A nádor vagy nádorispán [Palatinus (regni)] a feudális Magyarországon az ország első zászlósura, a király után a legnagyobb országos méltóság volt. E méltóság feltehetően a nyugati Pfalzgraf (comes palatini) mintájára keletkezett. Az elnevezés valószínűleg szláv eredetű, a na dvos span = az udvarnál levő ispán névből ered. Már Szent László törvénykönyve is szól a nádor bíráskodásáról. Hatáskörét az 1485-ös, ún. nádori cikkelyek szabályozták. Ezek szerint a nádor a király távollétében annak helytartója, a kiskorú király gyámja, a nemzeti felkelés vezetője, az ország főkapitánya, Pest-Pilis-Solt-Kiskun egyesült vármegye örökös főispánja, a jászok és a kunok "grófja" (főkapitánya és bírája). 1848-ig a rendi országgyűlés felsőtáblájának (felsőházának), a helytartótanácsnak és a hétszemélyes táblának elnöke stb. volt. A nádort a rendi országgyűlés választotta.

A magyar nádori hivatal az egyetlen olyan európai intézmény volt, amely Nagy Károly hivatalszervezetéből vette eredetét és egészen 1790-ig sajátosan magyar jogintézmény maradt, miközben világosan kifejezte a nemesi rendek és a központi hatalom, valamint az 1526 óta Magyarországon is uralkodó és kormányszervei útján is befolyását érvényesítő Habsburg-ház mindenkori viszonyát.

Hazánk történelmében Aba Sámuel volt az első nádor (később királlyá választották), az utolsó négy pedig 101.-ként gróf Batthyány Lajos (†1765) - ő volt Magyarország utolsó "nemzeti nádora", 102.-ként Sándor Lipót (†1795), 103.-ként József főherceg (†1847), majd utolsóként István főherceg következett (†1867). A kiegyezéskor felszámolták azt a széles jogkört, amellyel az uralkodó távollétében a nádor mint annak helyettese rendelkezett, és elhalasztották a nádorválasztást. A nádori teendőket Szent László törvényeitől kezdve gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István 1867., illetve az 1916. évi egy-egy napra terjedő nádori megbízatásáig időről időre meghatározták. A nádor az uralkodót mindenfajta minőségben (a legfőbb jogforrás, a törvények őre, a legfőbb bíró és hadúr stb.) helyettesítő, első zászlósúr, akinek a feladatait számos törvénycikkely meghatározta (1922. évi VIII. és XXX. tc; 1439. évi II.; 1485. évi I-XII.; 1498. évi LXX.; 1608. évi III.; 1659. évi XXV. törvénycikk; 1687. évi II.; 1790. évi IX. és X.; 1848. évi I. és II.; 1867. évi VII. és 1848. évi III. törvénycikkek). Fontos szerepe volt a nádornak pl. II. András idején (pl. Bánk bán szerepe), a kettős királyválasztások idején, a függetlenségi és rendi küzdelmek idején. A nádorispánok nemegyszer beavatkoztak a központi kormányszervek (kamara, kancellária, helytartótanács) működésébe.

A nádorok szerepköre megváltozott az Ausztria és Magyarország közötti közjogi kapcsolatban, így például a koronázási szokásoknál, a királyi székhely kijelölésénél és az 1526 óta közös uralkodó magyarországi tartózkodásának hiányából adódó különleges nádori feladatok ellátásában.

Az utolsó magyar nádorispán - amint már említettük - gróf Batthyány Lajos volt. Halála után az immár Habsburg Sándor Lipót főherceg csak két és fél évtized után vette át ezt a hivatalt. Ezzel a cselekedettel is markánsan jutott kifejezésre az uralkodóház minden nemzeti intézményt elsorvasztó centralizációs törekvése.

A nádor jogai közé tartozott, hogy az esztergomi érsekkel együtt tette a király fejére a magyar koronát. István főherceg - az utolsó magyar nádor - 1848. szeptember 23-án önként mondott le nádori tisztjéről miután szeptember 22-én királyi kézirat hozta tudomására, hogy nem teljesítheti Batthyány Lajos kormányalakítási feltételeit, majd 1867. február 21-én egy nappal az Andrássy-kormány kinevezése után halt meg. Így nem volt további probléma, hogy 1867. június 8-án I. Ferenc József fejére ki helyezze a magyar koronát.

