Egy hosszú nap Guadalajarában. Itt nézik át az útlevelet, adják meg a tartózkodási engedélyt, itt veszik jegyzőkönyvbe az egész szumátrai kalandot, itt áll újságírók elé, hogy a helyi lapoknak beszámoljon a filmtársaság nagyszerű vállalkozásáról, sikereikről, s a váratlanul jött tragédiáról. Ott áll egy szálló bárpultja előtt, négy-öt hadonászó, idegen ember furcsa kérdéseket tesz fel, melyekre neki - ha lehet - spanyolul kellene válaszolni, s a négy közül csak egyik tud, úgy-ahogy, angolul. "Ön természetesen nagyon előkelő család sarja, bizonyosan gróf?" Kacag. Itt beszélni a pusztáról, az esztendőkről, melyeket ott töltött kint idegen civisek jószágának őrzésével? Mit tudnak ezek Magyarországról, mit tudnak arról: ott is van puszta, de csak egy, melyen valaha élt, úgy odatartozott, ahogy ezek... itt, a maguk életéhez, a hatalmas kerek kalapok, kivarrt mellények, indiánarcok, öszvérek, hegyi lovak világához. Innen egy ugrás a Sierra Madre, Mexikó egyik legszakadékosabb vidéke.

Végre kiszabadul az újságírók gyűrűjéből. Azt, hogy csattannak a fényképezőgépek, berreg a kompurzár, már megszokta - fél szemmel maga sandít: jól exponáltak-e -, de most ő áll a kereszttűzben, próbálják nevét kiejteni. "Megvan-e a film?" A csoda lényege, hogy ott lapul meg kis hátizsákjában, egy közönséges ételdobozban az a példány, amit Tamás utolsó közös szabad órájukban rábízott. Szabad-e ezt megmondania? Nem történik-e valami váratlan dolog ezzel, nem akarják-e elszedni majd tőle valamilyen ürüggyel? "Biztos helyen van", mondja, nagy komolyan. S amikor jobban szorongatják, s ki akarnák csalogatni titkát - eszébe jut az a mozdulat, melyet Tamás tett ilyenkor, nagyvilági sajtófogadásain: feltartja két tenyerét a levegőbe, s mosolyogva ismétli: I am sorry - ami az újságíróvilág nemzetközi tolvajnyelve szerint annyit jelent: erre a kérdésre semmi esetre sem kívánok válaszolni!

Kimegy a nagy piacra. A csodálatos spanyol barokk paloták árnyékában húzódik meg. Ez az első újvilágbeli nagyváros, melyet lát: Guadalajara olyan, mintha egy régi-régi spanyol meséskönyvből lépett volna ki. A város szíve csipkés, fantasztikus, álomszerű - székesegyház, paloták, történelmi falak, csupa hosszú, ragyogó, jórészt ismeretlen spanyol név, egykori hódítók emléke: márványcirádák, színes kőcsipkék, Szent Kristóf szobra, mely körül indián asszonyok tarka csoportja áll, virágokat árulnak. Egy nap Guadalajara - mint a perc, úgy szalad el ezer villanó benyomás közt. Csak épp annyi ideje van, hogy végigszaladja híres múzeumát, s utána kifordul (Aguirre a kalauza, akinek ez második hazája), már kint járnak a cserepesek városrészében, ahol az utcákon, hosszú sor ház előtt dolgoznak az indián fazekasok, mintha minden köcsög, kancsó, tányér, fazék ősi emlékeket keltene életre, olyan színdús, fantasztikus, a motívumok ismeretlenek, nem hasonlítanak a malájok edényeihez, sem színben, sem formában, sem a díszítésekben. Mindent szeretne... venni, ilyen színes, különös cserepeket, s megtölteni őket virágokkal, ahogy kirakják az asszonyok Szent Kristóf szobra tövébe, s beszívni e haragos sárgák, lilák és kékek közt ágaskodó, bódító futó virágok illatát.

Ennyi jut a városra, s szívszorongva megy vissza az egynapos szállásra, ahol újból Aguirre a vendéglátó, az ősi hagyomány szerint: három nap a vendégség sora, s nézi a szaladó időt - míg megkapják a mexikói telefont, s Gracias megadja válaszát. A vacsora - mint mindig ebben az országban - harapós-fűszeres, sok kukoricalepény, tengeri halak, babmártás, csodálatos gyümölcsök. A szivarnál hívják Aguirrét telefonhoz. Imre ott marad az asztalnál. Vár... majd fog történni valami, ami "igen"-re vagy "nem"-re állítja életének ennél az állomásánál a váltókat. Meddig tart, míg Aguirre beszél? Hány perc? Az idő összeszalad, s egyszerre látja a férfit, amint mosolyogva, kedvesen int felé, s közben elkapja a pincér tekintetét, s még egy üveg erős sört rendel.

- Minden jó lesz, barátom... Gracias beszélt az igazgató professzorral. Webb várja magát már holnap délelőtt. Azt mondta: nagyon kedves barátja, aki ajánlotta, s akiről híreket szeretne. Egy expedícióra készülnek nemsokára, valami őserdőbe. Itt van Gracias címe, előbb hozzá menjen, majd ő beviszi a főnökéhez. Úgy tudom, a rokonom tud angolul, legalábbis annyira, hogy megértik első nap egymást. De úgy látom, hogy két-három hónap múlva már egész folyékonyan beszél majd spanyolul. Igen... figyelmeztetem arra: ez a lány tiszta vérű maya indián. Odahaza ősi nyelvén beszélnek. Nagyon büszkék erre a származásukra, az egész család. Vigyázzon, nehogy valamivel megsértse az érzékenységét.

- Azt hittem, már kihaltak a mayák?

- Még néhány százezren élnek. Jórészt parasztok. Aki felkerül a városba, beleolvad a többi közé. Fia már meszticnek mondja magát. Ezért nehéz tudni, mennyien lehetnek. De az otthon, falujukban, tanyákon élő mayák nagyon öntudatosak, királyi fajtának tartják magukat. Nem nagyon tűrik a keveredést... Különben majd mindezt közvetlenül is kitapasztalja. Csak arra kérem, pontosan ott legyen holnap!

- Mikor ér a fővárosba a vonat?

- Egész éjszaka rohan, itt hihetetlen gyorsasággal. Reggelre Mexico-Citybe ér. Az én szerepem a pályaudvaron végződik, kimegyünk együtt, felültetem. Adok egy szállodacímet, nincs messze az állomástól. Csendes, inkább diákoknak való hely, gyalog mehet oda ezzel a bőrönddel. Rendbe hozza magát, utána kimegy az igazgatóhoz.

Könnyes szemmel vesz búcsút a guadalajarai pályaudvaron. Emlékezik a szóra: itt három napig tart a vendégbarátság, az íratlan mexikói törvény szerint. Éjfélkor kezdődnék a harmadik nap. Imre átöleli a kedves hajóstisztet, amikor két ragyogó tűzszem jelzi az éjszakában: befutott a híres expressz, mely egy éjszaka legyőzi Sierra Madre hegységének szakadékait. Mosolyogva int a vonatablakból. Az egész kontinensen ez az egy ismerőse. Kezdődik a mexikói kaland!

Minden kereng, s minden egybefolyik, ahogy nekizuhan a vonat az ismeretlen fekete térségeknek. Egy-egy csillagszemű állomás ragyogtatja lámpáit, párhuzamos országutakon villognak végig autóreflektorok. De a sötétség összeszorítja szívét, most van először úgy az életében, hogy senkihez-senkihez sem tartozik. Egyetlen barátja sincs, még olyan sem, mint K'nam, vagy a kedves kis majom, "akit" ott kellett hagyni, s a kutya, mely Tamás ismeretlen sorsát osztja... vagy az öreg, kedves főnök trópusi palotájában, vagy akárki, az expedícióból... Aguirre, a kapitány, a tisztek, a hajótöröttek: mind most már végtelen távolságban vannak tőle. Egy kis szelet papír Tamás írásával, egy lánynév, egy tudományos intézet címe, néhány bankjegy, egy kis táska. Ha mindezt megírná apjának, akiről már hosszú-hosszú hónapok óta semmit sem tud. Mi lehet otthon a pusztán? Számolja a hónapokat. Most hajtják haza a jószágot? Él-e még Csillag, a lova?

Amikor felriad az alacsony vasúti kocsiban, ugyanaz a kép, ugyanaz az összezártság alkalmi útitársaival. Majdnem mindegyik arcán ott van az indián vér nyoma, meszticek, ahogy itt mondják - quarteronok, quinteronok... negyedvér... ötödvér... s néha olyan arc, mely megint egészen másféle jellegzetességet rejt: göndör, négeres hajat, villogó fogat, másféle sötét arcbőrt, mint azoknál, akik e föld ősnépének, az indiánoknak véréből erednek. S olyan is akad, egy sétál a folyosón, aki sárgás arcszínében valamilyen kelet-ázsiai fajta - kínai, japán, filippino, koreai vér keveredik, ki tudja -, első vagy második nemzedék? Mexikó - mondta Aguirre - népek nagy katlana, itt megtalálhatja a legkülönbözőbb változatokat.

Persze, fél beszélni... ez a szorongás, hogy idegennek érzik, lassan felenged az első szavak után. Egyedülálló fiatalember, angol nem lehet, mert az nem utazik másként, csak első osztályon, a szó, hogy "magyar", valamilyen távoli, európai messzeségre utal, legtöbben talán soha nem hallottak erről az országról, de udvariasan mosolyognak; "nem baj", mondják, s kérdezik, van-e ott is háború, s hová tartoznak? Utána kibontják a fonott kosarakat, s feléje kínálják: "le gusta", s Imre már jól tudja, hogy ilyenkor (ez a kínálás kötelező a spanyol illem szerint) szét kell tárni a két kezet, s mondani a köszönet szavát - "muchas gracias", de a világért nem szabad hozzányúlni a felkínált holmihoz: az egész csak valami ősi vendégszeretetből fakadó szertartás maradéka. De most a kedves néni mosolyogva fordul hozzá, s azt mondja, "nem, komolyan", s ez annyit jelent, hogy valóban kell vennie a házi holmikból, s az evés melege megoldja a hangulatot, s kissé vékony és bizonytalan spanyolságát örömmel veszik, itt-ott javítják, de mindenki lelkesedik s csodálkozik - már milyen jól beszél... s beszélnie kell a hajóról, a tengerről, a csatáról és Guadalajaráról, s látott-e bikaviadalt, s ott volt-e Rosario búcsúján, amikor... És sűrűn sajnálkoznak, hogy mindössze egy napja volt csak arra, hogy Kelet Gyöngyét megismerje.

A forró síksági tájhoz szokott utasok most dideregve takarják szét sáljaikat, színes, gazdagon redőzött, vállukon átvetett takaróikat: beburkolóznak, hogy a Sierra Madre hidegét, mely beszivárog a zárt kupéablakok között, valahogy elviseljék. Mintha virágokat csapott volna meg a fagyos szél, fonnyadtak, csendesek, szomorúak lesznek, a nagy kerek kalapokat behúzzák fejükbe, a mécslámpa kékes fényénél hamisítatlan mexikói kép tárul Imre elé, ezt fokozza a folyosó mélyéről felhangzó halk gitárszó, melyet most nem kísér semmiféle ének, csak a vonatkerekek másféle ritmusú kattogása, mint Angliában... vagy odahaza.

Lassan hajnalodik. Nyolc körül kell befutnia a vonatnak, még két-három óráig tart az utazás: a derengő fényekben minden libeg, kékes árnyalású, s ahogy kitekint - óriási kaktuszligeteket lát elrohanni az ablak előtt, húsos, zöld szuronyaikat nekiszegezik a vonatablaknak, s körös-körül minden fehéren, kietlenül kezd kiemelkedni az éjszaka szépiaszínű lepléből, s mint kegyetlen tündértájék, elevenedik meg a valóságos, hamisítatlan Mexikó.

Már egyre közelebb kerülnek a síkföldekhez. A szakadékos hegyi tájak eltűntek, az állomásokon a vonatokat gyümölcs-, szörp-, édesség-, kukoricalepény-árusok hada lepi el, hangjuk olyan, mintha egybevegyülne benne az énekművészet, rekedt kiáltás és gurgulázó szó. Hullnak a nagy kerek centavosok, s a síkság gyönyörű kerek almái, narancsai, gránátalmái bevándorolnak a színes háncskosarakba.

A nagy állomásra, a mexikóiak büszke "központi pályaudvarára" fut be az expressz, az elegáns hálókocsikból másfajta emberek lépnek ki, mint a másod- vagy harmadosztályú kocsikból. Csodálatos bőröndöket visznek motoros targoncákon, nagykalapos, fekete hajú, ékszeres, illatos dámák siklanak végig, nyomukban komornáikkal, keskeny csípőjű, kis bajuszos, a legutóbbi divat szerint öltözött férfiak kíséretében, mindenki hajbókol körülöttük, arcukon merev mosoly, kesztyűs kezükkel szórják a borravalót, míg másik kezükben a pálca idegesen inti félre az állomás hatalmas csarnokába beszivárgott kéregetőket. Nagyvilági kép, s mégis fény és árnyék, bőség és nyomor kiáltó ellentéte, mely azonnal feltűnik annak, aki most érkezett, mint Imre.

Neki magának nincs sok gondja a poggyászára. Bár neki is közelharcot kell vívnia a hordárokkal s őgyelgőkkel, akik mindegyre ki akarják kapni kezéből táskáját, mégis kijut valahogy az állomás előtti térre, melyen szebbnél szebb autók tömege, rengeteg taxi, s mellettük festői sorban színes egy- és kétfogatú lovas kocsik állanak. Az a szálló, melynek címét Aguirre adta meg, itt lehet valahol a közelben, így gyalog indul el, egy város felfedezésének édes izgalmában.

Egy pillantás a szállóra - látja, Aguirre jó szállást ajánlott: a forgatagos, nem túl tiszta utcák oldalában ez a tisztára meszelt, kétemeletes hotel valami olaszos hangulatot áraszt, sok oleanderbokrával, a felfutó repkénnyel, a portásfülkében ülő középkorú asszonnyal, aki bizonyára családtag, vagy maga a tulajdonos. A mosolyból neki is kijut, egy pillanat alatt végigsiklik az asszony szeme új táskáján, s amikor felmutatja - szabály szerint - magyar útlevelét, halk csodálkozás röppen ki szájából, s mosolyogva nyugtázza Imre spanyol tudományát; néhány mozdulatot tesz, ami már majdnem anyás, mintha az "uram" mögött ott settenkedne szája szélén a "kedves fiam". "Ugye, nincs nagyon sok pénze?" kérdi mosolyogva, "majd lesz...", vigasztalja, s a második emeleten levő kis szobába vezeti, s büszkén rámutat az árjelző táblára: ugye, nem lesz sok!

Még inkább reggel, mint kora délelőtt. Ideje van, hogy rendbe hozza magát, de ha lefekszik, nem nyomja-e el az álom? Kéri a háziasszonyt, kopogjon be hozzá egy óra múlva. Ez az óra olyan édes, felelőtlen, amikor az álom és ébrenlét partjai között hánykolódik, s olyan gyorsan repül el, mintha csak egy perc lenne, s már fel is kell ugrania, kitépni magát ebből a ködös szendergésből, hogy ráébredjen arra: most áll életének eddig legnehezebb útja előtt.

A nagy csésze méregerős kávé visszaadja érzékei éberségét. Guadalajarában vett egy fővárosi útikalauzt, a térképet maga elé teríti, megkeresi azt a nyilván előkelő negyedet, melyben Webb professzor tudományos intézete működik. Kiszámítja a távolságot, összeméri azzal a ponttal, ahol a szálloda fekszik. Ha most nekiindul, fél óra alatt kényelmesen odaérhet gyalog. Miért keresse autóbuszok, villamosok rengetegében, hogyan is jut oda? S így "tovább" tart, idő van arra, hogy gondolkozzék, rendbe szedje a benne felcsapódó zavart, megcsillapodjék, kigondolja, mit is kell mondania annak az ismeretlen hatalmasságnak, aki tudja, hogy jönni fog, várja talán érkezését is.

Az "Instituto Internacional de Arqueologia", ahogy egy aranybetűs fekete táblácskáról leolvashatta, Mexikó parknegyedének szívében feküdt, inkább magánpalotához hasonlított, mint valami tudományos intézethez. A zárt kapu csengetésére felpattant, majd éppoly halkan csapódott be mögötte. A vörös szőnyeg felkísérte a lépcsőn, ahol jöttére felemelkedett folyóirattornyok mögül egy pápaszemes ember, s kifogástalan angolsággal kérdezte, ugye a bejelentett magyar vendégről van szó? Már vezette is a hófehérre lakkozott ajtók sora előtt, felkanyarodtak az első emeletre, ott Imre szeme elfogott egy táblát, spanyol és angol nyelven: Kerámiai Osztály - az ajtó kinyílt, az útmutató előreengedte, s visszamaradva betette utána az ajtót.

Csak egy percig kellett várnia ebben a fogadószobácskában, melyben néhány régi, spanyol gyarmati időkből származó "koloniális" bútor szépítette meg a környezetet és sok könyv a polcokon. Az ajtóban egy magas, fehér köpenyes alak állt: egy lány, akihez hasonlót még nem látott soha. A bőre inkább az olajbogyó zöldjére emlékeztetett, valami gyöngyházfényű csillogással, a fejformája különösen keskeny és hosszú volt, arcéle éles, finoman metszett - majdnem olyan, mint nagyon-nagyon régi görög vagy krétai vázákon a rajzok, amikor az arcokat még az a bizonyos "archaikus mosoly" szépítette meg.

- Már vártuk!

Gracias állt előtte, mosolyogva nyújtotta hosszú, keskeny kezét, s ez olyan volt, mintha valami zöldes csillogású fényben fürdött volna. Hosszú szempillái függönyt vontak nagy, sötét szeme elé, mint ahogy a frissen vasalt munkaköpeny fehére is élesen vált el a nyakon a test színétől. Spanyolul beszélt. De valahogy másként, mint Aguirre s azok a tisztek, akikkel a hajón gyakorolta a "castellanó"-t. Lassabb, dallamosabb volt, mintha valamilyen idegen íz keveredett volna bele, majdnem énekszerűen hangzott, s megcsapta tiszta irodalmiságával, melyben a tájnyelvnek semmiféle árnyalata sem keveredett.

S furcsa - vele szemben nem érzett szégyent vagy gátlást, hogy nehezen, itt-ott akadozva, szavakat keresve válaszol, inkább váratlan biztonságot kapott, fordulatokat talált el, melyek valahol a mélységekben rejteztek, s nevetve segített magán egy-egy angol szóval, ahol nem futotta a tudás. "Már vártuk" - ennél több nem lehetett, amikor tervek, lehetőségek nélkül, egyedül, szegényen beállít valahová. Gracias hellyel kínálta, néhány perc, s már itt is nagy csésze forró mexikói kávét tesznek elébe, pár szem mézes kukoricás aprósüteménnyel.

- A professzornak ma heti kerekasztal-konferenciája van, ez el szokott tartani délig. Üzeni önnek, hogy szívesen látja ebédre, s addig kéri, hogy nézzen itt szét az intézetben, ha megengedi, kicsit kalauzolni fogom. Egyébként, ami ilyenkor a legérdekesebb... egy mikrofon segítségével minden tudományos munkatárs hallgathatja a konferencián elhangzó beszélgetést. Néha ez nagyon érdekes... majd hallgatjuk egy kicsit... most, ha kedve van, nézze meg, hova jött... milyen a mi munkánk.

Majdnem teremnek beillő munkaszoba volt. Fehér, csontszerű lapokkal letakart, hosszú asztalok, körös-körül üveges szekrények. Mindenütt cserép... korsók, tálak, kancsók, lábasok, füstölők, bálványfejek, megmagyarázhatatlan rendeltetésű fekete, vörös, tarka, csíkos, sokszínű kerámia. De ez volt talán inkább a munkaszoba "dísze"; maga a munka ott hevert száz és száz gondosan elkülönített cserépmaradvány, korsótöredék, sávos, egymásba futó vonalakkal tarka edénytöredék között. A szemben levő nagyszekrény üvegpolcain vegyszerek sorakoznak, oldalt gépek és szerkezetek, csiszolók, infravörös sugárzó, nagyítók, mikroszkópok, az asztalon camera lucida - a fényképezőgép előfutára -, melynek lencséje egy rajzlapra vetíti a tárgy kicsinyített mását, s az avatott kéz néhány gyors vonással utána tudja rajzolni a lapra a kontúrokat. Fényképezőgépek görgethető állványokon, mérleg, vetítőszerkezet...

- Ez mind még a múlt évi feltárások eredménye: ez az én munkám, hogy a cserepeket rendszerezzem, meghatározzam, osztályozzam. Tudja... néha mennyit segít egy darabka, valamelyik rétegből felkerült edénydarab? Különösen azok érdekesek, amelyek nem arról a vidékről származnak... nézze csak... ez a kis fekete harántos, vörös sávos... ez tipikusan nicaraguai, s ezt ott találták múlt évben a harmadrétegben, egy Copan vidéki település feltárásánál... Jaj, bocsásson meg, nem tudom, önt érdekli-e ez, amit mondok?

Szemben állnak egymással. Mintha évezredek hömpölyögnének közöttük - s ahogy állnak, egy hatalmas falitükörre esik a fény, s Imre látja hirtelen önmagát teljes életnagyságban, így, tegnap vásárolt mexikói fehér ruhájában, naptól kicsit kiszívott, majdnem aranyszőke hajjal s kék szemmel, melybe belekapott a fény, s ezt a magas indián lányt, különös hosszú, keskeny fejével, éles, klasszikus arcélével, zöldes bőrével, hullámtalan sima fekete hajával - mint két, egymástól végtelenül messze fekvő világ gyermekét. S mosolyognak egymásra, s Gracias néhány szót szól angolul. Kicsit úgy, mint aki bizonyosan könyvből tanult meg, sokszor beszéli, de itt is átüt az a furcsa, dallamos, ritmikus, majdnem énekhang, melyet érzett a lány spanyol beszédén is.

Imre végigmegy a cseréputcákon. Kezébe vesz egy-egy darabot. Olvassa: "Monte Alban" - ez egy ősi kultúra típusa, mondja Gracias. S most különös szeretettel vesz le az egyik polcocskáról egy szobortöredéket: fekete, csúcsos fejű férfi-képmást, ez is cserép: fél fején mintha sapka ülne, s csodálatos módon épségben maradt karja edényfélét emel szájához, s ahogy Imre tekintete ráesik erre a töredezett szobrocskára, melyet talán ezer esztendeje is rejtegetett a föld, ugyanazt a hosszú fejet, ugyanazt az éles, különös arcvonalat látja, mint annál a lánynál, aki kezében tartja a töredéket.

- Ez az én hazámból... való... A professzor gyűjtése... látja, ezt nagyon szeretem, itt tartottam...

- Mintha rokonok lennének!

- Észreveszi?

Mennyi idős lehet? Korabeli? Időtlen? Ki tudja ezt egy maya lánynál?

- Mióta dolgozik itt?

- Miután elvégeztem az egyetemet... a múzeumból kikölcsönöztek. Tavaly voltam velük... s talán az idén is... még nem bizonyos...

- Mikor indul a professzor?

- Elhalasztotta tíz nappal. Rosszak a meteorológiai jelentések. Nagy trópusi viharokra van kilátás ezekben a napokban, s ez nem kellemes az őserdőben. Önnek szerencséje van, mert eredeti tervek szerint már kint kellett volna lennie a terepen. S akkor három-négy hónapig, amíg kint dolgozik - semmi más nem érdekli a professzort.

- Mit mondjak neki... segítsen!

- Kérje meg, hogy vele mehessen. Hátha?... Webb-bel menni... olyan nagy dolog, hogy élménynek is elég egy életre.

- De én nem vagyok régész... csak szeretnék lenni. Néhány dologhoz értek... de most szerettem volna beiratkozni az egyetemre Angliában.

- Ezt itt is megteheti. S gyakorlatnak jobbat el sem képzelhet, mintha a legnagyobb régészkutató környezetéhez kerül.

- Milyen ember?

- Nagyon-nagyon okos. Hogy jó-e? Attól függ, ki nyeri meg az érdeklődését. Tudja, ő amerikai, de az anyja chilei, használja is annak spanyol nevét, s úgy beszéli a nyelvet, mint mi, talán még szebben. Milyen ember? Szeretjük és félünk tőle, mert nagyon gúnyos. A legkisebb furcsaságot meglátja, s mindenkit megszúrkál. De ha valaki kér tőle valamit... ha segíteni lehet, biztosan megteszi. A maga módja szerint... Hallja csak... ez az ő hangja...

Elfordítja a mikrofon gombját, s egy kis hangszórón át egyszerre ott van Imre a konferencia kellős közepén, kavargó hangok között, melyeknek egy-egy foszlányát veszi még ki, angol, spanyol, francia beszédet... S most éles, tisztán tagolt, világos tenor emelkedik ki - váratlan erőteljességgel, fiatalosan:

- Kitűnő gondolat az, hogy több fényképezőgéppel dolgozzunk: hangfelvevő gépekkel, ha néprajzi vonatkozásokkal egészítjük ki a környezettanulmányokat, és sztereogépekkel, ha folytatjuk az ásatásokat. De az első esetet véve - vajon nem az a leglényegesebb, hogy azok, akiket fényképezünk - ne tudják, hogy ők most lencse előtt táncolnak, vagy végzik valamilyen megszokott szertartásukat? A filmgyárak már rég ahhoz az eszközhöz folyamodnak, ha utcaképek felvételéről van szó, hogy teherautóra raknak egy üres zongoratestet, melyben felvevőgépet rejtenek el, s ezzel kapják le a járókelőket, akik mit sem tudnak arról, mi történik velük... Ugyanúgy lehetne eljárni, ha például egy bennszülött kunyhót fotografálunk, mert erre is szükségünk van a feltárások során...

- De térjünk vissza arra, hogy az ásatásoknál mily nagy szerepet játszik a fényképezőgép... Hát még ha sztereo filmfelvevő gépet tudnánk működtetni bizonyos magasságból... alacsonyabban szálló repülőgép segítségével?

- Ez nagyon költséges megoldás lenne! Végül is le lehetne horgonyozni nagyobb, erősebb papírsárkányokat is, melyeket a földről irányítanának, azok is hordhatnak ilyen gépeket szárnyuk alatt...

- Meg kell fontolni az elektromos magnetikus detektor használatát is, mely tulajdonképpen az aknakutató szerkezet továbbfejlesztése, s kimutatja a földben levő fémtárgyakat... Úgy tudom, ma már fél métertől másfél méterig terjedő mélységben, s mindegy - a készülék jelzései szempontjából -, hogy egy kis vasszeg fekszik odalent, aranyékszer, vagy egy késpenge. Ez pedig - a jelzések pontosságának hiányát, azaz majdnem annyi hátrányt jelent, mint előnyt. Mindent összegezve...

Gracias lenyomta a gombot. Az utolsó szótag még ott keringett a szobában. A lány mosolyogva mondta:

- Mennyit értett belőle? Ugye, először... nem sokat?

Imre úgy érezte, ezt a karcsú, fehér köpenyes alakot valamilyen különös varázs övezi: minden, amit mond, személyes, mélyebb értelmet kap. Igyekezett lerázni magáról az éjszakai út fáradtságát. Előrehajolt:

- Señorita, a legjobban azt értettem, amit a fényképezésről beszéltek, meg a filmekről... Amikor Tamással együtt voltunk a szigeten, mi magunk is nagyon sokat tűnődtünk ezeken a kérdéseken, nemcsak technikai szempontokból. Nekünk az volt a célunk - mint ahogy itt hallom -, hogy a lényeget megörökítsük. Azoknak az embereknek az életét, akikhez a géppel közel kerültünk. S ezt csak úgy lehet, ha őket annyira szereti valaki, mint ahogy Tamás szerette. Másként nem is sikerülhetett volna neki... sem Simaluron, sem odahaza, nálunk, a pusztán. Milyen különös a professzor hangja, s milyen érdekes volt, amit a papírsárkányról mondott. Nálunk is van ilyen... én még játszottam vele...

Telefon. Gracias szavát kitűnően érti: "igen, megjött már, nyugodtan vár, míg végez a professzor úr. Igen... köszönöm".

- Látja, milyen különös ember Webb: néhány perc szünet van bent, valami írásokat átnéznek. Már megkérdezi, ön kérdezett-e. Igen... megkérdezném, vannak-e felvételei, melyeket ott készített Szumátrán? Mennyire érdekelnek más földrészek lakói s az is, milyen a viszonyuk a fehérekkel...

Hirtelen kiegyenesedik, közel megy Imréhez, nagyon halkan, tagoltan mondja, hogy a fiú jól értse:

- Úgy tudom, ön Angliában, egy magániskolában nevelkedett. Ha nem is angol, lehet, hogy lelkében ott azzá vált. Figyeljen ide: tudjuk, hogy bennünket, indiánokat is "színes embereknek" tartanak. De én itt, az én hazámban soha nem érzem... nem akarom érezni, hogy valamiben is alsóbbrendű vagyok... A mayák uralkodtak ezen a földön, csodálatos birodalmat teremtettek, amikor Európában a legsötétebb középkorban éltek. Nem vagyok hajlandó semmiféle kisebbségi érzésre... Ezt szerettem volna tisztázni önnel... Két napja van Mexikóban, szeretném tudni, mit érez?

Közelebb megy a lányhoz, az az érzése, hogy kezébe kellene vennie kezét. De nem meri, csak mosolyog, ahogy mondja:

- Nagyapám egy nagybirtokon cseléd volt odahaza, az apám a város szolgája. Én gyermekkoromban a pusztára szegődtem el lópásztornak. Ha nem jött volna Tamás, ma ott lennék még mindig... egész életemre a lovak mellett. Érti? És még egyet: abban az angol intézetben, ahol nevelkedtem, nagyon sok színes fiú volt. Indián is, egy Peruból... s egy észak-amerikai fiú Oklahomából... a nagyapja földjén olajat találtak. Sok pénze volt... Mi ott mind testvérek voltunk, magunk között. Elég ennyi magának, Gracias?

A lány mosolyog, áthatóan, mintha valahol a lélek mélyén ölelkeznék mosoly és könny. Felcsapja a mikrofon gombját. Újból ez a világos, átható férfihang:

- ...ahhoz, hogy egy lelet korát megállapíthassuk, ma már nem egy módszert alkalmazunk. Minden rendszer a magáét tartja kizárólagosnak, a legkülönbnek. Egyes vélemények szerint erdős vidékeken igen megbízható a fák évgyűrű szerinti számítása. Californiában már háromezer esztendős törzseket találtak, persze feltárások alkalmával, egy ház maradékainak vizsgálata során. Vannak, akik az agyagrétegekre esküsznek. Ki ne ismerné a csillagászati számítások bonyolult rendszerét?

- Ha feltesszük, hogy az első jégkor mintegy félmillió esztendővel ezelőtt következett be...

Kattan a gomb. Újból kettesben ülnek a nagy halom cserép előtt. Gracias mutatja, hogyan tisztítja meg, először felületesen, a rárakódott anyag-, föld-, piszokrétegektől. Majd következik a vegyi kezelés... a színtelen, alig felismerhető cserépdarab elválik sárburkától, s megint ragyogó színeibe öltözik, visszakapja mázát, s így fényességét, mint talán nyolcszáz-kilencszáz évvel ezelőtt. Minden darab számot kap, attól a perctől kezdve, hogy a ládákból, hatalmas csomagokból kipakolták, s felkerült a gyűjteményszoba asztalára - már "tartozik" valahová, feljegyzik pontosan a lelőhelyet, ahol találták, esetleg fénykép is kerül tasakjába, melyben elhelyezik, míg idő nem jut tudományos felülvizsgálására s rendszerezésére.

- S mi történik a többivel? A fával? A csontokkal? A többi lelettel?

- A cserép a legfontosabb. Azért, mert ebből megállapíthatjuk, milyen korral, milyen fejlődési fokkal állunk szemben. Azt is, vajon a föld népe készítette, ahol találták, vagy valamilyen távoli vidéken mintázták, égették, festették, s kereskedők hozták ide. Tudja... ha egyszer sikerülne - mondjuk perui cserepet találni Mexikóban... Yucatánban: ez lenne a régészvilág legnagyobb szenzációja.

- Miért?

- Nem tudom, mit... mennyit tud a mi indián nagy kultúráinkról... arról a csodálatos világról, amit a fehérek elpusztítottak, vagy föld alá kényszerítettek? Ugye, tudja, hogy itt... nálunk és Peruban szinte egy időben virágzott minden, a művészetek... hatalmas birodalmak alakultak. De nincs bizonyíték arra, hogy ez a két világ - mondjuk így: az azték és az inka - tudott volna egymás létezéséről. Úgy hiszik, talán Columbián keresztül valami kicserélődés lehetett... de a tudósok erre bizonyítékokat keresnek. Olyant, ami minden ellenvetést megcáfol. Látja, ez az indián régészet egyik legizgalmasabb problémája. A két, egyazon időben nagy kultúra egymáshoz való viszonya. Ha elgondoljuk...

Telefon. Gracias felemeli. Mosolyogva int Imre felé.

- Most befejeződött az én szerepem, csak még bekísérem a professzorhoz. Kéreti. Talán nem is volt elég világos, amit most beszéltem... de bocsásson meg... az az érzésem volt, hogy érdekli az, amit csinálunk...

Imre érezte, egyszerre elpirul.

- Visszajövök még, ha beszéltem vele... mondja, mire kell nála még ügyelnem? Mit mondjak, hogy ne terheljem felesleges kérdésekkel?

- Beszéljen röviden. Nagyon őszintén. Nézzen a professzor szemébe. Okos. Ne felejtse el: ő már tudja, mit akar mondani, amikor kiejti az első szót. Jöjjön... megyünk...

Még egy perc, míg végigmennek a folyosón, néhány lépcsőfokot kell felfelé haladni, látszólag félreeső szárnya ez a háznak, minden csendes, ápolt, még szinte érezni a festék friss szagát. Régi bútorokkal berendezett kis szalonba nyitnak be, Gracias kopog, kinyitja a konferenciák szobájának ajtaját - minden úszik a dohányfüstben, mintha maguk a barna bútorok is felemelkednének és süllyednének a füstben, visszahullva a szoba párázatában.

Kékruhás, idősebb ember jön feléjük, kopasz, borotvált koponyával. Hosszú feje, keskeny orra, mélyen néző, acéloskék szeme van. Ruganyos járású, ahogy néhány lépést tesz, míg odaér a hosszú, zöldposztós asztal végétől az ajtóig, melyen Gracias mögött Imre belép. Mintha csak egyik szemmel mérné végig, a másik szemre nem is lenne szüksége, egyetlen villanással vonzza magához. Egy pillanatra megáll néhány lépéssel Imre előtt, s még egyszer szemügyre veszi, most már mosolyogva. S mintha mindig ismerték volna egymást, úgy ad neki, majdnem csak futólag, szokásszerűen kezet.

- Tamás pár éve írta, hogy gondjába vette egy ifjú honfitársát. Még úgy emlékeztem, figyelmeztettem arra, milyen súlyos kötelezettségeket jelent az ilyesmi, különösen, ha a fiatalember "nem sikerül". Igen... ha a kísérlet nem sikerül. Ugye, erre is volt épp elég példa. Nem gondoltam, hogy szerencsém lehet, s még megismerhetem védencét... ilyen nagy embert. Mondja, fiam, tud valamit a barátomról? Segíthetek valamit rajta? Hol hagyta?

Gyors, pontos, rövid kérdések, azon a tiszta tenorhangon, melyet kissé torzítva már megismert a mikrofonban. A két, kicsit kiálló szem kéken mosolyog. Gracias felé hajlik:

- Señorita, köszönöm, hogy szórakoztatta vendégemet. Bár - árulja el, fiam - ugye, cserepekről beszélt? Ilyen szép lány... s nem találja másban örömét, mint csak az ilyen kerámiadarabkákban... Köszönöm, Gracias!

A lány keze a kilincsen, könnyen meghajlik Webb felé:

- Volna valami, amit elintézhetnék?

- Hol ebédel?

- Ahol szoktam... néhány lépésnyire innen, egy penzióban.

- Fél óráig még elbeszélgetek itt ifjú barátommal. Jöjjön ma velünk. Átszólok, ha indulunk.

Már karonfogta Imrét, helyet mutat. S utána kezébe veszi a papírlapot, mely talán utolsó üzenet Tamástól... mintha egy palackból halászták volna ki az óceán közepén.

- Mit gondol, miért engedték el magát a japánok?

- Azt mondták, mert magyar vagyok. Lehet, valamilyen bonyodalomtól féltek.

- Van valami terve?

- Eddig... mióta elhagytam Szumátrát... azt kellett tennem, amit parancsoltak. Most szabad vagyok. Kérhetem, professzor úr, hogy vigyen magával? Kérem... ne mondjon nemet. Mindent boldogan vállalok, mindent csinálok. Hosszú időn át éltem Tamással a táborban... amit tanultam, talán hasznát veszi.

Webb dobol ujjával. Még egyszer alulról felfelé felméri, ezzel az acélos jeges, furcsa tekintettel.

- Tanították valaha lovagolni?

- Bocsánat... miért, professzor úr?

- Az expedíció nagyon mélyen megy most az őserdőbe. Ott nincs posta, s az ellátás és utánpótlás is meglehetősen nehézkes. Biztosítani kell az összeköttetést. Motorral nehezen megy azokon az utakon... a ló biztosabb. De nagyon jó lovasnak kell lenni, mert nem olyan egyszerűek a talajviszonyok. Ha lovas postásnak eljönne...

Majdnem bocsánatkérő mozdulatot tett, s mosolyogva nézte, hogy önti el Imre arcát a pirosság.

- Olyan ostoba azt mondani, hogy "lovon születtem", de kilenc-tízéves korom óta lovagolok, s éveken át ez volt a kenyerem... lovas pásztor voltam. Ott látott meg Tamás!

- Jó. Mit tud még mást?

- Fényképezéshez is értek. Sokat dolgoztunk együtt... tanított. Talán Tamás szívesen vette volna, ha én is a filmet választom, de nekem nem ez...

- Mit szeretne?

- Amit professzor úr csinál. Régésznek mennék.

- Miért? Mikor jutott ez eszébe?

- Már az iskolában... amikor felvételi vizsgát tettem az egyetemen, ezt írtam be a dolgozatomba.

- Önt felvették már angol egyetemre?

- Röviddel azelőtt, hogy elindultunk... Így persze...

- Szeretné folytatni?

- Egyetlen vágyam lenne.

- Van erről valami írása?

- Elhoztam. Ha professzor úr látni akarja...

- Köszönöm, majd ha rá kerül a sor. Mennyire ért spanyolul? Tud már valamit?

- Könnyen tanulok nyelveket. A hajóúton nekifeküdtem, valami keveset már korábban is tanultam. A tengerészekkel egész nap gyakoroltam. Megértetem már magam... Ha pár hónapig itt lehetek.

- Van valami pénze? S hol lakik?

- Körülbelül két... maximum három hónapig ki tudok belőle jönni, ha nem kell szállodát fizetnem... valami egyszerűbb szállást... Most az állomás körül kaptam szobát.

Webb végigsimít állán, tágra nyílik szeme. Feláll.

- Most elmegyünk ebédelni.

Táskájába betesz néhány folyóiratot, egy iratcsomót. Felemeli a telefont, szól Graciasnak: megyünk. Egy perc, a lány már könnyű utcai ruhában áll az ajtóban: a fehér színtől élesen válik el a zöldesbarna bőrfelület. A professzor megáll előtte, mintha csak a lánynak beszélne:

- Fiatal barátunk kérte, hogy velünk jöhessen. Közöltem, hogy egy lovas postás állása még nincs betöltve. Mint mondta, a lovaglás tudományával rendelkezik. Mivel még? Igen... ért valamit a fényképezéshez. Vizsgáltassa meg orvossal. Adjon látleletet, bírja-e majd az őserdőt? Itt az intézetben, úgy tudom, szabad az egyik kisebb vendégszoba. Esetleg már estére átköltözködhetik. A többit legyen kedves majd elintézni. Igen... arról van szó, hogy átiratkozhatnék az egyetemre, mert van valami papírja, hogy Angliában felvették. Beszéljen nevemben azzal, akivel kell. Félév kezdés, számítsanak be legalább egy félévet neki. Kifizeti az intézet terhére, amibe kerül, talán beszámítanak két félévet is... Ügyesen. Tanuljon melléktárgyakat. Szerezzen neki spanyol társaságot. Ha nem talál, maga a hibás, akkor oktassa maga. Most megyünk ebédelni. Délután utaltasson ki barátunknak első költségekre ötszáz pezót.

Megy le a vörös szőnyeges lépcsőn, mintha minden imbolyogna. Álom... valóság: megy a világ egyik leghíresebb archeológusával, jövő rajzolódik ki előtte, otthona van, majdnem családja. A professzor már egészen másról beszél, a mai konferenciáról, melyet félbe kellett szakítani, annyira elnyúlt. Gracias halkan mondja:

- Señor Emericónak, professzor úr engedélyével egy kis kóstolót adtam. Hallgattunk a beszélgetésekből valamit a mikrofonban. Úgyis az egész magnetofonszalagra kerül...

- Hallgatták? Na, akkor, fiam, mondja el most azonnal, mire... mennyire emlékezik abból, amit hallott?

Egy pillanat. Még hallja a szerkezeten át kissé torzítva érkező hangot... s most memóriája, melyet az intézetben mindig csodáltak, mintha szárnyakra kapna. Idegen fogalmak peregnek... évgyűrűk, anyaglerakódások, légi felvételek, sztereó-masinák szerepe, elektrodetektoros készülékek, sárkány... növényzet hatása a kutatásra... Néhány idegen szóval jelzett fogalom, melynek semmiképp sem tudja értelmét.

Webb megáll egy pillanatra. Nem mosolyog. A fiú vállára teszi kezét. Egy pillanatra. Halkan mondja:

- Kezdhetjük!

Beszállnak a lent váró kocsiba, Webb maga vezet.

A nagy expedíció, melyre a professzor készült, másként indult, mint Tamás szumátrai vállalkozása. Nyilván itt is folytak a háttérben hivatalos s anyagi természetű tárgyalások, de úgy látszott, mintha Webb kimeríthetetlen forrásokkal rendelkeznék, tetszése szerint válogathatná munkatársait, s új útja csak láncszem lenne abban a hosszú munkasorozatban, mely nemzetközi vonatkozásban oly híressé tette nevét.

Ez a piros arcú, különös koponyájú, kopasz ember eredetileg jogász volt, ügyvéd, majd bíró: az események kérlelhetetlen logikáját kutatta, s az idősebbek emlékeztek néhány igen bonyolult bűnesetre, ahol az ő éleslátása találta meg a biztos megoldást. Csak kevesen tudták, hogy a bíró valójában kettős életet él: szabad idejében már korábban elvégezte a régészeti tanulmányokat, bejár a tudományos intézetekbe, szabadsága alatt ásatásokon vesz részt. S napvilágot látott egy komoly, átfogó archeológiai munkája, mely egyszerre magára vonta az Újvilág tudományos köreinek figyelmét. Leköszönt állásáról, s ezentúl már csak kedvenc foglalkozásának szentelte magát. De magával hozta a logikus gondolkozásmódot, a nagyon éles megfigyelőképességet s azt a különös összhangot, melyet megőrzött elméleti és gyakorlati tanulmányai között. Munkatársai csodálták rendszerező elméjének tisztaságát, finom érzékét, mellyel megsejtette egy rég elmúlt világ belső, mélyebb összefüggéseit.

Imre néhány nap alatt boldogan olvadt bele ebbe a környezetbe, már megsejtette a professzor munkatempójának ritmusát. Az egyetemen feltárult előtte a kapu, s ugyanakkor - míg el nem indultak az expedíciókra - Webb intézete nem csak munkát, de tudományos alapot is adott. Éreznie kellett, hogy maga a "gazda" irányítja, egy-egy elejtett szóval, gyakrabban valamelyik tudományos munkatárs vagy éppen Gracias útján. Nem fukarkodott az ironikus, maró megjegyzésekkel sem, de Imrének éreznie kellett, hogy ebben az intézetben "törődnek" vele.

A könyvtár csodálatos birodalom volt, néhány lépésnyire kis szobájától: Imre itt búvárkodhatott, míg pilláira nem hullt rá az álom. Először, persze, a professzor könyveit vette sorra, s a nyomtatott betűkön, illusztrációkon, eredményeken túl kezdett sejteni valamit ennek a tudománynak összefüggő nagy kérdéseiről, az emberi szempontokról, mindarról, ami mélyebb értelmet ad a kutatásnak. Mint általában a legtöbb ember, Imre is kezdetben az ásatás művészetét bizonyos technikai ügyességek láncolatának tekintette. A cél aligha lehet más, mint egykori házak, templomok, sírok, talán elrejtett kincsek feltárása, rendszerezése s ezeknek kiállítása a múzeumokban.

Webb írásai mindig az összefüggést keresték. Méghozzá sokféle vonatkozásban. Részben a távoli területek kapcsolatait a történelem előtti világban, részben az emberi élet formáit, majd szellemi életük fejlődését, hitüket, kultúrájukat, "írott" emlékeiket, művészetük rétegeit. Webb mindig túlemelkedett az egyszerű rendszerezésen, bár munkatársai félve emlegették kérlelhetetlen pontosságát. Néhány kiváló mexikói munkatársat szerzett, így Graciast is, akik hajlandók voltak átvenni azt a munkatempót, melyet a professzor diktált.

Mi van Tamással s a többiekkel? A szumátrai emlékek úgy ültek Imre lelkén, mint a fellegek. Senki nem tudott semmit róluk, Webbnek semmiféle érdeklődése sem vezetett egyelőre eredményre. Szumátrában japán világ rendezkedett be, semmiféle nyom sem mutatta, merre, hová tűnhetett az expedíció. Imre magában tűnődve latolgatta sorsukat. Amikor néha valami neszre felrezzent, hirtelen úgy érezte: a sziget különös, trópusi világa veszi körül, de nincs egyedül, mindenki barátja, megvédik az őserdő veszedelmeitől. Itt a nagyváros csendes utcájának mindennapi ritmusa ébresztette. Szeretett hajnalon elbolyongani. Egy közeli téren reggeli piac volt: ahányszor arra járt, megbűvölten nézte, mint öntik rá a tarka takarókra az indián kertészek egy ősrégi kultúra gyümölcskincseit.

Egy ilyen reggelen hirtelen beborult. Hatalmas villámok cikáztak át, arra lett figyelmes, hogy egyre több ember jön az utcára - a teret pillanatról pillanatra elönti a sokaság. S ahogy állt, valami furcsa bizonytalanságot érzett, mintha szédülés fogta volna el, mintha nem lenne egészen biztos a föld talpa alatt. "Földrengés", mondja különösebb izgalom nélkül mellette az újságárus, aki most is kínálja a hatalmas, képektől tarka papírlepedőket. Az emberek valóban nem izgatottak, nincs különösebb riadalom vagy pánik.

- Már megszoktuk - mondja az újságárus, miközben gondosan, óvatosan megropogtatja a hosszú, vékony, népszerű szivart. - Már megszoktuk, tisztelt úr s mégis... látja, ha vihar van, s amikor érezzük, hogy a lábunk alatt nem biztos a föld, olyankor jobb a szabadban... Sohasem lehet tudni, mikor nyílik meg ez az egykori tófenék alattunk...

Villámlik, a piac fele esőben ázik, a másik végén tovább szikrázik a por. A vihar oldalt súrolja az utcákat. Lassan eláll a föld ingása, az emberek még egy darabig ott állnak, beszélgetnek a téren, de talán már senki nem gondol az elmúlt veszélyre. Lassan alkonyodik, ez a legkedvesebb órája a napnak, sorban kigyúlnak a fényreklámok. Ha nincs semmi baj, egy óra múlva kezdődik a professzornál a "kerekasztal"-megbeszélés, melyen nemcsak az expedíció tagjai vesznek részt, hanem több meghívott tudományos munkatárs is. Ez az utolsó együttes megbeszélés, mielőtt útra kelnek az őserdő felé.

A professzor leteszi teáscsészéjét, s mintha a szó búvópatak lenne, mely most felszínre tör, majdnem észrevétlenül emeli fel hangját, de csak annyira, hogy a nagy ovális asztal mellett ülők mindegyike hallhassa.

- ...Még nincs is másfél százada annak, hogy egy francia származású kapitány egy rajzolóval útnak indult. A cél az volt, hogy felkutassák a romvárost, melynek akkor talán már tudták nevét, de valójában még csak a kincskeresők világában szerepelt. Itt egy pillanatra meg szeretnék állni. A kincskeresőknél. Most, persze, nem azokra a legendás kincsekre gondolok, Kidd kapitányéra, meg Henry Morganéra, melyet már talán századok óta kutatnak a hibbant agyvelejűek. A szívós, helyi kisemberekre illik, amit mondtam, akik sok mindent megsejtenek a terep alakulásából, összegyűjtik az indiánoknál nagyon értékes, majdnem mondhatnám, adatszerűleg is megbízható hagyománykincset, ismerik a rejtett ösvényeket, a szemük mintha sugárszerűen hatolna le a föld alá... Persze, ezzel nem akarom a mi szép mesterségünk érdemeit kicsinyellni, de bizony néha rengeteget jelent a megérzés, a környezet ismerete... egy kis néprajz, melyet kivetíthetünk messze az időkbe...

Kedves barátaim, úgy érzem, néhány szót kell mindezekről mondani. Ha elindulunk, kapcsolatba kerülünk a föld népével, s ha nem szeretjük őket, ők sem adják meg azt a serkentő támogatást, melyre elengedhetetlenül szükségünk van. Becsukódnak a szívek, s a műszer nem pótolja a szájhagyományt. Kérem angol és amerikai kollégáimat: ne nézzék le a színes embert, s különösen nem az indiánt, adják meg a tiszteletet az őslakóknak - ha erről így beszélhetünk - a mayáknak. Tudom, tudom, nem megy könnyen, s nagyon sok előítéletet kell leküzdeniük, mely például sokkal gyengébb a spanyolokban... ha egyáltalán létezik. Itt kedves indiánvérű munkatársaink vannak, akiknek segítsége nélkül nehezen mennénk előre. Gracias kisasszony nyelvtudása, azáltal, hogy a kutatóterület nyelvét beszéli - pótolhatatlan.

Szóval, Tikalt választottuk idén kutatási területünknek. Bizonyára felmerül a kérdés: miért épp Tikalt? Mit várhatunk attól, hogy egy viszonylag jól felszerelt kutatócsoporttal olyan vidéket keresünk fel, melyet általában ismernek, hozzátartozik tudományunk közkincséhez. Lám... lám, milyen könnyen beszélünk erről! Úgy hisszük, ebben az észak-guatemalai romvárosban, vagy ha inkább úgy tetszik, kegyeleti központban már mindent ismerünk?

