferdinánd helyett is. Elve II. Ferenc császár rideg abszolutizmusa volt, de a legerőszakosabb formában. A monarchia minden hivatalnokát maga alá vetette. Vele szemben állott az ország valódi intelligenciája: Kossuth Lajos, Deák Ferenc, báró Wesselényi Miklós, gróf Batthyány Lajos, Szemere Bertalan, Vukovics Sebő, Somogyi Antal, Klauzál Gábor, gróf Teleki László, Csányi László, a két gróf Károlyi, a két Pázmándy, báró Perényi Zsigmond, báró Jeszenák János, Ghyczy Kálmán (csak esetenként), Szacsvay Imre, Bezerédj István, Pulszky Ferenc, a későbbi márciusi ifjak valamennyien, továbbá a legkiválóbb magyar költők, mint Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Tompa, Arany, Petőfi, Jókai és kevés kivétellel a magyar nők, az ún. "honleányok". Sajnos a magyar táborból pénzért és hatalomért többen átmentek az osztrák oldalra.

Az Apponyi-kormány tagjai magukat "konzervatívoknak" nevezték, amely elnevezésen voltaképp a törvényekhez szigorúan ragaszkodó hazafiakat értették, itt azonban az ország törvényeit mindig fitymáló és idegen érdekek szolgálatában álló abszolutisták voltak értendők, kik számára a "suprema lex", a császári korlátlan hatalom fönntartása és saját javukra való felhasználása volt. Az "alkotmány" szótól is irtózó II. Ferenc császár hagyatéka volt ez a szellem, amely Magyarországon az alkotmánynak még megmaradt árnyékát is elvette volna a nemzettől, hogy az országot kényelmesebben olvaszthassa bele az osztrák összbirodalomba.

E szellem ellen harcolt legerőteljesebben Kossuth Lajos. Mikor aztán Kossuth eszméi győzedelmeskedtek, s a 48-as törvények szentesítést nyertek, a "konzervatívok" egy része beállt Kossuth hívének, sőt még nemzetőri tisztet (Szögyény) vagy kormánybiztosságot (báró Vay Miklós) is vállalt és ott leste, mikor omlik össze az abszolutizmus romjaira emelt épület. A "magyar konzervatívok" aztán 1850-ben hiába könyörögték vissza javaikat, nem kapták meg.

A legelső alkalom, amikor a magyar helytartó színt vallhatott Kossuthnak, Pest megyei követté való választása volt. A kormány azt remélte Istvántól, hogy mint a megye főispánja, nyíltan exponálja magát Kossuth ellen. István azonban nagyon jól tudta, hogy a végtelenül rajongott népvezért lehetetlen megbuktatnia, ha pedig beleavatkozik a választásba, még nagyobb lesz Kossuth diadala, az ő népszerűségének azonban örökre vége. Hogy Istvánt még kedveltebbé tegyék a nemzet előtt, azt a hírt terjesztették, hogy nádorrá választását a bécsi kormány ellenzi. István pedig mindenáron nádor akart lenni.

István főherceget Kossuth Lajos - 1847. január 25-én a Pest megyei közgyűlésen József nádor búcsúztatása alkalmából - e szavakkal ajánlotta a nemzetnek nádorrá választásra: "Miként a nemzetnek, különösen Pest megye Rendeinek egyetemes közkívánata, hogy István herczeg választassék az ország nádorává... Minekünk ez izgatott honban olly Nádorra van szükségünk, ki a párt küzdelmek szenvedelmein felül és kívül állva nem pártnak, hanem a nemzetnek embere legyen... nekünk ollyan Nádorra van szükségünk, ki midőn eként a pártok felett király és nemzet között közvetítő kapocs gyanánt áll, s ez állásában szívvel lélekkel magyar legyen. És István herczeg magyarnak született, magyarnak neveltetett, ő e honnak nem adoptív polgára, ő e hazának született édes gyermeke, ki egy levegőn nőtt fel mivelünk, kit e hazához atyjának, anyjának sírja, atyja életének minden lépten szemébe tűnő nyomdokai, bölcsőjébeni első szív dobbanása gyermekkorának kedves emlékei, ifjúságának első eszmélete csatolnak... Nekünk olly Nádorra van szükségünk, ki a szabadság közepette növekedve, a szabadságban rémképet nem lát, s egy szabad nemzet eleven vérpezsgésében nem szaglál rendbontó féktelenséget... István Herczeg közöttünk született, közöttünk nőtt fel, lelke ez ujjá születő új életének szabad légkörében erősödött."

A főherceg tudott magyarul, hiú volt, és szerette a népszerűséget. 1847 nyarán tett körutazása az országban valódi diadalmenet volt, melyben - jó érzékkel - az ellenzék teljes erővel részt vett.

István főherceg 1847. augusztus 29-én teljes inkognitóban érkezett Budára. A hajóról a kötelezően felvont kétfejű sasos zászlót is bevonatta Vácnál, hogy ne várják és ne legyen tüntetés a megérkezésénél. Lehet, hogy taktika is volt benne, mert a kétfejű sas ekkor már nem volt népszerű Magyarországon, István pedig hajhászta a népszerűséget. Félt, hogy Petőfi köre hirtelen ellene fordul. Ezért magyar ruhában érkezett, magyar bajuszt viselt és magyarul beszélt.

Augusztus 30-án a papság, a katonaság, a főurak, a nemesek, Pest-Buda polgárai és a hatóságok tisztelgését fogadta. A köszöntő beszédet Szentkirályi Móric mondta. Ezután átvette előbb a katonaság irányítását, majd a Magyar Királyi Helytartótanács elnökletét, mely utóbbi élén a hercegprímás üdvözölte a helytartót.

Augusztus 31-én volt a vármegyegyűlés. Széchenyi és Kossuth indultak a főhercegért Budára, a vármegyegyűlésen pedig Földváry István alispán köszöntötte. A közgyűlés után a főherceg főispáni ebédet adott. Feljegyezték, hogy ezen az ebéden 96 fogás volt. Este pedig a Nemzeti Színházban díszelőadást tartottak.

Széchenyi István e napról így írt naplójában: "Ezt a tömeget most a szeretet hozza mozgásba, vajh nem válik-e még gyűlöletté?", majd így folytatta: "István főherczeg keblében oly lángoló honszeretet él, miben magát felülmúlni senki által nem engedi."

István főherceg - hogy mint helytartó megismerje az országot - szeptember és október hónapban Vay Miklós báróval körutat tett az országban. Buda-Jászberény-Eger, Miskolc-Kassa-Terebes, Nagykároly, Debrecen-Nagyvárad-Arad. Temesvár-Szabadka-Pécs, Horvátország-Fiume-Csáktornya, Zalaegerszeg-Keszthely-Szombathely, Győr-Nyitra-Trencsén, Rózsahegy-Zólyom-Selmecbánya, Balassagyarmat és Buda volt a bejárt útvonal. Eddig egyetlen Habsburg uralkodó sem jutott Székesfehérvárnál "lejjebb" az országban. Hűséges irodatisztje, Szuborits Antal feljegyezte ezen utazás minden nevezetesebb mozzanatát - e naplót Szögyény emlékiratainak függeléke gyanánt olvashatjuk. Első tevékenykedéseként szeptember 1-jén István főherceg megnyitotta a Pest-Szolnok közötti vasútvonalat. Aradon mondta ama nevezetes kijelentését: "Addig éljek, amíg hazámnak élhetek." Ezt pedig a magyarok érthetően nagy lelkesedéssel fogadták.

Útjának emlékezetes momentuma maradt a komáromi hajóhíd-szerencsétlenség. Október 7-én a kíváncsi tömeg alatt leszakadt a hajóhíd egy része és 23-an a Dunába fulladtak. A főherceg október 14-én érkezett vissza nagy országjáró körútjáról, amelyen 300 beszédet - többnyire rögtönzöttet - tartott. A magyarok mindenütt szeretettel és ünnepléssel fogadták.

Erre az időre esik a második házasítási terv. Pétervárott Mihály nagyherceg leányát, Olgát szemelték ki feleségül. Istvánt fel is szólították, hogy nyilatkozzék, de ő az ajánlatot visszautasította.

A király közben összehívta az 1847-1848-as országgyűlést. Az országgyűlés feladatául a nádorválasztás mellett a király csak általánosságokat jelölt meg. Az ellenzék, élén Kossuthtal, lojális módon István főherceg nádorrá választása mellett volt.

Az ünnepélyes megnyitást 1847. november 11-én István főherceg végezte Pozsonyban. Az országgyűlésen megjelent Ferenc József főherceg is mint trónörökös. Ferenc József és István nádor egyaránt beszédeket mondtak. Ezekről Széchenyi így írt: "Ferenc József főherceg jó benyomást tesz, István kissé szinészies. Mikor elmentek Nyári brutális lett. Ebéd után a budai országházban István méltóság nélkül nyájaskodik Szentkirályival és Nyárival. Toastot akarnék mondani, de okosabb volt hallgatni. Íme: két fiatal osztrák főherceg: könyv nélkül betanul néhány magyar szót, és már-már elszédül a hű magyar nép! - Úgy örülünk, mint egy halálos beteg, a ki végre már annyira vitte, hogy egy tojást megemészthet. Az ifjú hercegek belátják, hogy minket csak alkotmányosan, és magyarul lehet kormányozni."

Az országgyűlés 1847. november 12-én választotta meg Istvánt nádornak - éppúgy, mint Sándor Lipótot vagy István édesapját - anélkül, hogy a jelölőlevelet felbontották volna. Úgy tervezték, hogy Albrecht főherceg iktatja be Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye örökös főispánjaként, de Albrecht ekkor már nem volt népszerű a magyarok előtt. Így esett a választás a 17 éves Ferenc Józsefre, Ferenc Károly fiára.

1848. január 14-én Kossuth Lajos nagy beszédének hatására a kerületi ülés István főherceg nádor közbenjárását kérte, hogy a kormányzat a Részeket az Erdélyi Nagyfejedelemségtől csatolja vissza Magyarországhoz.

1848. február 24-én Párizsban kitört a forradalom. Megindultak a tárgyalások. A párizsi hírek hatására Kossuth 1848. március 3-án nagy beszédet mondott. Az alsóház elhatározta, hogy feliratban kéri a királyt, teljesítse a reformokat. Miután a felsőház ingadozott, a nádort Bécsbe küldték tanácsért. Bécs ekkor vált először bizalmatlanná a nádor iránt. Azt vetették a szemére, hogy menten vissza kellett volna utasítania a nemzet kívánságát.

István március 13-án este tért vissza, és 14-én már Pozsonyba érkezett a forradalom híre. A nádor a bécsi forradalom hírére hamar összehívta a felsőház ülését, ahol most már elfogadták Kossuth javaslatát.

A 48-as forradalmi időkben István nádor gyöngének bizonyult Béccsel szemben. Édesapja értette a módját, hogyan kell a nemzetet csendesíteni és hogyan kell a nemzet érdekeit védeni és képviselni Bécsben. Az új nádor azonban nem tudta jobb belátásra bírni az udvart. Széchenyi ekkor ezt írta a nádorról: "Ne bocsájtkozzék hosszú magyar beszélgetésbe; elég jól beszél, de nem elég jól ahhoz, hogy néha el ne szólná magát."

