Amikor aláírta a szumátrai filmszerződését: kóválygott feje. Esztendők munkája feküdt benne, számtalan tervezet, végtelen tárgyalások, meghiúsult kísérletek, füstbement remények: ezek szegélyezték a hosszú utat. S mikor átküzdte magát minden nehézségen, amikor sikerült meggyőznie a tamáskodókat, előteremtette a szükséges anyagi fedezetet - úgy érezte: valami rettenetes üresség van benne, lehangoltság, félelem.

Ezt kérdezték megbízói, akik aggodalmasan kémlelték a nemzetközi horizontot. Ilyen időkben? Amikor egy szikra elég ahhoz, hogy kitörjön minden idők legnagyobb háborúja, vagy ami talán ennél is rosszabb: az egész világ némán és engedelmesen meghajoljon a diktátor ostorcsapásai alatt. "Ilyen időkben?" kérdezte az aggályos amszterdami bankár, kis fehér kecskeszakállát remegtetve, amikor kiállította - megbízóinak szavatossága mellett - az első csekket, mely intézetének szumátrai fiókjára szólt. A bankár asztalán a világ nagy újságjai hevertek, néhány könyv, mely Európa szörnyű válságára utal, táviratok - a váltóárfolyamok szinte beteges ingadozásáról, a tengeri biztosítások tételeinek ugrásszerű emelkedéséről, a háborút jelző ipari fémek árának lépésről lépésre fokozódó drágulásáról.

- Mindez, művész úr, jelképe annak, hogy az emberiség testében elharapódznak a kórok... szaporodnak a rákosodó sejtek... a test ellenállása csökken. De mindaddig, míg a katasztrófa be nem következik - a fedélzeten kell maradnunk. Úgy kell tennünk, mintha nem történnék, nem történhetnék semmi, vezetőink mindent majd bölcsen rendbe hoznak. A valóság az, hogy ösztönünk szerint menekülni próbálnánk valamilyen másik világrészre, de mert megszoktattak az idők, hogy mindennel szembe kell néznünk, ahelyett, hogy most New Yorkba vagy Limába hajóznék - tárgyalok önnel, szerződést írok alá, biztosítékokat kérek, s általában úgy viselkedem, mint mindig szoktam, holott az a belső meggyőződésem, hogy mindez a garancia nem ér semmit, s én akkor tenném a legokosabban, ha becsuknám irodámat, likvidálnék és elhajóznék családommal együtt valamilyen békésebb világtájra, ön, úgy látszik, ezt teszi!

Tamás megbűvölten nézett az okos öregre, aki megtörülgette kissé benedvesedett szemüvegét.

- Persze... mert Szumátra a világ legbékésebb pontjának látszik... azért gondolja ön ezt?

- Hogy mi lesz a legbékésebb... ezt semmiféle okoskodással nem lehet kiszámítani, uram. Túl sok az ismeretlen az egyenletekben. Ön elutazik a holland-indiai szigetekre, én folyósítom a pénzt, a végzet majd dönteni fog, igazunk volt-e, vagy sem, amikor úgy cselekedtünk, mintha sehol az égbolton nem lennének felhők.

Kimegy, csekkel a tárcájában, s leül egy kis parkban a csatorna mentén az amszterdami parkban, melyben a fák most kezdik újból szétfeszíteni rügyeiket. Hónapokban számol. Egy ilyen expedíciós film előkészítése fél esztendő nagyjából, hiszen csak most kezdhet hozzá a vázlatokhoz, még nem ismeri - csak elméletben - a színhelyet, a forgatókönyv, melyet a híres maláj-szigeti regényből alakítanak teljes szabadsággal - aszerint módosul, milyenek lesznek a helyi szereplők, ki az, aki ugyanazt a hamisítatlanul elszigetelt kisvilágot nyújthatja, mint a pusztán Imre, a kondás, a gólyák, a ménes, a fúrógép kezelője, a falusi kislány, a sofőr és a többiek.

Imrét magával fogja vinni Szumátrára. Még két hónap, a fiú bevégzi középiskolai tanulmányait, a College átalakul ilyenkor valóságos tanintézetté, melyben elcsendesednek a sportversenytársak, nincs több kirándulás, kényelmeskedés, a tanulószobák füstös levegőjében vizsgahangulat honol.

Még két hónap, míg újból magához veheti munkatársnak, hosszú esztendők után újból együtt lesz a fiúval, aki közben felnőtt, emberré, férfivá formálódott. Mi lesz vele? Mi lesz szerepe? Asszisztense lesz-e, titkára... bevezeti-e a rendezés titkaiba, megismerteti a "camera" világával, arra ösztönzi, hogy ő is itt keressen magának hivatást? Mindez ködösen, formátlanul gomolyog benne, csak annyit tud, hogy Imrére valamilyen formában szüksége van s lehet, ha megvalósíthatja a nagy utazást.

Szemben egy postahivatal. Egy pillanatra úgy érzi a magányos ember, hogy élő kapcsolatot kell Imrével teremtenie. Megtalálja az intézet telefonszámát, egy perc múlva már hívja telefonon Angliát. A hang, amely válaszol a drót másik végén, meghívására, már tökéletesen angol, érzelmeit rejtő, tárgyilagos.

- Sikerült, lekötöttem a filmet, megkezdem az expedíció szervezését. Kérlek, tanulj szorgalmasan, vizsgázz le minél előbb, mihelyt készen vagy, segítesz majd nekem. Ezért hívtalak fel, hogy érezd, számítok rád. Jól vagy?

A többi néhány szokásos mondat, mely Imre tanulmányaira, hogylétére utal. A fiú hangja vidám, mintha nagyon nagy boldogság érte volna, s mielőtt leteszi a kagylót, mondja: levélben...

Ezt a levelet még Amszterdamban kapja meg, ahol a holland problémákat kell megvitatnia pénzemberekkel, etnográfusokkal, hatóságokkal. Míg naphosszat ül múzeumokban, majd késő esti megbeszélésekbe mélyed, fogadják a kormányzat emberei, kapcsolatot keres a holland egyetemen tanuló szumátrai diákokkal, közben halomra olvas folklór-tanulmányokat, maláj színjátékot, történelmet, megnéz régi expedíciós filmeket, hallgat bennszülött zenét, foglalkozik vallástörténetükkel, próbálja megfejteni művészetük vitatott problémáit, s mindezen felül igyekszik a száz legszükségesebb bennszülött szót elsajátítani. Tamás újból lázasan, csodálatosan él, úgy érzi: mintha számára feléledt volna, tenyerére vette volna a világ.

Két-három nyugalmasnak látszó hónap, melyben a derűlátók úgy érzik, hogy elvonult a világégés veszélye: Nyugat megalázkodott Münchenben, okosan tették, s ezzel sikerült megvásárolniuk a viszonylagos békét. Két-három hónap, a derűlátók szemében, akik között leghangosabbak a denevérhitű közírók, akik önmagukban már leszámoltak azzal, hogy "az egész világnak át kell esnie a nácizmuson". Tamás ezekben a hetekben alig olvas újságot, a megszállottak biztonságával építi terveit. Imre levele ott fekszik asztalán:

"Kedves Tamás... nagyon melegem lett attól, amit mondtál, és azt hiszem, ez a legjobb hír, amit kaphattam. Hogy magadhoz veszel - sok mindent megold. Hiszen gondolkoztam, elhiheted, mit fogok csinálni, ha kijövök az iskolából, mert már tovább nem lehetek semmiképp sem a terhedre. Ha azt hiszed, hogy használni tudsz, ez nagy dolog, s igyekszem hasznossá tenni magam. Itt, nálunk is sokat beszélnek arról, hogy szabad-e most hosszabb terveket készíteni. Te benne élsz a világban, bizonyára felmerülnek előtted is ezek a problémák. Itt, az intézeten belül mind egyformák vagyunk, nincsenek egyelőre nézeteltérések. De mégis érzem, hogy néhányan úgy néznek rám, mint akiből esetleg ellenségük válik. Épp ez az, ami nagyon foglalkoztat, mert magam sem tudom, mit kellene éreznem. Egyelőre itt érzem jól magam, sokat tanulok, s azt hiszem, hogy nem lesz nagyobb nehézsége a vizsgáknak. Mindent köszönök, megkaptam az új ruhát is, ezt veszem fel a nehéz napon... Mindenképp kérlek, számíts rám úgy, ahogy azt akarod..."

Mi maradt a pusztai fiúból? A levél hibátlan, írásán alig látszik, hogy valaha esetlen verébbetűket rajzolt ez a kéz: kissé eliramló, nem könnyen olvasható, gömbölyű formák, melyekből mégis szabályos sorok alakulnak, valamilyen belső arány és rend szerint. Képekben gondolkozik. Ha lehunyja szemét, látja a pusztai film ezer és ezer kockáját, azokat is, amelyek soha nem szerepeltek vásznon, amelyeket kivágott... Imre ló hátán, Csillag nyakára hajolva tereli az elszabadult ménest, karikása kibomlik kezében, szava a pusztaiak ritmikáját hordja, majd ott ül a tehénlepénytűznél, kezében hosszúnyelű, kisöblű fémkanál, középen a kondér, melyben avas ízű forró tészta ragad. Áll a bécsi filmcézár vetítőjében, "májne dámen"-jával, gyerekként, öntudatlanul... s versenyez arab kanca hátán a széllel s az afrikai puszta ifjú nagyurával. Most itt fekszik a levél, szövege angol, oly hűvös és "colloquiális", ahogy élnek, beszélnek, gondolkoznak ezek a fiúk, csak éppen áttör benne a kétség "az intézeten belül mind egyformák vagyunk...". Hányszor hajolhat térkép fölé, hallgathatja a rádiókat, olvas újságot. Mindenütt a glóbusz parányi pontját keresi bizonyosan, a két, sokáig párhuzamosan futó kék folyószárat, a nagyfejű fővárost, a puszta fehér ölét. Megköszöni a fekete ruhát, amire majd ráborítják a kandidátusok tógáját. A levél tökéletesen angol, de a gondolatok...

Az amszterdami csatornákon dereglyék, kishajók siklanak végig a világ áruival. Minden látszólag végtelen csendes, százados biztonságú, megrendíthetetlen németalföldi nyugalom. A csekk zsebében, holnap majd nekikezd a munkának. A mai napot ajándékozta önmagának, sétál, rendezi az emlékeket.

Imre este Szumátra térképére hajlik. Hatalmas krokodiltestű sziget, amint csúcsos orrával szinte felböki Jávát. Már pontosan ismeri a környező szigettengert, Simalur - ez a kis sziget bilincseli le képzeletét. Az intézetben számtalan mesét, démontörténetet, tündérregét talál. Simalur egyes részei gyakran felmerülnek - különösen Tepa, ahol úgy látszik, még a maguk eredeti tisztaságában élnek a szigetlakók. Kiveszi jegyzőkönyvét. A gondolatok szaladnak. Az egyik diák a következő mesét jegyezte fel - ennek a Tepának vagy Simalurnak keletkezéséről... lapoz papírjai között, előhúzza a maláj fiú kézírását:

"Honnan származnak Sihule és Salang lakosai? Egy szép napon letört egy földnyelv Nias szigetének partjairól. Ezen a földnyelven sokan laktak. Úgy mesélték, Niast megátkozták, és ezért történt vele, hogy egy darabja letört és elsodródott. Ezután a földnyelv hánykolódott, míg végre az ár Tepa szigetéhez vetette. Akkor azt látták, hogy bizony ez nagyon szép sziget. Amikor Matan fokához értek, az elsodort sziget fejedelme így szólt népéhez: azt tartanám helyesnek, ha mindnyájan az Ama Selatu öbölhöz mennénk, így aztán mindnyájan itt is szálltak partra.

Ezután azt mondta a fejedelem: »Vegyetek földet a mi szigetünkről és ebből a szigetből. Mérjétek meg, melyik a nehezebb és melyik a könnyebb.«

Amikor azt látták, hogy Simalur szigetének földje egy szemernyivel nehezebb volt az övékénél, azt mondta a fejedelem: »Itt mi nem maradhatunk, hiszen a nagy sziget földje nehezebb a mienkénél.«

Az öregek helyeseltek, nem éreznénk jól magunkat, ha itt maradnánk, így hát tovább folytatták útjukat bolyongó szigetükön.

Amikor kijöttek a sziget emberei, azt mondták egymás közt: ezentúl ezt a helyet a Szemernyi Öblének kell neveznünk.

Így sodródtak tovább az úszó szigeten egészen a nagy sziget fokáig, ahol egy öblöt pillantottak meg. Minthogy ez gyönyörűnek látszott, szigetüket ide kormányozták, az öböl és Szumátra szigete közé. Amikor már-már elérték az öblöt, egy óriási csáklyával szigetüket egy hegy lábáig vontatták a tengerárral, még ma is meg lehet találni talán ezt a csáklyát a hegy gyomrában. Azt a földet, amelyen így hát letelepedtek - elnevezték Salangnak... a tengeröblöt Salang-foknak. Szemben velük terül el a Sichulenak nevezett vidék: ezt később adták azok a sziget eme részének, akik később jöttek ide Niasról."

Előveszi a részletes térképet. Nias... délebbre fekszik - a két sziget között talán négy-öt tengeri mérföld a távolság. Betűzi a kis sziget vidékeit: Tepa, Simalur, Salang, Sichule, Lekon. A sodródó szigetnyelv embereinek filozófiája ilyen furcsa mesékben, eredetlegendákban olvad fel. A sziget erdős, patak szalad végig rajta, meg kell néznie majd a katonai térképet: milyen lehetőségek lennének itt, alkalmas-e a táborozásra. Mennyi ember lakhatik rajta? Ugyanazt a nyelvet beszélik-e, mint a szumátraiak? Ezer probléma... az éghajlat kérdése, a helyi világrend, szokások, hatóságok összehangolása. Ki megy el először oda körülnézni? Újból és újból elolvassa.... egy földnyelv szakadt le Nias szigetéről. Mi lehet ennek a történelmi magva? Ül szobájában, szórakozottan órájára néz, este tíz, kinyitja a rádiót.

- Hitler, Szudéta-vidék, diplomáciai konferencia, miniszteri utazások.

Sóhajt. Ma még szabad Simalurról álmodnia.

A bankettet az igazgató vidéki otthonában tartották meg a fiúk. Mr. Holley szokásos nagy évi fogadása volt ez, iskolájának reklámja, saját magának - az évi termés áldozatos betakarítása. Ilyenkor ezer móka született, mindegyik évfolyam igyekezett túlszárnyalni az előzőt játékaival. A meghívottak is helyet kaptak: legközelebbi hozzátartozók, unatkozó követ, átutazó ázsiai vagy afrikai fejedelem.

Tamás elhozta a pusztafilmjének egy kópiáját, s a termes fogadószobát átrendezték filmszínháznak. Hindu, arab, bantu, maláj, mesztic és mulatt arcok keveredtek a fehérekkel, az angol nyelv legkülönösebb árnyalatai olvadtak egybe, a tanárok feloldódtak, kalandok s csínyek emlékét idézték, amikor előrehajlott Tamás alakja, s mosolyogva bekonferálta a filmet, mely esztendők óta fut még a kontinensen, s egyik főszereplője ma itt ül az ünnepeltek között.

Különös nézők voltak: mindegyikében élt az ősi életforma hagyomány világa, volt, aki még ehhez egészen közel töltötte gyermekkorát, mielőtt a fejedelem, a törzs vagy a vének úgy döntöttek, hogy egy valaki jöjjön el a fehérek országába, s tanulja meg mindazt, ami a sápadtarcúakat a világ uraivá tehette.

Különös közönség volt. A fiúk teljes testvériségben keveredtek egymással, de a felnőttek, a vendégek magatartását valamilyen kimondhatatlan "protokoll" szabályozta. Egy szakállas, turbános mohamedán indiai ült a kanapékból rögtönzött első sorban, füleiben egy-egy hatalmas gyémánttal, egyébként kifogástalan sötét európai ruhában. Abdherramánnak bátyja érkezett meg: az idősebb, "trónörökös" törzsfőnök-várományos, aki a Próféta leszármazottjaként zöld fejéket, burnuszt viselt. Szép, ideges arcú férfi volt, aszkétikus, nemes vonásokkal, könnyű szakállt hordott, nem tudott angolul, csak tökéletes franciát beszélt. Egymással szemben valamilyen megmagyarázhatatlan távolság korlátai választották el őket. A madagaszkári előkelőség láthatóan idegenkedett az ébenfafekete néger törzsfőnöktől, aki bantu mivoltában Fekete Afrika egyik legelőkelőbb nemzetségét képviselte. Ajándékokkal érkeztek, s Holley-nak aligha volt alkalma megbánni a bőséges vendéglátást. Egy elefántcsont markolatú régi tőr mellett kétszázéves karperec feküdt csiszolatlan gyémántokkal teleszórva, s egy egyszerű dobozban - aranyrög. Ehhez a sok kincshez, mely majd házi múzeumát gyarapítja, odakerül a lapos alumíniumdobozban a pusztafilm egy kópiája is.

Imre évek óta nem látta a filmet, s most szorongó érzéssel várta a kikerülhetetlent: találkozást pusztai önmagával. Nem tudta, van-e még az egykori kisfiúval közössége? Tamás megkönnyíti-e, hogy néhány szót szól, a film előtt, bevezetőben?

- A magyar puszta köszönti azokat, akik az egész világról ebben a szobában összejöttek, s az, aki majd a vászonról elsőnek üdvözölni fogja a nézőket, itt ül önök között. Az európai régi civilizáció szinte véletlenül megmaradt kis szigetének életét látják majd, gyámfiam s barátom szava is arra fogja mindnyájukat kérni: fogadják ezt a képet szeretettel!

"Mi egyszerű parasztok és pásztorok vagyunk", mondja az előre lépő Imre, premier plánban, hibátlan, ragyogó fogsorával, széles mosolyával, amint meglóbálja kalapját a néző felé. Igen, a filmmásolat már kicsit kopott, s Holley vetítője sem versenyezhetik a nagy filmszínházakkal. S a hatás itt mégis elemibb erejű, mint bárhol máshol talán a világon. Tamásnak nagyon finom az érzéke ahhoz, hogy ellesse a vetítések feszültségét, azt a különös légkört, melyből a varázs vagy a közöny hangulata kialakul. Talán a néző lélegzetvételéből... Ismeri a lassan elhalkuló nézőtér áhítatos csendjét, a néma elragadtatás egyik nézőről a másikra átragadó varázsát. Egy kis terem közönsége csak, s Mr. Holley és a tanárok, akiknek jó része most látja először a filmet - elragadtatva hajlik előre, hogy egyetlen mozzanatot se veszítsen. Tamás, aki szintén rég nem volt jelen műve vetítésénél - igyekszik kritikai szemmel nézni, mit lehetett volna jobban, plasztikusabban, hol hibázott, mi lassú és hosszadalmas, melyik szereplőt kellett volna kicserélnie -, de őt magát is elragadtatja végül is ez az egyedülálló ritmus, nőnek... gulya és ménes lesz belőlük, melyet már ember terel.

Hindu, szingaléz, madagaszkári, maláj, javai maláj, bantu és hottentotta, marokkói és szíriai arab, guatemalai indiánivadék - egy macaói portugál-kínai s egy goai hindu-portugál félvér, meg egy Fülöp-szigeteki: nézik a pusztát, a hídi vásárt, a vihart, vágtatást, csikó születését, lótemetést. Valami döbbenetes és elemi van számukra abban, hogy mindez fehér... hófehér emberek játéka, ilyen is lehetséges: a fehér ember nemcsak hatalmas városokat épít, gépeket hajt, kormányoz, leigáz, szipolyoz s gyógyít - a fehér ember itt még gyermek, küzd természet, sors szeszélye, állatok makacssága ellen, éppen, mint ők, ugyanúgy állat hátán jár, egyszerű ételt eszik, fél a vihartól, néhány szóból ért, ugyanolyan egyszerűen szeret, tiszteli hagyományait, emlékezik... ugyanolyan kunyhóban lakik, ugyanúgy játszik, tervez és remél: mint minden nép és minden ember, mely nem szakadt még el a természet közelségétől.

Nézik a pusztát. A két arabhoz áll talán legközelebb. Szemük egy villanással felméri a lovat, e nemes állatot, mely a puszta örök törvénye szerint él, játszik, nő, sokasodik. A kékinges-gatyás kisfiú kiereszti karikását, énekel, bajlódik egy eltört biciklikerékkel, odasettenkedik a fúrógéphez, beszél egy távoli, idegen, semmihez sem hasonlatos nyelven, fütyül, mókázik, bokáz a többi táncoló közt, megold helyzeteket a maga ragyogó gyermeki mivoltában: férfi, ahogy tereli a ménest és gyermek, ahogy örül a vásári nyalókának, töprengő, amikor döntenie kell ló és gép nagy harcában, néha örök ábrázatot kap, amikor az állatok fölé hajlik, s fellázad a törzs, a puszta öregeinek törvénye ellen, elkívánkozik a gépész mellé, a lóhátról szeretne felpattanni a kerékpárra, elbűvölten nézi a körhintát, s már-már kiszakítaná magát (ahogy tette a valóságban) a puszta változhatatlannak látszó közössége alól, s mégis az utolsó akkord: megbékélés, összeolvadás marad!

"Késed szívedbe találjék", mondja az ötcsikós-ballada, s a tehénlepénymáglya lángjában lebukik a pusztai nap, néhány akkord még, mely a hangok nyelvén lezárja a képzelet ösvényét, egy pillanatnyi csend, s Mr. Holley felkattantja a villanyokat. A burnuszos marokkói arab most olyan, mint a mesék keleti fejedelme. Magas, karcsú, mint a mének, melyek pusztai végtelen szélben születtek, s tekintete olyan mély, olyan emberi, hogy szinte belefúródik Tamásba: szemben áll egymással a két ember, s az arab az első, aki mosolyog, nagyon könnyen meghajlik előtte.

- Emlékül... ennek a délutánnak emlékéül!

Egy türkizköves gyűrűt ad, melynek sárga színarany foglalatát már elkoptatta a múló idő.

Mr. Holley meghatottan áll fel. Valóban, ilyenre nem volt még az érettségi ünnepek során példa. Felold minden feszültséget, a csoportok halkan beszélnek róla, valami nagy emberi közösség érzésével ülnek teához, mindenki meghatott, a fiúk elcsendesednek, csodálkozva nézik Imrét.

Milyen Imre? Tamás a műértő szemével nézi - mint olyan embert, akinek változásáért ő, a saját személyében, belső lelkiismereti fóruma előtt felelős. Ahogy előrehajlik fekete öltönyében, nyúlánk széles vállú. Talán túl magas felsőteste s lába és dereka őrzi a pusztai ember zömökebb vonalait. Haja kicsit megsötétedett, de még mindig aranyló, ha rásüt a nap, s szeme, ha az arc mosolyba borul - majdnem ibolyakék. Mozdulatával, hangjával, arcjátékával tökéletes európai, nincs ráírva nemzetisége, senki nem olvashatná le róla, vajon Közép-, Észak- vagy Nyugat-Európa milyen fajtájából került elő. De akik a filmet most végignézték - már ugyanazokat a vonásokat látják, felfedezik a karikás ostort pattintó, Négyeskútból vizet húzó, trágyát cipelő gyerek mozdulatát abban, ahogy teát tölt, helyet kínál, megsimítja haját, átöleli valamelyik osztálytársát.

- Nagyon nagy örömet szerzett ön filmjével, nem is képzeli, milyen sokat jelent nekem... nekünk talán - mondja mosolyogva a Fülöp-szigeteki orvos, aki fiának érettségijére érkezett. - Az ön filmje után igazán fáj a szívem, hogy hasonló alkotásra még nálunk nem került sor, pedig ami a mi folklórunkat illeti...

Míg sorban beszélnek Tamással, s mindegyik a maga szűkebb hazájának varázslatai között bolyong: Imre már elkeveredik a fiúk között, s feleleveníti bojtáréletének egy-egy epizódját. Csak néha kap egy szó után - a maga pontos, előkelően intellektuális angolságában megakad: látjátok... nem tudom, ezt hogy mondják.... ezt csak az anyanyelvemen... Nevet, egy pillanatra könnybe lábad szeme. Ez Imre nagy napja.

Mr. Holley nevet:

- Kedves Imre, mint láttam, magának nem volt szüksége nyeregre. Vajon még meg tudná ülni a lovat... úgy, ahogy először, amikor nálam járt, s Abdherramánnal versenyzett?

Ez az arab fiú maradt legjobb barátja, s most fáj, hogy el kell válnia tőle. A fiúk nevetve biztatják a két barátot s riválist, s Mr. Holley vidéki lakának istállójából is elővezetnek két hátaslovat.

A pusztai embereknek felvillan a szeme. Bár már esteledik, gyorsan ruhát cserélnek, lovaglónadrágot, csizmát kapnak, s a villa mögötti szabad térségre gyűlik ki a vendéghad. Szelíd, de makacs lovak, mind a kettő ahogy felugrik, nyereg nélkül fogja át a ló két oldalát... már rég, nagyon rég nem érezte ezt az érzést... s most pillanatok kellenek hozzá, amíg megszokja, megtalálja biztonságát.

S lassanként érzi a régi ritmust, Csillagnak mondja az ismeretlen lovat. Az emlék - melyet most újból, esztendők múltán felkavar a film, hirtelen élességgel vetíti a gyermekkort. Míg ül, előrehajlik, suttog a hátasló fülébe, hátraveti magát, érzi lovas és ló mozgásának egybeolvadását, ez alatt a perc alatt végigfut vele az emlékezet: ahogy valami ismeretlen erő... vagy akarat kireppenti a puszta életéből, új vágyakat olt bele, anélkül, hogy elfeledhetné a pusztát, az eredetet.

Mr. Holley, a vendégek, osztálytársak nézik a játékot, mint akkor, amikor először került ebbe a bűvös körbe, amikor Holley először oldta fel zavarát, félénkségét azzal, hogy lóra ültette. A kör bezárul: tudja, mivel tartozik a pedagógusnak, az esztendők összeolvadnak benne, sok apró keserűség, szorongás, szűk pillanatok, percnyi örömek, sikerek, barátságok: míg uralma alá kényszeríti a névtelen lovat, melyet Csillagnak szólít, s míg az egyre engedelmesebb állat átveszi akaratát... - egy perc, bókol vele Holley előtt, s utána még három kört fut le, cövekként állítja meg ott, ahol akarja, s lepattan hátáról, szabályos mozdulattal, ahogy megköveteli az angol iskola.

Ez a búcsú s a vacsora után még egy éjszaka a vidéki otthon falai között. Reggelre ki kocsiján, ki vonaton elhagyja a vendégszerető házat, felírják egymás távoli címét, s megígérik az ötéves találkozót. Apró ajándékokat cserélnek, "majd meglátogatlak", Singapore, Lima, Surabaya, Johannesburg... A barátság hálójával egy percre még letakarják a glóbuszt, de már útra kelnek... az egyikből a Fülöp-szigeteken fogorvos lesz, a másikból marokkói törzsfőnök, dél-amerikai kávéültetvényen ellenőr, vagy bantu király.

A kis szárnyvonat állomásán várnak a csomóponthoz vivő szerelvényre. Járt-e valaha ezen az állomáson magyar? A csípős reggeli szélben ideszürkéllik a tenger. Egy oldalkocsis motorbicikli siklik le a meredek úton a part felé, két férfi és egy nő. Egy pillanat alatt belevetik magukat a szürke, dagályos tengerárba. A szél visszaveri szavukat. Mind a ketten felkapják fejüket: a szél hazai szót sodor feléjük... Kik lehetnek? Befut a vonat, ezzel a kérdéssel indulnak London s a nagy kaland felé.

A londoni szállodaszobában már két írógép pereg. Déltájt és délután leendő munkatársak, szállítók, szakértők keresik Tamást. A filmvilág tudomást szerez a készülő expedícióról, Tamás neve egybekapcsolódik a tiszta szándékok, érdekes megoldások, új törekvések filmjével, jó szándékú dilettánsok kopogtatnak be, a "szigeteken" élt nyugdíjas tisztek, állatkereskedők, misszionáriusok nem fukarkodnak a jó tanácsokkal. Néha olyan a szoba és a hall, mint a méhkas, Tamás és Imre igyekeznek rendet teremteni benne.

Csendes napok következnek, míg leszűrnek mindent, ami e sok beszédből, értesülésből, tapasztalatból adódik. Lassan kialakul a munkatársak sora. Válogathat. Közép-Európából már sorra menekülnek, szétszélednek a legjobb szakemberek. A barna árnyék rátelepszik lassan az egész kontinens szívére. Tamásban az ösztön is dolgozik, amikor sietteti az expedíció előkészítését, s hajlandó többet is áldozni, csakhogy időben minden készen legyen. Munka közben ismeri meg valójában Imrét. Titkárának szegődtette, fizetést húz a fiú, megszabta munkakörét. Milyen Imre, mint munkatárs?

- Látod - mondja egy este, amikor összerakják az aznapi iratokat -, látod, Imre, ma jó nap volt... előrementünk, sok minden tisztázódott, de egytől félek: valami kimegy a te s az én fejemből, s nincs tovább... kevés jegyzetet csinálsz. Az az érzésem, hogy sok minden csak úgy, ötletszerűen megy. Néha elragad a képzeleted, már mindent késznek látsz... nem számolsz a nehézségekkel. S ha valami nem megy úgy, ahogy képzeled, indulatosan lecsapod a tollat. Képzelet nélkül nem lehet semmire sem menni, de ezt zabolázd... nyergeld meg...

Nevetnek. A fiú elvörösödik, Tamás látja, most tusakodik magával, felelni akarna, vitatkozni, legyűri... hallgat, talán duzzog is, hogy csak ennyire becsülik lendületét? Egy perc múlva nevet, nem tudja az indulatot magában tartani:

- Ezek itt mind olyanok, mintha nyársat nyeltek volna... vagy holdkórosok. Érted: fellázadok az ellen, ahogy az itteniek kezelik a kérdéseket. Semmi nem sürgős, péntektől hétfő délig nincs semmire válasz, nem lehet semmit sem elintézni. Az idő hajt... ha nincs minden a legjobban... nem baj, ott is pótolhatjuk, Szumátrán... csak már induljunk. Nehogy...

Tamás keze a rádiógombon. Egy perc múlva mondják a híreket.

Mintha vágtatnának a gyűlő fellegekkel versenyben. Még két hét... még egy a kitűzött indulásig. Néhány nap Hágában és Amszterdamban, a holland problémák megoldására, s utána egy németalföldi hajóval útra kel a kis expedíció a kelet-indiai szigetvilág felé. Nyár közepét választják, kiszámítják az esős és száraz évszakok tropikus változását, a felvételi lehetőségeket, a bennszülöttek periódusait: mikor vetnek s mikor aratnak, mikor s mit halásznak, hogy kell számítani az állatok vonulására, szaporodására, mikor kezdődnek a törzsi ünnepek, férfi-avatás, törzsfőnök választása, ebben az évben iktatnak hagyományos folklórpompával kormányzót, most telik le a legendás alapítástól számított nagy-kör, mikor érkeznek távoli szigetekről táncosok... hogy helyezkednek el egyházi ünnepeik... Mindezt pontosan feltünteti Imre kalendáriuma, mely alapja annak a megfontolásnak: mikor induljanak... Még nyár közepe felé haladnak, így határozzák el az amszterdami indulást.

A társaságnak még egymáshoz kell szoknia. Legtöbben nem ismerik egymást, csak Tamás az összekötő kapocs, s hamarosan Imre, akit már mindenki ismer, mindenki szeret. A "magyar" biztosan, otthonosan mozog az angol s nemsokára kontinentális szárazföldön, idevaló diákok hanyag s kicsit tudatos öreges mozdulatával, azt az angolt beszéli, mely kiejtésével azonnal elárulja, hogy jobbfajta "public school"-ban végzett e jellegzetes hanghordozás gazdája. Ez pedig, mint valami sajátos tolvajnyelv, úgy fűzi össze azokat, akiknek a sors kegye megengedte, hogy ilyen, csak a "kivételesek" számára létesített intézetekben nevelkedhessenek.

Az expedíció külsőleg nem emlékeztet a pusztai film oly szerény, majdnem dilettáns kereteire. Hatalmas összegek forognak kockán, "világfilmet" készítenek, melynek sorsa már mindenütt érdekli a közönséget, de a szakembereket is. Néhány tudós, folklorista, nyelvész, botanikus csatlakozik hozzájuk, lassanként ők is beleolvadnak a szorosan vett társaságba, melyben irodalmi, néprajzi tekintély, zenetudós is akad a szorosabban vett "filmesek" mellett. A filmvázlat laza szövet, hozzá kell idomítani a helyi adottságokhoz, s csak majd ha megérkeznek Szumátrába, ott tudják eldönteni, hogy a számos változat közül melyik megoldást válasszák. Az expedíciónak külön gazdasági szakembere, adminisztrátora, fővadásza van, aki egyben állat- és növényszakértő, konyhafőnök és málhamester. Mindenkinek pár nappal hamarább be kell futnia a németalföldi kikötővárosba, ahol sor kerül az utolsó megbeszélések lebonyolítására is.

Imre másféle Tamást ismer meg. Eltűnik a csendesen magában vívódó ember, a töprengő lázadó, aki új és új megoldások lehetőségét kutatja. Mintha felnőtt volna, valóságos vezető, ezer részletkérdésben szakember, gyors és határozott. Munkatársai szeretik, mert vidám, pajtásos, ha minden jól megy, csípős megjegyzései szájról szájra szállnak, de éppúgy beismeri saját hibáját, tévedését, ha valaki figyelmezteti rá: valamit másként kellene csinálnia.

Ez a néhány amszterdami nap, a hajóra szállás előtt, csodálatos a maga izgalmával, sűrített munkaritmusával, az éjszakába nyúló megbeszélésekkel. Telefonon a világ minden részéről, még mindig új és új jelentkezők és ajánlkozók... új pénzemberek tesznek kísérletet a bekapcsolódásra, új elképzelésekkel ostromolják a vezetőket, s Tamás türelmes, mindenkivel beszél, megfontol, mérlegel, nem utasít el senkit csak úgy egyszerűen, mindig azzal a reménnyel ereszkedik szóba, hogy valami új, valami váratlan alakul ki, s ebben nem mindig csalódik.

Utolsó este. Másnap délben indul a hajó. A világ is kedvezni látszik: ólmos nyári csend borul a nemzetközi eseményekre, mintha még minden miniszterelnök, vezető, vezérkari főnök pihenőt rendelne magának - a várható zivatarok előtt. Ez a látszat, Európa utolsó néhány nyári pihenőnapja, amikor délben megfújják a holland himnuszt a fedélzeten, s elindul Szumátrába a tengerjáró hajó.

Míg etetik a felröppenő sirályokat, Imre áll a fedélzet egy beugró párkányszögletében, s nézi, miként keskenyednek az európai partok. Mindenki még a fedélzeten van, ki se csomagolták a többhetes utazásra a poggyászt, még integetnek, egy maréknyi ember, aki a hánykolódó Európa kellős közepén azért indul el, hogy a valóságnak talán csalóka mását örökítse meg a filmkockákon.

Tamás karját érzi vállán. Egy percig így nézik a tengert, amint még a partok közelében engedelmes szelíden paskolja a lapos holland partokat. Már elhallgatott a hajózenekar, feltűnnek tálcákkal a fehér kabátos hajópincérek, a legtöbben sokszor tettek az utasok közül is tengeri utat, a nagy átkelések csendes szokásai szerint alakulnak ki az asztaltársaságok, kártyapartik, fedélzeti sétapartnerek. Az egyetlen színes ember az első osztályon egy sziámi előkelőség, a többi útitárs legjava gyarmati ember, aki hosszabb szabadsága után újból visszatér a szigetekre, hogy ismét hosszú öt éven keresztül ne láthassa szerelmét, Európát.

- Sajnálod itt hagyni...?

- Te mondtad mindig, Tamás, hogy húsztól negyvenig az életben kell a kaland... Miért sajnáljam? Mire számítasz, meddig maradunk Szumátrán?

- Két esős és két száraz évszakra. De a titkos kalkulációkba még egy fél esztendőt felvettem. Soha nem megy semmi sem egészen simán. Emlékezz, amikor a pusztán egyszerre feltűntek azok a filmügynökök, akik toborozták a "katalaunumi lovasokat". Úgyis lesz majd honvágyad... de mi után?

- Olyan rég nem láttam a hazaiakat... Apám, a fiúk... a kishúgom... mindazok, akikre még emlékezem. Néhány fénykép, ez maradt belőlük. De ha sikerül a film, s amit Szumátrán meg tudok takarítani... ebből az apámnak is jut. Földet... hogy vénségére legyen neki is legalább egy kis háza, a tanyákon.