József főherceg teljes nevén József Antal János. Ha nem számítjuk a rövid ideig nádorkodó fiatal Sándor Lipótot, vele kezdődik a Habsburgok "magyarországi ága". Bár nádorsága csak alig a század feléig (1847-ig) tartott, mégis, ha a XIX. század magyarországi Habsburgjairól beszélünk, őt vagy utódait értjük rajta.

"Származásra nem volt magyar, a nyelvet soha folyékonyan nem beszélte. Nem nőtt fel magyar légkörben. Szemléletének és meggyőződésének jellegzetes vonásai magyarországi tapasztalatainak hatása alatt, de udvari nevelésének szilárd alapjain természetesen fejlődtek ki. Bécsben mégis azt vetették szemére, hogy Magyarországot el akarja szakítani a Monarchiától és ő kíván a trónra ülni, hogy királyi koronára vágyik... Az udvar hűtlenséget, elszakadási törekvéseket vetett szemére, mert a nemzeti kívánságok érvényesítését előmozdította... az alkotmányos érzület és meggyőződés volt az az alap, amelyen a nádor ellen Bécsben gyűlölet, Magyarországon a népszerűség kifejlődött... Áldatlan helyzet volt az, amelyben a nemzet akkor vergődött, és áldatlan volt a közvetítő szerep is, amelyet a nádornak be kellett töltenie" - írta róla életrajzírója, Domanovszky Sándor.

Magyarországon közkedvelt személy volt és megbecsülés övezte, hiszen nádori munkája összeforrt a XIX. század első felének magyar reformtörekvéseivel. A magyar nemzeti szellem ébredése az ő hivatali tevékenysége idején bontakozott ki, és az a feladat hárult reá, hogy a Bécsben élő Habsburg uralkodók abszolutizmusa és a hazánkban erősödő magyar nemzeti öntudat érthető ellentétét lehetőleg kiegyenlítse.

József nádorról írta ugyancsak Domanovszky Sándor, hogy Habsburgnak született és magyarnak halt meg. Utólagos megítélése közel sem egyértelmű. A magyar történelem nehéz korszakában hálátlan szerepet töltött be. Jellemző személyére, hogy éppen amikor nádorsága ötvenedik évfordulóját akarta ünnepelni az ország, ágynak esett, így a nemzet háláját akkor sem élvezhette. Ez alkalomra íratta meg Heckenast Gusztáv Horváth Mihállyal és Garay Jánossal a "Nádor-emlék" című munkát, amely csak 1865-ben jelenhetett meg, így a nádor azt soha sem láthatta. E munka előszavában írta 1865-ben Heckenast Gusztáv - a maga archaikus, cikornyás stílusában - a következőket: "...A közbirodalom minden népei közös érdeke és jóléte feltételeit a történeti hagyományok erős talpkövén megszilárdítva, a jövendő nemzedékekre is biztosítva átszállíthassa... A Nádor képe annál tiszteletesebb és magasztosabb vonásokban kél fel tekinteteink előtt, mennél világosabban lép az a történet keretéből előnkbe".

Ezután Horváth Mihály szavai következnek: "...Nem képes a történetírás neki teljes igazságot szolgáltatni; mert a legfontosabb adatok, melyekből leginkább kitűnhetnék, mit tett ő e honért, nyilvánosságra nem jutottak."

Az "igazi" József nádor képet természetesen csak e korral mélyen foglalkozó történész alkothatja meg, hiszen a nádor teljes képéhez az is hozzátartozik, hogy ő is - ha kellett - konok következetességgel, s ha kellett a magyar törvényt sértő módon is érvényesítette a birodalmi érdekeket Magyarországon. Személy szerint része volt abban, hogy országunk is hadat viselt a francia császárság ellen, hogy hosszú időn át halogatni lehetett a nemesi országgyűlés összehívását, hogy a végül mégis összehívott országgyűlés jurátusperbe, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós és Táncsics Mihály bebörtönzésébe torkollott.

Széchenyi István mellett ő az az egyetlen személyiség, aki képes volt magáévá tenni és szolgálni egyfajta magyar érdekeket kifejező reformprogramot, miközben Széchenyivel ellentétben sohasem feledkezett meg a birodalmi érdekek primátusáról, s így minden politikai hányattatás ellenére ágyban és párnák között végezhette, míg örököse és Széchenyi is erőszakos halált halt, már csak azért is, mert mindketten megérték 1848-at, amely év eseményeiben Széchenyi egész működésének diadalát és bukását látta. Bizonyára József nádor is így vélekedett volna, ha nem fia, hanem ő maga lett volna kénytelen ekkor betölteni a nádori méltóságot." (Simon Péter).