Metternich már előre látta, hogy az európai szabadságmozgalom elkerülhetetlen; Olaszországban a nép és az osztrák katonaság között mindennaposak voltak az összetűzések, ő ezért nem mert a magyarokkal is összetűzni, mert segítségre volt szüksége. Bécsben látták, hogy a nádor igen gyöngekezű kormányzó ahhoz, hogy az országgyűlést Apponyi György - a konzervatívok - érdekében befolyásolhatná, ezért helyette királyi biztost akartak küldeni Magyarországra.

A külföldi - főleg francia - forradalmak hatására 1848. március 3-án Pozsonyban Kossuth megtette felirati javaslatát, hogy az országgyűlés kérjen alkotmányt az osztrák örökös tartományok számára, ő így a régi rendszer megszűnvén, a Monarchia újjászülessék. A roppant hatású beszéd még Kossuth ellenfeleit is elbűvölte, csak Széchenyi írta naplójába: "Március 3-án kerületi ülés, az ostobaság egyhangúlag elfogadva."

Széchenyi gyakran eljárt a nádorhoz. Midőn hallotta, hogy teljhatalmú biztost akarnak az országra ráküldeni, ő maga ajánlkozott. A nádor ingadozott. Lajos főherceg Bécsből írt a nádornak, hogy Kossuth javaslatát nem szabad elfogadnia, vagy ha már megtörtént, nem szabad felküldenie.

A pozsonyi országgyűlés képviselői kidolgoztak egy tervezetet, amely szerint az uralkodó távolléte esetén a nádort a király teljhatalommal ruházza fel. Ez ellentétben volt a Habsburg-birtokok fölötti országlás egységének a Pragmatica Sanctióban lefektetett elvével, de azzal látszott kecsegtetni, hogy a magyarok a továbbiakban már nem lesznek kénytelenek minden egyes intézkedésükhöz kikérni a bécsi udvari körök előzetes jóváhagyását. István főherceg változatlanul attól tartott, hogy ha a Habsburgok nem engednek, akkor Magyarországot esetleg teljesen el fogják veszíteni.

Széchenyi azt ajánlotta a királynak, hogy ruházza rá - Széchenyire - a kinevezések jogát, s ő legyen minden hivatal, sőt a magyar katonaságnak főnöke is. Bízza meg őt, hogy a reformokról az országgyűléssel tárgyalhasson és egy fél év múlva országgyűlést hívhasson össze. Így akarta Széchenyi Kossuth törekvéseit meghiúsítani. István nádor azonban teljes erejével ellenszegült e szokatlan politikai eljárásnak.

Mikor 1848. március 14-én a főrendek - magának a nádornak a javaslatára - elfogadták Kossuth március 3-i felirati javaslatát, egész Pozsony örömmámorban úszott. Csak egy ember aggódott a bizonytalan jövő miatt: Széchenyi István. Szerinte: "Éppen annyi lehetőség van arra, hogy Magyarország egy szebb jövőnek indul elébe, mint arra, hogy önmagában s magával küzdve végóráját érje... Vagy reform, vagy anarchia" - írta.

Március 15-én a nádor a magyar követelések mellé állt és a mágnások által elfogadott feliratot Bécsbe vitte. Azzal vált el Kossuthtól és Batthyánytól, hogy vagy sikerül a minisztériumot megalkotni, vagy leköszön. Helytelenítette a bécsi kormány gyengeségét, majd a magyar követelések megadását tartalmazó kézirat-fogalmazványt Szögyény alkancellárnak (Apponyi György kancellár március 13-án, a bécsi forradalom kitörésekor Metternichhel együtt lemondott), amelyben a magyar felelős minisztérium felállítását kérte. Hozzátette, hogy a kérelem megtagadása esetén ő már nem mehet vissza Pozsonyba, lemond a nádori tisztségről és mint tábornok oda megy, ahova küldik.

A bécsi nép a küldötteket nagy lelkesedéssel fogadta. A nádor fogatának lovait kifogták, s jórészt magyar ifjak vontatták be a kocsit a hajóállomástól a Burgig. István nádor Kossuth mellett az ország legnépszerűbb embere lett. A Burgban annál hidegebben fogadták, mert az a hír érkezett, hogy Magyarország elszakadt Ausztriától. Zsófia főhercegnő sopánkodva kiáltotta: "elvesztettük Magyarországot."

A nádor előadta a kamarillának, hogy még nem vesztették el Magyarországot, és nem vesztik el, ha a király kinevezi a felelős magyar minisztériumot Batthyányval, Kossuthtal és Széchenyivel. Az udvar megborzadt e szavakra, de legyőzte ellenszenvét. István főherceg beszédében ezeket a szavakat mondta: "A magyar nemzet - a jövendő idők viszontagságai között is mindig azon változatlan hűség és szeretet érzésétől lesz lelkesítve, mellyel alkotmányos szabadságáért s honáért hevülni soha meg nem szűnik." A király így válaszolt: "A magyar nemzet hűségi biztosítását köszönöm és kívánságait mielőbb sikeríteni óhajtom."

Hosszas tanácskozás után Bécs úgy döntött, hogy a nádor kinevezheti Batthyány Lajost miniszterelnökké és megígérheti a magyaroknak azt, amit jónak és helyesnek lát, de egyúttal Lajos és Ferenc Károly főhercegek keserű szemrehányásokat tettek a nádornak, hogy miért engedte ide fajulni a dolgokat. "Te lész az oka, hogy Magyarországot elveszítjük" - mondta Lajos főherceg Istvánnak.

Március 17-én a király újra helytartónak nevezte ki a nádort és leirata így szólt: "Ő Felségének az országbeli távollétében a mostani nádor s királyi helytartó főherceg István helyettesíti." Két óra múlva a nádor ezt jelentette Batthyánynak: "A nemzet óhajtása teljesült. Én legnagyobb jutalomnak tartom, hogy ennek eszközlésében nekem is volt némi részem."

Batthyány Lajos gróf miniszterelnök a leirat felolvasása után kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem vállalja a kormány megalakítását, mire a nádor e szavakkal felelt: "A mostani komoly és nagyszerű pillanatban - Magyarország döntő pillanatában - nem szabad visszalépnie."

István március 17-én - tehát még aznap - miniszterelnökké nevezte ki Batthyány Lajost. Az ország örömmámorban úszott. Jósika Samu, erdélyi udvari kancellár március 21-én Bécsben azt a javaslatot tette, hogy nevezzék ki horvát bánná Josip Jelačić báró altábornagyot, aki eszköze lett a dinasztiának. István nádor március 24-én benyújtotta a császárhoz ún. "megemlékezését", - amelyet sokan későbben Karl Ludwig Grünne grófnak tulajdonítottak. Ebben a nádor leírta, hogy Pest-Budán anarchia uralkodik és ezen anarchia meggátolására három eszközt javasolt: 1. minden katonai erőt ki kell vonni az országból és azt sorsára kell bízni, hogy ott "a paraszt az urat és az úr a parasztot gyilkolja"; 2. Batthyányval kössön alkut a dinasztia a megmentendők miatt; 3. királyi biztost kell küldeni az országra pallosjoggal: rémuralmat kikiáltani és visszaállítani a Metternich-rendszert.

A harmadik lehetőségnél István felvetette, hogy ebben az esetben ő hidegen félreáll, kivonul az országból és többé nem törődik vele.

A bécsi államkonferencia tárgyalta meg az ügyet; ott volt Lajos és Ferenc Károly főhercegek, Windischgrätz, a három gróf miniszter: Ficquelmont külügyi, Kolowrat belügyi és Hartig tárca nélküli miniszter, továbbá báró Jósika Samu és Szögyény, Mayer v. Garvenegg kincstári alelnök és egy jegyzőkönyvvezető udvari tanácsos. Természetesen a harmadik pontot fogadták el a nádor javaslatára. Ebben a huzavonában Istvánnak nem teljhatalmú királyi helytartói, hanem futárszerep jutott Bécs és Pozsony között. Szögyény alkancellár naplójában ezt írta ekkor István nádorról: "dinasztikus érzelmeit soha meg nem tagadta és hűtlenségi gondolatoktól mindig csak olyan távol volt, mint az uralkodóház bármely tagja."

A bécsi kamarilla - amelynek tagjai ekkor a következők voltak: Zsófia főhercegnő (Ferenc József édesanyja), Lajos, Albrecht, János és Ferenc Károly főhercegek, Latour, Kolowrat, Grünne gróf, Windischgrätz herceg és Metternich - miután a forradalom csendesedni kezdett, újra erőre kapott, és arra vette rá V. Ferdinánd királyt, hogy vonjon vissza mindent, amit a magyaroknak eddig megengedett és adott. A "magyar érzésü" nádor meghökkent. Nemcsak a következményektől félt, hanem a király adott szavának szentségét is féltette. Ezért Bécsben kért, bizonyított, ijesztett, bár még arra is nehezen tudta a királyt rávenni, hogy leiratot intézzen az országgyűléshez.

Az újabb királyi leirat a régebbihez képest mégis sokkal engedékenyebb volt. A nádor kérésére végül is a király április 7-én kinevezte az első független, felelős magyar kormányt és április 10-én személyesen megjelent Pozsonyban családjával együtt, és április 11-én berekesztette az utolsó rendi országgyűlést.

István főherceg a pillanatnyi adottságok mérlegeléséből azt a tanulságot szűrte le, hogy az udvarnak Magyarország esetében egyelőre változatlanul ragaszkodnia kell a tárgyalásos politikához, s ezt csupán "jobb idők jöttével", azaz csak az itáliai és egyéb nehézségek leküzdése után lesz szabad felcserélnie a fegyveres erőszak politikájával.

Az udvar közben módosította leiratát, amely szerint a nádornak a király távolléte esetére biztosítandó teljhatalom csak a jelenlegi nádort illeti meg, s majdan utána következőket viszont, akik esetleg már nem az uralkodóház tagjai közül fognak kikerülni, nem illeti meg.

A pesti utcákon rohamosan terjedt az a követelés, hogy István főherceget (akinek a megnyilatkozásai közül a közvélemény természetszerűleg csak a nyilvánosság előttieket ismerte) tegyék meg magyar királlyá, ami egyértelmű volt azzal, hogy Magyarország többé ne maradjon perszonális unióban Ausztriával.

Az osztrák császár Szögyény alkancellár aláírásával - a kinevezett magyar miniszterelnök mellőzésével - kinevezte báró Jelačić József ezredest horvát bánná, a nádor beleegyezésével. Gróf Batthyány Lajos nem akarta a dolgokat kiélezni, ezért nem avatkozott ezen ügybe. Jelačić április 18-án Zágrábba érkezett és átvette hivatalát Haulik György zágrábi püspök és báni helytartótól. Kiáltványt bocsátott ki, melynek értelmében: "Magyarok törnek rátok, hogy a nemzet szabadságát elvegyék... nem lesz szabad az atyának gyermekével, a férjnek feleségével, hanem csak magyarul beszélnie...

Eközben Bécsből is küldték a parancsot a délvidéki rácoknak, hogy tűzzék ki a lázadás zászlaját és kezdjék meg a magyarok elleni irtóháborút.

Kossuth július 11-i beszéde leleplezte a bécsi taktikát, de mégis a szigorú törvényesség útján maradt. Ausztria áprilisban hadat üzent a szardíniai királynak és a magyar kormányt felhívta, hogy e háborúban is a császárt támogassa és katonaságot is küldjön az olasz hadszíntérre. Emellett államadósságainak kiegyenlítése céljából 10 millió forintot is követelt, mely követelést a nádor is helyeselt.