Csengetnek, ez az első hívó a közös étkezésre. A tenger sima, mindenütt vidám szó, kezdődő ismeretségek, a kényelmes s változatos utazás öröme. Gyakori a holland szó, angol, francia, spanyol keveredik egymásba, az esti táncnál már kialakul a nagy óceánjáró gőzösök nemzetközi világa, az a gondtalannak látszó, jórészt érzéseiket titkoló emberek együttese, mely kicsinyített mása a jólétnek örvendők balsejtelmektől gyötört Európájának.

Az események mintha kergetnék őket, egyre messzebbre, a nyílt tengerekre. Este a kapitányt egyre gyakrabban kéretik a rádiószobába, s a hatalmas, ősz hajú, piros arcú tengeri ember tettetett vidámságát menten észreveszik tisztjei s kedvenc asztaltársasága is. A hajóút szép és zavartalan, a kikötők tarka körforgása úgy zajlik le, ahogy szokás. Még mindenütt megfelelnek az összes útlevelek, mindenki partra szállhat, senkinek sem tiltják meg az utazást. De mindenki tudja, hogy a gondtalan, poggyásztalan hajóbeli látogatók mögé árnyékként már polgári ruhás rendőrök szegődnek, nyilvántartanak minden idegent, vigyáznak, nehogy valamelyikük végképp elhagyja a hajót, vagy arra használja fel az időt, hogy érintkezésbe lépjen valamilyen ellenséges titkosszolgálat embereivel.

Esténként táncolnak, Neptun-bált rendeznek, tréfás versenyek, tombolák, társasjátékok váltják egymást, mozielőadásokat tartanak, rögtönzött hangversenyt, melyben minden hajóbéli hírességnek szerepelnie kell. Csak éppen a férfiak tűnnek el percenként a dohányzóban, felcsavarják a rádió gombját, vagy bekopognak a hajókajütbe, ahol a rádiótiszt állítja össze - kellő óvatossággal, az idegek nyugtatása céljából - az aznapi "fedélzeti híradót" - a kabinba befutó rádiójelentésekből.

A leggyakoribb szó: "Danzig" - mely túlharsogja a szaxofonokat, pezsgődurrogást, összeverődött tenyerek hangját. A férfiak némán, összeszorított szájjal lépnek ki a rádiófülkéből, mennek vissza társaságukhoz. "Nincsen semmi érdekes", mondják, de szemük mintha rémeket látna, úgy néz bele az ismeretlenbe.

A holland kormány támogatásával indul az expedíció. Segély, tanács, szakértők - mindez a patrónusok révén, akik bíznak Tamásban. Még utazása előtt feltette előttük a kérdést: ne halasszuk-e el az egész expedíciót, míg nem tisztázódik a nemzetközi helyzet? A válasz ugyanaz volt, mint amit a hajóra kapott: Németalföld semlegességét a múlt világháborúban is tiszteletben tartották, a Királynő kormányának nincs mit félnie attól, hogy bármilyen beavatkozás megnehezíthetné saját államterületén békés polgárainak s azok érdekeltségeinek önfeláldozó munkáját. Az expedíció folytassa útját!

Imre állt mellette, amikor a rádiótiszt leszedte a távírógépről az üzenetet.

- Ön mire gondol?

- Szeretném, ha már elérnénk a holland-ázsiai vizeket. Mintha szaladnánk párhuzamosan az eseményekkel. Talán észrevették, hogy a kapitány fokozta a hajó sebességét. Három, de legalább két napot próbál megtakarítani... Gyorsítja a kikötéseket, hamarább indít. A kapitány biztosra veszi, hogy a háború kitör. Éjszakánként térképeit vizsgálja, a világháborúban az aknarakóknál szolgált, ért ehhez a csúf mesterséghez. De mindezt csak önnek mondtam, hisz látom, mi forog önnél kockán. Kérem, ne beszéljen senkinek erről. Ön is tudja, hogy a hajónak legnagyobb veszedelme, ha az utasok közt kitör a vakrémület. Talán még befutunk holland kikötőbe, mielőtt közel ér a katasztrófa... Talán... Ön ugye, nem angol? De az ifjú gentleman bizonyára...

Tamás nevet. Megmutatja a két útlevelet.

Augusztus utolsó előtti napja. Mielőtt a hajó Szumátrába érkezik, hogy onnan Jávába folytassa útját - a hajónaptár szerint meg kell rendezni a hagyományos búcsúbált. Már napokkal előtte kosztümöket készítenek, a rekkenő trópusi hőség ellenére lázas izgalom uralkodik a hajón. Mindenki az estélyről beszél, a sok unatkozó gyarmati ember egyszerre feléled, a világjárók ismerik az ilyen hajnalig tartó vigasságot - mosolyogva készülnek hozzá, ők már átestek hosszú évekkel ezelőtt az egyenlítő keresztezésekor szokásos, hagyományos keresztelőn. Mintha mindenkit hatalmába kerített volna ez a mesterkélt jókedv, előkerülnek az útiládák, bőröndök mélyéről a legszebb estélyi ruhák. A hajófodrászok reggel óta szépítenek, a fedélzeti virágárus kínálja gondosan ápolt ritka virágait: üvegcsőbe csomagolt sárga s lila orchideáit, s a többi trópusi nevezetességet.

Hagyomány szerint a kapitánynak kell megnyitnia a táncot, rendszerint olyan hölggyel, aki a hajóvállalat valamelyik főrészvényesének, igazgatójának épp utazó felesége. A magas, ősz tengeri ember kifogástalan parádés egyenruhájában mosolyogva, gondtalan vidámsággal teljesíti házigazdai tisztét, magasra emeli a pezsgőspoharat, ő mondja kissé kemény angolságával az első pohárköszöntőt Neptun isten tiszteletére, átvágja a kék szalagot, mely az első és második osztály korlátai között húzódik: ma az utastársadalom ranglétráján alacsonyabb helyen álló utasok is "megkóstolhatják" a gondtalan "elsőosztályosok" életét, végigjárhatják a fényűző szalonokat, élvezhetik a luxusbüfé ritka italait. Ez, persze, nem vonatkozik a III. osztályra - a fedélköziekre, ennek jó része kivándorló, s itt már akad színes is bőségesen - egyik kikötőből a másikba. Nem... ezekre senki sem gondol, legfeljebb annyit enged meg a kegyes szokás, hogy ingyen vörösbort kapjanak ezen az estén, előírt, sommás vacsorájukhoz.

A kapitány elvégezte szertartását, mély meghajlással s kézcsókkal köszönti táncosnőjét, egy kissé elhízott, idősebb holland dámát, amikor a rádiótiszt némán, mintha csak éppen erre sétálna, megáll a nagy szalon oldalajtajában. A kapitány odakínál neki is egy pohár pezsgőt, mind a ketten mosolyognak, majd együtt eltűnnek - mintha csak valami kedves történetet mesélne a főnök az alattvalójának - az ajtókivágásban. Tamás szeme rajtuk. Egy perc, a rádiószoba bejáratánál. A kapitány nem ment tovább. Pedig ott még szalonok nyílnak, ilyenkor barátságos mosollyal szokta behívni az előkelő vendégeket, sorban odahajlik a nevezetességek asztalához, igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy minden gondolatukat ellesi - házigazdaként. Tamás úgy áll az ajtószögletben, hogy egy tükörből látja, amint a kapitány arca a rádiószoba küszöbén megváltozik. A mosolygó, sima, kicsit kenetes, ragyogó fogú, őszes fiatal arc hirtelen árkokat kap, a homlok tele lesz ránccal, a szem kifejezésében benne ül az aggály. Keze a kilincsen, félig befordul, még nem húzza be maga után az ajtót, egy pillanatra, de Tamás szeme, mely felkutatja az emberi élet mélyebb barázdáit, s megkeresi az arcon a lélek elröppenő nyomát - tudja: valami baj van. De mi lehet? A hajógépek változatlan ritmusukban dübörögnek a mélységekben, a hajó nem vált irányt, nincs semmiféle mozgás a fedélzeten vagy a géptermekben. A legénység nyugodtan, tempósan végzi munkáját, néhány szabad félnapos matróz sétál el cigarettázva. Nem, magával a hajóval nincs semmiféle veszély... de a kapitány arca s a rádiótiszt szürke ábrázata...? A rádiótiszt szobájába persze, nem lehet belépnie idegennek, így várni kell, míg Neptun bálja kibomlik, egy szép szőke, mosolygó-barna szemű asszony fekete ruhában, egy szál orchideával, mosolyogva keresi a kapitányt: neki ígérte a keringőt, s most, amikor a zenekar egy bécsi keringőre zendít rá - nem találja sehol lovagját.

Néhány perc az egész, míg Tamás áll az ajtónyílásban, s idegeiben érzi a feszültséget. Ha a kapitány otthagyta a báltermet Neptun ünnepének gondtalan, fényes forgatagában - az nem lehet valamilyen komoly ok nélkül.

Meddig tarthat, míg újból nyílik az ajtó? A kapitány arca most átváltotta a hamuszürkét valamilyen felindulástól szinte kipattanó veresre. Egy papírlapot morzsol idegesen kezében. Ezt ismerik: radiogram a neve. Sürgöny, melyet a végtelen óceán hátán leszedett az éter hullámaiból a rádiótiszt. A kapitány órájára néz. Mintha feszülten számolna, ajka mozog, még egyszer megnézi a mutatót. Már ott áll mellette Tamás.

- Tudom, önnek el kell kerülnie minden pánikot... De láttam, hogy valami történt. Férfiak közt... mi történt?

A kapitány komoly tengeri ember, hatalmas teste most Tamás fölé emelkedik. Már-már haragosan tajtékot vetne ez az arc, elsöpörné az előtte állót, mint aki dacolni mer hatalmával, mely itt, a tenger testén életet és halált jelent... S most mégis szembenéznek. Két férfi egymás árnyékát nyeli el a tompa fényű, függönyözött kisfolyosón.

- Kérem... nehogy... hiszen érti... nem a hajóval. Itt nincs semmi baj. Máshol... a világban...

Kitárja két karját. Tamás a táviratra tekint, a kapitány egyszerre lefordítja, csak a fehér háton ütnek át a betűk

- Ön nincs itt egyedül, társasággal... Európa megbomlott, a szélén vagyunk a háborúnak. Könyökünkkel most súroljuk. Danzig... angol és francia ultimátum - ott most nappal van, míg mi itt táncolunk. Míg elfoszlanak az orchideák, uram, eldől: lesz-e hadüzenet. Mint a régi világban... szabályosan... Nincs megrohanás, mint ahogy a németek rárohantak a lengyelekre... Hajnalban... De mikor van ott hajnal? Ezt ki kell számítani a trópusokon. Érti? Ha bemegyek ezzel, kitör a pánik. Ön segítene nekem? Ön vezető. Mit tanácsol?

- Ha kitör... mi történik a hajóval?

- Lehet azonnal légitámadás... bár nem valószínű. Hollandia semleges. Háromszor is kijelentették otthon... őfelsége... a miniszterek... de mit ér ez? Ha kitör a háború... holnap vagy reggelre... ahogy számítom az órákat: nekem minél előbb el kell érnem a németalföldi gyarmatok vizeit. Ha úgy hajszolom a hajót, ahogy beledöglenek a gépeink... De ezt mindenki észreveszi... mindenki... érti?

- Ha tanácsolhatnám... kapitány úr, menjen be, mosolyogva, mondja, rossz időprognózist kapott. Forgószelek zónája van erre, ezt mindenki tudja. Ön a hajóval egy tájfun elől menekül... Azért gyorsít a hajó.

- Ön nem mondja el...?

- Nem. Tehetetlenek vagyunk. Mennyi idő, míg eléri a legközelebbi holland szigetet?

- Maximális sebességgel másfél nap. Talán megtakarítok... nyolc-kilenc órát. Ezalatt minden történhet... Ön segít?

- Miben?

- Mi bemegyünk, ketten, mosolyogva, uram. Ön szokása ellenére pezsgőt kér, megissza, talán mond néhány szót. Minden rezzenésre vigyáz. Ne engedje, hogy valakinek éjszaka eszébe jusson meghallgatni a rádiót. Pontosabban... most bemegyünk... jöjjön velem, a társalgóba. Ön látszatra babrál a gombokkal. Alul van egy kikapcsoló. Ha azt a kis tolókát balra lendíti: a készülék átváltozik hangszóró berendezéssé - tánclemezek céljára. Ezt csak a személyzet ismeri. Meg kell akadályoznia, hogy reggelig valaki ideüljön. Ön sem hallgathat.

- S holnap? Reggelig csak hét... legfeljebb nyolc óra? Megengedi, hogy én bemenjek a rádiótiszthez? Azt teszem, amit ön tanácsol... De talán többet segíthetek... mint a többiek.

- Ha megérkezünk, épen, sértetlenül... a Társaság hálája...

Tamás arca felvillan a tükörben, legyint egyet.

- Kérek egy pohár pezsgőt most én is, kapitány úr.

A csendes, majdnem árnyékszerű rendező, akit, persze, mindenki ismer a hajó fedélzetén, mosolyogva, virággal gomblyukában megy vissza a terembe. A szép szőke hölgy kissé durcásan, orchideáját igazítva néz körül, s látja Tamást a parancsnoki szobák felől.

- A kapitány...? Úgy látszik, gyenge volt a varázsom, vagy a táncosom elfelejtett már keringőzni...?

Tamás nevet. Meghajtja magát.

- A kapitány arra kért, mondjam meg: ne haragudjék, valami időjárásjelentést kapott, hirtelen számolnia kell. Ha szabadna ennél az egy táncnál helyettesítenem, míg percek múlva meg nem érkezik.

Keringőznek. Míg kígyózik a kedves bécsi valcer, míg mosolyogva beszél az erdőben nyíló vad orchideákról, melyeket most meg fognak lesni, s az aranybarna szem csillogásáról a hold trópusi sarlójával szemben... egy pillanatra végigéli egész életét. Míg keringőznek: Tamás úgy érzi, hogy végtelen szakadékok peremén lejt táncospárjával, mindenki a szakadék peremén táncol, nem ismeri a veszélyt... mosolyog.

Int Imrének. Míg kihajolnak a felső fedélzet kiugrójának peremén, beszűrődik a nagyszalonból a tánczene zaja. A hajnali harmat dús cseppjei trópusi bőséggel permetelnek: most halványodik el egészen a holdsarló, tűnnek a csillagok, az éjszakát - amilyen gyorsan jött - oly hirtelen váltja le a beköszöntő nap. Aki már két hete él a hajón, összenő vele, ismeri ritmusát, a sebességet már saját idegeinek feszültségéből tudja kiszámítani, ha figyel.

Lent a hajó dísztermében talán senki nem vette mégsem még észre, hogy az óceánjáró egyre fokozza futását, de kint, a fedélzeten, a becsapó hűs párák közt a szélben, a harmat cseppjeinek suhanásában is érezni lehet, hogy a habokon járó óriás - rohan. Mintha valami felfokozott feszültség lenne úrrá a hajón, száguldanak mellette a habok, a hajnal felderengő fényében minden tajtékos, elvillannak a hullámkörvonalak.

A kapitány megtartja hajnali sétáját a fedélzeten, végigmegy, ellenőriz, fehér kesztyűs kezével megérint egy korlátvasat: nincsen-e rajta korom? Innen, a peremről látni, amint ő is kihajlik egy percre, be a habok felé, míg megy fel a parancsnoki hídra, hogy néhány szót váltson a soros kormányossal, majd nyugtalan sétáló módjára a hajó másik oldalára siet, egy pillanatig megáll, innen nyílik a széles lépcső, bíborszőnyegével, a lépcsőtől fordul a kisfolyosó: ez vezet a rádiószobához. A hajón lassan kialusznak a Neptun-bál fényei. A virágok egy éjszaka elhervadnak, a szaxofon utolsót rikolt, a szolgálatmentes hajóstisztek is otthagyják az asztalokat. Már csak a pincérek rendezkednek. Tamás megáll Imrével a márványlépcsőnél. Szétszórt konfettik, egy földre dobott álarc, sok-sok pezsgősüveg, borfoltos asztalok, egy perc, majd bejönnek a takarítók, de ebben a pillanatban olyan sivár, olyan vigasztalan ez a habok tetején parádézó márvány táncterem a maga hivalkodó pompájával, gazdagokat csalogató díszeivel... A hajópincér meghajlik előtte:

- A kapitány kéreti, uram.

A rádiószobán túl van a kapitány két szobája. Kis fogadó, a hajó fényűző stílusában tartott álbarokk bútorokkal. A tengeri emberen nem látszik az éjszaka fáradtsága, íróasztalától áll fel, kezében papírlapok.

- Kitört...

Állnak szemben egymással. Lent zakatolnak a gépek, mintha itt jobban lehetne hallani lüktetésüket.

- Három órát már nyertem. Egyre jobban fokozzuk a sebességet. Azt remélem, hogy az első hadműveletek még nem terjeszkednek ki a trópusokra. Önt azért kérettem, hogy megkérdezzem véleményét: hogyan, milyen formában közöljem ezt az eseményt az utasokkal. Hogy megakadályozzam a hisztériát... elkerüljem a pánikot. Ön, aki...

Tamás legyint, mind a ketten tudják: mit gondol most a másik.

- Délelőtt a legtöbben aludni fognak. Nem költeném fel őket. Viszont lehet olyan az utasok között, aki azonnal ki akar szállni a legelső kikötőben, ha megtudja: kitört a háború. Hollandia semleges, az első kikötő németalföldi: talán ezzel kellene kezdeni, azt hiszem. S ha szabad tanácsolnom, ne változtasson semmit az életrenden... Talán sokszorosítson néhány sort... közölje a rádiótávirat lényegét. Ezt juttassa el mindegyik szobába. Tegye hozzá, hogy rövidebb lesz a hajóút előreláthatólag, s mikor lehet számolni a partraszállással.

- Segít a fogalmazásban?

Kattog az írógép, Imre áll a sokszorosítógép mellett, számolják... még húsz... még öt... A nedves papírlapokat összehajtják, megkezdődik a hajópincérek nesztelen körforgása, amint végigjárják a kabinokat, bekopognak, jó reggelt kívánva, s átadják borítékban a kapitány üzenetét.

A nap szikrázva tépi fel a sima tenger olajos tükrét, amikor több... egyre több ijedt arc jelenik meg, jórészt férfiak. Mintha hallgatag megegyezéssel aludni hagynák az asszonyokat, hogy szokás szerint maguk döntsenek először sorsuk felett.

Itt, az első osztályon jobbára jómódú, gazdagnak látszó emberek utaznak, akik társaságokat igazgatnak, kormányzók, bankárok, nagyvállalkozók, ültetvények urai, küldetésben utazó diplomaták vagy politikusok. Egy órával ezelőtt még mind hűvös s udvarias alkalmi útitársak voltak, anélkül, hogy bármilyen kapcsolat fűzte volna őket össze. S most egy pillanat alatt leolvad a jeges páncél, a megközelíthetetlenség önző gőgje. Ki-ki temperamentumához képest nyugodtan vagy izgatottan követeli, hogy a kapitány engedjen be minden érdeklődőt a rádiószobába, folyamatosan adják ki a jelentéseket, mindenkinek álljon rendelkezésére a géptávíró, óránként közöljék a megtett távolságot, s hogy mikorra lehet számítani az első kikötőt, ahol ki lehet szállni.

- Van-e német a hajón?

Elhangzik az első félelmes kérdés, mely olyan, mintha belehasítanának az eddig barátságosnak látszó utasseregbe. Van-e német... az első osztályon... a másodikon... a turistaosztályon, mely a "harmadikat" álcázza, a fedélközön... a kivándorlók között? Egyszerre mindenki mindenkinek gyanús lesz, alkalmi barátságok szakadnak szét, felbomlanak kártyapartik, szétszélednek az asztaltársak. A vita lehúzódik a kabinokba, ahol felverik az alvót, már mindenki a hajóújság első, még nedves számát szorongatja: aki nem ért angolul, annak szomszédja magyarázza - mi történt... milyen lépések... nevek, soha nem hallott lengyel városok, ultimátum, csapatösszevonás, követek kiutasítása, diplomaták utolsó próbálkozásai, államfők táviratai egymáshoz s a világ lelkiismeretéhez.

Jórészt középkorúak az utasok, mind emlékeznek még az "elsőre" - mely negyedszázaddal azelőtt valamilyen választóvonalat húzott keresztül az életükön. Most vereslő szemmel, tudatosan latolgatják a készülő katasztrófát. "Nincs egy cseppnyi illúzióm sem", mondja a belga bankár, aki Hongkongba indult, egy nemzetközi tárgyalásra. "Kinek lenne?" mondja szomszédja, a svéd iparmágnás, aki új kiviteli piacokat akart feltárni vállalata részére. Kezdődik a suttogó, kegyetlen társasjáték: ki a német? A hajó "semleges", de az utasok - látszólag maradéktalanul - a nácizmus ellen fordulnak. De ki ismerheti a hallgatag, egyedülálló útitársak titkát, a hajópincérek eredetét, a kivándorlók valódi nevét? Mindenki kém lehet, mindenütt rejtőzködhetnek titkos ügynökök, szabotőrök, jelzéseket adhatnak le, kabinjukban leadókat forgathatnak. Miért nem éberebb a kapitány? Van-e fegyver a hajón? Meg lehet-e akadályozni, ha az itt rejtőző nácik valamilyen felkelést terveznek, s éjnek idején akarják hatalmukba keríteni a hajót?

Vadabbnál vadabb feltevések villannak, míg rohan a hajó - a felkínált szendvicsekhez nem nyúl senki, nem kér a forró húslevesből, mellyel el akarják űzni a délelőtt unalmát, a tornaszerek s a fürdőmedence is üresen állnak, a széles első fedélzeten összeverődött utasok borús arcán valamilyen nagy megdöbbenés honol. S szétszakadtak, mindenki telve van gyanakvással, legszűkebb honfitársainak közelségét keresi, a társadalmi maszkok lehullnak az arcokról, ideges, gyors beszédű alakok cikáznak, mindenki a kapitányt lesi, de már mindenki tudja, hogy a parancsnok virrasztott egész éjszaka, most rövid pihenőt tart, hogy újból átvehesse a vezetést. A másodtiszt a parancsnoki hídon, új jelentést nem adtak ki... már másfél órája nem lehet tudni, mi történik a világ túlsó felén.

Mindenki mindenkinek gyanús: Tamás származására magyar, titkára is az, kis társaságban ezen a nyelven beszél az első operatőr. Mindez elég lenne, hogy felébressze a filmesekkel szemben a gyanakvás csíráit - viszont Tamásról a beavatottak tudják s el is mondják, hogy szabad szellem, ellensége a diktatúráknak, a mostani expedíció lényegében félig menekülés részéről, otthagyni Európát, melyet bármely pillanatban elboríthat a diktatúrák áradata.

Gyűrű keletkezik körülötte, majd egyszerre felbomlik. Ki lehet ez az ember? Kinek megbízásából utazik? Ki az a fiatal, aki árnyékként mellette áll, tökéletes angol modorral s mégis valamilyen másféle, kicsit keményebb, idegenebb arccal, mint amit angolok szoktak hordozni.

Talán ezek is kémek? Reppen fel a suttogás s tart addig, míg nem jön ki friss fehér uniformisában a kapitány, s nem megy szinte elsőnek, mosolyogva Tamáshoz, kezet szorítva vele.

- E pillanatban Hollandia békéje legerősebb fegyverünk, hölgyeim és uraim!

A kapitány nem különösebben okos ember, nem nevelték diplomatának, talán már unja is a tengert, még pár évet kell hajózni ahhoz, hogy nyugdíjba mehessen, s ápolhassa Haarlemben rózsakertjét. De régóta szolgál utasszállító hajókon, ismeri az embereket, s mindig megtalálja azt a közhelyet, mely alkalmas megnyugtatni az átlagembereket. "Hollandia békéje", mondja s sugárzik tekintete, amint a királynő képe felé tekint, mely ott függ a díszlépcső lejáratánál aranykeretében.

Már kongatnak is ebédre - a kapitány felszabadul a legerősebb ostrom alól. A napirend asztal mellé kergeti a felizgatott csoportokat, a pincérek megszokott mozdulattal tárják szét az ajtókat, kis kocsikat kezdenek görgetni a bíborszőnyegeken, melyeknek tetején kristálytálak, roskadásig színpompás előételekkel, töltenek a poharakba, az evőeszközök ezüstös zaja olvad össze a halk zsongással. A kapitány asztala kis korláttal elválasztott beugróban van, innen ráláthat a teremre. "Minden rendben", mondja a másodtisztnek, dörzsöli kezét, szeme rávillan a karórára. "Holnapután ilyenkor, ha nem lesz baj..."

Az első döbbenete mindenkinek: a világ ég. A második gondolattal már mindenki saját kis világát akarja rendezni, átcsoportosítani a rohanó események szerint dolgait. A bankárok s exportőrök utasításokat kérnek, az egész hajó most olyan, mint megriasztott méhraj, mindenki mintha azt remélné: érkezik majd egy szikratávirat, melyben az áll - az egész tévedés volt, csak nyárvég-farsangi tréfa, valójában nincs semmi... majd megint megbékélnek, lehet kötni az üzleteket... S míg ringatóznak egy percnyi illúzióban, a józanabb ész igyekszik kiutat keresni, terveket kovácsolni a zűrzavarban.

Tamás kiválasztotta a földkerekségnek talán legbékésebb kis kelet-ázsiai szigetét, itt kell felütnie sátorfáját, hogy egy két és fél éves program szerint olyan filmet forgasson, melynek már eddig is igen tetemes volt a költsége, s amelybe belevitte híveit, pártfogóit és barátait: ezt a filmet meg kell valósítani. Ez az a kötelesség, mely elől nem lehet kitérnie, s minden előre nem látott esemény, ami hátráltatja - egyenlő a katasztrófával. Ezt soha ilyen világosan, ennyire tisztán nem látja, mint ezekben a szédült órákban, amikor rohan előre a végtelen óceánon a gőzös, az utasok lemondanak délutáni álmukról, bent sűrülnek a szalonokban, sürgönyöket lesnek vagy olvasnak, várják a rádiójelentéseket, szinte hisztérikusan forgatják a készülékek gombjait. Már hét óra az előny... reggelre talán megkettőződik, a gépek csatája az egész... a tenger ellen.

Már kialakul a kép: kitől kell elkülönülni. Egy német diplomata, egy olasz tartományi kormányzó, egy behódolt osztrák hadigyáros, a birodalmi úthálózat építésének egy vezetője, két magas rangú spanyol tiszt civilben, egy szélsőjobboldali dél-amerikai pártvezér, ismeretlen misszióban. Hajnalig együtt ültek, kártyáztak, elfogadták a táncot. A dél óráitól kezdve mintha láthatatlan válaszvonalat rajzoltak volna - mindenki visszahúzódik tőlük, figyelik arckifejezésüket, szavukat, mozgásukat: feltehető ellenségek!

Mindenki már heves légi csatákkal, városok bombázásával számol az első órákban, s mintha csalódottság érzése ülne egynémely arcon - a lengyel-német háború eseményein kívül egész Európában mintha nem történnék semmi, nem lenne más az egész, mint valami hatalmas hadgyakorlat. Még ágyú nem dördült el, egy francia lapban felmerült ez a szó "drôle de guerre" - különös háború. Már nem egy hajóújságot adnak ki naponta, az alkalmi szerkesztőt berendelték állandó munkára - ahogy egy oldalnyi hír összegyűlik - már megszületik az új kiadás.

A hajó rohan, s Tamás arra gondol: máskor... más körülmények között mennyire örült volna mindenki egy vagy másfél napi megnyert időnek. Most ez a másfél nap, mely elválasztja őket a kikötéstől, tele van idegborzongató félelemmel, a rémhírek úgy szaladnak szerte, mint a kísértetek. A nagyurak leereszkednek... átsétálnak a második osztályba, van, aki a hátsó fedélzeti lépcsőn felkeresi a harmadosztályosokat is. Hátha itt többet tudnak? A kisemberek, az egyszerűek, a kivándorlók, szerencsét keresők, diákok, művészek, turisták?

Itt inkább fiatalabbak utaznak, akiknek a háború talán azonnali visszatérést, bevonulást, katonai szolgálatot... halált jelent. De itt nyoma sincs annak a hisztériának, mely megüli az aranyos szalont. Mintha nem örülnének annak, hogy a hajó lerövidíti útját, s másfél nappal hamarább fut kikötőbe. Mit csinálok ezzel a nappal? Ez ül az arcokon, amikor Tamás leér. De csendesebbek, mindenkit saját sorsa, saját problémája foglalkoztat, itt sokkal több az asszony és gyermek, akiknek sorsáról akkor is gondoskodni kell, ha a kikötőben már ott vár a katonai behívó. Csupa kis, egyéni tragédia, melyet kevés szóval, csendesen szeretnének megoldani, ha egyáltalán lehet. A kivándorlók arca nyugodt. Talán még idejében menekültek el a katasztrófa elől...

Így rohan a halálra hajszolt hajó, melynek parancsnoki hídjáról már nemcsak a tengert kémlelik, a felhőket, hanem a távoli egeket is, melyek leselkedő vadászgépeket, bombázókat rejthetnek, vagy a horizontot figyelik, s minden felfutó árnyék mögött tengeralattjáró periszkópját sejtik. Este nincs mulatság, tánc, tombola, szépségverseny. Már eddigre mindenki túl van az első megrettenés izgalmán, igyekszik a nyugodt, megbízható emberek maszkját hordani, s azt a benyomást kelteni: mint aki többet tud a távoli eseményekről, mint a többiek... Csak a távírótisztek dereka görnyed a sürgönyzáporok alatt.

Látszólag mint a boldogok szigete - úgy terült el Szumátra a nagy világégéstől távol. Nem volt semmiféle elsötétítés, légi gyakorlat, katonai behívók áradata. Csak az idegenellenőrzés szabályait szigorították meg, a partra lépőknek alaposabban megnézték okmányait, egy részüket (persze, ezek inkább a fedélközi szegények voltak) megfigyelő táborba helyezték el, ahol majd kiderül, hogy kívánatos-e ideérkezésük. A távolsággal együtt nőtt itt a nyugalom, közöny, a háború kitörésének döbbenete után ültetvényesek, irodák, exportőrök óriási új üzletekre rendezkedtek be. Hollandia semlegessége mint valami bűvös varázsszó - minden ajkon, ezt szajkózták a telefonkagylókba, amikor tengerentúllal beszéltek, ezt hirdette a kormányzó a nemzeti ünnepen tartott beszédében, erre irányult a gyarmati hatóságoknak minden igyekezete is. Persze, mindennek - épp a bennszülöttek nyugtalanabb rétegei felé volt valamelyes fenyegető éle, az a szólamok között feloldódó mondás, hogy "a holland béke - örök", s jaj annak, aki ezt megbontani igyekeznék. Ám viseljenek háborút az európai hatalmak, a kis Németalföld tudja - miként az első világháború során, a nyugati népek közül majdnem egyedül - hogyan kell megőriznie tekintélyével együtt birodalmát is. A semlegesség mint bűvös lepel takarta le Németalföldet, s óriási, csodálatos gyarmatbirodalmát - egyaránt.

Az idegeneket, persze, hűvösebben, zárkózottabban kezelték. A német tőke jelenlevő képviselői előtt becsaptak néhány ajtót, de voltak olyanok még mindig, amelyek kinyíltak előttük. Szumátra ültetvényeinek bizonyos hányadán nyugtalanító jelenségeket észleltek, a kémelhárító tisztek asztalán gyűltek a jelentések mindenféle gyanús esetekről, tengeralattjárót láttak feltűnni a szigetvilág vizein, melynek nemzetiségét nem tudta senki sem megmondani. De alapjában Szumátra langyos ködben úszott, mindenki a helyi események sodrában élt, apró örömöket hajszolt, szimatolta az új üzleti lehetőségeket. A munkanélküliek egy része keresethez jutott, míg a hajózási társaságok csökkentették egyelőre alkalmazottaik számát: a tengerek veszedelmesek lesznek, felemelik a biztosítási díjtételeket a világ nagy biztosítói, kinek lesz kedve fuvarozni, ki akar majd kedvtelésből olyan Európába utazni, ahol minden pillanatban légitámadás áldozata lehet.

Az amszterdami bankárok jóvoltából már Szumátrában várta Tamást az az összeg, mely hosszú hónapokra biztosította expedíciójának létezését. Egyelőre nem volt felhő a látóhatár peremén sem, nem kellett számítania olyanféle zökkenőre, mint amelyek annak idején pusztai filmjénél lépten-nyomon felmerültek. A gyarmati hatóságok - már csak az utasítások szerint is - udvariasan, barátságos külföldieknek járó kedvezésekkel fogadták a társaságot. Bár a vénebb gyarmati medvék dohogtak: mi van filmezni való a vadakon? S hangosan, megvetéssel ropogtatták az idegen, alig értett szót: folklór... Mire jó az? Csak arra, hogy a bennszülöttek vérszemet kapjanak, nagyobbra nőjön a szarvuk, ha látják, hogy valódi fehér ember, csapatostul - nem úgy, mint eddig, amikor csak egy-egy bolond járta a maláj falvakat - megjelenik egy kis szigeten, vagy akár Szumátra belsejében, s ott hónapokig tartó munkával, rengeteg pénzáldozattal forgat egy olyan filmet, melynek egyetlen kockája sem érdekli azokat, akik fehér bőrűek, ha talán itt is születtek a kelet-indiai szigeteken.

Néhány nap... a "különös háború" mintha megmerevítette volna a nyugati frontot, a két szemben álló ellenfél nem bántja egymás pozícióit, csak éppen Lengyelország vérzik el. De Párizs, London, Amszterdam, Róma, Brüsszel, Frankfurt - ezek az idegközpontok - a távoli európai világrendben, s míg ott nincs baj, nem füstölögnek a bombakráterek, míg csak a keletibb Európa szokott harcterein dúlnak az ütközetek - még minden baj elkerülhető, még megállítható a háború őrülete... Néhány napja, hogy tart a világégésnek kürtölt kelet-európai háború, lassan megnyugszanak Szumátrában, s a családapák éppúgy gondoskodnak hétvégi programról, vadászatokról, baráti dőzsölésekről, mint annak előtte. Az idő kellemesebbé vált, enyhe esők szántottak, majd lassan felszikkadt a föld is, közeledett az évnek az a szaka, amikor könnyű gépkocsikkal is végig lehet hajtani a trópusi utakon, a szelek felszárítják a nagy esőzések pocsolyáit, vígabb ritmus költözik a bennszülött falvakba is. Ez volt az az idő, amikor Tamás elhatározta, hogy lebonyolítva minden városi dolgát - elindul a messzeség felé.

Kota Rajaban, Észak-Szumátra fővárosában készítették elő az expedíciót. Nagy vásár és mohamedán ünnep esett erre az időre, így néhány nap múlva már több-kevesebb biztonsággal tudtak tájékozódni e nagy sziget különféle fajtái, törzsei, osztályai között. Tamás már esztendők óta foglalkozott ezzel a világgal, melynek történetét próbálta nyomon követni a régi, homályos írásokból. Tudta, hogy Plinius, az ókor legnevezetesebb utazója Taprobaneként emlékezett meg róla, s maguk az őslakók mondavilágukban egy eltűnt ősi hindu birodalom emlékét ápolták, melynek központja itt, Szumátrában lett volna. Amikor Spanyolország harcolt az iszlámmal - ide is betörtek, a maláj népek, fejedelmek birodalmából az arabok. A Próféta harcos, türelmetlen vallását hozták, s legázolták Buddha szelíd híveit s azokat a sziget belsejében élő törzseket, amelyek csak jó és rossz szellemeikben hittek.

Fejdísz, arcszín, testtartás, ruházat, a megjelenés méltósága vagy alázatossága - ezer változatot takart. Feltűntek portugál és holland félvérek, hinduk, kínaiak, görögök, perzsák, örmények. Amikor autókirándulást tettek Deliben, hogy megtekintsék a környéken levő vár- és templomromokat: megismerték a menangkabau malájokat - a sziget legősibb, legelőkelőbb fajtáját, melynek fejedelme büszkén hirdette, hogy Nagy Sándor véréből ered. Épp fiúgyermek született a fejedelmi palotában, s Tamás, Imre és az expedíció még néhány tagja este végigélte a színpompás, mesebeli városünnepet: az ódon elöltöltő ágyúk díszlövését, a fejedelmi gárda kivonulását, rabok szabadon bocsátását, papok processzióját, sok-sok kis színes plakátot - ennek a vidéknek különös nyelvén, különös írásjeleivel. Megtudták, hogy itt, ezen az ősi földön még az anyajogú törvény uralkodik. A feleség - mondták a beavatottak - úr a háznál, megmaradt saját családjának, törzsének kebelében, a férj - ha nincs saját háza - vándorolgat, s csak vendégként járhat az asszonyánál. A fejedelem családja is anyaágon tartja a vérrokonságot, a Nagy Sándor-hagyomány is innen ered. Az anyai ág legöregebb embere a Mamak - ő szabja meg, kinek-kinek mennyi jut a közösség földjéből, mely eladhatatlan, senkinek nincs joga rendelkezni fölötte. Ezek a menangkabau malájok félelmes biztonságú tengerjárók, ők küldtek gyarmatosítókat a Maláj-félszigetre, valaha hatalmas királyaik egész Közép-Szumátrán uralkodtak. Ma is gombos tetőjű, színes házaik különös előkelőséggel emelkedtek a domboldalakon, maga a fajta magasabb, arányosabb volt a többi malájnál, a battakoknál, gayosoknál, az aranybányákban dolgozó rejangoknál.