Meggyújtotta az üvegtábla alatt lappangó villanykörtéket, s egyszerre láthatóvá vált a Yucatán-félsziget s az ahhoz csatlakozó területek régészeti térképe. Imre először látott ilyen apró ábrázolásokkal teleszórt, különleges mappát, melyet az alulról kapott világítás majdnem domborműszerűvé avatott: lépcsővel rovátkált színes piramisok emelkedtek a tengerparttól kezdve, s ezek a jelek lassan eltűntek, ahogy a maya félsziget hatalmas csücske lehúzódott a két óceán felé. Középen - kissé mégis a Karibi-tengerhez közelebb, sűrű közelségben ezek a különböző alakú, magasságú díszes gúlák - már ismeri ezeket a feltárt egykori szentélyeket, s olvassa az indián neveket: Uaxactun, Xpuhil Piedros Negras - majd lábuknál ott terül el a titokzatos Tikal, hogy a piramisalakok újból feltűnjenek nyugaton Palenque s délen Copan felé.

Gracias - míg beszél a professzor - intésére új térképet helyez az elsötétedett üveglapra. Majd meggyújtja a lámpákat: ez már maga Tikal - centrumával, a hozzá vezető utakkal; különböző színű jelzések, körök, szaggatott vonalak: Munkacsoport I. - olvassa, s utána kék betűkkel más csoportjelzések: keskeny párhuzamosok, melyeket zöld "tenger" vesz körül - ez a Tikalt borító őserdő, végtelen rengeteg, melynek mélyén bizonyára nem járt fehér ember, legfeljebb a gumifa váladékának gyűjtői, a régészek alkalmi segítőtársai, akik borotvaéles bozótkésükkel, a machetéval a legkeskenyebb csapást vágják maguknak az ősbozótban, ahol még ember át tud törni az indák, folyondárok, korhadó, évszázados, ledőlt faóriások kiismerhetetlen útvesztőjében.

Megint kattan a gép, s most már ez Tikal szíve... igen, mintha valósággal ott lüktetne előttük. Ez a régészeti "centrum", belerajzolva a Nagytér, a "Plaza", melyet a hajdani maya világ templomóriásai, piramisai, szent labdajáték-pályái vesznek körül. Külön jelzések, ahol egy-egy kiemelkedő faragott kőoszlopot tisztítottak meg, ez a faragott istenek arcát őrzi, s ezenkívül titokzatos jeleket, melyből a tudósok ma már le tudják olvasni az elröppent időt.

A sötétben újból felhangzik a professzor hangja.

- Mi, tudósok, gyakran szoktunk hivalkodni azzal, hogy kutatásainknál a véletlennek, más szóval a szerencsének nincs többé szerepe. Mindent pontosan kiszámítunk, mindent lemérünk, megszerkesztjük a hiányzó elemet a többi tényezőkből. A többit elvégzik a műszerek... Elemezzük a térképbeosztású légi felvételeket, hol változik a fák koronájának színe, milyen a talaj geológiai alkata, esetleg mit mutatnak ki a villamos mágneses felderítők. Én, bevallom, majdnem sajnálom, hogy a régészet romantikus korszaka így elmúlóban van... De azok, akik már dolgoztak velem együtt, tudják: mekkora szerepe van annak, hogy beszédre tudunk bírni egy hallgatag gumigyűjtőt vagy kis pásztort, aki elkallódott állata után bement a rengetegbe. S néha a mi saját képzeletünk is segít. Ha felmegyünk egy domboldalra, s előttünk rajzolódik ki a tájék - jó tájékozódási ösztönnel és némi fantáziával kiegészíthetjük a valóság képét magunkban, legalább egy pillanatra, kialakíthatjuk egy-egy szentély képét, úgy, ahogy az élt néhány száz éven keresztül, másfél ezer esztendeje, ezer éve... míg vissza nem követelte magának az ősbozót. Tikalról beszélünk. A térkép, pontosabban ez a vázlatrajz aszerint szerkesztődött, hogy Tikalban esztendőkkel ezelőtt befejeződtek az utolsó feltárások. S mi történt utána? Évről évre csak küzdelem, hogy az őserdő ne vegyen mindent vissza - nemzetközi szervezetek segítsége, akik minden tavasszal munkásokat tudtak felállítani, hogy tisztítsák meg a bozóttól a nagy nehezen kiásott falakat az esős évszak után felburjánzott indáktól: legalább azt lehessen úgy-ahogy megmenteni, konzerválni, ami még megmaradt. Én magam harmadéve láttam utoljára Tikalt, amikor már évek óta szüneteltek a rendszeres feltárások. Valljuk be, amikor lapozzuk az itt dolgozott régészek nagy gyűjteményes kiadványát - ott fekszik az asztalon -, az utolsó mondatokból azt érezzük, hogy itt az ember győzelmet aratott a mindent elnyelő névtelen múlton. Tikal emlékeit legtöbb vonatkozásában ma már tisztán látjuk magunk előtt, mondhatnám, ismerjük. Már csak biztosítani kell főképp a növényzet pusztító erejével szemben a feltárt emlékeket, foglalkoznunk kell az írásos ábrázolásokkal, pontosabban meg kell fejtenünk értelmüket. Ez vonatkozik elsősorban a kalendáriumkövek kormeghatározására. De már befejeződött a hőskor, amikor repülőgép-felvételek segítségével térképezték fel az esetleg az őserdőben lappangó romvilágot.

- Kedves barátaim, komoly expedíció nem építhet véletlenekre, ha arról van szó, hogy nyugodt előkészítő munkával szervezze meg a kirándulást. Amikor először említettem munkatársaimnak Tikalt, erősen kétkedve fogadták. Véleményük szerint ez a legnagyobb templomváros már nyitott lap az indiánkutatások könyvében; mindnyájan tudjuk, hogy az első, inkább népszerű ismertetések után most készülnek - tudóshoz illő lassúsággal - a komoly, beható feldolgozások. A hozzám közelállók is úgy mondták: Tikal befejezett kérdés. Agyrém, amit kergetek.

Sokszor említettem, hogy meggyőződésem: a mi mesterségünkben rendkívül nagy jelentősége van az emberi kapcsolatoknak. Néha egy jóindulatú figyelmeztetés, a természetben élő ember megfigyelése többet ér a legfinomabb műszereknél is. Szabadjon erre utalnom Tikal esetében is. Néhány hónappal ezelőtt váratlanul elutaztam, s akkor az intézetemben egyesek találgatni kezdték, mi lehetett a célom, sőt bizonyos érdeklődés történt a sajtó részéről is. Általában az volt a felvetés, hogy Alapítványunk külföldi vezetőivel kellett tárgyalnom, bizonyos ellentétek kiküszöbölése érdekében, s én szántszándékkal nem cáfoltam meg ezeket a híreket. Nem szerettem volna, ha bárki is tudja: én akkor, ha nem is egyenesen Tikalba, de San Jóséba utaztam, mely a romvárost megközelítő indián falu. Egyedül utaztam le oda.

Mintha a székek megmozdultak volna, s a recsegés közepette szokatlan morajlás fedte el a professzor szavát. Webb ironikus mosollyal fordult a csodálkozó arcok felé:

- Egyetlen emberrel kívántam találkozni, aki üzent nekem, s akitől nem kívánhattam, hogy megtegye ide ezt a nagy utat. Ez az ember egyszerű, talán kissé babonás indián erdőjáró, aki a "zöld óceánban" új utakon keresett magának gumifákat. A neve is egyszerű: Bartoloménak hívják. Ezzel az emberrel, szerencsémre, egy korábbi utam alatt barátságot kötöttem, és sok mindent tanultam tőle, ami az őserdő úgynevezett titkait illeti. Ha nem üzent volna nekem, hogy beszélni kívánna velem, soha nem szerveztem volna Tikalba expedíciót. Többet most, kedves barátaim, nem mondhatok önöknek, s nagyon kérem, hogy elégedjenek meg ennyivel, ne kérdezzenek e pillanatban többet. Egyelőre nem szeretném, ha bármi is kiszivárogna ebből, belekerülne az újságok híranyagába. Viszont azt is el akartam kerülni, hogy önök valamilyen titokzatos híreszteléseket kapjanak induló expedíciónkról, mintha kincskeresők lennénk, akik valamilyen vérrel írt végrendelet alapján indulnánk ama mesebeli Kidd kapitány kincseinek kihantolására. Egy biztos - azt sem szeretném, hogy bárki megelőzzön bennünket. A tudomány világában viszont nem ritka, hogy hosszú ideig a felszín alatt rejtőző felfedezésekre egyszerre, külön utakon indulnak el a vállalkozók. Sajnos, nem ígérhetek önöknek semmiféle mesés kincset, nincs szándékomban Montezuma vagy valamelyik maya pap-király drágaságait elővarázsolni. De az a reményem, hogy meg fogja minden szempontból érni, ha most, a kellő előkészület után félbeszakítjuk mindennapi munkánkat, és - elindulunk Tikal irányába.

Akik nézték a tájék részletes térképét, melyet alulról világítottak meg a világítótestek, közelebb mentek a kartonlaphoz, mely apró szemléltető ábrákkal jelezte a feltárt templomokat, őserdő szegélyét, megtisztított térségeket, a semmibe vezető ösvényeket. Webb felállt, sorban kezet fogott vendégeivel, búcsúzásképp. Időtlen arcára, acélszemére mintha ráfagyott volna a mosoly.

A kis vetítőben ültek, vasárnap délután. Néhány meghívott tudományos munkatárs jött el, s a néprajzi múzeumból egy-két barát. Imre hátizsákjának legnagyobb kincsét viszi vászonra a gép, azt a filmtekercset, melyet a maláj szigeten vettek fel, és sikerült annyi viszontagságon keresztül kimenteni. A film "nyers" volt, abban az értelemben, hogy mint ősanyag szerepelt; Tamás egyszer-egyszer levetítette valamilyen részletét, de sok volt, persze, az ismétlés, változatok, nem "vágták" még össze, hanem a maga eredeti gazdagságában, néha felesleges részletek beiktatásával is, de megörökítette a lencse a simaluri bozótvilág életét.

Imrének kellett néhány szóval elmondani mi ez az anyag, honnan került elő, mit akart vele Tamás. Amikor Tamás neve felkerült, Webb felemelte kezét. Annyit mondott: egyik legjobb barátja, akinek sorsát most kutatja, de eddig még sikertelenül. Reméli: ez a nagy művész s kitűnő szemű kutató épségben van, egészséges, átvészeli a rá váró viszontagságokat.

Imre igyekezett megadni a hátteret. Az itt levők egyike sem járt bizonyára Szumátrán, tehát éppúgy fel kellett vázolnia a sziget valóságát, mintha ez bárhol, bármilyen európai országban történnék - s mégis, ezek az emberek, úgy érezte, közelebb állnak egy másik nép kultúrájához, nincs a fehér ember otthoni gőgje bennük. Kicsit mintha testvérek lennének, úgy kísérik figyelemmel egy nagyon távoli tájék életének alakulását.

S jött a képek folyama. Több ezer méternyi film, mely elegendő lett volna máris arra, hogy legalább öt órán át élményt szolgáltasson. Imre ezért - a Tamástól ellesett művészettel - igyekezett kissé selejtezni, leválasztani a változatokat, így számítása szerint felére csökkenthette a bemutatásra szánt időt.

Szívszorongató volt az ő számára is: egy-egy levetített részletre emlékezett a kis telep "stúdiójából", de így, összefüggően, minden alakjában még neki sem került szeme elé. Ahogy felvillant egy-egy kép, hirtelen emlékezett Tamás szavára, néha még a mondatok is tisztán álltak emlékezetében, minden kis rezzenés valami élményt sodort fel a lélek mélyéről. Megjelentek itt-ott az expedíció tagjai. Egyszer - tudtán kívül - sikerült Frednek elkapnia Tamást is, aki saját maga betegesen irtózott attól, hogy személyében filmre kerüljön. S így, ahogy előtüremlettek az emlékek, nyersen, formátlanul bedobta a nézők közé, s érezte, hogy a film, míg pereg, nyersen, kísérőzene nélkül, csendesebb lesz a két tucatnyi néző lélegzete, valami feszültség tartja őket hatalmában - téma s rögzítőművészet csodálatosan összeolvad.

K'nam alakja, a kis település főnöke, a csodálatos óriás virág, egy sirató, halottgyászoló szertartás, hadijáték az ősi fegyverekkel: milyen más ritmusúak ezek a szigetlakó népek, mint a hegyi falvak indiánjai, akikkel Mexikó színes piacán találkozott. Milyen más az az ősbozót, mely Simalur partjától beljebb húzódik, s szétterül ezen a szigeten. Imre hallja saját beszédét - most angolul szól, így könnyebb, biztosabb, s visszadobhatja mindazokat a szavakat is az emlékezés, melyeket a kis expedíció tagjai egymás közt váltottak... Igen, Tamás alakja, amint eltűnik a lencse hatótávolságából, pedig ő volt, aki megrendezte a lakomát, már előre betervezték a felvevőgép kistornyát, az időt, az órát, s bozótdobokkal hívták ide a környező telepek lakosait. S megint a majom, amint illegeti magát, s haragosan keresi sipkáját - igen, Jázon, akivel vajon mi lett az ősbozótban?

A kép fordul, és máris bent vannak az ún. "palota" körzetében: különös, csúcsos tetejű háztömbök, mintha a gerincen, háncsrétegek fölött apró, pagodaszerű építmények húzódnának. S minden átmenet nélkül - egy baták falu népe: alul kíváncsi, ülő gyerekek néznek a gépbe, első sorban az asszonyok, valamilyen időtlen nyugalom arcukon, középen egy férfi, csak kalapja különbözik az asszonyokétól, s zeneszerszámát szorítja...

- Te Raja - mondja halkan Imre -, ez a különös síremlék, egy elhalt fejedelem emlékére: óriási stilizált elefántfej, mely a szarkofág elejét díszíti, alul guggoló démonfigura s a háttérben kiemelkedő kőalak. Háttérben Raja falu... ezekkel a különös, előreugró óriás háztetőkkel...

Néhány életkép: egy asszony mosdatja gyermekét: a kis sárga fiúcska zokogva igyekszik elmenekülni, anyja egy pillanatra belenéz a gépbe, szorosabbra köti szárongját, s egy tökszerű gyümölcs kivájt testéből csorgatja a gyerekre a vizet. S megint gyerekek. Mintha valamilyen bozótbeli kisdedóvó lenne: egyetlen asszony ül az óriás fa alatt, mely alatt törpéskedik a kunyhó is, a füves térségen két tucatnyi gyerek, akik talán ennek a szoptató asszonynak gondjaira lettek bízva... s hirtelen felszakad a tájék: vad sziklák rohannak neki az őserdőnek, a szakadékos patak mentén különös, ugráló ritmusban közelít lefelé két leány, közelebb... közelebb... míg arcuk bele nem olvad a víz tükrözésébe...

Harmadik órája folyik a bemutató, amikor Webb feláll.

- Holnap sok dolgunk lesz... elő kell készítem az utazást.

Egy pillanatig csend van. Imréhez fordul:

- Nagyon-nagyon irigylem ezért az élményért, fiam. Lehet, hogy általában nem ilyen munkával szokták kezdeni az archeológusok pályájukat, ez mindenesetre - valami egészen új lehetőség. Folkloristából lesz régész...? Rendesen fordítva szokott történni. Nagyon érdekel, hogy hogyan fogja mindazt hasznosítani, amit Tamástól tanult, ha már "in situ" leszünk. Nekem magamnak is érdekes lesz a kísérlet... Amíg futott a film, mindig Tamásra gondoltam, s megelevenedett annyi beszélgetés emléke, melyet vele folytattam. Akkor magam is válaszúton voltam, ő is. Köszönöm, Imre, hogy elhozta, s hogy én láthattam ezt a filmet, melynek, remélem, egyszer még Tamás ad nevet...

Gracias ráhajolt asztalára, kezében nagyító, másikban kis seprű; végtelen gonddal, óvatosan tisztította a cserepeket. Már ő is megszokta a teázást, a kannát sötétvörös indiánhímzésből készült borítóval takarta le, két fületlen csésze állt az asztal szélén, intett Imrének, töltsön magának, míg ő bevégzi az osztályozást.

Már majdnem mindennapi vendég volt "cserépországban", ahogy Webb professzor nem minden gúnyos él nélkül elnevezte Gracias boszorkánykonyháját. A lány szívvel-lélekkel benne élt hivatásában, szorgalmasan töltögette ki a kis kartonlemezeket, melyek a legkisebb cserépdarabkának is megadják tudományos "keresztlevelét".

Gracias most gyors, finom mozdulattal a széles asztalra letette a nagyítót, hátrahajtotta fejét. Imre arra döbbent rá, hogy ezt a különös profilt, a keskeny arcot, szelíden görbülő orrot, keskeny ajkat, az alak lengeteg báját - ott látta a múzeumban, egy hatalmas kőlapra kifaragva: néhány esztendeje találta Copanban, az őserdőben, egy kalendáriumoszlop mellett valamelyik expedíció. Olyan különös volt, ahogy fáradtan hátrahajtotta fejét, kicsit lehunyta szemét, melyből máskor kékesfekete sugár csapott ki; a köpeny szétnyílt, s a világos ruha még élesebb határvonalat rajzolt a nyak színe köré. S kinyújtotta kezét. Különös kéz volt, hosszú, keskeny körmű, a világosságban majdnem áttetsző, pedig most portól csillogott, talán sár-darabka is tapadt rá; látszott, még egy mozdulat, s a mosdóhoz siet, hogy századszor egy nap leöblítse: nem lehet sohasem tudni, nincsen-e valami rothadó anyaggal megfertőzve a cserép, mely a legkisebb sebes bőrfelületbe is behatol - a trópusokon veszedelmes minden infekció, ez az első szabály, melyet meg kell tanulnia a kutatónak.

Visszajött a mosdótól, egy csepp kölni vizet permetelt hajára, mintha ezzel jelezné: vége a szorosan vett munkának, eltelt a nap... a teát kitölti, nézi, hogyan sötétedik pillanatról pillanatra a kezdetben vékonyan aranyló ital, s két tenyerébe veszi az áttetsző, alabástrom-forma csészét, melynek leheletfinom ereit úgy járja át a forró folyadék, mint talán az emberi testet a vér. Egy korty után mintha eltűnt volna arcáról az egész nap fáradtsága, mosolyogni kezdett, nagyon lassan, inkább szeme sarkából s ajka szegletéről indult el a derű, s nézte, amint Imre igyekszik hatalmas, erős kezével utánozni, s látszik: fél attól, nehogy erős tenyerével összeroppantsa a leheletfinom csészét.

- Mit olvasott ma szépet, Imre? - A hangja elnyúlt, különös volt, ahogy hosszan, furcsán hangsúlyozta magyarul: "I... i... m... r...é..."

- Őseiről, Gracias. Az egész olyan furcsa előttem. A régi és az új maya birodalom "története", ha ugyan történetnek lehet nevezni azt, amiről nem maradt írás. Az az érzésem, hogy a régi mayák nem tiszteltek semmit, önmagukat sem. Csak a múló időt.

- Ezt kitől hallotta, Imre?

- Talán nem egészen így olvastam, de mégis ez a lényege. Nézze... a világ minden országában, ha a király azt parancsolta, hogy szolgái és művészei véssék ércbe, márványba vagy sziklafalra, vagy fessék meg az ő dicsőségét... mindig a vezér, a király, a fejedelem neve volt az első... Ez így volt Afrikában is, meg máshol... Ázsiában... óriási sziklafalakon, domborműveken... S maguk... a régi mayák semmi hasonlót nem csináltak. Mindig csak isteneket faragtak, s alája az időt. Ma olvastam, hogy a mayák vésték ki a világ leghosszabb időszámát. Négyszázhúszmillió esztendőt. S az, hogy ötvenkét évben számoltak, s ezt szorozták... Mindig, mindig csak az időt kergették. Minden napnak megvolt a maga istene, s aszerint volt jó és rossz a nap, hogy milyen isten, démon vagy szellem tiszteletére szentelték. S minden napnak ez adott értelmet. De a legkülönösebb...

- Mi volt a legkülönösebb?

- Ahogy otthagyták a városaikat. A "régi" birodalom városait. Ahová mi megyünk... ezeket, Palenquet, Tikalt... a többit. Egyszerre csak felkerekedtek, mondják a könyvek. Otthagytak mindent. A mayák eltűntek vagy háromszáz évre, vagy többre az őserdőbe... hogy utána felbukkanjanak Yucatánban. S ugyanaz a nép megalapítsa az "új" birodalmat - Chitzen-Itzát, Mayapánt... majdnem a partokon. Mi lehetett az oka? Ezt is olvastam: találgatják - a romvárosok, ahogy megtalálják őket az őserdőben, nem mutatják semmiféle pusztulás nyomát, nincsenek feldúlva, felperzselve. Csak annyi ment veszendőbe, amennyit a természet ereje tett tönkre. Látja, Gracias, ezt nem értem. Miért kerekedtek fel? Vannak, akik azt hiszik, hogy jóslatok jöttek, s a papok mondták: hagyják el a városokat. S lehet, hogy nagyon esős évek jöttek, amikor annyira felburjánzott minden, hogy a kőszerszámokkal nem tudták kigyomlálni... elöntötte őket a zöld áradat...

- Ez az én népem!

- Mit gondol, mi történhetett itt?

A lány felhúzta szép, ívelt szemöldökét, cigarettát vett elő, talán az elsőt a délutánban, hiszen vegyszerek között életveszélyes a dohányzás. Előrehajolt, amikor kifújta az első füstfelhőt.

- A professzorral szoktunk erről beszélni. Sem ő, sem én nem hisszük, hogy egy nép... egész nép, eltűnhet csak úgy az őserdőben. Ha olvasott róluk, tudja, hogy a mayák akkor, amikor Európában épp hogy alakulni kezdtek az első keresztény országok... akkor építették az első valódi templomokat... a mayák már mindent tudtak, amit Amerika emberei tudhattak. Már hatalmas templomaink, palotáink voltak... ha nem is ismertük a csúcsívet, mint a gót székesegyházakban, a mi mayaíveink is utolérhetetlenül szépek voltak... Érti? Mindent tudtak... írni is, a maguk módján. De az írás nálunk másféle beszéd volt, talán csak a papok és az istenek közötti jelbeszéd. A jelek a századok alatt egyre bonyolultabbak, összetettebbek lettek. Egyszerű ember nem tudhatta értelmét. Maga azt hiszi, hogy mindez a kultúra egyszerre csak elvillant... eltűnt a vadonba?

- Akkor hol voltak?

- A tudósok azért hiszik, hogy a régi és az új birodalom között három-négyszázados szakadás volt, mert a régi birodalom utolsó megtalált kalendáriumkövén a keresztények időszámítása szerint, ahogy kiszámolták, a 925. év áll. De talán valamilyen új jóslat jött, hogy ne csináljanak többé hatalmas, faragott kalendáriumköveket, ki tudja, Imre. De nem mentek... nem tűntek el a bozótban!

- Szembeszáll azzal, amit szentnek tart a tudomány? - Nevetnek. A lány a fény felé fordul, sötét haján táncolnak a sugarak.

- Maguk... fehérek, mind csak kívülről néznek bennünket, mintha kísérleti tárgyak lennénk. Egy nép életét nem lehet úgy elképzelni a múltban, hogy ne ismerjenek valamit mai életéről. Bizonyára ez így van maguknál is... Egy kiásott csontvázról, mely mellett fegyvert, valami kezdetleges ékszert vagy olyan tárgyat találnak, ami elkíséri a halottat a túlsó partra - maguk jobban tudják, ki lehetett, miféle, elképzelik életét, belehelyezik a tájba, a saját történelmükbe. Jobban, mintha, mondjuk - mi mennénk oda, leleteket gyűjteni.

- Nem túlságosan romantikus felfogás ez?

- Figyelem magát, mióta itt van. Milyen másképp fog mindenhez, milyen más mindenről a véleménye, mint az ittenieknek vagy az amerikaiaknak. Németek jártak nálunk. Mindent nagyon pontosan tudtak. Ó... sokkal többet, mint maga. Csak mintha egy kicsit hibás lett volna az örökös rendszerezésük. Mi, mexikóiak benne élünk a természetben. Figyelje meg, az esős évszak alatt minden munka rosszabbul megy, lomhábban. Az amerikaiak mindig pontos kategóriákban gondolkoznak. Általában nem szeretnek sokat olvasni. Mindig kerekasztal körül ülnek, mindennek úgy fognak neki, mintha valami nemzetközi konferencia lenne, vagy... valami vállalat megalapítása. Még a hanghordozásuk is ilyen... Magát figyeltem: mintha mindig az emberek érdekelnék. Mindenkivel elbeszélget. Nem hisz a könyveknek, de az embereknek sem egészen. Ezt csak úgy... mondom, anélkül, hogy gondolkoztam volna rajta...

- Mit gondol, milyen kutató leszek? Milyen régész?

- Lehet, hogy szerencsés keze lesz. Ez, persze, véletlen. Bizonyos, hogy jó a szeme. Rengeteget tanulhat a professzortól. Nem hiszem, hogy valamilyen részkérdés érdekelni fogja, mint ahogy engem a cserép. Az az érzésem, hogy mindig az egészre lesz figyelme, nem a részletekre. Ez jó is, rossz is. Mert mindig apró dolgokon kell kezdeni. Másként hogyan is értené meg a nagy összefüggéseket. Csak nem szabad ott maradni... mint ahogy én teszem talán... a kerámiáknál.

Kopognak, a professzor kopasz feje néz be az ajtónyíláson. Mintha hallotta volna az utolsó szavakat. Nevet, kicsit gúnyosan, a szokott módja szerint.

- Vezérkari megbeszélés? - Tölt a teából egy harmadik csészébe, leül. Szeme alatt táskás az arca, homlokán mintha sűrűbbek lennének a redők.

- Még mindig rossz időt jósol a meteorológia. Addig pedig nem indulunk. Viszont ilyen fiatalembernek áldás ez az időpocsékolás, tanulhat közben valamit. Miről beszéltek?

Gracias elmondja. Webb mintha nem is hallaná. Az ablakhoz megy. Csend ereszkedik rá a szobára. Hirtelen megfordul.

- Tudja, egyszer szeretnék maguknál is ásni!

Váratlan, majdnem szenvedélyes hang, egészen fiatal, ahogy az ablakban áll, majdnem kiált. Mind a ketten várják, mi lesz a folytatás.

- Látják, engem kikiáltottak mayaszakértőnek. Pontosabban, tudományos értelemben nem mozdulhatok el attól a területtől, amit javaslatunkra Mesoamericának mondtak, a közép-amerikai nagy kultúrák hatóterületéről. De maguknak bevallom, néha már unom. Nagyjából mindent ismerek... Kimegyünk Tikalba. Találunk vagy nem találunk... De ismerem már a bedőlt palotákat, a maya-ívet, a kalendáriumköveket. Persze... ha olyan csodálatos freskókat lehetne feltárni, mint nemrég a bonampaki templomban találtak... De néha vágyom valami más után is. Egy népvándorlás kori sírmezőt... etruszk sírboltozatot, egy bronzkori települést találni. Fémekkel. A fém jobban megmarad a földben, nemesebb anyag, mint a kő vagy - megbocsát, Gracias - mint a cserép. Az ember másképp, jobban alakította saját akaratából. A fémben... az érc formájában talán erőteljesebben előjön az emberiség haladása. Itt nincs fém... Az egyetlen, amit néha találunk: arany... vagy annak valamilyen ötvözete, esetleg egészen kevés réz.

- Amikor a pusztán éltem, láttam, amint ott ástak fel sírokat. Mindenikénél volt kiskés, ékszer, szilke... láttam kardpengéket is. De akkor még gyerek voltam, és csak őgyelegtem közöttük. Az egyik tudós adott kezembe egy ásót. Arra kellett vigyáznom, hogy csak odáig menjek, amíg sárgulni kezd a föld. Akkor elvette tőlem. Hosszú késsel dolgozott s kis seprűvel. Úgy tisztogatta le a földet, míg látni lehetett már a csontvázat. Egészen vékony földréteg borította csak. Akkor már csak seprűvel dolgozott, s fújta a por- meg homokszemeket.

Webb lehunyja szemét. Most egészen halk a hangja.

- Az az érzésem, hogy ahogyan az újvilágban ez a mi elsüllyedt maya kultúránk a legérdekesebb... úgy talán a régészek legszebb vadászterülete a régi világban - Magyarország. A legváltozatosabb, ha nem is a leggazdagabb. Itáliában tudjuk, miféle nagy kultúrákkal találkozunk. Egy etruszk sírokat kutató régész előre elmond mindent, amit egy óra múlva a sírboltban talál - ha ugyan ősidőkben már nem rabolták ki. Ugyanígy van... északon, Svédországban... Angliában is. Már majdnem mindent előre tudnak... De a maga hazájában, Imre, izgalmasabb. Ez lehetett a népek nagy átjáróhelye. Amikor átkeltek a folyamokon, leereszkedtek a hágókon. Tízféle... ötvenféle nép árasztotta el az egykori Pannóniát... Dáciát, a síkságot. S egymás nyomába települtek. Olvastam, hogy városaikban... ahol domb vagy várhegy van... a bronzkor emberének nyomába telepedtek meg a többiek... kelták, szkíták... jöttek a rómaiak, a maguk néhány századával, s utánuk az újabb és újabb népözön, nomádok... Milyen más archeológia ez, mint amit mi csinálunk. Imre, ha maga nagy régész lesz egyszer a saját hazájában s én öregember... elvisz egy felfedezőútra... a föld alatti Magyarországon?

- Professzor úr, lesz belőlem valaha régész?

- Fiam, ahogy kezdi... talán. Két veszély van, két határkő. A felületesek és a nagyvonalúak egyik oldalon... s a kukackodók, akik nem is akarnak máshoz, mint egyetlen részletkérdéshez érteni, a másikon. Lehet, hogy magában lesz valami szívósság... érdeklődés, türelem. De ne felejtse el sohasem, hogy a mi expedíciónkban nekem magára elsősorban mint lovas postára lesz szükségem!

Nevet, dörzsöli kezét. Nézi a térképet, mely óceánok végtelennek tűnő kék mezői közé a földrészek barna foltjait veti ki. Ujja odaér arra a pontra, ahol a két kis kék cérnaszál között a magyar síkságot sejti: "Itt szeretnék egyszer ásni", mondja a mozdulat. Otthagyja félig telt csészéjét, kimegy.

Lovak és öszvérek közt válogattak. Imre oldalt állt, nézte a vásárt a guatemalai piactéren. Óriási kerek kalapos gauchók, szűk, rövid mellényekben, lábszárhoz tapadó, fémgombos nadrágokban, olyika kerek ezüst vagy aranyozott fülkarikákkal - itt álltak, hosszú vékony szivarokból pöfékelve, vállukon átvetett színes kendőikkel. A déli Amerika minden színárnyalatát fel lehetett fedezni a virágfüzérekkel, gyümölcshalmokkal dúsan megrakott bódék, sátrak, óriási színes ernyők, fedett vásárcsarnokrész külön városában. Ma lópiac volt, behozták a pusztai ménesek fiatal csikóit, kancákat, itt-ott délceg, finom vonalú méneket. Majdnem mindegyik eladó, pásztor, gaucho hordta az indiánvér erős nyomát, volt, akin a néger ősök eltörölhetetlen öröksége látszott, a vásárlók közt akadt alacsony sárga bőrű, vagy frissen bevándorolt, kék szemű észak-európai.

Ez a hátaslovak piaca volt, mert a teherhordást errefelé már jórészt teherautókkal bonyolították le, de minden jobb gazdának, a ranchok, a tanyák népének megmaradt egyetlen kedves "szerszámának" a hátasló. Különös, zajos kép volt. Az állatvásár szélén lacikonyhák sora állt, gyerekek szaladtak körös-körben. Egyetlenegy sem volt mezítláb: rongy- vagy spárgatalpú kis szandáljaikat lábukhoz kötötték, felkapták az eldobott szivarvégeket, s mozdulataikban, kelletésükben, finomkodó kézjátékukban mindenben utánozni igyekeztek a kissé színpadias viselkedésű felnőtteket.

Az angliai iskola óta nem került össze lóval s lovasokkal. Mielőtt eljöttek Mexikóból, lapozgatott egy könyvet, aminek az volt a címe: a "Pampák meghódítása". Persze, inkább a végtelen dél-amerikai síkságokra gondolt a szerző, mint Guatemalára... de emlékezett egy mondatra: "Az indián ember megítélése aszerint történik, hány lova van, s azoknak milyen a minősége. Ha egy indián gazda vagyonát próbálják lemérni, soha nem földje nagyságát, tehenei számát mondják... nem érdekes, mennyi fegyvere van. Mindig csak az számít: hány lovat nevel..."

Most itt látja őket, a cserzett arcú, majdnem egészen szakálltalan, erős pofacsontú, halványan rézbőrű lovasokat. A vásár szokása, hogy nyerget tesznek a szelídebb kancákra, s a vásárolni szándékozó felpattan rá, körbevágtat. Ilyenkor... mintha valami lovasmutatvány lenne, illik táncoltatni a paripát, a lovas kényeskedik nyergében, a lovas emberek helyi szertartásai szerint színészkedik. Ezt mindenki így tartja természetesnek, nevetnek, ha valamelyik pórul jár, s ledobja hátáról a ló, elpuffan a vásártér homokjában. De néha az idősebb csikókra is akad vásárló, vagy egy pohár pulqueért vállalkozik a lovas legény arra, hogy betörje a vevő szeme láttára. Ilyenkor megáll az alkudozás, minden szem műértő módjára rátapad a gauchóra, aki mosolyog - így kívánja szerepe -, mint légtornász a trapézon, amikor mázsás súllyal egyenget a szédítő magasságokban. A legény erővel s ügyességgel szelídíti a friss ló ellenállását. Valójában párharc, melyben nem mindig az ember marad felül.

Webb maga jött ki a szakértőkkel. Már megszerezték a kis teherhordó pónikat, öszvéreket, s néhány hátasló kiválogatására került sor. Webb két lovastisztet hozott magával, akik kitűnően ismerik a helyi lóanyagot, annak minden tulajdonságát, alkalmazkodását az őserdő körülményeihez. A tisztek rá sem hederítettek Imrére, aki szerényen meghúzódott Webb professzor árnyékában. Figyelte Webbet: ha spanyolokkal volt együtt, furcsa módon maga is spanyollá változott: anyjának nyelvén beszélt, ugyanolyan temperamentummal, lendülettel, őt magát is elkapta az a regényes előadásmód, mely főként a meszticeket jellemezte. A professzor most váratlanul feléje fordult:

- Imre, választhat magának egy hátaslovat!

Kétkedve nézett rá, de most a mosoly nem volt ironikus, inkább játékos, majdnem bocsánatkérő, hogy eddig kihagyták a vásárból. A fiú szeme felragyogott, egyszerre minden megtelt napsugárral. Webb mondott valamit az előtte hajbókolva álló nagygazdának, akinek méneséből válogattak, s a dús ezüstsujtásos gauchoöltözékben tetszelgő, kékesre beretvált, pomádé-szagú mesztic kitüntetést színlelő kézmozdulatokkal irányította Imrét a corralhoz, ahol lovai szabadon sétálgattak.

Szeme villanásával végignézte a fiatalembert. Kék szemű, szőke hajú - de nem angol. Van arcán valami a puszta embereinek erős vonásaiból, egészségéből, kemény, majdnem vad csontozatából. Halkan kérdezte:

- Ön angol?

Imre nevetett. Hányszor történt ez már vele, amikor hallották kiejtésének tökéletes angolságát, s mégis a szem kétkedve nézett arcára - nem tudta sehogy sem elkönyvelni Albion fiai közé. Megismételte, mint már annyiszor:

- Nem tudom... tudja-e, merre van Magyarország! Magyar vagyok...

A mesztic újabb lépést tesz hátrafelé, szívére teszi jobb kezét, másik karjával valamilyen ölelést utánoz, felderül arca:

- Uram, mily megtiszteltetés. Ott vannak a világ legjobb lovai - a mieink után! Nagy kitüntetésnek veszem, hogy ily kiváló szakértő keresi fel szerény ménesemet.

A ló, mely előtt megáll, persze nem hasonlít külsőleg sem színben, sem alakban Csillaghoz, s mégis, ahogy nézi - az arc mintha lassan átalakulna, a szem melegsége, az a bizalmas tekintet, ahogy gazdájára néz, majd rá. Imre néhány darabka kristályos cukrot vesz elő zsebéből, a ló megszagolja a ritka csemegét, s utána lassan, darabonként elnyeli.

A mesztic, Don Gabriel, elővezeti a lovat, kötőfékjével. Szól egy istállófiúnak, nyersen, gazda hangjával, a fiú nyerget hoz, zablát; percek múlva a kedves kanca ott áll, leendő gazdájára vár. Imre városi ruhában van, nem gondolt arra, hogy egyhamar újból nyeregbe kerül. A mesztic nevet egyet, széles taglejtésekkel mutatja, mily nagy megtiszteltetés lenne, ha a kitűnő idegen felpróbálná valamelyik lovaglónadrágját, különben is itt ez a szokás... ez már benne van a vásárban. A ló neve - egy pillanatig gondolkodik - Mansilla... így hívják! Az istállófiú - alacsony benőtt homlokú indián fiú, inkább dacos, mint alázatos - bevezeti a deszkabódéba, Imre félpesós pénzdarabot kotor elő, markába nyomja, amikor ketten maradnak. "Hány éves vagy?" - "Tizenkettő" - mondja a fiú. Imre, a kék szemű, szőke idegen "nagyúr", Juanito vállára teszi a kezét. Valami olyasmit mond: "én is..." elhallgat, mert érzi, kibuggyanna szeméből a könny, elfordul, míg ruhát cserél, s a fiú áhítattal nézi. Talán ez az első ember életében, aki kedves volt hozzá.

A ló mintha már türelmetlen lenne, vár leendő gazdájára. Közben Webb s a két tiszt közelebb jön a corralhoz, megállnak a léckerítés kiugrójánál. Egy kiskocsi érkezik a piactér szélére - Gracias s az expedíció fényképésze jött, ők is látni szeretnék a vásárt: ebben a percben ér Imre a lóhoz. Gombos, kényes lovaglónadrágban, sarkantyús lovaglócipő hozzá, melynek fűzős szára befogja lábszárát. Milyen rég nem lovagolt! Egy pillanat, míg megtorpan a ló előtte... Juanito fogja a kengyelt, mint ő, amikor egyszer-kétszer az állatorvosnak lovagolni vágyó vendégei érkeztek, s szolgálnia kellett nekik. S már fent van egy ugrással a nyeregben. Érzi: ketten vizsgáznak e pillanatban, a ló és a lovas egyformán.

Még néhány szem cukrot majszoltat a lóval, halkan mond néhány szót, s mintha csak véletlen történnék, megszorítja oldalát combjával, a ritmus... ló és lovas "kentauri" összeolvadásának majdnem titokzatos pillanata megtörténik. Imre érzi, a ló már nem ellensége, talán még kissé gyanakszik, de engedelmeskedni kezd, átveszi mozdulatainak biztonságát. Ahogy körbejáratja, lassan ügetni kezd Mansilla... majd gyorsulni fog a ritmus... édes, szédületes vágta, forduló, körbe, vissza, egyetlen játék, a nap kisüt, a szelek, ezek az édes szelíd szelek átveszik a rohanás zaját, süvöltenek fülébe, a képek összefolynak, érzi, mindenki itt, a corral szegélyén őt nézi, a szőke idegent, aki most egyszerre újra pusztai legény, vad pajtása a szélnek, mely fülében most orkánná dagad. Mintha látná, amint Gracias felemeli kesztyűs kezét, s int valamit, s a többi összefolyik ebben a vad, észvesztő vágtában, melyben meg-megtorpannak a palánk közelében, egy mozdulat, Mansilla fordul, nyerít egyet, tetszik neki a játék, itt-ott értelmetlenül menekülni próbál, ellenkezni, ágaskodik egyet, hagyja, most mindegy, jó ez a játék is, a két lábán táncoló paripa fékezése, s érzi, úszik bele a szélbe, hajadonfőtt, a nap rácsillan szőke hajára, s nincs más gondolata, csak ez a szédült, édes vágta, mely addig tart, amíg akarja, s mégis, lassít... újból átcsap ügetésbe, hogy szelíd lépéssé lassulva álljon meg Don Gabriel előtt.

Már ott állnak mind kis csoportban, mintha valamilyen vizsgáztató bizottság verődött volna össze a pályaszélen. Webb mosolyog, s a guatemalai tiszt széttárja két karját, beöleli a fiút, a mesztic lógazda lengeti malomkerék sombrero kalapját, tapsol, veregeti a lovat, mely remegve áll, s nagyokat fújtat. Don Gabriel szeme sarkából lesi, mit mond a fiatalember, akinek láthatólag nagy tekintélye van a komoly idegenek között. Imre ráteszi kezét a ló nyakára.

- Attól félek... nem lesz elég kitartó... - Apjával háromszor is részt vett a hídi vásárokon. Tudja: nem szabad dicsérni az állatot, amit valaki magának már kiválasztott. Ez bizonyosan így van a világ minden tájékán.

Don Gabriel sértődötten lép vissza: ez a nagy produkció önálló vásárszínjáték, melyet műértően élvez végig minden ott őgyelgő gaucho, versenytárs, lógazda, istállófiú. Kesztyűs keze végigfut a paripa vékonyán, mintha szeretettel s méltatlankodva kérne bocsánatot tőle, hogy ilyenféle feltevést még csak meg is mer kockáztatni az idegen, de mindezt mosolyogva, szeme sarkából, hisz ő is tudja: Mansilla tetszik a fiatalúrnak.

A tiszt beszélgetést kezd Don Gabriellel: mindketten meszticek, mindketten büszke guatemalai polgárok, akiknek ki kell tenniük - bármilyen szolgálatot teljesítenek - az idegenek előtt. Valamilyen csodálatos alkudozás folyik, melyben nincs szó pénzről, mintha csak azt vitatnák meg: elfogadhatja-e a professzor ajándékba ezt a csekélységet, amit Mansilla jelent, s megválhatnék-e Don Gabriel attól a kincstől, amit istállójának szeme fénye, Mansilla képvisel. Gracias lassan-lassan közelebb jön. Fehér ruhájában olyan karcsú, mozdulatai valamilyen ritka, egzotikus növényevő állatra emlékeztetnek. Az egész kép varázslatosan szép és idegen: tűző nap, óriás kaktuszok, a piactér szélén kis petárdákat robbantó felnőtt férfiak, akik így ünneplik a búcsút vagy születésnapot, s mindenünnen már a lacikonyhák fűszeres füstfelhője száll.

Webb kiveszi csekk-könyvét. Két ujjal megfogja a mesztic paszomántos mellényét, egy lépéssel elvonja a színpadszerű tömegjelenettől, s emlékezteti arra, hogy valójában - lókupec. Most heves, fojtott, majdnem néma vita következik. Webb töltőtolla meginog, lecsap, mintha a végzet pálcája lenne, majd sebesen szántani kezd a dombornyomásos fehér lapon. A nagy produkció véget ért: Don Gabriel is csak ember, kifullad ebben a szertartásos, hagyományszerű alkudozásban, melynek egy-egy felvonását az ősi, csodálatos árunak, a lónak elővezetése alkotja, majd jön a próba, a csepülés-dicsérés intrikajátéka, hogy a szenvedélyek hegyéről leszakadjanak az egyezkedés lankáira, elcsitulnak a szenvedélyek, dörgő parolát váltanak, míg a csekklap átszalad a mesztic kezébe, s Webb kissé unott, de szertartásos arccal hívja áldomásra az egész társaságot a szomszédos ivóba, mert jól tudja, Don Gabriel nemzeti büszkeségén csorbát ejtene, talán az egész vásár örömét lerontaná, ha nem emelhetné poharát ékes beszéd kíséretében a kitűnő lóvásárt ejtett idegenekre. Juanito ott áll, kezében a kantárral, parancsra vár, hogy elvezesse a lovat. Imre odamosolyog rá, s halkan mondja a gazdának: - "Szeretném, ha ő is jönne velünk, őt is illeti áldomás jól gondozta a lovat". - A mesztic felkapja szája szélét, mint aki most veszi észre, hogy ez a fiú valójában létezik - ember, emberi lény. Morog egyet, köp szivarja mellett, mely most igazán mindent jelenthet, s kényszerű mosollyal mondja: lehet. Így indul el a lóvásárlók s kupecek társasága a nappali tűzijátékok pufogásától zajló, színes paprikafüzéres vásári ivó felé.

Ha az északi szél belekapott a fák koronájába, úgy hullámzott a rengeteg, mint zöld tenger. El Rematéból - ahonnan indult a karaván - közel hatvan kilométert kellett Tikalig megtenni, részben teherhordókkal, részben öszvérháton. A chiclerók, a gumigyűjtők keskeny csapást vágnak az ősrengetegben: ösztönük szerint igazodnak óriás caobaofák, cédrusok, pálmák, gumifák alján, folyondárok, indák, aljnövényzet rengetegében, ahol a bozótkés, a machete az egyetlen szerszám, mely segít kiszabadulni, utat találni ebben az ezer halálos veszedelmet rejtő rengetegben.

A szél északról fújt, kicsit megdöntötte a koronák tengerét, s némi hűvösséget árasztott a "zöld pokolban", ahogy ezt régi gyarmatiak nevezték. A névtelen gumigyűjtők csapása volt az egyetlen irány, jobb, mint a mágnestű, mely állandó segítőtárs volt ebben az úttalan vadonban. Az öszvér megtalálta a csapást. Aki valaha öszvér hátán indult el a vadonba, rövidesen érezte: ettől a ritmikus, de végtelenül egyforma imbolygó mozgástól - ha már órákon s órákon át tart - émelyegni kezd, összeszorul a gyomra, majdnem olyan ez az állapot, mint a tengeribetegség. Ez a szorongás kezdődik a nyelőcsőnél már, egy falat ételt nem bír lenyelni az, aki szenved az ősbozót hullámzásától, a mindig ugyanegy látványtól, ettől az egymásba boruló növényvilágtól, mely alatt évezredek, tízezredek elkorhadt rétegei teszik nesztelenné, puhává az erdei humuszt.

Ezt nem lehet a szumátrai bozóthoz hasonlítani, az... ott mozgalmasabb volt, hatalmas vadak szántották, élt az erdő, hangja volt, hatalmas tisztások szakították meg, és sokkal, de sokkal alacsonyabb volt, nem nőttek így égig a fakoronák, igen, valami vidámabb s barátságosabb képe volt, változatosabb színekben, sűrűbbek a beeső napfoltok, az élők apróvilága színesebbé, tarkábbá tette a képet, mint itt. Itt valami megmagyarázhatatlan komorság, szomorúság telepedett rá az őserdőre, mintha nem lenne ennek a bozótnak millió élete, páfrányok, faóriások, madarak, apróvadak, rovarok, virágok...

A csapás oly keskeny volt, hogy csak egymás mögött szorosan baktattak az öszvérek. A lovakat kantárszáron vezették: ezek az erdőhöz szokott szívós állatok sem bírták volna áttörni lovasukkal az erdőt, azzal a pontos szívóssággal, körültekintő gonddal, ahogy azt az öszvér teszi. A csapás keskeny volt, s a tudósok, technikai szakemberek, újságírók, fotográfusok elragadtatva, csodálva figyelték a természet e páratlan, semmivel össze nem mérhető nagyságát. Az égnek érő fakoronák alatt a bozóttól kiharcolt keskeny ösvényen haladva, a dzsungel káprázatos virágcsodái nyíltak, ritka madarak csaptak le, s az aljnövényzet környező világában az apró állatok csodálatos sokfélesége osztozkodott minden tenyérnyi helyen. De már egy óra múlva mindenki kimerült volt, fáradt... talán fáradtabb, mint a teherhordó, aki húsz-huszonöt kilós terhével biztosan, cseppet sem fáradtan vagy lihegve baktat spárgatalpú szandáljában. Az öszvérhát imbolygott, s végül mindenki kimerülten törölgette ettől a gyötrelmes semmittevéstől homlokát, elpetyhüdt a nyeregben, legszívesebben legurult volna, beletemetkezni az ősvadonba, mint ahogy hóban botorkálót lassan megfog, lehúz, altat az ólmos, fagyleheletű fáradtság.

A professzor középen haladt. Ha felemelkedett nyergében, néhány munkatársat megfigyelhetett. Látta, amint a nagyvárosi újságíró, akit New York-i lapja azért küldött, hogy elsőnek számoljon be a "felfedezésekről", s a riporter, akinek majd meg kell örökítenie a bozótból kibányászott csodát, lihegve törölgetik homlokukat, ledobják magukról az inget, hogy meztelen felsőtestük könnyebben párologjon, s közben idegesen, kapkodva hajszolják a bozótbeli szúnyogvilág, légyfélék száz tarka fajtát. Harmadik volt Imre, utána kocogott Gracias. A lány szűk, gombos nadrágban, kerek kalappal, férfinyeregben, oldalán az elmaradhatatlan pisztolytáska, másik oldalon kés: a szelíd Gracias most benne él az őserdőben, átveszi ritmusát, arca kifürkészhetetlen, szellemszerű. A teherhordók, persze, megérzik... megismerik azonnal benne saját fajtájukat, de azt látják, a señorita a fehérekkel... az urakkal, a caballerókkal tart, fegyvert visel, ha kell, angolul beszél. S messziről jött, Mexikóból, ahol lehet, az indiók az urak.

Gracias öszvére, ha egy kicsit félrelépett, vagy egy nyomnyira elhajlott, Webb láthatta Imrét is. Mintha utálkozva ülne öszvérháton, s vágyódnék Mansilla után... mintha nem értené meg, hogy a paripa nem kényelmes utazóeszköz az ősvadonban, s amúgy is riadtabb, kényesebb, alkalmatlanabb mindaddig, amíg nem törnek át a vadonon, s nem érnek el a "tizenhárom spanyol mérföld" végén útjuk végcéljához. Úgy számították, harmadik nap délutánján Tikalban lesznek, így két éjszaka várt reájuk a vadonban. A teherhordók, málhacipelők előtt jártak a machetés emberek, akik tisztították - amennyire lehetett - a múlt esztendőben vágott chicleró ösvényt, s bozótkéseik nyisszentő hangja, az ütemes parancsszó, a suhintó-csattanó penge, mind beleveszett ebbe a nehéz, áthatolhatatlan sűrűségbe, melyből - úgy érezték - talán nincsen is menekvés. De Imre jobban bírta az újságírónál s a fényképésznél. Nem izzadt, keveset mozgott, nem törölte arcát, nem fulladozott, nem pirult ki kelleténél jobban az arca, keveset ivott. Webb professzor ezt így láthatta, s magában majdnem bámulta ezt a fiatal legényt, aki úgyszólván minden előkészület nélkül, minden különösebb felszerelés, előtanulmány nélkül - nekivágott a tikali bozótvilágnak.

A füttyszó erősödött: az ágak közt már csak itt-ott rézsút tört be napfolt, a trópusi este közeledése előreküldte az éjszaka árnyékait. Ahol néhány, talán pár esztendeje lezuhant óriásfa mentében csak aljnövényzet burjánzott, de még csak a többihez képest csemetefák dugták ki fejüket a humuszból, ott serényen dolgozott a machete kés, s fél óra múlva már a hihetetlenül ügyes indiánkezek megteremtették az egy éjszakai tábort, ahol felütik másnap hajnalig a sátorfájukat.