József nádor halála (1847) után hamarosan felgyorsultak az események, melyek alatt és után aligha jutott az ország lakóinak eszébe egy "mégiscsak Habsburgról" megemlékezni. Munkásságáról és életéről Domanovszky Sándor majdnem egy évszázaddal halála után állította össze az első és egyetlen forrásértékű munkát, amely élete és munkássága első másfél évtizedét foglalja magába. A munka utolsó kötete 1944-ben jelent meg. A második világháború és az azt követő évek ismét alkalmatlanok voltak arra, hogy a témával foglalkozzanak, majd 1946 tavaszán porig égett az alcsúti József főhercegi kastély, amelynek a levéltára tartalmazta az életére vonatkozó legfontosabb és legtöbb bizonyítékot. Személye így egyre inkább homályba vész -, életműve elhalványodik, mint az olyan ember nyoma, aki lépteit söprűvel tünteti el.

Egy történeti munka - vagy ilyen szemléletű életrajz - egy ember életét úgy írja meg, hogy emberi nyomorúságát és halálának körülményeit éppen csak érinti. A mi munkánk - természeténél fogva - a halálból és körülményeiből indul ki. Előbb láttuk a nádor emberi nyomorúságát, mint nagyságát. Megismertük őt abban a magányban, amely minden embert ér, ha első felesége és újszülött gyermeke, második felesége, harmadik feleségének több gyermeke még életében meghal, és emellett még egy sok nehézséggel küszködő ország minden terhe a vállaira nehézkedik. És ez az ember úgy kormányozta országunkat, hogy közben egyetlen barátra, egyetlen igazi állandó szövetségesre sem talált.

Lipót, osztrák főherceg 1765-ben töltötte be 18. életévét. Ekkor Innsbruckban fényes ünnepség keretében egybekelt III. Károly spanyol király lányával, Mária Lujza infánsnővel. Két héttel utóbb, augusztus 18-án hirtelen meghalt I. Ferenc császár. Így lett Lipót a toszkánai nagyherceg. Fiatal feleségével 1767. szeptember 3-án tartották bevonulásukat Firenzébe, ahol a monumentális Pitti-palotában rendezték be udvartartásukat. 25 évet töltöttek el itt családi boldogságban. 10 fiú és 2 leánygyermekük született:

1. Mária Terézia (nagyanyja után kapta a nevét) 1767. január 19-én. Antal, szász király felesége lett,
2. Ferenc 1768. február 12-én. II. Ferenc néven római császár, osztrák császár, Magyarország és Csehország királya,
3. Ferdinánd 1769. május 6-án. Toszkánai nagyherceg,
4. Mária Anna 1770. április 21-én,
5. Károly, Napóleon méltó ellenfele 1771. szeptember 5-én,
6. Sándor Lipót 1772. augusztus 14-én, a későbbi magyar nádor,
7. Albrecht 1773. december 19-én (fiatalon meghalt),
8. Miksa 1774. december 23-án (fiatalon meghalt),
9. József 1776. március 9-én, a későbbi magyar nádor;
10. Antal 1779. augusztus 21-én, a német lovagrend nagymestere, József nádor barátja,
11. János 1782. január 20-án,
12. Rainer 1783. szeptember 30-án.

Lipót 1790. november 15-től II. Lipót néven magyar, majd cseh király, később német-római császár lett. 1792. március 1-jén halt meg. Utóda József nádor bátyja, II. Ferenc, aki római császár, Magyarország és Csehország királya lett.

József főherceg gyermekkora igen puritán keretek között zajlott, minden pompa és fényűzés nélkül. Nevelői között legjobban gróf Hohenwart Zsigmondot szerette, aki később bécsi érsek lett. 9 éves korában németül, franciául, olaszul és latinul "értett, írt és beszélt"; a tudományok közül a földrajzot, a történelmet és a természetrajzot szerette és tudta. Sokat foglalkozott történelemmel, régészettel ("régiségtannal") és szabad idejében megtanulta a kertművelés minden fogását. Mintegy 6000-nél több növényt ismert és azok latin nevét és rendszertani besorolását is tudta. Kormányzása közben később is ezekben a tudományokban lelte örömét.

Tizenötödik életévétől politikát, a jogtudományokat és az oknyomozó történelmet tanulta. Jogot Zeiller udvari tanácsostól tanult.