A délvidéki lázadáshoz az erdélyi románok mozgalmai is járultak, melyeket Balázsfalván osztrák tábornoki segédlettel indítottak el május 15-én. Forradalom tört ki június 12-én Prágában is. Az orosz csapatok is bevonultak Moldvába, hogy bármikor készen álljanak a beavatkozásra.

Ilyen körülmények között nyitotta meg István nádor július 5-én az első népképviseleti országgyűlést. A parlament nem volt egységes. Kossuth látta a Bécsből vezetett aknamunkát - a kabinetben jóformán csak Szemere állott mellette. A többi miniszter bölcs mérséklet ürügye alatt kerülni kívánt minden összetűzést az osztrák kormánnyal, ámbár tetteiket átlátták. Batthyány kormánya lojális volt és megszavazta a segítséget az olaszok ellen. Széchenyi a többiek, főleg Kossuth ellen dolgozott, aki július 11-i beszédében látványos sikereket aratott.

Közben az olaszországi harctér az osztrákoknak kedvezően alakult. Július 25-én a Radetzky tábornagy vezette osztrák hadsereg döntő győzelmet aratott Károly Albert szárd király csapatai felett. Így a bécsi udvar már nyíltan léphetett fel a magyar kormány ellen. A munkában a főszerepet Ferenc Károly főherceg felesége, Zsófia hercegnő játszotta. A király ugyan "hivatalosan" megfosztotta Jelačićot június 10-i leiratában a báni méltóságától, június 19-én mégis megjelent Innsbruckban Zsófiánál és Ferenc Károlynál, ahol szívesen fogadták. A bécsi hadügyminiszter a Magyarország ellen vonulandó horvát seregnek pénzt küldött Bécsből, János főherceg pedig nyílt levélben a "Kedves Jelačić bán" megszólítást használta. Július-augusztusban Horvátországban nyíltan folyik a készülődés Magyarország ellen. A magyar kormány tudta és legális eszközökkel akart e feladattal megbirkózni akkor, amikor a horvátok már ágyúkat és puskákat készítettek.

Közben V. Ferdinánd augusztus 14-ei kelettel olyan királyi kéziratot küldött István nádornak, melynek értelmében visszaveszi tőle a június 26-án adott, az országgyűlésen hozott törvények szentesítésére vonatkozó felhatalmazást. Mindez István nádor tudatával történhetett, különben le kellett volna mondania nádorságáról.

Batthyány Lajos és Deák Ferenc Bécsben járva felajánlották István nádornak a koronát is, aki azt visszautasította. Kossuth "Irataim" II. kötetének 265-269. oldalán ekkor ezt írta: "...más megoldás arra, hogy a Monarchia továbbra is becsülettel fönnmaradjon, nem volt, mint az, hogy Ausztria császára legyen Ferenc József, Magyarország királya pedig VI. István. Ez államszövetség a két rokon uralkodó között megalkotta volna Európa egyetlen igazi nagyhatalmasságát és sok millió ember életét kímélte volna meg. Azonban ennek belátására István nem bírt eléggé átható értelemmel és erkölcsi komolysággal." István azért tért ki Kossuth ajánlata elől, mert atyjának megesküdött arra, hogy nem fogja a Monarchiát kétfelé szakítani.

Már nem volt teljesen egyértelmű a lelkesedés az országgyűlés alsóházában sem, amikor elhangzott az a javaslat, hogy augusztus 20-án Szent István napot köszöntő delegáció menjen a nádorhoz. A deputációt mégis kinevezték és elküldték, erről rendre beszámoltak a lapok.

A híradások legérdekesebbike, amelyet a Márczius Tizenötödike közöl, hogy t. i. sajtópert indítottak a lap ellen, mert olyan híreket írt: István nádort a miniszterek provizórikus királlyá kiáltották ki, V. Ferdinándot pedig letették a trónról. Az ítélet: "A vádlott ellen perbefogásnak nincsen helye."

Az augusztus 31-i királyi leirat, mely szerint a birodalom két része közötti ellentétet csak az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltak alapján lehet megszüntetni, István főherceget lázas tevékenységre ösztönözte. Szeptember 3-áról 4-ére virradó éjszaka magához kérette a kormány Pesten tartózkodó tagjait, hogy őket is tájékoztassa a 31-én Bécsből hozzá küldött iratokról, s ezzel kikényszerítse haladéktalan lemondásukat, ami azután - úgy vélte - számára meglepetésszerű cselekvést tenne lehetővé, s egyszersmind törvényes ürügyet is szolgáltatna a hatalomátvételhez. Az azonnali puccskísérlet lehetősége egyelőre mégsem adatott meg István főhercegnek.

Közben királyi biztatásra a nemzetiségek lázongani kezdtek. Jelačić betörése után a helyzet kezdett válságosra fordulni. Ekkor mondta Kossuth, hogy az Ausztriával való harc esetén a miniszterekre bitófa, a nádorra a magyar korona vár. István nádor ekkor csakugyan közel állt újra a trónhoz. V. Ferdinánd határozatlan volt. Szeptember 4-én a király a június 10-én felfüggesztett Jelačić bárót hivatalosan is visszahelyezi báni méltóságába.

Az események most már gyorsan peregtek. Az egyik oldalon ott állt Jelačić teljes hadkészültségben, a másik oldalon a meghasonlott magyar kormány, a magyar területen levő csekély sereg vezér nélkül, mert szeptember 9-én gróf Teleki Ádám tábornok kijelentette, hogy nem hajlandó a császári csapatok ellen harcolni. Sőt, csapataival a horvát határszélről visszavonult, ezzel szabaddá tette az utat Jelačić számára.

Jelačić főserege - mintegy 30-35 000 ember - szeptember 11-én átlépte a Drávát. A hír felizgatta az országot, hiszen arról volt szó, hogy az ország egyik zászlósura, egyik társországbeli közigazgatási hivatalnoka, a magyar kormány közege és alárendeltje a Monarchia túlsó felének hivatalos támogatásával betör az országba, hogy az ottani kormányt megbuktassa, esetleg az országot elfoglalja. A hírre a Batthyány-kormány lemondott.

István főherceg 1848. szeptember 11-én átiratban közölte a képviselőház elnökével, hogy a kormány feloszlott, majd hozzáfűzte: "A törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem." A nádori átirat hallatán Kossuth így nyilatkozott: "Én tagadom, hogy István főhercegnek joga lenne miniszteri ellenjegyzés nélkül parancsolni ezen országban. Ha ő ezt tenné, megszegné esküjét s a törvények iránti kötelességét."

Szemere Bertalan azt indítványozta, hogy "nyilatkoztassa ki a képviselőház, hogy a nádor királyi helytartó rendelete törvénytelen." Kossuth indítványára az országgyűlés küldöttséget menesztett a nádorhoz, hogy nevezzen ki új miniszterelnököt. Almássy Pál bejelentette, hogy a nádor "azon esetben, ha a ház bizodalmát elvonná tőle, arra is kész lenne, hogy szeretett és imádott hazáját elhagyja."

A nádori átirat felolvasása után nyomban szót kért a liberális képviselők egyik legtekintélyesebb vezetője, Bezerédj István, és kijelentette, hogy az ország kormányzatát a nádor a törvény értelmében a kormány lelépése után és ellenére sem veheti a maga kezébe, hanem azt továbbra is a lemondott miniszterek kötelesek gyakorolni mindaddig, amíg új, törvényes kormány nem alakul. Ezután Kossuth ünnepélyesen visszaült miniszteri székébe. István főherceg is kénytelen volt belátni, hogy a hatalom megragadására még nincs lehetősége. Abban azonban, hogy a hatalom most helyette Kossuthra szálljon át, semmiképpen nem óhajtott beletörődni. Jobb híján azt a megoldást választotta, amellyel eddig csak hitegette Batthyányt; a lemondott miniszterelnököt némi töprengés után magához kérette és újabb kormány alakítására szólította fel.

Batthyány elsődleges kérése az volt, hogy a császár Jelačićot utasítsa ki az országból. Ezt azonban a császár nem tette meg. Batthyány újra lemondott, de a Házban Kossuth felszólítására megint vállalta a kormányalakítást. Az új kormányban a régi miniszterekből csak kevesen maradtak. Miután Teleki Ádám tábornok szeptember 10-én elvonult a horvát határszélről, a dunántúli hadsereg vezér nélkül maradt. Kossuth szeptember 15-én azt indítványozta, hogy miután a nádor főhivatalánál fogva az ország főkapitánya, menjen le a sereghez és vegye át a főparancsnokságot. Ennek értelmében meg is kérték Istvánt, aki ismét kijelentette, ha a nemzetet mindenki meg fogja csalni, ő halála után is tisztán akarja a maga emlékét fenntartani.

István elfogadta a hadsereg fővezérségét, amely az osztrák kormány által támogatott horvát sereggel volt hivatva megverekedni. A nádor még bízott benne, hogy valahogyan elsimíthatja az ellentéteket.

István főhercegnek a dunántúli katonai táborban való megjelenése nem csekély akadályokat gördített az ellenforradalom útjába. Miért is Bécsből a főhercegnek sietve utána küldtek egy királyi kéziratot, s ebben kereken megtiltották neki, hogy harcba bocsátkozzék Jelačić-tyal. Ez pedig világossá tette előtte, hogy ha továbbra is ragaszkodnék az ország javát mindenek fölé helyezendő nádor szerepéhez, akkor tevékenységéből az ellenforradalomnak már nem annyira haszna, mint inkább kára származnék.

"A német legyen német, a magyar legyen magyar, a szláv szláv" - mondta Jelačić szeptember 21-én tisztjeinek, midőn Szemes falunál, a Balaton partjánál várakozott István nádorra, aki a bánnal személyesen kívánt alkudozni. De mégsem a "szláv eszme" vezérelte Jelačićot a Balatonhoz. Tisztjeit biztosította, hogy semmi sem lesz a békülésből, ha a magyar minisztériumot bele nem vonják az osztrákba. Szeptember 19-én a király maga is örömét fejezte ki, hogy István nádor békíteni ment a táborba. Jelačić e kézirat alapján ígért találkozót. De most azzal a kifogással, hogy a Kisfaludy-gőzössel - melynek fedélzetén kellett a találkozásnak megesnie - a magyarok foglyul vihetik, követelte a főherceg partraszállását, mire a nádor sértődötten távozott. Egy másik verzió szerint a dölyfös horvát lázadó, amikor a nádor tárgyalni akart vele a hajón, nem is fogadta a nádort.

Másnap (22-én) a vezérletet Móga János altábornagynak adta át a nádor, és visszatért Budára. Batthyányval titkon közölte, hogy az udvarból táviratilag azt a kérdést vette, nem tartja-e helyénvalónak az országból távozást. S anélkül, hogy a táviratot felmutatta volna, szeptember 23-án összecsomagolta némi holmiját és éjjel öccsével, József főherceggel Bécsbe távozott és lemondott nádori tisztjéről.

Az udvari körök, átlátva a helyzetet, úgy döntöttek, hogy a továbbiakban már nem érdemes törekedniük a látszat megőrzésére, egyszerűbb lesz, ha a nádori szék megürülése után Jelačićot nevezik ki Magyarország polgári és katonai kormányzójává, a magyar országgyűlést pedig azonnali hatállyal feloszlatják. Szeptember 25-én uralkodói nyílt parancs érvényteleníti Batthyány miniszterelnöki megbízatását. Királyi helytartóvá Majláth György országbírót nevezték ki, a Magyarország területén állomásozó csapatok főparancsnokává pedig Philipp Lamberg altábornagyot.