Nem volt nagyragadozó, melyet el kellett volna űznie a tábortűznek, a szumátrai tigrisek helyében itt kis bestiák, kíváncsi majmok s egy-egy nagyobb állat - talán puma - üthette fel fejét. A teherhordó indiánok úgy ültek a tűz mellett, mintha maguk is bálványok lennének, ünnepélyesen, kevés mozdulattal, méltóságteljesen. Éles, erős arcélük, sima fekete hajuk, tarka kendőik egybeolvadtak, bálványszerűvé tették őket, s ehhez járult mozdulataik lassú, meggondolt ritmusa. Keveset beszéltek, maguk között sem engedtek fel, néhány fiatalabb éneke is elhalkult. Nem értették Gracias anyanyelvét, s ezért vele is spanyolul beszéltek, azon a töredékes, torokhangú, kevés szavú nyelven, melyet használtak, ha idegenekkel, fehérekkel hozta őket össze a sors. De Gracias mégis az övék volt, hiába jár úri kalapban, revolverrel.

- Miért jött ide, Señorita? Zavarni a régi isteneket? - Az öreg machetés, aki a tűz fényénél valóban rézbőrű, hosszú, inas alkarját előretolta Gracias felé, kérdően nézett a lányra: miért?

A lány egy pillanatra hallgatott. Kivette tárcáját, s cigarettát kínált az öreg felé. Egy percig mind a kettő némán fújta a füstöt. Imre néhány lépésnyiről figyelte a jelenetet, egy fához támaszkodva. Gracias előrehajolt:

- Bátyám, mi megtisztítjuk emlékeinket, kiszabadítjuk a föld alól, majd maguk (nem "te"-t mondott, ahogy szokás indio paraszttal beszélni itt az uraknak, hanem ahogy egymást tisztelik a spanyolok) segítenek gyéríteni a bozótot. Ha laktak is gonosz szellemek bennük, egyszerre kimennek... Amit az ősök itt hagytak, s amit megőrzött az erdő, most megint a miénk lesz, bátyám!

- Miénk?

- Mi most így jövünk, öszvérháton meg gyalog... ahogy lehet. De hallottam, hogy nemsokára repülőgépek is fognak járni erre. A fővárosból lehet majd - úgy mondják, egy-két év múlva - Tikalba repülni. S akkor minden indio láthatja ősei dicsőségét, s nem kell semmi fehér előtt szégyenkeznie.

- Kisasszony, furcsa a te szájadban az ilyen beszéd. Ilyenfélét mi itt ritkán hallunk! Mennyi földje van apádnak?

- Az apám orvos. A betegségeket gyógyítja a városban. Nagyapámnak, aki sokkal öregebb bátyámnál, még megvan a földje. Egy barlang van a közelben, abban évezredek óta denevérek tanyáztak. Ezt nagyapám felfedezte. A barlang földjével trágyázta kertjét. Neki volt mindenből a legszebb. Eladta a városban. Ebből taníttatta apámat. Apám taníttatott engem. Van bátyámnak fia?

Az öreg nevet, odvas szájüregébe becsap a fáklya lángja.

- Három. Egyik most katona. Az már ír és olvas. Újságot is tud olvasni. Ha hazajön, mindig olvas. Ért a géphez. Ő küldi a sürgönyöket. Nálunk is... De már nem akar falubeli lányt elvenni. Városi kell neki. S annak a városi lánynak az anyja fekete volt... néger. Ilyen szégyen... ilyen szégyen...

Gracias feláll, érzi, hogy Imre hallja a beszélgetésüket. Majdnem szégyenkezve fordul felé:

- Mint ahogy itt, az erdőben rétegek és rétegek élnek egymás alatt... az óhazából jött spanyol a már itt született kreolt nézi le, a kreol a meszticet, a mesztic az indiánt.. az indián nem tekinti egyformának a négert, mindenki irtózik a sárgáktól... és mégis keverednek, akinek csak egynegyed négervér van ereiben, már különb, mint akinek ugyan fehér dédapja volt, de anyja kínai, s a többi mesztic vagy mulatt... - Micsoda ostobaság... micsoda ostobaság! S még mindig nem lehet kiirtani, látja, ez az öreg odavan, mert a fia mulatt vagy zambó nőt akar elvenni... Maga nem érti ezt. Ilyen szőkén, ilyen kék szeműen idejönni... Európából. Most mondja meg, maga mire gondol, hogy érez. Mondja meg, egészen őszintén...

- Egészen őszintén?

A fáklya fénye Imre arcába esett: a lány látta, amint egyszerre elpirul, egészen haja tövéig. Egy pillanatig hallgatott, közelebb ment Graciashoz. A lány nem válaszolt, nézte, azzal az átható, különös tekintettel, melyről Imre úgy érezte ebben a pillanatban: a lélek gyökeréig lát le. Angolra fordította a szót:

- Gracias, a maga apja orvos, nagyapja azon a földön gazdálkodott, ami az övé. Én úgy születtem, hogy még volt egy kis házunk a város szegélyén, de már azt is eladta apám, aki szolga ma is a város szolgálatában. Lovas pásztornak szegődtem az egyetlen pusztára, ami egész Európában még megmaradt. Érti? Semmi más nem volt az enyém, mint az a kék köntös, amiben a ménest őriztem. Ha nem jön el a pusztára Tamás... ma is... Érti? Mire legyek büszke? Hogy szőke a hajam? És aztán? Nálunk a felének szőke, felének barna meg fekete, meg vörös... ki törődik vele? Azzal törődnek, hogy kinek van földje, s mennyi marhája s hány gyereke hozzá, hogy nevelje... s az urak? Ott is ugyanolyan rétegek, mint ahogy maga mondta... az őserdőben... egymás fölött, egymás alatt, a legalsó nehezen... nagyon nehezen veheti csak a lélegzetet.

- Mondja... nem érezte... soha nem érezte még itt, hogy maga felsőbbrendű? Nem... nem úgy, hogy akarta... hanem az ösztönén keresztül. Ahogy ez az öreg irtózik attól a félnéger lánytól.

Már egészen közel álltak egymáshoz.

- Gracias. Még soha senki nem volt olyan nagyon közel hozzám, mint maga. Mintha most nagy-nagy értelme lenne annak, hogy itt vagyok. Mintha minden másképp lenne... Érzi, Gracias?

Hátrahajtja fejét. Ő is hajadonfőtt áll, a nagy kerek kalap lekerült mindkettőjükről. Gracias kiveszi kését, megkarcolja a ceibafa kérgét, melyhez támaszkodnak.

- Tudja, Imre, hogy a régi mayáknak nem volt jelük... írásjelük a szerelemre?

Imre hátrakapja fejét. A lány elneveti magát.

- Maguknál milyen jelet használnak?

A fiú emlékezik a nagyerdei padokra, melyeket virágos szívek éktelenítettek el, benne ilyesmi: Jóska és Manci. Átfogja a lány csuklóját, vezeti kését: a vöröses, friss sebű fakéregben felfehérlik gyantát gyöngyözve egy matematikai "végtelen" jel, s alatta stilizált szív, s alatta csupa nagybetűvel: TIKAL.

- Ha majd utánunk jönnek új expedíciók, s látják: törhetik fejüket az archeológusok, mit jelent ez a jel...

Próbál nevetni, kényszeredetten, de a lány sápadtan és kifürkészhetetlenül néz előre az őserdőbe, egy iszalag hajáig kacskaringóz, egy kis falka majom végigugrándozik a fákon, ágról ágra, utánuk hullnak vadgyümölcsök, tobozok, itt-ott gyanús "szenteltvíz" csurran: mindez még mélységesebbé teszi a csendet, még félelmesebben borul reájuk a ceibafa árnyéka, csak a fáklyafény hasít ki kis vöröslő háromszöget az egymásra türemlő fekete rétegekből. Még mindig fogja kezét. A lány nézi.

- Nem jelkép-e, Imre, hogy kés van a kezemben? Nem fél egy lánytól, aki jár a saját útján, kést hord - és indián? Mondja ki, Imre, csak azért jön felém, mert egyedül van, menekült... nincs senkije. Ott talált. Mert próbáltam segítségére lenni. Mert észrevettem, milyen egyedül van? Ugye, ezért?

- Próbálja az én nyelvemen megtanulni, Gracias, azt az egyetlen szót... az első szót, amire biztos minden magyar megtanítja a szerelmesét. "Szeretlek." Ha kimondja... Így... még egyszer... várjon, belevésem késével a fába... nem mondhatja: nem tudja elolvasni... nem mondhatja: nem tanulhatja meg reggelig.

A ceibafa könnyen foszló kérge engedelmesen feslik fel az egykori örök bicskaforgató kis pásztor pengéje alatt. A nagybetűk engedelmesen illeszkednek a szívkeretbe, Imre ujjával tisztítja a rátapadó kéregfoszlányokat. Gracias áll, nézi a munkát! "Hosszú szó", mondja mosolyogva, de úgy, hogy amikor az utolsó két "ek" betűvel is elkészül, látja, könnyes Gracias szeme. Halkan, nagyon halkan kezdi mondani, mély torokhangon, akadozva, szótagolva... kétszer... ötször, tízszer, s egyszer szó közben félbehagyja. Két ujjával megsimítja Imre arcát. "Okosnak lenni" - mondja, mintha csak önmagához beszélne. Rámosolyog Imrére, előveszi kis oldalzsebéből az elmaradhatatlan ajakrúzst, mintha csak valami különös szertartást végezne, lassan, egyenként ezzel a fáklyafényben ciklámenszínűvé változó színnel élénkíti fel a kilenc nagybetűt.

Webb jókedvű. Ez kiszámíthatatlan nála, most vidáman ül ódon stílusú turistaruhájában, csavaros lábszárvédőjével, hagyományos panamakalapjában, botjára támaszkodva, fegyver nélkül. Valaki épp kérdezhette tőle, talán a riporter vagy valamelyik ifjabb munkatársa, mi a múltja Tikalnak, mert erről beszél. Egy pillanatra felnéz, amikor megszaporodik a kör - odatelepedik Imre és Gracias, a teherhordók, machetés emberek köréből is átjön egy-egy fiatalabb férfi, meghallgatni annak az öregembernek szavát, akit maguk között varázslónak tartanak.

- ... Az itzák népéről a fehér emberek közül alighanem elsőnek Cortés hallhatott valamit. Miután elfoglalta az azték birodalmat, berendezkedett a romba dőlt fővárosban, melynek ostromát ő irányította. Elunta magát. Negyven körül lehetett, még talán annyi sem. A lényében levő olthatatlan kalandvágy - szebb szóval: kutatóvágy... arra ösztönözte, hogy fedezzen fel új, ismeretlen területeket. Próbáljon több... még több aranyhoz jutni, még több lelket megnyerni az új hitnek. De ahogy előttem él az az ember, annak nem volt más fontos, csak a dicsőség, s szomjazta az ilyen emberi megpróbáltatásokat. Kis csapattal indult el a mindenható kormányzó, a császár személye... erre az útra, úgy emlékezem, talán 1524-ben, s magával vitte az elfoglalt birodalom utolsó fogoly császárát, Guatemozint. Még útjának elején érte el az itzák királyának, Kaneknak küldöttsége: a király maga akar találkozni ezzel a sápadt arcú emberrel, akit az indiánok végtelen földjén már mindenütt a Malinche néven ismertek. Cortés megvendégelte a követeket, majd egy nagy folyó mentén megvárta magát Kanekot.

Még nem tudta, hogy minden itza királyt mindig Kaneknak hívtak! Sötét őserdőben mentek a spanyolok, talpig páncélban. Maga Cortés így írta híres Ötödik Levelében királyának: "Olyan volt az árnyék, felség, hogy a katonák nem látták, hová teszik a lábukat! S eljött maga Kanek király is sziget-, vagy inkább félsziget-országából, nagy kíséretével. Ez a mayák egy elszakadt törzse volt, mely sokáig, nagyon sokáig megőrizte a függetlenségét." - S Cortés, ahogy szokta, ünnepélyes nagymisét mondatott vendége tiszteletére, zenekara játszott, s a katonák énekeltek, kórusban, s Úrfelmutatáskor lőttek muskétáikkal. Az itza királyt annyira elvarázsolta a spanyolok zenéje s éneke, hogy könnyes szemmel kérte Cortést: jöjjön el fővárosába, hogy népe hallhassa ugyancsak... ezt a csodálatos muzsikát. Az alvezérek óvták Cortést. Bizonyosan csel van a király szavai mögött: kelepcébe akarja csalni Mexikó meghódítóját. De Cortés nem tágított: Kanek azt ígérte, ha eljön, megkeresztelkedik népével együtt. S ez volt a legfőbb ígéret, ami Cortést arra bírta, hogy zenészeivel s maroknyi kíséretével együtt beüljön Kanek dereglyéibe. S a király megtartotta szavát. Úgy maradt fenn az emlék: Kanek ezüstös falú, hófehér stukkós palotájába vezette a spanyol conquistadort, a város nagyterén mutatta be Cortés papja a szentmise-áldozatot, a zenészek fújták rézszerszámaikat, s a katonák, akiket magával hozott, a vezérrel együtt énekelték a gregorián szólamokat, s Kanek megint könnyezett, s utána az atya megszórta szenteltvízzel mindazokat, akik a nagytéren tartózkodtak, s ezzel - minthogy sietniük kellett a kis sereghez, visszafelé - nagyjából véget is ért a keresztelési szertartás. Három fakeresztet emeltek - ma is úgy hívják: Las Tres Crues, ezt a helyet -, és siettek vissza, magukra hagyva Kanek királyt, a már V. Károly hűbéri népéhez tartozó, megkeresztelt itzákat.

Ez az őserdőbe rejtett világ messze volt Mexikótól, s az itzákat és a környékbeli népeket nem is nagyon háborították a spanyolok vagy százhetven évig. Egy Avendaño nevű tudós férfi vezetett egy háromtagú "bizottságot", szerencsére nem mulasztotta el leírni, mit látott küldetése alatt.

Kaneknál, a maya királynál járt követségben, hogy megújítsa a királlyal az egyezséget, amit ősei a spanyolokkal kötöttek. A király, amikor ez a követség befejezte működését, úgy döntött, hogy fia és lánya kísérje vissza az idegeneket. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés részéről. De a kíséret nem tartott, úgy látszik, túl hosszú ideig, mert Avendaño és társai nemsokára eltévedtek valami romoknál. A teherhordók is elhagyták őket, s így 1696 februárjában, valamilyen ösvényt követve, elérkeztek egy őserdőbe veszett városba. Ahogy leírja, egyszerre hatalmas, piramisszerű épületek közé kerültek, egyik-másik palota romokban hevert, mások még álltak, különösen ott, ahol nem ment tönkre a tető. A falakat ívek szakították meg. Itt töltötték az enyhe február végi éjszakát, reggel folytatták a felfedezést. Kőből faragott lények szobrait találták meg, melyek ledőlve feküdtek az őserdőben, majd kikutatták azt az épületet, melyek ők "palotának" neveztek, ez volt a legdíszesebb, itt hat láb magas szobrokat találtak. A követség egyik tagja tudott valamit rajzolni - tudósunk parancsára lefestette, mint ahogy írja, "mindkét nembeli alakok" szobrait.

Másnap is folytatták a felfedezést: összesen tizenegy szobrot találtak. A külső lépcsők segítségével közelítették meg a paloták legfelső részeit. Avendaño nem telik be az egykori építők s szobrászok művészetének dicséretével. Persze, nem hiányzott a felfedezőkből a kincskereső szenvedély sem. Szökőév lehetett, mert február huszonkilencedikéről keltezi jelentését, amikor betörtek egy palota belsejébe, a romos részeken átmászva. Úgy írja, abból a célból mentek ide, hogy lássák: vannak-e itt bálványok vagy olyan kincsek, melyeket ide rejtettek egykor hatalmas urai a palotának.

Összenéztek a hallgatók: a kopasz, csúcsos fejű emberből úgy áradt a szó, mintha nem is ő beszélne, hanem megelevenednék a negyed félszáz éve erre járt Avendaño páter, s tollba mondaná jelentését. Gracias odasúgta a riporternek:

- Mindent így tud... minden szöveget, szóról szóra. Csak nagyon ritkán mutatja. Azt mondja: nem érdem a memória. Én ismerem a szöveget... kezemben volt az eredeti. Szóról szóra idéz belőle!

Mintha valóban boszorkánymester ülne velük szemben a tűz körfényénél: mintha valami francia vígjátékból lépett volna ki a professzor, az esetlen földtúró, a komikus régész figurája, csavaros lábszárvédőben, panamakalappal. S most felveti fejét, kicsap a hideg, metsző tekintet, melyet csak az értelem ereje forrósít. Hirtelen felemeli hangját: most az egykori barokk pap hangja átalakul a romantikus kor rajongójává, s szavai nyomán megjelenik Modesto Mendéz városi tanácsos, aki 1848 márciusában indult el egy bizottság élén, hogy felkutassa Tikal emlékeit.

"... Újból szakadt az eső, s így értünk oda, bőrig ázva, délután három felé... ahogy mentünk, egy-egy darab régi követ találtunk, s a dombok színe is változott: természetesen szorongás fogott el bennünket, hogy annyira áhított célunk felé közeledünk. Röviddel utóbb kezdődött az emelkedő, s a magaslat tetején felfedeztük az első palotát, mely oly csodálatos perspektívát nyújtott, hogy társaim egyike sem tudott ellenállni elragadtatásának. Igen, nemes büszkeség töltötte el mindnyájunk szívét: sikerült néhány nap alatt megtenni az utat, mely lehetővé teszi, hogy meglássuk nagy őseink műveit. Még nagyobb lelkesedéssel közeledtünk, s már rátehettük lábunkat egy gyönyörű lépcső alsó fokára: nem volt könnyű felhágnunk rajta, romok és szakadékok tátongtak a romlás nyomán: nemcsak a földrengések okozták mindezt, hanem a fák is, melyeknek itt rombolt gyökere. Végre elértünk a lépcső legfelső fokára. Megmértük hosszát és szélességét... majd alakokat láttunk, ezeket kifaragták a falból, melyet a legfinomabb habarcs borított. A palotát s alakzatait mindjárt papírra vetettük, s ez volt gyűjtésünk kezdete.

27-én a kormányzóval s néhány társammal a szemben levő palotát kutattuk ki. Itt nem találtunk alakokat a lépcsőkorláton, ennek ellenére felhágtunk a legfelső magasságig. Ez az épület sokkal romosabb volt a másiknál, de néhány szobája egészen épen maradt, lakni is lehetett benne. Nem találtuk nyomát faajtóknak, csak szellőztetőnyílásokat építettek... Bent, a szobákban sok helyen találtunk írásos ábrázolásokat, állatfejeket, melyek semmiféle ismert állathoz sem hasonlítottak... Ugyanakkor felfedeztünk öt-hat láb magas kőfigurákat. Ezeket kellett megtisztítanunk, én magam kezdtem hozzá nagyon-nagyon óvatosan, hogy megszabadítsam a rátapadó földrétegtől, mely - ki tudja - hány század óta borította el... ezután még tizenegy szobrot sikerült kiásnunk, mindegyikük emberarcot viselt... Minden időnket azzal töltöttük, hogy felkutassuk ezeket a szobrokat - hiszen olyan személyeket ábrázoltak, akik nyilván civilizációjukkal s nagyságukkal őrizték meg annyi névtelen századon át mindmáig emléküket. Míg ezen gondolkoztunk, lassan lebukott a nap a hegyek mögött, s mi aludni készültünk, anélkül, hogy többet tudtunk volna arról, mily korban is élhettek s milyen fajhoz tartoztak azok, akik e csodákat készítették."

... Igen, alig ötven év múlva, 1859. május 21-én így fogalmazza megjelentését az újabb expedíció vezetője:

"... Amikor először jöttem ide, nem is gondolhattam arra, hogy milyen komoly munkát fejthetek ki ebben az óriási romvárosban, hiszen hatalmas előkészítő munkát igényelt mindez: csupán szemrevételezni igyekeztem a helyet, s a legfontosabb részletekről rajzokat s terveket készíteni, s olyan fényképeket csinálni, melyek nem igényelnek különösebb beállítást... Érkezésünk utáni napon kezdődött a romok megvizsgálása, a fák ritkítása, hogy módomban legyen fényképezni... Sajnos, azok az indiánok, akiket San Joséból hoztam magammal, kitűnő evezősök voltak a tavon, megállták helyüket, mint teherhordók, de már nem értettek semmit a fadöntéshez, sem pedig az eltemetett emlékek kiásásához...

Én azonban semmit sem tágítottam, s bekvártélyoztam magam abba a kétemeletes épületbe, mely szemben volt az V. jelzést kapott északi nagy templommal. Az első emeleten levő helyiség, beugróival s hatalmas kőpadjaival kitűnő pihenőlehetőséget nyújtott a fáradt utasoknak.

Ha elhagytuk ezt a palotát, innen már könnyen megközelíthettük a főteret..."

Váratlanul indián tűnt fel a tisztáson; először csak a mellén levő ezüstérmet futotta be a rőt láng, majd felkapaszkodott arcára: az arc időtlen volt, mintha nagyon-nagyon rég faragták volna sötétvörös márványba. Hajadonfőtt állt, kalapját kezében tartotta, másik kezében hosszú, hegyes végű bot, oldalán revolvertáska, amit ritkán hord indián, legfeljebb akkor, ha hivatalbeli. Webb, a mesélő vette először észre: ez a látszólag szórakozott, gondolataiba burkolózó tudós, annyi év tapasztalata után ösztönében neszeli az őserdőt, megérezte, hogy egy szempár... figyelő tekintet pihen rajta... megérezte, mint a dzsungel emberei.

A professzor felállt, kitárta két karját, így hívta magához a látszólag váratlan vendéget, fehér embernél szokatlan barátsággal ölelte magához, egész arcán szétáramlott az őszinte öröm, most nem ült rajta semmi irónia.

- Don Bartolomé... - kezével széles félkört írt le, melybe minden munkatársát, az expedíció minden tagját befoglalta, s megadta az indiánnak a "Don"-t, ezt a hagyomány s íratlan törvény szerint színes embereket csak kivételesen megillető megszólítást.

"A chiclerók királya" - mondta halkan Gracias, aki jórészt ismerte a professzor levelezéséből, telefonszavából mindazokat, akik bekapcsolódnak az expedícióba.

Az indián meghajolt Webb előtt, nem nyújtott kezet, kissé úgy állt előtte, mintha katona lenne, s feljebbvalóját tisztelné.

- San José község alcaldéja, polgármestere... ezért az ezüstérem a mellén... úgy mondják, ő a peteni vidék leghíresebb bozótkutatója. A professzor mindig magával viszi, ha erre jár expedícióra. Mint gumigyűjtő évtizedeken át járta az őserdőt.

- De hogy került ide ez az ember? - kérdi Imre.

- Bizonyosan kiszámította, hogy merre lehet... hová jutott estélig a társaság. Ő alighanem rövidebb csapást választott, talán egy-két óra alatt ideért San Joséból, míg mi egész nap jöttünk, öszvérháton.

Webb a kis társaság legnagyobb kincseinek egyikét kínálja, ritka italt: jégbe hűtött sört - a hűtőszekrényben, melyben vegyszereket tartanak, néhány palacknyi ital is elfér. Imre figyelte ezt a mozdulatlan arcot, melyet kicserzettek az évek, s mint évgyűrűk szántották fel a forradások, távoli erdei kalandok emlékei.

A professzor sátrába hívta Bartolomét, villanó fény cikázott: a fotóriporter reflektora, s - emberi hiúság - az indián arcán, szája szegletében most parányi mosoly bujkált, tudta, hogy a fehér ember tiszteletének ez a gépkattanás egyik legismertebb jele.

Mindnyájan holtfáradtak voltak az egész napi dzsungelúttól, nem volt kedve senkinek leállni főzni, így elfogyasztották konzervvacsorájukat, mindenki megkapta a maga italadagját. Az állatokat beállították a tűzrakásokkal védett körbe, nehogy mégis megtámadja őket valami éhes ragadozó, kiállították az őrszemeket, előkerültek a hálózsákok, a machetés emberek úgy-ahogy megtisztították a túl sűrű indáktól, folyondároktól, páfrányoktól a földet, s a szelíd, csillagos trópusi éjszakában úgy, hanyatt fekve mindenki rendezhette gondolatait, míg nem nyomta el a mély, zuhanásszerű álom az illatot lehelő fák koronája alatt.

Gracias külön kis sátrat kapott; a férfiak jórészt kint feküdtek, hogy lehetőleg egy-egy darabka eget is lássanak, jusson nekik valami a csillagokból. Imre egyszerre hallotta, hogy Webb halkan szólítja, mint aki nem akarja megzavarni a többiek álmát. A pusztai legény ébersége, gyors mozgása még benne maradt ösztönében, talpra ugrott, már bent is volt a sátorban, melyben az expedíció vezetőjének hevenyészett fekhelyén kívül összehajtható asztal, néhány tábori szék volt, az asztalon egy térképvázlat, néhány berajzolt vonással.

- Imre, azt szeretném, ha vállalná ezt a megbízást: még hajnalhasadás előtt, amikor Don Bartolomé szól magának, ketten elindulnak oda... azon az úton, amit a mi kedves barátunk mutat. Néhány órai járás, hajnalban hűvösebb van, jobban bírják, nem lesz veszélyes. Azt szeretném, ha feltűnés nélkül történnék, lehetőleg ne vegye észre senki. Magának, édes fiam, át kell kerülnie San Joséba, ahol nincs postahivatal, viszont ott van a lova. Felül rá, s beviszi ezeket a sürgönyöket az onnan talán húsz kilométerre levő legközelebbi postaállomásra, s ott feladja... Érti? Arról van szó, hogy akkor nem előzhet meg bennünket senki. Ez... ez egy kis emberi gyengeség, de az vesse rám az első követ, aki még nem járta soha meg... hogy orra előtt, egy pillanattal a felfedezés előtt valamilyen alkalmi kutató, véletlenül odavetődött vadász... kincskereső, mit tudom, miféle ember - meg ne előzze. Bartolomé a mi barátunk. Azt mondja, hogy ő sem egészen véletlenül járt arra: a peteni katonai szakasz három katonája vadászni ment... Pedro Caal volt a vezetőjük... valamit láttak, ami egészen megzavarta ezeket az egyszerű indián katonákat, s szóltak Don Bartolomé-nak, akivel vagy két hét múlva összetalálkoztak. Csak nagyjából tudták megjelölni az irányt, hiszen ők a vadat kergették... de Ortiz barátunk - igen, Señor Bartolomé Ortiz most már maga járt utána... Ugyanis, kedves fiam, a tikali Hatodik Templom miközöttünk, indianológusok között egy kicsit olyanféle találós kérdés volt sokáig... mint a Bölcsek Köve. Úgy mondtuk, amikor valakiről nem volt túlzott véleményünk szép mesterségünkben: ez sem fogja felfedezni a tikali Hatodik Templomot... Valójában senki sem hitt bizonyosan ennek az épületcsoportnak létezésében. Meg kell mondanom, fiam, én hittem! Miért? Ismerem a mayák feltétlen arányérzékét. Itt van Tikal térképe: látja, az egyes épületcsoportoknak betűjelzést adtak már kezdettől fogva, amikor elindultak a feltárások, minthogy az egyes munkarészlegek egymástól meglehetősen távol dolgoztak. A-tól G-ig számoztunk. Nekem viszont valamilyen titkos érzésem alakult ki, hogy erre... az E épületcsoporttól északra kell lennie még valaminek. De, látja, itt csak az őserdő terül el, mely a maga zöld tengerével errefelé egészen áthatolhatatlannak látszik. S ha megszerkesztem Tikal térképét - az egész templomváros aránya csak akkor tökéletes, ha erre is rejlik valamilyen épületcsoport. A légi felvételek nem mutattak semmit, de egyetlenegyszer készültek ilyen felvételek, s hányszor történt, hogy technikai hiba folytán bizonyos részeken, mondjuk légsávokon át nem működött tökéletesen a felvevő, s arra nem volt elég fedezetünk, hogy időről időre megismételtessük a felvételeket, s összehasonlítsuk őket egymással, pedig ez lett volna az érdekes.

- A professzor úr kíván tőlem valamit?

- Vállalja, hogy kettesben elmegy előőrsnek?

- Szívesen, akár azonnal...

- Kora hajnalban induljanak, lehetőleg úgy, hogy ne lássa magukat senki elmenni. Bartolomé majd felkelti. Vigyen iránytűt, távcsőt és fegyvert. San Josénál lóra ül, s onnan kell elérni a postaállomást. Majd visszafelé ugyanígy... San Josénál várja Bartolomé: ha szerencséje van - maga lesz, fiam, az első fehér ember, aki meglátja a titkok titkát!

Feküdt, mint annyiszor a pusztai éjszakában, otthon, szűrén, csak itt egészen mások voltak a csillagképek. Dél Keresztje az égbolton, míg otthon félig nyitott szemmel nézte augusztusi éjszakákon, hogy villannak szét az égen a meteorok. Itt minden végtelen csendes volt, szél sem rezzent, állat hangját sem hallotta. "Az első fehér ember, aki meglátja a tikali templomot..." Az első fehér ember... aki meglátta az első templomot, amit indiánok építettek... Ezekben a hónapokban már mennyit olvasott minderről! Krónikákat, jelentéseket... még emlékezik arra, mit írt Cortés, Mexikó meghódítója urának, V. Károlynak a főváros főteréről, röviddel azután, hogy oda bevonultak a spanyolok:

"A főtemplom hatalmas tér közepén áll, nyolc láb magas fal veszi körül. Kerülete oly széles, hogy hajlékot nyújthatna félezer embernek is. Ez a fal négyszögben épült, bástyáit s oromcsipkézetét láttam. Belső felén helyezkednek el a papok s a templomszolgák házai, ezeket hosszú folyosósorok kötik össze. A főtemplom magasabb, mint a sevillai székesegyház. Négyszögletes gúla formában épült, négy hatalmas platóval megtörve: ezeket lépcsők kötik egybe. A legfelső síkon, ahová csak külső lépcsőn lehet feljutni, két toronytemplom emelkedik, ezeket csiszolt kövekből építették; itt trónolnak iszonyatos arányú bálványaik. A falak körös-körül a leggazdagabb díszekkel parádéznak, mindenféle szörnyetegeket s egyéb különös figurákat festettek ide. A két torony egy-egy bálványisten tiszteletére épült... az egyik a mexikóiak hadiistene... a másik a világ teremtője..."

Ahogy sok-sok metszet, egykorú kódexlap ábrázolása után elképzeli a talpig páncélos spanyolokat, vascipőjük kong a hatalmas, faragott kőlapokon, s csak kúszik felfelé sötét, vértes alakjuk azokon a lépcsőkön, melyeket könnyű, zergejárású indián lábak számára építettek... s fentről velőtrázó kiáltást hallanak, éppen most ért véget az emberáldozat: a főpap egyik kezében a véres obszidiánkés, a másikban az áldozat még vergődő szíve, melyet most belevet az illatos parazsú serpenyőbe, s jöhet a másik felvirágozott, de megkötözött áldozat...

A képek keverednek, lassan minden fakó körökbe olvad, s csak arra riad, hogy egy kéz óvatosan meghúzza takarójának szegélyét:

- "Ébredjen, Señor". - Még benne él a pattanó gyors felriadás ritmusa. Már talpon áll, mosolyog az öreg indián alcalde felé. Már nincs egészen mély éjjel, mintha foszladozni kezdene a feketeség, s libbentené alsó, szürke köntösét az ég alja. A sátor háta mögött osonnak ki, hogy az alvókat ne zavarják, ne vegye senki észre eltűntüket, legkevésbé az újságíró s a fotóriporter; bizonyára ők is velük szerettek volna jönni.

Kettesben egy idegen emberrel, az őserdőben. Milyen más ez, mint amikor - alig néhány hónapja - K'nam nyomában törték fel a szumátrai bozótost. Olyan végtelen-végtelen messze van mindez... Mexikó s Guatemala mintha békés, semleges szigetként emelkednének ki, mintha egész Latin-Amerika megőrizne valamilyen különös, rendíthetetlen békét. Itt nem kell félni japán ármánytól, váratlan találkozásoktól, a fegyver, melyet most vállán hord, csak a megszokott erdei felszerelés: vadkannal, pumával, ocelottal találkozhatnak, bár Don Bartoloménak pisztolyán kívül csak botja van, így kényelmesebben mozog.

Igen, az indián úgy mozog, mintha nagyváros utcarengetegében igazodnék el, ahol ösztönében él a városkép. Mintha minden fordulót, tisztást ismerne, minden rést, ahol át lehet hatolni, s ugyanúgy tudja, merre kell kikerülni a szakadékos vízmosásokat, azokat a bozótrészeket, melyeket járhatatlanná tettek az időtlen idők óta egymásra zuhant s még egészen el nem korhadt óriás fatörzsek. Ez az erdei ritmus felejthetetlen: a dzsungeljárás művésze az idős ember, utolérhetetlen könnyedséggel, szikár, szívós, inas testének ruganyos erejével lábalja át az akadályokat, alig néz hátra, mert fülével követi Imre minden lépését, csak akkor tesz egy-egy könnyed mozdulatot, ha felhívja figyelmét, ha mutatja: merre kerüljön, hol lábalja át az akadályt.

Nagyon keveset, nagyon halkan beszél, mintha ősi indiánösztönnek engedelmeskednék: ne ébresszük fel a rengeteget s a benne leselkedő sokféle, rejtett veszélyt. Imre, a pusztai ember csodálja az őserdei embert. Nem lehet megmagyarázni... miért... de másféle emberfajtának érzi, olyan lénynek, akit a rengeteg közelsége formált. Ki lehetett őse? Tisztavérű maya, akit még Gracias is testvérének fogad; nyelvükön beszéltek, igen, a lány volt az első, aki meghajtotta fejét a férfi előtt, s Bartolomé jelet rajzolt homlokára, holott soha nem láthatták, nem ismerhették egymást azelőtt... Mintha két rangrejtett, száműzött királyi sarjadék találkozott volna az ősvadon peremén, csupa betolakodó kíváncsi, harsány fehér között.

Ahogy Bartolomé mondja, mire kisüt a nap, meg kell közelíteniük San Josét. Ez öt-hat órai bozótbeli járást jelent, aki nem szokta meg, komoly erőpróba. A férfi átveszi Imrétől a fegyvert, így könnyebb, egyszer-egyszer megállnak, kis forrást mutat, ahol megmerítheti poharát, lemoshatja arcát. Ha ritka virág pompázik valamelyik fatörzsre szaladt indán, szemével arra kormányozza tekintetét. Tud olyan különös, kurrogó hangot hallatni, mellyel elkergeti a szemtelen, illetlenkedő majmok csapatát. Szeme fürkészi a talajt, olvassa a lábnyomokat: "ocelot járt erre este" - mondja, s Imre emlékezik a nyugtalan, gyönyörű, tarka óriásmacskára a mexikói állatkertben, az "amerikai tigrisre", mellyel az első európaiak már találkoztak. "Embert nagyon ritkán támad" - mondja Bartolomé, s inkább a kígyólakta helyeket igyekszik elkerülni. Ez nagyobb veszély az őserdőben, a vad rendszerint már jó előre megérzi a közeledő ember szagát, s elinal.

San José. Néhány háncsszövésű hálót lát, kevés ragyogó fehérre stukkózott házat, ahogyan lekerülnek a domboldalról. "Nem kell senkinek sem tudni, hogy itt járt ön, Señor..." A nap most kezd bontakozni, megnézi óráját, negyed tíz. Minden programszerűen ment, minden Webb akarata szerint. Ezt a bozótbeli utat csak olyan csodálatos vezetővel lehetett megtenni, mint amilyen az öreg indián. Mindenki más eltévedt volna, iránytűvel kezében is.

Addig pihen az erdőszélen, míg Bartolomé le nem ereszkedik a faluba, s el nem hozza neki lovát. Ideje van megreggelizni, behúzódni a félárnyékba, s a visszatérő álmok furcsa körforgásában élvezni ennek a napnak utolérhetetlen szépségét.

A lódobogást viszont már nagyon messziről hallja: ezt soha nem lehet kitörölni pusztai ösztönéből. Könnyű dobbanás, nem lovas ember keményebb, erőteljesebb dübörgése. Néhány perc, Bartolomé kantárszáron vezeti Mansillát. Az indián rítus tiszteletlenségnek tartaná, ha a gazda engedélye nélkül valaki idegen ló nyergébe vetné magát. A kanca vidáman, táncolgatva jön, szőre kefélve, látszik, pár napja gondosan ügyelt rá Don Bartolomé háza népe, saját istállójukban. Az állat még legel egy kicsit a dús erdőperemen, de inkább szokásból, látszik, reggelre jóllakott. Az út dombos vidéken, szelídebb hegyhátakon fut, valaha bizonyára itt is őserdő terült el, de a mayák századok óta vidéküket visszahódították a rengetegtől. Bartolomé mutatja az irányt, segít felcsatolni a karabélyt, figyeli a fiatal szőke fehér embert, aki sem nem spanyol, nem amerikai, de angol sem: hogyan száll nyeregbe, megbirkózik-e majd a komoly távolsággal, mely a postaállomásig igénybe vesz lovast s lovat.

Ha minden jól megy, már kora délutánra vissza is jöhet, s akkor... akkor következik az út legizgalmasabb része, Bartolomé titokzatos útja - a Hatodik Templomig!

Persze, nemegyszer ült Angliában, az intézetben is lóháton, hogyan felejthetné el a minapi csodálatos lóvásárt: de mindez játék volt, alkalmi próba a lovaglás művészetéből, de azóta, hogy elkerült a pusztáról, nem használt lovat, úgy, ahogy ott, a végtelenség sima hátán, fergetegben, napsütésben, rekkenő szélcsendben a Négyeskút környékén. Hol úgy mondta az állatnak nevét, melyet megszokott bizonyosan: Mansilla... hol Csillag, s a két név egybecsillant, amint Don Bartolométól elvette a kantárt, s a paripa fülébe súgott. Az indián állt, mint az erdőszegélyből kibukkanó szobor, tarka kendőjét köpenyszerűen vetette át vállán, nagy kerek szalmakalapja hátrahajlott, éles, majdnem római metszésű arcéle beleolvadt a ráboruló árnyékba. Tekintete rátévedt az iránytűre, ezt a műszert ismerte. Mindig ebben az irányban... mutatta, s mosolygott. Kora délután itt várja Imrét.

Érzi magán az indián tekintetét. Itt, Közép-Amerikában kitűnő lovasokat látott: a ló legendája összenőtt e földrész meghódításának komor történetével, Hernando Cortés félezer emberének tizenhat lova írta a históriát. Gyűlölik-e az indiánok a lovat? Maradt-e valami ösztönük mélyén, hogy ezeknek a kezdetben istennek tisztelt négylábúaknak köszönhetik romlásukat? Vagy ők is átvették, megszokták... a kereszténnyé vedlett indián nagyurak pár évvel Mexikó meghódítása után már méneseket tartottak.. Mansilla néhány pillanatig háborog, egy hét óta elszokott attól, hogy lovast cipeljen, de Imre alatt meg kell éreznie a biztos gazdát, akivel kicsit körbejár, simogatja, beszél hozzá, s utána lassú ügetésbe kezd; Imre megnézi óráját, tudja a feladatot s az irányt, nekiindulnak, keze lendül egyet Bartolomé felé, az öreg indián mintha parányit mosolyogna, mintha meglágyulna cserzett, szivarlevélszínű ábrázata.

Mansilla pihent, kitartó, szívós lónak ígérkezik, néhány perc múlva neki is kedve telik már az ügetésben, egyszer-egyszer felemeli finom, száraz fejét, mintha nevetne gazdájára; nincs túlságosan nagy meleg, s itt, a szelektől szegélyezett dombos, cserjés, ritka erdős tájékon olyan puhán, olyan kellemesen megy az ügetés, nemrég eshetett, nem porzik az út, a nap már felszántotta a sarat, próbaképp vágtába gyorsul, s a galopp tele édes ritmusokkal, egy-egy indiánszekér baktat az útnak alig nevezhető csapás mentén, két-három falubelivel találkozik, akik kíváncsian nézik először az ismeretlen lovat, majd az ismeretlen szőke, fiatal lovast, aki kezével int feléjük, nem várja meg, míg ősi szokás szerint megsüvegelik. Neki magának is időbe kerül, míg átveszi a ritmust, s megszokja, annyi év után, hogy valahová igyekszik. Mansillának ki kell tennie magáért, ha még a déli harangszó előtt el akarja érni Florest, a csomópontot.

Távolodik a falusi környéktől, s most már nincs más világ körülötte, mint ez a szavannás, ritka növényzetű, éles levegőjű felföld, melynek egyik peremén az őserdő, másikon a sivatagba olvadó kaktuszrengeteg; a tér valóban végtelen, nincs kihasználva, a birtoknak egészen más arányait ismerik itt, mint odahaza: hatalmas földek, napjárásnyira, melyek valaha indián közbirtokok voltak, s most részvénytársaságok birtokában néhány érdekelt használja őket. Itt minden falunak megvan a maga határa, ezeket ejidosnak nevezik, s ősidők, még az ősi maya idők szerint a község vénei jelölik ki évről évre, s a spanyol királyok törvényei is szentnek s elidegeníthetetlennek jelentették ki ezeket a községi földeket. De itt ez senki földje, terméketlen kaktusztvilág, melynek közelében nincs folyó, patak, kevés a forrás, a vadak is elkerülik, csak üregi nyúl dobban fel egyszer-egyszer, a végtelen magasságokban keselyű köröz, s talán itt leselkedik a szavannák szokásos apróvadja. Egyre nagyobb örömét találja Mansillában, a ló átveszi az ügető ritmust, óráját nézi: ha minden úgy van, ahogy Bartolomé kiszámította, fél órával a kitűzött idő előtt ér el Floresba, még körül is nézhet egy kicsit.

Az irány nem változik. Itt-ott elszalad előtte egy távoli templomtorony, falut súrol, a stukkóházak falát ezüstcsillámmal szórja be a napfény... nem lehet csodálkozni azon, hogy amikor Cortés lovasai megpillantották az első indián várost, rohantak vissza: ezüstházak! ezüstházak! s másnap - a többiek csúfolódására - látták, hogy csak a ragyogó fényű habarcs lopta reájuk az ezüst derengő fényét.

Rohanni... rohanni... rohanni... Most, hogy közeledik a célponthoz, kieresztheti a gyeplőt, biztathatja Mansillát, mely jókedvében szaporítja lépését, nyihog, táncol, játszik gazdájával, s utána úszik a szélben... a szél kedvez, hátukba kapják, a délelőtti vágta olyan szép az idegen vidéken, olyan önfeledt, hogy nem lehet... soha többé elfelejteni...

Flores tornyai. Domb tetején átcsap lassú ügetésbe. Itt már egyre több az ember, kocsik, autók és tehergépkocsik porzanak, ahogy rátér az útra, senki sem vet rá ügyet.

Karcsú, ódon vízvezeték ívei szelik át a városka előterét, még a régi spanyol gyarmati időkből maradt itt, vihartól szaggatott köveivel. A városfalnál négyszögletes mosómedence, asszonyok sulykolnak fekete-fehér köntösökben, nincs játékos cicázás, harsány terefere, mintha valami előírt szertartás lenne, olyanok a mozdulatok. Mansilla érzi a város szagát, istállót remél, bőséges itatást, abrakot. Elnyúló fehér kocsma-vendéglő, a címe: A Huszadik Századhoz! Télen-nyáron nyitott ajtókkal, hatalmas ernyővel a napsugár ellen, itt eső bizonyára ritkán akad. Kérdő mozdulatára tessékelik - istállóba bekötheti a lovat. Minden épület hófehér, mintha a nap sugarai nem tűrnének más színt, csak ezt a vakító stukkóragyogást. A félárnyékba húzódva két fiatal indián legény facimbalmon játszik, vagy inkább próbál, végtelen türelemmel, elmerengő arckifejezéssel, fel nem néznének, bármi is történnék. De mi történjék a kisvárosban? A templomlépcsők alján s valamiféle kerületi főnöki palota előtt húzódik a piac, már nagyjából elszéledtek a korán kelő indiánok; az egyre erősödő napsugár mindenkit ösztönöz arra, hogy keresse meg délutáni pihenőhelyét.

Utcai petróleumlámpa a sarkon, a múlt század végének stílusában, fekete átalvetős, fehér ruhás öregasszony bandukol a sikátor utcán, egyik oldalon kopott fehér házak, másikon valamilyen kolostor kertjének magas kőfala, elöl barokk kereszttel, az utcácska végében fehér homlokzatú, szerény épület, melyen hatalmas fekete betűkkel ékeskedett a "Correos" felírás, a posta. Először elvégezni a kötelességet, s különben is - mindig fennáll a veszély, hogy becsukják a postát, s másnap reggelig itt rostokolhat. De most még nyitva volt, látja, amint kijönnek innen... egy férfi, egy guatemalai indián katona... egy öregasszony. Mit csinálhatott itt az öregasszony? Minden olyan végtelenül csendes, majdnem néma, a mesztic városok lármája, rakétapufogtatása, utcai árusok harsány szava után ez a méltóságteljes némaság, mellyel titokzatossá teszik mindennapi életüket.

Mintha valami nagyváros távirdahivatalában lenne, úgy teregeti szét a sürgönyblankettákat, melyek a világ minden részébe eljuttatják most a hírt: megközelítették az annyi legendaáradattól körülvett, oly sok vita kereszttüzében álló Hatodik Templomot. Akadémiák, tudományos társaságok, néhány kiváló kutató, alapítványok most kapják a táviratokat: ez annyit jelent - Webb megelőzött minden más kutatót. Az ő nevéhez fűződik Tikal teljes feltárása.

Látja a távirdász arcát: ő is indián, nagy kerek kalapot visel, könnyű fehér kabátjának hajtókáján a postások ezüstcsíkja, s a gombra rávésve a címermadár. Bizonyára már ő is várja, hogy a nagytemplom delet harangozzon, s néhány órára vagy az egész napra ráfordíthassa a kulcsot a zárra. Webb tanácsa szerint előbb odanyújtja az ajándékot: bőrtokban tíz finom szivart, melyet itt talán nem ismernek. A távirdász arca felragyog egy pillanatra, szeme villan, majd újból ez a sötét, figyelő, megfontolt méltóság ömlik el rajta: számolni kezdi a táviratokat, osztályozza, hová kell menni, milyen világtájra, egyenként olvassa meg a szavakat, felnéz, a spanyol szövegből megérti, miért jött nyilván keresztül a rengetegen a szőke hajú fiatalember. Számol, összead, pótlékot dob rá, kijön a pesoösszeg, fürkészve mondja, van-e a fiatalembernél ennyi pénz? Imre kisimítja a százast, melléje a párját. Ez nagyon nagy pénz ebben a kis városkában, csupán arra, hogy valami hír sebesebben repüljön... itt minden legfeljebb centavók formájában fogy, fillérekben, miért oly sürgős a világnak, mi történt Tikalban? Mióta rejtőzhetnek a romok az őserdőben? Mit tudja a postamester, de neki, aki a szálló idővel tart közösséget, talán ösztönében él, hogy távoli ősei katunokban... hatalmas időegységekben számoltak... igen, egy kőoszlop tanúsága szerint elérték, elképzelték a négyszázmillió esztendőt is... A postamester napokat, fogalmakat köt össze, lassan számol, visszaadja a pénzmaradékot, kiállítja a nyugtát. Kezet fognak, Imre felé kínálja egy herceg mozdulatával a szivarostárcát, ám bizonnyal megkönnyebbül, amikor a sürgönyt hozó fehér ember "muchas gracias"-t mondva elhárítja magától a kínálást. A postamester irányt mutat a vendéglőhöz, majd készséggel mondja: elkísérem uraságodat. Ez annyit jelent, elfogadja a meghívást egy pohár borra, s utána nekilát, hogy lemorzézza a sürgönyöket a világ négy tája felé.

Furcsa beszélgetés indul: ez az indián ember ért valamit a régi dolgokhoz, tudja, merre fekszik Tikal, melyet - ha minden terv beválik - nemsokára repülőjárat köt a fővároshoz. Hol találták? Hogyan találták? Mit láttak? S nem mondhatja neki, hogy csak estére... vagy legkésőbb reggelre ér oda Webb, s neki már három óra múlva indulni kell San Joséból, hogy a kitűzött időben már ott várja az expedíciót, ahová Bartolomé titokzatos ösvényeken át viszi, így kitér a részletek elől, hibás spanyolságával mentegeti magát, de a postamester dicséri, vállára vereget. Imre kéri: tekintse ezt hivatalos titoknak - a kormány is a táviratból értesül majd, hogy Guatemala új régészeti emlékkel gazdagodik. Még titok! - mondja mosolyogva, míg tölti a széles, vastag üvegpohárba a bort.

Mansillát ellátják. A kocsmáros szakértő szemmel nézi, az idegen úr hogy áll neki a lekantározásnak, miként itat, hogy eteti lovát, milyen szakszerűen gondoskodik róla, beszél hozzá, idegen nyelven, mely nem is angol, nem is francia, s utána bevezeti az istálló árnyékába, s mondja:

- Még pihenj, Csillag, egy kicsit...

A szieszta két óráig tart. Élvezheti az előnyt, melyet gyors lovaglásával szerzett, s elbúcsúzva a postamestertől, leheveredik ebéd után az istálló előtti rét zöld füvén, feje alá téve a takarót, s megkéri a szolgálót, másfél óra múlva keltse fel.

Újra nyeregben. Már ismeri az utat visszafelé, tudja, milyen szakaszok következnek, s Mansilla is mintha ösztöne szerint venné már a pályát, néha fel-felnéz gazdájához, derűsen, jókedvűen üget, néha magától gyorsít, vágtába kezd, lelassul, úgy, ahogy kedve tartja. Nincs túl nagy hőség, a lovaglás oly sok év után már majdnem munka, de mégis félig élvezet, csak - furcsa módon - izomlázat érez, melyről azt sem tudta fiúkorában, mi fán terem.

Megtartja az időbeli előnyt, s San Joséba is félórával hamarabb ér vissza, mint ahogy az öreg Bartolomé számította, de az alcalde már ott áll az erdőszélen, ugyanazzal az arckifejezéssel, mint amellyel tegnap Webbhez beállított. De mi történik, ha nem találja meg a csapást? Ha bolyonganak, ha kiderül, hogy Tikal mégsem adja oda minden rejtett titkát? A férfi arca változatlan. Nem is kérdi, jól ment-e minden, elvégezte-e az ifjú señor, amit rábíztak? Megsimogatja a ló nyakát, felemeli egyenként mind a négy patáját, szakértő szemmel vizsgálja, nem történt-e a lónak vagy patkónak baja, majd kantárát megfogva hazavezeti az istállóba.

- Jövök rögtön - mondja Bartolomé, s eltűnik a fehér, stukkós házak irányában.