II. Lipót 1790. március 6-án érkezett Bécsbe; családja különböző időközökben követte. József főherceg - aki ekkor 14 éves volt - 1790. május 13-án érkezett meg kíséretével; ezzel új korszak kezdődött életében. Ettől kezdve katonai és államtudományi képzést kapott. Intézményeket ismert meg, sokat utazott, melyről részletes naplót vezetett. Naplóját később az alcsúti kastélyban őrizték.

József főherceg és az egykori Pest-Buda "kapcsolata" akkor kezdődött, amikor elkísérte II. Ferenc királyt - bátyját - az 1792. június 6-i budai koronázásra. Ekkor ismerkedett meg gróf Zichy Károly országbíróval és gróf Pálffy Károly kancellárral. Meglátogatta Buda környékét, az egyetemi könyvtárat, a botanikus kertet és az egyetem természettudományi gyűjteményét.

1795-ben bátyja, Sándor Lipót a császári család körében pihente ki azt a "megrázkódtatást", amelyen a Martinovics-perrel kapcsolatban átment. Amália főhercegnő - közeledő névnapja alkalmával - szép tűzijátékkal akart neki kedveskedni. Az előkészületek Laxenburgban, Károly főherceg lakosztálya alatt, a földszinten berendezett laboratóriumban folytak. Június 10-én déli 12 és 1 óra között hatalmas detonáció rázkódtatta meg a palotát. Az elősiető személyzet a nádort az ajtón belül, hason fekve, eszméletlen állapotban, hátán és fején égési sebekkel borítva találta. Segédei közül a lakáj már halott volt, komornyikja még aznap, vadásza másnap belehalt sebeibe. A nádor magához tért és iszonyú kínok között még negyven órát élt, míg 1795. július 12-én elhunyt.

"Tragikus halála mély részvétet keltett, de sok mendemondára és sok csípős kommentárra is adott alkalmat" - írja Domanovszky. "A félrevezetett nép ezt is felhasználta, hogy a Monarchiát és házi szórakozásait szidja. A Maria Stiegen templomnál paskvillust találtak, amely vérszomjasan zsarnoknak nevezte az elhunyt főherceget, aki magánál érdemesebb embereket is megöletett, de komoly dolgokkal nem foglalkozott, csak gyermekjátékkal. A magyar urak a nádorral alkotmányos ábrándjaikat látták sírba szállni. Azt kezdték rebesgetni, hogy nem is természetes halállal múlt ki, hanem magyarbarát érzelmei miatt erőszakkal tették el láb alól. Franciaországba ezek a hírek abban az alakban jutottak el, hogy a főherceg összeesküdött Zichy Károly gróf országbíróval és királlyá akarta magát kikiáltatni, s ezért az udvar megölette."

Teleki József koronaőr az udvarban hozta szóba az új nádorválasztás ügyét, Sándor Lipót legközelebbi öccsére irányítva a figyelmet és biztosította az uralkodót, hogy megválasztását simán keresztülviszi. Július 18-án a császár még azzal tért ki ez elől az ajánlat elől, hogy időt szeretne nyerni a nádorválasztás előkészítéséhez, de két nappal utóbb, július 20-án már aláírta József főherceg helytartói kinevezését. A nádor helyett tehát ismét helytartót küldtek Magyarországra, az akkor 19 éves József Antalt.

"József főherceg, amikor terhes megbízatásával elindult Budára, nem sejtette, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozik. Amíg a világ ifjúsága utazott a nagyvilágban, a magyarok nézete - néhány kivétellel - az volt: "extra Hungariam non est vita" (Magyarországon kívül nincsen élet). A külföldinek a szűkös kultúra, a primitív életviszonyok nem sokat nyújtottak. A magyar földnek soha nem lehetett olyan vonzóereje, mint Bécsnek... A főherceget a kötelesség hozta ide... A magyar történelemnek kevés olyan viharosan hullámzó korszaka volt, mint a József főherceg kormányzóságát megelőző évtized... A főnemesség az udvar közelébe húzódott, s Mária Terézia óta nagyrészt külföldön lakott, idegen családokkal házasodott össze és idegen szellemi áramlatokba jutott; a köznemességet viszont száműzte onnan; az akkori politikai rendszert, szegénység és fogyatékos, nem a kor színvonalán álló műveltség jellemezte. A két réteg között megszűnt az a szoros kapcsolat, amely még a XVII. században is összefűzte. A vezetés nélkül maradt köznemesség duzzogva vonult vissza a megyei életbe. A két csoport között a különbség olyan nagy volt, hogy megértés nélkül álltak egymással szemben, de igen gyakran le is nézték és megvetették egymást. Az egyik csoport hajporos parókát viselt, a másik kifent bajuszt növesztett, zsinóros magyar dolmányban és csizmában járt. Az előbbi németül és franciául társalgott, az utóbbi egy magyaros kulináris latinságot beszélt. A haladást az udvari típus képviselte, de az elnemzetietlenedésben már alig volt magyar. Igazi nemzeti érzés csak a megyei nemességet hatotta át... A nádornak felettébb nehéz volt áttörnie a régi agrárszellemet, amit a magyarok még a honfoglalással hoztak magukkal. Hatalmat ekkor is még mindig csak a nagybirtokosok képviseltek Magyarországon" - jellemezte a kort Domanovszky.