Bécsben a nádor még ezután is el akarta simítani a dolgot, azonban a király rendeletére azonnal el kellett hagynia az országot. Nem tudta meggyőzni sem a királyt, sem a kormányt. Tudtára adták, hogy viselkedése és a fővezérség elvállalása a király neheztelését vonta maga után. Az udvari körök mindenütt hidegen fogadták. Elutazott Schaumburgba és a nyilvános élettől teljesen visszavonult.

István főherceg tehát megszökött a csekély számú hadsereg éléről, Jelačić pedig ott állt másfél menetnapnyira a fővárostól, jól felfegyverzett, osztrák tisztek által vezetett nagy hadsereggel. Maga a nádor indítványozta régebben, hogy Bécsből pallosjoggal felruházott királyi biztost küldjenek az országba, hogy az Kossuthot és a többi hazafit, ha kell, minden formaság mellőzésével elfogathassa és kivégeztethesse. Íme, eljött a lehetőség.

István szökése után bizottságot küldött ki a Ház iratai átvizsgálására. Ekkor találták meg azt a felterjesztést, amelynek 3. pontja alapján küldték Lamberg altábornagyot Pestre, akit a felbőszült pesti nép felkoncolt. István ugyanis biztosra vette, hogy a védtelenül álló Magyarország meghódol Jelačić hadai előtt.

A bécsi reakció eddig is csak István főherceg; miatt tanúsított bizonyos habozást elhatározott szándékainak keresztülvitelében. Az udvar attól tartott, hogy a nemzet királlyá kiáltja ki István nádort, amint Jelačić Pest-Buda alá ér. A nádor népszerűsége azonban szétfoszlott, amint híre ment, hogy még hivatalos kihallgatást sem nyerve, lemondott a nádorságról. A nép elhitte, hogy felülkerekedett benne a főherceg, és a koronát magával vitte. Ennek igaztalan voltáról csak a hivatalos szemle nyugtatta meg. Az utolsó magyar nádor végül is száműzetésbe ment a nassaui Schaumburgba.

István nádor 1848. szeptember 12-én kelt és gróf Batthyány által ellenjegyzett írásban még így szólt a magyar néphez: "A király és a haza ellenségeit ellenségeimnek tekintem; az ország törvényeit, alkotmányát, szabadságát minden ellenség ellen erőmhöz képest megvédeni, fönntartani el vagyok határozva, miként azt királyomnak és nemzetemnek esküvel fogadtam, s miként ezt mint nádor és királyi helytartó kötelességemnek ismerem." Ezt követően 11 nap múlva megszökött.

Kossuth később ezt írta róla: "Ő sokat vétett a "haza" ellen, amint hátrahagyott irataiból megtudtuk." "Én rokonszenves részvéttel kísértem elzüllött életét s a helyett, hogy pálcát törnék nevének emléke fölött, bánatos megilletődéssel mondom: nyugodjanak békében az életcélt vesztett korán elhunytnak porai."

Nézzük, hogyan tükröződnek a fenti események a napi sajtóban:

A Márczius Tizenötödike szeptember 24-én jelentette: "Seregeink szerencsés helyzetének hírére a tegnapi este igen derülten folyt le... Az éjjel István nádor a táborból megérkezett. Úgy beszélték, hogy a herczeg a balatoni gőzösön Jellasiccsal vélealkudozás végett, egybetalálkozott volna, ez azonban nem igaz, még pedig mint mondják akként nem igaz, hogy Jellasics volna az, ki e találkozást elfogadni nem akarta.

Reggeli tíz órakor a képviselők házában hallottuk a második újságot, hogy a nádor még hajnalban Bécsbe utazott." Szeptember 27. István herczeg lemondott! Némellyek szerént azonban lemondását némi feltételekhez kötötte..." Ugyanazon a napon, délután 5 órakor: "A városban csaknem mindenki ismeri a bécsi híreket, mellyek keserűen mondjuk megvalósultak. - István herczeg feltétel nélkül mondott le..."

Pesti Hírlap, szeptember 29. "Tudva vannak olvasóink előtt a legújabb bécsi hírek, a cselszövő camarilla újabb merényei. István főherceg nem nádor, nem királyi helytartó többé. Magas hivatalát, mellyet nem a fejedelmi kegyelemből nyert, hanem a magyar nemzet bizalmából, a bécsi ármányok következtében letette; s lemondott egyszersmind azon hatalomról, mellyel őt, mint a hontól távollevő király helytartóját, a közelebbi törvényhozás felruházta. Olly hivatal, melly csak akkor szünhete meg, ha a fejedelem lakását Magyarországba tette volna által."

1848. október 4-én jelenti a Márczius Tizenötödike, hogy István herceg Schaumburgban van.

Az október 10-i képviselőházi ülésen Kossuth Lajos két javaslatot terjesztett elő, ezeket kivonatosan valamennyi lap közölte, részletesen a Kossuth Hírlapja. A szeptember 11-én megjelent 88. számból idézzük az országgyűlési jegyzőkönyvet: "Kossuth Lajos: Egyébiránt vannak némelly tárgyak, mellyekre nézve a ház intézkedését felkérni bátor vagyok. 1-ször Méltóztassanak a nemzet nevében megparancsolni: hogy a külföldön levő seregeink haza jőjenek; s ennek sikeresitésére a honvédelmi bizottmányt megbízni (Helyes). 2-szor Miután ollyan időket élünk, midőn a hazának minden egyes polgára egyáltalában nem vonhatja magát ki azon kötelesség alól: hogy a körülmények szerint személyesen is részt vegyen a haza megmentése terhében - most nincsen idő arra, hogy külföldön sétálgasson valaki (közhelyeslés); s még kevésbbé van idő arra, hogy valaki külföldi sétálgatásait a camarilla conspiratióira használja. Annál fogva, jónak, szükségesnek és természetesnek találnám elhatározni...: a külföldön tartózkodó magyaroknak, akár birtokosok, akár nem, megparancsoltatik: hogy mindenki 15 nap alatt haza jőjön, különben ezen nem jövés által ha az ország iránti polgári kötelesség alól magát kivonja, a törvény szerinti következéseket magának tulajdonítsa. (Helyes)."

Ez az előterjesztés, amely a képviselők egyhangú helyeslésével találkozott, Nyáry Pál azon bejelentése után tétetett, hogy a "bécsi dynastia a hozzátartozókkal megszökött." Az előterjesztést határozathozatal követte: "a nádor, melly elmozdíthatatlan hivatal különben is, midőn a tábort oda hagyta s a legveszélyesebb percben elmenetele által semmivé tenni igyekezett az ország azon sarkalatos törvényeit, hogy külföldről nem kormányoztathatunk, hanem itt kell lenni a király képviselőjének, ki az országot ott kormányozza, midőn ezt tette, más részről a tábort oda hagyta, a legszentebb kötelességeit sértette meg, és mivel azokat megsértette, annak kimondását, hogy a millyen nagy volt a remény, mellyet iránta tápláltunk s nagy volt a bizalom, mellyel ott azon magas székbe helyeztük, úgy ezen cselekedete, közte és a magyar nemzet közt ledönthetetlen elválasztó falat emelt (helyes...) Elnök. Végzésileg kimondja: hogy a nádor a legnagyobb veszedelem közepette hagyván el a tábort, ezen tette által, a közte és a magyar nemzet közt volt minden viszony megszakadt."

A harci események között is sokat foglalkozott még a sajtó a nádor személyével, közölték Szemere Bertalannak egy kiáltványát, amely így kezdődött: "István a volt nádor hihetetlen hazaáruló"; beszéltek az elfogott levelekről, melyekben a bécsi udvar előre tájékoztatta a nádort támadási terveiről. Szemere röpiratát a Márczius Tizenötödike közölte, a levelekre a Közlöny hivatkozott, s ígérte, hogy részletes ismertetést ad, de az ügyre nem tért többé vissza. A Márczius Tizenötödike 293. oldalán található hivatkozás a Közlönyre téves, annak 180. számában nincs utalás az elfogott levelekre.

A szabadságharc leverése után István főherceg nem kapott helyet a magyar sajtóban. Az időnként Magyarországra eljutó rövid híradások semmitmondóak voltak, egy visszavonultan élő magánzó napjairól tanúskodtak, ásványgyűjtését és vadászatát írták le. Európa sajtója a legmagasabb udvari híreket tálaló rovatokban foglalkozott vele: István főherceg és a szász-weimari nagyherceg vadászaton voltak a zillbachi erdőségekben, ahonnét a mulatság végeztével rövid időre Wartburg várába tértek be (Illustrierte Zeitung, 1859).

A következő esztendőkben a magyarországi közvélemény a kiegyezés lehetőségeit latolgatta, az újságok napihírei többnyire erről szóltak.

Legtalálóbban Pulszky Ferenc foglalta össze István főherceg, nádor jellemét, amikor így írt: "István főherceg egyhangúan s lelkesedve lett kikiáltva nádornak. Megjelenése rokonszenves volt, beszélt magyarul folyékonyan, ha nem is szabatosan, karcsú magas alakja, hosszúkás halvány arca, melyben hiányzott a Habsburgok vastag ajka, érdekessé tették; tudtuk, hogy szereti a népszerűséget; beszélték, hogy feltételeket mert szabni a bécsi kormánynak, mielőtt ráállt, hogy a helytartóságot elfogadja, s így szívesen elhitettük magunkkal, hogy erélyes is tudna lenni, s ezen erélyességet a magyar nemzet érdekében érvényesíti, mert magyarnak tartotta magát, mint József főherceg egész családja. Nem akartuk elhinni, hogy minden benyomást elfogadni kész, nem tudtuk, hogy jelleme engedékeny, s hogy Lajos bátyjának ridegsége, Metternich tapasztaltsága, s Kolowrat bürokrata formái előtt mindig meghajlik, mint a nádszál; hogy amire Pozsonyban elszánta magát, azt a minisztereknek csak habozva adja elő, hogy már első ellenvetéseikre feladja álláspontját, s keres középutakat, s módozatokat. Önállásra nem tudott emelkedni, s amint ezt észrevették, eszközül használták föl úgy Pozsonyban, mint Bécsben. Rövid, zivataros pályáján csakhamar kellett tapasztalnia, hogy a főherceg s a nádor sokszor ellentétbe jönnek egymással s nem lévén képes ezen ellentétet kiegyeztetni, egy rövid év után önként letűnt a politikai színpadról, s nem hagyott semmi nyomot maga után."

István főherceg 18 évig élt Schaumburgban. Ásványokat gyűjtögetett, jótékonykodott és sok magyarral levelezett. Ha Magyarországon valami kedvező esemény történt, a nádort azonnal értesítették erről. Ottani társadalmi életéről Josef Anders életrajzírója alig ír, levelezéseiből és más forrásokból azonban értesültünk ezekről. Kapcsolatait a magyarországi ókonzervatívokkal megőrizte. Különc magánzóként élt. Noha az európai lapok olykor-olykor fölemlítették nevét, a magyar sajtó nem foglalkozott vele.

1866-1867-ben gyakran panaszkodott a gyomrára. Orvosa Josef Skoda és Theodor Helm volt, ők tüdőbajt állapítottak meg nála. 1866. év végén orvosai a kellemesebb klímájú Mentont ajánlották neki a téli hónapok idejére.

Meglepő volt a híradás István főherceg betegségéről, melyet már régóta tartónak írtak. 1867. január 27-én már így szólt a Vasárnapi Újság híradása: "István főherceg betegsége Mentonból Bécsbe érkezett tudósítások szerint, veszélyes fordulatot vett." (A tudósítások mindig Bécsen keresztül érkeztek.)