Fél óra múlva, amikor ketten gyalogosan újból útra kelnek, az az érzése Imrének, mintha valami zöld, áthatolhatatlan tengerbe merült volna, melynek nem lehet kiszámítani apályát s dagályát, hullámai nyaldossák körül, s ez a majdnem néma, egekbe nyúló zöld rengeteg szorosan-szorosan körülfogja. Ha nem lenne vezetője, elveszne benne. Nem erdei ember! A nagy árnyékok közt, ahogy lép, indákra, páfrányok aljára, sikamlós, mohás mélyrétegekbe, néha érzi, erősebben dobog a szíve: fél? Ha itt hagyná Bartolomé? Ha becsalná az őserdőbe? Magával vive fegyverét is? De az indián előtte jár könnyű sarujával, utolérhetetlen biztonsággal kerüli ki az akadályokat, néha-néha egy-egy jelet karcol valamelyik fa törzsébe hegyes botjával; talán irányjelző, vagy csak játék? Ki tudná megmondani?

Arra gondol, amit Webb mesélt az esti tábortűznél: a kétszáz évvel ezelőtti utazó, ha már közeledett a romvároshoz, törmelékekből, kődarabokból megfigyelhette: nem járnak messze a titokzatos maya szentélytől. De hogy lehet itt, a zöld árban észrevenni egy kődarabot?

Megállnak egy tisztáson - az indián látja: pihenésre van szükség. Még mindig másfél órányi előnyük van azzal a tervvel szemben, amelyet a professzorral együtt állapítottak meg. Még mindig van idő... leülni, pihenni... tájékozódni. De egy fél óra múlva még nehezebb a felállás: ez az erdei "séta" egybefolyik a hosszú lovasút izomlázával. Már úgy érzi: valami álomvilágbéli ködben jár, tulajdonképp nem is tudja egészen tudatosan, mit tesz, csak ösztöne segíti s az a hit: már nem tart... nem tarthat soká.

Mintha gyérülne az erdő, s a sűrűségeket át- és áthasogatja, persze, foltosan és szaggatottan a pályája ívén már lefelé görbülő nap sugara. S ahogy ritkulnak a rengetegfoltok, ahogy valamivel könnyebben talál lába számára helyet, ahogy kevesebbet hasogat indát a machete - egyre erősebben érzi azt a néma, megfoghatatlan titokzatosságot, mely uralkodni kezd rajta... Mintha valami meseszerűhöz, elvarázsolt tájhoz, ember nem látta gyönyörűséghez közelednének. Önkéntelenül lenéz lába elé: nem... nincs itt még fehér kő, vagy lerepedt kalendáriumszobor darabja: de ez már nem őserdő... valaha, valamikor irtott terület volt, gyengébbek a fák, más sorban nőttek, valaha rend volt itt, s nemcsak az ősvadon. Igen... mindennek bágyadtabb, szürkésebb a színe, s ahogy az indián jár előtte, ebben is van valami másféle ritmus: ünnepélyesebb, áthatóbb. Emlékeztet egyházi szertartásokra, amikor a ministránsfiúk is átveszik az ünnepélyes mozdulatok hagyományát.

Még egyszer a vadon törvénye: Imre tekintete rávillan az indián szemére: néz mereven előre, majd lassan felfelé fordul, mintha valami pontot keresne a messzeségben, s hirtelen kitágul a pupilla - a reves szürkés-mohaszínű fatörzsön, mintha sötétebb csík lenne, s mintha ez a csík lélegzene, feloldódnék mozdulatlansága... a derengő trópusi világításban most mozdul a test, sunyi felvillanású zöld szem, a fekete testen pettyes árnyékok szaladnak, igen, mintha lüktetne... az egész talán húsz méternyire van tőlük, közel és messze... az őserdőben. S a test mintha hirtelen összegörbülne, hátgerince ívet formál, egy karom előrevillan, majd begörbül, a fakéreg foszlánya pereg a levegőben... A karabélyt az indián viszi, Imre rávillant, egy mozdulattal a fegyver felé nyúl, másikkal meglazítja pisztolytáskáját, kattan a závárzat, de az indián mozdulatlan, nem nyúl sem a puskához, sem saját hatalmas, régimódi forgópisztolyához. Botját veszi elő. Mintha valami ősi színjáték lenne... mintha először csak a harkályok játékát utánozná a rengetegben... halkan... szaporán kopogtat, majd egyre erősebben... míg döngetni kezdi a fát ott, ahol üreges, s ettől olyan hangot ad, mintha vastag bőrrel bevont dobot vernének.

A puma az első neszre felemeli fejét, egy percig megmerevedik, teljesen mozdulatlanul, mintha újból felvenné a mozdulatlanság álcáját, vadállatok s ragadozók színlelő erdőmimikrijét. De nyugtalan: az idegek megfeszülnek, az ívelő, félelmes remegés átszalad a ragadozó testén, karma előrenyúlik, hirtelen fújtat... hang ez, morgás vagy fenyegetés a vadon csendes állatától, de Bartolomé szaporázza a bot hangos táncát az odvas fatörzs oldalán, s látszik, a finom fülű állat nyugtalansága nő, nem tudja, miféle ármány vagy támadás, s mindketten azt látják, alakja hirtelen elnyúlik, mintha valami hatalmas fekete kábel tekerődznék egy szemvillanásra, s egy ugrással beleveti magát a legáthatolhatatlanabb rengetegbe. Imre szeme villant a puska felé, s már emeli arrafelé fegyverét, de Bartolomé ingatja fejét:

- Nem ölni! Nem bántjuk egymást.

Nézi az arcot: olyan titokzatos, áthatolhatatlan, mint a La Venta-i óriásfej, melyet már sokszor látott képen, s amely ott fekszik - ki tudja, hány hosszú százada - a tehuantepeci földszoros őserdejében. "Nem ölni, nem bántjuk egymást" - néhány szó, töredékes, torokhangú spanyolságával. Mintha neki, Bartoloménak külön kötése, ősi frigye lenne az őserdő állataival. Imre megretten - talán mégis: mégis igaz? Az őserdő emberei többet tudnak, közelebb vannak... közös nyelvet beszélnek a nagy állatokkal, harcolnak egymás ellen, szövetkeznek... Maugli... Maugli, villan fel a vadon legszebb meséje emlékezetében.

Bartolomé feláll, fogja a puska csövét.

- Jó, ugye, hogy nálam volt a fegyver. Señorito már tüzelt volna. Fiatalúr fellármázta volna a rengeteget. Fiatalúr lövése veszélyt hozhatott volna ránk. A szellemek se szeretik. Gyanakodnak. Bartolomé ismeri őket, Señorito...

"Ölni" - mondja azt a szót, mely embergyilkolást jelent, s nem vadászzsákmány elejtését. Ennyit már meg tud különböztetni Imre spanyolul. Öreg Bartolomé állja az ősvadonbeli kötést. Igen, ezen a nehéz úton szükség lesz emberek, állatok, fák, bokrok, szellemek segítségére, ha el akarnak jutni a titokzatos Hatodik Templomhoz.

Az öreg lenéz a földre, most számolni kezd minden lépést. Bizonyos távolságra... lehet harminc-negyven méter, letűzött, piros fejű jelzőrudat talál, melynek vége lándzsaszerűen fúródik a földbe. Felegyenesedik, megnedvesíti ujját, figyeli a szelet. Odafordul Imréhez.

- Amikor három esztendeje itt jártak, s tisztították a templomoknál a bozótot, itt hagyták jelzőnek. Ez a legtávolibb hely, ahol még járt fehér ember. Innen már csak Bartolomé tudja az utat, s az a három katona, aki a tapírt üldözte...

- Hogy hívják ezt a pontot?

Kibontja Tikal romvárosának térképét. Az öreg indián ráhajlik a papírra, ujját, mely olyan, mint kiálló kemény fagyökér, lassan előreviszi odáig, ahol karika jelzi a főteret: Plaza Mayor. Onnan az ujj északkeletnek hajlik, majd visszatér északi irányba. Itt kis ellipszis jelzi: északi akropolisz - Acrópolis Norte -, majd számok következnek kis négyszögekben, 79 és 89 között. Középükön tuspetty. A romváros körvonalai itt elakadnak. Észak felé többé semmi sem vezet. Bartolomé pedig erre mutat.

- Erre kell mennünk!

- Ért Don Bartolomé a térképolvasáshoz?

Hirtelen megbánja a kérdést: hátha megsérti ezzel az öreget. Az indián bíró mosolyog, Imre vállára teszi kezét:

- Señorito, tudja-e: mi csináltuk az első térképeket, mi, tudatlan indiánok? Agavélapokra festették őket, sok színű festékkel. Nem látott még ilyent? Pedig ott vannak, mondják, a múzeumokban. Mindent megtalálhat rajtuk, hegyeket, folyókat, erdőket. Nagy kincs lenne, ha valaki ilyenre... ilyen régi-régi térképre rábukkanhatna. Az első fehér ember, aki erre járt, akinek itt Malinche volt a neve, s akit Cortésnak hívtak... s szívét befalazták egy templomban a fővárosban... ő kapta az első ilyen agavélapra festett térképet. Ha nem lett volna, nem is tudott volna előremenni. Nagy titok volt ez. Egy másik indián királytól, mi kacikának mondjuk, attól kapta, aki gyűlölte a mexikói fő-fő királyt.

A kevés beszédű indián hirtelen kiegyenesedett, olyan lett, mint titokzatos vallás papja, aki meglebbenti egy pillanatra a be nem avatott idegen előtt a legendák különös, misztikus fátyolát.

Keze lendületével mutatja az irányt. A térkép szerint észak. Imre kezébe veszi az iránytűt. Észak. Milyen messze? - kérdi tekintete. Bartolomé egy pillanatig mintha számolna.

- A fehérek méterekben számolnak. A régiek lépésekben. Nincs egészen ezer lépés, azt hiszem... azért nem tudom biztosan, mert az erdőben nem lehet lépéssel mérni. Ez az út legnehezebb része. De a három katona erre követte a tapírt. Talán még valami megmaradt a csapásukból. Érdemes követni.

- Don Bartolomé, nem erre ment?

- Nem. Én északról délre kerültem meg. Erre nincsenek gumifák. Élni kell.

Mosolyog. Megkezdődik az utolsó utazás. Elöl az indián, machetével jobbjában, a fegyvert visszaadta Imrének, aki hátán átvetette a karabélyt, kezében az iránytű, szeme a lengő mutatón, nincs irány az ősbozótban, de Bartolomé azért biztosra megy: keze, mint valami gépezet lendítőkereke, forgatja a bozót fegyverét, arasznyi réseket metsz ki az ősvadonból, közben fürkész... keres... néhány lépés, vagy inkább fordulat, s egyszerre mintha valami ritkulásféle lenne megint, a fürkésző szem tört gallyakat, metszett indákat fedez fel; ez nem állat nyoma, az aljnövényzet még nem egyenesedett egészen ki, néhány tenyérnyi füvetlen talajban talán elhagyott két lábnyom, Bartolomé mutatja: két különböző ember óvatosan egymás mellé helyezett lábnyoma, de nem olyan, mint indián szandálok, szélesebb, ormótlanabb, kemény sarkú. Katonák. Ki tudná itt számolni a métereket? Pedig mindegyikért meg kell küzdeni, de most már könnyebb, ez az alkalmi csapás - mely olyan más, mint amit gumigyűjtő indiánok törnek vagy építenek a rengetegben - mégis vezet valamerre, ha ki-kitör az irányból a nyom, valahogy visszabillen, az iránytűhöz igazodnak már mind a ketten, az indián is figyeli; megindulnak, megint ez a szédülés, a fullasztó ősbozót, mégis az az érzés, ez már nem tart soká, mintha valami derengene elöl... mintha nem lenne olyan sötét, olyan áthatolhatatlan erdőfal, mely elzár minden perspektívát.

Imre annyit lát csak: az öreg lehajlik, botja hegyes végével turkál. Letérdel, dolgozik a machete, s egyszer ott van kezében egy tíz-tizenkét centiméteres, hosszú, fekete valami, amiről késével kaparja le a rátapadt szennyet. Egy perc - az obszidián-darab már emberformát ölt. Feketében fekete vonalak - mintha valami csúcsos süvegű, torz karú alak hullana térdre: a hát vonala töredékes, a kezet csak jelzi az ismeretlen, egykori faragó.

Hogyan került ide, a rengetegbe? Ki szórhatta el, mikor készülhetett? Egy darab ronggyal törölgeti Bartolomé, már lassan fénylik is. "Jó hírnök", gondolja Imre, amikor kezében a vadon első feltalált emlékével folytatják az utat. S most már valóban nemcsak az érzékek játéka, hogy ritkul a bozót: mintha folyosószerűen szélesednék, tölcsérszájhoz közelednének - már nincs szükség a machetére, mindenütt találni olyan nyílást vagy csapást, ahol könnyen, ugrálva és bujkálva, de mégis át tudnak törni; a friss indák még nem szőtték át áttekinthetetlen szövevénnyé a fák közötti űröket.

Lihegve, karmolt arccal, talán levegőszomjtól is űzve tör most már előre, az ösztön dolgozik benne; pusztai ember, aki nem ismeri, fél az erdőtől. Nem lehet kétség: odaértek most már a "tölcsér szájához". Eddig sík földön mentek, legfeljebb apró földhátak emelkedtek s süllyedtek az őserdőben, de most határozottan érezni lehetett: lassan felfelé visz az út. A fény betört, annyira, hogy a szem, mely az őserdő félderengésében már elszokott a nagy világosságtól, fájdalmasan hunyorgott, amikor egyszerre minden szűrő nélkül arcukba csapott a még mindig erős délutáni nap.

Hatalmas tömeg emelkedett előttük, melynek Imre számára még nem volt neve. Úgy kezdődött, hogy meredekké válik a már amúgy is felfelé tartó ösvény, de itt kiszélesedve, emberkéz alkotta határokkal, kiemelkedve a környezetből. S ahol véget ér a földhát, ott átveszi szerepét a kő. Persze, mindez ezer és ezer bokor, ág, inda, folyondár útvesztőjében, a szem csak barnálló-fehérlő foltokat lát, melyekről tudja, hogy már nem a természet szeszélye alkotta, hanem emberkéz.

A szemnek szüksége van arra, hogy megszokja az új benyomást, felmérje, formát alakítson belőle. Irtózatos, égnek emelkedő tömeget lát először, melyben kő, omladék, lépcső látszólag szétválaszthatatlanul egybekeveredik az őserdő nyúlványával: indákkal, ezer oldalról feltörő fákkal, bokrokkal, melyeknek gyökérzete bomlasztja, repeszti a kőszerkezetet.

Persze, Imre látott könyvekben, hatalmas mappákon maya templomrajzokat, ezek már majdnem két százada foglalkoztatják a tudósok, művészek képzeletét: milyen lehetett egy maya város vagy szent hely virágkorában, amikor élő hatalom volt, s a nagytemplom egy törzs vagy nemzet létének nemcsak jelképe, hanem valóságos központja. A hatalmas, teraszosan kiképzett templomtesten egy, két, három oldalról is alulról keskeny lépcsők szaladnak fel, s míg maga a templomtest piramisszerűen emelkedik, de megtörik két vagy három keskenyedő terasszal, míg a csonka gúla tetején áll maga az aránylag kisméretű templomszentély, faragott süvegével, az építő- és díszítőművészet egybeolvadásával.

Ha lehunyja szemét, ilyen képre, festményre gondolhat, mint amilyent néhány napja még látott egy hatalmas albumban. De itt a valóság tükrében minden eltolódik, félelmesen talányossá válik. Milyen magas ez a piramis, mely most nem más, mint hatalmas arányú, de omladékos, zöldesen barnálló, tavaszi áradásoktól szaggatott tömeg, a szemnek el kell igazodnia a barnálló, roskatagon csenevész törzsek rengetegében, hogy alóluk kihámozza a kövek, szerkezetek arányát, egyre feljebb törjön a tekintet, elérje azt a csúcsot, ahol egykor a szentek szentje nyugodott.

S mégis... percek... hosszú percek alatt megismeri a vonalakat, a formát, hiszen látta a rajzokat, bár azok bizonyára más arányú templomok után készültek, mert ez a legnagyobb, érzése szerint, amit valaha e környéken építhettek. Talán ezért is rejtették a legmélyebb bozót peremére, hogy annál titokzatosabb legyen az út, melyen ideérnek azok, akik áldozatot akarnak bemutatni... vagy akiket feláldoznak.

Míg tekintete méri az emberkéz alkotta hegy tömegét, Bartolomé már tisztít egy darabot machetéjével, újból előkerül kése, majd valami dörzsölőrongy.

- Inscripciones! - felírások!

Ez a tudományos szó, melyet aligha használtak élő beszédben, azt bizonyította, Bartolomé járatos a tudósok megfigyeléseinek világában.

- Señorito, sehol máshol nem láttam ilyeneket a falakon. Amikor az egyik katona szólt nekem, s magam a másik oldalról eljöttem ide, folyton esett, nem tudtam ilyen közel érni, mint mi most... de azért gondoltam... valahogy más a fal... másféle, mint itt, Tikalban, a többi templomoknál... Igen, másféle... Nézze csak: így fut fel az írás... magasra, magasra... látja, ott... fent, ahol az az inda leszáradt, s csupasz a kő... látja, nem sima, hanem ott is valami rajzféle... ott... végig! Ez a legnagyobb dolog, amit találhatunk Tikalban. Felírások, látja... felírások. Azok a nagy tudósok úgy tesznek, mintha el tudnák olvasni az ősök írását.

Áll megdöbbenten. Első fehér ember, aki valaha látta ezt a templomot. A három katona - indián volt, Bartolomé indián. Ő az első, aki idejöhetett ennek az elsüllyedt világnak legtitokzatosabb templomába, mely oly mélyen rejtőzködik az őserdőben, hogy a fehér ember majd félezer éves uralma alatt sem talált rá senki ennek az óriásnak búvóhelyére. S valóban... az erdő félelmesen sűrül körös-körül, előtte csak akkora tisztás, hogy kis expedíciójuk táborhelyet talál. De aki kívül van ezen a körön, egy lépésnyire már nem sejtheti, mit rejt az ősbozót. Csak így érthető, hogy azok alatt az évtizedek alatt, míg rendre-rendre felfedték e legszentebb maya romvárosnak főterét, eddigi öt templomát, kőoszlopait, szobrait, kalendáriumköveit, megtisztították egykori szent labdajátékpályáját, a pelotapályát - senki, de senki nem tudhatta, hogy a legtávolabbi templom-kiszögelléstől talán ezer lépésnyire rejtőzködik a legnagyobb, legszentebb... az írásos... templomóriás.

Az indián felrezzentette Imrét az álmodozásból.

- Señorito, nekünk füstjelet kell adnunk a professzor úréknak. Ők jó úton jönnek Uxmaltól, az Ixpita folyó mentén ott aránylag közelebb vannak, mint ahogy nekünk át kellett törnünk, de onnan nem találtam volna meg bizonyosan. Ha meglátják a füstjelet, tudják, merre kell tartaniuk, és akkor talán egy óra alatt már áttörhetik a bozótot.

Elővette zsebéből régimódi óráját.

- Nemsokára meg kell érkezniük oda, ahol elkanyarodik az Ixpita. Így beszéltük meg. Kérem, segítsen a tűzrakáshoz.

Arra emlékezik, míg hordja a száraz ágakat, gallyakat, milyen volt, amikor máglyát csináltak a pusztán, ahol semmi más égethető nem volt, mint a tűző napon majdnem téglakeményre száradt "tehénlepény"; ezeket halmozták, keserű füstjüket nem felejti el egy életen át. A humusz nagy temetőjében markolja össze a halott ágakat. Bartolomé nézi, fél szemmel, mint akinek tetszik a fiú mozgása, járása, munkabírása. Látja, amint Imre nem kéreti magát, szakavatottan rakja a máglyát, sorjázza, keskenyíti, hogy el ne harapózhassék a láng. Webb óvatosságból vörös színezőport adott: így a füstöt már nem lehet eltéveszteni, ha egyszer felereszkedik, s kiszakad a fák koronája közül. De a tisztás elég nagy ahhoz, hogy levegőt kapjon a tűzrakás, így már meggyújtják az őserdei máglyát.

Imre figyeli: Bartolomé nem sokat törődik a templommal, nincs meghatva, majdnem egykedvű. Halkan kérdi, ki nevezte el ezt a helyet "Tikal"-nak. Hiszen itt nincs falu, nincs város, szinte napi járásra van a legközelebbi indián falutól.

- Kal... annyi, Señorito, a mi nyelvünkön... hogy hangok, kiáltások... sikolyok... Mert az úgy vagyon, hogy nagy ünnepekkor, éjfél felé, eljönnek a régiek szellemei. Olyan köntösökben s olyan díszesen, mint amikor nagy-nagy volt a hatalmuk. Ilyenkor meglátogatják sorban a régi templomokat... s sóhajtoznak. De ők sem szeretnek elhagyott, romba dőlt templomokban járni. Ide nem jönnek... most még, ezért maradt néma a templom. Nem... ide nem járnak, Señorito, a szellemek.

Itt-ott szétmorzsol két ujjal valamennyit a színezőporból, melyből jó zacskónyit adott Webb. A füst szürke szakálla lassan rőt színűvé válik a hanyatló napsütésben. Még három óra hosszat lesz világos: az expedíciónak sietnie kell, ha ide akar érni estére. Bartolomé kezébe veszi Imre karabélyát, eltolja a biztosítógombot, s fellő a levegőbe. Mintha megelevenednék tőle az élő vadon, s felneszelne! Madarak rebbennek rejtekükről, a bozótot reccsentő lábak zaja veri fel, meglapuló állatok kúsznak, talán még a bogarak is sűrűbben köröznek: talán égiháborút sejtenek. - Ez is jelzés -, mondja, s újból facsonkhoz támasztja, kézügyben a fegyvert. Vérvörösen száll felfelé a füstoszlop. Egy perc, s a sejtető völgyszakasz messzi-messzi szájánál, mintha a csend ölébe vette volna - úgy hangzik dörrenve távolról, de a várt irányból - egy puskalövés, utána még egy, majd harmadik. A professzor expedíciója megérkezett. Milyen boldogak lehetnek, milyen boldogak... mennyire várhatták a piros füstoszlopot s a megbeszélt puskalövést.

A tűzrakást állandóan táplálni kell, pedig Imre mászni, "felfedezni" szeretne, valahogy megközelíteni a templomemelkedőt, felfelé indulni azon az élen, melyen a bozót, a föld alakulása egykori lépcsőt sejtet... menni felfelé... felfelé... miért? Magáért a mászásért, a szédület kedvéért... kúszni, s elérni a szentek szentjébe, ahol talán tizenkét század óta nem volt élő ember. De nem mozdulhat, s talán a professzor sem venné jó néven, ha saját szakállára kezdené meg a kutatómunkát. Majd holnap, gondolja, s nagy sóhajtva tördeli a könnyebb ágakat, hasítja machetével a száraz indákat, s adogatja Bartoloménak, s most olyan... furcsa módon, egészen olyan, mintha kisbojtár lenne, s az öreg számadó megtisztelné azzal, hogy ő segít meggyújtani a hűvös tavaszon a tehénlepény-rakást.

Ég a máglya, s a könnyű szél észak felé tereli szelíden a füstöt. Olyan izgatott, hogy nem bír megmaradni a kíváncsiságtól. Innen, alulról felméri, milyen magas lehet a templom... hetven... nem... talán ötven méter... s ki tudná megmondani: mekkora a kerülete, hol lehettek a kapunyílások, mi van a tetején, ahol a valódi templom nyílik. Kincs? Ez mindig a bujkáló gondolat, persze. A "kalózok kincse", az "inka kincse", a "mayák kincse". Még soha senki nem talált semmiféle ilyen óriás kincset, melyet - legendák szerint - a spanyolok jöttével tóba süllyesztettek, járhatatlan sziklatorkokba, vízmosásokba, tengerszemek mélyére rejtettek a hűségesek. Ha felkúsznék, s benyitna a kincseskamrába, melyben halott aranybálványok várják a feltámadást? Vörös füst szálljon... nem mozdulhat el. De miért nem ment fel Bartolomé egymagában, egyedül? Miért jelentette Webbnek, titkos egyezségük szerint? Az a pár száz peso, melyet jutalmul kap majd a Hatodik Templom felfedezéséért - hogyan mérhető össze annak a kincsnek értékével, melyet remélhet... Egyetlenegy aranybálvány... ha nem is nagyobb, mint az az obszidiánszobrocska vagy féldombormű, amit találtak - vagyont jelent, ha elrejti, s kellő helyen s kellő időben eladja. Miért nem ment az öreg fel a szentek szentjébe? Bizonyos, hogy a mayák, amikor titokzatos jelektől vagy a természet burjánzó erejétől üldözve elhagyták több mint ezer esztendeje e templomvárost, kiürítettek mindent, nem hagytak itt semmit, még a kőbálványokat sem... Ennyire bizonyos hát Bartolomé, mint biztos abban, hogy a szellemek nem látogatnak ilyen romos, tisztátlan szentélyeket?

Felrezzen. Alhatott? Elnyomta az egész napos fáradtság. De Tikal új kincsével szemben szabad-e elaludnia? - Majd szólok, aludjék nyugodtan -, mondja Bartolomé. A füst száll, egyet-egyet vet a hamvadó óriás máglyára, melynek már lassan az alkony színezi parazsát.

Arra rezzen fel, hogy talán egy kilométernyire dördül lövés, utána még kettő. Most ő felel rá, ugyanilyen időközben háromszor elsüti az ismétlőkarabélyt. Legalább kipróbálta fegyverét, melyet Bartolomé egész nap hallgatásra ítélt. A vadont nem szabad oktalanul megzavarni. Abból csak bajok származnak. Igen, ez a félbabonás, félig tapasztalatokon nyugvó óvatosság mintha folytatná a bozótba merült törzsek ősi hagyományait. Kiveszi az öreg óráját, melyre szemmel láthatólag igen büszke.

- Egy óra még, míg ideérnek. - Addig szítani, táplálni kell a tűzrakást, hogy legalább ezt készen kapják, ne kelljen a holtra fáradtaknak akkor tüzet rakni.

A templomhegy oldalából csörtető hang hallatszik. Széles test szaggatja az indákat. Bartolomé felkapja fejét. - Fiatal vadkan -, mondja, s most már tekintetével a karabély felé fordul. Talán hetven-nyolcvan méternyire bukkan fel a szőrös feketeszürke vadkantest. A füst szaga verte ki odújából, ez ébresztette fel, s most tör kifelé a tisztásra, remélve, hogy ez a fojtogató felleg ott már nem szorongatja, nem sérti szúrós, benőtt szemét. Imre kezébe veszi a karabélyt, Bartolomé lassan kihúzza a forgópisztolyt, s felkattantja zárát. A vad nem rohan, csak törtet előre, sötétfoltos teste már alig emlékezteti ősére, a szelíd disznóra... arra a párra, melyet a spanyolok érkeztük után mindenütt, amerre jártak, eleresztettek az őserdőbe. A vadkan horkan, feje idegesen remeg, túrja a földet. Dühödt, mert közeledve a tisztás felé, egyre jobban csípi szemét a füst. Imre fél térden, céloz, meghúzza a ravaszt. Mintha magasabb lett volna egyszerre az állat, felemelkedik, peckesen kettőt-hármat lép még, leroskad, de túr... lehet, hogy felemelkedik. Egy másik lövés fején találja, de még mindig mozog. Bartolomé óvatosan előrelép, már alig van tíz méter távolságban a halódó vadtól, mely mégis felugorhatik, utolsó erejével még mindig támadhat. Kurta, kemény csattanás: a vastag revolvergolyó végleg kioltja a kan életét.

Bartolomé valami énekfélét dünnyög. Mintha most nem törődnék Imrével, talán azt az ősi dalt mormolja, melyet a törzs férfi harcosai kórusban mondtak, ha elejtettek egy nagy erdei vadat. Majd szánkófélét formál a hántolt kérgű nyers ágakból, indákkal köti össze őket, int Imrének, ketten-emelőrúddal rádobják a vadat erre a saroglyára, s megint csak indák kantárára véve, iszonyú igyekvéssel, izzadva és lihegve lehurcolják a tűz közelébe. Ma este friss húst eszik az egész expedíció!

Már egészen besötétedett, amikor a professzor s kísérete megérkezett. S mintha száz éve nem látták volna már egymást, nem előző este kapott volna parancsot, s nem hajnalban kelt volna missziójára, úgy ölelkeztek össze Imrével sorban a részt vevő régészek, különböző szakértők, fotográfus. Gracias vette észre az arcán végighúzódó bozótsebhelyeket, a sok-sok szúrós ág, tüske, visszapattanó inda nyomát. Ők kényelmesebb úton jöttek, autó hozta a poggyászt, s csak az őserdei szakaszt kellett gyalog megtenniük, a vöröslő füstjelzések s lövések nyomán. Webb hatalmas kézireflektorának sugara rászalad az előttük emelkedő piramistestre; a fénycsóva nem bírja elérni, befogni a magasságokat, de a tudós szemének elég ennyi, hogy lássa: olyan felfedezés ez, melyet nem is reméltek; a majdnem kékes, ívszerűen görbülő fénysugárban ez a hatalmas, misztikus építmény időtlenül emelkedik fa- és indaköntösében, torzonborz testtel a magasságokba. A villamos fáklya oldalt fordul, pásztáz, tapogat. Imre kapja el... a fénycsík úgy szalad, mintha valamilyen titokzatos fényállat rohanna, kissé oldalt fordul, s most a koncentrált fény ráesik egy falkockára, melyen tisztán, világosan látszik a maya képírás. Inscripciones! - morajlik mindenütt, az angol ajkúak is így nevezik; az éjszaka elnyel mindent, ahogy a fény elvillan felőle, s ők itt maradnak a trópusi éjszakában, telve izgalommal, feszültségekkel.

S a fény most táncol, játékosan, oldalvást. A toronytest lábánál hatalmas saroglya áll: mintha valamilyen ősállat lenne, úgy fekszik rajta, szája körül fagyott véres habbal, a vadkan, az este öröme. Webb majdnem csodálkozva villant az indiánra, de Bartolomé tekintete Imre felé fordul. "Első vad?" Áldozni kellene a vadászszokásoknak, de mindenki holtfáradt, s csak a vacsora reménye tartja az emberekben a lelket. Néhány perc, már szakértően szervezik a nyúzás, bontás, hasítás, szeletelés munkáját, a nagy máglya villózó parazsát felszítják, nedves fatönköket vetnek rá; az archeológusok most nyársakat faragnak, s Gracias adagolja a nagy kondérba a fűszereket. Imre is átalakul pusztai mesteremberré, s bár őt Webb - mint a friss vacsora szerzőjét - felmenti minden szolgálat alól, mégis fúr-farag, s megszerkeszt egy ágast, amelyre felhúzzák majd a kondért, s Bartolomé elismerő mosolya mellett megkezdődik az ünnepélyes vacsorakészítő szertartás.

Furcsa módon elpárolog a fáradtság, mindenki a nagy felfedezés izgalmában él, mintha legszívesebben átvirrasztaná az éjszakát, hogy a hajnal első derengésére nekiinduljanak a templomhegynek. Csak a professzor nyugodt. Arcáról nem villan el a mosoly, ma is frissen borotvált, régimódian takaros, kopasz feje, rózsás arca, hegyes álla belehajlik a tábori lámpák fénykörébe. Kissé gúnyos mosollyal teszi fel a kérdést:

- Ki fogja szerkeszteni az első jelentést?

A szerénység első követelménye, hogy senki se igényelje a maga számára ezt a megtisztelő, de nehéz, felelősségteljes feladatot. Webb néz előre a tűzbe, tanítványai már ismerik arckifejezését, ilyenkor néma csend támad, mintha a hosszú órák némaságát egyszerre feloldaná, halk hangon beszél, úgy, mint ahogy a gondolat, mint a lélek búvópatakja, felszínre kerül.

- ... Tudják, az ilyen jelentésnek, még ha csak hirtelen vetették papírra, summázva, mégis olyannak kell lennie, ami helyes tájékoztatást nyújt. Tulajdonképp röviden vázolnia kell mindazt, ami megelőzte a kutatásunkat, pontosan meg kell jelölni a helyet, ahol az ásatást végezzük, persze, rá kell térni arra, milyen módszerekkel dolgozunk. Ezután jön a nehezebbje: szakszerűen s mégis közérthetően leírni, mi az, amit találtunk. Először nagy egészében, azután az egyes tárgyakat... a lelet-anyagot, főként ha cserepek vannak. Pontosan megjelölni: melyik rétegben mit, milyen állapotban találtunk. Végül - alig ér valamit ilyen jelentés megfelelő illusztrációs anyag nélkül. Sok-sok fotó! Ha lehet, sztereókkal is kell dolgozni... de mindennél fontosabb, hogy vázlatrajzokat készítsünk... fel kell térképezni a lelőhelyet, a situst, ha épületeket találunk, akármilyen állapotban... homlokzati és metszetrajzok. Ha edényeken, cserepen rajzok, díszítések vannak, ezeket még külön is meg kell örökíteni...

- Professzor úr, ez az "első" jelentés. De a második? Milyen legyen? Ha csak a tudományos szempontot nézem, évek is beletelnek, míg elkészül egy könyv... Hallgatni addig? Vagy közölni népszerűen, a laikus világgal az eredményeket?

- Azt mondhatnám, kedves Gracias, hogy a legrosszabb, ha az archeológus semmit sem hoz nyilvánosságra. Ha olyan ásatóra gondolok, aki a legnagyobb lelkiismeretességgel végzi a munkáját, de ebből semmi, de semmi nem kerül ki... senki nem tud róla, az ilyen ember tulajdonképp megsemmisíti... ellopja azt a nagy és értékes valamit, amit pedig megtudott a múltunkról. Itt nincs semmi mentség... például az, hogy minden apró részletnek utána kell előbb járnia...

- Kis-Ázsiában, ahol most olyan nagy ásatások folynak, könnyebb vagy nehezebb-e a munka?

- Ott... egészen más szempontokkal kell számolni. Azzal, hogy egy adott situs sokszorosan gazdát cserélt az évezredek folyamán, csupa réteg... s lehet, hogy mindegyik rétegben maradt valami, ami megörökítette... megőrizte annak a népnek vagy a lakosság valamilyen fajtájának emlékét. Ha alulról veszem... a legalsó, az úgynevezett szűzföldtől... talán jön mint első réteg a lesulykolt föld, amelyre épült az első kunyhó... Utána az első ház maradványa... már valamivel tartósabb anyagból, talán elfoglalták és lerombolták ezt a lakott helyet... várost, mondjuk, akkor jön egy romos réteg, törmelékekkel, felette a leégett ház anyagának megmaradt része, utána homok-réteg, ahogy a szél századokon keresztül beszórta, vagy humusz, növényzettel persze, az ott nem is hasonlítható ehhez... ami itt áll előttünk. Aki nem tud olvasni a földrétegek könyvében, soha nem lehet jó kutató. A föld majdnem mindent elárul... utána már legjobb vezetőink az emberi csontok... persze, ahol fennmaradtak. S utána, Gracias, a cserepek... ugye?

Nevet, míg jönnek a szakácsok, s jelentik: megfőtt a bozótbéli leves a Hatodik tikali templompiramis tövében.

Az éjszaka olyan, mint a fekete kárpit, csak a szélein kezd parányit felszakadozni. Nem is annyira mozgásáról, mint inkább talán lélegzetéről ismeri meg a professzort, aki lábujjhegyen megy végig a hálózsákok között. Egy perc múlva Imre már mellette van, kilépnek a sátorból. A tegnap éji tűz egészen elhamvadt, vadállat nem jár erre, nincs szükség szoros őrséget tartani. A templomtömeg még nem látszik... pontosabban: inkább érezni lehet, hogy valami hatalmas, más színű... talán barnásabb hegy szakítja meg az őserdőt.

Egy fél óra múlva már derengeni kezd. Még csak a hatalmas falak tövében lehet járni, nagyon óvatosan, nehogy elbotoljanak az indavilágban, nehogy kígyó kerüljön lábuk elé. Minden lépésnél a szöges bottal Webb megkopogtatja a humuszt. Az oldaltáskából előkerül a széles vázlatblokk.

Felírja: első vázlat.

Az alaprajz szerint homlokzatán két oldalt kitüremlő, elnyúló téglalap: a homlokzat közepét szeli át a hatalmas lépcső, mely kívülről visz fel - két terasztól tagolva - a szentek szentjéig. A másik vázlat keresztmetszet. Az egyes "emeletek" fehér, csúcsos, süvegszerű üregei nyúlnak egymás fölé a magasságokban. Az arány itt keskeny, karcsú, toronyszerű épületet mutat, mely alul szélesedik ki, ugrik előre. Az épület most kezd lassan kibontakozni a pirkadás ködeiből. Először a tetőépület sisakja emelkedik ki: itt viszonylag gyérebb a növényzet. A professzor egy korhadt fatörzsre teríti ujjasát. Innen befoghatja szeme az összképet.

- Látja, milyen furcsán, aránytalanul kicsi lehet a szentek szentje... a tetején. Az épület még hordta a díszes, súlyos tetődíszítményt: ez is ránehezedett a falakra. Az egykori maya építész nem mert levegősebb, nagyobb termeket tervezni: a tetődíszítmény súlyát a vékonyabb falak nem bírták volna el. Van egy mese... legenda... egy ilyen templomépítőről, akit feláldoztak az isteneknek, mert az épület összedőlt. Nem volt egészen veszélytelen foglalkozás abban az időben...

Nevet. Mintha csak sétára indulna aszfalton, úgy megy fölfelé könnyű, biztos, ruganyos lépésekkel, ott, ahol valaha a hatalmas lépcső húzódott, s ahol most az egyes fokokat szinte felismerhetetlenségig benőtte, magához kaparintotta a bozót. A fürge test előrehajlik, a bot kitapintja, hová kerülhet a láb. Imre követi, óvatosan, kissé félve a szédüléstől, mely úgy ül benne, a pusztai emberben, mint valami szorongató fulladás. Néz felfelé. Ezt a sok emelet magas épületet így kell-e megmászni, négykézláb, kúszva? De elérnek az első teraszig. A tér itt kiszélesedik. Húsz-harminc ember is elférne egymás mellett. S most a professzor kötélhágcsót vesz elő oldaltáskájából. Biztos kézzel rögzíti végét a szélhez közel eső hatalmas kőpillérhez. Néhány lépés, ledobja a mélységbe, kipróbálja, rááll. Lefelé szalad rajta néhány fokot, odaér, ahol a kapuív behajlik. Egyik kezével fogózkodik, másikban a reflektorlámpa. Vajon már felülről is észrevett-e valamit? Szeme, mely olyan éles és fürge, mintha ritka műszer lenne, már rávillan valami gomolygó, fekete-fehér összevisszaságra, amit a platóról nem is lehet látni. De ahogy a fénycsóva foltja eléri a talán három méter hosszúságú, egy méter széles mezőt, egészen különös világ bontakozik ki Webb előtt.

Első pillanatban olyan, mintha legmodernebb művész, grafikus próbálta volna szerszámát, fantáziájának szinte esztelen játékaként. Nincs határozott kompozíció. A fehér stukkófalra fekete, finom vonalakkal egy távoli kéz - bizonyosan régebben, mint ezer esztendeje - gomolygó, tollas figurák körvonalait karcolta, biztos kézzel, s mégis szeszélyes, játékos villanással. Mintha kihalt emberfajta gnómjai, törpéi lennének. Némely helyen csak egy mozdulat, egy térd, meghajtó karizom, máshol meg párhuzamosan futó vonalak közt egész parányi figurák, acsarkodó szörnyek, amint kiálló agyarukkal beledöfnek a semmibe.

Webb próbálja lazítani vázlatkönyvét, néhány vonást tesz úgy, hogy egyik karjával átkarolja a kötélhágcsót, másikkal tartja a vázlatfüzetet. Nem megy. Visszakúszik. Int Imrének, ha akarja, próbálja meg. Most már a fiú hajlik e felé a nyugtalanító, idegen "műalkotás" felé. Ki rajzolhatta, miért?... ilyent, ehhez hasonlót még nem látott senki soha. Felnéz Webbre. A professzor arca most olyan, mint a sólyomé. Ajkát összezárja, nincs mosoly rajta. Pár perc múlva újból együtt állnak.

- Jobb híján sgrafitto-nak kell nevezni ezt a műfajt. Amikor rajzos vonalakat örökítenek meg, nemes anyagba. Látja... itt lehetett a papok szállása. Talán a fiatal avatandóké is, akiknek mindenféle próbákat kellett megállniuk, hogy közelebb kerülhessenek a szentek szentjéhez. Bizonyára böjtölniük; virrasztaniuk kellett. Lehet, hogy ilyenkor... ilyen várakozásban rajzolta valamelyik.

- Látott már ilyent, professzor úr?

- Nem... ezt most fedeztük fel. Ezért nincs is még a rajznak... ábrázolásnak neve. Ezért mondom sgrafittónak. Egyelőre még nem tudjuk fotografálni. A kötélhágcsóról nem lehet. Majd megoldjuk. Bizonyos, hogy ilyen gomolygót, megfoghatatlant talán sehol nem vetett ki magából az indián művészet. Mintha egy modern kiállításon lenne... majdnem szürrealista!

Néhány vonás a vázlatkönyvben. Mennek feljebb. Egyre nehezebb a kúszás, az egykori lépcsőkre sodort törmelékek, a beléjük ékelődött százados növényzet miatt, mely rothadó testének humuszrétegével borít már mindent el. Talán néhány század még, s mindez a felismerhetetlenségig benő, s összeroppan a vegetáció szörnyű súlya alatt. De innen, a második platóról már szélesebb ívben lehet lelátni. A fényképezőgép sűrűn kattan. A filmek majd megmutatják, hol vannak olyan foltok, melyek tövében épületmaradványokat, oszlopokat, kalendáriumköveket lehet sejteni. Már négykézláb másznak. Belekapaszkodva az indákba, egyre feljebb - szédítő magasság alulról nézve.

Imre tudja, mi volt szerepe egykoron a maya templomnak. Papok laktak benne, s az áldozat bemutatása volt feladatuk. Az áldozat itt nem a lelkek óhajtását, nem virágokat, föld termékét, talán ártatlan állatokat jelentett. E szörnyű, véres vallás emberáldozatokat követelt, mert hitük szerint csak ezzel lehetett megengesztelni az istenségek rendjét - épp azt az istent, aki arra a napra esett, kalendáriumuk szerint. Minden istennek más és más volt a természete, vágya, igénye. Az egyik jobban szomjazta a vért, szent könyveik szerint, a másik elnézőbb volt talán az emberek gyengéi iránt, így háború, emberkereskedés, gyermekvásár: mind csak arra volt jó, hogy engesztelje a vérszomjas isteneket. A papok feladata: az áldozatot egyesítsék az istenséggel.

A lépcsőn, ahol igyekeznek feljebb s feljebb kúszni, talán tizenkét-tizenhárom százada nem járt ember. Ki lehetett az utolsó? Ki lehetett az utolsó szerencsétlen áldozat, akinek még fel kellett mennie a papok körmenetének kígyózásában, míg alulról nézte őket a nagy ünnepekre a környékről besereglett mayák tömege? Mert Tikal, mint a többi romváros, nem volt valójában lakott hely. Százados tisztelet övezte őket, templomok, néhány palota, szent játékterek épültek, de nem vette körül őket lakóházak erdeje. Sehol nem maradt fenn a romvárosok környékén emberi települések, városi negyedek nyoma. Nyilván a szent naptár szabta meg - évszakfordulókon, nagy ünnepeken, akkor, amikor gonosz jóslatok jöttek, vész fenyegetett, vagy az istenek különösen megszomjaztak a vérre -, mikor jöjjön be a környékbeli parasztlakosság, a kézművesek, kereskedők, mindazok, akik e termékeny s gazdag földön éltek. Mennyien lehettek, mi lehetett a lélekszám? Senki nem tudná megmondani. Az agavéból tilolt lapokra vagy szarvasok fehérre cserzett bőrére írt szent könyveket - nehogy a pogányságot táplálják - elégették a spanyol hódítók. Az a néhány, ami elkerülte a pusztulást, s európai nagy könyvtárak legritkább kincse, csak istenekről, ünnepekről, legfőképp a múló idő jeleiről beszél. Mindig a jövő időbeli kérdései aggasztották a papokat s írástudókat (hisz az ő képírásuk volt az egyetlen írás a nyugati féltekén, amivel találkoztak a spanyolok), soha nem az, ami körülöttük történik. Nem érdekelte őket a múlt, sem saját koruk. Szemüket valami távoli, "matematikai" jövőre szegezték, melyben évek százait, ezreit, millióit foglalták össze egy-egy jel, hieroglifa segítségével.

Webb egy-egy szót mormolt. Elvárta, hogy Imre hozzá tudja kapcsolni mindazt, amit az utolsó hónapokban tanult és olvasott. Ki lehetett az utolsó? A zergelábúak szökelltek felfelé a magas, rendkívül keskeny lépcsőfokokon, melyeken cipős vagy csizmás ember alig teheti le fél talpát. Bizonyosan ez volt Tikal, a rejtélyes, semmivel össze nem hasonlítható maya templomváros legtitkosabb szentélye, talán itt idézhették a papok a leghatalmasabbat, azt az istent, akit később, sokkal később Quetzalcoatl néven tiszteltek az aztékok.

Imre szeme tanítómesterén. Izgalmas pillanat. Ő is, Webb is először látják, először járják be a templompiramist. E pillanatban Webb látszólag semmit sem tud többet róla, mint ő, aki mint első fehér ember megpillantotta. S mégis: mennyi kép lebeghet előtte! Látja-e Webb, mi történt itt... mi hullámozhatott nagy ünnepeken... minek tanúja lehet ez a csorbult, gyökerektől szétrepesztett lépcsőzet, mely mégis az egyetlen út, melyen a szentély megközelíthető.

- Mikor... mikor lehetett?

Webb darab hideg húst vesz elő, kenyeret. Megszeli, kínálja. Különös pillanat, a második platón, mielőtt még feljebb indulnának, eleget tesz a mindennap emberi törvényeinek.

- Mikor, fiam? Tikal nagy korszaka... egész története talán hat évszázad. Úgy hisszük, épp ezer esztendeje, hogy lezárult. Már amikor a klasszikusnak mondott korszak kialakul, voltak kezdetleges képírásjeleik, jó fazekasaik lehettek, apró szobrokat készítettek. De már akkor... amikor Róma felvette a kereszténységet, s ott állt az európai ember a középkor s újkor választóvonalán - a mayák megteremtik a saját építészetüket, felbukkannak az ívek, a maya boltozatok. Inkább a felföldön, mint a síkságon tűnnek fel. Jeleiket kőbe kezdik faragni. Megszületnek az első álló kalendáriumkövek.

A virágzás talán kétszáz évig tarthatott csak. Úgy szoktuk jelezni: hatszáztól nyolcszázig. Otthon... akkor volt a legsötétebb középkor. Ott kezdett csak derengeni... Írországban s főként Nagy Károly udvarában. Ebben az időben a mayák csodálatos szobrászművészete bontakozott ki, a legfinomabb színes cserepek... edények kerültek elő a műhelyekből, mesterien tudták megmunkálni kőeszközeikkel a követ. Már messze előrehaladtak a csillagászatban. Igen... bámulatra méltó matematikusok voltak. Itt sokkal-sokkal többet tudtak, mint európai kortársaik. Egyre több ilyen templomváros születik. Mindenütt faragott kövek hirdetik a város, az istenek s a múló idő el nem múlható dicsőségét.

Ezer esztendeje, pontosan 925-ben jegyzik fel utoljára kalendáriumkőre az időt. Egyik ilyen templomvárost hagyják el a másik után. Miért? Ez a nagy kérdés... talán soha nem lehet megoldani. Talán fellázadtak a papok merev uralma ellen. Talán a messziről, északról betörő aztékok nyomása kényszerítette őket erre. Talán maga a természet lázadt fel... hosszú esős évszakok... a növényzettel nem tudtak megküzdeni. Járványok pusztíthattak.

Persze, időnként visszajöhettek. Bizonyára itt temették el, a templomvárosokban, a főnököket. Uaxactunban megvizsgálták a talált csontvázakat. Nem... nincs oly nagy kiesés... majdnem folyamatosak a dátumok. Igen... ebben az időben jelenik meg először a fém. Arany, ezüst, némi réz... talán ólomvegyületek.

Ez a régi birodalom. Persze ebben nem volt semmi, ami megközelítené azt, amit az óhazában a birodalom alatt értettek. Nem is szeretem ezt a fogalmat. Az "új"... az újbirodalom talán inkább megközelíti. Három maya város szövetsége Yucatánban, ez uralkodott a közösségek felett... Pihentünk, Imre, menjünk tovább!

Már eláraszt mindent a reggeli fény. A tábor éled, innen felülről nézve mind olyan kicsinyek, integetnek, a professzor engedélye nélkül nem követheti őket senki sem. Bizonytalan még, mennyit s hogyan bírnak a lépcsők, nem kell-e megtámasztani esetleg leváló kőtömböket, nem fenyeget-e beomlás, beszakadás veszélye. Webb biztos, kiszámított lépéssel megy előre, botja kitapogatja a réseket, de az egykori, ezeresztendős maya építészek nagyobb dicsőségére minden szilárd, keményen tart.

Kőbe fagyott világ dicsősége. Felnéz a professzorra, aki élete egyik nagy csatáját most... ezekben az órákban nyerte meg. Megtalálta a rejtélyes Hatodik Templomot. Ő volt az első, aki fehér emberként elhatolt szentélyéig. Csak éppen nem fiatal. A ruganyos járás, pirospozsgás arc, fürge mozdulatok egy darabig leplezik a kort, de itt, a legfelsőbb platón meg kell állnia. Kihajlik. A templomfal kockákra tagozódik. Szabályos, hézagoktól meg-megszaggatott téglalapok sorjáznak. Ide véste az egykori kőfaragó... vagy maga az írástudó pap szövegét. De nem mindegyikre. Furcsa módon a második sornak csak negyedik kockájában látni szemszerű ábrázolást; a harmadik mezőben az első három faragott; a negyedik sorban végigfutnak ezek a különös ábrázolások, melyek síkdíszítményeknek látszanak első pillanatra, s csak az avatott szem, a maya írást ismerő gyakorlata bontja ki a fogalmak értelmét. Ez az írás végighúzódik a kalendáriumköveken, lépcsőkorlátokon, oldalfalakon, küszöbökön, megtalálni ékszereken, stukkókon, cserépedényeiken, könyvekben. Kezdetben a jelek megfeleltek egy-egy fogalomnak, annak képét igyekeztek megörökíteni... talán sok-sok nemzedék. S lassanként maguk is jelképekké váltak: az egész írásrendszert - hiszen nyilván csak a papok s főnökök értették - valamilyen bonyolult, titokzatos jelképfolyondár szőtte át. A jelkép "drága" volt - olyan lehetett ez a kőbe faragott nyelv, mint valami hatalmas, primitív gyorsírás.