Míg tartanak az erős monszunszelek, nincs értelme elindulni Simalurra. Itt ismerkedhetnek már az őserdőkkel, az ősi, de kis települések majdnem mindenütt beleszaladnak a hegyekbe, melyeket már tropikus növényzet borít. Tamás egy kis orangután csemetét vett magának, vásárosok hozták, anyja valahol elpusztulhatott. Ritka állat volt, különös, elmélázó vonásaival, a fejlődő gyermek minden furcsaságával. Egy hét alatt kiismerte a "felnőttek" szokását, kezes, tanulékony volt, ismerte nevét, láthatólag ragaszkodott hozzájuk - furcsa módon elsősorban Imréhez, akiben mintha megérezte volna, hogy még nem választja el sok a gyermekkortól. "Adj neki nevet", s Imre tanácstalanul nézett Tamásra: furcsa felelősség egy lényt elnevezni, aki egyszer-egyszer egészen emberi mozdulatokat tesz, mintha valamit rejtegetne magában, melyet még nem tud kifejezni, mert alig ad hangot, s a hang csak morgásféle, vakkantó, síró, artikulátlan gyerekzörej. Jázon futott ki emlékezetéből, az Aranygyapjú hősei, tengerjárás, őskor, vállalkozások. Maradjon Jázon a kis orangután.

Ezek voltak a kedves játék percei. Lassan Jázon is hozzátartozott a vándorló háztartáshoz, meg lehetett szoktatni egyre-másra, összebarátkozott Tamás pusztai pulijával, melyet még Pestről hozott magával, de érezni lehetett, hogy a majom lenézi az ebet, kicsit tisztátalant lát benne, pörölve megköveteli tányérját a "felnőttek" asztalánál, velük akar mindig lenni, figyelve fordul a beszélő felé, utánozza mozdulatait, mintha segíteni akarna mindig valamiben, de persze elfelejti, milyen vállalkozásra indult, mihelyt néhány ugrást tett valami felé. Tamás nevetett.

- Kipling azt írta valahol, hogy a majmok csak abban különböznek az emberektől, hogy nincsen emlékezőtehetségük. Mindig nagy, hősi vállalkozásokra indulnak csapatostól, de mire elugranak a szomszéd ágra, már elfelejtik, mire is indultak...

Nevettek, Jázonnak megcsinálták az unalmas várakozás óráiban néhány kosztümjét, ezeket a majom büszkén cserélgette, s nyakába akasztották a világ legnevezetesebb rendjelének, az Aranygyapjúnak rézből kivágott mását, csillogó láncon, s ez Jázont a szokottnál is dölyfösebbé varázsolta. Mutogatta, ugrált, csörgette a láncot, megemelintve tollas kis barettját, melyet az expedíció tervezője régi spanyol minták szerint formált.

Így eggyel többen lettek, amikor Oleh-Leh kikötőjében behajóztak csodálatosnak ígérkező szigetük felé. E napok izgalmában mintha lassan elmosódott volna az otthon világégése, nem történt egyelőre semmi, csak angol hajók kergették a tengereken a német flotta víz feletti s víz alatti egységeit, egy-egy nagy angol csatahajó örökre lesüllyedt a tenger fenekére az otthoni vizek közelében, a háborús országok minden kazánt izzásig hevítettek, csakhogy még több fegyver kerüljön ki. De nem történt semmi, Lengyelország már nem volt többé, s mindenki arra várt, hogy tavasszal Nyugat felé tolódik el a harcok iránya - ha éppen nem kötnek közben békét, amiről egyre több szó esett a világ semlegesnek mondott nagy lapjaiban.

A holland vizeket nem zárták el, hisz nem volt egyelőre veszély, semlegességi nyilatkozatokat cseréltek, ki gondolhatta volna, hogy ez a béke, mely oly jól jövedelmez Németalföldnek s gyarmatbirodalmának - nem lesz örök.

Rohant az idő, s Tamás meteorológusok jelentéseibe, időjárási jóslatokba hajlott: mikor várható a szél csökkenése, a derült idő, a tenger viharainak csillapodása: végül egyeztették az időpontokat a kikötői hatóságokkal - kitűzték a simaluri utazás dátumát. Ez volt a legszebb néhány nap: a sürgés-forgás a kis, nagyjából jelentéktelen kikötőben, ahol rendszerint néhány bennszülött gyarmati tisztviselő, koprakereskedő száll csak fedélzetre, s a part menti hajózás kis gőzösei bonyolítják le az áruszállítást is.

A hír megelőzte őket, mert a "film", mint bűvös szó, bejárta ezeket a vidékeket is, a kikötőben is volt mozi, s az ifjabb simaluriak, akiket - ha falvak világában laktak s nem bent a bozótban - már iskolába csalogatott a holland törvény: jórészt a gyarmati igazgatás propagandaakaratából, de jártak már a szárazföldön.

Amikor utolsót füttyentett a pompás holland történelmi nevet viselő öreg gőzös, a kikötővároska népe ott szorongott, hogy lássa elhajózni az idegeneket. Jázont megtanították kendőlobogtatásra, így furcsán, törpe mód ugrálva szaladt körül a fedélzeten, el-elfeledve, mit is kell csinálnia, míg valaki nem mutatta meg újra a kendőrázást, akkor - a hirtelen eszmélés örömével lengette meg a tarka rongyot. A kis expedíció úgy indult el, hogy legalább másfél esztendőre, de esetleg kettőre is a szigeten marad, a kapcsolatot a szárazfölddel majd a heti járatok segítségével bonyolítják le, s rendelkezésre áll egy nagyobb motorcsónak is, melynek segítségével - ha nem túl viharos a tenger - rövid idő alatt elérhetik Szumátrát.

Simalur neve talán először a Royal Packet Navigation hajózási társaság plakátjain tűnt fel Tamás előtt Londonban. Csodálatos kék ég, típus szerint is izgalmasan változatos maláj arcok, kókuszpálmák, koprahegyek, hátul erdős-sziklás trópusi tájék, néhány egzotikus állat. Mindez - a plakáton - kék vizektől szelíden körülhullámzott világban, valahol - távoli Londonból nézve - a mese peremén.

A térképről olvassa, hogy a hosszú alakú sziget ötvennégy mérföldes testével Szumátra nyugati partjaival szemben húzódik el. S ahogy közelednek, plakát és térkép, útikönyvek, földrajzi beszámolók valósággá formálódnak. Pálmák integetnek a napsütésben, lilásan csillan a parti sziklák teste, sötétzöld vonulatban követik az erdők a hajót, s mintegy félkörben veszik körül a sinabangi kikötőt, mely fővárosa is a kis szigetnek. A hajóról látni már a színes tetejű, gömbdíszes házakat, a távcső úgy hozza közel, mint valamilyen mesedíszletet. Körös-körül parányi szigettenger. Mint gyöngynyakék darabjai, úgy ölelik át a napfényes Simalurt.

A hajó érkezése: a nap nagy eseménye. Ilyenkor érkezik posta, látogató, boltokba áru, az anyaszigetről visszatérő szigetbeliek. A rakodáshoz összegyűlnek a környékbeli dologtalanok, akik néhány óra alatt megkeresik, amiből egy hétig majd eltengetik életüket. Tengerészkatonák érkeznek, műszakiak, vizsgálják majd a Simalur s Szumátra közötti kábel állapotát, de feltűnnek tisztviselőábrázatok is, míg a parton felkészülnek a hagyományos vásárra, már tudják, mit keresnek a partra szálló idegenek.

Tamásékat már megelőzte a hír: még soha filmesek nem forgattak Simaluron. Amikor délután befutott a hajó Sinabang kikötőjébe, a városka apraja-nagyja ott szorongott a dombnak szaladó s a kikötő felett térnek terebélyesedő utcákon. Amikor már leeresztették a hajóhidat, a parti zenészek rázendítettek szomorú hangú, monotonnak ható zeneszerszámaikra. Még azok a gyarmati emberek is, akik nemegyszer látták ezt a képet, kihajolva a hajókorlátról, élvezték a hamisítatlan élményt.

Tamás inkább a kereskedőfajtákkal beszélgetett, mint a gyarmati hivatalnokokkal. Ezek a sok világot látott kufárok sok-sok színes, érdekes történetet tudtak, néha olyan volt a szavuk, mint valami egzotikus novella. Ha fehér emberek voltak, minden történet azzal végződött: a maláj kiszámíthatatlan, soha fehér ember nem találhatja meg gondolatvilágának gyökerét.

Néhány idevaló ember, láthatólag ültetvényes, rajongva beszélt Simalurról. Tudták, Tamás ezt keresi - így dicsérték az ősi hagyományok tisztaságát, a népviselet hamisítatlan szépségét, a mesék végtelen áradatát. De - mondta egyikük - mindez inkább az öregek világa. Már elég sok fiatal jár be Szumátrára, vagy még távolabbra... Csodálkoztak volna, ha Tamás ilyenféle szavat mond, mint: folklór, vagy anyajogú társadalom. Ők inkább valami színes maláj kocsmáról beszéltek, s arról, mit érdemes venni holnap a vásáron, kit fonnak be s hogyan a kínaiak, akik kezükben tartják simalur forgalmát.

Ám Tamás megfigyelte, hogy a legtöbb fehér ember, még a környékbeli ültetvényesek is, úgyszólván csak a kikötőt s még a kisvárost ismerik. Ami a parti peremen túl esik, ott terül el a bennszülöttek érintetlen ősvilága, oda úgyszólván sohasem teszik be lábukat. Alapjában nincs is sok keresnivalójuk: az ősbozótban élő emberek leszállítják a vadon gyümölcseit, bőröket, a hegyi patakok forró időben kiszáradt ágyában lelt féldrágaköveket. Cserébe fémholmit, italt, cserzett bőrt, néha egy-egy tűzifegyvert szereznek. Persze, itt lakik a legérdekesebb nép, mondták, de kinek van érkezése fárasztó utakra kelni, csak azért, hogy behatolhasson ezeknek a primitív embereknek világába, egy estére megtelepedjék törzsi tüzüknél.

Tamás úgy formálta kérdéseit, hogy egyre-egyre visszatért a bozótlakókra, s így egyre világosabbá vált előtte, hogy az átlagos gyarmati emberek nem sokat tudnak mindarról, amire kíváncsi - hiszen szinte szörnyűlködve hallgatták, hogy talán két esztendőre is el akarnak temetkezni ilyen isten háta mögötti szigeten, ahol igazán nincs, nem is lehet semmi "érdekes".

A partraszállás elég bonyolult művelet volt, hiszen felvevőgépeket, felszerelést s sok más kényes holmit hoztak a szigetre. A bennszülöttek legnagyobb csodálatára így maguk a "tuan"-ok, az úri módra öltözött fehér emberek cipelték fel s le a műszeres ládákat, melyeknek viaszosvászon takarójára fehérrel mázolták rá a "törékeny" szót.

Tamás megrázta az üdvözlésükre kijött félvér polgármester kezét, s néhány szó hollandtudásával megköszönte a fogadást. Innen már a városka vendégfogadójába indultak, ahol számukra szobákat foglaltak, hogy innen készítsék elő a nagy kirándulás érdemi részét, mely őket majd az ősbozótba viszi.

Imre az utolsók között ért partot, kezében meteorológiai műszerekkel, vállán egyik oldalon két fényképezőgép, másikon golyós fegyver. Ahogy egyensúlyozva lépegetett lefelé a meredek hajóhídról, mögötte Jázon, amint esetlennek látszó s mégis villámfürge mozgásával utánozni igyekezett kis gazdája minden mozgását. Tamás pulija felmordult, amikor a parti emberek nevetni s tapsolni kezdtek, Jázon vicsorított. Így kapaszkodtak fel a kikötői lépcsőn, mint valami furcsa karaván. Imre hajadonfőtt volt, a nap utolsó sugarai végigsimították haját, ettől olyan lett, mint az olvadó arany, s kék szeme mosolyogva fordult a nevetők felé, himbálta magát, mint aki iszonyú nehezen tudja csak megőrizni az egyensúlyt. A kikötő hosszú rakpartjának kőpárkányán üldögélők Imre felé fordultak, kiáltozni kezdtek, keverve hazai maláj nyelvüket hollanddal vagy egy-egy tört angol vagy portugál szóval. Legfőbb csodálatuk tárgy a Borzas volt - ilyenféle terelőpulit senki nem látott még Simaluron.

A szállóban vacsorával várták őket, a fogadós igyekezett eléjük tenni konyhája javát. Egyszerű szalmafonatos székek álltak a verandán, ide ültek ki vacsora után, hogy megtartsák az első haditanácsot. Nagyjából már mindenki kicsomagolt addigra, s estére eltűnt az a fullasztó, trópusi forróság, mely a nagy szigeten, Szumátrán belenyúlt az éjszaka első óráiba is. A kis sziget klímája sokkal kedvezőbb volt, ez egyik oka volt annak, miért választotta Simalurt Tamás. A sziget kiemelkedett a tengerből, ismeretlen volt itt a malária s a gyarmati betegségek sok egyéb fajtája is, melytől aligha tudtak szabadulni Szumátrán az európaiak.

A hosszú hetek alatt, melyeket már együtt töltöttek, kialakult az expedíció tagjai között valamilyen formákba nem öltött, de mégis katonás rend. Esténként kijelölték a másnap feladatait: ezeket Imre vezette be egy naplókönyvbe. Itt felsorolta az időpontokat, helyet, munkabeosztást, a remélhető eredményeket. A lapot Tamás látta el kézjegyével. Ily módon az ilyen feljegyzést maguk közt általában katonaszóval "parancsnak" nevezték Ha ezen túl voltak, jött a szórakozás órája, kedélyes társasággá formálódtak, a különböző nemzetiségű, korú, foglalkozású emberek között baráti hangulat bomlott ki. Ez az első itteni este különösen kedvesnek ígérkezett: oly rengeteg viszontagság, nehézség után megérkeztek arra a helyre, mely most már hónapok hosszú során át a kis társaságnak nemcsak munkaterülete, de életformája is marad. Egy cseppnyi világba hatoltak be szántszándékkal, melyet a maguk békés eszközeivel meg kell hódítaniuk.

Néhány üveg "hazai" bort hoztak magukkal. Köztük tokajit is. Aromája feloldta a nap fáradtságát, s a többiek titkos mosollyal figyelték, ahogy Tamás és Imre egymás felé lendítették poharukat, s meghatottan gyönyörködtek az ital aranyló színében. Imrének hamar fejébe szállt a nehéz bor, s halkan dúdolni kezdett... valahonnan, a mélyről előtörtek a puszta filmjének dalai, Tamás mélyebb baritonján kísérte. Cigány nem járt Simalurban, hogy elleste volna pillantásukat, de a többiek így is megérezték azt a különös, hazulról hozott testvéri ritmust, melybe a középkorú férfi éneke s a huszadik évéhez közeledő Imre világos tenorja egybeolvadt a trópusi éjszaka hullámában. Körös-körül, mintha sok-sok szentjánosbogár fénye parázslott volna, úgy villant a veranda körül állók szeme: különös, trópusi jeladás, ahogy a szembogár fel-felnyílik a hosszú pillák alól.

Időjárási szakértő, vadászmester, az operatőrök, zoológus, díszletező, laboráns - így ült testvéri közösségben ezen az éjszakán. Inkább fiatalok voltak, ám ketten már végigharcolták Tamással együtt az "első" világháborút. Amikor elszállt az ital édes köde, egyre inkább ráterelődött a szó a nagy világégésre, melyről ide csak az éter hullámain érkeztek a hírek. S Imre csodálkozva hallgatta beszédüket, melyben egyetlen szó bukkant fel egyre gyakrabban - a fenyegető árnyékú Japán. Az ázsiai helyzetnek egészen más képe alakult ki előtte, mint amit valaha, a távoli Angliában elképzelt magának.

Japán...

Ebben a pillanatban megszólalt egy síp. Először vad, borzongató melódiába kezdett, majd valami végtelen, lehangoló melódiába hullámzott át, itt érték el egymást trillaszerű hangjai, melyek olyanok voltak, mint amikor a fekete hullám csapdossa a zátonyokat. Kint, a tengeren az utolsó derengésben még imbolygott egy hosszú fatörzsből kivájt csónak, közepén halász, kezében hosszú, lándzsaszerű, háromágú szigonnyal.

Az este egyszerre szakadt le, trópusi hevességgel. Az úgynevezett paddiházak - ezek a hosszú szárú szalmával fedett, csúcsos tetejű, lábakon álló elnyúló házak, melyekben rizst tárolnak - mintha felnyúltak volna hórihorgas testükkel az égig, s valahol összeölelkeznének a pálmák, óriáskaktuszok világával, melyek mintha csak most, a sötétség kezdetével rohannának sötét rejtekükből elő.

Valaki kimondta a szót: menjünk sétálni a bennszülött városba. Mert a kikötő a maga célszerű épületeivel, hivatali helyiségeivel, bazárjával, boltjaival - levantei tájék volt, jórészt európaiak, félvérek lakóhelye, mely mögött nőtt az őserdő pereméig a "rég" város - azon a hosszú úton keresztül, mely a széles kőlapokkal kikövezett, kókuszpálmákkal sűrűn benőtt egykori "fejedelmi" palota felé vezetett. Ez abban a korban épült, amikor minden kis szigetnek még saját ura, főnöke, fejedelme volt - s a magas, szinte valószínűtlenül karcsú, hegyes tetőkben végződő házak közül kiemelkedett a palota. Széles alapokon nyugvó színes, ezermintás bennszülött épület volt, mely hármas tagozódásban, egyre keskenyebb s karcsúbb formában emelkedett felfelé, hogy végül is színes, kristálygombos csúcsban végződjék, melyet a palota előtt álló két szomorú ívlámpa fénye világított meg.

A sziget főnöke ma már, persze, nem volt más, mint a hollandok adószedője, akit évjáradék s némi hagyományos tiszteletadás illetett. A főnök öreg ember volt, közel a sírhoz - fia, aki halála után majd örökölni fogja az életjáradék felét, külországban tanult, de nem Németalföldön, hanem - ahogy ott mesélték, a kikötőben - Japánban járta a felső iskolákat. Ez szokás újabban olyan családoknál, melyek ősi eredetre tekinthetnek vissza, s maguk közt megvetik a hollandokat.

A "palota" előtt díszesen faragott kőpad húzódott. Az ívlámpa fénye ráesett a különös, magasan felkunkorodó támlára, melyen egy régi mester szerszáma véste ki az ornamentikát. A palota falán, a bejárat fölött, két, ragyogóra fényezett, keményfából faragott bálványszobor állt: stilizált arc, stilizált szakáll, szarvként magasba kunkorodó fejek - s a baloldali alak, melyet talán a bálványisten feleségének lehetett volna sejteni, szintén fából faragott, régimódi, tölcséres puskát tartott, melynek agya eltakarta a bálvány merev oroszlánlábát.

Bent, a palota kapuja mögött mintha erősödött volna az ismeretlen húros hangszerek hangja. A kapu nem európai módra nyílt, hanem mintha valami merev függönyt húztak volna szét, kétfelé - úgy támadt a rés, s ezen keresztül jött ki a beteg főnök esti díszbe öltözött felesége - palotahölgyei kíséretében. Két, égbe nyúló szarvra emlékeztető fejéket viselt, mely batikolt kendőben végződött, s ezt egy keresztrudacska metszette át, mely csillogó kis fémkarikában cifrázódott. Mindehhez egy komoly, idős asszony szomorú arca, amint maga elé néz, nincs mosoly vonásain. Széles, merev nyakkarikát viselt elefántcsontból, batikolt, merev, földig érő szoknya volt rajta, ugyanilyen vállkendő lógott le nyakáról. Hat asszony jött ki vele a palota előteréhez, ezeknek is mind szarvszerű fejékük volt, s kendőkkel gazdagon redőzött felsőköntösük merev sötét, földig érő szoknyában végződött. Az egész látvány nagyon szomorú, lehangoló volt: mintha valami gyászmenet indult volna el, s ezt a hatást még csak erősítette a monoton zene, mely mintha soha-soha nem akarna véget érni.

Körös-körül, a palota kerítésénél, melyet csodálatos fehér virágözönével borított el az idáig kúszó ősbozót - falubeliek álltak, mint akik megszokták már ezt a nyilván estéről estére ismétlődő menetet.

Az asszonyok közül egyik úrnőjéhez sietett. Mélyen, nagyon mélyen meghajlott előtte: keze a földet érintette, s derekában mintha nem lett volna csont, egészen kettéhajtott, s valamit mondhatott úrnőjének. A szomorú, komoly, öreges arc felemelkedett, egyszerre éles, sólyomszerű lett tekintete: egy pillanatra végigvillant az idehúzódó fehér társaságon, majd megállapodott Tamás arcán, mert ő állt legelöl, s mert talán éppen az ő arcában fedezhetett fel valamit, ami királyira, de ellenségre is emlékezteti, így néztek, majdnem farkasszemet, húsz-huszonöt lépésnyi távolságból Tamás és az öregasszony. Majd a sziget úrasszonya megfordult, a trópusi hangszerek ritmusával - visszafordult a palotába, s a titokzatos kapurés nesztelenül, kétoldalról egybezáródott.

Már másnap kóstolót kaptak a szigeti élet kettősségéből. A gyarmati hatóságok a kormányzóságtól kapott részletes utasítások szerint igyekeztek elősegíteni a kis expedíció útját a dzsungelvilág felé. De a szigeten áruházat tartó kínai kereskedő volt az első, aki kimondta: nem elég ennyi, itt, a vadon peremén a németalföldi kormányzó szava csak a villanyfények körzetéig, a rendőrállomásokig, a falusi elöljárókig terjed, s ami azon túl van, ott már csak az ősi, évezredes Törvény rítusa érvényesül, mely nem rendeletekből áll. Emberek, állatok, jó és rossz szellemek időtlen együttéléséből alakult, nem betűk irányítják, hanem a legendák kék köde, a vadon kegyetlen akarata.

Sem Tamás, sem Imre nem felejtette el az öregasszony arcát, amint fürkészve végignézi őket, szemtől szembe Tamással, arca merev, mozdulatlan, nem látszik rajta semmiféle indulat, s utána jelt ad, nem folytatja szokott sétáját, visszamegy a palotafertályba, a zene mintha erősödnék, szemrehányóvá válna, bizonyára azok, akik sötét szemmel figyelik az idegeneket - értik a különös húros hangszerek minden rezzenését, azoknak a nyelvén beszélnek az európai fül számára megfejthetetlen, egybeborult melódiák.

A kínai ember, akinek Szumátra szárazföldjén s a kis szigeteken számos üzlete, kontornak nevezett irodája, cégbarátja van, s aki mint valami pályáját futó bolygó szinte megállás nélkül kering ezek között a vagyonát szaporító állomások között, ott ült a fogadóban, este, lehunyt szemmel. Teáját itta, pergamensárga bőre mintha egészen áttetszővé vált volna a villanyfényben. Mosolygott, széttárta karját Tamás előtt, s kifogástalan angolsággal ajánlotta fel szolgálatait. Itt szokatlan szavakat mondott, mint: a kultúra terjedése, írástudatlanság felszámolása, harc az ópiumszívás ellen, babonák, népi hagyományok...

Imre érezte, hogy Tamást átjárja az a feszültség, melyet olyankor érez rajta, amikor valamilyen különös élmény bilincseli le. A társaság tagjai elszéledtek, legtöbbjük lefeküdt az első fárasztó nap után, s Tamás is mintha birkózott volna először a pillájára rászálló álommal. A kínai ember fázósan összefogta mellén sárga selyemköntösét, s finom ujját egészen összezárva végigsimított arcán, hosszú bajuszát rendezte, de mindig úgy, mintha ez a kéz külön életet élne a szikár testtől, szenvedélyesebbet s idegesebbet, mert erre nem tudja rákényszeríteni e különös test s arc gazdája a maga acélos nyugalmát.

- ... rosszul alszom, mióta szakítottam az ópiummal. Nagy családom van, s nem engedhetem meg magamnak, hogy három éven belül meghaljak. Még legalább tíz-tizenöt éven át kellene élnem és dolgoznom ahhoz, hogy teljesítsem azokat a kötelezettségeket, melyeket az ősi törvény ró az apára. Míg felnőnek fiaim, ellátom őket, megfigyelem, kit hová állítok, kinek milyen részt adok abból, ami módomban áll - nem szívok. Európai orvoshoz mentem, amikor fájni kezdett a májam. Ilyenkor a test belseje is elsárgul, uram. Jó orvos volt. Nem ő beszélt. Megmutatta könyveit és a színes rajzokat. Megmutatta, hol, mikor, milyen iramban közelít hozzám a halál. Mióta nem szívok, rosszul alszom. Nem könnyű megszokni a józanságot, ha az ember örvendett hosszú ideig az életét széppé tevő álmoknak. Most nem szívok... Mint mondtam, még tíz-tizenöt évig szeretnék élni így, munkában, s utána, ha fiaim ülnek helyemben, elővehetem a pipákat, melyeket elcsomagoltam, hogy ne zavarják meg a tekintetemet sem.

- Beszéljen a kettős törvényről.

- Ön megtisztel azzal, hogy az álmatlanság e nehéz órájában társamnak kínálkozik, kedves fiatal munkatársával együtt. Mint hallom, önök mind a ketten magyarok. Ha nem is vagyunk közeli rokonok, olyan az, mint egy nagy család. Ha segíthetek... Igen, ön kérdezte a kettős törvényt... Önnek tudnia kell, hogy mindennek csak akkor van igazi, maradéktalan hatása itt - ha kikerül a városokból -, ha ráteszi láthatatlan pecsétjét az a hatalom, melynek nincs neve. Tudom, ön ma elment társaival együtt a palotához, mert mondták önnek, hogy ez érdekes. Itt bent ül egy öregember, aki rövidesen meg fog halni, van felesége s egy fia és több leánya. Ha meghal az öregember, a szigetnek nem lesz már több ura, a fiúnak - a legidősebb gyermeknek - még folyósít fél összeget a gyarmati kormányzat, de már nem lesz címe sem, legfeljebb itt lakhat a palotában, mely az övé, s tarthatja a szolganépet, ha lesz neki miből. De ha akarja, mindent eladhat, elmehet utazni, vagy kimehet Amerikába. Mindig kapja, míg él, apja fél fejedelmi tiszteletdíját, s ha neki lesz fia - az ennek a felét, így rendeli egy holland törvény. Ön hallotta már ezt?

- Valaki említette a fővárosban. Bevallom, nem különösebben érdekelt...

- Lássa, uram, a gyarmatbeliek nem mindig adnak jó tanácsokat s általában nem őszinték. Pontosabban: ők Hágából rendeletet kaptak, hogy támogassák önt - ezt megteszik úgy, ahogy ezt a papírok hatalmával tehetik. De nem adnak tanácsokat, a másik törvényről...

- Ön adhat?

- Adok s veszek. Nincsenek rendőreim, nem szeretek pereskedni, a felperes, aki jussát követeli, nem szívesen látott vendég Malájföldön. Nekem ismernem kell, uram, a másik törvényt. Ön elment a palota elé, hogy megnézze egy elmúlt világ fejedelmének lakhelyét, bizonyára gondolt arra is, hogy filmre veszi őket, ezt mutogatja majd a világ mozijaiban. De ön nem tudja, hogy a fejedelem talán nem is olyan beteg, mint ahogy hirdeti a palota népe, nem is él mindenki a mesék világában, mint ahogy a gyarmati biztosok hiszik. Ebben a palotában, uram, valódi fejedelem ül, aki valódi törvényeket mond, nem szakaszokban, nem úgy, hogy kinyomtatják őket, nincsenek rendőrei és fogházai, mint a hollandoknak. De a bozót népe neki engedelmeskedik, neki hozza adóját, bőröket, néha aranyat is, ritkaságokat, drágaköveket, mert így kívánja a törvény, s a fejedelem ítél közöttük, ha két törzs valamiért összekülönbözött. S ha ő mondja: béke veled, béke lesz önnel, s ha mondja: nem kell! Mehet ön ki a törzsek közé bármiféle pecsétes írással, nem lesz békessége és nem lesz nyugalma, s nem fog sikerülni önnek semmi sem.

- Éreztem. De nem találom meg hozzá a kulcsot. Önnél van a kulcs?

- Kereskedő vagyok. Ezzel, uram, mindent megmagyarázhatok, azt is, miért nem szívom mérges pipáimat. Sok könyvet olvastam, mert szívesen lapozom a fehér emberek tudományát, s mióta nem alszom, megkedveltem azokat a könyveket is, melyeket önök úgy hívnak: regény. Sokszor találkozom ezekben a könyvekben kínaiakkal. Ha fehér ember írja, aki nem élt sokáig közöttünk - rendszerint mosolygok rajta. A kínai ember az önök világában úgy él ezekben a könyvekben, mint valami leskelődő, titokzatos, rossz szándékú szellem, aki az európaiak megrontására szövetkezik, titkos szövetségekben él, soha ki nem derülő bűnöket követ el. Mi sokkal egyszerűbbek vagyunk, nagyon egyszerűen szeretünk élni, s vágyódunk arra, hogy halálunk jó legyen. Ez minden. Talán többet tudunk itt-ott az emberi lélek titkairól, nem sietünk annyira. Sokat foglalkoztam betegségem miatt orvostudományokkal. Tudja-e ön, hogy nekünk általában alacsonyabb a vérnyomásunk? Ön kérdezte, nálam van-e a kulcs? Mintha egy regényt olvasnék...

- Bocsásson meg, nem akartam bántani, de biztos vagyok benne, hogy ön tud tanácsot adni nekem.

- A kulcs? Megnyithatom ön előtt a palota kapuját. De úgy kell odamennie, mintha csak valami különlegességet tanulmányozna, mintha ügyet sem vetne arra, hogy ennek az embernek ősei valaha a sziget fejedelmének... egyedüli urának mondták magukat. Ezt a gyarmati kormányzónak nem szabad megtudnia. Ön elmegy holnap a kerületi főnökhöz, kér ajánlólevelet a sziget névleges urához, bejelenteti magát, és így kér - legfeljebb másodmagával - bebocsáttatást. Ön ezt meg fogja kapni, s elmegy úgy, ahogy a kerületi főnök önnek javasolja. De ön csak azért juthat be, mert én megforgatom a zárban a kulcsot, s kinyitom ön előtt az ajtót. Ezt nem szabad tudnia senkinek.

- Miért teszi?

- Mondhatnám, mert ön vásárolni fog nálam. De nem ez az igazság. Úgy érzem, ön többet fog megérteni mindabból, amit lát és hall, mint azok, akik angolok, hollandok vagy amerikaiak. Vigye magával az ifjú urat. Lesz-e az életben még alkalma látni egy maláj fejedelem palotáját? De önnek egyet kell tudnia ehhez. Ha egyszer betette hozzá a lábát, mint barát, önre is kötelesek a törvények. Ha nem megy hozzá, nem kér semmit tőle, akkor önt úgy tekintik, mint a betolakodók egyikét, aki árt vagy nem árt, aszerint, hogy milyen a dolga és a természete. De ha ön szövetséget kötött a régi törvénnyel - kissé az uralmuk alatt áll. Engedelmeskednie kell, s akkor megnyílnak ön előtt a vadon útjai, engedelmesek lesznek a vadon lakói, a kígyók, a majmok, a tigrisek.

- Mi az ára?

- A fejedelmet s feleségét meg kell fizetni. Nem pénzzel, mert az még mindig több van nekik, aranyban és drágakőben, mint talán a kormányzónak. De abban, hogy hiszi: ő a sziget valódi ura. Ezért így, ilyen módon, ahogy ön juthat be, nem kerülhet színe elé sem holland, sem angol... sem francia. Ön távoli idegen, s megmutatom a fejedelemnek térképen az ön országát, mely talán kisebb mint Szumátra, nagyon régi ország, úgy olvastam, s nincs tengere, nincsenek gyarmatai. S ön megveszi tőlem azokat a portékákat, melyeket bárhol máshol megszerezhetne, én valamivel olcsóbban adom, kifogástalan minőségben, s mindig hajlandó vagyok kicserélni, ha valamire már nincs szüksége... Így akarja?

Talán ötödik csésze teáját tölti, lehunyja szemét, mosolyog. Tamás ebben a pillanatban érzi, hogy megnyerte a csatát. De van még egy kérdése.

- Ön sokat utazik. Sok emberrel beszél. Mi a véleménye a háborúról? Terjedhet-e valamilyen formában ide?

- Németekkel találkoztam. Nem voltak kereskedők. Csak annak mondták magukat. Mi megismerjük egymást a mozdulatokról, ahogy kinyitjuk egy zsák száját, lemérünk egy bálát, kiveszünk egy csipetet a rizsből vagy szegfűszegből. Ezek is értenek ehhez, de a mozdulatok, ahogy csippentenek, ahogy a szemüveget szemükre tolják, ahogy kést és villát vesznek kezükbe, elárulják előttünk mindjárt: tisztek. Senki nem tud semmit, mi következhet. Szumátra messze van, de a malakkai csatorna fontos vízi út. S emellett... talán itt ér majd össze az olló két szára, Tokiótól és Berlintől.

Tamás néz a kufárra. Lehunyja szemét, keze öntudatlanul játszik egy elefántcsontjátékkal, mely sima, hosszú nyelével talán a tilos pipára emlékezteti. Ki ez az ember?

- Mit tud róluk? A japánokról? Vannak itt?

- Csak a régiek, kevesen, akiket ismerünk. Nem kell, hogy itt legyenek. A fejedelem fia ott tanult, az ő iskoláikon. Sokat tanultak. A szigetek könnyen megértik egymást.

- De... irtózatos messze van Japán innen...

A kínai mosolyog.

- Régen messze volt egymástól Anglia és Franciaország. Ma hány perc kell a repülőgépnek, hogy megtegye az utat? De mindez csak egy rosszkedvű embernek röpke gondolata, uram. Már fáradt vagyok. Engedelmét kérem, hogy elhagyjam kedves és igen megtisztelő társaságát. Próbáljak aludni. A kulcsot megkapja a zárhoz. Holnapután... Ön mondja a gyarmati tisztviselőnek, hogy elsősorban a fejedelem palotájában levő régiségek érdeklik, azok közül szeretne válogatni s megbeszélni: mit fényképezhet le. Ez így hihető... Köszönöm, hogy meghallgatott.

Tamás hirtelen magyarra fordítja szavát. Ez ritka perc, hisz a társaság kedvéért s mert már így futnak a gondolatok, legtöbbször angolul beszélnek egymással.

- Azt hiszem, Imre, most kezd megszületni a filmem. Ki ez az ember? Ezen tűnődöm.

- Hiszel benne?

- Mint mindenkiben: igen és nem... Pontosabban - érzem, hogy többet tud, mint mi... mi összesen, s ezért hinnem kell benne. Lehet, hogy sokkal több, mint aminek mutatja magát. S lehet, hogy szándéka van velünk.

- Mintha valamilyen ismeretlen, titokzatos körbe kerültünk volna, Tamás!

- Már elszoktam attól, hogy minden lépés mindig pontosan kiszámítható. Ezért nem filmezek Hollywoodban.

- Elmegyünk a palotába?

- Talán nincs veszítenivalónk.

Imre látja, hogy Tamás lehunyt szeme mögött most jelenetek keringenek, alkonyi félfényében a semmiből kiemelkedik a tető, szobordísz, árnyékok, az öregasszony, hallja a gamelánt, megjelenik a tölcséres puskát lába közé szorító, ősi, szent faszobor.

- Szeretném látni, ha mutatná a régiségeket... Szeretném látni, vannak-e ilyenek a törzsek között? Mi lehet itt az őserdőben? Mióta élnek itt törzsek, Tamás?

A barna testű kínai cserépkanna még párolog vattaburája alatt, ahogy itt hagyta nekik maradék teáját a kufár. Ilyen kék fényű éjszakában nincs kedve egyiküknek sem lefeküdni. Lemennek a tornác aljára. A fogadós megmondta: éjszaka ne induljanak el sehova. Mindenütt veszélyes lehet, ha nem ismerik az utat. A néhány régi villamos ívlámpa fénye kialudt. Halálos csend telepszik rá a kis kikötővárosra, még egy hétig, míg nem jön hajó, néma, kihalt a kikötő. Csak a széléig mennek előre, s mégis, ez a magasról a kertre hajoló kő mellvéd olyan, mintha valami ismeretlen fekete tenger fölött állnának, mintha menne velük az áthatolhatatlan dzsungel-tengeren a hajó.