1867. február idusa utáni napokban örömünnepet ült az ország; az "alkotmány újjáélesztésének örömünnepét". Hálaadó istentiszteleteket tartottak szerte az országban, köszöntő távirat ment Deák Ferenchez, üdvözletek az újonnan kinevezett felelős miniszterekhez; a fővárosban esténkint jótékony célú díszhangversenyt rendeztek.

A Vasárnapi Újság 1867. február 18-i számában az örömünneplések utáni oldalon a következő rövid hírt olvashatták az emberek: "István főherceg Magyarország 1847. nov. 12-én egyhangúlag megválasztott nádora febr. 19-én délután 3 órakor élte 48-dik évében Mentoneban meghalt. Apja népszerűségét örökölte, a magyarok osztatlan bizalmát bírta egy ideig, s hogy később meghasonlásba jött honfitársaival, a fölött bizonyára nem ravatalánál mondhatunk ítéletet, hanem a történelemre kell azt bíznunk."

"A holt tetem Budára hozatott az apai és testvéri porok mellé, mint végrendeletében (1857-ben) határozottan kifejezett óhajtása vala" - írta a Vasárnapi Újság 1867. március 3-i száma.

Mérsékelt hangvételű volt valamennyi nekrológ is - bár mint az itt idézett Vasárnapi Újság -, csendes nosztalgiával említik fel egykori népszerűségét. "Megdöbbentő hatást szült azon, bár magában nem váratlan, de hirtelensége által mégis meglepő gyásztudósítás, hogy István főherczeg, Magyarország egykori nádora és királyi helytartója, február 19-én megszűnt élni... A kép, melyet itt adunk, 18-19 év előtt a legnépszerűbb volt a hazában. A palotától a kunyhóig, a díszteremtől a falusi csapszékig, ivóházig, minden falon ott függött; mindenütt szerették s tisztelték. Azután keményen ítélték meg, letépték, a lomtárba került, elfelejtették. Most, a koporsó mindent kibékítő tekintete előtt háttérbe vonulnak a keményebb indulatok. Tizennyolc év, s a történelem sokat enyhített az ítéleten; s a gyászravatalon fénylő czimeren könnyeink csillognak, s a régi képet elővesszük, letöröljük róla a port s mocskot... Az életerején rágódó betegség, hosszas, de gyógyíthatatlan mellbaja, évek óta már eljegyezte a halálnak a még legszebb korában levő férfit...

A hazai föld nyögve dobban meg, midőn egykor oly ünnepelt fiát, most megtörve, élettelenül fogadja keblébe. Legyen neki könnyű az anyaföld! Emlékezetével béküljenek ki a szívek! Ő pedig, annyi viszály után, jobb hazába térve, tekintsen megnyugodott mosolylyal alá a magosból, és lássa nagynak, szabadnak, boldognak a hazát, melyért oly soká vérzett belsőleg szíve."

Ugyanezen nekrológ közölte még Batthyány Lajosnak egy megállapítását, amelyet azokban a kritikus időkben tett volna: István nem bécsi parancsra hagyta el Magyarországot, bensőjében a családtag és államférfi harca dúlt, mely harcból a családhoz s annak hagyományaihoz ragaszkodó ember került ki győztesen.

Azt vélnénk, császári rokonai meghálálták ragaszkodását. Ezt azonban megcáfolni látszik egy levél, amelyet 1909-ben tettek közzé akkor, amikor az érintett szereplők nagyobb része már halott volt. (A levelet István 1864-ben írta öccse, József házassági terveinek kapcsán.) A címzett Károlyi László, József nádor egykori titkára, ki a kapcsolatot Istvánnal mindvégig tartotta. "Kedves Károlyim! Bécsből március 31-ikéről keltezett levelét megkaptam, de soha színét nem láttam annak, a melyre ebben hivatkozik. Mivel nem sejthetem, mit kérdez Ön abban, természetesen a legjobb akarattal sem válaszolhatok soraira és csak csudálkozhatom, hogy bár tizenhat éve lakozom Schaumburgban, a posta még most sem mindig találja meg a kastélyt. - Épen az utóbbi időben nemcsak az Ön levelével jártam így, hanem másokéval is és csodálatosképen mindig csak érdekes és fontos levelek tünnek el nyomtalanul!" (Vasárnapi Újság, 1909.)

1977. október 3-án a nádori kripta felnyitásakor István nádor szarkofágjának tetején a kőlapok el voltak húzva, a rézkoporsó fedele fel volt törve. A kívülről zöld brokátkereszttel borított és belül horgannyal bélelt tölgyfa koporsó tetején levő nagy zárólapokat felfeszítették. A kifosztásnál lángvágót használtak, ezért a tűztől nemcsak a ruha egy része, hanem István nádor teste is részleges kárt szenvedett. Az igen súlyos kettős koporsót kiemeltük és átvittük a B-csarnok középső részébe, ahol az igen erősen lecinezett rézkoporsót szakemberünk kinyitotta. István nádor külső és belső koporsóját a mentoni ravatal után - nyilván az egészségügyi rendelkezések miatt - lecinezték, illetve lecsavarozták, az egész testet a mentoni balzsamozás után mi láthattuk először. A koporsó lecinezése annál szokatlanabb volt, mivel a Habsburg-ház szokása szerint az elhunytakat temetés után kulccsal záródó koporsóba tették és a sírboltban többször is felnyitották. A szertartásos átadó szöveg így szólt: "Ekkor a főudvarmester megkérdezte a guardiánt, hogy felismeri-e az elhunytban a felséges herceget? Majd így szólt: átadom önnek az Istenben boldogult fenséges főherceg holttestét. A guardián válasza: a legfenségesebb holttest köteles gondviseléssel jól meg fog őriztetni nálunk. A koporsót ezután újra kulccsal bezárták. Az egyik kulcsot megtartotta a főudvarmester, a másik a guardiánnál maradt." Ez a formula István nádor esetében elmaradt.

A vastag vörösrézből készült koporsó felnyitása után a tölgyfakoporsó tetejével nem volt gondunk, mert az viszonylag könnyen felnyílt. Ott feküdt előttünk István, az utolsó magyar nádor:

István Ferenc Viktor
Ausztria főhercege
Magyarország nádora
és királyi helytartója
Született 1817. szeptember 14-én
Meghalt 1867. február 19-én

(Ez a latin nyelvű felirat volt olvasható a vörösréz koporsó tetején, a fej fölötti részen.)

A kétszeres kifosztás miatt a nádor arci része erősen sérült, kezeit letörték. István feje a koporsóban kissé jobbra hajlott. A koporsó belseje puha, vattaszerű anyaggal volt kibélelve; egész testét ilyen anyaggal tekerték be körkörösen, nyilvánvalóan azért, hogy a hevenyészett balzsamozás után ez az anyag testnedveit elszívja. Nem tartották meg a múlt században szokásos és a nádori család többi tagjánál is betartott előírást, hogy 48 órán keresztül ne nyúljanak a halotthoz. István testét a halál utáni nap már bebalzsamozták.

Az egész testet kiemeltük a koporsóból és szakszerűen előkészítettük a szállításra, majd a Magyar Tudományos Akadémia Kutatást Ellátó Szolgálata gépkocsiján az MTA Régészeti Intézetébe szállítottuk. Az azonosítási munkát Nagy Judit ruharestaurátor, Juhász Etelka, Hunyadi Károly és több munkatárs jelenlétében kezdtük el. A munka egyes fázisait rögzítettük.

A megcsonkított test jobb oldalán, az idők folyamán részben elpusztult ing fölött valaha fehér - ma már csak krémszínű - mellény volt, amelynek bal fele a kifosztás következtében csonka maradt. Amikor jó megvilágítás mellett a mellényt megvizsgáltuk, a jobb alsó bordaívek közötti részen szemmel látható kerek lyuk volt, amely körül - a külső felszínen kisebb, a belső felszínen nagyobb területen - barnás foltot fedeztünk fel. A mellényt óvatosan levettük; alatta a balzsamozáskor felnyitott mellkasi rész széle volt, amelyen jól látszott a mellényen talált nyílás folytatása. A mellcsontot a balzsamozáskor kivették, majd a testüregbe helyezték. Ezen is az imént említett barnás elszíneződést találtuk.

István nádor halotti ruhája jelentős mértékben elpusztult. Fehér piké mellényének jobb oldali részét viszont épen őrizte meg számunkra az idő. Nadrágjának egyik zsebe és a derékrész bélése maradt meg. A rajta levő szövetfoszlányokból fekete anyagra lehetett következtetni. Cipőjének első része és talpa teljesen megkeményedett állapotban maradt. Koporsójában kis hímzett virágocskát helyeztek el, mint ikertestvérének, Herminának a koporsójában is. István környezete nyilván tudta, hogy ezt a kis virágot be kell tenni a koporsóba. A mellény teljes restaurálása azóta megtörtént és a Budapesti Hadtörténeti Múzeum kiállításába került.

A test balzsamozása hevenyészett és gyors volt. A bőr a testfelületnek csak egy részén maradt meg, így a koponyán szinte sehol sem találtunk bőrt. A hasüregből a belső részeket kivették, helyüket száraz rozmaringgal, levendulakötegekkel és más növényekkel töltötték ki. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy István nádor belső részeit - Habsburg szokás szerint - külön kettősfalú rézurnába, szívét pedig ezüsturnába tették, és testével együtt hozták haza és helyezték el a nádori kriptába. Ezek az urnák nem voltak a koporsó mellett, amikor a kriptába behatoltunk, és később sem kerültek elő. A boncolás szabályaitól eltérően a fejtetőt nem nyitották meg, lehetséges, hogy a "boncolás" kizárólag a mumifikálásra korlátozódott.

István nádor életét halála után - amint már említettük - Josef Anders írta meg Wiesbadenben, 1868-ban megjelent könyvében. A kötet a mindenki által jól ismert életrajzi adatokon kívül részletesen foglalkozik a nádor halála előtti másfél évvel. A közel 30 évig nála szolgáló hű inasától semmiféle információt nem közöl, annál inkább támaszkodik a nádor mellé 1865-ben helyezett udvarmesternek ("Kammer Vorsteher"-nek), Wratislawnak az adataira. Az életrajzíró különösen sokat foglalkozik betegségeivel; bizonygatja, hogy halála előtt milyen beteg volt; hol a tüdejére, hol pedig a gyomrára. Szövegében többször ír "sötétbarna hajáról", "magas, széles homlokáról", "kicsi sötét szeméről", "markáns orráról", "szép és egészséges fogairól", "hegyes férfias álláról" és "feltűnően kicsi lábáról".

Az alaki embertani vizsgálatokat a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében végeztük el. Termetét 170,3 cm-nek határoztuk meg. A nádor csak részben hasonlított édesapjára; sötét színkomplexióját - éppúgy, mint ikertestvére, Hermina - valószínűleg édesanyjától örökölte. Testalkata vékony, törékeny, gracilis volt. Mellcsontja nagyobb és szélesebb volt az átlagosnál és meghaladta az átlagos variációs szélességet.

A koporsó kinyitásakor mindkét alkarja hiányzott oly módon, hogy a jobb oldali felkarcsont könyökízületi része ép maradt, míg a bal oldali felkarcsont területén a bőr és a lágyrészek mindenütt pergamenszerűen beszáradtak, zsugorodtak, barnásfekete színűek maradtak. Hasonló képet mutattak az alsó végtagok lágyrészei is. A nagyrészt megtartott alsó végtagok beszáradt bőrére ruhamaradványra emlékeztető szövetanyag tapadt.