Imre látta, amint most megindul karcsún, könnyedén felfelé Gracias. De nem úgy, mint ők... a fehérek, óvatosan tapogatva, majdnem medvelépésekkel, nehézkesen. Ringó, különös járás, mintha átvette volna az ősök lépésritmusát. A lépcsőfokok nagyon keskenyek s magasak voltak ott, ahol épen maradtak, s Gracias úgy hágott fel rajtuk, mintha nagyon kényelmesen járna, nem okozna cseppet sem nehézséget a kúszás. S ahogy oldalról nézte, fél fordulatban, arca újból emlékeztetett az egyik kőfolyondár istenre, talán magára Quetzalcoatlra, a Tollaskígyóra, ahogy néha a rejtélyes istent ábrázolták. Ugyanaz a keskeny, finom fejforma, különös görbe orr, magas homlok, sötét haj, élénk, nagy, hosszú pillás szemek, mint ahogy megőrizték színükben is a bonampaki templom freskói az ősök arcvonásait. Gracias jött felfelé. Nyilván valami üzenetet akart átadni a professzornak. Webb maga is gyönyörködve nézte a leányt, tekintete egybevillant Imréével, szótlanul csodálták ezt a könnyed biztonságot, ahogy jön feljebb és feljebb, mosolyogva, mint aki pihegés, erőlködés nélkül veszi a legnehezebb kapaszkodókat.

Rádiógram érkezett, ezt hozta fel Gracias. Erre kellett választ adni, s a rádióműszerész már lent várta a professzort. Webb bosszankodva legyintett: itt sem hagyja békésen szemlélődni, felfedezett művében gyönyörködni a "civilizáció". A világ üzent érte. A Hatodik Templom felfedezése belekerült a világlapok első oldalas híranyagába, a guatemalai főhadiszálláson újságírók, hírügynökségek ostromolják az otthonmaradottakat: hogyan lehet Tikalba eljutni, hol lehet megtalálni a professzort.

- Ha nem teszünk valamit, még kijönnek ide az ostobák, megtalálnak, különösen repülőgépről, ha alacsonyan szállnak, egy helikopter le is tud itt ereszkedni, a templom tövében. Egyhetes zárlatot kérek! Utána megrendezhetjük itt, az őserdőben a sajtófogadást.

Dohogva néz körül a második teraszon. Sajnálja elhagyni, persze, a helyet, mielőtt felmászott volna végig a csúcsig. De lehet az is, hogy ezzel palástolja az idős tudós a test fáradtságát: neki is néhány nagyon erős napja volt, nem szabad túlságosan kifárasztania magát. Szeme rávillan a két fiatalra.

- Kivételesen megengedem, hogy felmenjenek a tetőre. Bemehetnek, ha lehet, a szentélybe. Körülnézhetnek. Rajzolni nem kell, fényképezni nem szabad, különben sincs maguknál gép. Mihelyt végeztem ezekkel a sürgönyökkel, magam is visszajövök. Mehetnek.

Egy lány nyomában menni, aki gúnyos-kedvesen mosolyog vissza, s úgy veszi a kanyarodókat, oly biztosan lép könnyű, hajlékony bőrcipőjében a fokokra, mint mezítláb vagy mokaszinban járt ősei. Ha nagyon rossz a lépcső, előbb óvatosan kitapogatja, próbálja... majd lenyújtja kezét Imréhez, mint aki segít... nem, nem szédül cseppet sem, nem hunyja le szemét a mélységek fölött. Az utolsó teraszhoz érnek. Itt a legnehezebb, mert itt már egészen keskeny a szegély, az egykori hatalmas kőlapokat elsodorta az idő, töredezetten, folyondároktól repesztve, alig megmászhatóan áll a kis kiugró, melyen túl már be lehet jutni a hatalmas, épen álló maya íven át a feltűnően kis kamrába.

Az első szoba omladékos s üres. Az ív továbbvezet a második, már sötét kamrába. Ez lehetett a legtitkosabb szentély, melyben egykoron a legfőbb istenképmás, bálványkép állhatott. A zsebből előkerül a villanylámpa, a fény végigszánt a falon. A stukkó mohos, szürkésbarna porlepelt kapott, itt-ott foltosabb, csíkos egy helyen. Vér - igen, talán ezek ezeresztendős vérfoltok is lehetnek. Majd a biológus eljön ide. Megfejti: lehet-e, hogy az egykori áldozatok szívéből freccsent vért őrizte meg a szentélykamra?

A fénysáv felszalad a tetőre. Alacsony, nyomott ívek, semmi, de semmi nincs, ami a figyelmet itt leköthetné. Nem hagytak itt semmiféle tárgyat, egyetlen kőkést vagy cserépszilkét sem. Gracias arcán látni a csodálatot, de talán egy csepp csalódást is. Milyen boldogság lett volna, ha ő mutathatja ősei ittfelejtett kincsét annak, akivel oly szívesen jött ide.

S most a padozatra esik Imre tekintete. Az egykori építőmester gondosan egybecsiszolta a sima kőlapokat, melyeket nem borít más, csak a lepergő ezeresztendős por. Nincs eszközük, Gracias egy kesztyűt húz elő, azzal porolja óvatosan a vékony szürke réteget, hátha valamit mégis talál. Imre tartja a lámpát, s egyszerre odamutat... egy kőlap nem olyan sima, mint a többi, valamilyen vájatot lát rajta, mintha arra szánták volna, hogy fel lehessen emelni. Már ott is az ujj... tenyerével még tovább söpri a port... megtalálja kartávolságnyira a másik emelőrést. Most már neki tud feküdni, teljes erővel... egy rántás. A talán negyedmázsás kőlap simán felemelkedik. A lámpafény feltépi a homályt. Először egy teljesen ép ívet lát, e tömör, nehézkes maya alkotmányt, s tövében egy lépcsőfok... egészen épen, hiszen itt már nem érvényesült a vegetáció romboló ereje. Egymásra néznek. Egyetlen komoly szerszámuk a villanylámpa, ez segíti az "expedíciót". Gracias az első, aki lelép a tátongó mélységekbe, s térdelve próbálja kikutatni, merre lehet a második lépcsőfok.

Az ezeréves csapóajtó peremén ülnek egy pillanatra, egyszerre nevetni kezdenek. A vállalkozás furcsasága... a helyzet, a nyaktörő fekete üreg... s a felfedezés izgalma - egyszerre kirobbant belőlük a kacagás. Mit szól majd a professzor? Jó-e vagy rossz, amit csinálnak, mint két gyerek... s ahogy ülnek ott, félnek is, remélnek is, s Gracias kinyújtja kezét, s Imre magához húzza, megcsókolná, de a lány valamilyen különös, ünnepélyes mozdulattal tartja fel tiltva mind a két kezét, mint aki ősei szentélye előtt nem akarja megbántani a lelkeket, s már lent is van az első foknál, kiált vissza:

- Megvan... megvan... jöhet... jöjjön utánam! -, s a lámpafény belekúszik az üregbe, s mehetnek lejjebb és lejjebb, a hihetetlenül keskeny lépcsőn, mely talán a templompiramis gyomrába vezet. S ahogy mennek, telve reménnyel és kétséggel, egyszerre leérnek valamilyen szintig, mely talán megfelel az utolsó, a legmagasabb terasznak, s itt egyszerre lefelé törmelék, szikla, idehordott föld, agyagkoloncok zárják el az utat. A lépcső vezet ugyan valahová, lejjebb... de nem lehet több fokon követni, mert minden színültig tele van ezzel a törmelékes földdel.

Fellebbenthetik-e a titkot?

Két ásó kell ide, egy csákány, egy lámpa, amit felakaszthatnak a falra, egy kötélhágcsó, ha le kell ereszkedni, és semmi más. Visszamenni és elmondani... vagy visszamenni és eltitkolni?

- Gracias, siessen le, mondja meg az öregnek. Ne tudjon róla még senki... hozzanak ásókat. Addig én itt állok és vigyázok.

- Mire?

Nevetnek. Fél? - kérdezné, s vissza is húzódik a peremig, majd onnan ki a két kamrán át a szabadba. Fulladoznak. A levegő alig járhatott be a belső üregekbe, hacsak nem volt oldalt vagy hátul valami szelelő... s a víz, ami lecsepegett a rozzant kőfedélről, bizonyára talált lefelé utat.

Két kezével kezdte hányni addig a törmeléket, míg nem jön meg a segítség, ez a mozgás, fáradság jó arra, hogy levezesse izgalmát. Sikerült annyira előrehatolni, hogy benyújthatta a vájt üregbe karját, s tapogathatott kezével. Sima felületet érzett. Doboz gyufa volt nála; néhány szál gyújtó világánál látta, hogy egy simára csiszolt fehér kőlapba ütközik a kéz: ez nem odahányt kőtörmelék, nem szikladarab; mintha valami kőfüggönyt eresztettek volna le. Nincs tovább.

Webb, Gracias s a professzor két asszisztense jött meg. Hozták a kért ásókat, lapátot, csákányt, erős sugarú petróleum-gázlámpát, köteleket. Mérni mennek - mondták a többieknek, hogy kikerüljék a talán felesleges izgalmat, s ne okozzon senkinek csalódást, ha a lépcső, amit a két fiatal felfedezett, valamilyen vakjáratba szalad csak bele.

Az ásó Imre kezében forgott a legbiztosabban, de csodálatos módon a professzor, ez az idős ember is úgy dolgozott, mintha az ásás lenne mindennapi kenyere. Félórai megfeszített munka után - a lámpa fényében már elég jól tájékozódhattak - elég széles rést szakítottak a törmelékrétegben ahhoz, hogy elérjenek a simára csiszolt fehér záró kőlapig, mely teljes szélességében elrekesztette az üreg torkolatát.

- Csontváz!

Az ásó sárgás márgarétegbe szaladt, s a gyakorlott régész szeme már ismerte, hogy változik a földréteg színe, ha csontmaradványokra borul. Az ásót letették, az utolsó réteget maga a professzor seperte el a kemény szálú régészseprűvel, s még rajta volt a leheletvékony földréteg, amikor már látszott a kiemelkedő koponya, a medencecsont s a térdkalács. Az egyik asszisztens embertani szakértő volt: óvatos ujjal kiemelte a koponyát, gumikesztyűs keze letisztította a földrétegtől. Mintha diktálná valami láthatatlan jegyzőkönyvbe, úgy mondta: hibátlan fogazat... fiatal férfi... egészséges... a borító föld itt teljesen száraz... a lelet korát csak hozzávetőlegesen becsülhetem ezer esztendősre. De a földrétegekből úgy látom... nincs egyedül... kell még több csontváznak lennie. A koponyán nincs sérülés. Idoma megfelel a maya faj szokásos fejalkatának. Erős, fiatal legény lehetet... lám, itt a karcsont... lábcsont... mind egészséges. Mehetünk tovább.

Négyen ásnak, mélyebbre, szélesebb körben. A járatban még öt csontvázat találnak. Mindre illik az antropológus megállapítása: hibátlan fogak, ép csontok, erős fiatal férfiak lehettek. Hatan. Mellettük alig találnak leleteket. Egy szíjvég, melyhez elfakult, morzsálló szövetdarabka tapad. Az asszisztens egy kis kézi fecskendőből azonnal ráfújtat valami folyadékot, mely hirtelen elpárolog, de mindaddig konzerválja a tárgyat, míg gondozás alá nem veszik. Csont ékszer, széteső hajcsat, cserépmaradvány semmi, majd néhány obszidián kéziszerszám, semmi arany, ezüst vagy a kettő ötvözete: elektron. Az asszisztens mintha ítéletet mondana:

- Szolgák... talán rabszolgák lehettek, akik itt elhelyezték ezt a kőlapot, dolgoztak rajta, utána megölték őket, alighanem megfojtották, mert szúrásnak vagy vágásnak nem látom nyomát. Ne legyen tanúja annak, ami itt történt...

Ezeréves halottak, ezekhez a régészek ugyancsak hozzászoktak, ez mindennapi munkaanyaguk, nem más, csak tárgyak, melyeknek segítségével kidolgozzák elméleteiket. S mégis itt, e különös sírjáratban valami megrázó s félelmes volt - még ezer év távolságából is - hat életerős fiatal pusztulása, akik valamilyen titok jegyében vesztették el ifjan életüket. Egy perc, míg állnak, egy perc, míg senki sem beszél. Imre Graciasra pillant. Látja a petróleum-gázlámpa kékes fényében, amint a lány hosszú, gyönyörű szempilláin végigpereg egy könnycsepp.

A mesterség rendje megköveteli a magáét: hatalmas barna csomagolópapírt fektetnek le, óvatosan belehelyezik először a lábszárt, majd a karcsontokat, a medencét, végül ami megmaradt a törzsből, tetejére a koponyát. Hibátlan csontváz. Begöngyölik a papírt, réseit elzárják légmentes ragasztószalaggal, a "csomag" tetejére színes ceruzával jelzés kerül: Tikal, Hatodik Templom Mélyjárat, 1. sz. csontváz. Ugyanakkor előkerül a kemény blokklap; a szakértő biztos kézzel felvázolja a járatot, majd alája kerül a réteg pontos rajza, a helyzet, ahogy a csont feküdt.

- Fényképezni - mondja Webb, s villan a "flash", a gép megörökíti a "situs" minden jellegzetességét. Az egész majdnem szótlanul, pontosan megy úgy, mint valami hadművelet.

Ott állnak a hatalmas kőlapnál. Mindnyájukon persze átfut a kétség: vezet-e valahová... mi van mögötte? Úgy látszik, mintha elmozdíthatatlan lenne, talán robbantani kellene, hogy elhárítsák, mint akadályt.

- Aláásni!

Négy ásó dolgozik, gyorsan mélyül az árok, Graciasnak arra kell ügyelnie, nem mozdul-e meg hirtelen az ismeretlen vastagságú kőlap, nem zuhan-e váratlanul reájuk. Milyen mélyen lehet alsó pereme? Meddig ásta be az ismeretlen hat áldozat a földbe? Még csattan az ásó vasa a kőhöz, s egyszerre Imre úgy érzi, szűz rétegre talál az ásó éle, belemegy a lágy földrétegbe. Így már sikerül megmérni a kőlap vastagságát, körülbelül hét-nyolc centiméter lehet. Nem túl vastag. Csákánnyal kezdenek dolgozni, s míg ketten aláásnak még, Webb finom keze megérzi, hogy a kőlap nagyon-nagyon lassan, de meginog. Új hadművelet kezdődik, mindenkit elragad az izgalom: most már fölülről bontják a kőperemet körülágyazó rétegeket, térdig járnak a törmelékben, mindenütt érezni lehet, hogy itt valahol, valamerre beszivárog a víz, még ilyenkor, száraz évszakban is, valahol hallani a vízcsepp hullásának jellegzetes zaját. Milyen súlyos lehet a kőlap? Ha dőlni kezd, felfoghatják-e esését? "Inog." Lehet, hogy az építők, akik idehelyezték, tudtak valami más, titkosabb módot eltávolítására, lehet, hogy valamilyen más járaton közelíthették meg azt a valamit... üreget... vagy semmit talán, ahová a járat vezetne, ha nem zárná el a kőlap. Most mind az öten nekidőlnek vállukkal. A kőlap egyre erősebben inog, s utána hatalmas robajjal eldől - befelé. Tompa puffanás hallatszik: nem zuhant mélybe, nem esett sziklára - nyilván ott is csak a puha földrétegre esett.

- Ön fedezte fel, vegye a lámpát, ön menjen előre!

A régészek íratlan törvénye szerint Imre veszi fel a lámpát: annak, akit ösztöne vagy szerencséje valamilyen "nagyvadra" vezetett, elsőnek kell átélnie a feltárás izgalmát.

A kőlap, mint valami emelvény feküdt vízszintesen, Imre fellépett rá, kezében az Aladdin-lámpa. Mintha tündérpalotába jutott volna... Körös-körül ívek fogják át a hatalmas termet... de az ívekről... a tetőről ezer és ezer cseppkő ragyog a lámpa fényében... felülről lefelé s alulról felfelé növő, hegyesedő sztalaktikok és sztalagmitok... melyeket századok során formáltak a templompiramis résein, járatain át leszivárgó milliárdnyi esőcseppek. S most a lámpa megvilágítja a falat: a stukkófalon istenek domborművei... Számol: kilenc! Már a többiek ott állnak háta mögött, Webb halkan szól:

- Az alvilág kilenc istene...

A terem egy részét elfoglalja egy hatalmas kőszarkofág. Látszólag érintetlen. A lámpa fénye rávetődik: hatalmas fedelén mesterien faragott dombormű. Fekvő alak, összehúzott lábbal, hanyatt fekve... fejdísze szörnyeteg farka; a legfeltűnőbb a fekvő alak csodálatosan finom, elnyújtott lába és keze... Oldalt egy kisebb kalendáriumkő, vésésekkel. Webb ujja a felírásokon, gyorsan jegyeket ró jegyzőkönyvébe, számol.

- Ha helyesen számolok... időszámításunk szerint... 700 körül lehetett... amikor eltemették. Vagy kétszáz évvel a templom végleges elhagyása előtt. Ez még a fénykor!

Próbálják felemelni az óriás kőkoporsó fedelét. Súlya irtózatos. Meg se mozdul együttes erőfeszítésükre. Imre rést keres, az asszisztens kezében megvillan a kőfúró (mennyi szerszám, mindez befér egy oldaltáskába), már oly széles a rés, hogy benyomhatnak egy vasrudat... a másik oldalán is, s most az emelő segítségével próbálják megmozdítani... lendíteni a szarkofág tetejét. Lassan mozdul... szívós, izzadságos, fárasztó kis munka, szinte milliméterről milliméterre lazítani a tonna súlyú kőlapot. Ólomlassú pillanatok, melyek közt elsüllyed az idő. Végre a hevenyészett görgőkön lassan oldalra csúszik a tető, fedetlenül hagyva akkora rést, melyen át behatolhat a kézireflektor sugara.

Érintetlen, tökéletes csontváz hever az óriás koporsó mélyén. De most ijesztő pillanat következik, ahogy a fénycsóva végigszalad a csontokon, s elér a koponyához: a koponya helyén (ez a szarkofág túlsó végében fekszik) vagy inkább azt letakarva egy jadelapból faragott vékony álarc: ez takarja le az egykori maya király... vagy főnök arcát; a rávetett fényben zölden csillog az egyetlen, óriási drágakő, melyből feketén mered ki a két szem-, orr- s szájlyuk faragott ürege. A királyi jade, a mindennél jobban tisztelt, aranynál értékesebb kő, a jade - elborítja a csontvázat majdnem egész hosszában ékszerek, függők, kösöntyűk, kar- és lábékességek, fegyverek szerszámok formájában. S most a fényben megcsillan egy ritka szép, hatalmas gyöngyszem, oly nagy, mint amilyent egyikük sem látott még soha. Aranynak nyoma sincs.

Csak jade és gyöngy s oldalt gyöngyház faragások.

Imre nem tudja levenni szemét a halott király maszkjáról: valami nyugodt s mégis félelmes sugárzik belőle, ki tudja, hasonlított-e hozzá, vagy csak egy elvont képet faragott ki a művész a zöld drágakőből, melyet a mexikóiak kalkiullinak neveztek. A fénycsóva még egyszer végigszántja a kőarcot: a homlok faragott, közepén, mintha egy ékszerlapot utánozna, kidomborodik, a két szemüregen át mintha valami fenyegető sugár villanna ki. A faragás erőteljes, hajlott orrot mutat, a két orrlyuk feltűnően látható, a duzzadt felső ajak stilizált, középen kissé ívszerűen benyomott ovális, a füleket csak jelzi, bevési a kőbe, de nem faragja ki az egykori művész.

A sírkamrát... vagy inkább termet csak a cseppkövek százai őrzik. Olyan végtelen a csend, olyan mérhetetlenül megkapó ennek az ezerkétszáz éves sírvilágnak a rendje, hogy percekig senki nem mer egy szót sem szólni, nincs kifejezés, mely illenék ehhez a néma elragadtatáshoz, a halál örök méltóságának e komor, nagyszerű formájához.

Gracias nézi halott ősének maszkját. Mintha halkan szólna hozzá, Imre látja, hogy ajka megmozdul, majdnem suttogva mond szavakat, melyeket nem ért senki, az ősi nyelv maya szavait, melyeket csak otthon beszél, ha hazamegy, s néhány napra vagy hétre újra beleolvad az ősi közösségbe. Így beszél Gracias, talán egy ősi imaformát mond, mely anyáról leányra szállt végtelen nemzedékeken keresztül, akkor is, amikor már mindnyájan hordták a kereszt jegyét, s mondja e temetett rítusok áramlásában. S Webb int, húzódjanak mind kissé hátrább, ne zavarja senki az indián lányt, aki mintha parancsot hajtana végre... mintha kezébe tették volna a halott király utolsó végtisztességének rendjét - már nem suttogja, hanem hangosan mondja a verset, mely idegen zengésével is csodálatosan, ritmikusan hat, s közülük talán csak a professzor tudja egy-egy szóról, hogy az a halál e titokzatos országútján mit jelent.

Megbontani a hangulatot. Már reggel óta itt élnek, étlen-szomjan. Kint már mindenki elpihent, túl vannak jócskán a délebédben, a szieszta órái következnek, s ők itt órák és órák óta ásnak, kőlapot hengergetnek a felfedezés váratlan, csodálatos izgalmában. A professzor megérinti a lány vállát, aki most már elnémult, de mintha nem lenne képes elszakadni a koporsótól. Az idős férfi tekintete most olyan, mintha apja lenne, könnyedén átöleli, megsimogatja haját.

- Örülök, Gracias, hogy itt volt velünk!

Ez a legtöbb, amit a professzortól valaki hallhatott.

Kézen fogva vezeti a hatalmas zárólapig, mely ebben az üres sírkamrában, az ezer csoda birodalmában az egyetlen ülőhelyet kínálja számukra. Hűvös van, ha elnémulnak, hallják a szüntelenül pergő vízcseppek zaját. Talán most a harmat szüremlik le a titokzatos kőnyílásokon. S lassan visszatérnek az életbe: a test megkívánja a magáét, lassan, vonakodva, fáradtan az erős testi munkától, enni kezdenek. Majd feláll a fotográfus-asszisztens, s következik a "munka" rendszeres része: mindent úgy, érintetlenül felvenni, megörökíteni, ahogy azt az első pillanatban találták, amikor még nem érintette emberkéz. De ott a szarkofág, melynek tetejét arasznyira már elmozdították. - Már felvettem akkor -, mondja a föld alatti útitárs, s emlékeznek a fényvillanásra, amikor először feléje hajoltak a faragott kőfedélnek.

A fény bevillant a szarkofág mélyére: ez a legnehezebb munka, sok gyakorlatot igényel: oly szögben elhelyezni a legközelebbi távolságra is érzékeny lencsét, hogy a felvillanó fény erejével mindent lerögzítsen, amit ez a tizenkét százados koporsó takar. A fény szüntelen villan, minden részletet felmér, mindent felvesz, egyenként, pontosan óvatosan, aggódó gonddal, nehogy valamit is elmulasszon. Ez olyan munka, mely teljes belső fegyelmet, az idegek szabályos játékát követeli. Webb mellé lép, most ő mutatja: még ezt is szeretné... a fényképész-régész filmet cserél... már körös-körül járta a sírtermet, kutatott a falon ábrázolások, faragások után... de minden sima, stukkódíszében, az alvilág kilenc urának domborművén kívül. A professzor halkan megszólal:

- Elmondom első véleményem. Szeretném, ha hozzászólnának. Szerintem... ez a sírkamra... ezek az ívek... korábbiak, talán egy-két századdal... még többel is koraibb itt minden, mint maga a templom. Talán ez volt az a mag, melyhez irányították. Talán a halott egyike volt legnagyobb főnökeiknek... szentjeiknek... Ez az őserdőben épített, ide rejtett sír volt az, mely meghatározta magának a templompiramisnak építését. Mi most, ahogy számítom, talán az első terasz alatt lehetünk... mindenesetre nagyon mélyen, a legfelső csúcshoz viszonyítva. Ezt a sírkamrát utólag bevájni, megépíteni - alig volt lehetséges. Legfeljebb egy hozzá vezető lépcsőt tervezhettek bele. Úgy gondolom... a sírkamra elzárása is korábban történhetett... talán mindjárt akkor, amikor a temetés végbement. Akkor ölték meg a hat szolgát... akik bizonyára segítettek elhelyezni a zárólapot. S utána... mindent benőhetett a bozót, s száz vagy kétszáz év múlva megint jöttek, akik emlékeztek a sírépületre, s úgy határoztak, föléje építik a nagytemplomot.

- Az írások közt nem lesz valami, ami erre utal?

- Alig hiszem. Erre még nem volt példa. A mayák minden más írástudó néptől különböznek abban, hogy soha nem örökítették meg uralkodók, főnökök, városok nevét. Nem faragták kőbe hódításaikat, mint az óvilágnak majdnem minden régi uralkodója. Csak az idővel s isteneikkel törődtek, a kettő képzeletükben egybeolvadt. Nem hiszem, hogy valaha is megtudhatjuk, ki volt ez a jade-arcú főnök, akinek földi tetemét így megtisztelték.

Felállt. Odament Imréhez és Graciashoz.

- Most felvesszük a jegyzőkönyvet. A tudomány világában holnap már tudni fogják, az öreg Webb milyen nyomon indult el. Kik voltak ketten, akik ilyen csodálatos módon, persze a szerencse segítségével, de gazdagították a tudományunkat. Én vagyok az első, aki megköszönöm s gratulálok... így tovább, Imre fiam... így tovább, Gracias!

Egy kulacsnyi vörösbor volt velük, s mindnyájuknak turistapohara. A névtelen király sírkamrájában négy fehér férfi és egy indián lány a halott világ egykori urának koporsójánál megitták az áldomást.

Ahogy felemelkedett a levegőbe a gép az isztambuli pályáról, az utasok szeme előtt feltárult a kétezer éves város csodálatos szépsége. Innen a magasságokból (a gép néhány alacsony kört írt le) az Aranyszarv kék öble olyanná vált, mint ragyogó, szeszélyes handzsár, markolatát pengéjétől a híd választja el. Az egykori császári palota szerájának csúcsa inkább kutyafejhez hasonlít, amint fenyegetően rámered Szkutarira, a város ázsiai negyedére. A Boszporusz hosszan, kígyózva vezet a Fekete-tenger felé, míg másik oldalon a Márvány-tenger innen is végtelennek tűnő vize ragyog a napsütésben.

S furcsa módon az utasok szeme előtt mégsem a mai Konstantinápoly, hivatalos nevén Isztambul lebegett, házrengetegével, mecseteinek zöldes kupoláival, minaretjeivel, Pera európai nagyvárosokra emlékeztető bulvárjaival s utcáival. A gép utasait mindez talán kevésbé érdekelte; szemük előtt így, ahogy a levegőből áttekinthették az egykoron "Angyaloktól Védett Várost", a régi-régi Konstantinápolynak, Bizáncnak alakja merült fel úgy, ahogy a régi kelet-római császárok álmodták és építették, s ahogy ezer esztendőn át élt falai között, kissé úgy, mint egy elsüllyedt ókori világ utolsó megmaradt, különös szigete.

A szeráj eltűnt - helyét a görög régészek képzeletében az Akropolisz, a többiek fantáziájában a nagycirkusz, a Hippodrom foglalta el: itt tartották Bizánc híres kocsiversenyeit, e politikai ízekkel terhelt lefuttatásokat, melyben a "kékek" és "zöldek" versenye magában hordta felkelések, palotaforradalmak, örök lázongások csíráit. A modern kereskedelmi kikötőkben eltűntek a rakodó gőzösök, innen felülről eloszlott a kéményeikből kibodorodó füst. Mindenütt antik háromsorevezősök, könnyű latin vitorlás bárkák, majd később pompás, díszesen faragott bizánci gályák tűntek fel, orrukban a titokzatos fecskendőszerkezettel: a tűzmesterek ebből a csőből lövelltek az ellenséges hajókra a víz színén pusztítva úszó rejtélyes görögtüzet, melynek titkát apáról fiúra adták tovább, s e titok elenyészett, amikor Bizáncot elfoglalta a török.

A repülőgép utasai a mai városból csak néhány régi városfalrészletet ismertek fel, szemük felkutatta a Hagia Sofia templomának másfél ezer esztendős kupoláját, s keresték a görög császárok utolsó nagy virágzásának színhelyét, a Blakhernész-palotát, ott, ahol ma a görög pátriárka szerény rezidenciája áll... Igen, a Bukoleon kikötőjéből most indult el az aranyozott hajókon sikló hajósnép, hogy lecsapjon az Égei-tenger berber kalózaira. Már minden oly parányi a magasságokból, már annyira emelkedett a gép, hogy a képzelet játéka elé nem borít többé semmiféle akadályt.

Mindenki, míg a helyzet megengedte, lenézett az ablakokon. A gép már nem körözött többé, hanem nyílegyenes szárnyalással, a ragyogó kora őszi napsütésben megindult a török főváros, Ankara felé. Az utasok közül néhányan hátradőltek kényelmes székükben, lehunyták szemüket, hogy pótolják a kongresszusi rövid éjszakák elmaradt álmát, s hogy új erőt gyűjtsenek, mert hiszen most kezdődik az egész nagy kirándulás izgalmasabb, de fáradságosabb része is.

A régészek világkongresszusát Konstantinápolyban rendezték meg, ám úgy, hogy a bevezető ülések után a kongresszus áttette székhelyét Ankarába, de csak azért, hogy néhány hivatalos fogadás ott megtörténjék, s utána mindazok, akik e ritka, páratlan élmény részesei akarnak lenni, felkerekednek, hogy a török fővároshoz viszonylag közel levő Boghazköy kisvárosba, vagy inkább faluba induljanak, mert sikerült megfejteni egy csodálatos ókori birodalomnak, a hettitáknak, egy század óta hiába kutatott titkait.

A kényelmes repülőgép belsejében kétoldalt húzódtak az ülések, míg gombafeje kis társalgóvá öblösödött, ahol kerek asztal mellett foglalhattak helyet azok, akik elunták párnás széküket. Az asztalon folyóiratok, idegenforgalmi nyomtatványok hevertek, figyelmes légikalauznők hordták körül a szirup-édes török feketét, szendvicseket, hűsítő italt.

A második sor ablak felőli székében fiatal, szőke ember ült, villogó fehér fogsorral, napbarnítottan. Ifjabbnak látszott, mint a kongresszusra igyekvők átlaga. Ha valaki szemlét tartott volna, kik is utaznak ezen az Ankara felé tartó gépen, felfedezhette volna a régészet tudományának s egy-két rokontudománynak legfőbb tekintélyeit: egy-egy táska gazdájához nagy feltárások emléke, híres leletek, holt nyelvek titkainak feltárása fűződött. Maga a kongresszus egyébként annyira jelentősnek ígérkezett, hogy messze országokból, tengerentúlról is sokan bejelentették részvételüket. Olyan találkozóra gyűltek össze, melynek programjában szerepel a hettita írás megfejtésének bejelentése is.

A szőke fiatalembernek már nem volt olyan gyermektekintete, mint Tikalban, amikor megtalálta az ismeretlen maya papfejedelem ezer éve háborítatlan sírhelyét. Az első nagy siker váratlan s forró pillanatai után komoly, nehéz tanulóévek következtek. Míg nevét minden tudományos folyóirat megörökítette, míg napilapok s népszerű képes magazinok riportsorozatokat közöltek a fiatal magyar archeológusról, akit a véletlen szeszélye a maya őserdők közepébe vetett - Imre a munka komolyabb végét fogta meg, belemerült a tanulásba. Nehéz, kemény esztendők voltak, melyeket a professzor támogatása tett széppé és kellemessé. Imre ott dolgozhatott a mexikói intézetben, s közben folytatta egyetemi tanulmányait, vizsgákat tett le, elkészítette doktori értekezését, s ezt az egyetem szokása szerint nyílt ülésen kellet "megvédenie" a "támadók", az opponensek ellen. Az egyetem tanácsa méltónak ítélte a nagy megtiszteltetésre. Abban a XVI. századbeli spanyol díszköntösben kellett a doktorrá avatandóknak megjelenniük, mely emlékeztetett mindenkit arra, hogy ezt a nevezetes újvilágbeli főiskolát még Mexikó meghódítója alapította.

Neve (megtartotta mindvégig az "Imré"-t) a nagy felfedezésen túl is kezdett már tudományosan csengeni. A professzortól megtanulta a szerény, pontos, megbízható munka mindennél fontosabb módszerét: azt a tudományos stílust, mely nem igyekszik a beavatottak legzártabb köre számára korlátozni a mondanivalót, de elkerüli a népszerűsítést is, ha tudományos dolgozatról van szó. Kifogástalanul írt spanyolul és angolul, s ez a nyelvi készség nagymértékben megkönnyítette tudományos munkáinak közlését. Folyóiratok sorban jelentkeztek tanulmányaiért: a feltörő új kutatónemzetségben Imre ott állt az élvonalbeli archeológusok között. Mindenki szerette az intézetben: mosolygó, kék tekintete leszerelte a legszenvedélyesebb, legharciasabb meszticeket, kreolokat is. Bátorsága (hisz erre az expedíciókon nemegyszer szüksége volt) ismertté vált - nemcsak az intézet szűk falain belül.

A kongresszus terve már hosszú hónapok óta foglalkoztatta a világ vezető régészeit, természetesen azokat is, akik egészen más területen dolgoztak, s idegen volt számukra Közel-Kelet ősi civilizációinak feltárt világa. Webb professzor is készült rá, de az utolsó hetekben újból erőt vett rajta a trópusi kutatók veszedelmes árnyéka: a malária. Utolsó pillanatig bizonytalan volt - vajon elengedik-e ilyen messzi útra az idős tudóst orvosai. Hosszas megbeszélések következtek az intézetben, a tanácsot is összehívták. Imre épp akkor érkezett meg egy alkalmi feltárásról. Egy hegyi falu mellett különös alakú füstölőedényeket találtak, ezeket kellett a helyszínen rendszerezni, biztosítani a leletek szakszerű szállítását.

Amikor bejött az intézetbe, leszállt a kis nyitott teherautó sofőrüléséről, leoldta a leleteket biztosító láda szíjait és pántjait, a kapus már szaladt felé, hogy a professzor várja, szeretne beszélni vele.

Kényelmes karosszékben ült Webb, akaratereje látszólag diadalmaskodott a beteg testen. A gyógyszerek leverték a lázt, de a sárgás, gyűrött arc mutatta: eltűnt az a belső ragyogás, az ironikus, csipkelődő jókedv, mely ezt a különös, sokrétű embert megkülönböztette mindig tudóstársai között. Imre sietve kiemelte a legszebb jaguárfejű füstölőedényt, mely csodálatosan ép példája volt egy eddig nem ismert helyi indián művészetnek. Szótlanul letette Webb elé, várta, mit mond hozzá az az ember, akinek tudása javát köszönheti. S nézte, mint veszi kezébe a műtárgyat, milyen szeretettel, szeme szinte cirógatja a még alig fénylő fekete obszidiánt, melyről épp csak lerázták ezer esztendő rátapadt sarát... igen, ez az edény tegnap még földben pihenhetett, s nem kellett volna több, mint egy erős kapaütés, hogy szétporladjon, mindörökre, mint annyi ezer és ezer lelet, világszerte. A professzor arcára egy percre visszatért a mosoly. Felemelte, nézegette, kisujjával simogatta, mintha élő test lenne. Közben néhány fogalmat szórt ki; tudományos meghatározást, stílust, réteget, fejlődési periódust. Mindezt gyorsan, de fáradtan, szemlátomást erőlködve.

- Imre, azt mondja, ezer év... Eddig volt a földben. A legrégibb tárgyaink, amiket kezükbe veszünk - másfél ezer esztendősök. Ugye? Készüljön, fiam, messzibb utazásra... az időben!

A fiatal tudós értetlenül nézett mesterére. Ismerte felfogását, tudományos pontosságát. Azt is, hogy soha nem ereszkedett regényes feltevésekbe; elsüllyedt kontinensek, titokzatos, tízezer esztendős kultúrák világát mosolyogva átengedte a riportereknek. S most mégis elhagyja azt a biztos tudományos kört, melyben mint világszerte ismert szakértő mozog? Nem szökött-e mégis fel a láz a professzor ereiben, melyben maláriás vére kering?

- Látom, csodálkozik. Kicsit fáradt vagyok, rövidebben mondom el az egészet. Ma délben tartottuk a tanácsülést. Bizonytalan, hogy el tudok-e jutni a kongresszusra. Tőlünk pedig valakinek meg kell jelennie. A legtöbb latin-amerikai államból mennek... hallottam, a Buenos Aires-i múzeum igazgatója... Bolíviából és Columbiából is... Az egyetemről megy tudóstársunk, aki megtalálta a legrégibb amerikai ember csontvázát... Az óvilágban kölyöknek számítana a maga húszezer esztendejével... Na, mindegy. Minthogy bizonytalan, mehetek-e, úgy döntöttünk, fiam, hogy most... magát küldjük ki. Igen, ez még nem egészen jutalmazás... csak félig. A másik fél... ígéret, hiszen tudja, mi a munkájáról a véleményem? Szeretem a fantáziáját, mert enélkül semmit sem ér egy régész. De félek is tőle, mert hamar elragadja... Míg füstölőknél, templomi edényeknél marad, nincs baj... csak ha egy... elsüllyedt kontinenst kap ajándékba...

Nevet. Ez egymás közötti tolvajnyelvük, Imre pontosan érzi - Webb harcolt érte, ő akarta, hogy Imrének jusson osztályrészül ez a mindennél értékesebb tudományos megtiszteltetés. Az intézet delegátusának lenni a nagy nemzetközi konferencián!

Így történt! Este felhívta telefonon Graciast. A lány visszament a múzeumba, s csak időnként, egyes megoldandó feladatokra "adták kölcsön" Webb intézetének. Valami változás ment végbe a fiatal indián tudóson - mintha hűvösebb lett volna, tartózkodóbb, szertartásosabb: a régi mexikói illem formái között fogadta, ha napközben, gyakran telefonon is, mint tudományos kollégák, néha majdnem vetélytársak, késhegyig menő viták során cseréltek véleményt. Mert Gracias is fejlődött. Megszerezte ő is a tudományos elismerés címét, doktor lett, most készíti magántanári dolgozatát. Ha elkészül, minden reménye meglesz arra, hogy indián leányként bejusson az egyetemre: népe ősi művészetének lehet majd a professzora.

Imre úgy érezte: a lány talán ösztöne mélyén mégiscsak idegennek, betolakodónak érzi, világjárónak, aki kíváncsian vizsgálgatja minden nép kultúráját anélkül, hogy valami közösséget érezne vele. S lehet... valahol, a lélek mélyén valami furcsa, ismeretlen indián gőg is dolgozott. Gracias a legtisztább vérű mayák hegyvidékéről származott, onnan, ahol még éltek az ősi hagyományok, még minden család tudja titokzatos leszármazásának vérségi vonalát. Gracias nagyszülei már betűismerő emberek voltak, modern kőházat építettek; anélkül, hogy kiszakadtak volna az ősi közösségből, tanyát, kis birtokot szereztek maguknak. A házra rövidesen orvosi réztábla került, s az indián doktor már tudósnak nevelhette leányát. Ez volt a polgári életforma, de mélyen... lent, az indián őstudatban Gracias családjára egy szót használtak, melyet soha nem tudtak pontosan lefordítani a spanyolok. A kacika fogalom átment számos európai nyelvbe is, mint valami fél vad főnök, nagyhasú potentát vagy jelenkori értelemben bizonytalan múlt után felvetődött katonai főnök fogalma, aki kezébe kaparintja egy város felett az uralmat. De ősi nyelvükön, maguk közt majdnem annyi volt, mint "fejedelem": egy félezer esztendős távoli állapot aranyködös emléke, egy törzs atyja, talán papi hatalom is, mely minden írott törvény nélkül apáról fiúra száll.

Imre már elég rég élt Mexikóban, hogy ismerje ennek az országnak ezer titokzatosságát. A mayák népe távol a fővárostól, nagyrészt a mexikói Yucatánban él, míg a síkságiak már jórészt Guatemala polgárai. Az indián, ha falujából beköltözött a nagyvárosba, s különösen ha némi iskolát végzett, társadalmi helyzetben egy lépcsővel magasabbra hágott, már "don" lett, ha parányi üzletet nyitott, vagy valami mesterséghez fogott, nem járt többé mezítláb, öltözködésében is utánozta a városlakókat. Csak azok, akik úgy jöttek, mint Gracias, öntudattal teljesen a fővárosba, őrizték meg fajuk hagyományait. Ez, persze, a nagyvárosi élet lüktetésében különösen hatott. De ha eljött Gracias indián rokonsága, mintha valamilyen ősi szertartásrendből emelték volna ki találkozásukat: ilyenkor száműzték a megszokott spanyolt, s népük maya nyelvén folyt a szó, feltálalták az otthoni fűszerek illatától párló hazai ételeket.

A telefon cseng, felel Gracias hangja... milyen furcsa, távoli válasz, mintha soha nem törtek volna át együtt a folyondárok birodalmában, nem másztak-kúsztak volna lihegve a hatalmas tikali templomtorony tetejére... nem kutatták volna végig a szentek szentjét... nem harcoltak volna minden egyes lépcsőfoknyi haladásért a titokzatos királyi járat temetővilágában. Igen... mintha nem egyszerre kapta volna fel őket a hírnév, s nem szerepeltek volna - két egymástól távol eső fajta különös ellentétében - egymás mellett képeslapok, soknyelvű magazinok hasábjain.

Imre telefonált, s Gracias mondta, halkan és szertartásosan:

- Legyen szerencsém... szívesen látom, vacsora után.

S vacsora után néhány szál virággal kezében, szőkén, barnára sült arccal bekopogott a másodemeleti, erkélyes kis lakásba; már lent hallotta az ablakon kiáramló zeneszóból, hogy a lány most Bach-hanglemezeket hallgat. Mint mindig, most is (pár hete nem látták egymást, csak telefonon érintkeztek) megcsapta a lány különös, idegen szépségének varázsa: a fehér, könnyű selyemruha még erősebbé tette az arc "rézbőrű" kontrasztját, bár Gracias maya fajának halványabb barnaságát örökölte, s ha nem lett volna arca, egész fejformája tipikusan maya, legfeljebb mesztic lánynak tarthatták volna, aki még valamennyit hord az indián ősök örökségéből.

Gracias szobájában egy-egy tárgyat megismertek volna az ősök is: színes edények, melyekben egzotikus virágok hevernek, néhány füstölőedény, szalmaszékek, tolldíszek - e sok-sok madár szárnytollából, pihéjéből mozaikszerűen összeállított képek s ornamensek, melyeknek utolérhetetlen finomságát életteli színük leheli, mindez egy modern, ifjú tudós lakásában, könyv, íróholmi, írógép, rádió, villamos berendezések között. A falon a bonampaki indián freskók reprodukciója, néhány fiatal indián művész alkotása: lángoló színek, elködlő formák. Hatalmas cseréptálon otthoni gyümölcsök, melyek már akkor léteztek, amikor még egyetlen spanyol sem tette lábát a hazai partokra.

A lány lehalkította a rádiót, elnémult a hanglemez. Két kezét nyújtotta, ezzel a jelképpel mutatta: barátságuk változatlan, Imre úgy jöhet hozzá, mint valaki, aki előtt tárva áll háza - igen, mint tudóstárs s mint... "barát". Gracias hosszú, keskeny kezével kivett egy cigarettát. Egy szikra felvillant, a mexikói dohány füstje beborította a szobát.

- Érdemes volt felmenni, Imre, a füstölőkért a hegyekbe?

- Gyönyörű jaguárfejű volt s egy másik, ennek különösen a hármas ágát találom szokatlannak. Jöjjön át holnap, kipakolom az egészet, úgyis kérni szerettem volna, nézze meg.

Mint két tudós, úgy beszélnek egymással, s Imre a lány különös, csodálatos mosolyára emlékezik, amikor a folyondárok rengetegében lihegve, machetéval kezükben vágtak maguknak utat, s egy pillanatban mindkettőjük kezéből kihullt a bozót fegyvere.

- Utazom, Gracias!

Olyan egyedül van. Nincs ebben az idegen városban senkije. Bent lakik az intézetben, az egyetemen mint megbízott előadó, tudományos munkáit készíti; ha hírek jönnek, hogy felvetett valamit a föld, rendesen ő az első, aki "kiszáll a helyszínre", esztendőnként részt vesz a professzor valamelyik nagy expedíciójában. Készíti Tikalról szóló nagy könyvét, esténként sokszor a jegyzetekkel teli dobozokra hajolva nyomja el az álom. Igen, olyan egyedül van, s arra gondol, milyen rég nem járt Graciasnál. Halkan, mintha csak valaki idegenről lenne szó, úgy beszél saját magáról, mint akit valami idegen erő elindított egy idegen pályán.

- Tudok a kongresszusról. Csodálatos lesz, nagyon-nagyon örülök neki. Nagy kitüntetés, Imre.

Mosolyog, kezet nyújt, gratulál. Feláll. Keres. Kivesz egy könyvet, végiglapozza az illusztrációit.

- Hrozny professzor könyve. Bizonyára érdekelni fogja. Nemrég kaptam. Aki írta, részben megfejtett valamit az ottani írásokból... Igazat megvallva, inkább csak átlapoztam. Most nem érek rá mással foglalkozni. Tudja, hogy mennyit kell még dolgoznom a magántanári dolgozatomon. Talán tavaszra elkészül... Remélem. De magának odaadom ezt a könyvet... azt hiszem, ez egyike a legjobbaknak. Én csak annyit tudok az egészről, amit vizsgára kellett a hettitákról tanulnom. Akkor még nem tudta senki elolvasni az írásukat.

- Magának, Gracias, szörnyen idegen lehet az ilyen óvilágbeli történelem. Visszamenni még ezer és ezer évekkel. Napóleon majdnem jól számított, amikor azt mondta: "négyezer év tekint le rátok" a piramisok árnyékában.

- S magának a mienk? És ha egyszer ott járnék a maga hazájában, s látnám azokat a sírokat... és templomokat és leleteket, melyek bizonyára ott is megvannak - egészen idegen, idegen világ lenne... Mint magának a miénk.

- Nem tudja megbocsátani soha, Gracias, hogy fehér ember vagyok?

A lány nevet. Tölt a villanymasinából kicsurgó méregerős kávéból, melybe parányi kakaóport elegyített, hogy valami különös, hazai ízt kapjon. Olyan talányosan, majdnem kegyetlenül mosolyog, mint egy maya isten. Imre felé fordul:

- Az itteniek... már megszokták a mi éghajlatunkat, annak legtávolibb vonatkozásában. Majdnem mindegyik ereiben kering valami indián vér. Én még olyan valóságos, makulátlan fehér emberrel, mint maga, Imre, nem találkoztam. Ezért félek magától. Nem közös közöttünk semmi. Mindenünk elüt, idegen. Túlságosan idegen...

- Ezért... ezért kerül, Gracias?

A lány feláll, hozza a gyümölcstálat, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. A füst s kávéillat belepte őket, felejthetetlen pillanat, ahogy rájuk borul a csend.

- Talán, Imre. Maga sokszor csúfolt azzal, hogy én király-kisasszonyt játszom, s lenézem magát, mert valaha - ha igazat mond s valóban így volt - lovakat őrzött az egyetlen európai pusztaságon, ami még megmaradt. Míg én beburkolózhatom abba a fátyolba, amit magam köré terítek... az én fátylamba, Imre, addig nem érhet semmi bántás... addig itt vagyok, Mexikóban, hazámban, ahol senki sem aláz meg, nem bánt, nem vagyok "színes ember". Félnék kimozdulni a nagyvilágba. Egy szálloda nem adna talán szobát... egy asztalnál nem ütnének le velem... Maga ezt nem érti, Imre. Maga fehér. Kiváltságos, ahhoz a fajtához tartozik, akár akarja, akár nem, amelyik uralkodni akar mindig, mindenütt, ahová beteszi a lábát. Maga nem tehet róla, de félek ettől... félek minden megbántástól. Ezt nem viselném el.

- És a professzor?

- Webbnek chilei volt az anyja, s ha nagyon figyelmesen nézi, rajta is lát valamilyen indián vonást. Lehet, hogy csak egy dédanya... de lehet, hogy anyja mesztic volt. Miért szeret úgy bennünket? Miért él itt, miért nem az Egyesült Államokban? Hiszen megtartotta az állampolgárságát. Miénk, a mexikói fajták titokzatos törvénye szerint. De maga, Imre, ezen kívül rekedt. Máshonnan, messziről, a fehérek titokzatos világából jött. Nem a miénk...

- Tikal?

- Tikalban... ó, erre sokszor gondoltam, nagyon sokszor. Mintha ott mégis egy kicsit a miénk lett volna. Mintha idetartoznék. De rájöttem: maga a kalandot látta, s nem úgy élte végig ezt a megdöbbentő pillanatot, mintha egy egész fajta sírjáról, nagy temetéséről lebbent volna fel a fátyol... Érti, amit mondok, Imre? Maga beszéli a nyelvünket. Már szinte nem veszik észre, hogy idegen. Lehet, már jobban beszéli, mint a saját nyelvét. És mégis, soha egy mexikói embernek nem lehetnek ilyen gondolatai. Ilyen biztosak, pontosak... nem tudom, hogyan fejezzem ki magam... nem úsznak félig a valóságban, félig a káprázatban, egyik időben s egy másik időben... a jade-álarcos alvó király s a villany hajszárító között... Mi így élünk, Imre, s maga idegen. Maga a toronytemplom szentélyében kalandot érzett. Ha nagyon kegyetlen akarnék lenni, olyan volt... mint az olasz condottiere, aki eladta kardját, de valójában soha nem mondta, kit szeret, kit nem... kihez vonzódik. Harcolt, talán elesett uráért. De ez nem haza volt neki. Kaland.

Majdnem síró a hangja. Imre feláll. Leheletkönnyen megfogja a lány két könyökét. Gracias felrezzen, hátranéz, két kék szem fúródik a lány sötét tekintetébe. Egy percig így maradnak. Gracias az első, aki kibontakozik ebből a jelképes ölelésből.

- Menjen, Imre. Maga tudja, hogy harcolok maga ellen. Minden módon, ahogy ember és lány tud harcolni. Látja... nem megy... nem megy... nem megy... Nem lett volna szabad kinyitni maga előtt egy indián lány ajtaját. Egy maya lány ajtaját.

Keze, ez a hatalmas pusztai tenyér, melyet a tudósélet minden mesterségbeli dologtalansága sem lágyított meg, végigszalad a lány sima haján. Minden idegen, minden más... minden más... Már csak távoli emlék az otthoni csitri lányok, a város főutcáján a déli korzó... Milyen más Gracias, a mozgása, hajlása, mosolya... ő volt az első, aki ebben az idegen világban neki, a hajótöröttnek odakínálta keskeny, gyönyörű, hosszú ujjú kezét.

- Megvár?

- Mikor? Nem értem?

- Elmegyek a kongresszusra. Ha ott vagyok, beutazom még Európát... Talán, ha megkapom a tikali kiadásokért addig a pénzem. Tamást látni...

- Mit tud róla?