*

Az öregember félig feküdt, félig ült: egy hatalmas háncsszékben, mely félig európai minta szerint készült, félig az ősi művészet ajándékozta anyagát, díszítéseit. Nehezen lélegzett, szeme kidülledt, lábát nehezen mozgatta. Nyilvánvalóan asztmával küszködő, szívbeteg, rossz vérkeringésű idősebb ember volt, de még távol az aggastyánkortól. A szobában minden bútor alacsony volt, a szabálytalan hosszúkás, kerek végű asztalon gyógyszerek álltak: a holland patika fiolái, porai, kis dobozkái, s szeszélyes formájú, díszesen festett fapohárban csillogó, zöld színű főzet, egy levélre emlékeztető finoman csiszolt zöld kőtálacskában okkerbarna por, virágsziromra emlékeztető csontkanállal.

A kínai megmondta: őkegyelmességének szólítsák a volt fejedelmet, vigyázzanak, ne fárasszák ki nagyon, vigyenek neki ajándékokat a modern világból - egy kis kézi reflektort, villanyborotvát, ötvenszeresen nagyító mikroszkópot. Ezzel megnyerhetik kegyeit, mert a szigetfejedelem szenvedélyesen olvassa a technika csodáinak népszerű leírását, s mert járni nem tud már - ezzel szórakozik.

Kicsit törve, fátyolosan beszélt hollandul, néha elgondolkodott egy-egy szó értelmén, mintha csak önmaga lenne, magyarázta ősei nyelvén, majd felcsillanó nagy, sötét szemét ráemelte vendégeire, akik közt egy holland botanikus is volt, mert sem Tamás, sem Imre nem tudott úgy a németalföldiek nyelvén, hogy vállalkozhatott volna erre a beszélgetésre.

Egy polcocskán, mely kecses nádvesszőkből formálódott ki, mintha az erdő gyermeke lenne, nagy nyaláb népszerű folyóirat hevert, műszaki ábrákkal, orvosi műszerekkel, történelmi képekkel. Ez volt az első, amit észrevettek, míg itták fületlen csészékből a mézédes, csodálatos aromájú teát. Az első percek az ajándékok szemlélésével teltek el. Tamás azt a megoldást választotta, hogy úgy tisztelgett az öregember előtt, mintha ő lenne a szigetnek ma is egyeduralkodó fejedelme, s neki és társaságának tőle kellene engedélyt kérni arra, hogy e parányi szigetország területére expedíciót vezessen. A főnök, persze, jól tudta, hogy mindez udvariasság csupán, s a szumátrai hatóságok engedélye a döntő, enélkül senki a lábát nem teheti a szigetre - mégis elandalodott az idegenek udvariasságán, melyben nyilván utóbbi időben nem lehetett sok része.

Mosolyogva hajolt előre, amikor Tamás megnyomta a villanylámpa gombját, s a hosszú, keskeny nyél csillogó fémfejéből elővillant a fénysugár. A sugár élesen, keményen hasított be a kiszélesedő fogadószoba homályos sarkaiba, oda, ahol csak egy-egy mécsesszem fénybogara adott valami kis parázslást. Csodálatos faragott istentesten futott keresztül a kézilámpa sugara, megállt az arcon, melyen nyugalom, mosoly, kegyetlenség, szellem úgy hajlott össze, ahogy alulról vagy oldalvást futott a lehunyt szemekre a fénysugár. Minden idegen volt. A szoba formája, méretei, a tárgyak, a látogató nem tudhatta: szék-e, gomb vagy bálványfej, melyen kezét nyugtatja, valódi fegyver-e, vagy ősök hagyatéka, dísz és emlék a szanaszét heverő, cirádás, ékköves acél, miért száll fel a színes füstölőkből illatos, kobaltkék, mélyszürke vagy vöröses füst. S a szoba hátához könyvszekrény támaszkodik, szemmel láthatólag számos album, féltudományos művek, drága kiadványok, egy huszonöt kötetes angol lexikon.

- Mire kíváncsiak az idegenek szigetünkön?

Tamás néhány szóval arról beszélt, hogy nem első vállalkozása ez, amibe belefog. Megemlékezett a pusztafilmjéről, melynek egyik akkori szereplője most itt ül oldalán, mint munkatársa. Célja: megörökíteni e hagyományokban oly ősi sziget embervilágának minden szépségét, felvenni állat- és növényvilágát, zenéjét, népének táncát, valamit történetéből, s ezért nem hoz ide idegen színészeket, még Szumátráról sem - ők maguk, a törzsek emberei lesznek azok, akik a filmnek megadják hamisítatlan helyi varázsát s alapjellegét.

- Egyebet nem?

Tamás meglepetten nézett az öregemberre, amikor fáradt mosollyal lóbálta fejét, valami olyan érzése támadt, mintha nem hinne egészen neki, mintha ez csak egy réteg lenne, mely alatt ismeretlen szándékok húzódnak.

- Az én kínai barátom dicsérte önöket. Mondta: nem keselyűk, rablómadarak jöttek a szigetemre, nem rablószándékú vadakat hoztak a hajók. De ő sem tudta megmondani, mi vezethette a fehér embert, hogy nagyon sok aranyat, sok-sok dollárt és fontot fektessen be a mi forintunk mellett, s ön idejöjjön számos emberével, csak azért, hogy megismerje a mi világunkat. A fehér ember néha nem jön üres kézzel - lám, önök is drága, szívemnek örvendő ajándékokat hoztak -, de soha nem távozik üres kézzel.

Tudják-e önök, mi volt a cserjeháború... mások bozótháborúnak is mondták? Nem... Ezt el kell mondani, hogy önök megértsék - miért nem vagyunk testvérek a hollandokkal. Ez nagyon régen volt... de sok-sok éven át tartott. Kétszáz esztendeig is... még tovább. Akkor az amszterdami urak legfőbb városa, kikötője, vára a jávai Batávia volt. Ott székeltek azok az urak, akiket úgy kellett szólítani, ahogy ön engem érdemtelenül szólított. Kegyelmességek. A szájuk ezeknek az uraknak kegyes szavakkal volt telve ünnepeiken, de horgas kézzel seperték össze a pénzt. Két olyan árut ismertek, amiért mindenütt kaptak pénzt. Az egyik az ember volt, a rabszolga. A másik a fűszer. Ahhoz, hogy fűszerfákat... ültetvényeket ápoljanak, s ez csak az övék legyen, rabszolga kellett a hollandoknak, akit megláncolnak, aki nem szökik el, nem viheti el a cserjefák vesszőit, nem lophatja ki a magvakat. A fűszer... igen, fűszer... hány ember pusztult el ebbe a vadászatba, uram. Mert a jávai urak mindent kiirtottak... Féltek, hogy nekünk nagyon sok terem... mi is eladjuk, ha másnak nem, az araboknak, akik majd valahogy a fehér ember világába viszik. Olcsóbban. Ezért kipusztítottak minden olyan fát vagy cserjét, ami fűszert termett. Ha megtudták, hogy valahol kert van... ház, kis erdő... ami volt ilyenkor, uram, kiszálltak oda, katonákkal, s mindent felperzseltek. Bizony megesett, hogy az embereket is magukkal vitték Jávába. A föld népe...? Persze, hogy lopva, rejtve termeltek ott, ahol lehetett. Ha volt áruló közöttük, feladta társait a hollandoknak, jó pénzt kapott érte, ha meg nem ölték. De ezek a szegények, reszkettek egész évben, hogy nem épp akkor törnek-e rájuk hajókról a katonák, amikor már megérett a termés. S a fejedelmek...? Volt, aki kufár módjára elkötelezte magát a hollandoknak, ő maga irtotta saját népe fáit, ezért ő kapta az ezüstforintokat. Volt, aki ellenállt... Ha kimegy, hátra... a kert felőli kapuhoz, még láthat két öreg ágyút. Őseim ezzel védelmezték Simalur cserjéit... vagy másfél századdal ezelőtt. Azóta itt nem hallottak ágyúszót. Ez a cserjeháború története, kedves uram. El kellett mondanom, miért nem kedvelik itt mindenütt a hollandokat.

- Kegyelmességed elhiheti: így van. Pontosabban - a film, ha majd elkészül, bekerül a világ nagy színházaiba. Ezért nekünk fizetnek, s megtérül fáradságunk és minden kiadásunk.

Az öregember mosolygott.

- Ennyit értek én is, uram. De önöknek ez nyilván kevés, önök valamivel többet akarnak. A kínai barátom mondta: nem jött ön egyedül, hanem tudósokat hozott, akik értenek az állatokhoz, a virágokhoz, a mesékhez, a madarakhoz... Csak ennyit tudott, a többi nem volt az ő dolga. De virágot akarnának csak elvinni? Persze... persze úgy mondják, nagy áruk van az orchideáknak a fehérek országaiban, de az fázós virág, nehezen telepedik meg ott, ahol hull a hó. Vagy madarat akarnának? Ez elrepül, mire önök közelébe érnek. Még ágyúkkal sem érhetik utol... Majom van mindenütt a világon, hallom, ön is hozott egyet magával. Olajat akarnak? De hiszen akkor nem így kellene jönniük... másként, másféle gépekkel. Van-e itt olaj vagy más föld alatti drágaság a szigetemen? Nem tudom... lehet... ki lát bele a föld gyomrába. De mi nem tudjuk... Valaminek kell lennie, amit ön valójában keres. Nem mondaná meg egy öregembernek, mi az?

- A lélek... Nem tudok mást mondani.

- A lélek, tisztelt úr, ezen a szigeten s máshol is sok-sok rétegből áll, olyan nehéz megfejteni, mint Buddha arcán a mosolyt. Lehet-e, hogy önök lennének az első fehérek, akik nem akarnak semmi mást? Nem kutatnak gazdagság után, nem akarják elvinni a kincseinket? Nem akarnak templomot építeni, hogy oda hívják el fiainkat és leányainkat? Valamit akarnak, ami az őseinké volt? Olyan tárgyakat, melyeket önök egy különös szóval neveznek, amikor antikvitást... régiségeket mondanak... Talán ezt? Önök bejárják a szigetet, s ami a régi világra emlékeztet, azt akarják talán elvinni...? Távoli múzeumaikba vagy máshová... ahol ilyennel kufárkodnak, hiszen eleget olvasok róla, hogy hol itt... hol ott... felfedeztek valami halott királyt, kiásták, végigtapogatták... utána lefényképezik, éppúgy, mint önök, s aztán eladják. Néha múmiáknak hívják ezeket, s ahogy olvasom, sok-sok század óta pihennek a földben, sziklaüregekben... Önök ezt akarják?

Imre hangja szólal meg.

- Ha ilyent megnézhetnénk... Mi nem találjuk meg magunktól soha a vadonban. Bizonyosan ott vannak, akik ott élnek, ismerik. Én nagyon szeretném látni. Nincs más kívánságom, sem nekem, sem senkinek közülünk. Nem akarunk elvinni semmit. Csak amivel megajándékoznak, amit megveszünk. Egy szemernyit sem viszünk el a szigetről, amire nem mondják: lehet.

Az öregember mosolygott. Nagy csend volt, egyszerre oly hirtelen mozdulattal, melyet senki nem tételezett fel ilyen beteg emberről, kinyújtotta kezét, elkapta a villanylámpát, egy gombnyomással kicsapódott a fénysugár, s egy pillanatra bizonytalanul táncolva megállapodott Imre arcán, úgyhogy ijedten, vakultan kapta el arcát, s kezét hirtelen szeme elé emelte. Most hallották először a fejedelem nevetését. Mint aki valami sikerült cselt vetett.

- Köszönöm, fiam, ne haragudjék egy öregemberre. De látni akartam a szemét, s a világos szemeket mi csak akkor ismerjük, ha beléjük süt a napfény. Akkor tudjuk: igazat mondanak-e. Megnéztem. Kedves fiam, ön nem hazudott. A tisztelt úr úgy mondta, ön is valaha az egyszerű szolgálók fiaiból jött, de most már megismerte a világot, úgy beszéli az angolok nyelvét, mint ők maguk, mert én ezt is értem. Jó... még gondolkozom, mit tegyek. Higgyek-e önöknek, hogy valóban nem akarnak semmit hódítani, kiaknázni, termelni, zsákmányolni, mindent csak látni akarnak, s azért jöttek, mert meg akarják mutatni az én szigetem világát a fehér emberek számos országában - ha igazán csak ezt akarják, akkor megáldom önöket, s egy öregember áldása fog az ilyen fiatalokon. Menjenek, kedveseim... de kérem, hogy ne vigyenek el innen mást, mint a szívünket. Ha szépen élnek, nem igázzák le az én testvéreimet, akik mind igen-igen egyszerű emberek, és hisznek a tanácsaimban, nem lesz baj. Majd ők is eljönnek, és nézni fogják a rohanó vásznon önmagukat. Megpróbáljuk... megpróbáljuk...

Egy pillanatig várt, ivott egy korty teát, bevett egy parányi kanállal a porból, köhécselt, megkönnyebbedett.

- De vigyázni fogok önökre, s egy lépésük sem lehet, melyről elveszne hozzám a hír. Így menjenek... minden lépésüket vigyázom. Jó szándékkal, ha jót cselekednek, s veszedelemmel, ha megszegik a sziget törvényét, melyet már nagyon kevesen ismernek azok közül, akik olyan színt hordanak arcukon, mint önök. Menjenek... ha segíteni kell, míg élek...

Pillanatig kiegyenesedik.

- Míg élek, mondtam... mert kötésünk, tisztelt úr, csak addig tart. Igen... míg élek, segítem önöket, mert hiszek abban, hogy nem csinálnak rosszat, de ha meghalok... sajnos, nem érvényes a kötés. Hogy miért... ha önök okos emberek, rájönnek, miért mondtam azt. Ha meghalok, nincs közöttünk kötés... Csak így fogadhatom el az ajándékaikat...

Amikor kimennek, három-három szolga áll a lépcső két oldalán. Fojtogató, nehéz csend van, nincsenek hangszerek, szó, kutyaugatás, madárszó. Valami nehéz, sejtelmes, megmagyarázhatatlan hangulat árad minden sarokból, a ház minden szegletéből, mely úgy veszi körül a palotának nevezett lakot, mint az alkony, a maga kék libegésében, mely néha csak percekig tart, míg sötéten, majd koromfeketén lehull a trópusi éj.

A telepes rádió hozta el a vadon szélére a világ híreit. Innen tudták: még tart a "furcsa háború", még szemközt állnak egymással az ellenfelek, a francia páncélvonalban bízik Nyugat. Ám egy este, amint szórakozottan csavarja Imre a készülék gombját, egyszerre - mintha valami szörnyű jajszó hallatszanék az éteren át. A Harmadik Birodalom hadseregei megtámadták Belgiumot, s leszámoltak Hollandia semlegességével.

Itt élnek a vadonban, már hosszú hetek óta. A tudósok járják a hegyes-völgyes vidék ősbozótjait, a botanikus ritka páfrány-, majd csodálatos orchideafajtákra vadászik, a zoológus hajnaltól hajnalig figyeli a madarak vonulását, a rovarvilág változatait, vadméhek rajzását. A folklóros már bent jár mélyen a vadonbéli települések közepette, annyit már megtanult nyelvükből, hogy beszélni tud a törzsek embereivel. Ajándékokat osztanak szét, hogy eloszlassák a századokon át terjengő hitet: átkozott minden, amit ad a fehér ember, csak a rontásukra számít, ha ajándékoz.

Az öreg főnök szava nem hallik ide úgy, mint valami parancs. Inkább szelíd tanács, mesék ködébe rejtve, példabeszéd, melyet mind megértenek errefelé. Itt a sziget fejedelme még az asztmás, szívbajos öreg, s amikor leróják vadbőradóikat, hallják - fehér emberek mennek a vadonba, hogy mindezt megörökítsék a maguk különös módja szerint.

Ezen a napon, amikor Imre a soros, s ő hallgatja két fülkagylón keresztül a feljajduló óvilág híreit - Tamás sátrában bennszülött főnökök járnak, s a folklorista tolmácsol, nagy üggyel-bajjal, mert a bozótbeli emberek szava sokban különbözik a városban élő malájokétól, bár egy tő s egy eredet mind a kettő. Tamás rizspálinkával, süteményekkel kínálja őket. Ilyenhez nem jutnak soha a bozótban, tapasztalásból tudja, hogy torkosak. A csokoládé ritka ínyencfalat, a barázdás arcú, sok sebhelyes főnökök arca is felderül, ha a törékeny csokoládélapokba beleharaphatnak.

Táncokról beszélnek. Mikor lesz törzsi ünnep, s meg kell-e azt várni: nem lehet-e a bozót népét összehívni valamilyen áldomásra? A fehér embernek ünnepe van, születésének emlékét üli, nem hívhatná meg a táncosokat? Mivel lehetne megvendégelni őket? Mit kér a főnök, s mivel lehetne örömet szerezni az asszonyoknak?

A tolmács kissé akadozva fordít, a három törzsfő figyelemmel tapad ajkára, megelőznek egy-egy szót, maguk közt tamáskodnak, csapdosnak kezükkel, mosolyognak, szétfutnak, majd összehajlanak a homlokokon a ráncok, csörögnek a színes fém vagy faragott elefántcsont karikák karjukon, egyikének ujján európai pecsétgyűrű. Kitől kaphatta, hogyan került a vadonba?

Tamás próbákról beszél, a táncosok számáról, arról, van-e lány, aki szépen tudja énekelni őseik történetét... vannak-e asszonyok, akik édes énekkel folyamodnak gyermekért bálványistenükhöz? Van-e olyan ifjú legény, aki most vár arra, hogy beavassák a felnőtt vadászok és harcosok világába? Hányan járnak gyűjtögetni s mennyien vadászni, kik mennek ki a tengerre, s jönnek-e a szomszéd szigetekről valami közös nagy törzsi ünnepre látogatók? Mert ez a legnagyobb ünnep, mely úgy kezdődik, hogy díszesen festett nagy csónakokon érkezik a szomszéd sziget ifjúsága, jelképes nőrablás szertartása következik, mely már színlelt harci játék, melyben egyesül a lányok riadt menekvése, a férfiak fegyverragadása, a harc, a győzelem, a megbékélés s a lányok készülése, hogy új hazájukba illendőn menjenek. Mert ősidők óta úgy van szokásban, hogy a két sziget fiataljai a másik szigetről választanak maguknak feleséget. Valaha ez öldökléssel, harccal, cselfogásokkal tarkult, most már mindez csak a hajdaninak békés mása, bár itt is megtörténik, hogy a hadijátékoknál, színlelt viadaloknál túl hevesen szalad a nyíl, túl erősen hajítják a tompa hegyű gerelyt, túl nagyot ütnek a fabuzogányokkal a ritmus felfokozott hevében.

Fred, a folklorista irányítja a "tárgyalásokat". Kócos hajú, lángoló szemű fiatal tudós, aki gyűlöli a civilizáció életformáit, s valamilyen, szinte megmagyarázhatatlan lelkesedéssel szeretné megállítani az időt, s vele együtt rögzíteni az életformákban tükröződő törzsi hagyományt. Buzgalma odáig megy, hogy utálattal látja, s ha lehetne, el is pusztítana minden olyan tárgyat, melyet a civilizáció sodort a bennszülöttek közé, egyformán gyanakszik a dohányra, pálinkára, tűzfegyverekre, fémeszközökre s azokra az olcsó, városban, vagy vásáron szerzett textilneműekre, melyek kezdik lassan-lassan kiszorítani a férfiak cserzett vadbőr öveit, vagy a háncsköntösöket, melyeknek anyagát ősidők óta önként kínálja a vadon.

Fred úgy érzi, hogy az ajándékok, melyekkel megtisztelték a bozótok törzsi embereit - nem mindig válnak hasznukra. A késekbe, ollókba, bozótirtókba inkább belemegy, mint amikor Tamás ketyegő ébresztőórákat rak ki, zsebvillanylámpát, elemeket, papírt, színes ceruzát, gyermekjátékokat. De a törzsi emberek jóindulatára szükségük van, s minden lépést, minden mozzanatot ajándékokkal kell előkészíteni ezen a vidéken, ahol a pénznek magának nincsen túlságosan nagy becsülete.

A legnehezebb a válogatás. Azoknak a bennszülötteknek kiszemelése, akik a mese viszonylag egyszerű fonalát megértik, s képesek is lesznek eljátszani. Ezzel nagyobb vesződség lesz, több időt fognak erre szentelni, mint azokra a tömegjelenetekre, melyeken táncokat, hadijátékot, temetést, főnökavatást mutatnak be, s ahol csak az a cél, hogy élethűen, szokásaiknak mindenben megfelelően mutassák be életformájukat.

Néha vásárosok érkeznek. Ezt megtudja a vadon, s olyankor nagyon messziről vetődnek ide hatalmas batyukkal, apró, tarka teheneik s ökreik hátára pakolva az "árut" - vadbőröket, patakok medrében talált nyers féldrágaköveket, tollakat, háncsdíszeket, maguk készítette ékszert, melyet megvesz potom áron a vándorkufár, aki cserébe a városi bazáráru apró értékeit kínálja.

A vásár csodálatos bemutató, minden férfi és asszony igyekszik kiszépíteni magát a vadon törvényei szerint, reszelt fogak, rézékszerek mellett néha a sárgásbarna meztelen mellen gyönyörű jade darab himbál, vagy gyémánt ragyog a fülönfüggőkből: valami távoli ősapa csereberéjének vagy harci zsákmányának emléke.

A "filmnovellában", melyben a "cselekmény" vázlata rejlik, s a forgatókönyvben, mely ennek részletezett rendezése, jelenetről jelenetre - még sok a fehér folt. Minden aszerint alakul - milyenek a szereplők, akiket Tamás kiválaszt, itt kivételesen a drámai megoldásnak igazodnia kell a "szereplők" egyéniségéhez, külső és belső tulajdonságaihoz, beszéd-, tánc- és énekkultúrájukhoz, testi ügyességükhöz, tanulékonyságukhoz. Tamás kereken megtagadta, hogy városi, kikötőbeli malájokat hozzanak ide, s a civilizációba több nemzedéken át belekóstolt emberekkel s asszonyokkal egészítsék ki az együttest, mintegy reájuk bízzák a lendületet s a vezetést. "Ez hamis" - mondta Fred, s Tamás döntött. Csak a bozótbeli világ folklórja jöhet számba, nem lehet semmi "hamis" benne, éppúgy, mint a vadon növény- és állatvilágában.

A vásár csodálatos három nap volt, hatalmas ceibafa árnyékában, mely egy forrás felé bocsátotta óriási koronáját. Sajnos, a pálinkaivás már egy-két nemzedék óta hozzátartozott a szokott vásári ünnepségekhez, a sátor elkülönített szárnyába néhány szalmazsákot szórt le a vásáros: itt ópiumpipákat kaphatott kikészített állatbőrért cserébe a vadonlakó.

Tamás egy kis dombocskán -, szemben az óriásfával, állást épített kis szalmakunyhóban a felvevőgépnek, s a vásár előtti napon kipróbálták, állatokat hoztak arra, kutyák állták körül, a társaság majma fontoskodva lődörgött a házikó előtt, s Tamás mindenkinek megengedte, hogy belenézzen a fényképezőgép homályos tükrébe, hogy lássa a ceibafa körül szorgoskodó többieket. Egyszer-egyszer megindította a felvevőgépet is, kipróbálták az operatőrökkel együtt az árnyalatokat, bemérték a tropikus nap erősségét, s éjszaka előhívták a próbatekercseket, hogy ha megindul a vásár - már minden a lehető legtökéletesebb rendben működjék.

Hajnalban a filmesek tanyáján egy vásárbeli árus jelentkezett. Egy levelet vett elő, melynek kissé nehézkesen körmölt címbetűi bennszülött kézre vallottak. A "palotából" hozta, mondta, s várta érte a jutalmat. Míg kortyolta rizspálinkáját, Tamás a holland írástudóval betűzte együtt a főnöktől kapott írást. "Németalföld háborúban áll. Félni lehet a japánoktól. Ügyeljen minden jelre, nehogy meglepjék. Ajánlatos lenne, ha minél hamarább befejeznék a felvételeket, Szumátrán biztonságosabb. Ha valami itt történik, lehet, hogy nem tudok segíteni. Tépje el a levelet."

A rádióból Tamás kikapcsoltatta a hangszórót, csak fülhallgatókkal lesték a híreket, melyek aggasztók, leverőek voltak, s ugyanakkor neki minden szabad órájára, szabad gondolatára szüksége volt, hogy élete nagy filmjét megalkossa. Sietni? Amikor egyelőre még mindig csak a "nyersanyagot" gyűjti össze, vásárt fényképez, minden beállítás nélküli sokadalmat, úgy, ahogy szokásos, s ahogy ezt megrögzítette a hagyomány. A levél hozója szép jutalmat kapott, s Tamás ott állt a baljós hírrel, melyben nem volt semmiféle határozott figyelmeztetés, csak amolyan öreges, aggályos óvás, mint ami illik beteg és öreg bölcsekhez. Japánok? A térképet kell csak nézni, egyenesen nevetséges, hogy az ázsiai földrész egyik végéből úgyszólván a másik végébe eljuthassanak. Hol van ez az európai távolságoktól...? S Japán még egyelőre semleges, bár baráti s talán titkos szerződések is kötik Németországhoz, diplomatái egyre lenézőbben beszélnek az angolokról, s egyre inkább magasztalják a nyers erőszak barna seregeit.

A vásár tart. Hozzá kell szokni a fülsiketítő lármához, mely zenét és ritmust összekever, az alkudozások magas fejhangok zűrzavarában folynak le, a legélénkebb taglejtésekkel, hiszen a vásárosok jó része nem érti a bozótbeliek külön nyelvét. A városból jött el sokgombos, félvér öreg vásártiszt, akinek majd be kell hajtania a "helypénzt" a királynő nevében, hatalmas napernyő alatt pipázik, kövér testén meglazítja az egyenruhát, s zubbonyát kigombolva húz nagyokat a hűtött sörből, mellyel Tamás konyhafőnöke látja el. Ez az ember elmond egyet-mást a városokból szivárgó hírekből. Az anyaország letiporva, az uralkodónő Angliába menekült, a holland-indiai szigetek koronáján az utolsó gyöngyök, s lehet, hogy ő maga eljön ide, hű alattvalóihoz. De hűek lesznek-e az alattvalók, s nem használják-e ki az alkalmat arra, hogy lerázzák magukról a gyarmati igát? Még tart a holland kötelék, még vannak csapatok, a kormányzóknak rendőreik, harci kocsijaik, vannak tisztek, akik alkalmasak a gyarmati hadviselés vezetésére. A félvér szivarozik s iszik, sárgáspiros arcán egyre erősebbek a sör serkentette foltok, szuszog, édes vaníliavirágot szagol. Ő az egyetlen ezen a vásáron s ebben a pillanatban, aki a királynő képét viseli.

A lencse megörökíti a sokaságot, s a rettenetes zajban gyakran csak a néma felvevő berreg; a "hang" beállítása, keverése ebben a fülsiketítő vásári zenebonában csak ritkán sikerül úgy, ahogy az operatőrök szeretnék. De néha, csendesebb s lankadtabb pillanatokban felhangzik a "most", s a gépek zöreje ilyenkor pillanatokra beleszivárog a nagy együttesbe. Már senki sem fél tőlük, nem bántják őket, nem akarják megrohanni a filmeseket. A vásárosok s a félvérek tanácsára a fehér emberek lehetőleg nem elegyednek bele a vásárba, kímélnek mindenfajta érzékenységet, a szokatlan italoktól részegedettek lobbanását. Hiszen néhány nemzedékkel ezelőtt ezek jó része még emberevő volt: a harcban elejtett vagy elfogott ellenség húsa volt a férfiak lakomájának legritkább, "erőt adó" fogása.

A kis telep behúzódik az árnyékosba. Botanikusuk néhány nappal ezelőtt találta egy kis pásztorfiú jóvoltából az ősbozót parányi tisztásán, kápráztató illatfelhők közepette a "Rafflesia Arnoldi"-t, a világ legnagyobb virágát: a botanikus megmámorosodott az átható, majdnem mérgező erejű illattól, mely ebből a méteres átmérőjű, fehér foltokkal díszített, sápadtvörös óriás kehelyből árad. A csodálatos virágparádé néhány napig tart csak - aki látja, soha az életében nem felejtheti el. Nagyon-nagyon ritka, a városokhoz közelebb eső őserdőkben úgyszólván soha nem lelhető fel, s a bozót népe különös tisztelettel, a Jó Szellemnek kijáró áhítattal veszi körül. Nincs vesztegetni való idő - motorbicikli-testre szerelik a felvevőgépet, s megindulnak elöl a helybeliek, akik bozótkéseikkel ösvényt nyitnak a lassan, óvatosan terelgetett gép számára, s külön ajándékporciókkal erősítik fogadkozásukat: a gép nem árt a virágnak, nem fonnyasztja el, nem kergeti el a vöröses kehelyben rejtőző démonokat s tündéreket - nem, senkinek sem történik semmiféle baja. A pásztorfiú büszkén áll a virág hátterében: vadonatúj trópusi sisak van rajta s amolyan cserkésznadrág: ez volt jutalma, hogy nyomra vezetett. Szorgalmasan dolgoznak a bozótirtó kések, hisz oly szélesre kell tágítani a kis tisztást, hogy a gép lencséje befoghassa ezt az egzotikus bozótbeli csodát. Szerencse: a bennszülöttek időközben már megbarátkoztak a géppel, senki sem tapasztalt semmi ármányt, mióta ott élnek a filmesek körükben, sok-sok ajándék válik törzsi vagyonná. Míg Tamás utasítása szerint a gép háta mögött helyezkednek el, néhányan szétszélednek a bozótban, volt közülük nyilván nem egy, aki nem járt még a vadonnak ezen a részén.

Imre vette észre először. A fiú, aki büszkén hordja trópusi sisakját, s attól talán élete árán sem akarna megválni, s talán valahogy most ezzel az egy, játékos ajándékkal mintha kiválna az ősi, mozdulatlan törzsi életből, visszakúszik mellé. Ez a fiú vonzódik Imréhez, érzi: ő a legfiatalabb valamennyi fehér ember között, talán majdnem gyermek, pedig a tuanoknak nincs koruk. S Imre is, ahogy nézi s látja napról napra való közeledését, a szemében a belső értelem villanó tüzét - megkedveli. Először a tudat mélyén, majd majdnem játékosan - Tamás előtt is - sorsuk hasonlóságára utal. Mindkettőjüket a nyugtalanító lencse zavarta meg az ősi, időtlen ritmusban, s kivetette valahová... egy olyan pályára, melynek íveit senki sem ismerheti. S ez a fiú, akinek nevét nem tudná leírni, valami ilyenféle hangzás szerint, mint K'nam - megrázza ujját, s a bozót felé mutat. Sebesen, halkan beszél, mint aki titkokat morzsol, s csak szeme fehérjének fordulása jelzi megdöbbenését vagy csodálkozását. Imre szól Tamásnak: a fiú valamit mutatni akar.

Ketten mennek - inkább kúsznak. Itt nem járt talán soha ember, ez a sziget legvadonabb, legelnagyoltabb része. Sűrű folyondárok, ezeresztendős, kidőlt fák reves omladékhalmaira költözött óriáshangya-világ, páfrányok, egy-egy helyen olyan áthatolhatatlan zöld függöny, mintha köd ereszkednék szemére, teljes homályba borul minden. De K'nam ismeri már a járást, hisz behunyt szemmel is biztosan vezet, csak folyton kalapjához kap, melynek nem elég szoros az állszíja. A bozót sűrűsége kissé oldódik. Ahogy Imre látja, itt valami szörnyű forgószél gyökerestül csavart ki ősfákat. A szél erejét s irányát mutatja: mintha valami égi fegyver sorozata tarolta volna őket le, egymás felett, egy irányban feküsznek. A vadonbeli katasztrófa alig néhány éves lehet, mert az új növényzet, a folyondárok kúszó világa, a feltörő aljflóra, az óriás dudva csak most kezd uralkodni rajta, s még nem erős ahhoz, hogy be ne engedje a napfényt, mely a hatalmas, harminc-negyven méter magasságú fák közt foltosan érkezik az indák szűrőjén át.

K'nam vezeti, s Imre hol térden, hol csúszva, hol lábon, ereje megfeszítésével kúszik utána, figyelve, el ne veszítse a kapcsolatot, hiszen a fiú a bozótban születettek biztonságával használja ki a féltenyérnyi kúszólehetőségeket, átsiklik a liánok karvastagságú kötelékei között, valamilyen sziszegéssel tarkított monoton torokhanggal riasztja el a bozót apróbb lényeit, s mire Imre odaér, ahol perccel előtte járt a kisfiú, már majdnem ösvénynek nevezhető csapás van, melyet csak annyira kell szélesíteni, amennyivel Imre teste vastagabb a maláj fiúénál.

S mintha újból erősödne a derengés. Valami foltos, hullámzó fény kering, ahogy beesik a fák koronái közötti réseken. Már hallja a fiú lihegését, közvetlen közelről. Kis domb ez, amire felkapaszkodott K'nam - fehér sisakja jó útjelző. Lihegve, karmolt, piszkos tenyérrel, ahogy kúszásában szennyezte, horzsolta az erdő, úgy megy utána, fel a dombocskára.

A fiú néz valamit a földön. Mintha erdei állat lenne, mely les s szimatol jelek után - a fiú cimpája tágul, szeme csillog, látja rajta Imre: ezért hívta... ezért vezette ide. De ahogy felér a dombocskára - az oldalt rézsútosan lejtő erdőhullámokon keresztül valami nagyobb, kékesebb csillámlás árad szét, mintha a zöld végtelen árnyalatait valamilyen csodálatos bő, kékes, azurszínű lepel fogná össze. Innen légvonalban is néhány kődobásnyira tengerpart!

K'nam elkapja kezét, odahúzza. Az őspázsit egy helyen megszakadozott, talán valamilyen régi, elpusztult hangyavilág marta fel humuszát... a szokatlan laza, meztelen földben egy cipő nyoma: kis láb, feltűnő kis láb európai méretekhez, de a cipő mégis bakancsszerű, szegekkel, pontosan, lenyomatban. Imrében feléled a gyermekkori ösztön: kutatni, cserkészni, nyomra jutni. Most ő fekszik hasra, s kúszva igyekszik követni - visszafelé - a láb útját. Néhány szót beszél már a törzs nyelvén, a legszükségesebbeket, így tudja kérdezni a fiútól: hány napos? K'nam ingatja fejét, lehunyja szemét, még egyszer szimatol, megszagolja körülötte, mellette a földet s a vadfüveket. Feldugja hirtelen kezét, s gyermekmódra habozva baljával lenyomja két szélső ujját. Marad három. Mondja a "három" szót, szegényes nyelvi kincsük számításának alapját, s hogy Imre megértse, háromszor behunyja szemét s színleli az alvást. Három nap, három éjszaka.

Kúsznak. A kis iránytű, mely játékként húzódik meg a trópusi ing zsebében, most mindennél alkalmasabb jószág: kijelöli a világtájakat vele. Még többet lát; itt még nem tudott a száraz napok alatt felocsúdni a bozótos a láb tiprásától, amott egy sarok - kis sarok - rajza, egy méterre kimarad, mintha csak szökellne, utána előtűnik. Az erdő egészen lehúzódik, úgy látszik, a tengerpartig. Most apály van, tehát a kavicsos-kagylós partrész, melyet órák múlva befed a dagály, most meztelenül húzódik, s itt is látni egy-egy benyomott kő formáján, hogy ránehezedő test súlya torzította, s egy bevágáson, hogy itt csónak kötött ki: orra nekiszaladt az omladékos partnak, de épp csak horzsolta. Nem venné észre senki, ha nem ezt kutatná feltett szándékkal.

Imre hirtelen megáll. A lépések pontosan elvezetnek a domb tetejéről a tenger partjáig, mely erre alig lehet hosszabb, mint százötven méter... igen, ez a legközelebbi út a tengerhez a domb hátáról, amerre jöhetett a titokzatos kis bakancs. S ha jöhetett, még itt is lehet, s ha itt lehet - talán les is, figyeli... s mert felfedte titkát, akkor... Mindez egy pillanat dolga, míg elönti homlokát a verejték, s keze már önkéntelenül pisztolytáskájához kap, hisz a bozótban nem járhatnak fegyvertelenül. De a fiú mosolyog, mond valamit, majd mutatja a messzeséget, mintha nyugtatná: nincs itt... nincs senki itt... elmentek... Honnét tudja? Érzi-e, a vadon szagába nem vegyül idegen szaga? Mint az erdei állatok? Mosolyog, megint a tenger felé mutat, s jelzi azt a horpadást, amit a csónakorr vájt az apályban kiálló partszegélybe.