A röntgenvizsgálat során a gerinc, a medence, mindkét combcsont és lábszár, valamint a felkarcsontok nyílirányú felvételén kóros eltérést nem lehetett látni (részlet az igazságügyi orvostani vizsgálati jegyzőkönyvből). Az ábrázolt csontok alakja és szerkezete normális volt. A csípőízületek, a sacroiliocalis ízületek, valamint az intervertebralis spatiumok tágasságbeli differenciát mutatnak. A törzs lágyrészeiben vagy a csontokban fémes intenzitású idegen anyag nem mutatkozott.

István nádor egészségi állapotáról és betegségéről Josef Anderstől sok adatot olvashatunk. Eszerint a főherceg éveken át - leszámítva néhány nagyobb testi megerőltetést - igen jó egészségnek örvendett. A Hessen kasseli tartományában 1865-ben megtartott vadászatról azonban rossz egészségi állapotban tért vissza. Az orvosa, valamint a konziliáriusok tüdőgümőkórt állapítottak meg, a főherceg azonban azt hitte, hogy mindkét orvosa tévedett, és bajainak forrását gyomorbántalmainak tulajdonította, melyek az utóbbi időben szintén kínozták. Ezért néhány fürdőkúrát vett Sodenben, Weilbachban és Karlsbadban. Időközben az orvosi vélemények is megoszlottak, mert egyesek tüdőfolyamatnak, mások valóban gyomorbajnak tulajdonították a főherceg betegségét. Miután 1865-ben a fürdőkúráról hazatért Schaumburgba, beleegyezett, hogy az 1865-1866-os téli szezont melegebb éghajlaton töltse. Ez azonban a várt javulást nem hozta meg. Az 1866-os nyár folyamán állapota időszakosan javult, de csak rövid időre. Ezért Bécsbe ment, ahol az akkori Európa leghíresebb orvosai vizsgálták meg. A professzorok - Josef Skoda, Löschler és Theodor Helm - nem ajánlottak gyógyszeres kezelést, hanem azt javasolták, hogy a telet az igen kedvező klímájú Mentone-ban - Nizza mellett - töltse. Szeptember 30-án utazott Mentonba, de az állapota folyton rosszabbodott; ájulásszerű rosszullétekkel küszködött, melyek az utazását is igen megnehezítették.

A közlés szerint Mentone-ban "már nagyon ritkultak azok a napok, amikor aránylag jól érezte magát. A láz és a hidegrázás mind gyakrabban ismétlődött, és az állandó lázas állapot teljes gyengeséget eredményezett." A közvetlen környezetéből szóló egyik levélben ez állt: "erejének egyre növekvő fogyatkozása, növekvő légzési nehézségek, álmatlanság s még sok egyéb súlyos betegségi szimptoma arra enged következtetni, hogy a vég már nem lehet messze."

Az igazságügyi orvos szakértők munkája ezen esetben két témára korlátozódott. Lontainé Santora Zsófia, Susa Éva és Varga Tibor orvos szakértők a mellény és a test vércsoport tulajdonságait azonosították, majd Szabó Árpád a további azonosításokat végezte el. Nyomtatásban megjelent munkájukból néhány részlet: "A vizsgált férfimellényből csak a jobb oldali karkivágással összefüggő fazon és a hát anyaga maradt meg épen, a többi részek hiányoztak. A mellény anyaga a hiány felé eső szélen szenesedett, karéjozott. Fazonja vászonszerű (piké?) anyagból, bélése valószínűleg selyemből készült, közöttük pedig gyapotszálnak tetsző réteg van. A fazonnal összefügg a sálgallér jellegű plasztron, a gallér egésze s mindezek bélése. A mellény színe piszkossárga, háta szennyeződéssel átitatott. A fazon jobb szélén a mellény anyagával bevont gomb is fellelhető.

Az épen maradt fazonon az oldalvarrástól 13,5 cm-re, a vállvarrás alatt 28 cm-re szabálytalan alakú 13x15 mm nagyságú szövethiány található. Az anyaghiány közepe és felső széle szabálytalan félkör alakú, az átmérője 8 mm. Ez alatt, illetve ettől oldalt helyezkedik el az anyaghiány további alaktalan része. Az anyaghiány szegélyén csaknem körkörösen, rozsdabarnán beszáradt, helyenként pikkelyszerűen megvastagodott szennyeződés van közel 5 mm szélességben. Az anyaghiánytól 2 cm-re jobbra és lefelé 2,5x5 cm nagyságú szabálytalan, térképszerű hasonló szennyeződés tűnik szembe...

A mellény sérülésre gyanús részét egyrészt fénymikroszkóp alatt vizsgáltuk, másrészt a sérülés szomszédságának szennyeződését biológiailag és kémiailag elemeztük. Ezenkívül az ép és sérült mellényrészletekből, tovább a holttesten észlelt sérülés gyanús, valamint az ép területekből mintákat vettünk, majd az előkészített anyagot elektronmikroszkóp-letapogató (scanning) üzemmódjában vizsgáltuk... Az anyaghiány szomszédságában talált szennyeződést és a vércsoport-meghatározást két egymástól független módszerrel végeztük el, éspedig abszorpciós, illetőleg az abszorpcióselúciós módszerekkel...

A mellény vérszennyeződéséből mindkét módszerrel egyértelmű "A" vércsoport-tulajdonságot határoztunk meg. Megemlítjük, hogy a holttest csontjaiból "A" (Rh/D) pozitív vércsoportjelleg volt meghatározható."

Az igazságügyi orvosszakértői jegyzőkönyv a vizsgálatokat a következőkben összegzik: "A véres szennyeződésen kívül (a mellényen) más idegen anyag még mikroszkóposan sem volt kimutatható. A mellény szövetének letapogató elektronmikroszkópos vizsgálata az elemi szálak egy részén rövid ideig tartó hőhatásra utaló zsugorodást, gyűrődést mutatott. A holttest boncolásának metszésében a mellkas bőrén, illetve a VI. jobb oldali bordán kör alakú anyaghiányrészt észleltünk, amelynek szélein makroszkóposan finom, csillogó, szemcsés szennyeződés volt. A bordacsont területéről a vörösvértesteket mikroszkóposan kimutattuk, az anyaghiány széleiről pedig a holttest vérével azonos csoportú vörösvértesteket lehetett kioldani. A scanning elektronmikroszkópos vizsgálatkor az anyaghiány falában részben beszáradt vérelemeknek, részben fibrinhálózatnak is megfelelő anyag mutatkozott, amelyek mellett a mellény szövetének elemi szálaival azonos, enyhén zsugorodott szálak ékelődtek az anyaghiány szöveti struktúrájába. A felsoroltak olyan lövési sérülésre utalnak, amely a testet elölről, a viselt mellényen át 100-120 cm-nél távolabbról érte. A lövedék a csontos mellkasfalat sértette ugyan, de a testen nem hatolt át, illetve nem ékelődött a test szöveteibe. A kimutatható vörösvértestek, illetve a sebfalban valószínűsíthető véralakelemek és rostonya jelenléte alapján azt kell mondanunk, hogy a lövés a testet élőben érte."

A nádor erőszakos halálának akár történelmi, akár lélektani okára a korabeli források alapján nem lehet következtetni. A halál oka lehet véletlen baleset, ismeretlen okból (pl.: haszonszerzés) elkövetett gyilkosság vagy valamilyen magánbosszú.

István nádor halálát illetően kettősséggel állunk szemben: 1. Az igazságügyi vizsgálatok, melyeknek hitelességében nem kételkedhetünk. Munkájuk eredményéről hivatalos közleményben számoltak be és sok száz oldalas igazságügyi jegyzőkönyvvel dokumentálták. 2. Ezzel szemben áll a kérdés: cui prodest? Kinek volt érdeke egy számkivetett, a politikai életben szerepet már nem játszott, amúgy is súlyos beteg embert megölni? E kérdéskörre - mivel ez meghaladja kompetenciánkat - történész szakemberek gondolatait közöljük kiegészítve azzal, hogy mi sem tudjuk, miért ölték volna meg az utolsó magyar nádort. Munkánk eredményét sem az nem befolyásolta volna, ha igazolni tudjuk, hogy a főherceg "tüdőbajban" halt meg, sem az nem befolyásolja, hogy igazságügyi kollégáink nem ezt állapították meg. Természettudományos képzettségű emberek lévén, nem vagyunk elfogultak sem a Habsburg-dinasztia mellett, sem ellene, viszont a tényeknek hiszünk egyedül.

Idézzük Katona Tamás történész érveit: "István főherceg életének utolsó éveiben igen rossz egészségi állapotban volt. Utolsó fényképeiről egy csonttá-bőrré aszalódott, halálra vált ember néz ránk. Éppen betegsége miatt tölti 1866-1867 telét az enyhe éghajlatú riviérai üdülőhelyen, Mentonban. A főherceg itteni életkörülményei nem nagyon teszik elképzelhetővé a baleset (például vadászbaleset) okozta halálát. Marad a párbaj, illetve a gyilkosság lehetősége.

Az utóbbinak elvileg elképzelhető valamilyen politikai indítéka, elsősorban a Habsburg-család érdekében elkövetett merénylet, hiszen a főherceg halála kísértetiesen egybeesett az osztrák-magyar kiegyezéssel. Gondoljuk csak meg: 1867. február 17-én állítja helyre Ferenc József az alkotmányt és nevezi ki Andrássy Gyula grófot magyar miniszterelnökké; február 19-én terjeszti elő Andrássy a kormány tagjainak névsorát, és ugyanezen a napon hal meg Mentonban a volt nádor. Kézenfekvőnek látszik tehát a gondolat, hatásos is, tetszetős is, de ha egy kicsit alaposabban szemügyre vesszük, egykettőre kiderül, hogy teljességgel valószínűtlen.

István főherceget 1848. után teljesen elszigetelték nemcsak a magyar, hanem az osztrák politikai élettől is. Egy évtizedig anyjától örökölt németországi kastélyában élt, a lábát sem tehette a Habsburg-birodalom területére. Amikor Rudolf trónörökös születése után, 1858-ban először engedélyezik, hogy megjelenjen Bécsben, István főherceg ellenségei - Grünne gróf, Ferenc József nagyhatalmú főhadsegéde és Kempen báró, az Országos Rendőrhatóság főnöke - kárörvendve jegyzik fel róla: eleinte nagyon meg volt hatva, de később "csak kibújt belőle a paprikajancsi". Igen, a derék főherceg nem tartozott kora okos emberei közé, és mivel nagyon szerette, kereste és hajhászta a népszerűséget, mindig színpadias magaviselettel iparkodott elérni célját. Ez ideig-óráig sikerülhetett is neki (így 1848. tavaszán Magyarországon), de utóbb éppen kulisszahasogató színészi alakításai miatt senki sem vette komolyan.

Egyedül a magyar ókonzervatív párt iparkodott fölvenni a kapcsolatot István főherceggel - ők is hiába. Elküldték pl. neki 1859. novemberében azoknak a pohárköszöntőknek a szövegét, amelyek Scitovszky hercegprímás pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmával hangzottak el a díszvacsorán. Cziráky János grófnak Vörösmarty Szózatát idéző beszédéről Kossuth is elismeréssel adózik az "Irataim az emigrációból" II. kötetében. Bartakovics Béla egri érsek "hímezetlen szavainak" hallatára pedig paprikavörösen pattant fel a helyéről az uralkodót képviselő Albrecht főherceg, akinek Rauscher bécsi hercegérsek ennyit súgott oda: "Ez már lázítás!" A volt nádor nem válaszolt a küldeményre.