- A fogságban félig megvakult. Valami szörnyű szembetegség támadta meg. Akikkel Szumátrában együtt voltam, csak hárman maradtak életben. A többit elvitte... mocsárláz, éhség - ki tudja, mi vitte el. Tamás élve maradt. Nagyon erős volt. Ritkán ír, én gyakrabban... ha lehet, megkeresem. Megnézem, mit lehet tenni érte. Mit tud tenni Tamás. Nem megy-e haza...?

- Maga milyen útlevéllel utazik?

- Mexikóival. Ez a hazám.

Nagyon halkan mondja, lehajtott fejjel.

- Megvár?

A lány egy gránátalmát bont fel, rengeteg magja szétpereg. Könnyes szemmel néz Imrére.

"Menjen", csak ennyit mond leheletes szóval: "mañana", ami spanyol nyelven holnapot... reggelt, talán sohanapját jelent...

A gépet köd veszi körül, fodros, tajtékos levegőtenger, nem látni semmit abból az óriási földnyúlványból, melyet már a régiek is Asia Minornak, Kis-Ázsiának neveztek. Imre szomszédja magas, csontos ember, valamilyen északi országból, utolsó órákban érkezett Konstantinápolyba, most a véletlen egymás mellé sodorta őket. Lassan, tagoltan beszél angolul:

- Kollégám, kissé megkésve érkeztem a kongresszusra, nem vehettem részt az első előadásokon. Bizonyára sok szó esett ott a Carbon 14-es eljárásról. Őszintén szólva - régész vagyok, s nem fizikus. Ön odaátról jött, bizonyára adhatna nekem ebben a kérdésben valami tájékoztatást.

Imre emlékében felmerül egy-egy mondat, amit Webbtől hallott esztendőkkel ezelőtt, amikor a kerekasztal-megbeszélésen felhangzott először szava. "Új eljárásról hallottam, mely talán forradalmasítani fogja az eddigi kormeghatározásokat. Ezzel kapcsolatban azért mindig az marad a véleményem, hogy semmiféle műszer soha nem pótolhatja egészen a régész megfigyelőképességének eredményeit."

Carbon 14 - számtalan vita forrása, mióta Libby zseniális elmélete gyakorlati formát öltött. Az "igen" és a "nem" vitái lassan elnémultak, legendák dőltek össze, már egyre gyakrabban merül fel a kérdés: "Mit mutat a radiocarbon"? - s minden tudományosan kidolgozott kormeghatározást ma már lemérnek ennek az eljárásnak mérlegén. De most egyszerre vizsgáznia kell az ismeretlen kolléga előtt.

Kinéz az ablakon, gomolygó ködfelhők ölelik a gép ezüstszárnyát. Néhány mondatot mond, elnézést kér, hogy ő sem szakembere ennek a kérdésnek, nézze el szomszédja, ha tájékoztatása nem lesz egészen pontos és kimerítő.

- ... talán azt mondhatnám, hogy a kozmikus sugarak, melyek a világűrből érkeznek, radioaktív szénatomokat hoznak magukkal, ennek atomsúlya 14-es. Az így alakult C¹⁴ izotópja a közönséges, 12-es atomsúlyú szénnek. Mindkettő megtalálható széndioxid formájában a növényekben, innen átkerül az állati testekbe, tehát minden élő organizmusba... A Carbon 14-nek a Carbon 12-höz való viszonya tehát az élő szervezetben ugyanolyan, mint az atmoszférában... Igen, amíg él az organizmus. De ha már elhalt, nem vesz fel több szenet a légkörből, sőt a benne levő Carbon 14 fokozatosan csökken, nitrogénné alakul át. Az úgynevezett felezési idő alatt - mely itt kereken 5600 év - elveszti az organizmus fél Carbon 14 tartalmát. Még egyszer ennyi idő után a megmaradó mennyiség fele is elvész, s a folyamat addig tart, míg a Carbon 14 már úgyszólván fel sem lelhető a szervezetben.

- Köszönöm. De megmondaná, milyen szerves anyagokra gondol? Ahol a mi területünkön lehetséges a kutatás?

- Elsősorban fa- vagy faszén-maradványokra, de lehet persze csont-, bőrmaradék, valami textil. De maga az eljárás csak látszólag, elméletben ilyen egyszerű. Nagyon kell ugyanis vigyázni arra: teljesen kizárják a frissen érkező kozmikus sugarakat, mert ezek - ha mégis bejutnak a vizsgált szervezetbe - meghamisíthatják az egész eredményt. Ezenkívül például... faszénnél: mi történik, ha a vizsgált rétegbe későbbi faszénrétegek keveredtek? Ezek a mennyiségek és arányok roppant parányiak... a számítás nem könnyű, nagy technikai felkészültséget, különleges ügyességet igényel...

- Milyen "tűréstényezővel" számolnak, pontosabban: az önök véleménye szerint milyen eltérések lehetnek?

- Kezdetben még századok voltak... mondjuk negyed évezred... Holott általában, szakértők véleménye szerint ez az eljárás a leghasználhatóbb ötezer és ötszáz év közötti leletek kormeghatározásánál. Ma már lement a "tűrés" ötven évre. Ez a plusz-mínusz hibalehetőség, mely már majdnem egész pontos meghatározást jelenthet a mi tudományunkban. Végül is, nem vagyunk történészek...

- Hogyan ellenőrizték? Miként szabályozták... honnan tudták, hogy egy bizonyos arányszám milyen időtartamot jelent?

- Főként egyiptomi múzeumi anyagból vettek mintákat, onnan, ahol a legpontosabban meg lehetett állapítani egy fáraó sírleleteinek korát. Ez volt az ellenőrzés. Bámulatos eredményeket értek el vele. Itt a tűrés beszámításával néha évtizedes pontossággal kimutatta a készülék a lelet korát. Ez volt az ellenőrzés lényege... Libby első nagy, összefoglaló tanulmányában tucatjával hozza fel a példákat. Persze, azokat is, ahol nagyobb volt az eltérés. Ennek oka nagyon sok, részben még ismeretlen körülményben rejlik, olyan tényezőkben, melyeket talán nem tudunk előre látni.

- Önöknek milyen eredményeik voltak? Hiszen épp Amerikában, úgy tudom, a Mexikó-völgyi legrégibb embercsontvázat, az "amerikai ősembert" húszezer esztendősre becsülték... Önöknél könnyebb, mint mondjuk Kínában, Rhodesiában... vagy akár a Neander-völgyben... hogy Piltdownról ne is beszéljünk...

Mind a ketten nevetnek: röviddel ezelőtt leplezték le az őstörténelem világának egyik legnagyobb csalását. Az északi tudós Imréhez fordul:

- Ön mit tud erről az esetről?

- Csak amit az újságok írtak, s professzoromnak egy átutazó angol kolléga elmesélte a részleteket. Különben is nem vagyok az őslénytanban elég otthonos...

- Ezt a koponyát mikor találták meg?

- Úgy tudom, 1912-ben, Dél-Angliában, a geológiai harmadkorra valló állatok csontjaival együtt... A lelet egy koponyatetőből, valamint fél állkapocsból állt. Amikor Londonban a tudományos társulat ülésén bemutatták, már felmerültek hangok, hogy a darabok nem tartoznak egymáshoz. A helyzet az volt, hogy a koponya rekonstrukciója szerint valóságos ember lehetett... homo sapiens, akit találtak... míg az állkapocs teljesen majomszerű. Úgy tudom, ki is mutatták, hogy a fogak hím csimpánz fogainak másai... tehát ha azonos volt a koponya és állkapocs gazdája - az valóságos majomember lehetett... Egyébként, ezt is megvizsgálták a Carbon 14-gyel, ami csak megerősítette a már eléggé elterjedt gyanút, hogy a piltdowni koponya körül valami nincs egészen rendben.

- Lényegében mi történt?

- Kétségtelenül megállapították, hogy a koponya eredeti, míg az állkapocs a fogakkal - napjainkbeli, közönséges hamisítvány. Kiválóan utánozta színben és egyéb rétegjellemzőkben az, aki így "beugratta" az egész tudományos világot, az eredetit, olyanféleképp, hogy azok, akik 1912-ben ástak a piltdowni bányában, leleteket keresve, könnyűszerrel rábukkanjanak erre az állkapocs-maradékra ugyanabban a kavicsrétegben, mint ahol megtalálták a koponyatetőt. Persze... így a világ leghíresebb koponyalelete jelentőségében egyszerre elszürkült. Megint egy nagy név csillaga hullt le...

- De térjünk vissza, mi az önök amerikai eredményeinek lényege a Carbon 14-gyel kapcsolatban?

- Ahogy ön mondta, kollégám, az amerikai ősember húszezer esztendős, s ez sok mindent megkönnyít; érthető, ha ott nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az új eljárásnak, mint Európában, ahol ez már a százezer esztendők méréséhez jóval kevésbé alkalmas. Oregonban, vulkanikus eredetű rétegben találtak kötéltalpú szandálmaradványokat. Ez valamivel többet mutatott hétezer esztendőnél. Érdekes módon, az Egyesült Államokban az ősibb leletek nem keleten, hanem nyugaton voltak... egyébként, ha hinni lehet a Carbon 14-nek, Amerikában az emberi fajta úgy ötezer esztendővel ezelőtt kezdett szétterjedni, ami arra vall, hogy az amerikai szárazföld betelepítése, ha folyamatosan is, de nagyjából ekkor történt...

- Ma hogyan látják önök Amerika betelepítésének történetét?

- Azt hiszem, hogy körülbelül hat-hétezer esztendővel ezelőtt - az eszkimók lakta vidékektől eltekintve - már az egész Újvilág felületén szétszóródtak azoknak utódai, akik Szibériából... az Aleu-szigeten át jöttek. Alighanem ez sem volt egészen egységes fajta, részben mongoloidok, részben őseurópai fajták lehettek. Persze, ez aligha magyarázná meg egymagában, hogy az indiánok között miért vannak oly nagy különbségek. Végül is, annyi évszázad alatt a környezeti elemek is döntően hathattak... hiszen jórészt elszigetelődött embercsoportokról lehetett szó. Más fajta? Az egyetlen, amit történetileg megállapíthatunk, a grönlandi normannok látogatása. De ezek magán az indián fajtán nem hagytak nyomot. Legfeljebb legendáikban. Az aztékok szerint a Tollaskígyó, Quetzalcoatl fehér bőrű, hosszú szakállas ember volt, mielőtt istenné vált. Végre is, nem lehetetlen, hogy egy viking hajó egyszer lejutott a mexikói öbölig...

- És a Csendes-óceán felől?

- A vércsoportok döntőek. Úgyszólván minden indián a 0 csoporthoz tartozik. Ha tehát például A, B vagy egyéb vércsoportok tagjai kerültek át Amerikába, azok vagy eltávoztak onnan, vagy úgy beolvadtak, hogy jellegük egészen elenyészett. Ez az oka annak, hogy erős kétkedéssel kell fogadni minden olyan feltevést, mely szerint Amerika máshonnan népesedett be, mint egyedül Kelet-Ázsián keresztül. Persze... a Csendes-óceán komoly probléma... a polinéziaiak kitűnő tengerjárók voltak, s nem lehetetlen, hogy átjöttek a történelem előtti idők különböző szakaszaiban... Különösen botanikai bizonyítékok vannak erre. Egyébként talán érdekli, hogy sikerült Új-Mexikóban, egy barlangban egy újkőkorszakbeli leletnél kukoricamaradványokra bukkanni. A Carbon 14 körülbelül hatezer esztendőt jelzett... Egyébként nagyon hosszú ideig éltek törzsek ugyanazon a területen, megszakítás nélkül. A perui partvidéken egy helyen ezerháromszáz évig váltották egymást halász- és földműves-nemzetségek, ugyanazon a falutelepülésen.

- Mit találtak ott?

- Valamilyen gyapotnövényt, borsot, tökfajtákat... gyönyörű szövetek készültek, ebből igen sok megmaradt.

- Hogyan pusztultak el? Annyi idő után?

- Új nép szállta meg őket. A leletek arról tanúskodnak, hogy ezek az újak hozták magukkal a fazekasságot, a kukoricát s valami magasabb fajta textilszövési módot...

- Mi az a bizonyíték, melyről megemlékezett?

- Főképp a - tök. Már a legalsó rétegekben találtak amerikai ásatásoknál tökmaradványokat. Botanikusvélemények szerint ennek a növénynek őshazája Afrika, viszont négyezer éve már termesztették az Újvilágban. Persze... nem szabad kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a tengeráram hajtotta át a magvakat. Viszont aligha valószínű, hogy Afrikából hozták volna át Brazília partjaihoz, csónakon. Túl nagy a távolság... ami meg a kukoricát illeti...

A légikalauznő kedves, szőke feje hajlott közéjük:

- Még nem fáradtak el a nagy vitában a professzor urak? Egy csésze feketével szolgálhatok... s valami szendvicseket talán. Még két és fél órai utazás... Parancsoljanak.

Már állnak a repülőgép orrában levő tálalóasztalka előtt, ahol csészék, kannák, tálcán a harapnivaló. A csoportok összekeverednek, az északi kolléga mosolyogva mondja, hogy szívesen szolgál viszonzásul - a legújabb adatokkal, ami a vikingkutatást illeti, folyók torkolatánál elsüllyedt, iszaptól őrzött tengeri királyhajók összes részleteivel. De már mindenkin erőt vesz az úti fáradtság. A résztvevők kérésére tompítják a fényeket. Mindenki behúzódik helyére, kihúzzák a támlát s a fejpárnákat. Mindenki arra gondol, ma még hosszú nap áll előttük, este fogadás Ankarában a kongresszus tiszteletére, s alighogy kipihenik magukat, kezdődik a nagy találkozó fáradságosabb része: felmenni az anatóliai hegyek közé.

Félálomban hallja, amint a skandináv kolléga valami olyant mond: "Még nem fejezte be, kolléga úr, mi a kukorica problémája; ez nagyon érdekes kérdés, nem látok benne világosan" - a kellemes, kékes villanyfény sugara ráborul Imrére, aki lehunyja szemét. Úgy ring a világ körülötte, mint valaha, a pusztán, amikor subája alá húzódva hagyta elsuhanni maga fölött a szeleket.

A kongresszus táncol. A helyi előkelőségek estélyi ruhákban, a diplomáciai kar tagjai úgyszólván hiánytalanul. Maguk a tudósok (legtöbbjük repülőgépen érkezett délután) jórészt fekete ruhában, kissé idegenkedve a vakító fénytől, csillogó nagyteremtől, báli forgatagtól. A díszhelyen hosszú asztal mellett ülnek az archeológia tudományának nemzetközi tekintélyű mesterei. Mintha láthatatlan rendjelek szalagjai díszítenék őket, egy-egy nagy eredmény, meghatározási módszer, feltárás, felfedezésük - a beavatottak mondják - feltárta a bibliai Úr városát... megfejtette, a krétai "B" lineáris írást... ismeretlen dél-indiai nép kultúráját fedezte fel, vagy a sivatag szegélyén ásott ki csodálatos romvárost; itt ül a barlangfestmények szakértője, ősember-kutatók, füstbe burkolva vagy pohárral kezükben, egyikük, kis dobozkából szacharint pettyent poharába, aggodalmasan kavarva italát.

Török tudósok mellett itt vannak a világ minden nemzetségéből, színéből, fajtájából. Mindenkit professzornak szólítanak a titkárok s rendezők, s igyekeznek megkönnyíteni a bemutatás és a társadalmi élet egyéb szertartásait. A titkárnő, aki elkíséri majd a kongresszust a boghazköyi kirándulásra, csodálkozva fordul Imre felé:

- Ön mexikói létére mily remekül beszél angolul!

Imre nevet. Kisfiús mosolyát soha nem vetette le; ilyenkor kivillan fehér fogsora, szeme kéken ragyog, szőke, kissé kócos hajából egy tincs előreesik.

- Elhinné, ha megmondanám, hogy magyar vagyok? Az egyetlen közép-európai megmaradt puszta közelében születtem.

A titkárnő kissé meglepetten néz rá, de azonnal feltalálja magát:

- Ó, akkor holnap honfitársaival fog találkozni... Várjon, kérem... csak holnap érnek ide... az egyik Gálfi professzor Budapestről, múzeumi igazgató és professzor, és egy hölgy... csak annyit tudok, hogy Ágnes... a másik nevére nem emlékezem. Nyilván a hölgy is professzor. Csak holnapra kaptak helyet a gépen, kimegyek eléjük a repülőtérre. Ön mit is fedezett fel? Igen... igen, mondták, valamilyen templomot az őserdőben. És ilyen fiatalon? S ilyen jól táncol...? S mexikói... és magyar... milyen érdekes?

Míg tart az édes forgatag, s táncol a kongresszus, arra gondol: annyi esztendő után holnap találkozni fog honfitársaival. Vajon tud-e... tud-e még egészen jól magyarul?

A reggeli kongresszustéma az ülésen a csontok fluortartalmának meghatározása volt. Egy kolléga beszámolt arról: a sokat vitatott swanscombei csontvázban kétszázalékos fluortartalmat mértek, a régebbi kőkorszak maradványainál ennek fele, míg a "jelenkori" csontokban legfeljebb harmadszázaléknyi. Példák kerengtek a levegőben, a fekete tábla megtelt képletekkel. Az előadó bejelentette, vetíteni fog; végül megemlítette, hogy a hírhedt piltdowni koponyánál a fluorvizsgálat is más-más eredményt mutatott a koponyatőnél s állkapocsnál.

Túlságosan szakszerű előadás volt, nem kötötte le a hallgatóság egészének figyelmét. Amikor leoltották a csillárokat, hogy megkezdődhessék a vetítés, egynéhányan kisomfordáltak a teremből, közöttük Imre is. Az ajtóhoz érve egy férfit s egy nő kollégát talált ott: ők a szomszéd padsorból indultak el. A félsötétben néhány angol szóval tessékelték egymást; aki ismerte a külföldiek angol szavát, hallásból felfedezhette, mi lehet mindkettőjüknek anyanyelve.

Kint az ajtón túl, a folyosón önkéntelenül is a másik férfi kongresszusi jelvényére, a gomblyukba fűzött rozettára esett tekintete, melyen mindenkinek neve s országa állt.

A férfi nevét ismerte, mely alatt "Hungary"-t olvassa, míg az ő rozettáján Mexikó díszelgett. A hölgy már előresietett a kongresszusi büféhez, ahol méregerős, de igen édes kávét szervíroztak. A férfi - szálas, késő középkorú, kicsit hajlott hátú, őszes hajú ember volt - most szép sötétbarna tekintetét rávillantotta Imre névrózsájára, majd majdnem gyanakvóan, fürkészve mérte végig, s ezt a szép, komoly magyar arcot átfűti valami nagyon kedves, meleg mosoly.

- Hát te vagy az... Terólad sokat tudunk, amit olvastunk... Hát itt találkozunk egymással...

Gálfi Géza volt, a népvándorlás korának európai szaktekintélye, egyetemi professzor, akadémikus. Sok vita, nagy szellemi s archeológiai viadalok hőse, merész elméleti ember, aki egészen új szempontok szerint kezdte kezelni már fiatal tudós kora óta szűkebb tudományát, s élete derekán érte csak az a megtiszteltetés, hogy nemzetközi vonatkozásban is mindenütt elismerték tudását, megfigyeléseinek és gyakorlati munkáinak jelentőségét. Gálfi Géza ismerte Imre nevét, nyilván feltűnt a magyar "Imre", e szokatlan keresztnév a szakfolyóiratok hasábjain... kezébe került Imre műve a tikali Hatodik Templomról, mely megalapozta a hírét az újvilágbeli régészek között.

Ó, milyen rég nem beszélt magyarul... s kollégával, szakértővel talán még soha. Persze, a szó úgy buggyant ki belőle, mintha az anyaföldet simogatná. Míg közönséges, egyszerű mondatok estek... néhány szó életéről, hogy került ide, Törökországba... ahogy elmondta érkezését... Mind ment simán, otthonosan, legfeljebb már maga is érezte saját hangján a pusztai tájszólás megmaradt ízeit, melyeket nem tudott levetni soha. De egyszerre a munkáról szeretett volna beszélni, s itt hiányoztak az emlékvilág tükrében csillogó magyar szavak - nem tudta megnevezni azt, amit szeretett volna, elvörösödött, bocsánatot kért, hogy ebben a témában angolul folytatja. Gálfi közelebb ment hozzá, vállára tette kezét.

- Kijössz Boghazköybe?

- Persze... holnapután indulunk. Már alig várom.

Nézték egymást. Olyan meleg, furcsa találkozás volt, amikor mind a kettőnek egyszerre könnyel lett tele a szeme. Ebben a pillanatban sietett arra a kedves török titkárnő, aki már messziről integetett feléjük:

- Ó, a magyarok már megtalálták egymást... Hiszen mi is, ugye, testvérek vagyunk?

- Csak éppen ne jöttetek volna hozzánk kétszáz évre látogatóba... - mormolta Gálfi bajusza alatt, majd így, átölelve Imrét, vezette a tálalóhoz:

- Ősi régészszokás szerint, öcsém, megisszuk az áldomást. Nézze, Ágnes, kit fedeztem fel... Emlékszik, amikor a guatemalai folyóirat megjött, s egy tanulmányát olvastuk, kérdeztük, ki tud erről a messze szakadt magyarról? Vajon első nemzedék-e, tart-e még az óhazával valami kapcsolatot?

Meghajolt a nőkolléga előtt. Erős fogású kéz szorította tenyerét, a szemüveg csak melegebbé, kedvesebbé tette a szem csillogását, ahogy a szőke haj átömlött meleg ezüstbe; a fekete ruha karcsúvá tette alakját, de mutatta, hogy az, aki mint delegátus, eljöhetett a kongresszusra, kint, a terepen, a "field work" során is megállja a helyét. Ágnes ókori régész volt, magyar viszonylatban főként római. Néhány nagy sikerű feltárásának emléke - ahogy a szakfolyóiratok közölték - élénk nyomot hagyott a régészek nemzetközi világában is.

A vendégek tiszteletére ritka borokkal szolgáltak a vendéglátók; Gálfi szeme felfedezett egy üveg "export Tokay"-t, s három kis pohárban a büfé csillárainak fényében mintha forrni, éledni kezdett volna színarany melegével az aszú. A kristálypoharak összecsendültek. Imre érezte: percről percre biztosabban beszéli anyanyelvét, gondosan ügyel, hogy megmagyarodjon azoknál a szavaknál, melyeket még megőrzött emlékezete, kitárta két kezét:

- Ne haragudjanak... nem megy jobban még, annyi év, annyi év... olyan jó... olyan boldog vagyok... magyarok... Mind messziről jöttünk... most az én vendégeim. Kínálhatok?

Ketten elbűvölten hallgatják ezt a beszédet: tőről metszett, ősi szép magyar szó, s mégis gyakran olyan idegen, fordít valamilyen más nyelvről, megtorpan, kisegíti magát, visszatér, keres az emlékezet kincsesbányáiban... de szinte percről percre biztosabb, rátalál egy nehezebb fordulatra, bele mer menni egy bővített mondat tekervényeibe is, elhagyja a tőmondatokat, már ezer emlék merülhet fel a váratlan találkozás örömében, mint pusztai vendéglátó, úgy tölt (tegnap este már megismerte a török italokat), tanácsol, már feloldódik minden.

Bent a teremben felgyúlt a villany, véget ért "A kémia szerepe az ásatás munkájában" című előadás; akik bennmaradtak, kisereglettek egy kis pihenőre. Imre, aki már Konstantinápoly óta együtt volt a kongresszus "sztárjaival", sorra mutatta őket: ő vezette az uri ásatásokat... ez a dán nemzeti múzeum igazgatója, a vikingkutató, ez a kopasz, élesvágású ember híres etruszk régész. Ott volt a Carbon 14-es eljárás apja, az amerikanológusok régészszakosztályának nevezetes tagjai. A szovjet tudósok, akik a homok alól ástak ki városokat, s egészen új meghatározásokkal gazdagították a tudományt elfelejtett vagy alig ismert népek életével, kultúrájával, vándorlásuk útvonalaival kapcsolatban.

- Véletlen-e, hogy mi, magyarok... mi is nem lettünk egy ezek közül a feledett népek közül... hogy a mi nevünket is egy ilyen kongresszuson emlegessék... újgurok... ungurok... türkök... volt egy nép, amelyről megemlékeztek a bizánci történetírók...

A világ nagy nevei sereglenek köréjük. Imre, akit ismer, annak prezentálja lelkesen, ragyogva honfitársait, akik - ma érkezve - kissé még kívül estek a kongresszusok forró légkörében már egymáshoz rokonodott tudósok körén. Egy perc, mindenki mindenkit ismer, Gálfi neve s Ágnes eredményei egyszerre felmerülnek az emlékek jóvoltából, száz közös ismerős, téma, probléma kereng körülöttük, a magyarok állják a sarat: mind a ketten biztosan beszélnek a tudomány számos nyelvén, mindenkivel saját anyanyelve szerint, Gálfi viszont egyedül áll azzal (mily jólesik a vendéglátóknak), hogy folyékonyan beszél törökül is. Most a latin-amerikaiak gyűlnek Imre köré: mindenkinek számos kérdése van a magyarokhoz, mindenkit érdekel az ott folyó munka - ha ókori régész, a római kutatások miatt, ha középkori, a népvándorlásról vet fel problémákat. Imre tökéletes spanyolságával tolmácsol, ha elfogy a columbiai vagy venezuelai kolléga angol vagy francia szókincse. Hihetetlen Bábel-tornya egyszerre, mindenki mindenféle nyelven beszél, ez a kongresszusok furcsa varázsa, s azt ismerik meg először, aki mindenki nyelvén ért.

- Il nostro Beniamino - mondja a híres etruszkkutató olasz professzor nevetve Imrére, s valóban - mindenkinek az a benyomása, hogy a mexikói archeológus a legifjabb valamennyiük között. Megszólalnak a csengők, kezdődik az új előadás, ám előzőleg a kongresszus titkársága részéről a török hölgy bejelentéseket tesz a boghazköyi kirándulással kapcsolatban.

- Holnapután reggel indulunk, autókárokban. Nagyon kérem, hogy a kedves résztvevők vegyék át az ülés után névre szóló helyjegyeiket. Bejelentem továbbá, hogy az autóbuszok csak a hegyek lábáig közlekednek, s az utolsó mérföldeket kénytelenek vagyunk ősi eszközökkel megtenni. Sajnos, csak elég kezdetleges kis lovas kocsik állnak rendelkezésre, de a hettita világ nagy emlékeinek kutatói is így jutottak el a romokhoz. Azoknak viszont, akik szívesen lovagolnak, melegen ajánljuk, hogy inkább öszvér- vagy lóháton tegyék meg az utolsó szakaszt, mert bizony a kocsik kicsit rázósak a hegyi úton, s talán kellemesebb s érdekesebb lóháton. Akik lovat igényelnek - már úgy tudom, egy-ketten bejelentették - szintén szóljanak, hogy biztosítsuk számukra az állatokat. Ellátásról természetesen mi gondoskodunk. Ha lehet, takarókat hozzanak magukkal. Előnyösebb a sportöltöny, ott fent biztosítjuk a meleg hálóhelyeket is. Természetesen előre is szíves elnézésüket kell kérnünk, hisz az egykori Hattusas, a hettita birodalom fővárosa ma török falu, de hiszen önök valamennyien régészek - így tudják, hogy az ott várakozó élmény felér minden városi kényelemmel...

Nagy taps, nevetés, ebédig még egy téma a kongresszuson: hogyan fényképezzen a régész.

- Uraim, a régész-fényképésznek egyetlen kötelessége van csak: ösztönözni lencséjét, hogy az igazat örökítse meg! Ez talán meglepően hangzik, de hiszen mindnyájan tudjuk, mennyi függ egy képnél a beállítástól, a lencse élességétől, a szögtől, a papír minőségétől; attól, használunk-e, s ha igen, milyen szűrőket, milyen fényt tartunk megfelelőnek, és sok-sok más körülménytől. Akkor, amikor a régészeti felvételek általában igen apró mozzanatokat örökítenek meg igen pontosan - legalábbis ez a feladatuk -, az említett tényezők jelentősége egyre nő. Kétségtelen, hogy szemünk mást és másként lát, mint a lencse. A kutatóárok rétegeit élesebben határolja el, talán meglát egy keskeny fűcsíkot is, amit nem vesz észre a szabad szem. Külön probléma, persze, alkalmas-e a színes fotografálás archeológiai felvételnél. Bár én magam a fehér-fekete mellett maradok munkáimban, ezt a kérdést kollégáim elé terjesztem, megvitatás céljából. Meg kell a fény problémáját is említenem, főként itt, keleten, ahol a déli napfény iszonyú ereje egyenesen megöli a részleteket... az árnyalatokat. Ilyenkor szoktunk napfelkeltekor, a hajnal derengése után fotografálni. Bizonyos esetekben, például barlangszájaknál, lehet szó tükörrel vetített napsugarakról, mint fényforrásról... De beszélnem kell a skáláról is: ha emberi csontvázat veszünk fel, feltétlenül szükséges mindegyiket ugyanabban a távolságban, ugyanabban a skálabeosztásban felvenni, hogy egymással összehasonlíthatóak lehessenek az adatok.

(A teremben képeslapokat forgattak, illusztrált füzeteket adtak kézről kézre, a szomszédok suttogtak, egyesek elővették cigarettatárcájukat, de a szónokra való tekintettel visszadugták zsebükbe: szokott kongresszusi kép volt, a hátsó ajtón jöttek-mentek a delegátusok, míg az előadó el nem ért beszédének ama részéhez, mely már nem volt mentes bizonyos burkoltan csípős megjegyzésektől.)

- ... talán véssük figyelmünkbe, hogy ha leletet, ásatási objektumot fényképezünk, ez a leglényegesebb - az ember kevésbé. Megnevezhetném, hányszor, hány helyen találkoztam olyan fényképekkel, ahol a "premier plánban" maga az ásatásvezető terpeszkedett, akinek óriás alakja egészen elnyomta a kiásott réteges falfelületet, mely pedig jóval érdekesebb, a mi számunkra legalábbis, mint az igazgató ábrázata s kézben lóbált kalapja. Ha normát állítunk fel e tekintetben, ennek így kell hangzania: a fényképnek az élő személy ne vegye el aránytalanul nagy területét, másodszor - élő személy, bárki légyen is - ne bámuljon be a gép lencséjébe, hanem valamilyen személytelen módon foglalatoskodjék valamivel, ami az ásatás lényegéhez tartozik.

Most pedig térjünk át a szűrők használatára... s a lencsék különböző típusaira. Megemlítem, hogy amennyiben lehetséges, használjunk négy-öt méter magas állványt, melynek tetejéről fényképezhetünk, természetesen olyan beállítással is, hogy a gép billentőkar segítségével függőleges helyzetbe fordulhasson.

Végül még egyet: minden felvételt, melyet kint, az ásatás színhelyén készítettünk, azonnal elő kell hívni. Ha ugyanis valamilyen okból a felvételek nem sikerültek, azokat azonnal meg kell ismételni, amíg arra mód s lehetőség van. Elvben mondjuk ki, hogy a felvételek már negyedóra múlva kerüljenek az előhívóba, s fél napon belül álljon már rendelkezésre az első másolat is. Most pedig a szűrők, pontosabban a zöld, a sárga és a vörös szűrő expozíciós idejére vonatkozólag azt a tanácsot adhatom...

Az ajtó nesztelen nyílik, a folyosó vastag szőnyegei elnyelik a magyarok lépéseit. A csendes dohányzóban Gálfi rágyújt a török szivarra.

- Ha bent hallgatom az előadókat, menten lelkiismeretfurdalásom támad, mennyi mindent nem tanultam meg egy hosszú élet alatt, amire pedig szükségem lett volna. Milyen nehéz annak, aki ma kezdi el ezt a pályát! Mi mindent kell tudnia, míg megteheti az első kapavágást, míg részt vehet az első feltáráson.

- Kedves bátyám, hol kellene kezdeni egy fiatal régésznek a mesterséget?

- Jaj, de nehéz erre felelni, kedves barátom! Ha Ágnes arcát nézed, menten leolvashatod róla: a római régészetnél. Talán azért is, mert itt találjuk meg a legrégibb, majdnem kétszáz éves tapasztalatokat, ha az olaszokat vesszük... még régebbieket is. Itt nincs sok meglepetés rendszerint, de pontos, lelkiismeretes munka, kombinációs készség, szakmai tudás, ami számít. Ez teszi a jó ókori régészt. De az sem volt érdektelen, ahogy mi kezdtük, annak idején. Krajcárokkal, segédeszközök nélkül, diákok segítségével, mindenkitől lekicsinyelve, harcolva a birtokos urak ellenséges érzésével, akik nem akarták megtűrni földjükön a régészeket, nem kaptunk sehonnan támogatást... Aki ma indul, annak angyalok tartják tenyerüket a talpa alá... Nem kell már három nap alatt feltárniuk egy castrumot, mert negyednapra nekik, maguknak sem jut szalonnára sem a pénz... Ma már más, fiam!

- Gálfi professzorral - mondja Ágnes - szeretne mindenki együtt dolgozni. Nekem, sajnos, nem juthat ez a szerencse soha, mert én ókoros vagyok, de a múzeumok tájékán úgy hírlik, hogy Gálfié a legjobb iskola. Aki szerencsés ide bekerülni... Éppen a napokban mondta...

Távoli magyar nevek, célzások, vonatkozások, melyek nagyon-nagyon idegenek. Gálfi mosolyog, hátradől székében.

- Ha kimegyünk, mindig mondom a fiataloknak: igyekezzenek faluhelyen mindig úgy dolgozni, hogy minél több környékbeli jöjjön ki a situs-ra, minél több gyűljön az árkok vagy a sírmező körül. A világért se riasszák el őket onnan. Épp ellenkezőleg, elegyedjenek beszélgetésbe velük. Ez azért is könnyű, mert hiszen az ásó munkások is rendesen falu- vagy tanyabeliek. Ha kérdeznek az emberek valamit, arra értelmesen, egyszerűen kell felelni, de semmi esetre sem úgy, mintha gyereknek szajkóznának. Egyébként ebben már ügyesebbek nálunk is a fiatalok, az öregebbek között még bizony akad elég vaskalapos...

Nem baj, ha beszélgetés közben kicsit pihen a munka, megéri. A régész mindig mondjon valamit az embereknek arról a korról, amiben dolgozik, idézzen fel egy-egy alakot, akit azok bizonyosan ismernek. Ha pedig körülállják rémüldözve a koponyát s csontvázat - úgy beszéljen róla, hogy az is valaha élő, egész ember volt. Különben... érdekes szokás az ország minden részében, hogy az ásó munkások s környékbeliek a halottat - komának nevezik. Miért koma? Nem tudnám megmagyarázni mással, mint hogy a magyar ember a halált is "komának" becézi: kaszás koma...

Az ilyen beszélgetés egyébként majdnem mindig valami haszonnal is jár. Ritka, hogy az emberek közül valaki ilyenkor ne szólaljon meg... ne merüljön fel valami emlék, ilyenféle: "Ennél már szebb volt, amit múlt éve talált a sógor", vagy: "Amikor a Laposban előjött az a kardféle szerszám"... Ilyenkor aztán a jó régész - anélkül, hogy feltűnést keltene - leteszi szerszámát, úgy tesz, mintha rá akarna éppen gyújtani, megkínálja a közbeszólót, s nem lihegve, hirtelenkedve, csak úgy lassan, kedélyesen igyekszik megtudni tőle pontosabban, mikor volt, hol volt... ki tudja azt, amit éppen most megemlít. Sok-sok nevezetes lelet került már ilyen módon elő... pedig szétszórva, tyúkólak alján, párnahéjába rejtve lapultak volna, vagy elkallódnának, ha a jó régész már az első szóra fel nem figyel... Egyébként majd meglátod, Imre, ha eljössz! Nincs nagyobb passzió, mint magyar parasztokkal, parasztok között ásni!

- Ha eljövök, ezt mondod, bátyám?

Kemény csend. Ágnes most nincs pápaszemmel, szép barna szeme mosolyog, hallgat. Olyan fülledt csend lesz egyszerre, hogy Imre zavartan néz jobbra és balra. Imre nem hagyhatja magát a két mosolygó között:

- Ágnes, kérem, hogy gondolja?

Gálfi felborzolja rövid bajuszát, lapoz az előtte heverő programban, mely rendszerezi a boghazköyi kirándulást. Lassan megszólal:

- Miért, fiam, hiszen mindenféle náció jár nálunk. Miért ne fordulhatna meg egyszer egy mexikói is? Csak úgy gondoltam...

Imre feláll, hoz egy-egy csésze friss feketét a két magyarnak. Ő maga egy nagy pohár vizet hajt fel sebesen, és eszik egy szendvicset.

- Hát én mit csinálhatnék otthon?

- Ismerem nagyjából a munkádat. Nem véletlenül csináltam neked kedvet az otthoni ásatásokhoz. Nálunk még nagyon sok minden a föld alatt van. Mindig kellenek, még sokáig kellenek jó és nyílt eszű szakemberek.

- Én csak ahhoz értek, ami a világ másik részén van, bátyám. Mi például csak ritkán s keveset ásunk... inkább az őserdővel, mint a földdel kell megküzdenünk. Egészen mások a feltételek, a kultúrák...

- Tudod, talán két éve egy gödörben kificamítottam a lábam. Akkor megfogadtam: ilyen vén ember már ne menjen ki a situsra. Küldje a fiatalokat, maga maradjon otthon. Míg feküdtem a lábammal, sok mindent összeolvastam, amire addig nem volt időm. Akkor találkoztam a neveddel, folyóiratokban, s mert feltűnt a magyar íze, érdeklődtem utánad, s meghozattam a tikali feltárásról írt könyved. Látod, előnyben vagyok veled szemben, mert én olvastam már a munkádat. Van valami fogalmam a módszeredről. Emlékezem az ajánlásra a professzorodnak. Kár, hogy ő nem jött el...

- Távirat jött, holnap érkezik. Velünk lesz Boghazköyben.

- Irigyellek érte; ha találkozunk, mi, öreg rókák majd megértjük egymást. A baj az, hogy ti odaát aranyhegyek tetején ültök, azt hiszem, mindenetek megvan, amit csak akartok... Laboratórium kint a terepen, bent a Carbon 14, amikor akarjátok, plasztikus fényképezőgépek, filmfelvevők, annyi ember, amennyi kell, a bozótirtáshoz, ásáshoz, mászáshoz. Múltkor olvastam, már repülőgépek köröznek a terep felett, onnan filmezik a feltárásokat... El vagytok kényeztetve...

- Csak éppen, bátyám, a leletek... Másfélék, egyformák a maguk módján. Nincs fém. Nagyon kevés arany vagy ezüst kerül elő, az is inkább Mexikóban, az azték leletek közt. Peruban, persze, van már réz... bronz is, szép számmal. Ha az ember már a nagyon sokadikat tárja fel... előre mondhatja, mit talál a sírban... vagy mit mond a kalendáriumkő...

- Tudod olvasni?

- Nem betűírás... inkább fogalmi... S mindig az idő és a hozzá kapcsolódó istenség. Sokat tudunk belőlük. Landa püspök, aki pedig annak idején elég kódexet pusztított, megőrizte az indián hieroglifák egy részének értelmét, s ez a legfontosabb dokumentum, mert ezzel sok mindent meg lehet fejteni abból, amit megőrzött az őserdő.

- Ha szerencsénk lenne egyszer valami szép rovásírásra bukkanni...

- Attila sírja - mondja nevetve Ágnes. Imre kérdően néz rá.

- Tudod, fiam, mi ezt úgy mondjuk, ha valakinek valami bogár van a fejében, vagy túl nagyot akar markolni, vagy délibábos terveken töri a fejét: Attila koporsóját akarja megtalálni... A lehetetlent, a hármas koporsót, melyet állítólag egy folyó elvezetett medrében ástak el. Volt-e ilyen? Hiszen a hármas koporsó mondája több helyen is felmerül az emlékek világában. Mintha nálatok valaki Montezuma... vagy Guatemozin aranykincsét akarná meglelni... Az ember már kezébe se veszi a történetet, ha az úgy kezdődik: "elveszett kincsek..."

Nevetnek.

- Azért, Imre, egyet-mást még mindig megtanulhatsz, ha hazajössz!

Most mondja ki először, egészen pontosan, világosan. Imre nem szól, lenéz a földre.

- Úgy tudom, nem vagy családos. Hagytál valakit kint Mexikóban? Nem kíváncsiságból kérdem, de az ilyen dolgok mindig latba esnek, amikor valami nagyobb elhatározásról van szó.

- Mire gondolna, bátyám?

- Nézd, fiam, én itt csak vendég vagyok. Igazán nem gondolhattam arra, hogy veled találkozom, hiszen a névjegyzékbe téged csak később vettek fel; itt már láttam neved, de mi csak azt kaptuk meg, ahol Webb professzor szerepel mint delegátus az országotokból. Nem mondhatom persze, hogy hivatalosan beszélek - legfeljebb félig. Te bizonyosan még szétnézel Európában, ha véget ér a kirándulás. Mi is hazamegyünk, kapsz tőlem majd értesítést. Akkor mindent megmondhatok neked: mi az, amit mi nyújthatunk. Talán a legtöbb, ha azt mondom: önálló munkaterületet. Mihelyt megszokod a mi klímánkat, körülményeinket, módszereinket, kaphatsz önálló feladatot. Hiszen a mi földünk archeológiai kincsesbánya... talán a világon nincs még egy olyan ország, ahol annyiféle nép élt s temetkezett volna, mint minálunk! Ha száz és száz helyet kihantolnak s feldúlnak - még ki tudja, hány ezer és ezer situs akad.

- Kérdezted, bátyám, van-e valaki odahaza. Mit tudtok ti az indiánokról?

- Csak annyit, hogy ti, fehérek, ott ültök szegények nyakában, s ők egyre nyomorultabbak, szegényebbek lesznek, de azért nem teszik meg a kedvetekért, hogy kipusztuljanak, mint Észak-Amerikában.

- Bátyám, ez nem olyan egyszerű... Ezt azért mondom, mert az, akire gondolok...

- Mesztic?

- Nem. Tiszta vérű maya. Ostobaság lenne olyasmit mondani: fejedelmi nemzetség. De náluk, bátyám, még élnek a törzsi közösségekben ezek a hagyományok. Arra gondoltam, hogyha hazamegyek, lekötöm magam az egyetemen... előadó voltam eddig is, kaptam egy könyv megírására megbízást. Talán egy kisebb expedícióban másodvezető lehetek. Mindez, együtt... Házasodni? Nem vagyok spanyol, mert ha az lennék, a törzs nem engedné Graciast. Így hívják... aki, mondjuk, a menyasszonyom.

- Talán szakmabeli?

- Ő a cserepes a múzeumban. Neki is sok dolgozata jelent meg, Webb egyik legjobb tanítványa, nála doktorált. Annak az indián rétegnek a sarja, ahol már két-három nemzedék óta a mi fogalmaink szerint tanult emberek élnek, de még mindig erős az összetartás - különösen, ha fehérekkel kell szemben állni. Nem... nem gyűlölik a spanyolokat úgy, ahogy európai értelemben szemben álnak egymással a nemzetek. De mintha irtóznának tőlük. Falubeliek nemrég halálra köveztek egy yucatáni maya lányt, mert tilosban érték egy katonatiszttel. Az volt a bűne, hogy fehér emberrel állt szóba. Graciasnak sem könnyű. Ki vagyok én... honnan jöttem...? Mit tudják a törzs vénei, merre fekszik Magyarország?

- Azt hiszem, nem lenne számára sem érdektelen, ha a mi cserépanyagainkkal foglalkoznék... Pár százezer lehet belőlük, csak a múzeumokban...

Mosolyog, Imre vállára teszi kezét. Feláll. Ágnes halkan mondja:

- Büszke lehet, a professzor nemigen szokott senkivel sem ennyit beszélni...

Csengetnek. Vége a délelőtti ülésnek. Mindenki kint áll a folyosón, mozog egy keveset, mindenkit izgalomban tart a várt nagy kirándulás, négyezer esztendő birodalmába. Elhangzanak a hivatalos pohárköszöntők. Imre ott ül, kezében a pohárral. Minden zaklatott benne, minden idege feszül. Ez a váratlan találkozás, az anyanyelv... az otthoni sírok, Gracias, az érkező Webb... Majd mindent meglát, meghall holnap. Egy nap ideje van... mondjon-e vagy ne mondjon valamit Webbnek? A kongresszus elnöke, a világhírű Ur város kutatója kéreti magához.

- Kedves kollégám, megállapítottuk, és nem is nehezen, hogy ön a legfiatalabb közöttünk. Arra kérem, a legidősebb után ön köszönje meg mindnyájunk nevében a szíves fogadtatást, s ugyanakkor mondjon valamit munkájáról - a fiatalok munkájáról is. Ma délben örömmel hallottam, hogy felfedezte honfitársait. Különös eset - magyar, aki mexikói tudós, s úgy beszéli a mi nyelvünket, mint egy oxfordi diák. Vállalja?

Áll pohárral kezében, tele belső zaklatottsággal. Hallja saját hangját, amint a felköszöntőt mondja, hagyományos angol szokás szerint itt-ott kicsit dadogva, meg-megismételve a szavakat, hogy ne tűnjék "túl cirkalmasnak". Mindent dicsér, a rendezést, az elszállásolást, a programot. De azt is el kell mondania, hogy itt, Ankarában találkozott annyi év után honfitársaival, alig néhány órával ezelőtt, s ezt is ennek a kongresszusnak köszönheti, mely minden szempontból felejthetetlen marad.

Mindenki csendben hallgatja - Imre története, sorsa, ez a mai találkozás már témája a kongresszus belső kis világának, mindenki érzi, hogy az, amit Imre mond, messze sodródott a hivatalos pohárköszöntők megszokott fordulataitól. Hatalmas paraszttenyerével átforrósítja a kristálypoharat, melyben vérvörösen gyöngyöz az édes kis-ázsiai bor. Amikor az utolsó mondatokra kerül sor, mintha megsejtenék, hogy valami fojtott zokogásféle rázza, s a meghatott delegátusok látják: szeme sarkában csillog egy könnycsepp.

Webb professzor zuhogó esőben érkezett. A vendéglátók bizottsága várta a repülőtéren; Imre Gálfit és Ágnest vitte magával. Olyan szomorú, végeérhetetlen anatóliai eső volt, hogy kétségbeesetten tanakodtak: mi lesz holnap, ha a kitűzött program szerint nekiindulnak a hegyekbe. Gálfi megkereste a repülőtér irodáját, ott meglátta a barométert, s ragyogó arccal jött ki, gyakorlott ember módjára: a légsúlymérő emelkedik, méghozzá majdnem ugrásszerűen, míg kint ömlik az eső - talán délutánra kitombolja magát, s a reggeli induláskor már csak arra lesz gondjuk, hogyan kerüljék ki a pocsolyákat.

Ezeresztendős esőköpenyében érkezett Webb, kevés poggyásszal, mintha csak a szomszédból jött volna. Ugyanaz a turistaruha volt rajta, amit Tikal alatt hordott, hagyományos botját lógatta karján, kopasz tojásfeje, vöröses arca, mosolygó szeme végigvillant a tájon, amikor megállt a repülőfülke létrájánál, hogy lejöjjön, s ázsiai földre lépjen.

Aki repülőgépen érkező utasra vár, tudja, hogy még a legkényelmesebb, legsimább utazás is valami furcsa, megmagyarázhatatlan lelki rázkódást hoz magával, s az érkezőnek némi időre van szüksége, míg visszanyeri egyensúlyérzékét, újból biztosan érzi magát a földön, megszűnik az a benyomása, hogy a talaj himbálózik lába alatt. De Webb professzor nyugodt biztonsággal fogadta a török üdvözlőket, akik kissé kerékbe tört angolsággal mondtak isten hozottat a főváros területén. Szeme átcikázott a csoporton, felfedezte Imrét, hangos spanyol szóval üdvözölte, majd tekintete felmérte Gálfit s Ágnest, akik egyszerre indultak meg felé.

- Fogadok, hogy Imre honfitársai, ugye?

Imre csodálkozva nézett a mosolygó Webbre.

- Ennyit igazán megsejthetek... bocsánat, kissé járatos vagyok az embertanban... kenyerünk, ugye, hogy ismerjük a különböző rasszokat. Önök nem törökök... de nem is... egészen... indoeurópaiak. Kik lehetnek mások akkor, mint magyarok?

Imre halkan, tagolva mondta a neveket. Webb szeme felvillant:

- Kedves Imre, gondoskodjék majd, hogy egy helyre kerüljek kedves kollégámmal. Nekünk sok, nagyon sok témánk lesz. Idejöttem, török földre. Most végre én is tanulni akarok. Nem adok elő, nem tudok többet. Adeptus vagyok! Ön, kedves kollégám, majd ad nekem egy kis népvándorláskori leckét... S a kedves hölgy... ókori, római régész? A nevét... Kérem, csak akkor higgyen egy kollégának, ha azt mondja, hogy ismeri az ön nevét, ha meg is mondja: hol s mit olvasott öntől... Ha egy percnyi gondolkozást enged nekem... már ugyanis nem olyan jó az emlékezőtehetségem, mint valamikor... várjon... ugye, németül... Zeitschrift für... Igen, ott olvastam arról az oltárról... keleti kultusz? Mikor lehetett, vagy két éve, ugye? Na, az öreg Webb mégis ismeri a kedves hölgyet is... Szóval, megfogadnak engem negyedik magyarnak?

A török bizottság újabb gépet várt Párizs felől, tehát sorsukra hagyta őket; csupán egy titkár kalauzolta el a büféhez a vendégeket, ahol az érkező utasok megisszák az első ankarai áldomást. Gálfi arca egészen kipirult, ez a komoly, nagy tekintélyű, halk ember (ez a kongresszusok hangulatának csodája) egyszerre szívébe zárta a Yucatán mélyéről érkező kollégát.

Szabadnap volt: a bizottságok tartottak csak üléseket, egyébként mindenki azt tehetett a török fővárosban, amire épp kedve telt, esetleg némi bevásárlásokat végzett, hogy a viszontagságosnak induló kirándulásra beszerezzen valami hegyi felszerelést, botot, takarót, bolhaport, turistacipőt. Mindenki egyébként az eget kémlelte, s kétkedve fogadták Gálfi jóslását, aki a barométerre hivatkozott. De míg apró csoportokban eloszoltak az egykori Angora kisváros égig növő felhőkarcolói, semmiből lett bulvárjai között, lassan vékonyodott az eső szála, itt-ott szakadozott az ég barnás felhőkárpitja, a szürkék gomolygó vágtatása közben egy-egy pillanatra ködön, felhőn keresztül áttört a bágyadt őszi nap.

Webb kongresszusi bélyegeket vásárolt unokájának, óvatosan felhajtott néhány apró csésze cukros kávét, majd a többiekkel bevonult a kongresszusi irodába, ahol üveg alatt látható volt az Ankarától Boghazköyig vezető út, s utána a másik vitrin alatt az egykori hettita főváros, Hattusas - a mai Boghazköy - a mindmáig feltárt emlékekkel.