József főherceg helytartói kinevezése az előző évek alkotmányos előrehaladásával szemben a reakció diadala volt. Magyarországon nem örültek a helytartói kinevezésnek; nem személyi okokból, hanem azért, mert a helytartói kinevezéssel kapcsolatban egész sor személyi változást tettek közzé, elbocsátva szolgálatukból a legfontosabb méltóságokat; gróf Zichy Károly országbírót, Ürményi József személynököt és gróf Haller József helytartótanácsost, a legfontosabb magyar közigazgatási hivatal, a komiszariátus igazgatóját, akinek kezében összpontosult a Magyarországon állomásozó katonaság elhelyezésének és ellátásának és az ezzel kapcsolatos összes egyéb ügyek intézése.

Magyar módra elkezdődtek a feljelentgetések és "a sok följelentésben és vádaskodásban alig is lehetett eligazodni... A főherceg higgadt komolysága, pártokon fölül álló igazságossága és fiatal egyéniségének varázsa azonban hamarosan népszerűvé tették." (Domanovszky)

I. Ferenc király 1795. július 20-án öccse, József Antal főherceg Magyarország helytartójává való kinevezése után néhány nappal az új méltóságban levőnek írásos utasítást adott "mintegy vezérfonalként" jövendő magatartásához. Az uralkodó öccsének atyai hangon ajánlotta, hogy "házában tartson rendet, gazdálkodjék jól, íróasztala estére mindig "tiszta" legyen, környezetével bánjék emberségesen és ne tűrje az intrikát". Figyelmezteti, hogy utazza be Magyarországot, de ne pompával, hanem mellőzze a felesleges kiadásokat. Csak így ismerheti meg alattvalóit, akikkel szemben első kötelessége az igazságosság kell, hogy legyen. "Egy nemes és hatalmas nemzetnek kerülsz élére - írta a király -, egy nagy és gazdag országnak, melynek erőit az uralkodóház érdekében még fokozni kell. Az legyen legfőbb célod, hogy ennek a nemzetnek becsülését, bizalmát és szeretetét megnyerjed, minden erőddel ezért dolgozz! A magyar nagyon tüzes és nagyon kényes kiváltságaira, azonkívül bizalmatlan, de törvényeink szigorú betartásával könnyen ki lehet vele jönni."

Maga az uralkodó I. Ferenc király minden új iránt bizalmatlan volt és félt a változtatásoktól. Bizalmatlan és gyanakvó volt legközvetlenebb munkatársai iránt, nem bízott a nála jóval tehetségesebb testvéreiben sem, ahogy nem bízott a vezető méltóságokban sem. A magyarországi viszonyok lényeges alakulására ezét még József főherceg helytartónak sem lehetett befolyása. Ő pedig uralkodása idején "az adott körülményekhez képest" a maximumot nyújtotta Magyarországnak. Bölcsessége, határozottsága és meggondoltsága a bécsi udvarban éppúgy, mint Magyarországon tekintélyt parancsoló volt. Haláláig dinasztikus maradt, de mindig tudta a pillanatot, hogy mikor lehet országán valamicskét segíteni.