A kiegyezést megelőzőleg a nádor neve sem Deák, sem az emigráció, sem Bismarck terveiben nem fordul elő. Egyébként is a kiegyezés előfeltételei közé számított a parlamentáris kormányzattal össze nem egyeztethető nádori tiszt megszüntetése. István főherceg tehát ebben az időben senkinek sem állt már útjában. Nem volt miért eltenni láb alól ezt a különben is nagybeteg embert.

Ha másféle, például anarchista merényletről lett volna szó, aligha marad titokban a dolog egy évszázadig, hiszen az ilyesminek még a feltételezése is rendőri nyomozást, ismételt diplomáciai jegyzékváltást vont volna maga után. Ennek pedig a külügyminisztériumok jól megmaradt levéltárában semmi nyoma.

Nagyobb titoktartás övezte volna talán a nádor halálát, ha párbajban esik el. Ezt a seb elhelyezkedése a testen elképzelhetővé teszi, nem tudunk azonban semmit egy ilyen feltételezett párbaj indítékairól. A Habsburg-család házi törvényei tiltották ugyan a főhercegek párbajozását, de a kor újságjaiban gyakran olvashatni különböző uralkodóházak tagjainak párbajairól. Ráadásul az akkori felfogás szerint a párbaj lovagias, szinte dicső dolog, nem restellni vagy takargatni való szégyenteljes tény."

Felvetődött persze annak is a lehetősége, hogy István főherceg megkért - megbízott - valakit, hogy halálos betegségében végezzen vele, minthogy maga nem volt képes ezt megtenni."

Amint említettük, saját elgondolásunk István főherceg haláláról - történészek nem lévén - nincs. Munkánkba bekapcsolódott a MAFILM Objektív Stúdiója is, ahol Szőts István Bécsben élő magyar filmrendező a "sablonos'. dokumentumfilmeken túl megpróbálta a halálokot megfejteni. Nem lévén történész, ő sem talált a kérdésre megnyugtató megoldást, viszont sok értékes dokumentum jellegű anyaghoz juthattunk az ő helyszíni kutatásai alapjárt, amely néhány tárgyi adalékot adhat egy külföldön meghalt "magyar" főherceg halálának, temetésének és hazaszállításának körülményeihez.

Most az ő írásából idézünk: "Kétségtelen az a megállapítás, hogy Istvánt, az utolsó magyar nádort Mentonban lelőtték. Hogy ki tette, miért tette, hogyan tette, homályban maradt. A bécsi Állami Levéltárban való kutatás eleve nem sok reménnyel kecsegtetett, hiszen a valódi tényeket igazoló dokumentumokat annak idején szelektálták, kiemelték, s csak a tbc-s verziót alátámasztó vagy más közömbös okmányok maradtak a helyükön. Megnehezíti a kutatást az is, hogy a nádori akták egy része Magyarországra került. József főhercegék alcsúti levéltárát és könyvtárát a második világháború megsemmisítette. Szinte minden elégett.

A gondosan átfésült akták áruló nyomocskáit nagyító alatt is csak akkor lehet észrevenni, ha a kutató már eleve tisztában van a végeredménnyel. Enélkül a szomorú végeredmény nélkül a nyomok olyan jelentéktelenek, hogy senkinek fel sem tűnhetnének.

A levéltár 11 emeletes, szűk, fegyházi folyosókra emlékeztető vastraverz labirintusában kartondobozok ezrei közül kell kikeresni és megtalálni az István nádorra vonatkozó szétszórt iratokat. A Familien-Archív, az Udvarmesteri-Irattár, a Ceremónia-Akták, a Halálesetek-Aktái, az Udvari Távirdahivatal táviratgyűjteménye, a Külügyminisztérium-iratai, a Minisztertanács titkos aktái, a császári kéziratok (Handbillet), az Udvari Patika receptjei, Rendőri akták stb. stb. poros kartondobozai közül kell kikeresni az ügyre vonatkozó iratköteget és silabizálni a különböző kéziratok gótikus betűit.

Az apró munkára példaként csatolok két-három dokumentumot (fotokópiák) és analízisét.

A halálesetet 1867. február 19-én este táviratilag jelenti István nádor udvarmestere (Kammer-Vorsteher) gróf Wratislaw Rudolf a császárnak, (az Adjutánsi Hivatalnak), a főudvarmesternek és a külügyminiszternek. Részletesen beszámol a halál körülményeiről, időpontjáról, utasítást kér a temetésre vonatkozóan stb. Az Adjutánsi Hivatal még aznap válaszol. A császár engedélyezi a főherceg utolsó kívánságát; Budán, a nádori sírboltba való eltemetését és utasítja a kamarást az összes iratok, köztük a testamentum lepecsételésére és megőrzésére.

Másnap, 20-án Wratislaw gróf jelenti, hogy a balzsamozás még aznap, (tehát a halál után nem egészen egy napra) megtörtént. Az utasítás szerint lepecsételte az iratokat, intézkedik a holttest Budára szállításával kapcsolatban, útitervet dolgoz ki stb. és jelenti, hogy a halotti bizonyítványokat és a halotti látleleteket 3-3 példányban hozza magával.

Valamennyi számba jöhető aktacsoportot átkutatva a halotti látleletnek nem volt nyoma. Két halotti bizonyítvány, melyeket a Mentone-i Polgármesteri Hivatal és az ottani plébánia állított ki, viszont az akták között fellelhető volt. A halotti anyakönyvi kivonatot 1867. február 21-én de. 10 órakor állítja ki a Mentone-i Polgármesteri Hivatalban Joseph de Monléon alpolgármester. István főherceg személyi adatainak felsorolása után - 2 tanú nyilatkozata alapján - a francia törvényeknek megfelelően igazolja a főherceg elhalálozását. Az egyik tanú a főherceg 56 éves belső titkára, gróf Wratislaw Rudolf, a második 31 éves mentone-i lakos, bizonyos Monsieur Victor Dongois, foglalkozására nézve temetkezési vállalkozó (aki mellesleg jelentős összeget kapott a díszes gyászmise, ravatal, koporsók és szállítás címén). Különös és érthetetlen, hogy a "nagybeteg" főherceg - aki két év óta állandóan kezelőorvosokkal, professzorokkal, orvosi konzíliumokkal van körülvéve - épp haldoklása és halála órájában marad orvosi ápolás nélkül. A halotti látlelet, amit orvosnak kellett kiállítani, hiányzik az akták közül.

Ugyancsak orvos dolga a boncolási jegyzőkönyv, ami a balzsamozás alkalmából föltétlenül elkészült s amit az életrajz írója el is árul (..."a boncolási jegyzőkönyv igazolta az első orvosi diagnózis gyanúját, a tüdőbajt...").

István nádort Mentone-ba érkezése után két héttel több orvos megvizsgálta. Állandóan említést tesznek erről levelei s az életrajz is. Február 16-án éjjel, Wratislaw gróf jelentése szerint, "vérömlés" lépett fel, és a beteg állapota válságosra fordult. Február 19-én reggel a nagybeteg ágyában fekve hálószobája nyitott ajtaján keresztül hallgatja a szentmisét, utána áldozik. Délután 2 óra tájban "a halál jegyei félreismerhetetlenül jelentkeznek". Ez a főudvarmestert arra készteti, hogy táviratozzon a főherceg nővérének, a belga királynőnek, valamint öccsének, József főhercegnek - orvosért azonban nem küldet senkit!

Amikor délután negyed három körül Wratislaw visszaérkezik a postahivatalból, a főherceg már eszméletlen, agonizál. S rövid idő múlva, majdnem az óra három ütésével egyidejűleg, meg is hal. És mindez orvosok teljes kizárásával történhetett? Éppen most hagyják őt cserben kezelés és szenvedésének enyhítése helyett? Egy orvosi jelentést vagy bulletint sem adnak ki? Pedig a febr. 16-i vérömleny óta a beteg válságos állapotban volt!

Ez a rejtély folytatódik a halotti látlelettel, a boncolási jegyzőkönyvnél, szóval mindazon ténykedésnél, ahol az orvos távolléte semmivel sem menthető vagy indokolható.

Valószínű tehát, hogy: a.) vagy kiemelték az akták közül a való tényállást igazoló orvosi jelentéseket, vagy b.) az orvosok nem voltak hajlandók a tények meghamisítására, hamis orvosi bizonyítványok kiadására. Legfeljebb hallgatásukat lehetett megvásárolni jutalmakkal, kitüntetésekkel vagy hatalmi parancsszóval.

A halotti bizonyítvány hátlapján másnap 1967. február 22-én a mentone-i békebíró (judge de paix) hitelesíti az alpolgármester aláírását. Ez a túlzott lelkiismeretesség még nem feltűnő. Ha már akarta, legyen kifogástalan akta! Annál szembetűnőbb a folytatás: a párizsi Osztrák Követség vörös viaszpecsétje és a német nyelven melléírt szöveg, mely szinte komikus módon most a járásbíró aláírását hitelesíti. Méghozzá mindez a császár legmagasabb utasítására odarendelt párizsi nagykövete (Metternich herceg) személyes jelenlétében. Az okiratot báró Münch cs. kir. kirendelt követségi titkár írja alá.

A külügyminiszteri akták között kiderült, hogy 1867. február 20-án Metternich herceg Párizsból ugyancsak megtáviratozta a francia földön történt halál hírét Bécsbe. Utasítást kér a minisztertől, hogy a gyászszertartásra lemenjen-e Mentone-ba vagy elég, ha a követség egyik beosztottját, von Schwartzot küldi. A válasz azonnal jön: a császár kívánja, hogy Metternich személyesen utazzék Mentone-ba, mondjon köszönetet III. Napóleon császárnak jóindulatú közbenjárásáért. Metternichnek azonnal vonatra kell ülni, mert a hitelesítésből kiderült, hogy 22-én már Mentone-ban tevékenykedik.

Egy rendkívül mozgalmas és nagy jelentőségű diplomáciai tárgyalások középpontjából kellett a nagykövetet kiemelni és Mentone-ba rendelni. Feltételezhetően nemcsak az ottani járásbíró és temetkezési vállalkozó aláírásának hitelesítésére, amit elárul III. Napóleon közbenjárása is.

A francia császár valószínűleg utasítást adott a belügyminiszternek és a francia rendőrhatóságoknak, hogy az ügyet úgy kezeljék, ahogyan kollégája, Ferenc József, illetve nagykövete óhajtja.

A porosz terjeszkedéstől való félelem Franciaországot, Ausztriát és Oroszországot egy közös szövetségbe akarta kovácsolni. A török birodalom felosztása, a balkáni orosz-osztrák aspirációk, Anglia és a cár közötti feszültség és az e körüli diplomáciai csatározások forrpontja volt az akkori Párizs. Metternich állandóan hosszú jelentéseket közöl. A francia külügyminiszterrel vagy a császárral folytatott tárgyalásokról állandóan ír; furcsa, hogy ezeket a fontos tárgyalásokat csupán egy aláírás hitelesítése vagy a gyászmisén való részvétel kedvéért szakította volna félbe, méghozzá a császár külön távirati rendeletére.

A tapasztalt és tekintélyes diplomata bizonyára elsimított minden kényes kérdést, ami Mentone-ban a francia hatóságokkal szemben felmerült. Mindent úgy rendezett el, ahogyan azt Bécsben megkívánták. - Pár hónap múlva, 1867. augusztus 18-án, az áhított, legelőkelőbb kitüntetésben részesül; az aranygyapjas rend lovagja lesz.