De miért hívta a fiú? S mit jelenthet az a furcsa lábnyomsorozat, mely a dombocska tetejénél megszűnik, nem vezet tovább? El kellett valamire szánnia magát. A felvételek folynak az óriás virágnál, s Tamás nyilván keresi már. Ezt a helyet pedig a fiú nélkül még egyszer nem lenne könnyű megtalálni a bozóton át. Nézi: nincsen-e valamilyen drót vagy huzal lefektetve, de ennek nem találja nyomát. Hirtelen ötlettől sarkallva a dombtetőn hasra fekszik, egészen közelről vizsgálja a lábnyomot, keresve párját. De ott már fű volt, itt aligha lehet felfedezni, merre helyezkedett el a másik láb. Nézi a vakondtúráshoz hasonló földet, mely mintha váratlanul megszakítaná a természet rendjét. Kikapja kését, s ránéz a fiúra. K'nam komolyan bólint, lefelé mutat. Túrni kezd, keze, mely gyermekkorban megszokta az ásó játékát, ösztönébe sugározza - ez bolygatott föld, nem szűz. Ahogy óvatosan lejjebb s lejjebb jut, ameddig a penge engedi - mintha látná is itt-ott ásás nyomát. Tíz... tizenöt... húsz centiméternyire jut, még mindig nem a háborítatlan földréteg! Két kezével kapar, mert már a kés itt gyenge szerszám, ásója nincs, s érzi, hogy nyitjára kell jönnie ennek a titoknak.

A kéz mintha hű vezető lenne, lapátol, simít, tapint. Az üregben érzi, hogy most lefelé keményedik a környező őstalaj, márgás csíkok szaladnak, kavicsok. Újból a kést! Egy percnyi játéka van csak, s már koppan egy fémes felületen. Megborzong. Első gondolata: lőszerraktárt fedezett fel, melyet talán kalózok ástak ide el. De az ősbozót körös-körül érintetlen, csak egy láb helye látszik, csak egyetlen üregecskét fedett fel, s nincs nyoma sem, semmiféle kiszélesedésnek vagy alagútnak. Nagyon óvatosan, leheletsimán tapogatja körül a tárgyat. Egyszerű bádogdoboznak érzi, amelyet még nem bontottak fel. A késsel körülhatárolja, egy-egy pillantást vet a fiúra, aki feszült figyelemmel nézi munkáját. A fiú ilyenkor szaporán beszél, ebből arra következtet, hogy "ő is így gondolja". Kifullad, mert gyorsan kell ásnia, mint aki mégis valamilyen meglepetéstől tartogat. Maga elé teszi revolverét, hogy bármikor előkaphassa, egyetlen gyanús rezzenésre, nem törődve a fiúval, aki újból mutatja az "elment" jelet.

Igen, közönséges bádogdoboz, egészen könnyű a kézben. Bizonyos, hogy nincs robbanóanyag vagy lőpor benne. Tetejét lehorganyozták. Nincs idő és szerszám ahhoz, hogy a doboz sérelme nélkül bontsa fel. Leás a késsel még mélyebbre, nem kezdődik-e új réteg, vagy nem érez nyílást, torkot vagy lépcsőt... nincsen-e összefüggése az üregnek valami mással? De kés és kéz mindenütt csak a kissé márgás, soha meg nem művelt őstalajba ütközik.

Döntenie kell. A doboz nyitját majd megállapítják a férfiak, de neki azt ide vissza kell esetleg hoznia, talán úgy, hogy soha ne lássa senki: valaha megbolygatták. Nézi - hagyott-e nyomot saját lába? Feltűnhet-e valakinek, aki ma vagy holnap visszalopózik? Mit csináljon a kihányt földdel? Ha visszahozza a dobozt, újból kell ásnia. Mégis amellett dönt, hogy nagy gyorsan behányja a földet, hogy legalább "látszólag" ne tűnhessék fel semmi sem. Óráját nézi. Már másfél óra, hogy elhagyta Tamásékat. Ha nem jön gyorsan, bizonyosan keresésére indulnak. K'nam-nak jelzi: sietni. A fiú csodálkozva néz rá, de amikor látja, zsebében a doboz - elmosolyodik, csóválja fejét. Milyen jelet adhatnak a bennszülöttek arra: nem beszélni! Hallgatni! Érti-e a fiú, ha szája elé teszi ujját? Próbálja mimikával s hirtelen elvágott beszéddel jelezni szándékát. A fiú ráncolja előreugró homlokán a bőrt, nagyon-nagyon komolyan néz rá, majd mint aki megérti, elneveti magát, táncolni kezd. Mit adjon hirtelen neki? Szép zsebkése van, ezt sajnálja, de hoztak magukkal ajándék bicskákat. Mutatja, s ahogy tudja, mondja: kapsz... kapsz... A fiú megérti, szeme egyszerre könnyben úszik az örömtől.

Kezdődik a visszacsúszás, ezek a legforróbb délelőtti órák, amikor a nap mintha megállana a horizonton, ide, az őserdőbe nem süt be, csak a hőség terpeszkedik el, fulladásig. Vissza könnyebb, hiszen K'nam ismeri pontosan az utat, minden hajlást, arra is ügyel, hogy most már ne törjenek indákat, gondosan széttördeli a bozótkés metszette ágakat, hogy inkább állat útját sejtesse, mint emberi csapást, így lassabb, de Imre is érzi - a fiúnak igaza van, ha igyekszik az ismeretlen veszély láttára elsimítani minden áruló jelet.

Egy óra, amikor visszaérkeznek. A kis expedíció épp szóváltásban áll a törzsi emberekkel - indulni akarnak Imre keresésére, s azok nyilván azt bizonygatják - a fiú ügyes, derék erdőjáró, ha vezeti a tuant, nem lesz baj. Imrének fel kell készülnie, hogy valamit mondjon, ami hihető ürügy, miért volt kettőjüknek ez a titkos kis expedíciója.

- Nem találtuk meg a másik virágot... már elvirult... - Mint aki bosszankodást színlel, odamegy Tamáshoz, elnézését kéri. Az expedíció vezetője most majdnem hadiparancsnok, ilyenkor keményen beszél. Angolul feddi meg, máskor elő ne forduljon, s utána, mint akinek elszállt aggodalma, megöleli. Imre ezalatt a fülébe súgja magyarul: "Nagyon fontos beszédem van veled."

Itt nemcsak a bennszülöttek, de egymás között is idegenek, így mindenki ura szavának s arcvonásainak. Tamásnak szeme se rezzen, s mintha kissé sokallaná a kisfiú jutalmát, lóbázza az ajándék bicskát, melyből mindig egy-két darabot magánál hord. A fiú áhítattal, sóvárogva nézi, Tamás magához inti a kisfiút, s mélyen szemébe néz, léleklátó tekintettel, melytől megrezzentek a pusztán még a legöregebb számadók is. Megsimogatja a gyerek arcát, töredékes maláj szóval mond neki valamit. Utána leoldja saját zsinórját, mely kését tartja, a fiú nyakába veti, s a végén levő karikát beakasztja a zsebkés csattanójába.

A csodálatos virág észrevétlenül fonnyadni kezdett. A húsvörös erek a kehely mélységében halványabbak, téglaszínűek lettek, az óriás szirmok duzzadt teltségét felváltotta a hervadás. Még néhány óra - hajnalra, reggelre már eltűnik az őserdő ritka csodája. De a gép - ha sikerült - megőrizte a nyílás legszebb óráinak varázsát, mindnyájan tudták: a kisfiú jóvoltából váratlan szépségű "epizódhoz" jutottak, mely a filmen kívül is, mint önálló dokumentum bizonyítja majd munkájuk értékét.

Így vidáman, jókedvűen küzdötték magukat a pihenés nélküli, trópusi nap után vissza szállásukra, ilyenkor - a feszültségek, fáradtság, felfokozott munka után - jönnek a kedvesebbik órák, kötetlen megbeszélések, az alkonyi s esti pihenés öröme. Szakácsuk már elkészült a vacsorával, s mindenkinek kijárt a friss, hűsítő ital. Tamás bevonult a sötétkamrába, hivatta Imrét, ebben nem volt semmi különös, hisz mindenki ismerte Tamás szinte féktelen munkabírását, képességét, hogy a legfárasztóbb nap után - ha kedve tartja - végigdolgozza az egész éjszakát.

Imre letette a dobozt. Oly jól ismerték egymást, hogy néhány szó elég volt: Tamás ebből, s a fiú arcjátékából talán még gyorsabban, mint a beszédből, megértette mi történt. A doboz könnyű volt, semmi nem mutatta, hogy valami baljós töltet rejlenek benne. Viszont fedelét gondosan leólmozták, így az a benyomás lehetett, hogy valamilyen értéket rejt. Hogyan lehet elérni a kettős célt: megtudni, mi rejlik belsejében, s lehetőleg elkerülni minden sérülést - ha visszateszik helyére. Egyikük sem került még hasonló problémával szembe. Tamás halkan szólt, hívja be a vadászmestert s a botanikus szakértőt, mindketten szolgáltak a gyarmati hadseregekben.

Kissé kelletlenül jöttek, hiszen kialakult szokásuk szerint lehetőleg este a "főnök" már nem adott új megbízást a fáradságos nap után. De ahogy beléptek a sötétkamrába (ez volt a kis telepnek leginkább elszigetelt része), a tompa, inkább irányjelző körték derengő fényében is olvasták az árnyékokat. Tamás laboratóriumi gumikesztyűvel fogta a bádogdobozt, hogy ne sértse, s ne zavarja a rajta levő esetleges ujjnyomokat. Most négy férfi hajolt a titokzatos tárgy felé, bekapcsoltak egy erős sugarú körtét, s mindenki kezében nagyítóüveg villogott. A dobozka alján közönséges szemmel úgyszólván észrevehetetlen védjegy. Egy yokohamai japán gyár angol nyelvű préselt jele.

Egy pillanatra megálltak. A feketekamra egyben szerszámraktár is volt, szerelésekre, javításokra kiképezve. A fegyverszakértő ezermester volt, szerelmese a mechanizmusoknak. Most az ő kezén volt a gumikesztyű, a doboz táncolt, majd megvillant kezében egy hajszálfinom kis fűrész, bekapcsolta a motorba, egyetlen körvágással alul, hogy ne bántsa a gondosan ónozott tetőt, felnyitotta félig, széthúzta a rést, a fény behatolt az üregbe, a gumikesztyűs kéz benyúlt a könnyű csipesszel, s kihúzott belőle egy hosszúkás kartonlapot. Más nem volt a dobozban!

Négy férfi ült a reflektorfényben csillanó kis asztal körül, melynek közepén ott feküdt a fehér lap. Néhány fekete tusvonás, számok, képletek. Az avatatlan számára úgyszólván érthetetlen feljegyzések, valójában néhány sor csak, melyet nyilvánvalóan félredobnának, ha valamelyik nagy város aszfaltján sodorná feléjük a szél.

A szakértő kéz oldalról vizsgálta: nincsen-e rajta valamilyen titkos jelzés nyoma. A szabványos fényes kartonlap peremén kis bordázatot hordott, egy préselt sorszám bal szélén, mint ami jelzi, hogy valamilyen nagyobb kartoték darabja, s szerves része egy ismeretlen egységnek.

A fegyverszakértő számolt. Papírlapon vázlatot készített, majd kutatni kezdett az expedíció felpolcolt szakkönyvtárában, s diadalmasan előhúzott egy logaritmus könyvet. Most már ketten hajlottak feléje, pályát, ívelést számítottak, igyekeztek megfejteni a képlet "X" - értékét, közben mintha elfeledkeztek volna mindenről - a fejtés egészen sportszerűvé vált, mintha valamilyen különösen érdekes keresztrejtvényt kezdenének már megoldani.

A fegyverszakértő véleménye szerint a jelzés tüzérségi utasítás egy megfigyelőállás vezetőjének használatára. De ő sem értette a közbeiktatott írásjeleket, nem volt meg mindenütt az összefüggés, s ezenfelül két sorral nem tudott mit kezdeni. A kis papírlap tehát vándorolt tovább, kézről kézre, szerteszórva a nyugtalanságot és valamilyen lappangó veszély érzését.

Mindenki Tamástól várta, hogy kimondjon valamit, ami megtöri ezt a nyomasztó csendet.

- Úgy gondolnám: le kellene fényképeznünk, utána a dobozt a lehetőség szerint helyreállítjuk, azt is lefényképezzük, hátha valamilyen daktiloszkópiai nyomot tudunk venni róla. Holnap reggel... hajnalban még... kimegyünk... talán hárman, Imrével... Megtalálod a helyet egyedül? A gyerek nélkül?

- Megjegyeztem, a virágtól... Esett a barométer, lehet, köd lesz... de a bozótban már eltalálok. De mi lesz a fényképpel?

- Ez Hollandia... azt hiszem, hogy mindannyian...

Egymásra néztek, mindenki bólintott. Férfiak voltak, tudták, mire gondol Tamás.

A többi már gépek és mozdulatok dolga volt. A kis kartonlap majdnem pontosan belefért a Contax-gép asztalra állítható keretébe (ezzel szoktak lapokat, könyvillusztrációkat, apróbb tárgyakat fotografálni), rábocsátották két oldalról a sugárzó lámpák fényét. Percek alatt egy tucatnyi felvétel készült a legkülönbözőbb szögekből, centiméterenként növelt s fogyasztott távolságokból. Nehezebb dolga volt a fegyverszakértőnek a dobozzal. Egyikük sem volt ujjlenyomatokban szakember, nem ismerték a vegyi eljárásokat, nem voltak ehhez megfelelő vegyszereik. Újból izgatott lapozgatás szakkönyvekben. "Daktiloszkópia" felirat s utána receptúrák, amivel rögzíteni lehet a fémanyagokon az áruló emberi kéz nyomát. Gyors számítások, kémiai képletek. Férfiak öröme, ahogy kevernek a tégelyben, mindezt a kísérlet izgalmában. Hogy sikerül-e, nem lehet tudni, ezt csak "szakember" fogja majd elbírálni, akihez kerül. Újból kattan egy másik fényképezőgép redőnyszerkezete, széles gyújtótávú lencse próbálja megörökíteni a fényes bádogfelületen a mikroszkopikus, lehetőség szerint preparált ujjlenyomatokat.

Közben tájékoztatni kell a többieket, akik joggal szeretnének már kicsit elbeszélgetni a nap eseményeiről a fehér asztalnál - váratlan munka, szerelés, javítás akadt -, ezért késnek, anélkül, hogy gyanút ébresztenének. Erről négyükön s K'nam-on kívül nem tudhat senki. A fiú jóindulatát igyekeztek megvásárolni eddig is a kalappal s zsebkéssel, alighanem már reggel ott fog ődöngeni szállásuk körül, el kell terelni figyelmét mindenről, pár nap alatt mindent el is felejt, ami történt. Talán hallgat Imrére, aki jelezte: minderről ne beszéljen.

A fegyverszakértő félig felfűrészelt fenéklapocskát helyreilleszti két ügyes ujjmozdulattal, ügyelve, hogy csak gumikesztyűvel érintse a hengerfelületet, majd - percnyi gondolkodás után - parányi hideg forrasztóanyaggal zárja le a rést. A dobozt az asztalra teszi, újra reflektorfénybe, ismét néhány felvétel készül, a lezárás helyének közvetlen közeléből is. Kész!

Trópusi este, úgy zuhan le, mint a kő. Most kezdődik a sötétkamrában a valóban ide illő munka. Fél óra múlva a szürkésbarna filmkockák szalagján a legkülönbözőbb nagyságban, formában, beállításban ott rögződik a titokzatos szöveg s nemkülönben titokzatos burka. A férfiak mára elvégezték munkájukat. Hajnalban kell kelni, hogy a helyszínen, vagy ahogy mondani szokták: "in situ" befejezzék a "helyreállítás" munkáját. A megszárított filmkockák tündököltek egy darabig a két csipesz között, majd ruganyos testükkel elnyúltak. Kigyúlt a fény, a lencsék elvégezték művüket. A nagyon érzékeny filmszalagon sokféle változatban lerögződött a kartonlap s a doboz képe.

Néhány üveg sört nyitottak fel, hogy puhább legyen az átmenet az éjszakába, s ne kelljen nyugtalanul hánykolódni órákon keresztül, keresve az ismeretlent a legellentétesebb feltevések között. Úgy határoztak: Imre reggel a botanikussal együtt visszaássa a dobozt, Tamás bemegy a kikötőbe, s körülnéz, van-e olyan ember, akivel nyíltan beszélhet, vagy akire rábízhatja a kis expedíció titkát. Felmerült, persze, az a megoldás is, hogy keresse-e fel az öreg, beteg főnököt. De senki sem tudta, nincs-e füle a falnak, fia japán iskolába járt, nem lehet tudni: mire vezetne az ilyen kis "magánkirándulás". Maradjon meg mindenki a kaptafánál: aki filmes, ne legyen kémelhárító!

A trópusi hajnal egyszerre szakad fel, s a feketéből hirtelen vérvöröslik fel a tengeri láthatár hullámpontján a lángoló golyó. Már eddigre kettesben nekivágtak az ősbozótnak. Mindenki tudta: meglesni mennek, fényképezőgéppel a virágóriás végső hervadását. Ez már nem filmtéma, csak a botanikus kíváncsisága. Nem esett éjjel, Fred szerint gyenge volt a harmatozás is. Puskákat is vittek magukkal, az őserdőben soha nem lehet tudni, nincsen-e rá szükség. Csak éppen kúszni kényelmetlen vele. Ahogy Imre néha riadtan kutatott át egy-két métert hiába, hogy megtalálja a tegnapi nyomot, Fred már egyetlen szemvillanással észrevette az ágak töréséből, a kissé lenyomott bozóti fűből: merre vezetett tegnapi odaútjuk, amikor még sem Imrének, de a kisfiúnak sem volt szándékában, hogy elegyengesse a nyomokat. Mindez csak visszakúszásukban történt, akkor is alig fél sikerrel.

Egy óra alatt ott voltak a "situs"-on. Imre ismerte a táj vonásait, már fák perspektívájába rögzítette a halmokat, tudta, merre kell keresni akkor is, ha apály helyett a dagály egészen másféle képe fogadja. Egy szomszéd dombról előbb látcsővel kémlelte végig a dombot. Nem változott tegnap óta semmi. Még egy fél óra, s az apály újból elvégzi munkáját, látni lehet a horpadás nyomát, ahogyan megsértette a partvonulatot a csónakperem. Fred is látja a lábnyomot, mely alig valamivel lett csak halványabb. Ebből lehet következtetni arra: hány napos lehet. Hisz hetek óta nincs eső, csak a szelek s a harmat érintése koptathat.

Cipőjüket bennszülött szalmapapucsokkal cserélték fel, a trópusi bakancsot otthagyták a füves térség peremén. Óhatatlan, hogy jel ne maradjon, s arra is ügyelniük kell, hogy eltakarítsák a tegnapi nyomokat. Mindent átgondolni, mindent előre kiszámítani, s közben az egyik felvont fegyverrel vigyáz, nehogy valahonnan valamilyen meglepetés érhesse őket.

Fred, aki az egész történettel szemben valahol, lelke mélyén kissé hitetlen volt, most maga is ott guggolt a parányi kráternél, ahonnan Imre a kisfiúval együtt előhúzta a dobozt. Ujja a gumikesztyűben mélyre lekotort, tapogatott, formálta a göröngyöket, figyelte: nincsen-e még mélyebb üreg, hátha ez, amit tegnap találtak, csak valami elterelés, csalétek, álcázás. De a gyökérásó lapátja körös-körül már csak szűz, soha nem bontott talajt talált, s a hatalmas erejű nagyító, mellyel végigfürkészte körös-körül a dombtetőt s oldalát: semmiféle gyanúra nem adott tápot. Így pontosan visszahelyezték a dobozt abba a mélységbe, ahol Imre találta, s most jött a nehezebb munka: úgy elegyengetni a földet, hogy ne lehessen semmit észrevenni. Közben a terepet, lábnyomot, füvet fotografálta a gép, felvette különböző perspektívákból, hogy ez is kiegészíthesse a lencse éjszakai játékát.

Különösen Imre idegei feszültek pattanásig, s majdnem szomorúan kellett leszámolnia azzal: nem történik semmi, levél sem rezzen, nincsenek újabb gyanús nyomok, senki élő nem figyeli, mit csinálnak. Fred trópusi kiképzésben részesült, így sokféle apró fortélyát ismerte a bozótbeli hadviselésnek, s csak egy-egy mozdulattal igazította Imrét, mutatta a kúszás technikáját, mely alatt nem fárad a kéz, s mégis kézügyben lehet tartani a tűzfegyvert.

Olyan végtelen csend volt, hogy a messze csapódó hullámok zaját is hallani lehetett, de a látcső nem vetítette eléjük a végtelen víztükör felől egyetlen vitorla vagy árboc képét sem. Félóra múlva újból bent voltak a bozótban. Most már Fred iskolázott ujjai próbálták állatnyomokká álcázni tegnapi ösvényüket, néha meg-meghengeredett a fűben, mintha állat tanyája lenne, valamilyen hatalmas növényevő választotta volna a tisztást pihenőhelyül. Végül elértek a "virágtérig", ahol vége volt a kúszásnak, mimikrinek, itt hagyott dobozukból hatalmas reggelit csaphattak, de óvakodtak magáról a "feladatról" egyetlen szót is szólni, hisz állandóan - anélkül, hogy ezt egyikük is elárulta volna - az a kép élt bennük, hogy valamilyen láthatatlan üldöző követi őket.

Újból órák a feketekamrában, most már a domb, a part, a lábnyom, a "situs" foglalta el a tegnapi kartonlap s doboz helyét. A képek a még nem túl erős trópusi reggelben kitűnően, élesen sikerültek, s a teleobjektív jóvoltából egy fa tetejéről pompás képeket kaptak arról az öbölnek nem is nevezhető betüremlésről, melynél partot ért e napokban a titokzatos vízi jármű.

Tamás átadta a vezetést a fegyverszakértőnek, s délután Imrével együtt a könnyű, nyitott kocsin beindult a kikötőhöz. A meleg ellenére felhúzták az ablakokat - a kocsi fémlemezei némi védelmet biztosítottak nem túl közeli golyótalálat ellen -, a legjobb két karabélyt vitték magukkal. Mindezt úgy, hogy senki figyelmét ne keltse fel, üres benzineskannák, kifogyott láda, néhány összecsomagolt zsák töltötte ki a hátsó üres térséget. Tamás még nem határozott, mit csináljon. Kabátjának bélésében kis dobozban ott kunkorodtak a filmkockák. Ő maga hajtott, rendkívül óvatosan, lassan, nyomokat kémlelve, néha láthatólag minden ok nélkül le-leállt, figyelte az erdő zaját, a madarak repülését, ilyenkor meg-megsimogatta a puli fejét, melyben, mint mondta, jobban bízik, mint bárminemű másféle védelemben.

Mintha valami megváltozott volna a kikötőben. Megmagyarázhatatlan nyugtalanságot éreztek, ez ült rajta a fehér emberek ábrázatán, a szálloda vendégein, a kikötőbeli hivatalnokon. A kikötő szélesebb övezetét lezárták, katonák és vámőrök cirkáltak: már mindenki átállt a háborús állapotra, s ez nem ment könnyen egy olyan országban, mely száz esztendeje nem viselhet hadat.

Tamásnak az a furcsa érzése volt, mintha rá is görbe szemmel néznének, valami gyanús idegennek tekintenék nagy túlbuzgalmukban ezek a legapróbb helyi hatóságok: a filmesek felszívják a gyér benzinkészleteket, e pillanatban teljesen érdektelen dolgokkal foglalkoznak, s lám, mindenféle igénnyel lépnek fel, amikor a kis sziget maga sem tudja, hogyan szervezze meg egyre nehezebb viszonyok között a közellátást.

Végül - majdnem véletlen folytán - mégiscsak összekerültek ebédnél a kikötőberendezéseket ellenőrző korvettkapitánnyal. Mint európaiak, akiket messze elvet a sors, felmérték egymást a fehér asztalnál, ahol közönyös témákról folyt a beszélgetés. Ez a magas, szikár, beretvált arcú világjáró kellemes partnernek bizonyult, nem fontoskodott, nem fürkészte kettőjüket vizsla szemekkel, jóval többet tudott a szumátraiakról, mint a legtöbb itt élő európai, különösen érdekelte Tamás munkája, élvezettel nézte a vásárról s a virágnyílásról felvett fényképfelvételeket, mindenhez hozzászólt, együtt itták kávéjukat, felkínálta aránylag friss angol újságait.

Így észrevétlenül sikerült Tamásnak kettesben maradnia a tiszttel, akiről azonnal látszott, hogy sokrétű, értelmes ember, aki nehéz esetekben is tud jó tanácsokkal szolgálni. Mind a ketten, persze, bizonyos óvatossággal kóstolgatták egymást, s lényegében már mind a kettő tudta, hogy az, ami most közöttük folyik, nem egyszerű ebéd utáni könnyű diskurzus. Cornelius van den Hage kapitány cseppet sem volt meglepve, amikor Tamás, némi vonakodás után inkább futólagosan érintette, hogy mint betegnek orvosra - neki egy kémelhárító tisztre van szüksége. A kapitány kedvesen, megnyugtatóan mosolygott, úgyhogy a figyelmes szemlélő sem láthatott arcán semmiféle meglepetést. Tamás nekibátorodott: néhány szóval röviden összefoglalta az elmúlt másfél nap furcsa eseménysorát, elmondta, hogy a vele jött ifjú ember, titkára és asszisztense, volt mindennek szemtanúja, s ő is adhat felvilágosítást. A filmek Tamásnál vannak, s szívesen megmutatná a negatívokat.

A kapitány figyelmesen átnézte a virágképeket, kirakta őket az asztal hosszában, külön pápaszemet tett fel, úgy gyönyörködött bennük. Egy pár perc múlva felállt.

- Ma nagyon szép lesz a naplemente. Ha itt maradnának, szívesen elvinném egy kis motorozásra. Most nekem is sok a dolgom, önöknek is bizonyosan. Ma visszamennek még?

- Csak holnap reggel. Nem szívesen megyek késő este a dzsungelbe. Hánykor?

- Mondjuk... fél hét felé... a mólónál leszek. Csak hárman leszünk akkor. Vacsorára örülnék, ha vendégeim lennének.

Mint akik alkalmi, közönyös ismerősök, kézfogás nélkül, hangos "so long"-gal váltak el. Tamás azonnal munkához látott, Imre megjött a postával, némi beszerzésekkel s a legárgusabb figyelő sem láthatott rajtuk mást, mint hogy a kis társaság anyagi jólétéről kell gondoskodniuk.

Szobát béreltek, megrakták csomagokkal, a nyitott kocsit beállították a szervizbe egy kis tatarozásra: az őserdei ösvények nem tesznek különösen jót sem a gumiknak, sem a szerkezetnek. Állva itták teájukat, mint akik most tudták le a munka nehezebbjét, s lassan, inkább őgyelegve kiballagtak a kikötőbe, s ott leültek egy padra - szemben a végtelen vizekkel, melyeket felduzzasztott a növekvő dagály.

A kapitány tiszta fehérben volt, rangjelzés nélkül, mintha ezzel is jelezné, mára ő is befejezte a munkát, magánember, aki szokott szenvedélyének él. A kis motorcsónak sem volt valami haditengerészeti jármű, lapos dereglyeforma, öreg, de erőteljes farmotorral, melyet a kapitány élvezettel szerelgetett. Mintha csak úgy véletlen "hellóz"-na feléjük, egy percre leállt, babrált a motorral, kiszállt, s úgy odavetve kérdezte: beülnének egy fordulóra? Csendes a tenger, nincs semmi veszély benne... s tudnak-e úszni?

Percek múlva már egyre sebesebben száguldtak a csendes, zöldes vízen, mely tündéri ölébe fogta a lebukó napot. Széles ívben kanyarodtak ki az amúgy is jelentéktelen kikötőberendezésekből, egy kis öböl türemlése után elhagyták a móló világát, már távcsővel sem követhette senki a csónak útját, amint behajoltak a sziget természetes vadságában álló partrészei felé. Itt hatalmas nádasok szegélyezték, ingoványos sáv következett, minden valószínűség szerint ez a partrészlet teljesen elhagyatott és lakatlan. Itt maximálisra fokozta a kapitány a motor sebességét, s ezen a szakaszon vágott neki a tengernek.

- Még egy félóráig elég tűrhetően látunk. Kérem, adják ide a filmeket.

Megváltozott a hangja. A vidám, könnyelmű, kissé cinikus pihenő tiszt most egyszerre sólyomarccal hajolt előre. Rövid, pontos, nagyon tárgyilagos kérdéseket adott fel, melyekre főként Imre válaszolt. Tamás felemelkedett a dereglye üléséről, még egyszer körülnézett a láthatár egész vöröslő korongján, s míg a kapitány leállította a motort, előhúzta a filmkockákat őriző dobozkát.

A negatívok mellett egy-egy hatszor-kilences kópia is húzódott, a tisztnek nem kellett negatívról olvasnia, s mégis mintha ügyet sem vetett volna a nagyításokra, a tengerfény gyér világánál nézte végig egyenként a filmkockákat. Utána betette, vissza a dobozba. Feszült csend uralkodott, majd a holland ember halkan megkérdezte, mint aki nem egészen bizonyos:

- Nekem adja? Miért éppen nekem?

Tamás mosolygott. Mintha már barátok lettek volna. Széttárta két karját. A férfi némán nézett a messzeségbe. Hosszú percek teltek el, míg megszólalt, nagyon csendesen, nagyon szomorúan:

- Látja, mi sehol nem vagyunk. Ki gondolt volna itt a japánokra?

- Komoly?

- Engedje meg, hogy ne közöljem önnel feltevésemet és gyanúmat. Ez, ha szabad így mondanom, majd kollektív munka lesz, amit mi "teamwork"-nek nevezünk. Majd legközelebb tájékoztatni fogom róla.

- Jól tettük, hogy visszavittük a dobozt?

- Ez volt az egyetlen helyes. Ön és fiatal barátom a maximális óvatossággal jártak el.

- Támaszpont?

- A szigetről ellenőrizni lehet a malakkai utat és szorost, különösen, ha repülőállomást létesítenek. Mi nem tettük. Alighanem ezt kívánnák pótolni helyettünk... mások...

- Hiszen nem vagyunk hadiállapotban a japánokkal...

- A jogállapot - idegek kérdése, uram. Mi paragrafusok helyett most kénytelenek vagyunk tengeri mérföldekben s az ágyúcsövek öbében számolni.

- Visszamenjünk? Vagy szakítsuk félbe az expedíciót?

- Az ember nem tér ki sorsa elől. Az ön helyében maradnék. Az, amit ön talált - csak szándékot jelez. Ki tudja, hány ilyen kis doboz lehet elszórva a szigeteken? Mindenesetre - nekünk nagyon értékes, mert valahonnan elkezdhetjük a felgöngyölítést.

- Ön... ezzel...?

A kapitány mosolyog.

- Ezért jöttem. Nekem azt is tudnom kellett, hogy önök kicsodák Hisz ketten magyarok... S hosszabb beszélgetést folytattak a sziget úgynevezett fejedelmével, akinek a fia... szóval ezt önök is tudják...

- Gyanúsak voltunk?

- Csak annyira, mint minden idegen. S minden hazámfia, aki nem pontosan azt a foglalkozást végzi, amire eredetileg rendeltetett.

- Ön szerint tartani kell japán támadástól?

- Talán nem közvetlenül... Valahol valami zavar keletkezhetik. Mi most nagyon gyengék vagyunk. Odahaza nem lehet tudni mi van...

Elnéz a tenger felé, mintha felhő vagy könnyfátyol szitálna át tekintetén. Visszafordítja a motort, lassítja iramát. Tamás beszél a filmről, bennszülöttekről, éghajlatról, nehézségeiről. Hogyan képzeli a megoldást.

- Kijönnek hozzánk a telepünkre?

A kapitány egy pillanatig gondolkozik.

- Azt hiszem, okosabb, ha nem. Feltűnnék, mindenki tudná. Az őserdőnek megvan a maga hírszolgálata. Önöknek is okosabb, ha nem. Majd üzenek.

Kis hordozható rádiója ott pihen a csónak deszkáján. Beállítja. Európa csendes. Itt-ott kigyúlnak az éjszakában városok. A fő hadszíntér most Észak-Afrika. A sivatagból jönnek a jelentések: a keskeny földsáv, mely valaha, Róma idejében az egész Fekete Világrészt jelentette, most újból mintha eldöntené az emberiség sorsát. Távoli nevek: Tobruk... El Alamein... Itt, az óceán egy parányi szigetére sodorva hallgatja a távoli, megszokott hangú bemondót a motorcsónak három utasa.

Éjszaka a hotelszobában. Mindent pontosan végigvizsgálnak: nincsen-e mérges bogár, trópusi féreg, akár skorpió valamerre a sarokban vagy ágyneműben, nem gyűrűzik-e kígyó, mely napközben észrevétlenül beosont. Hajnalban indulnak vissza, az éjszakát rendes ágyban, kőépületben, a civilizáció viszonylagos kényelmében töltik újból el. Egy üveg jeges sört hozat fel Tamás. Milyen régen nem ültek így, ketten együtt. Már oly nehezen megy a magyar beszéd. S mégis, amikor az anyanyelv szavait használják, minden más lesz, testvéribb, egyszerűbb, megszabadulnak az angol személytelen hűvösségétől, a forma szerinti udvariasságtól. Tamás kinéz a szúnyoghálóval védett ablakon.

- Imre, tulajdonképp itt lenne az ideje annak, hogy beszéljünk róla: mit szeretnél? Itt megvagy nagyszerűen mellettem, de érzem, soha nem választottad volna ezt a mesterséget.

- Nem választottam volna... Talán úgy mondanám, Tamás, hogy ez múló... nem hagy maradandó emléket. Érted, hogy gondolom? Az egész... a ti világotok negyvenéves. Túl gyorsan nőttek a paloták...

- Mihez lenne kedved?

- Tanulni.

- Egyetem?

- Tudod, hogy nagyon sokat olvastam régi civilizációkról... de nekem nem elég a könyv, valamivel közelebb szeretnék jutni ezekhez a kultúrákhoz. Az első... amikor ott, a pusztán a fúrógép kivetette a csontokat. Nyomon követni az emlékek útját, ahogy egyik néptől, egy korból a másikba jutottak. Valamit leolvasni egy agyagtábláról, csontba karcolt rajzról. Ezt szeretném, ha már erről beszélünk, Tamás. Tudnál-e ebben segíteni nekem?

- Egy kitűnő barátom él Latin-Amerikában. Félig spanyol, félig amerikai: azt hiszem, ez meg is határozza ennek a nagy kutatónak az egyéniségét. Ha befejezzük a filmet, s lesz pénzem, kiküldelek hozzá. De ne hidd, hogy elveszett idő, amit itt töltesz az idén s talán jövőre a szigeten. Mindent másként látsz majd, ha utána kezdesz bele a tanulásba, mintha egyenesen az iskola után mentél volna oda. Majd akkor irigyellek, hogy azt tanulhatod, amire kedved s hajlamod van. Nálam is évekig tartott, míg rájöttem arra, mit akarok. Közben apám azt kívánta, végezzek jogot...

Nevetnek. Tamás hirtelen elkomolyodik.

- Különben ne sajnáljon semmit az ember, amit tanult - valami megmaradt bennem ebből a stúdiumból is, amiért érdemes volt az egyetemre járni: a római jog. Annyi idő után még mindig emlékezem a rómaiak bölcsességére, amivel kialakították maguk körül az egész világrendjüket. Egyszer, talán hasznát is vettem, hogy megértettem: hogyan gondolkoztak a latinok!

- Mikor?

- Egyszer, otthon, egy Duna menti ásatáson egy barátom, aki fiatal régész volt, elhívott: legyek ott a fotográfus. Két éles domboldal között egy völgytorok hajlott le a Duna felé, körös-körül legelők. A vezető, akinek kitűnő szeme lehetett, felment velünk az egyik domb kiemelkedő pontjára, leterítette a térképet. Ujjával kijelölte a pontot - hol kell kezdeni az ásatást. Ezt a területet még senki se vette soha munkába, nem volt egyetlen áruló kődarab sem. De ez az ember ott fent a dombon lerajzolta: merre kell feküdnie a földréteg alatt a régi római tábor vagy castrum alapjának, hol várhatók olyanféle kiszögellések, melyek bástyákhoz hasonlítanak. Bejegyezte: itt állt a kapu, erre volt az előretolt állás... így tovább. Ha nem tanultam volna római jogot, csak kacagtam volna rajta, az egész olyan elképzelhetetlen volt. Így megértettem: ismerte a rómaiakat, nem kérkedett, amikor mondta - biztosra megy. Amikor megvonták az első kutatóárkokat, legfeljebb araszokkal tévedett. Igen... azt mondta: a rómaiak csak egyféleképpen biztosították magukat, messze idegenben.