Az udvarnak szüksége volt a magyar rendek pénzügyi és katonai hozzájárulására, ezért cserébe látszólagos alkotmányos jóindulatot kellett mutatnia. A főherceg fél évszázadon át viselte a nádori tisztet. Ő is a birodalom és a császári ház érdekeit képviselte, de éppen ebből a szempontból nem értett egyet az udvar politikájával, mely kicsinyes rosszindulattal kezelt minden magyarországi ügyet, s úgy akart egyre több pénzt és katonát kisajtolni az országból, hogy közben megakadályozta a gazdasági kibontakozást, megbénította az ipar és a kereskedelem fejlődését. A nádor Magyarországon, a magyarok közt élve a birodalmi problémákat is nemegyszer másként látta, mint a bécsi Burg politikusai. Arra hivatkozva, hogy a magyar korona országai a birodalomnak - területileg és a lakosság számát tekintve - szinte a felét teszik ki, s ez a Magyarország a terhekben is arányosan osztozik, egyenlő elbánást két számára - de semmi lényegest nem érhetett el. Sőt, politikai ellenlábasai elhitették a gyanakvó I. Ferenccel: az a szándéka, hogy Magyarországot elszakítsa a birodalomtól és magát magyar királlyá koronáztassa. József nádor kezdeti buzgósága így hamarosan letört, kedvét vesztette, és a későbbiekben már legtöbbször meg sem próbálta az udvar részéről megnyilvánuló törekvéseknek útját állni.

József Antal főherceg, királyi helytartó 1795. szeptember 19-én de. 11 órakor vonult be Budára. Sorfalat álló katonaság és polgárőrség, a kíváncsi polgárok s a vidékről feltódult nemesek hullámzó sokasága, feldíszített házak és diadalkapuk, vonuló bandériumok, díszmagyarba öltözött daliák és a városból észak felé törekvő küldöttségek és díszhintók beszédes jelei a várakozásnak, az örömnek és a lelkesedésnek. Budán József főherceget a nemzet előlegezett bizalma várta.

Másnap, szeptember 20-án az ifjú főherceg levelet írt Bécsbe bátyjának: "Budára érkezvén, kötelességemnek tartom Felségednek jelenteni mindazt, ami eddig történt." Ezzel a levéllel kezdődött meg 50 éves munkássága.

Az újdonsült helytartót először szeptember 21-én Pest megye főispáni állásába iktatták be az országházban. Ezt istentisztelet követte a nagytemplomban, majd, a prímás a ceremónia befejeztével 600 terítékes ebédet, este pedig nyári palotájában bált adott. József főudvarmestere Szapáry János gróf lett, aki csakhamar azt jelenthette Bécsbe, hogy "a főherceg barátságos és nyájas volt mindenki iránt és megnyerte az emberek rokonszenvét".

A főispáni beiktatást követő napon, szeptember 22-én elfoglalta helytartótanácsi elnöki székét. Munkássága első évét tanulással és tapasztalatok szerzésével töltötte. Elsősorban a magyar törvények, az alkotmány és a közjog ismeretét sajátította el. Megtanulta a magyar történelmet, a közigazgatás módszereit és sok időt szentelt a magyar nyelv tanulására. A közjogot Lakics Zsigmondnál tanulta, aki ebben az időben egyetemi professzor volt.

Ferenc király 1796. november 6-ra országgyűlést hívott össze Pozsonyba. 1796. november 9-én József főherceg, királyi helytartó elfoglalta a főrendi tábla elnöki székét. Maga a nádorválasztás is itt történt november 12-én. Nádorrá választását gróf Batthyány József hercegprímás indítványozta, mondván, hogy "a jelen körülmények között, midőn a külviszonyokra nézve az erőfeszítés, a belső állapotokat tekintve pedig a trón és nemzet közötti bizodalmas egyetértés és a törvények pontos végrehajtása mindenek fölött szükséges, oly nádor kell, ki mind a trón előtt, mind a nemzet kebelében elegendő bizalommal, eréllyel és tekintéllyel bír". Az ország rendjei mellőzvén a választás szokott szertartásait, a köz öröm zajos kitörésének közepette, egy szívvel, lélekkel József főherceget az ország nádorává kiáltották ki.

Az öröm Józsefért nem volt elválasztható a közben megszeretett fiatal Sándor Lipót nádorért érzett gyásztól és az érzelmek azon összecsendüléséből, mely Sándor Lipótot oly népszerűvé tette a magyarok szemében. A nemzet remélte, hogy ezt a "harmóniát" öccsével is meg fogja találni. A pesti megyeházán Sándor Lipótra vonatkoztatva főnixmadár díszítéssel a következő feliratot lehetett olvasni: "Exurgit ab ignibus alter" (a tűzből másik támadt fel).

"Ez a megkötöttség, ez a sors, a nemzet élményének ez a tükröződése gondolkodásában egyike azoknak a malomköveknek, amelyek közé a Budára fényes ünnepélyességgel bevonult József főherceg került." (Domanovszky)