István főherceget bebalzsamozzák, a koporsót leplombálják. Gyászmise után kocsin szállították Genováig, onnan pedig vonattal Budára. Anélkül, hogy a koporsót felnyitották volna, helyezik el a nádort a kriptába örök nyugalomra.

A nagybeteg és két és fél év óta állandóan orvosokkal körülvett "tüdőbeteg" főherceg utolsó napjai, haldoklása, halála, a halál tényének orvosi igazolása orvosok teljes kizárásával és mellőzésével történt. Ugyanakkor túlzott precizitással és gonddal, odarendelt nagykövettel próbálták pótolni ennek hiányát, és a halotti anyakönyvi kivonatot formailag megerősíteni, hatásosabbá tenni.

Genovából menetrendszerű vonattal indul el a koporsó és a négytagú kíséret (gróf Wratislaw főkamarás, Czybulak titkár, Joseph Zerger belső inas és Josef Pawliček szobainas). A Monarchia akkori határán, Görtzben különvonat várja a "főmagasságú holttestet". A gyászlobogós Kanizsa - az életrajzíró szerint - megható bizonyítéka annak, hogy a magyarok nem adtak hitelt azoknak a rágalmaknak, amik 1848-1849-ben a főhercegről terjedtek.

Érdekes és jellemző, hogy ahol az akták teljesen közömbös, illetve jelentéktelen dolgokról számolnak be, hihetetlenül pedánsak és gondosan részletezők. Így pl. megtudjuk, hogy az Udvar Bécsből egy irodatiszt vezetése alatt 12 belső lakájt, 2 belső inast és 6 ajtónálló lakájt küld Budára. Az előbbiek a koporsót viszik, a két belső inas az urnákat a szívvel és a belső részekkel. A fenti egyének III. osztályú vasúti jegye, a fiákerszámlák, étkezési költségek stb. stb. legaprólékosabban részletezve vannak az aktákhoz csatolva. Ugyancsak három különböző hivatal, nagyjából egybehangzó jelentése, illetve ezek fogalmazványa is fellelhető, melyben a temetés minden mozzanatáról a Várkápolna ültetési rendjéig hírt kapunk.

A Déli Vaspálya Igazgatósága az Udvarmesteri Hivatalnak mellékeli a különvonat menetrendjét, pontos időpontját minden állomására vonatkozóan. A különvonatot úgy irányítják, hogy pontosan éjfélkor érjen a Budai Délivasút pályaudvarára. Az egyik temetési jelentés margóján pár odavetett sor: "Feltünés kerülendő! Legfelsőbb rendelkezésre!"

A "szellemvonatot" a pályaudvaron felsorakozó előkelőségek várják. Vezetőjük gróf Wenckheim Béla, frissen kinevezett magyar belügyminiszter. A várakozó előkelőségek között van Széchenyi és Zichy gróf, István nádor volt kamarásai. Kászonyi Dániel emlékirataiból idézem Wenckheim Béla jellemzését: "...Híres poroszfaló, jó sportember, jó lovas, elöl jár minden nyúlvadászaton... 1848-ban István főhercegnek, Magyarország nádorának volt főudvarmestere, akit erősen kompromittált, és némileg oka lett, hogy a nádornak el kellett hagynia az országot. Ezt az ügyet azonban nagyon sűrű homály fedi ahhoz, hogy közelebbit lehessen írni róla..."

A nádor koporsóját hatlovas katonai gyászkocsira helyezik a Bécsből iderendelt inasok (ez is a császár külön utasítása). Egy-egy lovasosztag vezeti és zárja a gyászmenetet. A gyászkocsit hintón követi a kíséret és a megjelenő előkelő vendégek. A Fehérvári útról a Krisztinavároson keresztül a Vár hátsó szerpentin útján a Fehérvári kapun át a teljesen kihalt, alvó fővárosba szinte becsempészik (tényleg minden feltűnés elkerülésével) a főmagasságú hullát. A Várkápolnában ravatalozzák fel a leplombált koporsót. Ott már várja öccse, József főherceg és sógora, Károly Ferenc főherceg. Rövid imák és beszentelés után ugyanitt másnap 10 és 1/2 11 óra között csendes gyászmisével fejeződik be a temetés.

Az ültetési rendből pontos információt kapunk a főhercegek, kíséretük, a magyar kormányküldöttség, mágnások, képviselők, főpapok és katonai méltóságok jelenlétéről valamint Pest-Buda magisztrátusa képviselőiről, és könnyen kiszámíthatjuk, hogy maximálisan 100-120 személy kaphatott helyet a kis Várkápolnában (a korabeli sajtó szerint "nagy tömeg" özönlötte körül a Várkápolnát). A lezárt koporsót a lakájok, a főkamarás és a két magyar kamarás kíséretében, égő viaszgyertyák fényénél leviszik a nádori sírboltba. Ide már csak a két főherceg kísérheti. A gyászszertartás többi előkelő meghívottja nem lépheti át a sírbolt bejáratát. A vár prépostjának Wratislaw gróf főkamarás átadja az agnoszkálási jegyzőkönyvet, amely igazolja, hogy a leplombált koporsóban a főherceg holtteste fekszik és a várprépost oltalmába ajánlja a halottat.

Megható, hogy 10 órakor - a gyászmise kezdetétől a sírbahelyezésig - Buda és Pest összes harangja megkondult búcsú és utolsó Istenhozzád jeleként. Mire a lakosság ezúton hírt szerzett a temetésről, a nádor koporsójára már rég rázárták a kriptaajtót."

Szőts István az Országos Levéltárban, a Habsburgok magyarországi ún. "magyaróvári" ágának aktakötegében István nádor fiatalkori levelei (1837-1844) mellett néhány későbbi levelét is megtalálta. Köztük egy 1867. február 15-ről keltezett - halála előtt négy nappal -, s eszerint joggal "utolsó" levelének nevezhető - írását.

Ezen utolsó levelét Albrecht főhercegnek (1817-1896), a Habsburgok magyaróvári ága egyik tagjának írta. Albrecht főherceg a Bach-korszakban Haynau után Magyarország teljhatalmú katonai és polgári kormányzója volt (1851-1860). A magyar szabadságharc és függetlenségi törekvések (beleértve a kiegyezést és a dualizmust is) makacs ellenzője, aki 1848 után egyre inkább eltávolodott a liberális és a magyar függetlenségi eszmékkel rokonszenvező hírben álló száműzött nádortól.

Ennek ellenére István nádor e levelének hangjában már nyoma sincs ezeknek a zavaró emlékeknek. Meleg, familiáris hangon érdeklődik Albrecht családja és unokái felől. A közös gyermekkor és a régi barátság derűs emlékeit idézi a levélíró. (Albrecht főherceg egyidős volt a nádorral, gyakran töltötte a nyarat Alcsúton, István és ikertestvére, Hermina pedig sokszor vendégeskedtek az evanowitzi kastélyban.)

"Az 'utolsó levél' kifogástalan külalakú" - írta Szőts István. - "Sem a betűk, sem a sorok nem árulkodnak a nádor testi gyengeségéről, betegsége előrehaladott állapotáról. Kalligrafikus, szépen rajzolt betűk, gondos külalak, nyílegyenes sorok - több mint négy oldalon keresztül törlés, javítás nélkül. Csupán a tartalomból derül ki, hogy milyen súlyos beteg ember írta, akit tehát a híres bécsi orvos-triász (Skoda, Lösch és Helm professzorok) tényleg gyógyulás céljából küldtek Mentonéba, nem pedig azért, hogy távol tartsák a kiegyezésre, koronázásra készülő Bécstől és Budától..."

A nádor egészen pontosan és részletesen leírja betegsége tüneteit, gyógykezelését. Megemlíti kezelőorvosának, dr. Stiegenek nevét is. Annyira pontos és alapos a beszámoló, hogy közel 120 év messzeségéből is módot nyújt belgyógyásznak - orvostörténésznek - távdiagnózisra... Katasztrofális testi gyöngesége kizárja annak lehetőségét, hogy a halálos sérülést párbajban kapta volna...

"Az öngyilkosságot már az orvosszakértők véleményezése is kizárta" - írja Szőts István. - "Egyrészt a lőtényezők hiányával bizonyítják ezt (1, 2 méternél távolabbról történt a feltételezett lövés), - másrészt minden valószínűség szerint 8-10 méternél távolabbról kellett leadni a lövést, hogy a 'fáradt golyó' ne üsse át a testet s csak egy bemeneteli nyílást okozzon A sérülés helye sem jellemző. Közvetlen közelről, rászorított csővel fejbe vagy szíven lövik magukat az öngyilkosok A nádor mély vallásossága is döntő érv az öngyilkosság feltételezése ellen. Hosszú betegsége alatt írt sok-sok levelében sehol semmi célzást sem találunk erre S ha néha halálsejtelmek bántják - sorsában megnyugodva tesz említést erről...

Politikai merénylet - bárhonnan is sugalmazták volna azt - súlyos betegsége miatt értelmetlen, nehezen megokolható A teljesen legyöngült, vért hányó, mindkét tüdejére fertőzött nagybeteg napjai meg vannak számolva Pár nap, hét - legfeljebb pár hónap lehetett még hátra életéből.

A koronázás - ahol (mint talán remélhette) nádorként még fontos szerephez juthat (hiszen az évszázados hagyomány szerint a nádor és az esztergomi érsek együtt koronázzák meg a királyt) -, s ami ünnepélyes, ország-világ előtti rehabilitációját jelenthetné a hosszú ideig száműzöttnek - még 4-5 hónap messzeségben van Nincs sok reménye ezt megérni - s ha még életben maradna is, testi gyengesége akkor is meggátolná egy ilyen hosszú és fárasztó szertartáson való részvételét."

Ha már a bizonytalanságok talaján járunk, hadd tegyünk még egy megjegyzést a fentiekhez: nem tudjuk, hogyan kerülhetett vissza a sérült mellény István főhercegre. Erre hipotézisek lehetnek, tényeink nincsenek A kor szokásának megfelelően a katonát abban a zubbonyban kellett eltemetni, amelyben hősi halált halt. Az is lehet, hogy üzenetnek szánták az utókornak a holttestet öltöztetők.

Ellentétben a Habsburgok szokásával, amely szerint a főhercegek koporsóit nyitható zárral látták el, István főherceg legbelső cinkoporsóját - az egészségügyi szabályoknak megfelelően - lecinezték, a fölötte levő tölgyfakoporsót erősen lecsavarozták, és a külső rézkoporsót pedig szintén erősen lecinezték a szállítás miatt. Így nem kellett attól tartani, hogy bárki észreveszi a becsempészett mellényt.

1867. február 19-én egy derékba tört élet ért véget. E fényes születésű nagyúr, aki egy benne vakon bízó nemzet egész szívét bírta, aki e nemzethez szent esküjével és polgári becsületével volt kötve, a válságos percekben nem bizonyult elég erősnek. A nemzet számára előbb halt meg, mint a fizikai értelemben. Nem is jött többé Magyarországra, csak holtában hozták haza.

István főherceg halálakor a Magyarország és a Nagyvilág című folyóirat vezércikke (Áldor Imre írása) így emlékezett meg: "Most azoknak is megbocsátunk, kiknek bűnei nagyok és sokak irányunkban, s a megtorlást a történelem iszonyú ítélőszékére bízzuk."