- Te soha nem akartál ásni?

- Nem. Nekem lassú a föld alatti munka, s nem is tudok hozzá eleget. De valamit megtanultam tőlük, ezektől a régészektől: mi mindenre kell figyelemmel lenni, mennyiféle szempont vár megoldásra; ismerni kell a föld szerkezetét, a csontokból... néha egy fél koponyából meg kell határozni a valaha élt egész embert, annak kultúráját rekonstruálni egy cserépdarabból vagy egy elvásott övcsatból. Eleinte az az érzésem volt, hogy csak maguknak játszanak. Kezdetben rajongtam ezért a munkáért, de aztán, amikor a részletek következtek, nekem nem volt elég gyors... S jobban érdekelt a valóságos élet. De soha nem felejtem el ezeket a kora nyári heteket a Duna-parton... sokat tanultam ettől az idős múzeumi embertől, úgy élt benne a római életben, mint mi a magunkéban...

Elővette a sörösüveget a jegesvödörből.

- Úgy számítok, egy év múlva elkészülünk a felvételekkel. Minden évszaknak megvan a maga külön folklórja, varázsa. Egy egész év kell, mert bizonyosan ismételni kell egy jelenetet, közben bizonyára felmerül olyan motívum, amire eredetileg nem is gondolhattunk. Néhány hónap így még rámegy.

- Gondoltál arra, hogy mit csinálsz, Tamás, utána?

- Az előbb említettem latin-amerikai barátomat. Jóval idősebb nálam. Vele is dolgoztam egyszer... Az másféle őserdő, mélyebb, félelmesebb, azt hiszem, sokkal több titkot is rejt, mint ez itt. Ha te kimész hozzá, s megbarátkoztok, s elindultok együtt kutatni abba a másik világba, lehet, hogy eljövök veletek. Egy nagy filmet csinálni... ott csinálni, azokról a kultúrákról... de most már ideje, Imre, lefeküdni. Korán keltünk.

Itt másféle hangja van az éjszakának, mint odahaza, sátortáborukban. Hallani, amint a dagály órája alatt a hullámok szüntelen csapdossák a sziklapartokat, másféle, ragadozó tengeri madarak rikoltanak körös-körül. Imre szemére nem jött álom. Ma végre megmondta Tamásnak - nem akar itt maradni, nem akar filmes lenni. Nem köti le, úgy érzi, mint valami nagy szünidei játékot. Ezt a többiek előtt nem merte volna soha megvallani - igen, a többiek előtt. De abban igaza van Tamásnak, hogy Simalur nagyszerű iskola... egy év a vadonban, ezek között az emberek között. Egy év... Húsz esztendejét betölti időközben. Nem, nem marad itt. Le akar nyúlni a gyökerekhez!

Tamás nyugodt lélegzettel alszik. Imre gyerekkorában megszokta a pusztán ezeket a félderengő-félvirrasztó éjszakákat.

Talán abban a negyedórában, amikor átadták Tokióban az amerikai nagykövetnek a japán császár hadüzenetét, Pearl Harbour csendes-óceáni flottatámaszpontján torpedótámadás pusztította el az Egyesült Államok hajóhadának színe-javát. A háború, mely megrekedni látszott eleinte a kelet-európai térségben, következő nyárra már elárasztotta az óvilág nyugati részét is, s most ezzel a torpedótámadással a végzetes szikra egyszerre átcsapott a világ másik oldalára is.

Amikor megtörtént a támadás Pearl Harbourban, néhány órán át még csak hadvezérek, szakértők tudtak róla, de a nap végére már megmozgatta a hír az egész világot, s a holland-indiai szigetvilág parányi pontján, a dzsungel peremén néhány ember izgatottan leste a híreket, melyek egy akkumulátorral táplált, krákogó rádióból jöttek elő. Ázsia külön háborújáról lesz szó, mely talán borzalmasabb áradatot sodor magával, mint az európai. Óriási térségek, hatalmas embertömegek kerülnek fel egyszerre a háború térképére. Létezik-e olyan erő, mely ellen tudna állni a japán hadigépezetnek, ha elindul az ázsiai kontinensen? A térkép ott hever a sátor mellett, a barázdás arcok ráhajlanak, ujjak szántják fel: még száz és száz mérföld ide Japán, de a sárkánytest máris beleharap a partvidékekbe. Hajók kérdése, mikor özönlik el egész Ázsiát.

Ösztönük azt súgja: csomagolni! Mindent itt hagyni, átmenni Szumátrára, ott megvárni az első hajót, mely biztos fedezettel mehet vissza Európába. Ám akkor minden eddigi munkájuk kárba veszett: így csonka a gyűjtött anyag, az eddig felvett részletek is értéktelenné válnak, minden tudományos megfigyelés, a pontosan kidolgozott folklórtanulmányok kútba esnek.

Haditanács ül össze: menni vagy maradni. Hollandok, angolok, egy magyar amerikai útlevéllel, egy magyar magyar útlevéllel... Egy rádió köti őket össze a világgal. Most nem filmesek, szaktudósok, csak férfiak, akik a sors mérlegére teszik munkájukat, igyekeznek lemérni maguk módján a lehetőségeket. Nincs kihez folyamodni, nincs kit megkérdezni. A kedves kapitány alighanem már egy angol tengeralattjárón teljesít szolgálatot. Szumátrán riadt hatóságok próbálják megszervezni a sziget védelmét, s menteni, ami még menthető. A sziget népe? Ki tudja, milyen hangulatok hullámzanak át rajtuk - ha választani kell, kihez pártolnak: a hollandokhoz vagy a japánokhoz?

Úgy döntenek: folytatják a munkát. A pánik lecsillapodik, a japánok messze vannak. Még minden megváltozhatik, Amerika is küldhet segítséget a szigettengerre. A dzsungel népe miért szakítaná meg évezredes életritmusát? Hónapok telnek el, míg valami hír befut, szétporlik, talán mese vagy legenda lesz belőle, mint amilyennel oly gyakran találkoztak munkájuk nyomán.

Csak Tamás és Imre tudják, hogy a kis bádogdoboz jelzései pontos katonai utasításokat őriznek. A kapitány nyilván elvégezte munkáját, a többi nem tartozik őrájuk. Csak attól a szorongó érzéstől nem tudnak megszabadulni, hogy éppen ezt a kis szigetet választották ki az ellenséges hatalmak arra, hogy a rombolás egyik támaszpontja legyen. Hollandia gyenge, nem tud segíteni. A kapitány sápadt arcát látják a messzeségből, amint lemondóan int: tehetetlenek vagyunk!

Számolják a hónapokat. A végtelen térségben mintha örökre elmerült volna a parányi sziget a maga tarka állatvilágával, meséivel, különös klímájával, a vadon mélyén békés embereivel. Már egészen összebarátkoznak, segítenek a fehéreknek, odahordják a gyümölcsöket, vadászzsákmányt, kialakul az ajándékok ranglistája, mely pótolja a pénz szerepét. Már nem félnek a felvevőgép berregésétől, nem riasztja őket a feléjük forduló lencse. A kiválasztott szereplők már ismerik a történetet, kedvet kapnak hozzá, szívesen próbálják el, végtelen türelemmel, újra és újra. A vének megkapják a fehérektől az élet apró örömeit, ezért szívesen hívnak össze valamilyen törzsi táncünnepet, beavatják őket a halotti kultuszokba, megszelídítették a varázslót, a medicinmant is, aki valamilyen csecsebecséért, pácolt dohányért hajlandó felfedni egyet-mást művészete titkaiból. Különös élmény, amikor a felvett filmek egy-egy részletének vetítésére kerül sor. Hírét talán hallották a vásznon futó képeknek, de közülük úgyszólván még senki nem látott mozit. S itt, az éjszakában, a csillagok világánál látják saját kis világukat, önmagukat, egy-egy ismert arcot, s ilyenkor - mindnyájan érzik - valamilyen különös, belső válság szaladhat át rajtuk. Lassan értik: miért vannak itt a fehér emberek, miért adnak ajándékot, miért töltik itt, az őserdő peremén hosszú napjaikat. Az öregek mosolyognak. Ritka, csendes este, amikor pereg az erdei tisztáson a film, a maga primitívebb keretében, s gyakran sokszorosan ugyanaz a jelenet, ahogy újból és újból megörökíti a lencse, méterek hosszú százai alatt.

A folklórkutató ilyenkor jut élete nagy élményéhez: látni, milyen hatást vált ki a táncosokból, énekesekből, varázslókból, a gyerekekből - amikor a vásznon megpillantják... felfedezik önmagukat!

Szép este. Ahogy Tamás így, a törzsbeliek között nézi a sokszor látott részleteket, egy-egy új gondolat villan fel, valamilyen hibára döbben rá, sebesen szalad a ceruza, majd felkapja fejét, maga mellé ültet egy kis sima fekete hajú, gombszemű fiút, vagy elkapja K'nam mosolyát, aki úgy mozog már, mintha szerződtetett kisinasa lenne, s a lét öröme, szépsége kibomlik a trópusi éj alatt.

Trópusi éjszaka. Csillagos az ég. Ahogy ülnek, szemben a vetítőmasinával, melyet az operatőr kezel, Tamás azt érzi, valamilyen nyugtalanság hullámzik át egyszerre a vadon emberein. A fiatalabbak felugrálnak, az ég felé mutogatnak, majd a tenger irányába hajolnak, mintha valamilyen ősi, apály-dagály változás mítoszát utánoznák. Fülüket elfedik tenyerükkel, majd hallócsőszerűen formálják kezüket. Leperegnek a ma estére szánt utolsó képek is, felgyújtják a petróleumgáz-égőket. Imre barátja, K'nam ott áll apja előtt, gyermek és férfi most vitába szállnak egymással, heves apró szavak, szaggatott kézmozdulatok váltják egymást.

- Próbálj beszélni velük, mi történt?

Az erdei emberek érzéke élesebb, s az ingerekre pontosabban válaszol, mint azoknál, akiknél a civilizáció már úgyszólván mindent pótol vagy korrigál. Imre most szemben ül a kisfiúval. Mind a ketten tudnak már valamennyit a másik nyelvén. Ami hiányzik, sejtetik a taglejtések, arcmimika.

- A tengeren történt valami?

- Csillagos az ég, és dörgéseket hallunk.

- Mit mondanak a vének, mi ez?

- Régen-régen egyszer nagy hajók jöttek. Ha ti éjszaka lőttök a puskátokkal, fény és füst jön ki. A hajóknak nagy puskáik vannak, és nagy fény és nagy dörgés.

- Te is hallottad?

- Amikor a tenger felé fordult a vének tekintete.

- Mi nem hallottunk semmit! Most is hallod?

- Most nem. Előbb. Sokat.

- Mit mondanak a vének?

- Nagy hajók lőnek. A nagy szigetre. Messze. A tengerről jön a hang. Nem vihar. Csillagos az ég.

Már ott állnak percek múlva a parton, egy kis domb tetején, ahonnan legmesszebb lehet nézni kelet, Szumátra felé. Előkerülnek a távcsövek. Az éj áthatolhatatlanul sötét, nincs fény, nincs hang, újhold, a trópusi feketeség elnyel mindent. K'nam ott áll velük. A vének felemelkedtek, nem itták ki poharaikat sem. A varázsló sebesen magyaráz, kezével a tenger felé mutat.

Órák telnek talán, vagy csak hosszú-hosszú percek - az idő eltörpül, lassan apad a tenger, hallani, amint a sziklatorkokban kezd szűrődni a víz. S a fiúcska egyszerre újból befogja fülét, ugrik egyet, mutat, kétségbeesetten Szumátra felé. Egy pillanat. A távcső nagyon-nagyon távoli villanásokat mutat, de a fehér emberek nem hallanak semmit. Megint csend. Megint ágyúzás. De ők nem hallanak semmit, csak amikor a fiúcska jelzi - tűnnek fel újból a nagyon-nagyon távoli torkolattüzek.

Így állnak, távcsövekkel kezükben egész éjjel. A rádió nem tud semmit, mintha megfagyott volna a világ hangja. Egy tucat ember, számkivetetten, a világ legelhagyottabb tengerperemén.

A trópusi reggel ugyanolyan gyorsan köszönt be, mint ahogyan lezuhan a sötétség. Reggel már nem látszanak az ágyútüzek. K'nam még mindig hall időről időre dörgést, melyet az ő fülük nem tud megkülönböztetni a tengermorajtól. Az ágyúszó egyre ritkább, reggel nyolc óra felé mintha végleg elhalna.

Ülnek és várnak. Az operatőr hever a rádió előtt, sorban keresi a világ nagy állomásait. Még semmi... semmi... Nincs hír. Egyiptom, Ukrajna, légi ütközet a La Manche felett, norvég ellenállók elpusztítottak egy német rádióállomást... Semmi erről...

Egyszerre... Bejön egy ismeretlen spanyol nyelvű állomás... igen... most hívják Tamást, aki talán ezen a nyelven is tud valamit... Manila... Fülöp-szigetek. "Támadás Szumátra ellen." Részletek ismeretlenek. Tovább... tovább az éteren át... minden állomást próbálni. Hol van a segítség? Az angol vagy az amerikai flotta? Nem jönnek repülők? Miért nem jön sehonnan semmiféle ellentámadás? Japánok Szumátrán. K'nam idegesen forog. Most még egy... még egy... Megint csend.

K'nam most egyetlen kapcsuk a kis világgal, mely őket körülveszi. Mit határoznak a bozót emberei? Mit mondott a varázsló? Minden pillanatban támadástól lehet tartaniuk. Mit mond K'nam?

- Nem bántanak benneteket. De a vének félnek. Nem tudják, mi van a tengeren túl. Ilyent még nem láttak soha. Félnek. Tőletek is.

Kiállítani őrszemeket. A kis tábor dombon fekszik, ládákkal, zsákokkal kezdetleges védőállást építettek ki maguknak, kitűnő fegyvereik vannak, golyószóró is. De mégiscsak egy tucat férfiember, nagyon kevés élelmiszerrel, ha ki akarják éheztetni őket. De nem történik semmi. Itt, a figyelőállásokban esznek valamit. Óráról órára lesik a rádiót, K'nam felkúszott az egyik hatalmas fa magas ágáig, innen figyeli a tengert. Nem történik semmi, már megszakadtak az elszórt ágyúdörrenések. Ki mondja meg, eddig mi történt?...

A manilai rádió fojtott, tragikus hangon mondja: tokiói hírek szerint hadművelet indult Szumátra ellen. Gyenge ellenállás után megszállták a szigetet. Megkezdődött a holland erők felszámolása. Részletek még ismeretlenek.

A férfiak sápadtak, feszülten várnak, alig-alig nyúlnak az ételhez, szüntelen dohányoznak. Így telik el a nap. A törzsi emberek behúzódnak az erdőbe. Lehet-e, hogy estére már elfelejtettek mindent, ami történt az elmúlt éjszaka? Kapnak-e híreket?

A fiú fáradtan lekúszik az óriás ceibafáról. Még eszik valamit a majdnem érintetlen tálból, Tamás megsimogatja fejét. Elkapja tekintetét: sóváran néz egy piros végű ceruzára, mely ott hever a térképek közelében. Odanyújtja, a fiú mérhetetlenül boldog, kap néhány lap papírt is, hogy rajzoljon. A folklorista felszegi fejét. Máskor... ó, máskor, micsoda izgalom lett volna meglesni, amint a vadon gyermeke először nyúl ilyen írószerszámhoz, felfedezi, hogy másik vége kék a ceruzának, s próbál hevenyészett vonalakkal rajzolni a papírra... még riadtan a benne lappangó ősi varázslat törvényeitől, a mágia örökségétől. De most rosszkedvűen legyint, néz kifelé... a tenger felé. Lassan mindenki kezd leszámolni az itteni békés munkával, a készülő film örömével. Ismeretlen szorongás, baljóslatok.

Tamás kezét érzi a vállán. Nyomása jelzi, kövesse.

- Nem tudom, Imre, mi történik. Itt van... pénz... Ha elszakadunk. Rejtsd el. Ha nem... tudom, nálad marad. Egy sort írtam a barátomnak. Akiről beszéltünk. Kint Latin-Amerikában... Ma a legnagyobb régészek egyike. Talán segíthet. Ha akármi történik, Imre... Jót akartam, amikor... Ha otthon maradsz, nem történik veled semmi... jót akartam.

Mikor beszélt így vele? A lázadás éveiben van. Még húsz éven innen. Most ő is közelebb érzi magához K'namot. Ketten érzik a levegő fojtott, fullasztó páráját, a többiek nem... Mintha mindenki búcsúzkodnék. Elteszi a pénzt és a kis cédulát. Megköszönni? Visszafojtja könnyeit, így állnak egy darabig egymás mellett. Magyarul mondja Tamásnak:

- Így jó volt!

Ezen az éjszakán nem történik semmi. A következő nappal sem. Nem lehet ezt a semmittevést, szorongást, rádiófigyelést kibírni. Néhányan szerteszélednek a bozótban, vadászni, virágot gyűjteni. Tamás behúzódik a sötétkamrába, vágja filmjét, végzi ezt az idegfeszítő türelemjátékot. Imre az őrszem, kezében a távcső. Időről időre szeméhez emeli, kémleli a végtelen üres horizontot.

Kora délután mintha alig észrevehető porszem szállna a lencsére. Itt... ott... mint barna szemek... észrevétlenül sokasodnak. Kendővel letörli a lencséket: a porszemek mintha nagyobbak lennének... még valahol ott... a látás határainál... Miért nincs most itt a kisfiú? Talán többet lát? Vár, lehunyja szemét. Talán az álmatlanság kifárasztotta? Talán elhomályosodott a látása? A porszemek már majdnem mákszem nagyságúak... pontosan kiveszi rajzukat, mozgásukat. Nem... nem porszem... mákszem... lencse! Sípjába fúj. Ez a jel. Tamás hallja, a füttyszó áttöri a sötétkamra deszkafalát.

Öt... tíz... húsz... ötven... egyre nőnek... barnák... rohannak... Csónakok. Nincs hajó, nincs vitorla. Csak sok-sok barna csónak. Már mind ott sereglenek a távcső körül. Még szabad szemmel nem lehet látni. De már bizonyosan tudják a szigetlakók. Ösztönük súgja, vagy madarak szavából lesik el, ahogy nyugtalanul köröznek a felriasztott óceán felett.

Száz? Még mind többen és többen, a láthatár pereméig, ahol minden gömbölyű lesz... lepereg a végtelenbe... de az elsők formáját is kiveheti: rohamcsónakok, katonákkal megrakva, akik még oly parányiak, mint a gombostű feje...

S egyre közelednek...

Most már nincs menekvés. Ha beugranának mind a motorcsónakjukba, talán még eljutnak a szomszéd szigetig? S onnan? S miért oda? Bejuthatnak-e oda? Mintha a végzettel, az enyészettel kellene szembefordulniuk, s nincs menekvés... semmiféle menekvés.

- Tüzelünk?

Karabélyok, puskák, vadászfegyverek, két golyószóró, pisztolyok, néhány kézigránát. A fegyvermester büszkén hirdette: valóságos kis arzenál... A távcső mutatja: mint sokasodnak... százával... az egyenruhás japánok. Tengerészgyalogság, mondja a szakértő. "Tüzelünk?" Egyik sem gondolhatja komolyan. Nincs menekvés.

Tizenkét férfi a gyűrűben. Még talán egy óra is eltelik, míg az első csónakok a szigetre érnek. Mindenki végiggondolja egy perc alatt életét. Leveleket szaggatnak szét, s szórnak a hirtelen élesztett tűzbe, háborús könyvek követik, újságok, rádiófeljegyzések. Tamás bent dolgozik a sötétkamrában. A negatívot igyekszik biztonságba helyezni. A kópiákat, melyek egy-egy részletről készültek, szétosztja. Imre is kap belőle egy dobozzal. A fegyvereket, lőszereket egy helyre viszik. Előveszik a társaság naplóját, melybe napról napra bejegyzik a napi tevékenységet.

K'nam sem mutatkozik. Teljesen elhagyatott a dzsungel széle, ahol máskor már ilyenkor tízével, húszával jönnek látogatni a bozótlakók. Olyan némaság ereszkedik le, melyet megsokszoroz a tikkasztó hőség... egy ág, egy levél sem rezdül ebben a nyomasztó szélcsöndben.

Már elfogyott lassan a tennivaló is, mindenki mindent megtett, amit legjobbnak tartott. Valaki halkan ajánlja, osszanak szét konzerveket s kétszersültet. Felszerelik a táskákat. A kis tábor bejáratánál hatalmas fehér zászlót akasztanak ki. Kötszert, gyógyszert raknak szét, mindenki ellátja magát itt is a legszükségesebbel. Már oly közel lehetnek a csónakok, hogy ha itt akarnak kikötni, percek múlva elérhetik a partot. Egy éles fütty, Tamás felnéz - az óriás fán megpillantja K'namot. Ha ilyen magasra mászik, onnan láthatja a keleti partot, mely a rohamcsónakok irányába kerül. Fél óra múlva tisztán lehet hallani előbb egy... majd két... három csónakmotor zaját, mely egyszerre egybeolvad valami ütemes, ritmikus robbanó hangba. Egyetlen lövés nem hallatszik. A fiú int Imrének, kétségtelenül annyit: másszon fel ő is. Persze, nem tudja emeletmagasságba követni, de a távcsővel kezében az óriás fa alsó rétegeiben meglapul. Innen annyit lát: a kelet felől érkező talán ötven-hatvan csónak adott jelre leáll, lőtávolságra a szigettől. Itt hullámvonalba alakulnak, s lassan, nagyon lassan, ahogy innen látszik, elindulnak a kikötő felé.

Mintha egy pillanatra megkönnyebbednék mindenki. Még nem ez az óra... még valami hadművelet készül, még nem veszik körös-körbe a szigetet. K'nam felmászik a legmagasabb ágfordulóig, de már itt sem lát semmit: a partvonulat mindent eltakar. A rádió nem beszél. A világ nagy hírei között már harmadik helyre szorult le, hogy a japánok megszállták Szumátrát. Az ő kis szigetük e pillanatban senkinek sem érdekes.

Nem hallani lövéseket. Egyszerre hatalmas robbanás rázkódtat meg mindent, még az őserdő fái is megzizzennek. Utána még egy s a harmadik. Nem ágyúlövések, nem sortűz. Valami valahol felrobbant. S utána még egy detonáció, egészen elszigetelve. K'nam rendkívül izgatott lesz, fel s alá szalad, majd megragadja Imre kezét.

- Ott... a domb... ott...

Felmászik a fára, s keresi a füstfelhő gomolygó oszlopát.

Ülnek a hamvadó tábortűznél. A konyhamester halkan mondja - mindenki egye meg bőségesen adagját, senki sem tudja, mit hoz az éjszaka. Kelletlenül, szótlanul esznek a férfiak. K'nam már megint eltűnt a bozótban.

Kettős őrség éjszakára, és sok-sok hasábot lódítanak a máglyára, úgyhogy a fehér zászlóra essék a tűzrakás fénye. Legtöbben felöltözve virrasztanak, némelyiket ott, a tábortűz mellett nyomja el az álom. De újból csak ez a szörnyű, nyomasztó szélcsend, az erdő némasága, melyet madarak zaja korbácsol fel, s utána a csend úgy zuhan vissza, mint a kő.

Egyszer elvégződik az éjszaka is anélkül, hogy valami történt volna. A fehér emberek mosakodnak, borotválkoznak, főzik a teát. Mozdulatok, melyeknek ritmusa fegyelmet ad. A fegyvermester a legmagasabb rangú közöttük, a katonai fokokat mérve, Tamás kérésére átveszi a parancsnokságot. Ismeri a bozótbeli hadviselés szokásait, meglett férfi, szinte észrevétlenül átváltozik katonává, kijelöli mindenki helyét, dolgát, foglalkozását. Jelentenek, mint háborúban. Reggel. Nem történik semmi. A rádió további japán elözönlésről ad hírt, Jáva és a környező szigetek felé. Hárman leülnek kártyázni, ketten sakkoznak, többen levelet írnak, melyet majd sörösüvegekbe zárva kilódítanak a tengerbe. K'nam tűnik fel az erdőszegélyen. Int Imrének. "A domb felrobbant" - ennyit ért meg az izgatott jelbeszédből. Ki s hogyan hajtotta végre a robbantást? Mi szerepe lehetett benne a kapitánynak? Meg fogják-e valaha tudni: miért, mikor, milyen körülmények között került oda a doboz? Imre kérdi a fiút: hallott-e lövéseket? Már tudják, az erdő embereivel nem mérhető össze hallásuk. A fiú elgondolkozva hallgat, után mutatja kezén: egy... egy... egy... Kevés. Rajzol a levegőben ágyúfélét, melyet egy képen látott. Nem ezzel! Így telik el a dél is, amikor legerősebb a hőség, s ez jelzi a kényszerű pihenés idejét. A fiú ott él a fán. Ez a legbiztosabb őrszem, a fegyvermester is úgy találja, de azért a kis dombra kiállítja Imrét is.

Úgy képzelik: rohamcsónakok fognak majd jönni a legközelebbi tengeröbölig, most, amikor eljön az apály órája, s legkönnyebb partra szállni. Tehát a tenger felől kell fogadni a katonákat.

A fiú karja meglibben a levegőben, s egy madár rikolt... vagy az ő hangja? Percek, míg az élő felhőkarcolóról lekúszik, még lendül keze, mutat egy irányt - az őserdőt -, s maga is eltűnik a rengetegben. Délután fél három. Csendességek órája.

A férfiak szétszélednek a tábor területén, hogy minél kisebb célt mutassanak, ha mégis tüzeléssel kezdődik a látogatás. Egyikük sem ejti ki a szót: mi lesz akkor? Védekezünk? Férfiak, mindegyik ismeri... kinézte már fegyverét. Ha rájuk tüzelnek: nem adják olcsón az életüket. A homokzsákok, ládák, könnyű torlaszok egy félórára még védelmet adnak a japán gyalogosok ellen is.

Olyan némán jönnek az erdő felől, mint a szellemek Az egyenruhájuk beleolvad a bozót árnyaiba, s mintha a fák színeibe öltöztek volna. A fegyver hátukon, nincs lőkészültségben. Talán egy szakasz lehet... harminc-harmincöt katona... könnyű golyószórókkal felszerelve. Néhány ember kezében kézigránát. A tiszt mellett félcivil-félkatona ember megy, arca ismerős Tamásnak. Rádöbben: ezt az ábrázatot látta már a sziget főnökének palotája előtt, amikor odaérkeztek. A sziget fejedelmének fia bizonyára - ő mutatja nyilván azt az erdei utat, mely ide, az idegenek telepére vezet.

A férfiak ott állnak laza félkörben a kis sátortábor bejáratánál. Egyiknek kezében sincs fegyver, a fehér lobogó körül helyezkednek el. Mintha valami halálos nyugalom szállta volna őket meg: megtörtént az, aminek történnie kellett. Túl lesznek azon, amire egy férfi mint szörnyűségre szokott emlékezni.

A tiszt mosolygott. De ez a mosoly félelmesebb s riasztóbb volt a maga némaságában, mintha harsányan üvöltött vagy szitkozódott volna. S a mosoly itt-ott feltűnt az egyes katonaarcokon... már szinte káprázott a szem: annyira hasonlítottak egymáshoz, európai tekintettel mérve, s a tiszt mosolyog, áll, nincs fegyver kezében, csak egy könnyű szál bambuszbot. Néhány méternyire vannak egymástól. Minden most dől el. Ha parancsot mond... vagy jelzést ad a bottal, elgurul néhány kézigránát, vagy megszólal egy golyószóró, s csend lesz a szigeten, soha senki nem fogja tudni: mi történt, hogyan végezték. S lehet, hogy a mosoly mégis valami összetartozást jelent a művelt népek nagy családjában, s az az ember, aki kijött, tudja: egészen ártatlan filmesek, akik nem foglalkoznak semmiféle politikai s katonai cselszövénnyel... s nem akarnak mást, mint befejezni a filmet, s indulni visszafelé.

A katonák majdnem észrevétlenül körülvették a kis telepet. Mintha csak sétálnának, könnyű lépésekkel, majdnem pantomimszerűen, s mégis tökéletes volt a kör. A tiszt nem mondott még egy szót sem, csak állt, majdnem mozdulatlanul, némán, s mosolygott. Nem lehetett elviselni.

Akinek gyengébbek az idegei, az szólal meg először. Van-e valami határozott utasítása a tisztnek, mi történjék velük? Vagy csak a szigetlakó hozta ki őket, hogy körülnézzenek és zsákmányoljanak? Egyszerre egy angol szó a tiszt ajkáról. Torokhang, de érthető s katonás:

- Fegyverek?

A fegyvermester kezében is bot volt. Meglendült - a kis, ponyvával letakart halom felé mutatott, de nem mozdult.

A tiszt halkan, majdnem suttogva mondott valamit. Két katona könnyű, puha lépéssel bejött a telep ajtajához, leemelte a ponyvát, s félredobta. Ott feküdt a kis arzenál, lőszeresládák, patronok, fegyverek. A férfiak előzőleg a revolvertáskákat is leoldták, teljesen fegyvertelenek voltak. A tiszt mosolygott, közelebb jött, bólintott, s udvarias mozdulattal, mely mintegy tessékelést jelentett, intett, hogy jöjjenek közelebb. Nem látszott sem idegesnek, sem olyan valakinek, aki elhamarkodná lépéseit. Tamás szólalt meg, angolul.

- Ön tudja, hogy mi azért vagyunk itt, hogy filmfelvételeket készítsünk?

A tiszt csodálkozva nézett rá, a mosoly mintha egy pillanatra elvillant volna arcáról. Előrehajlott, udvariasan, s ugyanazon a furcsa, torokhangú angol nyelven, mely mintha nagyon mélyről, az öntudat kérgéről érkezett volna, csak ennyit mondott:

- Mindennek, uram, meglesz a maga ideje.

- Mi lesz velünk?

A mosoly változatlan, s a meghajlás is.

- Követni fognak bennünket. Itt semmi nem vész el, őrséget rendelek. Mindennek meglesz a maga ideje.

Másodszor mondta, éppoly hangsúlytalanul, frázisszerűen, mint először. Felemelte pálcáját, de csak alig észrevehetően. A katonák értették e néma jeladást, mintegy körülvették a férfiak csoportját. A fegyvermester kérdezett:

- Mit vihetünk magunkkal?

A tiszt egyik lábáról átbillent a másikra s vissza. Lám, ilyenkor gondolkozik, ez volt az érzésük. Gondolkozik... talán azon, hogyan fejezze ki magát angolul... mit mondjon, s szóljon-e egyáltalán valamit?

- Takarót, hátizsákot, ha valami ételük van, tegyék bele. Csak annyit, amennyit könnyen magukkal tudnak vinni, mert gyalog megyünk a kikötőig. Öt percet adok a készülésre. Mindenkinek átnézik csomagjait. Aki fegyvert visz, kivégezzük. Orvosságot vihetnek, mérget nem. Mindent ismerünk. Mennyi pénzük van?

A szállásmester előhozza a kis vasdobozt, melyben szerény csomóban sorjáznak a holland bankjegyek.

- Dollár... font... frank?

Intenek: nincs. A tiszt még egyszer felteszi a kérdést. Egyenként mutatják tárcájukat: néhány fontbankjegy. A tiszt int, mint aki erre nem kíváncsi.

- Iratok? Katonai térképek?

Ez az első szó, mely arra utal, hogy álcázott alakulatnak tekinti őket. A fegyvermester pálcája rámutat a térképcsomóra. A tiszt most lehajlik. Nagyon óvatosan, kesztyűs kézzel egyenként megnézi őket, műértő szemével, mint aki maga is sokat ért a helyszínrajzokhoz. Guggol s lapozza a térképeket. Ez az egyetlen, amire feszülten figyel. Keze kisimítja a helyszínen felvett vázlatrajzokat, beméri a léptéket, tájékozódik. Felemelkedik, mosolyog.

- Ki rajzolta?

A botanikus volt a térképrajzolójuk. Jelentkezik.

- Szép munka!

Ez az egyetlen emberi szó. Most nem mosolyog. Talán mégsem kell mindjárt meghalniuk, az őserdő néma peremén.

- Ettek?

Némán intenek. Lehet-e kínálni az ellenséget, amikor úgyis minden az övé. Tamás bizonytalan mozdulatot tesz a konzervek felé, ami annyit is jelenthet: kóstolják meg ételüket. A tiszt pálcája mozdul.

- Öt perc. Készülni!

Nagyjából mindenki összerakta kis holmiját, a legszükségesebbet. Mindnyájan hátizsákokkal vannak. Felveszik hátukra, vállukra.

- Kérem, különös óvatossággal bánjanak a gépekkel. Ezeket kezelni kell a trópusokon.

A japán tiszt kíváncsian néz Tamás felé. Mint aki kissé gúnyolódik. Bemegy a sátorba, int, Tamás, Imre és az operatőr léphet hozzá. Most bűvészmutatvány következik. A japán tiszt ismeri a szerkezetet, mintha csak felvételre készülne, beállítja, játszik a lencsével, megkeresi az áramforrást, bekapcsolja... kitolja, s most következik a legfélelmetesebb produkció. A gépben benne van a filmszalag, mint mindenkor, hisz bármely pillanatban adódhat valami váratlan, ami megkapja Tamás figyelmét, s meg akarja örökíteni. A japán int - ki kell húzódniuk a sátortábor előterébe, s a japán kesztyűs kézzel beállít, ismeri a masina típusát, szerkezetét, s most egyszerre az őserdőben kerepelni kezd a felvevőgép, felveszi a tucatnyi fehér embert s az őket körülvevő katonákat. Igen, a férfiak, ahogy hátizsákosan állnak, megtermetten, egészségesen, majdnem életvidáman talán... s néhány lépésnyire a majdnem fegyvertelen katonák, látszólag minden különösebb őrizés vagy katonai feladat nélkül. A film, ez az ördögi film pereg. Az emberek most halálsápadtak. Az az érzésük, valamilyen játék kellős közepébe kerültek. Miért kell nekik ezen rajta lenni? Mi a célja? Mit akar a japán ezzel bizonyítani? S hogy lehet, hogy szakembert, képzett, biztos kezű filmoperatőrt tudtak kiküldeni ide, hozzájuk... mindez nem véletlen... semmi sem véletlen, ami itt történik. Talán csak miattuk volt az egész expedíció...

- A gépeknek nem történhetik semmi bajuk.

Ha arra indulnak el, amerről a katonák jöttek - az őserdőbe vágott csapás felé: nem sokat adhatnak az életükért. A japánok nem kímélik különösképpen az emberéletet, úgy mondják - a magukét sem. Ha a parti utat választják, mely annyira-amennyire kiépített... talán...

A tiszt egyenként végignézi őket, alig villan merev halszeme. De bizonyára meglátná, ha valaki mégis fegyvert rejtene a hátizsákjába. Amint néhány lépést tesznek - a tengerpart felé veszik útjukat. Imre felnéz. K'nam villanó tekintetét látja a ceibafa felsőbb koronája alól. S marad az utolsó kérdés: mi történik az állatokkal? A tiszt, úgy látszik, nem volt felkészülve erre a kérdésre. A kutya nem tágít Tamástól s Imrétől. A tiszt keze egy pillanatra a revolvertokon pihen. A puli nem is sejti a rá váró veszélyt. A néma szigetlakó, aki eddig semmibe sem szólt bele, most valamit mond. A tiszt mozdulatlan. Végtelen... végtelen perc. Leveszi kezét a tokról. A kutya is mehet.

Már hosszabbodnak az árnyékok. Ha kilépnek, körülbelül két óra a kikötőig. Valamivel csökken már ilyenkor a hőség. "Inni" - hangzik a forrásnál az utolsó vezényszó. Előkerülnek a termoszkupakok, a férfiak isznak. Talán utoljára. S megindulnak.

Tizenkét férfi valahonnan, a világ mindegyik sarkából összekerült itt, egy óceáni szigeten, néhány hónapra, közös munkára. Most "menetelnek". A tiszt halkan, mosolyogva ennyi utasítást ad csak: aki kilép, vagy menekülni próbál - azt... Nem említi, de szemléltetően mutatja a géppisztolyt.

Az út nagyon fáradságos: némely helyen bozóton kell átverniük magukat, máshol moszkitós rétségek cuppannak lábuk alatt, ezeket a területeket az esős évszakban hínártenger veszi körül. Majd kapaszkodni kell, éles, sziklás palakövek közt, melyek felsértik a lábat s a támaszt kereső kezet. A kutya lihegve szaglássza végig őket, keresi gazdáját, nem érti - miért ma minden másképp, mint mindennap, ezelőtt.