Imre figyelte arcát. Kíváncsi volt arra, hogyan viselkedik itt, ahol minden idegen számára. Hiszen ezzel a témakörrel soha nem foglalkozott! Van-e valami olyan módszeres biztonság, mely lehetővé teszi, hogy egy adott pillanatban bárhol, bármilyen feltárásnál otthon érezze magát? Egy perc múlva már ott volt mellettük a legkiválóbb cseh hettita-szakértő, aki persze - mint mindenki a gyülekezetből - úgy fogadta Webbet, mint egyikét a legnagyobb élő régészeknek. A prágai professzor írásszakértő volt, s mint ilyen, a tudományos világ egyik legnagyobb szaktekintélye: nevéhez fűződött e távoli birodalom egyik zárt lakatjának leverése, s a beavatottak tudták, hogy Boghazköyben fogják majd a megtartandó kongresszusi ülésen bejelenteni az eddig ismeretlen írás megoldását.

Kart karba öltve sétáltak néhány lépést, majd Webb mindenkit meghívott egy kávéház teraszára. Imre nézte: ez a hetven éven túlhaladott tudós milyen fiatal, eleven, vállalkozó szellemű, ragyog, élvezi a felszikkadó aszfalt tükrözésében felkéklő kis-ázsiai napsugarakat. A cseh professzor sötét ruhájában szobatudósnak látszott, de most ő is tele volt lelkesedéssel, kissé úgy érezte: felelős azért, hogy még az idő is kedvezzen az utazásnak.

Beszélgetés közben Webb egyszerre csak rámosolygott Gálfira, mintha megsejtett, megérzett volna mindent: egy pohár arakot emelt a magasba, hogy lássa az ital csillogását, s majdnem harciasan mondta:

- Nem adom ám oda maguknak a legjobb tanítványomat!

Gálfi belement a játékba:

- Kedves professzor úr, honfitársam épp arról panaszkodott, hogy ön csak arra tanította meg, hogyan kell az őserdőből elővarázsolni ezeréves templomokat, de bizony fogalma sincs arról, mit kell csinálni, ha egy magyar falu határában fel kell tárni egy szarmata sírmezőt. Tudomás szerint ugyanis a szarmaták voltak a legszegényebb, éhenkórász nép. Ha valakinek valami hálátlan, iskolás feladatot adunk, akkor azt mondjuk neki: menj el, keresd ki a többi közül a szarmata sírokat... de csak azokat szabad... Ezt szeretné, mondta, pótolni...

Imre arca lángra gyűlt, amikor megértette, mire céloz Gálfi folyékony, de kemény angol szavával. Mindenki Imre rovására nevetett, valami feszültséget mégis érezni lehetett a levegőben, amit Ágnes igyekezett áthidalni azzal, hogy a cseh professzortól végigkérdezte az utazás, elszállásolás, ellátás összes gyakorlati részleteit. Majd kijelentette: mindezt csak azért teszi, mert neki, mint egyetlen nőnek, mindenkivel törődnie kell - ilyen archeológiai kirándulásoknál nincsenek gyámoltalanabbak, mint a férfiak.

Sétáltak a fővárosi élet áradatában, melyben furcsa mód keveredett amerikai divat, kisázsiai népviselet, európai stílusok. Szinte hihetetlen volt, hogy e hirtelen nőtt nagyvárost holnap reggel elhagyják, s néhány óra múlva már a vad tájék hegyvidéke üdvözli a világ vezető régészeit. Persze, mindenki érezte: ez a boghazköyi utazás lesz a nagy kirándulás legszebb élménye, de mégis az emberi test gyengesége okozta, hogy fájón búcsúztak a megszokott civilizációtól.

Közvetlen úton, Kaledzsiken át Sungurluig mentek az autóbuszok. Ahogy kelet irányában mélyebben haladtak az anatóliai táj szívében mind rázósabbak lettek az utak, komorabb a vidék; valami nagy szomorúság feküdt rá a jórészt kietlen földekre, melyeket majdnem oázisszerűen tarkítottak csodálatosan buja, termő zöld földnyelvek. Lassan haladhattak, s így mindenki nézte a tájat, a maga történelmi színváltozásain keresztül. Az ókori történészek felvillantottak egy-egy négyezer éves vagy még régibb emléket, babiloni, asszír, ős-indiai népek vonulását rajzolták a térképekre, Ankara helyett az ősi Ankyra nevet használták; a római régészek majdnem szégyenkeztek: alig kétezer esztendős emlékviláguk itt, a történelem e nagy színpadán csak tegnapinak látszott... Római emlékek: egy-egy magányos oszlop, vízvezeték ívmaradványai, mérföldkő, a régi római út egy darabja, melyre rászalad az új út, a "limesek", határkövek csak annyit meséltek, hogy Róma is volt itt, a légiók itt is jártak, véreztek, de ebben az ősi tájban nem hagytak maguk után túl mély nyomot.

A kis útcsomópontnak számító vasútállomásnál vártak a kongresszusra a fogatok. Rugó nélküli kocsik voltak, valamivel mégis korszerűbbek, mint az anatóliai, bivalyok vonta szekerek, melyeknek kerekeit még tömör fából faragták, nincsenek küllőik. A bivalyok ritmikus, de reménytelenül lassú cammogása hozzáillett a tájhoz, annak mindenen átáradó különös, nyomasztó szomorúságához.

Aki lovon vagy öszvérháton akarta megtenni a kirándulás második felét, megkapta hátaslovát vagy hegyi öszvérét. Csak éppen a nyergekkel volt baj, mert a magas, kényelmetlen, jórészt fanyergek inkább amolyan kínzószerszámokhoz hasonlítottak, mint azokhoz a nyergekhez, melyeket megszoktak azok az archeológusok, akik szívesen választották ezt a közlekedési eszközt. Imre nagy csodálkozására a hetvenesztendős Webb is nyeregbe szállt. Első pillanatban különös jelenség volt viharvert, lecsüngő esőköpenyével az öszvér hátán, de ahogy megülte s átvette az állat ritmusát, mindenki látta, hogy itt sok évtizedes gyakorlat s a test gyengeségén uralkodó vasakarat legyőz minden akadályt. Imre gyanakodva nézte a magas nyerget. Kérdezte, lehetne-e ehelyett egyszerű pokrócot teríteni a lóra, így könnyebb lenne magának az állatnak is, s ő maga megszokta gyermekkorában ezt az inkább pusztai lovaglást, nem okozna nehézséget, így jobbról s balról kerültek a Gálfit s Ágnest és még két német kollégát szállító "kocsi" oldalánál, s amikor, már mindenki megkapta hátasállatát vagy helyét a szekéren, megindult Boghazköy felé az egész tudós karaván.

A falvak mintha elnéptelenedtek volna, ahogy erősödött a kora őszi nap melege, s szerteszaggatta az utolsó felhőrongyokat is, s felszikkasztotta a tegnapi sarat. Úgy számítottak, hogy estére beérnek a hettiták egykori fővárosába, s ott aki akar, karavánszerájban alhatik, vagy a felvert sátrakban, melyek ha nem is ígértek túl nagy kényelmet, legalább tisztaságot reméltek az utasok, féregmentes fekhelyet, mely ismeretlen fogalom a fő vonalaktól távol eső, hagyományos török falusi fogadókban.

Furcsa, vad táj volt. "A Teremtő keményen sújtott ide öklével" - idézte a kegyes mondást az autóbuszvezető, s fordította a többieknek Gálfi. Ez az ököl szertecsapta a sziklákat, hatalmas hegyláncokat hullatott el a láthatár szélén. Végtelen magasságokban keselyűk keringtek; talán megszokták, hogy minden emberi vonulás után, legyen az karavánút, hadak járása, zarándoklat - nekik is kijut az emberkonc.

- Ide építeni egy birodalom székhelyét...

Négyük közül egyik sem volt tudósa ennek az ötödfél ezer éves világnak; csak annyit ismertek belőle, amennyit feltártak könyvek hasábjai, folyóiratok, egy-egy múzeum anyaga. E nagy, csodálatos vakációban valamennyien diákokká változtak, egyenesen tanulmányút lett mind a négy régész számára: valami újra, nem ismertre vártak, mely ott rejtőzik e komor ábrázatú, a lemenő nap fényében vérbarna sziklák mögött.

- Amikor még iskolába jártam, nem is hallottuk az ókori történelemben a hettitáknak még csak a nevét sem. Egyiptom volt, Babilónia, az asszírok. Senki sem sejtette, hogy Kis-Ázsiában, ami végül is akkor az ismert világ szíve volt, létezett egy olyan nagyhatalom, mely innen sugározta ki fényét és erejét.

Gálfi nézett bele a tájba.

- Milyen istentől elrugaszkodott vidék ez!

A peruiak még komorabb hegyek tetejébe építették bazaltból városaikat. Elképzelhetetlen, hogy ott, amikor város vagy erőd vagy tábor volt, hogyan, miből élhettek emberek.

- Ha én hettita király lettem volna, sürgősen elhagyom ezt a környéket... Mi öröme telhetett volna benne?

Webb kinéz az ablakon, mosolyogva szívja kis pipáját.

- Mindent, amit a föld terem, könnyen lehet szállítani a királyi udvarokhoz: ez csak azt jelenti, ennyi és ennyi fogat, szolga, kengyelfutó szükséges. De a védelem a legfontosabb szempont. Hogyan tudok olyan sasfészket építeni, melyet nem vehet be semmiféle ellenség. Úgy látszik, nem véletlen, hogy Hattusas királyai épp ide telepítették hatalmuk központját. Ha ugyan valóban így volt... s nemcsak az ókori történészek találták ezt ki.

Alkonyodik. Egyszerre megtorpannak. A párásodó, ritka levegőjű naplementében valószínűtlen kép ragadja meg az utasokat: a keresztúton mesebeli méltósággal vonul végig egy valódi karaván. Mint ahogy megőrizte mindenkinek gyermek-emlékezete. Tevék, áruval megrakodva, hosszú puskás arabok, fátyolkendővel arcuk előtt, csengők a tevék nyakában, és sem az emberek, sem a tevék nem hederítenek rá a kocsisorra, mely lefékez, vár, siettetés nélkül, percekig, hosszú-hosszú percekig, míg az ezeregyéjszaka lassú ritmusával el nem vonul az egész karaván. A vezetők mindenkit figyelmeztetnek: ne fényképezzenek, ez sérthetné az arabok érzékenységét. Ne szóljanak, ne lépjenek ki a kocsikból, ne adjanak semmiféle életjelt. Két idegen világ súrolja egymást; a Boghazköybe tartó kocsisor s a távoli cél felé vonuló kufárok vagy zarándokok közt nincs semmiféle közösség.

Mindnyájan kicsit csendesebbek lettek: ez a találkozás mindennél jobban mutatta, milyen titok Kelet, milyen ősiek a hagyományok, mennyi mindent kell megtanulnia annak, aki kissé ismerni akarja Keletet, így néztek ki az alkonyodó tájba, mindenki saját gondolatait rendezgette, csak a kocsisok monoton szava hallatszott, ahogy biztatják a befogott állatokat, de egyik sem használ soha ostort. Allah nem azért teremtette az állatokat, hogy az emberek kegyetlenkedjenek velük.

Így lesz este, amikor az enyhe hajlású domboldalon feltűnnek a lámpák, sistergő tűzszemével befut egy kis szerelvény állomására, az egész nagy falu vagy talán kisvároska befelé fordul; ez az esti ima ideje, amikor minden igazhívő muzulmán leteríti szőnyegét, s térdre hullva fordul Mekka felé. A faluvégi behajló, szűk utcán nem szaladnak eléjük gyerekek, maguk a házak úgy épültek, hogy nincs ablak, nincs erkély, nincs semmiféle nyilvánosság, mindegyik ház belső vár, a maga törvényeivel s szokásaival. Ez Boghazköy, a kisváros, melyben ezer esztendők óta még a híre is elveszett annak, hogy itt valaha valamilyen hatalom székelt. A pásztorok égetett cseréptáblákkal dobták meg a tolakodó kutyákat: a cserépdarabkák néha szétestek kezükben, s ha rávetettek egy pillantást, úgy mondták: "a Sátán karmolta meg kezével"; hosszú századok alatt ki gondolta volna, hogy ezek a karomfoltok - betűk, egy letűnt világ urainak dicsőségét hirdetik a kiégetett, töredezett szélű agyagtáblák.

Reggel indultak. Az anatóliai éjszaka hűvössége után a bágyadt szeptemberi nap átütötte a felhőket, még párázott minden, de már érezni lehetett, hogy délre komoly meleg fekszik rá a tájékra. A falu keleti végénél volt a találkozó. Akinek nem volt botja, annak a vendéglátók hegyes végű hegymászó botokat adtak, s kissé aggodalmasan vették szemügyre, ha valaki könnyű városi félcipőben vagy szandálban indult neki a kirándulásnak. A hegy profilja élesen rajzolódott ki az északi lejtőn, s látni lehetett a tájék képét, mely szakadékos sziklatorkok közé a természet vagy talán ember kezével teraszokat varázsolt.

Mintegy négyszáz méteres emelkedésre kellett számítani, így a kirándulók közel másfél ezer méteres magasságba jutottak.

- Ki volt az első, aki felfedezte? - kérdezte halkan Webb a vezetőtől, aki az ankarai múzeum hettita osztályának fiatal asszisztense volt.

- Egy Texier nevű francia utazó... 1834-ben errefelé egy római várost keresett, amelynek Tavium volt a neve a régi forrásokban... viszont Hérodotosz is ír egy városról, Pteriáról, melyet még Midasz királlyal hoztak kapcsolatba.

- Mit keresett volna mást egy római régész?

Nevetett, hunyorított egyet Ágnes felé.

A vezető folytatta:

- Úgy látszik, jó ösztöne vezethette: nekiindult a hegyekbe, úgyszólván járhatatlan hegyi ösvényeken, szakadékok között. Már mindenütt hatalmas kőtömböket látott, melyeket emberi kéz faragott. Falmaradványok voltak, de sehogy sem emlékeztettek semmiféle római táborra vagy városra, amit már megszoktak az utazók, így ért fel a hegy tetejére. Körülnézett. Amit látott, körös-körül - ez volt a főváros, vagy három kilométer átmérőjű lehetett: megdöbbent a kép komor nagyságától. Kik lehettek azok, akik ide építkeztek? Semmi esetre sem rómaiak vagy kelták, mint a források írták, melyeket Texier tanulmányozott.

A város szinte emelkedett előtte: már nemcsak omladékok voltak, hanem embermagasságú, hatalmas, vastag sziklafal. Bejáratot keresett. Képzelje el, professzor úr, ez az ember egészen egyedül volt. Nem tudott semmit, nem mondott neki senki semmit. Nem tudott, nem is tudhatott valamiféle más kultúra létezéséről, mint a rómairól... akkor, amikor az egész archeológia még gyermekcipőkben járt. Csak annyit érzett, hogy ez a város vagy település nagyobb lehetett, mint mindazok a rommaradványok, amelyeket eddig meglátogatott.

A falba kapu nyílt... Kétszárnyú, hatalmas bejárat. Az egyik oldalon - látni fogják - emberfeletti nagyságú férfialak a sziklából kifaragva... olyan hatalmas, óriási... sem arca, sem ruhája, sem kifejezésmódja nem hasonlít semmiféle általa ismert ókori művészethez. A másik kapunál oroszlánok őrködtek... Minden idegen volt, nem volt semmi olyan ismerete, amihez ezeket a formákat hozzákapcsolhatta volna... nem csoda, hogy a rajzok, amelyeket Texier készített, még egészen klasszikus emlékeket hordanak. S mégis ez a francia utazó volt az első, aki megörökítette, kiadta Boghazköy emlékeit. Ő volt az úttörő...

Imre megáll. Nagyokat lélegzik. Mennyire síksági ember, nem megy könnyen a hegymászás, elszomorodik ettől a tájtól. A török tudós folytatja:

- Talált Texier egy falubeli embert, aki hajlandó volt őt még tovább... még messzibb vezetni. Sziklákba vájt patakmedreken kellett átmenni a halott világban. Vagy jó két órát mászhattak... ez a hegyi erőddel szemben levő másik hegy volt. Mire felértek... ennek a neve Yazilikaya... nem, nincs köze a bazilikához. Annyit jelent, hogy "betűket hordó szikla"; azok, akik néha ide vetődtek Boghazköyből, így nevezték. Ma a tudomány világában megmaradt ez a neve. Itt mindenütt sziklacsúcsok emelkednek, mintha a természet is megjelölte volna arra, hogy itt valamilyen félelmes hatalom titkos szíve legyen. Mindenütt sziklák... hogy tudták kisimítani a felületet, hogy faragjanak? Ma is rejtély, az akkori bronzeszközökkel. Vasuk, persze, nem volt... Misztikus alakok körmenete a sziklafalakon, egy hatalmas kapu, melyet két óriási oroszlán őriz... fejdíszük, köntösük mind idegen... Texier szárnyas alakokat, hármas koronájú figurákat lát. Mind sziklába vájt domborművek, némelyik olyan élő, mintha egyenesen kikívánkoznék a sziklaágyból... Körös-körül szakadékok, szédülni nem szabad. A török vezető jár előtte, mutatja a keskeny ösvényt, merre lépjen... a két szárnyas szörny közt rés... vagy bejárat. Itt tizenkét harcossal kerül szembe... mereven, egyformán lépdelnek egymás mögött. Mi lehetett az a nagy terem, melyet őriznek? Itt állhatott ennek az idegen világnak legtitkosabb szentélye, itt székelhetett leghatalmasabb bálványuk... ide hozták neki az áldozatot?

Texier volt az első, professzor úr, aki meglátta, hogy nemcsak faragott képek ékesítik a sziklafalakat, nemcsak hatalmas kőtömböket hordtak össze, majdnem mérnöki rendben - hanem valami írásféle is ékesíti a sziklaszobrokat, itt-ott feltűnik, egyiknél-másiknál... Texier látott már egyiptomi hieroglifákat, de ezek nem hasonlítanak semmiben sem az egyiptomiakhoz. Kik írhatták... mit jelenthetnek ezek a jelek?

Így kezdődött... Ezt csak azért mondtam el, hogy lássák, viszonylag milyen kevés idő kellett, hogy megszülessék az egész tudomány. Egy népet kellett kiemelni a semmiből... a teljes ismeretlenség homályából.

- Utána?

Különös módon a biblia jött segítségre. Az Ószövetség beszél Hittitről, persze mindig csak úgy, hogy ez a sok ellenséges nemzet egyike, mint a kánaániták... De egyszer, egy helyen, a Királyok Könyvében ezt mondja: "A szíriaiak megrendültek, mert Izrael királya ellenük hozta a hettiták királyait és az egyiptomiak királyait..." Így! Először említi itt a Biblia a hettiták fejedelmét, s csak utána, az akkori világ leghatalmasabb urát, a fáraót...

Lassan kezdtek ismerősök lenni az egyiptomi szövegek. Majd megfejtették az ékírást is. A század elején viszont felfedezték az egyiptomiak legnagyobb levéltárát, El Amarnában, ahonnan ezerszámra kerültek elő az égetett cseréptáblák, a szerencsétlen Ekhnaton fáraó, az egyistenhivő városából, melyet halála után a papok átadtak a pusztulásnak. Egyre gyakrabban jöttek elő adatok, nevek, események. Mindenütt szerepelnek Hattusas királyai, a hettiták földje, békék, szövetségek, győzelmek. Az önök időszámítása előtt tizenöt századdal s azóta szinte szakadatlan sorban egészen a VIII. századig...

Elhallgat. A hegyi levegő neki is erős, pedig idevaló, anatóliai ember. Némán mennek a már kiépített ösvényeken, ott ahol a szakadék fenyeget, már vaskorlátot vájtak a sziklába. De még mindig nagyon fáradságos az út, mindenütt sziklatörmelékek, kiálló, éles kődarabok. Felérnek a csúcsra, innen rálátni most már egészen az egykori Hattusasra. A bot levegőbe emelkedik mutatja: ott a felsőváros, ez az alsóváros. Óriási városkör. Pontosabban: elnyúló tojásdad alak, melynek keskenyebb vége majdnem hegyesszögben nyúlik a mai falu felé. S különös módon, minél inkább eltávolodik a lakott világtól, annál épebbek, hatalmasabbak a falak, a sziklatestbe épített kaputornyok vagy egész kis kapujáratok meg-megszakítják a komor falrengeteget. Belül a falakon szétszórt templom- és palotarészek, alapfalak, oszlopmaradványok, feltárt világosabb kővilág, mely a kietlen nagyság, a terméketlen hatalom halott világának tükörképe.

Vannak, akik kidőlnek, s lassan visszafelé sétálnak: nem bírják elviselni a hegymászás izgalmas viszontagságait. De a többiek - színes csoportok, Bábel mindenféle nyelvén, egyre közelebb jönnek a hatalmas falhoz, a belső felindulás, az izgalom nőttön nő: jórészt idősebb emberek, akik mindegyikének nevéhez egy-egy emberi korszak fűződik, mind kitűnő ismerői a maguk szűkebb munkaterületének, professzorok, múzeumi vezetők, akadémikusok. S most mint fiatal kutatók szegődnek a török vezető nyomába, egyiknek arcán sincs a "mindentudás" gúnyos mosolya, ahogy nekiindulnak a boghazköyi útnak. Még egyikük sem járt soha Hattusasban, ismeretlen előttük a hettita világ. S első megrendülésük a tájéknak szól, mely félelmes és kietlen: vad ölében őrzi ezt az elzárt világot harmincöt, negyven század óta.

Szelíd, kékszemű ember a prágai tudós, ő egyike a keveseknek, akik itt "itthon" vannak. Mintha sok-sok évi munkájának, hosszú éjszakáinak emlékei törnének fel, nagyon csendesen, egyszerűen beszél:

- Hogyan lehetne megfejteni az olyan képírást... melynél még magát a nyelvet sem ismerjük? Ez a régészek, ősírás-szakértők "kétismeretlenes egyenlete"...

- Mégis, ki mert akkor nekikezdeni?

- Közel félszázada, hogy erre járt Winckhler, ez a különös tudós. Akkor már tudtak egyet-mást az erre talált égetett cseréptáblákról. Ékírásos szöveg volt rajtuk, jórészt akkádi nyelven. Itt mind az írás, mind a nyelv ismerős volt. Egy kőhajításnyira ezektől a tábláktól olyan ékírásos emlékekre bukkantak, ahol csak az írást tudták kibetűzni, de a szavak értelmét már nem: más nyelven vésték a szavakat agyagba. Végül itt voltak a hieroglifák a sziklákon meg egyebütt: itt nem használt semmiféle tudomány.

- Csak itt voltak ilyen képírásos emlékek, Boghazköyben?

- Van egy kisváros, nem messze... ott egy bazár falába építették be az egyik legszebb ilyen képírásos követ. Hamath-kő a neve a tudományos világban... egyébként a városlakók hagyománya szerint csodatévő volt a kő: aki beteg, trachomás szemét hozzádörgölte, rövidesen meggyógyult. Ez a nagy kegyelet aztán le is koptatta a vésést a kő alsó részén...

- Hogy kezdtek hozzá? Mi volt akkor a cél a kutatásnál?

- Mióta Champollion megtalálta a Rosetta-követ, minden régész álma, hogy kétnyelvű, "bilingvis" leletre találjon. Akkor gyerekjáték megfejteni az ismeretlen nyelvet. Még meg kell említenem, hogy tulajdonképp még azt sem tudhattuk pontosan, hogy mindez a sok emlék ugyanattól a néptől származik-e.

- Pontosan hol jöttek napvilágra ezek a leletek? Itt?

- Persze... Boghazköyben. Amikor ez az egész hatalmas cserép-levéltár felszínre került, s látták, hogy egy birodalom - mai nyelven szólva - titkos diplomáciai okmánytárát tárták fel, már derengeni kezdett, hogy ez volt a főváros, maga Hattusas. Mintha valami nagy történelemkönyvet kezdtünk volna lapozni, ami eddig ismeretlen volt. Lassan ismertük meg ezt a népet, melyről gyermekkoromban nem is hallottunk. Egy városkirályságból indult ki, s meghódította egész Kisázsiát... Indiáig ért. Persze, mindig a királyok, akiket ismerünk; az ő nevük maradt fenn, ehhez a király listához tudjuk kapcsolni a történelmi eseményeket.

- Bizonyosan vad zsarnokok voltak?

- Talán nem annyira, mint a keleti isten-királyok. Ismerték az alkotmány fogalmát a hettiták, az államtanács korlátozta a fejedelmek hatalmát. Például, ha a király megölette valamilyen rokonát, ez a tanács letehette az uralkodót, sőt halálos ítéletet mondhatott ki: az uralkodónak fejét vették, törvényeik szerint.

- Maradt valami költői emléke is ennek a világnak?

- Verset nem ismerünk, de ritmikus prózában írtak már, s ez megközelítette a kötött ritmust. Egyébként itt van nálam fordításban egy megrendítő emlékük. Egy Labarnas nevű király szájába adja az emlék, aki időszámításunk előtt 1600 körül uralkodott. Egy ékírásos táblán találták... ott kezdődik, hogy a király halálát érzi közeledni. Ha nem untatom kollégáimat...

Keselyű kering a levegőben, egyre lejjebb köröz, szeme kiveszi a csoportot. Ahol emberek vannak, harc van... ahol küzdenek, hulla is akad. Szélcsendben, a végtelen hegyek lilapárás hátterében szólal meg a halott király:

"Labarnas, a Nagykirály szól harcosaihoz s azokhoz, akik eljöttek a Gyülekezetbe. Lássátok, híveim, beteg vagyok! Ifjú Labarnast neveztem ki királynak, úgy mondám neki: utánam te ülj a trónra! Fiamnak neveztem, átöleltem, én, a Király! Magasztaltam előttetek erényeit, s nem szűntem meg törődni vele. Ám ez az ifjú minderre nem mutatta méltónak magát. Nem ejtett könnyet, nem mutatott könyörületet, szívtelen s hideg maradt. Én, a Király, betegágyamhoz idéztem, s ezt mondám néki: nem akarom többé magasba emelni testvérhúgom fiát, mint saját gyermekemet. A Király szava nem jutott el szívéig... Elég! Nékem többé nem fiam Labarnas! Vajon tettem-e én rosszat, én, a Király, Labarnasnak? Házat és sok-sok földet ajándékoztam neki. Ám ezentúl adjatok neki enni és inni, továbbra is. Míg tisztességben viseli magát, kijöhet városomba, de ha továbbra is csak bajt kever: ám maradjon házába bezárva..."

Leveszi szemüvegét, fáradtan hunyja le szemét. A világ tudósai hallják a háromezer-hatszáz éves intelmet, mely itt suhanhatott el, ezen a tájon, talán egy kőhajításnyira tőlük, az idők végtelenségében...

Ételeskosarakat cipelnek, s poharakat töltenek a török kísérők. De akik itt állnak, még Labarnas szavára gondolnak, mely végigkúszik a tájon: "Míg csak kenyeret esztek, s vizet isztok hozzá... Hattusas falai állnak, népem s országom békében élhet majd..." Mintha senkinek sem lenne kedve hozzákezdeni a finom falatokhoz, melyekkel ellátták a kongresszus tagjait a bőkezű vendéglátók.

A holt város kapujában mindenünnen feléjük nőnek az óriás alakok. Vajon harcos vagy isten képmása-e a kőágyából szinte kiszakadni készülő óriás relief?

Mindnyájan ott állnak előtte, e megfejthetetlenül szép férfiak előtt: csúcsos sisakot visel, egyik kezében csatabárd, másik öklét felemeli, öve karcsú derekát fogja át, minden tagja finom arányt mutat. Mégis legkülönösebb arca: mélyen árkolt, messze tekintő szem, keskeny, majdnem gúnyos vágású száj, görbe orr. Ilyen lehetett harmincegynéhány évszázaddal azelőtt az a hős vagy király, akiről az ismeretlen csodálatos szobrász a hatalmas istenalakot mintázta.

A Királyok Kapujánál állnak. Mintha óriások hengerítették volna ide a félelmes kőtömböket, egyetlen darabból faragott oldalakat; az itt járók avatott szeme e töredékes, sok helyen romos kőfalakból a képzelet erejével építi fel Hattusast: kapuvédjét két hatalmas bástyatorony alkotta, a fal szélességében tucatnyi íjász helyezkedhetett el. A faragott terméskövekből egyberótt kapu maga is erőd volt, a fal olyan széles, hogy titkos folyosók, lejárók húzódhatnak meg benne, ezek tovaágaznak - ezeken keresztül érkezett segítség, ha a kapu körül közelített a veszély.

Megindulnak a falak mentén: nem könnyű eligazodni, hiszen többszörös gyűrű vette körül Hattusast; lám, itt szárnyas oroszlán alakú szörnyek fenyegetnek, máshol stilizált madár-alakok. A falak végigfutnak az egykori alsó- s felsőváros körül; a vendégek így apró csoportokra bomlanak, sétálva, mindenki emlékének, képzeletének világában bolyong. A szél fúj ebben a magasságban, az egész kép annyira zord, hogy mindenkinek a fejében ugyanaz a gondolat foroghat: miképp élhetett itt Hattusas sok-sok ezer lakosa, különösen akkor, amikor e város volt a Kis-Ázsiáig hatoló birodalom szíve. Hol szereztek s honnan élelmet itt a városlakók, miből volt tüzelőjük, merre lehetett piacuk, kik szállítottak s mivel ide mindent? Hiszen nem csak a főrangúakat, az udvart kellett eltartani, de Hattusas egész népének is kenyeret kellett adni!

Ott állnak a titkos alagút bejárata előtt. Legalább három méter magas, nem kisebb a szélessége sem. Egy félig leomlott ív fedte el századokon át, talán véletlenül jöttek nyomára, s akkor is csak hónapokig tartó munkával tudták ezt a hosszú folyosót kiszabadítani a törmelékekből.

Az alagút átvezet a nagy falon. Kik járhattak itt? Hogy doboghatott a sarus vitézek lépése alatt a föld, amint csatabárdjaikat lengetve rohantak elő a harc forgatagában, amikor az ellenség már-már betört a kapun... egy perc, s a királyi Hattusas végveszélybe kerül...

A török szakértő mutat egy sík térséget:

- Itt állhatták a harci szekerek. Száz és száz könnyű, kétkerekű, egy ló vontatta kocsi; a kerekek már nem tömör fából készültek, küllőik vannak, a kocsis mellett jobbra-balra egy harcos. Ezzel a harci erővel győzedelmeskedtek az egyiptomiak felett: ott csak egy harcos állt a hajtó mellett. Micsoda félelmes látvány lehetett, amikor ezek a kocsik egymásra rohantak!

Gálfi csendesen megszólal:

- Úgy tudom, ők írták az első könyvet arról, hogyan kell tenyészteni a nemesvérű lovakat. Azelőtt félvad szamarakkal vontatták a szekereket.

- Volt itt valami nagy ütközet, aminek fennmaradt az emléke? Ahol ezeket a harci szekereket kipróbálták, harcba vetették?

Gálfi nekitámaszkodik a sziklafalnak. Furcsa tompa visszhanggal kering a félelmes tájon a magyar beszéd:

- Az Orontész folyó partján, Kadésznál ütköztek meg a hettiták Ramszesz fáraó seregével. Mindegyik oldalon talán húszezer ember állhatott, ami az ókorban hatalmas seregnek számított.

A hettiták olyan fölénnyel támadtak harci kocsijaikkal, hogy egymás után sikerült megsemmisíteniük az egyiptomi istenekről elnevezett hadoszlopokat. Ramszesz maga is csodával határos szerencsével menekült meg.

- Honnan lehet tudni, mi történt?

- Fennmaradt az "irodalomban", nem is egy oldalról. Tulajdonképp az történhetett, hogy a győztes hettiták fosztogatni kezdték az egyiptomi sátrakat, társzekereket, mindenki ott tolongott a zsákmány körül. Akkor érkezett a part felől az egyiptomiak egy friss csapata: szembefordult a fosztogatókkal, s ha nem is fordította meg egészen a csata sorsát - mégis sikerült kiszabadítania az ellenséges gyűrűből Ramszeszt, a nagy királyt.

- Valahol olvastam erről... egy egyiptomi szöveggyűjteményben... de ott mintha másként írták volna le az ütközetet...

- Persze... a fáraó történetírója csodálatos győzelemnek festette le a csatát, minden Ramszesz vitézségének volt köszönhető. De a "sorok között" azért sok mindent elárul ez a szöveg: leírja, hogyan tört be a vakrémület még a fáraó táborába is; a menekülők között ott voltak a király fiai. A krónikás kétezer hettita harci szekérről ír: ez olyan hatalmas szám, amit alig lehet elképzelni...

- Nincs meg véletlenül ez a szöveg, bátyám?

Gálfi előveszi jegyzetes könyvét, lapoz.

- Néhány sort olvasok csak ebből a krónikából. Azt a részt, amikor maga Ramszesz mondja el a csata döntő részletét:

"...nincs egyetlen fejedelem sem mellettem, nem látok egyetlen szekérhajtót. Mindnyájan cserbenhagytak! Senki sem akar már harcolni?

Mi történjék most, én istenem, Ámon! Bármit tettem eddig, minden parancsaid szerint történt. Kik ezek az ázsiai hordák Tehozzád képest? Hát nem építettem sok-sok templomot tiszteletedre? Nem töltöttem meg foglyokkal áldozatra váró szentélyeidet? Most idegenek vesznek körül, országok szövetkeztek ellenem, s én egyedül vagyok, nincs senki oldalamon. Hová lettem?

Ám Ámon nagyobb, mint ők! Ámon meghallgatott. Újból bátorság költözött szívembe, amit akarok - egyszerre tetté válik. Olyan vagyok, mint Baal isten szörnyű haragja órájában. Kétezer ellenséges szekér vett körül, s most összezúzva hevernek paripáim lábai alatt. Senki nem emeli fel kezét, hogy küzdjön ellenem, ellankad íjat ajzó kezük, karjuk emelni se tudja a lándzsát. Úgy vetem őket a folyó vizébe, mintha csak krokodilusok lennének. Egymást tiporják, én kedvemre öldökölhetek."

- Tulajdonképp mi történt a csata végén?

- Ramszesznek viszonylag rendezetten sikerült visszavonulnia Damaszkusz felé. Ami ezután következett, azt kissé beismeri az udvari krónikás szövege is, amikor befejezi a történetet úgy, hogy Ramszesz maga köré gyűjti udvara népét, s elmondja, miként kapta meg a hettita király megalázkodásáról a hírt:

"A könyörület a legszebb erény, ez a legnagyobb dicsőség! Uram, mi Mesterünk! Ne érjen senkit gyalázat, mert a békéért könyörög. Ki magasztalna téged, Uram, azért, ha megátalkodnál haragodban?"

Webb hajlik előre a kőpárkányról; ott ült, észrevétlenül, s eddig hallgatta az ismeretlen beszédet, s mégis értette, mi az a szöveg, amit Gálfi olvas.

- Kollégám, önnek, ugye, nem szakmája az ókori kelet?

- Nem... csak rég olvastam ezekről a dolgokról, s most, amikor tudtam már, hogy eljövök ide, kicsit felfrissítettem a forrásaimat az új anyaggal. Nem, nem vág bele az én mesterségembe, de irigylem azokat, akik ezzel foglalkoznak... mennyi téma!...

Webb ropogtatja szivarját, csak egy perc múlva válaszol.

- Ha őszinte akarok lenni, nagy elismeréssel kell adóznom egy olyan ország tudományának, ahol ennyire sokoldalúak a szakemberek. Nálunk egyáltalán nem ez a helyzet, sajnos, magam sem vagyok kivétel...

Ilyenféle dicséret Webb szájából, aki a világ első tudósai között szerepel, nem kis dolog. De az idős ember folytatja:

- Különös, hogy önöknél ez a sokrétű érdeklődés valami nemzeti tulajdonság lehet. A tanítványom, Imre (különös "é"-vel ejti nevét) is egy kicsit ilyen tulajdonságokkal rendelkezik, ez pedig veszedelmes, különösen kezdetben, amikor arról van szó, hogy valakinek először jó szakemberré kell válnia. Igen... szellemi kalandozásnak nevezhetnénk... Minden téma érdekli, amibe belebotlik. De ha arról van szó, hogy pontosan és részletesen írjon le, mondjuk, egy füstölőedényt, amit valamilyen kultúrrétegben találtak - ahhoz eleinte nem volt nagy kedve. Persze... a képzelet adománya megfizethetetlen, ha már valaki felül tud emelkedni az anyagon. Csak éppen nem lehet egy tudományos pályát ezzel kezdeni.

- De hiszen, professzor úr, az a könyv, amit ön írt a maya világról - olyan teljes, olyan összefogó, hogy megnyitotta előttünk ennek a zárt és ismeretlen világnak kapuját.

Webb idős ember, aki alapjában már felülemelkedett a hiúság megpróbáltatásain. De Gálfi szájából mégis jólesik a dicséret. Elpirul, mosolyog.

- Nagyon nagy szó, amit ön mond. Tudja, amikor én kezdtem foglalkozni a mi indián világunkkal, még gyermekcipőben járt az egész tudomány. Ma már... akadémiák, kutatóegyesületek, alapítványok... egyik expedíció követi a másikat. Csak az a baj, hogy a mi írott leletanyagunkkal nem sokra megyünk. A mayák a kalendáriumköveken tulajdonképp mindig az időt rögzítették, istenek alakjában. Nem adnak krónikát, mint az egyiptomi vagy a hettita égetett cserepek. S ezenfelül a régi szent könyvek legnagyobb részét máglyára rakták annak idején a spanyolok. Aligha remélhetjük, hogy rábukkanunk egyszer valamilyen titkos levéltárra, mint itt...

Csendesen megindulnak, kipihenték magukat a szemlélődésen; a Királyok Kapuja felé tartanak, ahol már rendezkednek: itt tartják meg az ülést. Padokat, székeket hoznak, az elnöki asztalra régi anatóliai szőnyeget terítenek, s drága, perzsa mívű vizeskancsó kerül. Körülhordják a fületlen csészékben az édes kávét, a professzorok felszabadultan zsibonganak, mintha maguk is még diákok lennének - várják az előadást.

Gálfi nézi őket, a nevezetesebbeket már ismeri: jórészt idősebb emberek, akiknek arcán sok-sok szabadban töltött nap s éjszaka hagyta rajta nyomát. A nagy ellenfelek itt békésen sétálnak egymás mellett, kialakul egy ilyen kongresszus csodálatos baráti légköre. Webb előresiet, az ülésrend szerint ma neki kell itt megnyitnia az ülést, s mint az elnökség tagjának, betöltenie az elnöki tisztet.

Megrázza a csengőt, egyszerre elcsendesedik a morajlás. Mintha megnémultak volna a természet erői is: omladékos, szakadékos hegygerinc, sovány gyepfoltok, bogáncsvirág. Az acélkék párás égbolt alatt újból köröznek a keselyűk.

Mintha csak mentegetőznék, úgy nyitja meg Webb az ülést. Kopasz feje előrehajlik, halkan mondja: boldog, hogy hajlott korára még idejöhetett, tanulni. Némi önvádat érez, miért nem foglalkozott fiatalabb korában többet a régészet kisázsiai problémáival, miért csak itt; s most igyekszik megismerkedni ennek a kultúrának lényegével. Épp ezért - minthogy a többség nem hettita-szakember - néhány szóval össze szeretné foglalni, inkább önmaga számára, amit ma tud Hattusasról a tudomány.

- Ifjúkoromban, kedves kollégáim, legfeljebb a szorgalmas bibliaolvasók ismerték Salamon király hettita feleségének történetét. Akik egyiptomi forrásokat tanulmányoztak, ott már egyre sűrűbben olvasták az utalásokat a kheták népéről. A múlt században, már az elején, egyes utazók Kis-Ázsia legkülönbözőbb pontjain találtak vagy vásároltak pecséteket, érméket; sziklaképekre bukkantak, melyeken egy ismeretlen nép ismeretlen képírása hagyta nyomát.

Úgy látszott, kedves barátaim, hogy a tudomány megoldhatatlan rejtélyével állunk szemben. Érdekes módon, az első felfedezés tulajdonképp a nyelvészet világában történt. Amikor egy kollégánk kétséget kizárólag megállapította, hogy a hettita nyelv valójában indoeurópai eredetű, ugyanolyan törvényszerűségek uralkodnak benne, mint mondjuk, a latinban. Kidolgozták az első hettita nyelvtant, közelebb jutottak a szövegek lényegi megértéséhez... mármint természetesen azokhoz, amelyeket ékírással örökítettek meg.

Persze, tovább kísértett a kétnyelvű szöveg ábrándja: olyan emléké, melynek segítségével megoldható egyszerre az ismeretlen képírás rejtélye. A sors hosszú ideig nem volt kegyes hozzánk... Hosszú idő telt el, fél század, mondhatnánk, míg nem is annyira a véletlen, mint inkább a szívós, szorgos kutatás eredményeképp előkerültek a karatepei leletek, melyekről kitűnő kollégánk számol majd itt be.

Ezzel tulajdonképp végeztem is az elnöki megnyitóval. Szántszándékkal igyekeztem néhány szót ejteni a hettitakutatás legfőbb problémáiról, mert odahaza, a saját munkaterületünkön is gyakran tapasztaltuk, hogy odaérkező vendégeink mindig hálásak, ha nagyban s egészben összefoglaljuk számukra azokat a kérdéseket, melyekkel a helyszínen megismerkedhetnek.

A taps közben, mely Webb beszédét kísérte, hatalmas szál ember emelkedett fel: inkább hadvezérre, vagy valamilyen nagy vállalat vezetőjére emlékeztetett, mint szelíd, szerény archeológusra. A figyelem persze feléje fordult: most "első személyben" szólal meg - s tulajdonképp először a nyilvánosság előtt - a felfedező. Nagyjából a már napvilágot látott rövidebb előzetes hírekből, népszerű cikkekből tudták már, miről lesz szó, mégis a feszültség nőtt, amikor a most már törökké honosodott professzor szólásra emelkedett, ám előbb helyet mutatott maga mellett közeli török munkatársainak - köztük két asszonynak - is.

Mosolyogva állt a fényképező lencsék kereszttüzében, s a hangja cseppet sem remegett, amikor megkezdte a beszámolót:

- Kitűnő kollégánk, Ur városának felfedezője írja szép könyvében, hogy a régészek sárga irigységgel tekintenek olyan expedícióra, mely lávával borított terepen dolgozik. Ha egy archeológus megrendelhetné, hol kíván feltárást végezni, bizonyára egy olyan tűzhányó közelében kezdené az ásatást, mely kegyes volt hamujával s lávájával megőrizni az egykori élet majdnem sértetlen nyomát. Sajnos, itt Anatóliában nem volt ilyen szerencsénk, mint Pompeiben vagy Guatemala régi fővárosában. De nekünk is adott a természet egy csodálatos segítőtársat: a sziklás, kietlen hegyvidéket. Ezek a szakadékos, óriás hegyláncok alig alkalmasak arra, hogy kultúrák bölcsője ringjon bennük. Mindenki úgy hihetné, legfeljebb hegyi pásztorok tanyája lehetett ősidők óta.

A mi kutatásaink úgy indultak, mint egy hosszú folyamat láncszemei. Ha különös köszönettel tartozunk valakinek, az az öreg hegyi pásztor, akivel egy vásár alkalmával elbeszélgettünk. Ő mondta, hogy a Fekete Hegyek egyik ormán látott kőbe faragott oroszlánt. Felvetődött az első kérdés: hogy lehet odajutni, vannak-e utak. Anatóliában vagyunk, uraim, felmentem önöket a válasz alól.

Nem a legszelídebb évszakban indultunk el néhányan az öreg jürük pásztor szavára, de engem izgatott az a probléma is, honnan ismerte ez az öreg az "oroszlán" szót, hiszen ilyen állatot vagy ábrázolást nem láthatott soha. Ha tehát ezt a szót mondta, akkor valóban megjegyezte magának a kőbe faragott állatalakot - mely a hettiták szent jelvénye, uralkodóiknak szimbóluma volt.

Sártengerbe kerültünk, megrekedtünk, ránk borult a legfeketébb éjszaka. Nagy nehezen elértünk egy mezővároskát, ahol a hivatalos vendéglátók mindenféle mesével tömtek bennünket, de senki nem tudott a hettiták kőbe faragott szent állatáról.

Rossz hangulatban töltöttük az időt, míg be nem kéredzkedett a falu idős tanítója, aki elmondta, hogy ő maga többször is látta az oroszlánkövet, mikor arra lovagolt. Hajlandó velünk jönni, megmutatni, ha... a kajmakám megengedi, hogy szünetet adjon másnapra a gyerekeknek.

Az Antitoros mentén vezetett az út; olyan bozótos vidéken mentünk, hogy ösvényt kellett törnünk a lovak előtt. Egy magas csúcsra jutottunk: innen át lehetett tekinteni az egész terepet. S itt kinyúlt a tanító keze... irányt mutatott: a távcső lencséje csodálatos közel hozta a kőoroszlánt, mely mellékalakja lehetett bizonyára valamilyen ledőlt óriás szobornak. A távcső, a jó öreg Görzöm mutatta: a szobortalapzaton apró rovátkák, sejthetőleg képírás hieroglifái rejtőznek.

Egy óra múlva mi is ott álltunk az emlékmű lábánál. Az a felírás, melyet mindjárt szemügyre vehettem, ékírással volt bevésve; a nyelvet illetőleg arameusra gyanakodtam, később fejtettük meg, hogy föníciai a szöveg. Persze, igyekeztünk körülnézni kicsit alaposabban a szúros bozóttal benőtt terepen. Szanaszéjjel tenyérnyi vagy még nagyobb kőtörmelékek hevertek. Furcsa módon balról ékírásos, jobbról képírásos emlékek kerültek elő.

Kedves barátaim, önök is tudják, hogy régészeti kirándulásnál mindig az első órák a legizgalmasabbak. Az ember "szemügyre veszi" a terepet, még inkább turista, mint szaktudós, szabad még csapongani hagyni képzeletét. Igen, még mindent nagy távlatokból néztünk. A távcső elég pontosan kirajzolta az egykori vár vagy erőd falait. Nem messze palota- vagy templommaradványok tárultak elénk. Néhány órás munkával megszabadítottuk a föld- és porréteg alól a bazaltba vésett emberes állatfigurákat, így esteledett, amikor az alkony fényénél... igen, már alig-alig láttunk, mégis azt vettem észre, hogy ugyanazon a kőlapon, nem messze tőlem, de olyan helyen, hogy egészen nem közelíthettem meg - képírást és ékírást is találok...

Úgy hiszem, nem kell önöknek részleteznem, mit éreztem, amikor úgy hittem - mindnyájunk álma, a kétnyelvű szöveg szinte karnyújtásnyira ott van előttem. Másnap, amint lehetett, még hajnali fénynél tanítványaimmal együtt behatoltunk a lelethez, tisztogatni kezdtük... lassan kisütött a nap, s fényénél azt kellett látnom, hogy amit este képírásnak néztem - nem volt más, mint az öreg kő rücskössége, hosszú, elmúlt századok koptató kézjegye.

Milyen hangulatban folytattam a feltárást - azt képzeletükre bízom. Némán korholtam magam azért a hiszékenységért, hogy nem átallok úgynevezett tudós létemre légvárakat kergetni. Még szerencse, hogy nem szóltam senkinek; munkatársaim nem is tudhatták, mi az oka lehangoltságomnak. Igen, barátaim, kínzó fejfájás gyötört, s emellett az az önvád, hogy nem vagyok jobb, mint egy... alkalmi kincskereső, az a fajta ember, akit mi, régészek, nem mindig teljes joggal, a pokolba kívánnánk!

S egy óra múlva, néhány méternyire ettől a füstbe ment reményt keltő lelettől, megtaláltuk azt a valóban kétnyelvű kőlapot, melynek létezéséről röviddel azelőtt már örökre lemondtam!

Önök mindnyájan jól tudják, hogy a feltárás eredménye lényegében még csak a véletlen játéka. A tudományos érték a meghatározással, a feldolgozással kezd növekedni. Szóval itt megtaláltuk azt a követ, melyről az volt meggyőződésünk, hogy ugyanazt a szöveget mondja el két nyelven, de legalábbis két külön írásmóddal. De hogyan bizonyíthatjuk be, hogy a két szöveg valóban azonos egymással, vagy legalábbis hasonló.

Az ismert írásmódú ékírásos szöveget elküldtük szakértőknek, hogy fordítsák le, ki-ki a saját értelmezése szerint. A begyűlt válaszokból megtudhattuk, hogy a király, akinek dicsőségét hirdette a bazaltba vésett írás - Asitawandas hettita király volt, aki időszámításunk előtt hét és fél századdal uralkodott. A szöveg ilyenféle mondatokat tartalmazott: "Felépítettem magamnak egy várost, s nekiadtam nevemet. Mindenütt fallal vettem körül, hogy megvédjem a gonoszok ellen, akik seregekbe verődve fenyegetik városomat..."

Úgy kell elképzelniük ezeket a kőlapokat, -táblákat, hogy töredékesen, szétesve, egymás hegyen-hátán vagy omladék alján, vízmosás mélyén találtuk őket; senki sem tudhatta, mi illik egybe, hogy függnek össze a szövegek. Persze, mindnyájan csak a megfejtésről álmodoztunk, hosszú-hosszú órákig meredtünk rá a képírás titokzatos jeleire, így nyomott el bennünket az álom. S ez alatt az álom alatt egyik munkatársam képzeletében felötlött a képírásos sorok között szereplő, két egymásnak forduló lófej.

Hosszú-hosszú munkával nagyon kevés számú képírásjelet már eddig sikerült több-kevesebb biztonsággal megfejtenünk. Így ismertük, mi felel meg a hieroglifák nyelvén annak a fogalomnak: "én csináltam" vagy "elrendeltem". A ló! Kollégámnak hirtelen egy mondat jutott eszébe egy ismert föníciai szövegből: "...elrendeltem, hogy lovak menjenek lovakkal..." Igen... kollégáim, ez a két egymásnak forduló lófej nyitotta meg az utat. Szívós, verejtékes munka következett ezután, mert már betörtünk a hallgatás réseibe. Vigyáznunk kellett: ne fussunk délibábok után, de ne nyírjuk le szárnyát a képzeletnek sem. Ma már azt reméljük, hogy egész rövid idő választ el attól, amikor éppolyan könnyen olvassuk a hettita képírást, mint ahogy felfejtjük az egyiptomi múmiák világának másfél százada még hét pecséttel zárt titkait.

Mindenki, persze, feszülten figyelte az előadást - a hettita hieroglifák felfedezése, értelmük megoldása egyike volt a kongresszus legnagyobb eseményének. Azok, akik foglalkoztak a hettitakérdéssel, persze jórészt ismerték már a részeredményeket, nem voltak rejtve előttük azok az évek óta folyó viták sem, melyek a karatepei kétnyelvű kőlapok titka körül gyűrűztek. De a többiek, akik számára mindez bizonyos mértékig "első élmény" volt, úgy érezték: ez a régészeti tudományok egyik nagy pillanata. Ott állnak egy eltemetett világ kapujában, száz éve még senki sem tudta, kik és mik lehettek a hettiták. Most meg - ha megoldják egészen a rejtélyes képírást - éppúgy behatolhatnak életük, történelmük mélyére, mint ahogy ez az egyiptomiaknál történt - miután már sikerült megfejteni a hieroglifák titkát.