Amikor már majdnem háromórai gyaloglás után a domboldalról látni lehet, hogy nemsokára elérik a kikötőt, a japán tiszt álljt vezényel. Mindegyikük hosszú-hosszú túrákat tett már meg életében, s ez a telepbeli élet is jókora testi rugalmasságot követel - mégis, az a tudat, hogy ebből a menetből nem szabad elmaradni, rettenetesen fáradságossá tette az utat, mindegyikük úgy járt, mintha könnyű hátizsák helyett vállán, testén, sorsában mázsás sziklákat cipelne.

Állniuk kell. Mintha most kezdődnék a szigorúbb része a vonulásnak. Mindent csak vezényszóra lehet, nem nyúlhatnak az italos termoszokhoz, nem ehetnek, nem támaszkodhatnak neki egy fának, hogy az jótékony ágaival átvegye az egyre súlyosabb test nyűgét. A tiszt néz a tájba, előhúzza óráját. Mindenki leülhet. Nyilvánvalóan nem akar foglyaival világosban bevonulni a kikötővárosba.

Amikor megindulnak, már leesett a sötétség kárpitja. A katonák előveszik villamos zseblámpáikat. Újból felhangzik az udvarias, majdnem szívélyes figyelmeztetés, de most mintha még nyomatékosabban szólna az angol szó: aki kilép, aki menekülni próbál, aki nem teljesíti az előírt parancsot: nem számíthat kegyelemre. Tamás egy percre elkapja a tiszt tekintetét: "de hát hova visznek bennünket s miért?" Mindenki tudja a régi "legendát" - Tamás tekintetének nem lehet ellenállni, valami varázsszerű van ebben a ragyogó férfiszempárban. De itt megtörik az, amit a munkatársak "varázsnak" neveznek. A tiszt végignézi, megveregeti botjával nadrágjának alsó szárát, egy pillanatra az a benyomás, mintha válaszolni akarna, de hallgat. A csend egyre félelmesebb lesz.

Lekanyarodnak. Mintha fénygyűrűk, csíkok, lángpontok őriznék csak őket - olyan fekete a trópusi este. Itt nem ismerik már a járást, senki sem tudja, merre lép, hova kell érnie. Újból állnak. Itt annyit látnak, hogy egy tábori telefonállomást szereltek fel - a mai nap alatt. A tiszt hosszan beszél a készülékbe, az egész olyan, mint valami halkan csörgedező patak zaja, nem emeli fel s nem ereszti le hangját. Ha valaki értene japánul, akkor sem lehetne kivenni egyetlen szót sem.

Amikor visszafordul, egy kis domb tetejéről villamos fáklyájával megadja az irányt. Gyér tapogató fény dereng most lábuk előtt, ahogy innen, a magasságokból jelzi, hova lépjenek, Az úttalan út a tengerpart felé vezet. Alig negyedórai járás után elérik a fehér, sziklás vonalat, mely apály idején úgy áll tó, mint valami óriás őscsontváz.

Lomha, barna tengeri szörnyek módjára hevernek itt a csónakok. Lapos agyarukkal belemarnak a partvonalba, a tenger csendes, alig-alig ringatja őket, néha kettő itt-ott mégis összekoccan. Hatalmas dereglyék, erős motorokkal. A férfiak egymásra néznek. Itt kell hagyniuk a szigetet!

Három csónakba osztják őket. Imre úgy kerül, hogy ne szakadjon el Tamástól. A csónakok mélyek, bőségesen van hely a foglyoknak s az őrszemélyzetnek, melynek minden tagja kézben tartja fegyverét, nyilván arra az esetre, ha a foglyok "lázadni" kezdenének. Mozdulatlanul ülnek. A csónakok orra Szumátra felé mutat!

A tiszt jön velük. Mintha most, hogy feladatának befejezéséhez közeledik, valamit megenyhült volna önmaga s foglyai iránt. Első ízben gyújt rá, néma fejmozdulattal mutatja - ők is megtehetik. Tamás látja: ez az ember ma egész nap nem vett magához sem ételt, sem italt. Izmai mintha acélból lettek volna, nem látszott rajta fáradtság. Most is áll. Csak cigarettázik a csónak orrában, ahogy a keleti irányt felveszik, kissé imbolyogni kezd a tenger, de áll, mintha a cigaretta parányi varázsszeme jelezné az irányt a többi dereglyének.

Ahogy maguk között számítják - körülbelül ilyen sebességgel hajnalra érhetnek Szumátrára. Mi történik, ha közben vihar támad, hiszen lényegileg nyílt tengeren vannak. S mi történik, ha egyszerre megállnak, s behányják foglyaikat a néma tengerbe, ahol még K'namnak bokrok közt rejtőző tekintete sem éri őket el? A motor egyenletesen búg, a tiszt a hajó orrában áll, egyik cigarettát a másik után szívja, ebből látni, milyen erős dohányos, mily nehéz lehetett számára az önmagára kényszerített vasfegyelem.

Csak felriadt tengeri madarak írnak le egy-egy cikázó fehér kört, s néha világító uszonyú halak furcsa, egymással versengő félköre dereng fel néhány méternyire a csónaktól, ahol csak a kormány mellett fénylik egy kis lámpa s egy vörös ellenőrző fény a dereglye tatjánál. Az idő mintha kiesett volna, minden körvonal elmosódik a szürkeségek egymásra hulló ködköpenyében. Egyetlen élőlény a kutya, mely engedelmesen gazdája lába alá húzódva veszi át a motor ritmusát, vagy talán az állat szívének remegését érzi-e Imre? Ketten néhány szót próbálnak beszélni, nem susogva s nem titkos módon. A tiszt egyetlen mozdulattal csendet parancsol, úgy rohan neki a dereglye a lomha haboknak, mint valami szellemjármű. Az irányt egyikük sem tudja pontosan, de érzik: nem lehet más, mint Szumátra északnyugati partja, ahol majd bizonyára el fog dőlni sorsuk. Ki tudja, mi marad a telepből, ki veszi birtokába a gépeket, ki fog törődni mindazzal, ami egy nappal ezelőtt még felbecsülhetetlen kincs volt, életük egyetlen értelme.

"Egy fárosz lángol messze, valahol" zakatol Tamás fülében, amikor végtelen messze, a láthatár parányi peremvonalán megpillant a sötétségben egy erősödő, majd lassan eltűnő s egy perc múlva újra születő fénybogarat. Egy világítótorony közeledik hozzájuk, valahol a parton. Miért vágyódik mindegyik arra, hogy szárazföldön legyenek? Miért gyűlölik ezt a fekete, jóindulatú lomha óriást, mely most hátán hordja őket, nem bánt senkit, szelíd. A csend elviselhetetlen néha, ahogy megszokják már egészen a csónakmotor ritmusának zaját. Már nem is hallják: minden más neszt viszont felnagyítva, ezerszeres élességében közelít hozzájuk a víztükör.

A világítótorony fénye nő, ahogy telnek a negyedórák, s már láthatnák a partot is, ha derengene. A világító karóra fél négyet mutat, még nagyon korai hajnal ahhoz, hogy valami fényt kapjanak az új, születő nap pereméről. De minden eltelik, az idő így lomhán, végtelenbe nyúlva viszi előre őket. A tiszt áll, ki tudja, hányadik cigarettacsutkát hajítja a tengerbe, s ahogy oldalról látja Tamás rendkívül éles tekintetével: nem mosolyog. Az arc él, majdnem szomorú, furcsa módon, most kezd ember lenni! Tamást mintha varázsütés érné, elfelejt mindent, megbűvölt művészszemével nézi ennek az arcnak változásait, ahogy egynéhány szál hajat homlokába korbácsol a part közelében megelevenedő nyugati szél, s ahogy a homlokán egy pillanatra összefutnak a redők, s most az időtlen arc - mely lehet huszonnyolc és negyvenkét éves egyformán - elborul, igen, egy pillanat, majd újraéled, lehunyja szemét. Lám, ő is fáradt, aligha alhatott egy percet is az elmúlt éjszakán, s meg sem kísérelte a pihenést, állt. Miféle emberek fogságába került? Ez a gondolat cikázik rajta át, de most tovább megbűvölten nézi az arcot, mely most nem gondol bizonyára ebben a pillanatban foglyaira, mintha valami belső ellenséggel, saját gondolataival viaskodnék.

Ami ezután történik olyan, mint nyomasztó, valószínűtlen álom. A dereglyék partot érnek, szinte abban a percben, amikor kezd pirosló derengéssel felszakadni az ég alja. Bilincsek kerülnek elő, kettőt-kettőt összeláncolnak. A kikötőváros üres, senki nem tartózkodhat a megszállás óta reggel előtt az utcán. Kanyarognak, egy helyi őrjárat csatlakozik hozzájuk. A negyedik dereglyéből kilép az őrlegénységgel együtt a szigetbeli főnök félig katona-, félig civilruhás fia.

Ahogy bemennek a kapun, az az érzésük - valami iskolaépület lehetett. Nagy termek, amint a nyitott ajtókon benéznek. Majd kisebb szobák következnek, lemennek az udvarra. Tornaterem. Minden elhagyott, ásító ürességű a hajnalban. Sehol egy lélek. Végül oldalt kinyitnak egy kis ajtót, nyilván ez vezet át valamilyen internátusfélébe. Itt kis szobák vannak. Mindegyikbe két-két fogoly kerül, akiknek itt leveszik acélbilincsét. Imre és a botanikus börtöntársak. Az ajtókat nem zárják be, de szemléltető módon mutatnak a fegyveresekre, akik a kis folyosón cirkálnak. Poggyászukat az ajtó elé kell tenni. Most már igazán csak az marad náluk, amit zsebükben hordanak. Egyelőre még nem motoztak meg senkit.

Tányér rizs, csajka tea. Az ablakból a kihalt, gazos iskolaudvarra lehet látni. Néhány napja nem gyomlálhatták: a trópusi burjánzó növényzet - mutatja a botanikus - már egy nap múlva megkezdi mindent beborító, vadont formáló munkáját.

Mi lehet a többiekkel? Történik-e valami körülöttük? Mi van Tamással? Néha hallani ajtónyílást, ha szívszorongva figyelnek, majd lépések... majd minden elcsendesedik, így kullognak végtelen lassan az órák. Nem történik semmi. A japánok némák, a lépések is nyilván, ha hallják őket, nem katonabakancsoktól erednek. Valamilyen különleges gumitalpat hordanak a katonák, ettől lesznek talán nesztelen szellemalakokká? Nincs mit csinálni. Minden olyan hirtelen jött, olyan félelmesen gyorsan, hogy nincs idő kiszámítani az eshetőségeket. Miért szállták meg őket? Miért jött elsősorban az expedícióért az őrjárat? Miért? Nem valószínű, gondolják, hogy most már hirtelen, titkos módon végeznek velük. Inkább valamilyen kusza szövevénybe keveredtek. Mögöttük a csónakban átvirrasztott éj, a test kívánja jussát. A széken ülve nyomja el mindkettőjüket az álom. Így telnek az órák. Néha felriadnak, a csend tovább is reájuk fekszik. A szűk, kétágyas szobába betör a déli trópusi meleg, s itt nincsenek függönyök, szúnyoghálók, hogy védekezhessenek a félelmes erejű napsugár s a minden résen behatoló zümmögő ellenség ellen.

Ezen a napon nem történik semmi. Este kapnak újból egy tányér rizst s egy csajka teát. Az éjszaka kapujában jönnek a botanikusért. Imre egyedül marad. Jobb s rosszabb így. Nincs kötve senkihez, nem kell uralkodnia arcán, hogy fékezze aggodalmát, kétségbeesését társa előtt. Nem tud aludni, ül, hogy ha érte is jönnek, ne akkor riadjon fel álmából, ne legyen kócos, rendetlen. Férfinak lenni! Persze, ő a legfiatalabb. Ahogy ül, furcsa foltokban pereg előtte az élete. Látja magát, amint először áll kék ingben, gatyában, nagy kerek kalapjában a fényképezőgép lencséje elé, s mosolyog, amint mondja a "hölgyeim s uraim"-ot a világ nyelvein, még ma is úgy tudja az angol és holland szöveget, azzal a pusztai "kiejtéssel", ahogy annak idején betanították, pár sarkantyúért... játékért, ma is úgy mondaná, ha oda kellene állania a berregő masina elé... S szöknek a képek, az intézet... az első napok... Ó, a küzdelem a nyelvvel s a színesek körülötte... A kedves igazgató bizonyára figyelte: érez-e ez a pusztai fehér valamilyen irtózást szobatársaival szemben? De Imre szerette őket, s társak voltak abban, hogy ők is vergődtek egy idegen nyelv útvesztőiben, még akkor is, amikor már mindnyájuknak ez volt egyetlen kötőnyelve, majdnem álmaik nyelve is, még akkor is jöttek a kétségek... nem érezni azt a megmagyarázhatatlan nyelvbéli finomságot, amit minden itt született gyerek ösztönösen hord beszédkincsében... s amit nem lehet megtanulni idegennek soha. S így éli az éveket s elhalványodnak ezek a szorongások, s lassan ő is egy lesz a felnövő egyformák közül. Egyforma? Mi maradt a pusztából, a napkeltéből, Csillagból, a délibábból? Otthon. Most, ahogy itt ül a merev iskolai széken, szólítja halkan apját, testvérét, a városi rokonság néhány ma is bizonyára élő nénijét-bácsiját. Sorban idézi őket, ezzel telik az óra, mely cammog a feketeség kapujában.

Minden pillanatban várja: most nyílik érte az ajtó... vagy visszahozzák barátját, akit egy ilyen nap majdnem testvérévé avatott. De az éjszaka mint fekete fal mered eléje, óráját elvették, nem tudja követni az idő múlását. Félálom-félébrenlét közein imbolyog, míg valahogy egyszer reggel lesz. Magános, félelmes rezzenés ebben az idegen, sivár környezetben, melyben nincs szobaszeglet, ahol szívesen pihentetné szemét. Körülötte nem történik semmi. Tányér rizs, csajka tea. Úgy látszik, ma is tart ez az idegeket tépő fogság. Dél felé járhat az idő, amikor hirtelen nyílik az ajtó, egy ismeretlen, angolul beszélő, civil ruhás ember néz be, s annyit kérdez, "van-e útlevele"?

Erre nem volt egy pillanatig sem elkészülve. Zsebe mélyén lapul meg a zöld könyvecske, kopott fedőlapján lepergett aranyozással. Ennyi, ami megmaradt az otthonból. Magyar útlevél, melyet még sikerült három esztendőre meghosszabbíttatni. Szokás szerint mindig magával hordja, Tamás figyelmeztette rá, aki hosszú évek óta már nem magyar állampolgár. Ez az egyetlen szál e pillanatban, ami a hazájához fűzi. A civil ember kissé kíváncsian, nem rosszindulatúan néz rá, s türelmesen vár, míg Imre kigombolja zsebét, előhúzza s átadja az útlevelet. Az idegen szétnyitja, megnézi a képet, mely, persze, még kisfiú korában ábrázolja Imrét, de a vonások azonosságát nem lehet vitatni. Továbblapoz, ahol a meghosszabbítások vannak, az angol tartózkodási engedélyek, majd a holland kormány vízuma. Mintha még köszönne is neki, biccent fejével, mielőtt eltávozik a cellából.

Új órák, amikor nem történik semmi, s ez a barátságosabb ember sem tér vissza. Az ilyen időtlen időknek más, súlyosabb a keringése, s próbálja gondolatait elterelni, pókot keres, melynek munkáját figyelhetné, ahogy erről szólnak a régi, börtönben írt könyvek, s nézné a madarak vonulását, s mindent, ami kissé leköti ezt a nyugtalanságot, ami benne kering. De minden üres; úgy látszik, nem lehet egyetlen nap alatt megtanulni a fogolyélet titkos szertartásait.

Amikor hullámzik körülötte az idő, arra gondol: mióta érzékelik az emberek az idő múlását? Mióta tud öntudatuk összefogni nagyobb mértéket, mint egyetlen nap, óra telesét? Ki volt az első, aki már megfigyelte a nap útját, a hold keringését, az égitestek útját? Miért van az embereknek ez a titokzatos tulajdonságuk, hogy sorsukat... pályájukat összekapcsolják a múló órák sokaságával?

Újból egy éj. Rizs és tea. Éhes? Ennyi rizs lehet, amennyit japán börtönökben vagy kaszárnyákban kioszt a mikádó, s ők ősidők óta tudják bizonyára, ennyi elég egy embernek arra, hogy fenntartsa vele életerejét. De ők máshoz, másféle ételhez szoktak, s ez a kínzó rizsszag mintha megfeküdné életét, s még kínzóbbá teszi az egyhangúságot. A katona benyit, int, jöjjön vele.

Mintha kicsit álomban lenne. Alkonyat lehet már, mert lila gerezdek futnak át a piszkosfehér falpárkányzaton. A folyosókon nincsenek őrök, alighanem már elvitték a többieket. Hol lehetnek? Mi lehet velük? Tovább... tovább, csak megszabadulhatna ettől az érzéstől, ami most gyötri: a nincs érzés! Most ez nem velem történik, én kívül vagyok, kóválygok az űrben... velem nem történhet semmi, s mégis mintha millió tűszúrás lenne, olyan érzékenyek az idegei, hangok csilingelnek fülében, szagokat érez.

A szobában - talán ez volt az internátusi igazgató szobája - négy idegen van. Két civil, két katona. Asztalon útlevele. A civil, aki már benyitott hozzá, s elvette iratát, hozzáhajlik, majdnem barátságosan.

- Mondja el röviden élete történetét.

Nyilván a többiek is értik, mert nem tolmácsol, míg Imre beszél. Mindenre elkészült, gondolta, de erre, hogy néhány perc alatt összefoglalja életét... a pusztáról beszéljen, egy pillanatra szinte keresni kell a szavakat, mert anyanyelvén gondolkozott ezen a nehéz éjszakán, s most egyszerre visszarezzen az "angol" rétegbe.

Mi érdekli ezeket belőle? A szumátrai japán megszállót, hogy egy fiú... valaha... hosszú esztendőkkel ezelőtt, kiszabadult fajtája köréből, s nekivágott a világnak?

- Beszéljen valamit magyarul!

Vers tódul ajkára... a gyerekkor így formálódik, s a "Hazádnak rendületlenül" tör fel elsőnek az ösztön partjairól. Az egyik egyenruhás bólint. Nagyon halkan, majdnem selymesen s igen idegen kiejtéssel mondja: "ez igen", s utána mosolyog, leveszi szemüvegét, megtörli. Hová... kikhez került?

- Mit csináltak a szigeten?

Beszélni arról, hogy együtt éltek a bozótbeliekkel? Meglesték rítusaikat, mindennapi életüket, évadváltó élet-halál mulatságaikat... igen, a termékenység jegyében a halál és feltámadás szertartásait... Ó, mennyi folklór, mennyi szokás... szakemberek késhegyig menő vitái...

- Ön milyen pályát akart választani?

Beszélni arról, hogy az után vágyakozik, hogy meglesse a hallgató föld titkát, s ősi kultúrákra próbáljon fényt deríteni, figyeléssel, ásóval, az összefüggések kutatásával...

A szemüveges, aki két magyar szót mondott, látható figyelemmel fordul felé.

- Kémkedtek? Még bevallhatja!

Kémkedni?

Ki ellen, s ki mellett, s miért? kérdezi s oly nevetséges ez egyszerre. Holland területen éltek, jórészt angolok voltak. Ki ellen? kérdi.

- Önök tudták, hogy mi kikötünk Szumátrán. Önök támaszpontot tartottak birtokukban, ahol angol tengeralattjárók kiköthetnek.

Tanácstalanul néz. Olyan fáradt már ennyitől is. Mire jó ez? Hiszi-e ezt, aki mondja? Olyan valószínűtlen az egész. Lehet... a fegyvermester... talán annak volt valami titkos megbízatása kormányától... vagy a másik... a többi? Így lehet megingatni önmagában is a bizalmat.

Akart-e valaki valaha kémkedni közülük?

Mintha nem is figyelnének rá, az az érzése. Beszél... hallja saját hangját, melyben újból elmondja: mi volt az expedíció célja, mennyire jutottak vele, hol tartottak. Nem bántottak senkit, nem akartak semmi mást. Tamás nemzetközileg ismert filmrendező, mindenki tanúsíthatja, hogy úttörő működést fejtett ki, egyik legkitűnőbb mestere a természeti népek életét megörökítő filmeknek. Hallja hangját. A négy ember egymás közt nagyon halkan, minden gesztus nélkül beszél.

A szemüveges előrehajlik.

- Ön magyar. A magyarok nem ellenségeink. Szövetségben vagyunk. Ön ellen nincs semmi személyes gyanúnk. Mint baráti ország fiát, így is kellene kezelnünk, de ön ellenséges környezetben nőtt fel, s azok között találtuk önt meg. Ön az egyetlen magyar. Önnel kivételt akarunk tenni. Önnek azonnal el kell hagynia a szigetet. Jöhet olyan rendelkezés, mely szerint mégis meg kell hosszabbítanunk ön ellen az őrizetet. Korára való tekintettel is úgy határoztunk, hogy elengedjük, de azonnal el kell innen mennie. De Szumátra sziget, s ön csak hajóval mehet innen. Minden ellenséges hajót, melyet itt találtunk, lefoglaltunk. Ezek nem jöhetnek számításba. Egyetlen mexikói lobogó alatt hajózó áruszállító hajó van a kikötőben, mely ma este még elhagyja a partokat. Koprát szállít. Közöltük a kapitányával, hogy önt elszállíthatja, ha erre hajlandó. A kapitány úgy döntött, hogy önt hajlandó Közép-Amerikába elvinni. A kikötőbe kísértetjük önt, visszakapja útlevelét. Elutazhatik. Van pénze?

Amit Tamástól kapott s néhány holland forint... A cellában unalmában már megszámolta. Néhány angol font sterling... igen... tíz vékony, zizegő fehér lepedő fekete betűkkel. Egyenként öt font. Ötven font. A japán pillanatokig gondolkozik.

- A kapitány nem kér semmit. Háború van, örül, hogy megszabadul, s nem nagyon kutatjuk papírjait: mit takar a mexikói lobogó? Ön nem fizet a kapitánynak a szállításért. Segít neki, ha van valami munkája. A hátizsákját megkapja. Mindene megvan? Itt az órája is. Van-e panasza valami ellen?

- A többiek... a barátaim... tőlük...

- A hadijog nem engedi meg. Ön távozhatik. A többiek itt maradnak Nem kell aggódnia értük.

Felállnak. Egy pillanat. A szemüveges mintha haboznék, utána kezet ad neki. Ugyanezen a selymes, furcsa, alig érthető hangon mondja magyarul, mint aki összeszedi tudományát: "jó utat... vagyok tanár..." Nincs mit tennie. Mögötte a ferde szemű, néma fegyveres. Nem önmaga, nincs akarata. Valamerre elindul, egy kéz nyújtja hátizsákját, egy perc múlva kinyitják a kaput. A fegyveres mögötte, s így mennek végig a kikötőváros peremén. Ez már valódi város, itt-ott sokemeletes épületekkel, raktárházakkal, gyárkéményekkel, vágányokkal, áruházakkal. Még mindig az az érzése: ami itt történik, álomban van.

A kikötő olyan, mint beteg óriás. A dokkok fölé halálos csend fekszik, a máskor színes, forgatagos kép most mintha megmerevedett volna. Japán hadilobogó a kikötőparancsnokság épületén, őrjáratok, fehér embernek nyoma sincs. A szállítóhajók oldalt egy kis öböl védelme alatt húzódnak meg, készen minden pillanatban légitámadásra. Néhány légvédelmi ágyú körül japán tüzérek, a csövek az ég felé néznek, épp most telefonhuzalokat szerelnek. A kikötőnek ehhez a részéhez vezető utat szögesdrótokkal elrekesztették. Táblákon felirat holland, japán és angol nyelven: TILOS!

A mexikói hajó néhány halászbárka, két lefoglalt angol gőzös, egy belga tartályhajó mellett horgonyoz. A zászló színe... ó, függőleges csíkokban zöld, fehér piros. A fehér mezőben fél lábon áll, nyakát messze kelet felé nyújtja az aztékok titokzatos szent madara - a quetzal. A hajó lehet hat-hétezer tonnás, nem éppen a luxusgőzösök fajtájából. Nyilván koprát rakódik, vagy már be is fejezte, mert itt sem látszik valami nagy sürgés-forgás. Néhány matróz a fedélzeten, egy hajóstiszt szivarral, zubbonya kigombolva a melegben, alatta fehér trikó. Mindez, persze, csak egy pillanat, míg a szem átszalad, s ahogy mennek le a mólón, egyre élesebbé, világosabbá válik a kép.

Előbb az őrségre kíséri Imrét a katona, ott várakoznia kell, míg - hallja - valamilyen telefonbeszélgetést folytatnak. Az őrség parancsnoka tiszt. Néhány szót tud angolul. Nála van már Imre útlevele, melybe - mintha valami békebeli partraszállásról lenne csak szó - kerek pecsétet nyom. A japán tiszt felköti oldalfegyverét, felteszi sapkáját. A katona néhány lépésnyi távolságból követi őket.

A hajón mintha már várták volna őket: csobban a csónak, két matróz evez, s hátul kormányoz a tiszt. Néhány perc, ideérnek, olyan, mintha végtelenség lenne. Mi történik... mi történhet ezalatt a többiekkel? De nincs választás: mennie kell. Egy perc még: kihúzza zsebkönyvecskéjét, kitép egy lapot. Felül felírja Tamás nevét. "El kell mennem Szumátráról. A hajó Mexikóba tart. Mindent megpróbálok, hogy hírt adjak magamról. Emlékezem barátodra, felkeresem. Mindent köszönök. Isten áldjon meg valamennyieteket." A tiszthez fordul: "Kérem, adja át..." Végigméri. Nincs ebben az arcban semmi indulat. Némán átveszi a lapot, összehajtja, zubbonya zsebébe teszi.

A csónak kiköt a mólón. A mexikói hajó tisztje kiszáll. Tisztelegnek kölcsönösen a japánnal. Tört angollal, majdnem kézzel-lábbal folyik a beszélgetés, illetve inkább Imre átadása. A japán fogja az útlevelet, mely bizonyos vonatkozásban jelképezi, megtestesíti a szabadon engedett foglyot. Majd elővesz valami sárga papírra rótt írást, s a hajós elé tolja, nyilván azzal a céllal, hogy ismerje el: "átvette" Imrét. Még eddig egy pillantást sem vetett a kényszerű útitársra, csak a hivatalos részt óhajtja szemmel láthatólag lebonyolítani. A japán szól valamit, bemennek az épületbe, mely kisebbfajta irodaház. Imre újból az őrrel kettesben marad.

Micsoda percek... még minden történhetik... még jöhet ellenkező rendelkezés a parancsnokságtól, még megakadhat az egész valami alaki hibán. Nézi óráját: húsz... huszonöt perc, fél óra. Végre kijön a hajóstiszt, hóna alatt hosszú iratokkal. Nyilván ezeket a hajóokmányokat vonták be tőlük, amikor a japánok megszállták a szigetet. Ugyanakkor egy másik japán katona hozza a hordozható páncéldobozt, nyilván okmányok mellett ebben lehet a pénz. Egy pillanatra kint állnak, néhány lépésnyire a móló szegélyétől, ahol kikötött a csónak. A japán tiszt kiveszi zubbonya felső zsebéből az útlevelet. Gondosan megnézi, még egyszer összehasonlítja a képet, mondja Imre nevét. Utána átnyújtja az okmányt a mexikóinak.

Megfordul. Mint aki dolgát végezte, Imrét egyetlen pillantásra sem méltatja, annyit sem mond: jó utat! Fiatal, hideg arc, nincsenek rajta érzések. Igen, megfordul, a katona elérti mozdulatát, tisztelgés, szó, kézmozdulat nélkül hátat fordít, otthagyva kettőjüket. A hajóstiszt most megfordul. Szembenéznek, valahonnan nagyon mélyről mosoly fut fel az arcára. Kicsit csontos, két kiálló pofacsontja s erősen barnás arcszíne szerint bizonyosan mesztic. Előveszi tárcáját, melyben apró, sötét szivarok sorakoznak. Imre elé tolja, "Le gusta", mondja spanyolul, unszolva, s majdnem neheztel, hogy Imre int: nem szivarozik. Ő maga megszokott mozdulattal vesz egyet, elharapja végét, villan a fény, egy szippantás, s karikákat bodorít a füstből. Kinyújtja kezét, szemtől szembe néznek, Imre is elmosolyodik. Egy pillanat, így állnak a napsütésben. Lent az egyik matróz mond valamit spanyolul, amit Imre nem ért. Felnyújtja különös alakú fekete kőkorsóját, a tiszt odamegy a kikötőkúthoz, próbál vizet szivattyúzni, de nem boldogul. Imre ismeri ezt a kútfajtát s azt is, hogy erőteljesen kell járatni a szivattyút, s csak egy-két perc múlva jön a víz. Ez az első mozdulat, melyben közösségre találnak. A friss, hideg víz kifakad a kút száján, Imre tölti a korsót, melynek furcsa állatcsőrén egyszerre csak visszabugyborékol a víz. Tele van. A többi már olyan egyszerű. Az egyik matróz felnyújtja kezét, beemeli a hátizsákot, majd másik mozdulattal szinte elkapja Imrét, s helyet mutat maga mellett a csónakpadkán.

A parton ott áll a japán tiszt, bizonyára úgy szól parancsa: ő a felelős azért, hogy az alkalmatlan fiatal idegent elvigye az ugyancsak alkalmatlan semleges hajó. Nem tisztelegnek egymásnak, nincs semmi kapcsolat.

Néhány percig tart csak a csónak útja, nem sok szó esik. A tiszt törve beszél angolul, inkább csak a szokásos hajóskifejezéseket. Majd a kapitány, mondja, s a fedélzetre mutat. Itt már kidobták a kötélhágcsót, a tiszt mutatja: ő legyen az első, aki felkapaszkodik. Fent kifeszítik, viszonylagos biztonsággal megy a lengedező, hintázó alkalmatosság hátán, az az érzése, ennek az útnak soha nem lesz vége... valahol, valamikor leszakad majd a hágcsó, s elnyeli az óceán. De a végén mégis érzi, hogy megkapaszkodik a TABASCO peremében.

Amikor Southamptonban beszálltak a nagy óceánjáróra, a hajó lobogódíszben pompázott, a zenekar hófehérben parádézott a fedélzeten; nagy kendőlobogtatások, virágok, vidámnak tetsző búcsúintegetések, mintha valami kedves játékos utazásra indulna a hajó...

Egyedül áll, mellette egy hátizsák, néhány ötletszerűen összeszedett holmival. Egyetlen szót sem tud spanyolul. Hogyan fogadják a kényszerűségből a hajóra rátukmált ingyen-utast? A matróz megérinti vállát, s mennek végig a fedélzeten, míg egy fordulónál lépcső szája nyílik, majd kis folyosó szélesedik: nyilván ez a kapitány kajütje. A matróz kopog, hang hallatszik, benyit. Magas, ősz hajú, sovány, szemüveges ember áll fel, Imre meghajlik, mondja nevét. A kapitány kezet ad, idegenes, de biztos angol szóval beszél, int a matróznak, aki az ajtóban felteszi sipkáját, s helyet mutat maga mellett Imrének.

Olyan, mintha mérnök... valamilyen műszaki tervező lenne, ember, aki megette kenyere javát, s valamilyen elégedetlenséget hordoz, mintha mindenen, ami a valóságban történik vele, kicsit felülemelkednék, talán fél lábbal már nincsen is itt... Imre tekintete szerteszalad a kapitányi kabinban. Különös módon, néhány szép festményreprodukció a korai olasz mesterektől, néhány tájkép, háttérben mexikói piramis. Egy polc, roskadásig megrakva könyvekkel. Mintha kicsit kezdené otthon érezni magát. A kapitány kinyit egy fiókot. Üveget húz ki, két poharat.

- Azt hiszem, szívesen issza... ilyen napok után!

De nem mosolyog. Mintha szeme sarkából figyelné, milyen a mozdulata, hogyan nyúl a pohárhoz.

- Ön milyen minőségben dolgozott a filmesekkel?

- Nemrég végeztem el Angliában a középiskolát. Titkára voltam a vezetőnek. Szerettem volna egyetemre menni. Úgy gondoltam, Szumátrán maradok addig, míg elkészül a film... abból...

A pápaszemmel borított szürke szem mintha egy hajszálnyival szélesebbre nyílnék.

- Mi akar lenni?

- Kutató... archeológus!

Feláll. A pohár meglendül kezében. Imre látja, hogy mohón kortyolja a sherryt, hirtelen felkapja fejét.

- Bántották?

- Nem. A fogság tulajdonképpen alig három napig tartott.

- Éhes?

- Köszönöm, nem gondoltam rá. Inkább... a mosakodás hiánya, kapitány úr. De szabad megkérdeznem, hogy nem terhelem-e... s hogy miért vett engem fel a hajójára?

- Emberek vagyunk. Elfér. Nem kellett volna. Ha nem akarom, visszautasíthatom a japánok ajánlatát. Akkor maga itt marad. Meddig? A baj csak az, hogy mi - utasítás szerint - hazai kikötőbe megyünk. A hajóstársaság nagyon örül, ha a Tabascót biztonságban látja. Végül is, mindent le lehet foglalni, s a lefoglalt hajó olyan, mint az ócskavas a részvényesek szempontjából. Érti, amit mondok?

Nem vár választ, tölt újból. Közelebb megy. Mintha fürkészné, vállára teszi szürke szőrrel borított, csontos tengerészkezét.

- Körülbelül erős három hét, míg tart az út. Nem sietünk, mert ezt nem bírja nagyon a hajó. Önt elviszem, kap egy üres kajütöt, velünk étkezik. Majd intézkedem, hogy valami ruhát is adjanak, mert úgy látom, csak egészen kevés holmit hozhatott magával, ön bizonyára azt akarja kérdezni, hogy mit számítok ezért, s megmondja: nincsen pénze, s hivatkozik arra, hogy erős és szívesen dolgozik.. Ugye? Szóval, erről nincsen szó. Az ilyen hajón mindig elfér egy ember. Lehet, hogy meg fogom kérni, segítsen nekem az irodai munkában, már csak azért is, mert ezzel igazolhatom, miért hoztam önt fel a fedélzetre. Valójában néha bejön hozzám, s elbeszélgetünk. Úgy látom, lesz néhány közös témánk és talán egy ilyen idős ember, mint én, tud önnek jövőjére nézve valami tanácsot adni. Jöjjön velem.

Egy kajüt ajtaja nyílik Ez lesz most hetekre otthona. Kis kerek ablakát bizonyára mossa a tenger, ha a hajó elindul. Szűk ágy, tiszta, egy polc, kis asztalka, egy szék, mosdótál.

- Majd adok könyveket. Este, ha nincs vihar, majd mesél nekem arról, hogy hogyan csináltak filmet Szumátrán. S amiről akar. Ön elképzelheti, mennyire unjuk mindnyájan már itt egymást. Engem is. Mindenkinek mindig ugyanaz a témája. Három hét... Egy tanácsot is adhatok önnek. Tanuljon spanyolul. Kiköt egy új világban, melynek fele ezt a nyelvet beszéli. Önnek, úgy hallom, az angol máris anyanyelve, vegye melléje ezt harmadiknak... Három hét alatt... ha naponta négy-öt órát tanul... Könyveket, mint mondtam, adhatok!

A Tabasco útja nem egészen veszélytelen: aknák lánca húzódik állítólag a partok mentén, s mindenütt kalózcirkálók, tengeralattjárók leselkednek a semleges hajóra, melynek nem egészen semleges a rakománya, s talán tulajdonosai sem. A hajó éjjel-nappal készültségben halad, a mentőcsónakok felszerelve, mentőövek és padok kéztávolságban, a legénység megfeszített munkát végez, a tisztek óránként váltják egymást a parancsnoki hídon, a nehezebb s kényesebb útszakaszokon.

Aki különleges szórakozást remél ilyen úttól - alighanem csalódik: hosszú-hosszú napok, amikor csak ég és tenger, trópusi fülledtség, álmosító langyos szelek. Egy-egy madár rátelepszik a fedélzet peremére, megpihen, továbbrepül. Egy delfin felüti fejét, testén rózsaszínen csillan a napsugár. Hínárövezetekben haladnak, a sárgásvöröses tengeri indák, mint végtelen folyondártestek, átölelik a hajót. Minden pontosan, kimérten, idegfeszültség teljességében megy. A tisztek egy-egy mosollyal elintik maguktól a félelmet, igyekeznek megmaradni a szokott kedélyességnél, mely a spanyol nyelvű hajók tisztjei s legénysége között majdnem hagyományszerű.