Igen, mindenki feszülten figyelt, s valami ünneplés, mélységesen megható is volt abban, hogy egy hatalmas, erős férfi élete delelőjén távolról érkezett tudóstársai elé tárja őszintén, keresetlenül kutatásainak, felfedezésének igaz történetét, hisz itt foglalnak helyet vele együtt a munkatársai is, akik egy-egy szavára, utalására halkan helyeselnek, mosolyogva kisegítik mesterüket, ha hirtelen elhomályosul az emlékezete valamilyen apró részletkérdésben...

S akkor, akik kissé hátrább ültek, a sziklapárkány felé, úgy, hogy kikönyökölhettek s lenéztek a csodálatos, de kopár vidékre, mely fölött uralkodott az egykori királyi Hattusas, hirtelen bizonytalanul, kérdően néztek egymásra, s lassan a feszült figyelem, mely a nagy felfedező beszédét kísérte, kezdett eloszlani, egyre többen fordultak hátra, a gyülekezeten valami nyugtalanság vett egyszerre erőt.

Először csak úgy hangzott, mintha valamilyen szikladarab görögne lefelé a lejtőn, meg-megpattanva a kőágyban. Utána heves egymásutánban, majdnem peregve érkeztek ezek a pattanások, melyeket a visszhang megsokszorozott - s így valójában senki sem tudta, lövéssorozatok-e, vagy valamilyen ismeretlen sziklavidéki echo játszik csak velük.

De akik ott ültek a kőfal pereménél, leláthattak a mélységekbe, s nyomon követhették azt, ami egyszerre felzavarta a kongresszus nyugodt, ünnepélyes hangulatát.

Az előadó mintha semmit sem hallott volna, nem hagyta zavartatni magát. Hanghordozása mutatta: elért beszéde végéhez, ennyit nyújt a nagy összességnek; a részeredményekre, vitákra, a jövendő kilátásaira csak néhány szóval utalt. Akit érdekel s aki kedvet kapott hozzá, hogy behatóbban foglalkozzék az egyre szélesebbre táruló egykori hettita világgal, megtalálja azokat a forrásokat, ahonnan el kell indulnia.

Az előadó nem kapta fel az első lövésekre fejét, de tekintete végigcikázott a hazai munkatársakon. Három hölgy s két férfi volt, akik annak idején már elkísérték a professzort a karatepei kirándulásokra, ismerték a feltárások minden részletét, s részt vettek a nyelvészeti kutatásokban is. De most merev, mozdulatlan maradt az arcuk, s az ő nyugalmuk mintha éles ellentétben állt volna a szemmel láthatóan fokozódó idegességgel. Senki sem tudta, mi történt, és senki sem akart pánikot kelteni, nem szívesen mozdult el helyéről... viszont lentről egyre sűrűbben hallatszott a puskaropogás, s azok, akik a háború játékát valaha megismerték - hisz jórészt ilyenek voltak közöttük -, már azt is hallották, hogy a lövések nem egy helyről jönnek, hanem itt... lent, valamerre a mélységekben tűzharcra került sor, a puskacsövek egymásnak felelgetnek; de míg egyik - északi oldalról - öblösebb, szakadozottabb, "nyúlósabb" a lövések sora - dél felől sortűzszerű, rendszeres, majd átmegy folyamatos kerepelésbe, mint ahogy a géppisztolyok, könnyű golyószórók szoktak ólmot köpni.

S lassan mintha érezni is lehetett volna a levegőben: kénes szag kezdett terjengeni, mintha a mélységekből valamilyen pokoltűz indult volna el. Már nem lehetett semmit sem szépíteni, nem lehetett meg nem történtté tenni, ami most folyik lent, a síkság s a hegygerinc között... valahol, valakik megütköztek. Webb professzor vállán lógott öreg, kitűnő látcsöve, melytől soha, semmiféle kiránduláson sem vált meg. Egy hanyag mozdulat, mintha csak játszanék a műszerrel (feszülten hallgatja az előadás befejező részét), hisz ő a mai ülés elnöke ebben a percben még, s a kéz egy pillanatra szemhez emeli az üveget, a gyakorlott távcsövező lelát vele a síkságra, előrehajlik, majd újra ott van arcán a kissé gúnyos, de nyájas mosolygás, s a szokásos fordulatokkal berekeszti az ülést, megköszöni az előadónak páratlanul érdekes beszámolóját, szabad délutánt rendel el, melyet mindenki úgy s olyan formában tölt a romoknál, ahogy ebben kedve telik; elmondja, mikor indulnak csoportosan a Yazilikayához, meddig tart a séta oda-vissza, mikorra kell itt, ezen a ponton gyülekezni, hogy a szekerek s állatok visszaindulhassanak velük idejében, sötétedés előtt Boghazköybe.

Igen, a professzor arca meg sem rendült, nem látszott rajta árnyéka sem annak, hogy a sors váratlan feladattal terhelte: neki, akit a véletlen szeszélye választott a mai ülés elnökévé, uralkodnia kell hangulatok, pánik, nyugtalanság fölött. Amikor senki nem tud semmit, senki nem sejtheti, mire kell elkészülnie a következő negyedórákban - mindenkinek éreznie kell, Webb "átvette a parancsnokságot" a régészek soknyelvű, fegyvertelen, tanácstalan csoportja fölött.

Mosolygott, mintha minden tökéletesen az előírt rendben történnék, kezet fogott az előadóval, majd rendre a török munkatársakkal. Egyetlen szemvillanással sem kérdezte tőlük: mi történik... mire következtetnek éppen ők, akik az ország lakói, s ismerniük kell a viszonyokat. De most már megadta a jelt, a Királyok Kapujánál álltak mindnyájan, s eleredt az első szó, ami magyarázatot adott.

- Hegyi bandák... támadása...

A puskaropogás elcsendesedett, hogy utána egyszerre kétszeres erővel zengjék vissza a hegyoldalak. Már nem lehetett követni az irányt, mintha néhány mérföldnyi körben tüzet sziporkáztak volna a hegygerincek, hol itt, hol ott villantak fel a ködösödő délutánban a tüzek. Azok, akik háborús éveik jogán járatosak voltak a hadimesterségben, nyugtatták a többieket: nem lehetnek többen... százan... nem veszedelmes... Már tucatnyi látcső s távcső kutatja a messzeséget: Webb kitűnő üvegje a legerősebb - apró, futó, villanó pontok sorakoznak lent a síkon, sötét, átfutó foltok a természet óriás színpadán. Lovasok!

Az egyik kongresszusi tagot - egy norvég vikingrégészt - elkísérte felesége is. Az asszony hátrahúzódik a kőperem hajlásába, hogy két oldalról kapjon védelmet az ismeretlen veszély ellen. S egyszerre feje fölött alig egy méterrel, hirtelen leválik egy kis szikladarab, az eltévedt golyó pora-szilánkja lepereg az asszony hajára.

Egy perc, s itt is, ott is golyók ütnek bele a kőpárkányba, a Királyok Kapujának oldalfalába, az egykori királyi várfalba. A vendéglátók tanácstalanok: végül is felelősek vendégeik épségéért, de tehetetlenek, hiszen nem tudják, mi történik odalent a síkon, miféle mozgás ez: csak a hegyi bandák jelentéktelen kis csetepatéja a helyi rendfenntartó lovasokkal, vagy valami nagy felkelés, melynek időpontját épp akkorra választották, amikor a kongresszus jóvoltából Boghazköy az egész tudományos világ érdeklődésének középpontjába kerül?

Webb kihajlik a korláton, akárhogy intik, akármennyire igyekszik Imre elvonni a veszedelmesnek tűnő helyzetből. Tojás formájú feje előrefordul, messze kihajlik, szeme előtt a távcső, piros arca egy fokkal élénkebb lesz, röptében követi a "hadak járását".

- Ha nem emberéletről lenne szó... s ha nem kellene arra gondolni, hogy egy-egy lövés mégis talál, azt kellene mondanom, hogy minden dicséretet megérdemelnek házigazdáink: így, szemünk előtt mutatják be, milyen csodálatos biztonságot jelentett a hettita nagy királyok számára Hattusas, melyet semmiféle ellenség sem közelíthetett meg... De így...

Forgatja a csavarokat, még élesebbre állítja be a lencséket. Egy pillanatra odanyújtja a többieknek, Imréhez kerül.

A síkon - innen felülről látva legalábbis - apró, sötét lovakon vágtatnak végig lovasok, kerengenek, a párás délutánt szikrák döfik át, olyan mint valami félelmesen valódi gyermekhadijáték: előre-hátra, hihetetlen fürgeséggel, valódi lovasütközet bomlik ki a nagyítóüvegek előtt. Szabad szemmel, persze, alig látni valamit, de a lencse közel hozza a síkot, s látni, amint egy-egy oldaltorokból kicsapnak lovasok: alig tucatnyi, majd feléjük vágtatnak másfélék, dörgés és villámlás, eltűnnek, átfordulnak, közben egy-egy géppisztoly kerepel vagy - nem váratlanul s mégis meglepetést okozva - megszólal egy golyószóró.

Tudják-e, hogy a "világ szeme" függ most rajtuk? Kik a kurdok, mit akarnak, mi a céljuk, mi a reményük? Mindezek olyan kérdések, melyeket most, ebben a pillanatban nem lehet senkinek sem feltenni, legkevésbé a vendéglátók előtt.

A helyzet kezd veszedelmesebbé válni: Gálfi homlokát könnyen felkarcolta a szikláról lepattant kőszilánk, egy másik - alighanem régi, elöltöltő puskából eredt - durva ólomgöbecs oldalról horzsolva az ősi rakott kőfalat, csatornát vájt a falban, és sűrű porral árasztotta el azokat, akik idehúzódtak.

- Hol is van az a titkos alagút, kedves barátom?

Szégyenszemre a kongresszus "levonult" a hettita királyok három és fél ezer éves menedékjáratába; itt érezték csak, hogy egészen biztosak mindennemű harci veszedelmekkel szemben. Néhány férfi - Webb, Gálfi, Imre s azok a férfiak, akik feleség nélkül utaztak, s ismerték a háború törvényeit - visszatértek a veszélyessé vált kőpárkányhoz, egymástól nagyobb távolságra helyezkedtek el, hogy minél kisebb célpontot nyújtsanak azoknak, akik talán valamelyik közeli hegycsúcsról figyelik az idegeneket.

Tágul-e vagy szűkül Hattusas körül a gyűrű? Nem kellene-e valamilyen alkalmi védelmi berendezkedést tenni? Lehet-e innen valahová telefonálni? Van-e rádióleadó a közelben? Annyi kérdés, melyre nincs kielégítő felelet. Fegyvertelenek, magukra maradtak, csak arra a leleményességre vannak utalva, amit a terep bensőséges ismerete, ez az örök régészi leleményesség diktál. S furcsa módon, mintha közös akarattal választották volna meg Webbet, vagy az "elnöki" hatalom még most is átsugárzana rá - mindenki hozzá járul, őt kérdezik, neki kell felelnie.

Az alagutat kényelmessé varázsolják néhány karbidlámpa segítségével, a felhozott frissítők elegendőnek látszanak arra, hogy még egy, legfeljebb két napig ellássák a kongresszus tagjait, ha az utak biztonsága miatt nem vállalkozhatnak arra, hogy elhagyják Hattusast. A képírás megfejtője, a konstantinápolyi múzeum igazgatója "jelentkezik" Webbnél: ismeri a terepet, maga megy le Boghazköybe, megtudja, mi a helyzet, telefonál megfelelő karhatalomért, hogy fegyveres kísérettel jöjjenek vissza a látogatók a hegyekből. Nem szabad kitenni őket semmiféle meglepetésnek. De a professzor kíséretében török női munkatársai vannak, azokat nem engedi; amikor Imre a török professzorra néz, s a két tudós, aki azelőtt soha nem látta egymást, egymásra mosolyodik. Pár perc, mindketten lóháton vannak már, a negyed évszázada török földön élő, törökké vált professzor s a mexikói múzeum magyar eredetű tudományos munkatársa lassú ügetéssel, a veszedelmes, nyílt terephajlásokat kikerülve elindulnak Boghazköy felé. A professzor most veszi valójában először szemügyre magyar kísérőjét, aki egyike a legfiatalabb kongresszusi résztvevőknek. Néhány gyors kérdést tesz fel, szeme rávillan Imre biztonságára, ahogy megüli az ismeretlen, kis termetű, de szívós hegyi lovat, néhány perc alatt úrrá lesz a kezdetben makrancoskodó állaton. Zsebébe nyúl, egy kisebb revolvert vesz elő, odanyújtja Imrének:

- Lehet, hogy nem használ, de itt ártani sem fog. Tudja, ugye, kezelni?

Mintha ott lenne a holland-indiai szigeten, s mintha ez lenne az óra, amikor Tamás kiosztja az éjszaka kapujában a fegyvereket. S furcsa módon, ez a lapos, acélszürke jószág otthonosan simul zsebében, závárját előre-hátra tolja, halkan kérdi:

- Csőre töltött? - s annyit: - Mi marad professzor úrnak?

Széles, kemény mosoly. A vadászkabát felhajlik, övében pisztolytáska.

- Beszéljünk dolgainkról... nem érdemes erre a kalandra több szót vesztegetni...

Ahogy számítják, a kerülőkkel három-négy órás útjuk lesz. Két lovas ezalatt sokat beszélhet, ha éppen kedvük van véleményt cserélni. Imre úgy érzi: az élet csodálatos kalandját kapta ajándékba, s ha van is valami veszedelem, mégis ennek köszönheti, hogy a tudományos világ egyik legünnepeltebb emberének oldalán lovagolhat, meglesi, miről beszél szívesen a professzor, hogy lehet feloldani legkönnyebben a minden idegennel szembeni ösztönös bizalmatlanságot.

Mintha alkalmi tanítványa lenne, aki önkéntelenül is átveszi a "professzor-hallgató" közt ősidők óta szokásos tiszteletteljes, de mégis bizalmas viszonyt. Néhány szóval beszél saját munkaterületéről. A professzor felkapja fejét...

- Várjon csak... Tikal... őserdő, templom... feliratok. Ennyire emlékezem. Barátom, ön volt ott?

Itt, az anatóliai hegyek közt, félelmes ázsiai kopárságok árnyékában, fegyverzajban mesélni a néma trópusokról, melyeknek évezredes csendjét semmi sem szakítja meg: nem volt ellenség, mely lerombolta volna, nem pusztították el Tikalt, Uxmalt, Palenquét, Copánt ellenséges hadak... egyetlen ellenségük volt: az őserdő, a folyondárok harca a kővel, a gyökerek lázadása az ember műve ellen, a legszorosabb kőrésekbe is behatoló indák, a vegetáció romboló ereje, mely szétrepesztette elemeire az ember művét, s csak az maradt meg, amit mintegy élő védőburkával elborított, vagy ami magánosan, egy tömbből faragottan állta az enyészet trópusi erejét.

A professzor hallgatja. Angolul beszélnek, s Imre érzi, itt ő van fölényben, neki nem kell keresnie a szavakat; egész képzelete kitárul, ha kell, használhatja a mesterség műszavait. Szép lovaglás. Az idősebb lovas pompásan ismeri a terepet, néha - elővigyázatos utazó módjára - elővesz egy kis delejtűt, ellenőrzi az irányt, inkább talán csak azért, hogy Imre megnyugodjék: ezen az úttalan úton, ahol csak a hegyi lovak lába kapaszkodik meg a kőgörgetegek, meredélyek, pásztorcsapások között - nem tévesztette el egy pillanatra sem az irányt.

- Hallom, haza szeretne látogatni?

Imre felnéz rá: mivel... hogyan árulta el magát? Mit mondott, amiből ez a kemény akaratú, sokat próbált, idők viharában edződött tudós azt érzi, hogy valami megszólalt benne, valami feltör a lélek mélységeiből.

- Most találkoztam hosszú-hosszú évek után először honfitársaimmal. Szakmabeliekkel, professzor úr. De én nem értek ahhoz, amit ők csinálnak, s az, ami az én munkaterületem, odahaza legfeljebb - kuriózum.

- Kedves fiatal barátom, az érzék minden. Persze... persze, egyetemi végzettség, általános tudás, széles körű megfigyelő-képesség... sok-sok érdeklődés. Ez mind kell. De semmi nem pótolja azt a titokzatos érzéket, mely az "áldott kezű" régészt teszi. Nem mindenki tud iskolát teremteni, olyat, mint az öreg Hogarth... a legnagyobb keleti régészek egyike. Látja, barátom, két olyan fiatalember segédeskedett neki - nem is messze innen, Karkhemisban -, mint Leonard Woolley, a ma élő legnagyobb angol archeológus, Ur városának felfedezője, s az a Lawrence, aki mint "Arábiai" Lawrence szerzett magának világhírt az első világháború alatt. Ez a két fiatal... Karkhemisban... Úgy tudom, amikor először ott jártak, még egyikük sem fejezte be az egyetemet. Ön hol végzett?

Behunyja szemét; milyen nehéz mindig elölről kezdeni a történetet, valahonnan a puszta felől, melyen végigömlik a nyári délibáb, s a délibáb megáll, furcsa valósággá lesz, sors formálódik belőle, Szumátra, Tikal, Hattusas. A professzor bizonyára soha nem beszélt volna ennyit vele, nem méltatta volna figyelemre, ha a véletlen nem láncolja össze őket, mint magányos utasokat. A professzor ösztönén keresztül érzi, merre fenyegethet veszély. Mozdulatai, egy-egy szava, irányító biztonsága elárulja az egykori tisztet, aki az első világháború sodrába került bele. Felegyenesedik a kengyelben.

- Ez veszedelmes forduló, utána már jobb... - Imre látja, amint szinte észrevétlenül kabátja alá nyúl, előhúzza pisztolyát, csak szemével int Imrének, tegye ugyanazt. Vajon látta-e, vagy csak érezte, hogy a sziklák között kanyarodó ösvény fölé nőtt sziklacsúcsról valami elmozdul, feléjük... lassan, mintha kúszó sötét kígyó lenne... egy hosszú, régi időkbeli puskacső. Mindkettőjük szeme védelmet keres valamilyen, talán parányi hegyhajlásban, csak annyit, ami elfedezheti őket a lövések elől. Hány puska les odafent? Egyetlen magányos őrszemmel kell-e megküzdeniük? A professzor harsány hangja néhány török szót küld a messzeségbe. Meghallják-e? Értik-e? A cső most - úgy érzik - egészen feléjük fordul, már ők is mindketten, lövésre készen, de még nem dördült el egy fegyver sem... egy pillanat, a legfeszültebb... a professzor tudja, hogy ezek a hegyi lakók ósdi, elöltöltő fegyverükkel még mindig a legfélelmesebb céllövők, s annak, aki golyót kap, már mindegy, vajon modern golyószóró áldozata, vagy a hegyi harcos sziklafészkében maga öntötte a golyót? Az ellenfél szemében fegyvertelenek, mert a "pisztoly" - csak játék, közelharc eszköze, bár a professzor tiszti revolvere majdnem olyan messze vihet, mint a régi elöltöltő flinta. Egyetlen válságos pillanat. Lassan... hajszálról hajszálra emelkedni kezd a puskacső... minden pillanat végtelenségnek látszik; ahogy a cső feléjük fordult, most lassan a magasba emelkedik. A professzor harsány hangja:

- Mutasd meg magad! Békés utasok vagyunk!

Szakállas arc, idős, fürkész szemek, a fején kurd sapka. Nem fordul hátra, nincs társa, magányos őrszem. Hidegvérétől, tapasztalatától függ nemcsak az életük, de talán az is, hogy a szokásos villongásokból ne legyen véres, idegengyűlölő felkelés vagy vérengzés.

- Mit akartok? Kik vagytok, ti idegen papok?

Még mindig csak a két szikla között óvatosan előbújó fejet látni, a testet védi a rejtekhely. A puska csöve magasban áll meg, a szem egykedvűen tekint rájuk.

- Átkozott az, aki zavarja a rég alvókat. Mit akartok? Elviszitek a kincseket, hogy rajtunk álljanak bosszút a rég hallgató istenek? Ha papok vagytok, ti idézitek fel haragjukat. Miért jöttetek ide?

Egymásra néznek. A kongresszus! A "papok", az ő szavuk szerint tudós emberek, írást olvasók, effendik.

- Gyere le, leteszem a fegyverem. - Int Imrének, leszállnak a lóról, a szikla aljára helyezik a két revolvert. Egy perc, jön az őrszem. Korosabb harcos, furcsa módon kapcsolatba kerülhetett a civilizációval: drótkeretes pápaszemet hord, egy villantás rá, a hegyek harcosa - rövidlátó! A professzor menten felteszi saját szemüvegét, hogy ezzel - valamilyen titkos rítus szerint - rokonszenvet teremtsen.

Törten, de folyékonyan beszéli az állam nyelvét. A professzor elég rég él az országban, ismeri a szokásokat. Kinyitja szivartárcáját, az őrszem habozik, lassan, mintha nagyon messziről mosoly futna rá arcára, derűsebb lesz; a gyufa sercen, a pápaszemes kurd szipákol, majd kigomolyog az első békés füstfelhő.

Lassan megerednek a szavak. Imre nem ért belőlük semmit, csak követi a taglejtéseket, a hanghordozást, a párbeszéd hullámzását. Ha ebből kellene elmondania, mit beszél ez a két ember, valami ilyenféle alakulna ki: "Miért háboríttok bennünket, hiszen mi mind elmegyünk innen, nem viszünk el semmit, s megfizetünk mindenért, amit tőletek veszünk. Soha nem jönnek ide többé vissza az idegenek. A régi istenek nem haragudhatnak meg rájuk, mert mind tudós emberek, akik tudják, nem szabad megzavarni az isteneket az ő nyugalmukban. Miért jöttek volna ide, ha nem tudnák, hogyan kell tisztelni a régi isteneket és királyokat. Látod-e, még el is olvassuk azt, amit ők egykor írtak hajdani betűikkel."

Az öreg a szabadságról beszél. Sóról, melynek felvitték az árát, puskaporról, melynek árusítását megtiltották, adóról, amit be kell fizetni a birkák után, iskoláról, ahová bekényszerítik a gyerekeket; arról, hogy ha egy lány nem akar ahhoz férjhez menni, akihez apja kívánja - elmondhatja a kádi előtt, s ezt az iskolában tanulják. Minden rossz. Még rosszabb lesz, ha az idegenek felébresztik az alvó isteneket. Azokat a régieket, akik időtlen idők óta faragott képek alatt leselkednek.

A professzor mosolyog, közelebb megy a szivarozóhoz.

- Te hiszed ezt? Te, akinek új szemeket adtak az idegenek a régi gyenge helyett?

A hegyi lakó megrendül. Az érv talál. A professzor szelíden leveszi az öreg vékony keretes, egyszerű szemüvegét, s helyette orrára tolja a magáét, mely messzelátó, s mondja neki:

- Látod-e, mind a ketten ilyent hordunk, de ami a tied, nem jó nekem, ami az enyém, nem jó neked. Ha te megkívántad volna az enyémet, lelősz onnan a szikláról, s elveszed, mit értél volna vele? Ha én nem adnám vissza a tiédet, mit érnék vele? Mindegyikünk éljen a maga pápaszemével, s legyünk barátok!

Oldalzsebébe nyúl, szokás szerint lapos üvegben konyak, ez mindig jó a hegyi utakon. Tölt a srófos üveg sipkájába, először saját maga hörpint, hogy eloszlassa a gyanakodást, aztán tölt az embernek. Egy pillanatnyi habozás után kiissza. Foghíjas száján lassan, majdnem cseppekben folyik be az ital.

- Kísérj be bennünket Boghazköy határáig, hogy ne legyen bajunk. Akkor az egész üveget szívesen neked ajándékozom.

Az alkura lassan rááll. Visszamegy a sziklára, ahol őrt állt, hozza puskáját; gyalogszerrel van, de sebes lépésekkel tartja az ütemet a kocogó lovakkal. Jó félóra csak a veszedelem zónája, ott véget ér az áttekinthetetlen hegyes vidék: tanyák következnek, gyorsabb ügetéssel elérik a mezővároska határát.

A professzor nem hagyja elaludni a párbeszédet. Ismeri az emberek baját, a helyi panaszokat, azt, amiben igazuk van, s azt is, amit kemény fejük, maradiságuk, az elaggott hagyományokhoz való csökönyös ragaszkodásuk diktál. Beszól majd a kajmakámhoz - az ilyen helyi hatalmasság is sokat tehet a béke érdekében. Felszedik a pisztolyokat. A harcos sóvárogva nézi őket.

- Ilyen aprósággal meddig lehet lőni?

Vagy hatvan-hetven lépésnyire magános fa áll az ösvény szegélyén. A professzor hunyorít egyet, kis dörrenés, a fa kérge felporzik.

- Látod-e most már, hogy én is elértelek volna a sziklán, nemcsak te engem. Ha meg akartalak volna ölni, ez gyorsabb lett volna, mint amíg te rám emeled a puskacsöved...

Áhítatos csend, a professzor hagyja, hogy egyre mélyebbre kerengjen a hegyi ember koponyájában a gondolat. Lassan szelídül a sziklás tájék, még néhány kanyarodó, innen már lejt.

- Mit kívántok? - Már mosolyognak egymásra. A szivartárca három kövér szivarja odavándorol az öreg kezébe. - Visszajövünk katonákkal. Ezen az úton. Ne legyen itt senki. Az idegenek a nagy úton jönnek le. Holnap reggel. Ne legyen ott senki. Értettétek? A többiről beszélek a kajmakámmal. Ha ti nem csináltok bajt, mi sem csinálunk bajt. Allah áldjon!

Míg sebesebb ügetésre ösztönzik a kis lovakat, még visszanéznek. Az öreg kurd áll a sziklatetőn füstölgő szivarjával, a hosszú csövű, öreg fegyver, mint valami vékony kémény, emelkedik magasba, a pápaszem üvegén csillan a nap. Lassan, méltósággal felemeli kezét, búcsút int.

A kisvárosba már persze megjöttek a hírek, hogy a "hegyekben" zavargások törtek ki, hegyi lakókat láttak, de senki nem tud semmi biztosat: a vidék lakatlan, csak alkalmi turisták, tudósok szokták felkeresni, még eddig soha nem volt semmi baj. A kajmakám tele kétségbeeséssel: "Ilyen szégyen!" mondja, s arra gondol, hogy az egész látogatásnak, kongresszusnak, kurd támadásnak majd ő fizeti meg az árát. Boldogan fogadja a merész hírhozókat. A professzor megvigasztalja: végül is, nem történt semmi jóvátehetetlen, talán senki nem felelős érte, csak annyi, hogy túl nagy dobra verték a környéken a látogatást, a hír kiszaladt a hegyekbe... Egy óra múlva indulnak vissza, néhány lovas csendőr kísérje őket, ők fognak vigyázni majd a szekerekre, amellyel lehozzák a kongresszus tagjait. De ne vadásszanak a hegyi lakókra, ne dördüljön el hiába egyetlen lövés sem. Így adja ki a parancsot a kajmakám. S pakoljanak meg néhány öszvért eleséggel, estére kifogy fent, Hattusasban a tartalék.

Egy óra. A hivatali helyiségből átmennek a kerületi főnök otthonába, a szelamlikba; itt vár a kongresszus postája arra, hogy visszaérkezzenek a résztvevők. A professzor végiglapoz az Ankarából ideküldött leveleken, lapokon, folyóiratokon. Kiemel kettőt, némán tartja Imre elé.

Két levél. Az egyik olasz bélyegzőt s bélyeget hord, körüljárta a világot, Közép-Amerikán keresztül jött ide, Mexikóból irányították Imre után. A másik - egyenesen Mexikó-cityi bélyegzőt visel; a bélyeg a zöld Quetzalmadár, az aztékok szent állata, a királyi törzs jelképe. Az írást nézi: kissé bizonytalan, felfelé szaladó címzést hord borítékján. Szívébe döbben: "Tamás" - a betűket nem lehet elcserélni, de milyen bizonytalanok, reszketegek. A másik címzése gépírásos, de nem hivatalos, nincs a borítékon semmiféle felírás. Hosszú, keskeny boríték, nem árulja el, mi lakozik belsejében.

A tapintat úgy kívánja, hogy ne zavarják, aki távolról érkezett levelet bont fel. Az izgalmasabb az első, az itáliai...

Ó, a levél: Tamás ismert, szálkás, okos betűi, csak kicsit szeszélyes rendben, a néhány sor mintha felfelé szaladna, valamilyen furcsa égi cél felé.

"Imre, nem tudok sokat írni. A pisai szemklinikán megoperál egy barátom, ígérik, rövidesen egyik, majd a másik szememen is látni fogok. Remélem. Két-három hónapig még itt maradok, kezelésen. Új operációs módszer. Kérlek, írj. Most van időm. Nézd el a rossz írást, inkább még csak tapogatom a betűket. Ha valami csoda történnék, s eljönnél Európába, megtalálod hozzám bizonyosan az utat..."

A professzor látja, oldalvást, hogy Imre szeme sarkából kifénylik a könny.

Gyorsan elfordul, tovább rendezgeti a postát.

Csigalassan bontja fel a másik kuvertát. A légiposta-boríték ragasztóvonalán végigszalad a zsebkés pengéje.

Gracias levele a konstantinápolyi kongresszusi irodához indult, onnan küldték át, Boghazköybe.

"Kedves Imre, nemcsak magának van olyan szerencséje, hogy ilyen messzi világba kerülhet. A »Cserépmaradványok mint sztratográfiai meghatározók« című dolgozatommal pályadíjat nyertem, s ez a díj egy európai utazás. Olaszországot kértem, s mire a levelet megkapja, már talán el is indulok. Telefonon megbeszéltük, hogy Volterra városát választom, ahol nagyobb etruszk feltárások vannak, s szívesen fogadnak mint vendéget. Tudom, hogy Európa igen nagy, s alig hiszem, hogy útja Itáliába vezeti. Ha mégis... az ottani múzeum címén mindenképp megtalál. Az utat, hogy ne veszítsek időt, repülőgépen teszem meg. Nagyon örülök az utazásnak, remélem, maga is sok minden érdekeset látott. Ha máskor nem, majd ha mindketten hazajövünk, találkozunk. Sok üdvözlettel: Gracias."

A legrosszabb, gondolta, ha az embernek egyszerre, váratlanul merül fel nem is egy, megoldandó problémája, ugyanakkor, amikor a jelen pillanat is teljes figyelmet, feszült akaratot követel. Hiszen itt váratlanul valamilyen helyi, de nem kevésbé veszedelmes zűrzavar gyújtópontjába kerültek; ki tudja, nem fog-e lángban állni néhány óra alatt Boghazköy környéke, eljutnak-e épségben a fennmaradottakhoz? S most egyszerre a két levél, tele megoldatlan kérdésekkel - maga sem tudja még pontosan, mit is akar.

A hatalmas, szőke ember szemüvege mögül rápillant, egy szót sem szól, de tekintete mintha a lélekbe fúródnék, észreveszi a fiatalember arcán a belső zűrzavart.

- Segíthetnék valamiben? Mondja meg nyugodtan!

- Innen eljutni Olaszországba...

- Beszélnie kell a fent rekedt olasz delegátusokkal. Milyen utat választanak? Azt hiszem, ők repültek ide is, úgy térnek haza. Az egyik kitűnő római régész, a másik etruszkkutató. Majd beszélek velük, álljanak rendelkezésére. Bizonyára megteszik, ha segíthetnek valamiben. Valami baj van, ami a levelekből kiderül?

- Nem... semmi... inkább...

A professzor arcán átfut a mosoly.

- Női levél?

Nevetnek. A közös, nem veszélytelen út barátokká forrasztotta őket, a professzor már úgy tekinti Imrét, mint hűséges adjutánsát. Kissé úgy is beszél vele, majdnem katonásan.

Még fél óra, míg elfogyasztják az ebédet, megnézik, mit pakoltak fel a málhás öszvérekre, szekérrel lassúbb, hosszabb utat kellene megjárniuk; a cél, hogy sötétedés előtt fent legyenek a többieknél, akik várják türelmetlenül a "felmentő sereg" érkezését. Kint, a községháza előtt harsány vezényszavak, egy tucatnyi asztrahánsapkás lovas ember, vállukon karabély, a lovakra szerelve géppisztoly, másik oldalon kard; éppen eléggé marconáknak látszanak, ha valaki nem is nézi viharvert, kemény arcukat. A parancsnok, nagy bajuszú, már kissé őszülő őrmester, jelentkezik a kajmakámnál.

Ha időben elindulnak, nem keverednek tűzharcba, s nem tévesztik el az utat: gyorsabb menetben, így biztosítás mellett két és fél óra alatt megjárják... Épp annyi idő szükséges, hogy sötétedésig beérkezzenek a táborba, mely felett Webb "parancsnokol".

Az őrséget elosztják, a két legjobb lovas felderítőbe indul, a fegyverek lövésre készen, csak a professzor ragaszkodik ahhoz, hogy ők ketten ne kapjanak puskát. Nem telik bele egy óra, már ott járnak az ismerős szikla tájékán, ahonnan látták délelőtt kibillenni a puskacsövet. Ott van-e még az öreg? De a sziklaodú néma, egész úton nincs szükség a beavatkozásra. Egy keselyű lejjebb ereszkedik. Az egyik katona felemeli fegyverét, célozni kezd rá. Az őrmester leinti: ne legyen egyetlen felesleges puskalövés sem, ami felkavarhatja újból a harci zajt. Az őrmester régóta szolgál itt, ismeri az "ellenfelet": ősidők óta húzódó vérbosszúk, törzsi féltékenységek, babonák, hetvenkedések - mindez meghúzódhatik ilyen csetepaté lélektani indokai között. Semmi esetre sem szabad ezt olyanféleképp megtorolni, mint ahogy - mondjuk - Európában elbánnának ilyen fegyveres bandatámadással. - A hegyek szabadok - mondja egykedvűen az öreg őrmester, mint aki maga is rokonszenvez azokkal, akik végtelen hegyeik járhatatlan birodalmában csak akkor hajtják igába nyakukat, ha falvakban telepednek le. Míg fent terelik a szinte hozzáférhetetlen hegygerinceken birkáikat, nem szállnak le a civilizáció világába - bár az ország alattvalói, de valamilyen ősi, hallgatólagos törvény szerint nem keresi őket senki, nem is szerepelnek az "állami számadásokban".

Mindezt a professzor fordítja, ha kedve tartja, Imrének, ahogy az őrmesterrel való beszélgetés során formát kap. Ez az út felfelé a hegyekbe bőségesebb "néprajzi" tanulmány Imrének, mintha hetvenhét könyvet, útleírást lapozott volna át. Mindkét fél igaza feltárul, s a különös az, mennyire megérti az őrmester az öreg hegyi lakó érveit: nem lett volna szabad ennyi embernek egyszerre megzavarni a régi halott istenek sziklák mélyén szunyókáló békéjét.

- Okosabb lett volna, ha csak kevesebben jönnek, uram. Lehet, hogy valami igazuk van ezeknek is, ami a régi isteneket illeti. Nem jó kipróbálni ezt sohasem...

Egy óra múlva már annyira emelkedik a hegygerinc, hogy lassanként Hattusas magasságába érnek. Eddig nem kaptak támadást; azt remélik, nem történt ott fent, a többiekkel sem semmi, s talán az öreg elvégezte alkalmi küldetését, így újból lehámlik az egykori "tiszt" magatartása a professzorról, s újból "tudóssá" vedlik. Megállnak egy sziklafal előtt. A szakadék peremén kellett dolgoznia az egykori faragónak, soká, az akkori kezdetleges bronzszerszámokkal, hogy itt is hirdesse a hettita nagy királynak, Suppiluliumasnak dicsőségét. A kis menet Yazilikaya felől kanyarodik be. Ide aligha rándulhatnak ma ki a többiek, hiszen az a cél, hogy épségben, minden különösebb baj s megrázkódtatás nélkül kerüljenek le újból Boghazköybe. Épp elég dolga volt a professzornak megértetni a kajmakámmal: akadályozzon meg mindenféle netáni híradást, táviratot, újsághírt, mely a "rezgelődésekről" számol be: kitűnő riportanyag lenne a szenzációt hajhászó lapoknak - "életveszélyben a kongresszus" vagy "hegyi lakók seregei fogságba ejtették a régészeket" s efféle, ami halálra rémítené az otthonmaradottakat.

De ők odaérnek a csodálatos sziklafaragások közelébe. Itt ismer a professzor minden lépést, felhívja a figyelmet minden egyes falrészletre: itt már pontosan követhető az egykori erőd vonulata, néhol méter magasan megmaradtak a falak, máshol majdnem felismerhetetlenül olvadnak be a sziklák birodalmába. Hogy dolgozhattak, milyen életveszély közepette ezek az egykori domborműfaragók: létrákat támasztottak-e a mélység peremére, megkötötték magukat? Meddig dolgozhattak itt? Mit csináltak, ha reájuk tört az orkán? Meddig tartott egy ilyen csodálatos relief faragása? Sok-sok kérdés, melyre a kövek és sasok világában már nem tud senki sem választ adni...

S ott állnak a csodálatos yazilikayai bejáratnál. A lovasok közül a legtöbben még nem jártak erre, csak az öreg őrmester kísért néha fel ide idegeneket, békésebb körülmények között. A lovasok leszállnak nyergükből. A professzor szétnéz közöttük. Mind marcona, harcedzett férfi, többségük környékbeli.

- Tudjátok-e, mi volt ez? - Nem tagadja meg magát: félig katona, félig professzor. Imre szavak nélkül is érti, hogy egyszerű mondatokban, úgy, hogy felkeltse érdeklődésüket, a pihenő fél órája alatt elmondja mindazt, amit majd megjegyeznek maguknak, otthon is elmesélik, valamilyen szájhagyomány forrásává válik, amit ez a katonás külsejű, szigorú "tudós" mesélt nekik, egyedül csak nekik.

Ott állnak az óriási, alul széles hasadással repedő sziklafalnál: istenek körmenete kígyózik rajta, majd keményen lépdelő, feszült lábú harcosok menete... oldalt fordulnak, a színen csúcsos süveg?, méltóságosan vonuló király jelenik meg. Egy kis sziklatüremlésben valami csillan. Imre lehajlik, beszorulva egy tenyérnyi polikróm cserépdarab. Valaki talán megtalálta, nem kellett, eldobták: erre vall, hogy már nem tapad rá a talaj mély sara, csak a levegőből szitáló por. Rálehel: a kék-zöld-fehér színek csillognak a bágyadt napon. Oldalzsebébe csúsztatja, felmerül Gracias képe. Hoz neki Yazilikayából "vásárfiát". Közelebb mennek a kis folyosóhoz. A professzor mutatja: ez az egyetlen ábrázolás, ahol a király - mintegy természetfeletti hatalmának bizonyítására - átölelni készül az istenséget.

- Lehet tudni, ki volt?

A hatalmas férfi ráhajlik a domborműre: olyan szeretettel simítja végig, mintha valamilyen közvetlen emlék lenne. Keze rátapad egy hieroglifajelre a dombormű alsó szegélyén, melyet - szemmel láthatóan - nagyobb alakban vésett ki az egykori művész:

- Ezt a jelet ismerjük: a király neve Tudhaliyas. Ebből éppen négy volt. A szobrászati stílus tökéletessége viszont arra enged következtetni, hogy a legkésőbbi, a legutolsó ilyen nevű király dicsőségére alkották. Ez a legszebb dombormű szerintem... talán a legmagasabb művészi élmény, amit a hettita művészet alkotott. Ez a király időszámításunk előtt 1250-től 1220-ig uralkodott...

Már ott állnak a nagy galériában, az istenek meneténél. Mindegyik istenség a maga jellege szerint szerepel itt, mitológiájuk pontosan előírja, milyen fegyvert viseljen, milyen jelet véssenek föléje, milyen szent állatjára támaszkodjék. Legtöbbjük rövid, övvel összefogott tunikát visel, egyik-másik köpenyt, mindjük szandálszerű cipőben jelenik meg, fejükön a különleges csúcsos fejdíszek. Egy istennő is vonul közöttük: korona van fején, nem hord fátylat, uszályos ruhája beleolvad a kőpárkányba. Mindegyik alakon bőséges ékszerdísz, mutatja az anyagi kultúra gazdagságát. Nyilván - az egyes isteneket megillető sajátságos jelképektől eltekintve - olyan itt az istenek vonulása, mint amikor a kései hettita királyok valamilyen ünnepélyes menetben udvaruk s méltóságaik élén felvonultak.

A professzor halkan folytatja:

- A kétféle, egymás felé tartó vonulás értelmét már sokan igyekeztek megfejteni. Volt, aki az amazonok s paphlagóniaiak találkozásának jelezte... a találgatás meg-megújult minden új kutatóval vagy nemzedékkel. Ma talán legáltalánosabb az a felfogás, hogy valamilyen házasságkötés megörökítésére szolgál, azt jelképezi, hogy a két - királyi és isteni - "család" frigyre kel egymással, a nagy király dicsőségének megörökítésére.

- Milyen különös ez a testtartás: mintha ki akarnának kelni a domborművek a sziklaágyból.

- Helyes... de csak a férfi istenek. Ott fordul szembe a törzs, a torzó... az istennőnél megmarad a teljes profil. Mi ennek az értelme? Nem tudjuk. Talán ha többet ismerünk a szövegekből, vagy ha újabb írott emlékek kerülnek elő. Hiszen minden nap hozhat itt meglepetést, mint ahogy Texier kora óta minden nap szinte hozott is...

- Mint ez a mai?

Nevetnek, egy perc még, a felejthetetlen képtől búcsúzni: a királyok, istenek, harcosok díszmenetétől, csodálatos fedett folyosóktól, sziklába vágott hatalmas kapuktól - mindez a nagyság s végtelen magány ijesztő képe. Már ülnek a nyeregben, s még mindig nem bírja elszánni Imre magát, hogy a többi után induljon. Elfelejtette a hegyi lakókat, a rájuk váró kongresszusi tagokat, nem fontos semmi: csak ez a yazilikayai kép, a harcosok, amint feszített lábbal menetelnek, fegyverrel kezükben, valamilyen örökre ismeretlen cél felé.

A lovasok őrséget állnak, Hattusas romjai között nagy farakásba vetnek üszköt, friss ételt főznek az egész nap fagyoskodók számára, akik azzal űzték el a várakozás izgalmát és unalmát, hogy Webb javaslatára - mintha mi sem történt volna - szakmabeli előadásokat rendeznek, szabályos külsőségek mellett, felszólalókkal, bírálókkal, jegyzőkönyvvezetővel. Délben fél adagnyi a maradék ételből, mindez regényes és kedélytelen is, de lassan lecsendesedik a környező hegyek taréján a lövöldözés, nem gyúlnak ki tüzek, mintha lenyugodnék a felzaklatott tájék, csak a keselyűk keringenek.

Reggel indulnak; aligha mennek ki Yazilikayába, mert az félig-meddig veszélyeztetett terület, hanem a viszonylag kényelmes úton indulnak lefelé, Boghazköybe.

Gálfi mosolyogva öleli meg Imrét:

- Olyan jó volt tudni, hogy éppen te vállalkoztál erre a feladatra. Mindenki dicsért, mindenki tudja, hogy magyar vagy. Hattusasban nem utolsó dolog ilyesmit hallani egész nap.

Imre szeme a végtelen világon, hallgatja a dicséretet, melyet Webb néma kézszorítással nyugtáz. Már mindenki tudja esetüket a szemüveges hegyi lakóval, amit kissé pompázó módon "fegyverszüneti megállapodásnak" nevez a kongresszusi krónika. A fegyveresek jelenléte mindenkit megnyugtat, talán nem is gondolnak arra, hogy egy tucat lovas aligha veheti fel a harcot, ha valóban erős bandák veszik körül a várhegyet. De mindenki bízik benne: alkalmi csetepaté volt csak, szokásos őszi "hadgyakorlat", hogy ne higgyék, az ősi törzsek elaludtak a hegyekben.

Az etruszkológus olasz professzor keresi Imrét.

- Kollégám, most hallom, hogy talán útitársunk lesz?

Mindez egy pillanat, míg végig kell gondolni mindent: pénz, tervek, szabadság, útirány, időveszteség.

- Pillanatig se habozzék. Rendkívül örülök, ha valamivel viszonozhatjuk kedvességét és önfeláldozását. Sajnos, az útiköltség elég lényeges, de akármerre megy, akárhol száll hajóra, lényegében mindegy, hogy Olaszország felé veszi-e az irányt? Ott természetesen vendégünk lesz, az ott-tartózkodása nem fog semmibe sem kerülni. Legfeljebb tart egy-két előadást a közép-amerikai művészetről... Ez lesz a költőpénz! Én magam, mihelyt hazamegyek, folytatom Volterra mellett az etruszk sírváros feltárását, amit a nagy nyári melegben abbahagytunk. Ősszel, egészen november közepéig, lehet ott dolgozni. S lesz valami egészen érdekes... amit még odaát sem láthattak...

- Szabad kérdezni, miről van szó?

- Egy új műszer... egészen új műszer. Most próbáltuk ki, mielőtt eljöttem, akkor készült el. Nem... nem mondhatok előre semmit, de ha eljön, kedves barátom, egészen különös élményben lesz része. Hátha felhasználhatja odahaza...

Webbhez megy. Persze, a professzor ismeri Imre történetét, tudja, milyen szerepet játszott életében Tamás. Nézi levelét, annak hegybe szaladó, szomorú sorait, egy majdnem világtalan ember hallatlan akaraterővel lerögzített betűit. S utána Imre mutatja a másik levelet. Webb mosolyog, kicsit rejtélyesebben s hosszabban, mint ahogy várta volna. Imrében feléled a gyanú:

- Tudta ezt, professzor úr?

- Ha szabad mondanom, sejtettem. Amikor elindultam, már elintézett dolog volt. Úgy látszik, elfelejtettem egészen, hogy megemlítsem... romlik a memóriám. Valami ösztöndíjat is adtunk a lánynak, hogy ne szoruljon meg pénzzel, ha pár nappal vagy egy-két héttel tovább akarna maradni Itáliában.

- Mit tanácsol?

- Az az érzésem, hogy barátjának levele nem annyira értesítés, mint inkább kérés. Ha egy módja van rá, el kell mennie. Azt hiszem továbbá, hogy Gracias levele sem egészen értesítés, inkább hívás. Tehát el kell mennie. Én elvben helyeslem, ha fiatal tudósaink minél több munkaterületet ismernek meg, különösen ma, amikor már annyira fejlődnek s annyira szakosodnak a módszerek. Azt mondhatnám, mi, akiket annyiszor gúnyoltak, régészeket, hogy semmit nem látunk, csak a földtúrásokba ütjük az orrunkat - igen, pontosan Labiche apó vígjátékaira gondolok, ahol ilyenféle bogaras, ostoba régész szerepel -, igen, fiam, mi nagyot fejlődtünk még a technika terén is. Úgy hallom, az olaszok valami érdekes műszert akarnak kipróbálni. Talán nem lenne a mi szempontunkból sem helytelen, ha maga in situ megnézné az egészet. Az intézetem ezt úgy tekinti, mint... mondjuk... na, várjon csak... hát, igen, mint valami hivatalos kiküldetést, legalábbis én igyekszem erről meggyőzni a kurátorainkat.

Webb szava s a játékosan komolykodó, fontoskodó mondatfűzés elárulja: úgy döntött - ha nem egyenesen ő akarta így -, hogy Imre lejuthasson Itáliába. Méghozzá nem mint alkalmi tudományos turista, hanem mint az archeológia világában nagy tekintélynek örvendő mexikói intézet hivatalos delegátusa. Ez pénzt is jelent, s kiküldetésének tudományos súlyát egyszerre. S ezen túl...

Webb mosolyog, a maga ironikus, fanyar mosolyával.

Marad Gálfi.

Imre gyorsan félrehúzza őt és Ágnest, s az első élmény izgalmában elmondja, milyen furcsa nap volt ez a mai... mi minden történt néhány óra alatt Boghazköy-Yazilikaya-Hattusas körében. Gálfi bólint. Hirtelen haditanácsot tartanak. Hánykor indul holnap reggel a társaság? Mi lenne, ha hajnalban azok, akik erre vágynak, néhány fegyveres kíséretében mégis megnéznék Yazilikayát. Webb mosolyog: ha önök nem javasolták volna, én teszem meg. Így könnyebb. Elnöki hatalmamnál fogva hozzájárulok. Hajnali ötkor ébresztő; aki akar, alszik tovább, aki nem, felkerekedik. Kilencre visszajövünk, s akkor indulunk.

Úgyszólván mindenki szívesen vállalja a rövid éjszakát; a lovasokat lekenyerezik apró ajándékokkal, az őrmesternek a professzor megígéri, hogy a fővárosban elintézi már rég megérdemelt előléptetését. Komoly nemzetközi feladatot teljesít, megérdemli. A kongresszus dicsérő irata gondoskodik majd erről, így mindenki örül az elmaradt kirándulás pótlásának, elosztják az őrszemeket, akik Hattusas egykori vártáin elfoglalják a három és fél ezer éve halott hettita posztok helyét.

A lángok felcsapnak a máglyarakás körül: jelzik - az idegenek nem félnek!

Míg Webb megteszi bejelentését, mindnyájan hallgatnak persze; utána Imre elmondja, hogy milyen fordulat történt életében. Érzi a magyar tudós arcán az örömteljes mosolyt, s Ágnes könnyen, majdnem anyásán megsimogatja karját.

- Éppen erről volt szó, Imre. Nem akartuk, hogy te mindjárt visszamenj Mexikóba. Ha visszarepülsz - vége az egésznek. Én neked itt és most nem mondhatok semmit, te is tudod, nem vagyok felhatalmazva semmire. Az otthoni dolgokat ismerve legalább három hét kell, amíg minden fórumon keresztülmegy a dolog... Neked magadnak is kellene adnod egy sort, hogy... szóval... érted már, szívesen... Ugye, érted? Ha lent vagy, olasz földön, mindez könnyebb... levelek, esetleg egy telefon. Ezért örülünk ennyire a dolognak Ágnessel.

- De nekem erre nincs engedélyem a professzortól!

- Míg nem voltál itt, hanem "életed és véredet" áldoztad értünk, megbeszéltünk vele egyet-mást. Talán erre is vonatkozott az, amit mondott: mellette van, hogy a fiatalok minél több munkaterületet ismerjenek. S ha jössz... szóval... ez nem egészen olyan lesz, mint Boghazköyben... vagy Orvietóban. Bár nálunk is nem egy ásatást fenyegettek már a hegyi lakók.

Nevetnek. Kiosztják az utolsó szesztartalékot, mindenki kap egy pohárka konyakot. A tegnapi szorongó bizonytalanságot majdnem féktelen jókedv váltja fel. Valaki hirtelen megjegyzi: Hátha ezt a kis csetepatét is vendéglátóink rendezték, hogy annál regényesebb legyen a hattusasi kirándulás?

Nevetnek. Csak a konstantinápolyi professzor áll előrehajolva a sötétbe merülő mellvéd peremén, figyel a tájba, s még egyszer körüljárja az éjszakai őrhelyeket.