Imre itt él ebben a kis világban. A rádió elhozza a nagyvilág híreit, de ezt is töredékesen, semmitmondóan. Egyetlen jelentés sem emlékezik meg többé már Szumátráról, mintha a hadiisten egyszer s mindenkorra odaítélte volna a japánoknak a világ egyik legnagyobb szigetét. Lassan megismerkedik a hajóval. A nagy óceánjárás alatt, míg Szumátrára értek, sok minden fogalom tapadt hozzá, megtanult tájékozódni, kiismerte az áramlatokat, szelek járását, a tengeri mesterség nyelvének fordulatait. Itt most mindennek nagyon is jó hasznát vette: nem volt egészen zöldfülű, hanem tanulékony, eligazodott a hajóstisztek s a matrózok között. Felment a kormányosi fülkébe, néha negyedórákra - mintegy játékból - odaállították a műszerekhez: próbáld, mondta a portugál kormányos, aki kásásan, orrhangon beszélte a spanyolt.

A hajó nyelve spanyol volt, egy-egy matróz tudott valamit angolul, kívülük csak a másodtiszt és a kapitány. Imrének néhány hete volt a tanulásra. A kínzó nyugtalanság, a Tamásért való aggódás, mely úgy ült rajta, mint valami fekete felhő, olyankor csillapult, ha beletemetkezhetett egy nagy spanyol újságlepedőbe vagy folyóiratba, mely ott hevert az ebédlő vagy a kapitány kabinjának asztalán, böngészhette a spanyol-angol szótárt, mely mintha minden bölcsesség tárháza lett volna vöröslő, vastag testével. Bízott nyelvkészségében: észrevette, hogy a spanyol úgy bontakozott ki a latin talajból, mint a nyelvek csodálatos virága. Imre szerette a latint, s az iskolában a kedves direktor büszkén mutatta, mint recitálják Horatiust a sárga, fekete, barna, vörös adeptusok. Ez megkönnyítette munkáját, s néhány nap... szinte óra múlva egy beszélgetési lecke segítségével már kezdett szóba elegyedni először a tisztekkel, majd magukkal a matrózokkal, akik - a rokonszenv megmagyarázhatatlan útvesztőin át - jó szívvel fogadták, segítették, sajnálták a fiút.

Nem volt "úriember", kényes utazó, letört üzletember, akinek elvették mindenét. Jókedvű diáknak tartották, aki a sors forgandósága folytán hajózgat földrészek között, kedves kék szemét, szép szőke haját megszerették ezek a jórészt sötét szemű, sötét hajú, nyers, de jószívű tengeri emberek. S Imre igyekezett mindenkinek kedvében járni, apró szívességeket tett, írt leveleket diktálás után, s nagyot nevettek, amikor még nem tudta egész bizonyosan egy-egy spanyol szó helyesírását, kérte a kapitányt: adjon neki munkát, s buzgón írogatta a különféle kimutatásokba a hajó áruszállítmányainak százféle rubrikába elosztott sajátosságait. Itt sokszor angolul is kellett dolgozni: ilyenkor elemében volt, hamarosan beletanult új mesterségébe, s igyekezett sajátos, angol diákos szépírásával beletalálni a szálkás betűs, cikornyás spanyol szövegek közé.

Az idő kellemes volt, az utazás jórészt eseménytelen. A tenger végtelen síkját alig-alig szántotta nagy messzeségekben hajó: a német "zsebcirkálóktól" való félelem hazai kikötőkbe kergette a tehergőzösök jó részét, s a legénységnek is készülnie kellett arra, hogy mexikói kikötőbe érve, legalább egy részének elvész a kenyere: ki tudja, mikor kerül majd újból sor arra, hogy a Tabasco felszedje horgonyát, ha egyszer már hazaér.

Lassan tájékozódni kezdett. A kapitány nem volt mexikói: spanyol-francia keverék. A másodtiszt a maga harmincöt évével már beleszületett Mexikó új, forradalmi korszakába: végtelen történeteket mesélt Imrének a polgárháborúk korszakából, sokszor szerepelt Pancho Villa, ez a rablóvezérből lett szabadsághős, aki beleszólt az urak osztozkodásába.

Bizony nem volt valami sok, amit Imre Mexikóról tudott - néhány név, földrajzi fogalom, s annyi, amit az iskolaévekben a csodálatos őskultúrákról olvasott. S most Felipe de Aguirre, a hajóstiszt szövevényes világba vezette be, melyben a fajták különös katlanából megszületett "mexikói" korlátlanul kiélhette nemzeti büszkeségét. Aguirre az ősi földről mesélt, melyet különös rajongással vett körül. Cseppet sem titkolta, hogy egy nagyanyja zapoték-indián volt, s az esti pohár rumnál felmerült a nagy szabadsághősnek, az ugyancsak indián Juareznek emléke is. Múlt s jelen kissé romantikus módon keveredett össze Aguirre történeteiben. A másodtiszt hazai kereskedelmi tengerészeti iskolából került ki, így lépett a Tabasco szolgálatába, ahol megkereste nem túlságosan bőséges kenyerét. De ez a tengeri ember mérhetetlenül büszke volt hazájára, imádta fővárosát, s abban reménykedett, hogy egyszer neki is lesz itt valami szerepe. Imre ismerte az angolokat, akik nyugodt időkben irtóznak a közügyektől. De a "szerep", mint a politikai pálya lépcsője, sokszor felmerült a fiúk beszélgetésében is ott, ahol akadt afrikai arab törzsivadék, vagy dúsgazdag színes főurak gyermeke. De sehol senkinél nem érezte a szenvedélyek fojtott izzását, mint ebben a negyedvér indiánban, akit a sors a tengerrel jegyzett el. Amikor Imre néhány kérdést adott fel neki: mi volt Mexikó mai fővárosának a helyén azelőtt, folynak-e ásatások, készülnek-e expedíciókra az őserdőkbe, Aguirre lelkes, de kissé gyerekes magyarázatokkal szolgált. Nem tudta pontosan népe történetét, csak egyes nagy, hősi, regényes epizódjait. Ezeket fűzte láncra, hogy csillogó formájuk közt táncoltassa szép bariton hangjának színeit.

Aguirre volt, aki minden időben szívesen beszélt Imrével, amikor a szolgálat megengedte. A kapitány is szívesen vette e korban közel álló két ember barátkozását, már maga is itt-ott spanyolra fordította Imrével beszélve a szót, csodálkozott, hogy a fiú szinte óráról órára egyre bőségesebben, egyre biztosabban kapja el a fogalmakat, mosolyog, ha megtorpan, neki-nekimegy: ha ez vacsora alatt történt, a tiszti asztalról minden szempár felé siklott, mosolyogva biztatták, javították az egeket verdeső spanyol öntudat fényében.

Imre jó útitársnak bizonyult. Igyekezett magát hasznosítani. A kapitányi fülkében nyomon követte a hajó járását, már kezdte érteni a bonyolult számítások elemeit. Aguirrével beszélve kezdett eligazodni a Mexikó fővárosi belpolitika útvesztőiben, a pártok s vezető személyiségek mindennél szenvedélyesebb küzdelmében, melyet nemegyszer merényletek, tragédiák vérfoltja tarkított.

Megszokta ételüket: a rettenetes fűszereket, melyeket csak az ő, paprikáshoz szokott szája bírt elviselni. Amikor először kínálták a tűzerős borssal kevert babbal, s fél szemmel sandítottak egymásra: sírva fog lefordulni a kisfiú, mint ahogy ez szokásos, ha nyugati náció ül mexikói asztalhoz. De Imre a bors mögött a pásztorok paprikásának ízét érezte, s beszélni kezdett a végtelen pusztáról, úgy, ahogy ki bírta fejezni a fogalmakat. Csak a pulque, ez a tüzes, erjedt agavepálma-nedv nem ment le a torkán: erősnek s visszataszítónak találta, nem tudta megkedvelni.

Egy hét múlva Imre már úgy látta a hajót, mint parányi országot, melynek megvannak a maga törvényei, emberfajtája, hangulatai. Barátságok s gyűlöletek lobbantak, szenvedélyes, érzelmes, de haragot tartó emberfajta fékezése, indulatainak elfojtása nem volt egyszerű. Csak az, aki közülük való volt, érezhette meg: most készül kitörni a vihar, most kell talán egyetlen emberi szóval, érzéseikre hivatkozva lecsendesíteni a forrongást. A kapitány ismerte őket, hisz évtizedek óta járt tengeri világukban, s otthon volt a szárazföldön is. De mégis "idegen" volt, spanyol, rokonsága az óhazában, maga büszkén hivatkozott baszk eredetére, arra, hogy ő a legősibb európai, abból a fajtából, mely húszezer éve már képeket festett a barlangok sziklafalára.

Imre észrevette, hogy a kapitány valamilyen különös szenvedély rabja lehet, valamilyen béklyó lenyűgözi akaraterejét. Csak akkor éled fel, ha felrázza magát az eluralkodó tétlenségből, vagy ha valamilyen veszély közelít. Most, hogy aknagyanús vidékeken jártak, ahol az elmúlt hetekben - hírek szerint - látták feltűnni tengeralattjárók periszkópját, Aguirre véleménye szerint is talán nagyobb szükség lett volna olyan parancsnokra, aki kezében tartja hajós népét; igen, az embereknek érezniük kell: a kapitány előre tudja, mi fog történni, őrködik felettük.

Őrködött felettük, de a maga módja szerint. Ha a csillagtalan, esős éjszakán feltűnt alakja, amint körbement a fedélzeten, s megállt valamelyik matróz mögött, ezekben a napokban mondott néha egy-egy szót, melyet nem hallottak tőle azelőtt. "Be kell jutnunk a mi vizeinkre, Miguel", mondta a kormányosnak, hosszú, szótlan órák után, s ez a pár szó úgy hangzott, mintha a kapitány tudná: minden veszély ellenére, a Tabasco bizonyosan révbe jut. A matrózok jó része mexikói ember volt, erősen babonás: figyeltek a jelekre, a "rontás", a "megbabonázás", varázslat sokkal több szerepet kapott életükben, mint ez európai hajók legénységénél szokás. Régi tengerészlegendák éltek bennük, regényes történetek, melyeket mindnyájan hittek, mindegyikük tudott mesélni halálhajókról, melyeken fej nélküli kormányos áll a kerék mellett, vihar nem fogja, a vitorlás soha nem érinthet kikötőt.

Egy angol teherhajóval váltottak szikrajeleket. A Tabascó-nál majd háromszorta nagyobb gőzös keresztezte útjukat, s nyilván a kelet-indiai szigetek felé tartott, amikor afelől érdeklődött óceánon járó hajók szokása szerint: nem láttak-e valami nyugtalanítót, nincsen-e errefelé felfedezett aknaveszély. Még kicserélték a szokásos üdvözleteket, jó utat kívántak egymásnak. A tengeri "párbeszéd" után (az ilyen mindig változatosságot, beszédtémát jelentett az eseménytelen napok után) alig egy órával megszólalt a szikratávíró. Újból a Greenstar jelentkezett, de most már nyugtalanabbul dolgozhatott a távírász. "Tengeralattjáró emelkedik ki... Német felségjel. Adjátok tovább... Hosszúság... szélesség... alatt vagyunk. Save our souls."

A szikratávíró elhallgatott, abban a percben, amikor a kapitány számítása szerint a Greenstarhoz kellett érkeznie a fegyveresek csónakjának. Déli idő volt, csak könnyű felhők szaladtak az égen, a parancsnoki hídról messze-messze lehetett látni a horizont pereméig. A kapitány körül sereglettek a Tabasco emberei, mindenki átérezte a tőlük talán egy mérföldnyire éppen most zajló tengeri tragédiát. Egyszerre elnémult minden harag, minden gyűlölet: az ismeretlen angol hajó egyszerre testvérré lett, melynek népe most halálos veszedelemmel találja szemben magát. Mit tegyünk? A kapitány halálosan sápadt volt. Ezek azok a percek, amikor egyetlen elhatározással megkoronázhatja, vagy a semmibe sodorhatja egy hosszú, eseménytelenül tisztességes tengerészpálya minden dicsőségét. Most mindenki tudta: ilyen percekben a kapitány feltétlen úr a fedélzeten. A szemek felé fordultak, a hangos beszéd elhallgatott, itt-ott suttogást hallottak legfeljebb. Egy perc... a tengeri emberek már érzik a kormány irányváltozását: a Tabasco elhajlik, először csak keskeny szögben, majd erősen oldalt fordul, megváltoztatja eddigi pályáját. Imre bent áll a távírókabin ajtajánál: a tiszt kétségbeesetten kopog... kopog... de nem jön válasz. Most már ez is veszélyes: neki magának kell álcáznia a Tabasco pozícióját.

Míg várnak, makacsul, babonásan, hogy megszólaljon a hallgató jel: egyszerre mindenki a fedélzetről a hajó fara felé rohan: a láthatár végén füstgomba szalad fel, barnás örvényének magjában rejtőzködhetik a robbanás. Egy pillanatig még fényt is látnak, utána csak ez a félelmes, lassan világosodó füstcsomó a horizonton.

A kapitány kiegyenesedik, kezében a messzelátó. Halkan szól, a másodtiszt továbbítja parancsát a gépházba: teljes sebességgel a robbanás színhelye felé. Aguirre sápadt arca előrehajlik, Imre felé. Torpedót kaptak! Mindenki órával kezében számíthatja: mennyi idő telhet el, míg a szerencsétlenség színhelyére érkeznek? A Tabasco - mintha ifjúságát álmodná vissza - szinte vágtat az alig fodros tengeren, mindenki végigéli magában az alig mérföldnyire zajló tragédia minden fordulatát, s ugyanígy készülhet arra, hogy bármely pillanatban a gőzös előtt is felbukkanik a végzetes periszkóp, elhangzik a jel - egy perc, egy ezüstcsík villanása a tenger testén, s a Tabasco is már a tenger fenekén pihen.

Lehet, más hajó s más kapitány megfutamodott volna. Kitér, önmagával törődik csak, azzal a reménnyel játszik, hogy így kerülheti el legkönnyebben a veszélyt. Ezért talán dicséret illetné a hajótulajdonosok részéről, de megszegné az íratlan tengerészbecsületet. A Tabasco rohan... a kapitánynak még számítás szerint fél órája van ahhoz, hogy elkészüljön mindenre, ami várható. A füstgomolyag még makacsul tartja magát a láthatár peremén, s ahogy közelednek feléje, egyre újabb, félelmesebb foszlányokban bomlik szét. A tengeri emberek már érzik is az égés szagát... már szimatuk megkülönbözteti: olaj... vagy megperzselt gyapjú szaga.

A messzelátók kémlelik a láthatárt... még semmi... még semmi: szerencse, a tenger nyugodt, apály órája közben történt mindez, az idő nem fenyeget viharral. A horizont peremén mintha apró barnácska folt tűnt volna fel. Imre, akinek kezében van egy pillanatra a távcső, hirtelen visszaemlékezik: ilyen volt, amikor a szigeten először megpillantották a japán rohamcsónakokat... A legénység száján már szájról szájra jár: "barcos" - csónakok!

Ezek a csónakok bizony nem haladtak katonás rendben, mint azok a dereglyék, melyek a kis szigetre hozták a japán fegyvereseket. Láthatólag nem volt motor rajtuk - innen a messzeségből az evezők halvány szitakötőlábaknak látszottak, melyeket játékszerként billeget a távoli horizont. De ahogy a Tabasco teljes gőzzel a mentőcsónakok felé tartott - egyre élesebb profilt vettek fel a járművek. Már számolták őket: hat csónak, de még nem lehet pontosan kivenni a "fejeket". A kapitány, fent a fedélzeten, tanácskozásra ül össze a hajószakáccsal: mennyi élelem van, el tud-e látni a Tabasco talán tíz napon keresztül is legalább ötven szájat, melyre senki nem számított. Ugyanígy hirtelen kell dönteni, hová, miképp tudnak elhelyezni ennyi embert. Van-e üres kabin a menekültek között levő parancsnok, első s második tiszt részére, hová kerülhetnek a gépészek s a legénység többi tagja?

Közben nőnek a csónakok, fogy a távolság. Úgy látszik, abba is hagyták a teljes erőfeszítéssel járó evezést, s már észrevették, hogy a hajó feléjük tart, melynek létezéséről a szikratávírász nyilván időközben tájékoztatta a kapitányt. Minden azon múlik, nem merül-e fel közöttük s a hajótöröttek között a veszedelmes periszkóp: amikor a mentést megkezdik a tengerészerkölcsök szerint, nem rohannak-e saját végzetükbe? A kapitány újból matrózokat állított a csónakok mellé, megvizsgálták, minden megfelel-e az előírásoknak. Utána megbúgatta a hajó szirénáit, úgy számítva, hogy a hang már innen elérheti a tengeren - félelem és remény között - hánykolódókat.

Még egy fél óra volt, míg rohanva szelte a Tabasco a habokat.

A tenger viszonylag csendes maradt, csak néha-néha futott át valami borzongás a testén; a hajógépek nem szokták meg ezt a teljes, kímélet nélküli sebességet, s a gépész aggodalmas arccal állt a kis hidacskák fölött - nem történik-e valamelyiknek baja, nem következik-e be valami előre nem látott baleset most, amikor a Tabasco, ez az öreg, kedves hajó arra rendeltetett, hogy talán félszáz ember életének megmentője legyen.

Még egy negyed óra.

A csónakok már nem eveznek. Feltartják evezőiket. Az egyiken szétterül, kékes lebegéssel kezd játszani egy kis angol lobogó.

A távcső már közel hozza az arcokat is. Az első négy csónakban csupa matróz, némelyik olajos zubbonyban, néhányukon rajta a viharkabát. A legkisebb, hátul imbolygó alkotmány padjain látni az aranyzsinóros tiszti sapkákat. Már megszámolhatják őket: pontosan ötvenhét fő. Ezzel fog megduzzadni a Tabasco népe, annyira, mint még soha - hosszú pályafutása alatt.

Ami ezután történik: a tengeri tragédia utolsó mozzanata.

A kapitány Imrét állítja fel a parancsnoki hídra, kezébe adja a hatalmas tölcsért, halkan mondja a parancsokat, melyeket Imrének, aki a hajón legjobban beszéli az angol nyelvet, harsányan kell a habok fölé kiáltani. A távolság csökken, már legfeljebb száz méter lehet a hajó és a hajótöröttek között. A kapitány első szava: "Legyetek mind a vendégeink! Szeretettel várunk benneteket!" Ez is ősi tengerészszokás, egy jó szó a hánykolódóknak, mielőtt a parancsra kerül a sor. Közben Aguirre áll a parancsnoki hídon, távcsöve fürkészi a horizontot - nincsen-e az utolsó pillanatban váratlan veszély. De a tenger e pillanatban majdnem tükörsima, mint végtelen fémlap billen fel-alá a kissé párás, apró felhőkkel borított ég alatt.

A csónakok parancsot kapnak, hogy félkörben vegyék körül a Tabascót, s utána egyenként közelítsék meg a ledobott kötélhágcsót, ha kiszállnak belőle, ketten evezzenek a hajó farához, ott az emelőszerkezet felszállítja a csónakokat a fedélzetre. Néhány perc, az első, mely legközelebb áll, hirtelen leáll az evezéssel. A félkör mintha megmerevedett volna, lent, a csónakok népe közt elered valami vezényszóféle, s most a félkör közepén előnyomul a tiszti csónak. Legtöbben füstösek, kormosak, csak kék köpenyük aranystráfjairól s a sapkákról látszik a tengerészrang. Egy fiatal tiszt lép először a hágcsóra. Gyakorlott tengerész biztonságával kúszik fel rajta. Fent áll már a fedélzeten, ahol összegyűlt a Tabasco népe.

Előremegy két lépéssel. A korom és halálsápadtság félelmessé teszi egy pillanatra arcát. Megáll a Tabasco kapitánya előtt. Tiszteleg. A kapitány is egy pillanatra vigyázzállásban fogadja, a tisztek és az ott levő legénység is. Most lassan egymás felé mennek. A száraz, magas spanyol ember kitárja két karját, megöleli. Az angol tiszt most leveszi sapkáját. Hangját mintha még most is elfullasztaná a korom, a néhány órai hánykolódás, bizonytalanság halál, reménység között.

- Anglia nevében köszönöm, amit önök tettek értünk. Mint másodkapitány jelentkezem önnél. Edwards kapitány nem hagyta el a Greenstart. Úgy mondta, ha értünk jön a mexikói hajó, tolmácsoljam kapitányának utolsó köszönetét.

Hangja lassan, angol beszédben szokatlanul ünnepélyesen hull bele a csendbe. A kapitány leveszi sapkáját. Mindnyájan követik. Egy perc, ahogy a tengeri szokás kívánja, az ismeretlen Edwards kapitány emlékének, aki a torpedóval felrobbantott áruszállító gőzöst nem volt hajlandó elhagyni.

A következő percek már újra a munkát kívánják - O'Higgins, a másodtiszt irányítja most már saját matrózainak kiszállását, a csónakok kerülését, beállását, fedélzetre szállítását. Fél órán belül, míg Aguirre kémleli a látóhatárt, minden hajótörött a fedélzetre kerül. Saját tisztjeik felsorakoztatják őket. Amikor mind ott állnak, sorokban, még egyszer megismétlődik a szertartás. A mexikói matrózok elénekelik saját himnuszukat, a God save the King következik, majd a megmentett kis zászlót leeresztik, Edwards kapitány emlékére.

Ezalatt a hajószakács már feltette az asztalra az ebédet, melyet saját népének készített, akik egy órát várni fognak, míg a kondérokban újból felmelegszik a forró fűszeres leves. Ez a vendéglátás ősi szertartása: aki megérkezik, enni kap. A néhány órás csónakázás az óceán kellős közepén alaposan megéheztette a hajótörötteket, akik ezen a napon aligha reggelizhettek, hiszen a Greenstar tragédiája a kora reggeli órákban kezdődött: akkor állította meg a német tengeralattjáró, néhány óra telt el, míg kikutatták a hajót, átszállították az iratokat, legértékesebb zsákmányt, pénzt és némi élelmet. Utána a német kapitány parancsot adott a mentőcsónakok lebocsátására, maga ellenőrizte, mindenki beszáll-e. Néhány napi élelmet engedélyezett, a legszükségesebb műszereket, vizet. Minden úgy ment: gyorsan, röviden, kegyetlenül. Szemben imbolygott a felszínre jött hadihajó, ágyújával a fedélzetre célozva, acéltestén fegyveres matrózokkal. Edwards közölte: nem kívánja elhagyni a hajót. A német tiszt ránézett, vigyázzba állt, sapkájához emelte kesztyűs kezét. Ennyi volt két tengeri ember jelbeszéde. Amikor már mindenki lent volt a csónakokban, a németek megadták az irányt, merre evezzenek s milyen tempóban. Már negyedmérföldnyire lehettek a Greenstartól, amikor bekövetkezett a torpedórobbanás. Ez irtózatos volt, mintha a pokol nyílt volna meg, a tenger is rázkódott egyet, néhány perc múlva hullani kezdett a korom s az olajos pernye, ahogy kráteréből felcsapódott s lassan szitált lefelé.

A kapitánynak most jó segítség Imre. Megkapja a kabinlistát, s egyenként helyezi el szükségszállásukon a matrózokat. Már itt-ott egy vidámabb hang hallatszik, felcsap a jóllakott ember nevetése. Van olyan, aki valamit meg tudott menteni szegényes holmijából, annyi idő volt, hogy mindenki magához vehesse iratait, s ha volt, valami pénzét. De a csónakot semmi többel nem lehetett terhelni, így mindegyikük testi jólétéről is gondoskodni kellett, mindezt azzal az érzéssel: hátha mindez úgyis hiábavaló - talán egy óra múlva a Tabascót is eléri a végzet.

Egy óra múlva már mindenki elhelyezkedett, Imre is megosztotta kis kajütjét az egyik hajótörött tiszttel. Ahogy első pillanatban egymásra néztek, s ahogy Imre angol beszédével betessékelte a nálánál öt-hat évvel idősebb férfit, úgy érezte, a kedves intézetben van újra, csak éppen más tanulótárssal kell megosztania kis szobáját.

Edwards halála - céltalan vagy hősies önfeláldozása - ólomsúlyként nehezedett mindenki kedélyére. De mégis fiatalok voltak, s bár a Tabascón aligha kaphattak whiskyt vagy sherryt - az agavepálinka tüze is lassan elnyomta a halálfélelem közepette eltöltött néhány óra szörnyűségeit. A tenger kegyes volt hozzájuk, nem kellett harcolniuk az elemekkel. Minden attól függött: az a mexikói hajó, mely bizonnyal az utolsó S. O. S.-t megkapta - megfordul-e, s felveszi-e őket fedélzetére? Ha nem - a magukkal vitt élelmiszer körülbelül öt-hat napra volt elegendő, a víz még kevesebbre, kezdődik a lassú haldoklás, a névtelen óceáni tragédiák egyike.

O'Higgins kérte a kapitányt, a matrózokat ossza be szolgálattételre, nehogy a tétlenség "megrontsa erkölcseiket". A tengeri emberek már lassan összekeveredtek, délutánra kialakult a közös beszéd, néhány olasz szó emléke, tört francia, mely megteremti a maga közbeszédét a hajós népek között. A Greenstar matrózai közül néhányan beszélték a Földközi-tenger titokzatos hajósnyelvét, a "lingua francát", melyet minden hajós s kikötőbeli ember megért Kairótól Gibraltárig: ez a keverék nyelv olasz, francia, spanyol, arab s talán még régibb, föníciai, berber szavakból alakult ki, nincs ragozása, de mégis megértik a mondatok értelmét a tengeri emberek, rakodás közben vagy a kocsmaasztal mellett.

Az első kérdés ennyi volt: hová tart a Tabasco - hová fut be, ha a jó szerencse megengedi?

Guadalajarába kerül az áru!

Most hallotta önre először említeni, amikor tolmács- és írnokként ott ült a hajótisztek első megbeszélésén, a csendes-óceáni part mexikói nagyvárosát, mely pedig nem is fekszik a tenger mellett. Guadalajara - úgy zengett, mintha megpendítettek volna egy mély hangú gitárt. Mintha egyetlen intézet diákjai lettek volna, úgy hajoltak a térképek fölé. A mexikói kapitány alapjában élvezte ezt a pillanatot, amikor a nála talán képzettebb, tapasztaltabb angol tisztek előtt elmondhatja véleményét e hazai vizekről, áramlatokról, a követendő útirányról, melyet véleménye szerint követni kell. Az idő nem számított, vacsoráig mindenki kölcsönkapott holmikból, de rendbe szedte magát, a hajótöröttek is tisztán, megborotválva, a hajóstörvény íratlan szabályai szerint viselkedtek. A kifejezések cikáztak, a térképet teletűzdelték kis lobogókkal, kiszámították a Tabasco sebességét, mely most már megszokott ütemét vette fel újra. Még legalább tizenkét nap, míg elérik a csendes-óceáni hazai kikötőt.

Imre töri már a spanyolt. A mexikóiak, akik világért sem cserélnék fel semmi idegen szóval hazai nyelvüket, s az angol matrózok, akik szűkebb hazájuk tájszólását őrzik - minduntalan Imre segítségéhez folyamodnak, ha valamiben meg akarják értetni magukat. A "magyar" már ráragad, hiszen "Imre" vagy "Emerich" szokatlan az idegen füleknek, s Imre szívesen, mosolyogva tolmácsol, segít, közvetít. Már egészen benne él a hajó megbolygatott világában, ebben a sűrű méhkasban, melyben minden sarokra kétszer annyi matróz esik, mint amennyire tervezték. Az angolok is részt vesznek a szolgálatban, így a Tabasco matrózainak víg élete kezdődik: kétszer annyi a szabad idő, a legénységi szálláson állandóan peng a gitár, vidám táncokat rögtönöznek, majdnem keleties vendéglátás alkalmi káprázatával veszik körül mindenüket elvesztett társaikat.

A tisztek gyakran kártyáznak, hajószabályok szerint legfeljebb fillérekben. A hajószakács kissé szigorúbban osztja be az adagokat, de a Tabasco szerencsére megrakodott sok mindenféle élelmiszercikkel Szumátrán, így nem kell félni attól, hogy a kényszerű vendégek ellátása valamilyen zavart okoz. Az angolok napokig azzal töltik az időt, hogy megszövegezik zárójelentésüket a Greenstar katasztrófájáról, s ezt igyekeznek majd minél előbb eljuttatni a hajóstársasághoz, melynek szolgálatában állanak. Utolsó kérésük: a társaság nevezze el valamelyik hajóját Edwards kapitányról, aki nem volt hajlandó megválni attól, amit gondjaira bíztak. Így Imre ül neki az írógépnek, tisztázza a sokszor javított szövegeket, átírja, részletezi a kimutatásokat. Utána visszamegy kabinjába, hogy el ne hanyagolja az aznapi spanyol leckét.

A Csendes-óceán eme vidéke békésebbnek látszik, a nagyobb messzeségekben elhaladó hajók - szikratávíróik üzennek - nem láttak semmiféle nyugtalanító jelet, erre már nem ér el talán a német tengeralattjárók hatótávolsága: ha minden jól megy, az előre kiszámított időben beérnek a hazai partokra.

Így számolnak... még egy hét... öt nap... három. "Minden jól megy", ezt már nem is mondják, de minden kijelentésben, minden tervben, mint hallgatag feltétel - ott rejtőzik. "Ha", mondják a hajótöröttek is, akik nem szívesen kóstolnák meg valami új viszontagság keserű kenyerét.

Számításaik szerint másnap estére kell megközelíteniük Clarion szigetét, az első kis szárazföldet, mely mintha a nagy kontinens előretolt üzenete lenne a végtelen óceánban. Már mindenki ezt az órát szeretné közelebb hozni. Az első sziget után már a Californiai-öböl védett világa felé közelednek, s a kisebb-nagyobb szigetek már a mexikói felségvizeket jelentik, ahová nem hatolhat be semmiféle idegen hadihajó.

Kora délután volt, amikor a figyelő matróz a láthatár szélén füstjeleket észlelt. A hatalmas hajóstávcső tükrében végtelen messziről feltűnt egy szürke vonalka... majd a kép egy másik, még távolibb kockáján három, ennél valamivel rövidebb. A kapitány a vendégtisztekért üzent. Néhány pillanat múlva már mind ott szorongtak a kapitányi fülkében, műszerek, térképek, a távcső-tükör kockái mögött. Igen... fél óra múlva (a Tabasco kitűzött pályáját követte) ezek a szürke vonalak nőttek. A tengeri emberek előtt nem volt kétséges, hogy hadihajók tűntek fel a láthatár legtávolibb peremén. Néhány perc múlva nagyon halk, de éles dobbanás törte át a hajógépek monoton zaját. Ágyúszó. Először egy nagyon nehéz, tompa hang. Majd könnyebbek, rövidebbek, ugatók. A távcső elhozta a torkolat-tüzek villanását. Milyen messze lehetnek? Kik lehetnek? Miért folyik az ütközet?

A tisztek találgatnak: nyilván német "zsebcirkáló", melyet üldözőbe vettek... angolok? amerikaiak? Jön-e segítség? Magános hajó-e, vagy szétszóródva, talán külsejüket, hadihajó mivoltukat álcázva cirkálnak az idegen, de mindenki számára közös tengereken. Ott állnak a hajó orrában, kezükben távcsövekkel, melyeken át már látni lehet a füstfoszlányokat, s a hol erősödő, hol lankadó ágyúszóban a felvillanó torkolattüzeket. De még mindig igen nagy távolságra vannak egymástól az ellenfelek, aligha lehet elképzelni, hogy egyikük vagy másikuk ilyen messzeségekből eltalálhatja egymást.

Délre erősödik a tűz. Szabályos tengeri csata van kialakulóban, a hajók hol közelednek, hol távolodnak: rendkívüli sebességük teszi lehetővé, hogy olykor kiszaladjanak a látóhatárból.

Az egyedül küzdő hajó mindegyik ellenfelénél hatalmasabb, ám a három oldalról érkező támadás félelmes veszélyt jelent annak, aki egymagában harcol. E parányi síkon követni hihetetlenül izgalmas a szürke, lassú vonulásokat; akik látják, lélegzetvisszafojtva figyelik a távolban zajló... ebben a pillanatban zajló tragédiát. A messzi horizontokat megremegteti egy-egy végtelen távolról ható dörrenés, de senki sem tudhatja, hogyan kell magyarázni végső sorban az események menetét.

Nincs kedve senkinek sem lemenni az ebédlőbe. Hátha az ebéd alatt oldódik meg a tenger félelmes drámája? Most egyszerre a támadók mintha megszaporodtak volna: negyedik, kisebb szürke féreg kanyarog a látómezőn, mindegyik küzdő hajó közelébe kerül egészen, majdnem odatapad... utána távolodik... majd amikor mind a hármat meglátogatta, eltűnik a part felé. Bizonyára üzemanyagot hozott. Két óra felé mintha szünetelne a harc, alig egy-egy dörrenés hallatszik, de az ellenfelek nem távolodnak el. Miért nem menekül az egyedül álló, mely hatalmasabb, mint bármelyik ellenfele? Miért nem indul támadásra a "három"?

Lehet, a szünet leplezett hadmozdulatokat takar. Valóban, nemsokára füstfelleg leplébe burkolózik a három kisebb hajó. A füst óriás fátyla fellazítja még jobban az amúgy is elmosódó körvonalakat. A víz nyugtalanabb, mintha Neptun felrezzenne tétlenségéből. A képfelületet belepi a fátyolos köduszály, most szaporodnak a dörrenések, a hajóstisztek igyekeznek kiszámítani a robbanások erejéből, a hanghatásokból, milyen öbű ágyú tüze okozta... melyik hajóról eredt.

Aguirre riadt kézmozdulattal jelzi elsőnek a robbanást: a magános csatahajó-óriás oldalából gomolygó füstoszlop tör hirtelen elő. Szinte látni - hogyan vágódott be a hatalmas robbanást okozó találat. Ám a magános ellenség túl erős ahhoz, hogy egyetlen ilyen lövedék leküldje a tenger fenekére.

Ami ezután történt, majdnem villámgyorsan követte az események tragikus sodrát. Mintha erős szél söpörte volna szét a füstöt: a homályos kontúrok közül újból előbukkant még mind a három kisebb hajó - de csak néhány percre, csak annyira, hogy láthatták, az egyik, a legkisebb meginog, egyszerre kétoldalt törnek fel füstgomolyagok, bizonyára láng is, s néhány perc, míg kissé megbillenve (ezt inkább sejteni lehet a távcsövön keresztül), szép lassan kezd alámerülni, egyre kisebb, egyre kisebb lesz - a végén már nem látszik még folt sem belőle a kegyetlen tükörképen.

De lehet, hogy ez csak pillanatnyi diadal: a megmaradt két hajó egyre közelebb húzódik, egyre hevesebben tüzel, míg mintha meglassulnának a torkolatvillanások a nagyobb csatahajó ágyútornyaiban. S mintha annak is megrogyott volna figurája - az előző súlyos találatot két másik követi. Mintha lebénultak volna az ágyútornyok, s kifogyott volna a lőszer: ki tudhatja, mi történik ilyen élethalál-küzdelemben viaskodó csatahajón? A tenger imbolyog, a Tabasco fél gőzzel halad előre - a küzdelem tere metszi pályáját. Nem tanácsos kereskedelmi hajónak hamarább odaérni, annál inkább, mert hisz fedélzetén angol tengerészeket cipel. A kapitány egyre fékezi a sebességet, bár inkább tengerészösztöne arra hajtja, hogy közelítse meg az ütközet színhelyét. A hajó halad előre, így nőnek a foltok is, már majdnem egészen kivehetők a körvonalak, csak még a felségjelzés és a hajó neve túl parányi ahhoz, hogy felismerhetővé váljék. A szikratávírász csak rejtjeleket fog fel, melyeknek senki sem tudja a Tabascón értelmét.

Minden lassan világos lesz, már úgy látszik, a támadó hajókat magukat is zavarja a füstköpeny. Bizonyára bőséges lőszerellátmányt kaptak, mert a tüzelés már majdnem folyamatossá válik, erre most már csak egy-egy jóval mélyebb, nagyobb öblű ágyúból érkezik felelet. S egyszerre - mintha valami különös jeladás történnék - egyszerre itt is, ott is leáll a tüzelés. Ez a délután legizgalmasabb pillanata. S most azt látják: a nagy hajó nem mozdul, nem süllyed, csak füstöl kegyetlenül, s a másik kettő minden álcázás, minden ködfelhő nélkül közelít felé, egyetlen lövés nélkül. Ez tengerésznyelven csak egyet jelenthet: feladta a küzdelmet, gépei megrongálódtak, megbénult, elfogyott lőszere, embereinek jó része harcképtelen.

Olvasni az üveglapról mérföldes távolságokban lezajló tragédia részleteit... Mind halálsápadtak, a percek, melyek alatt változik a félelmes tükörkép, olyan hosszúak, mint az öröklét. A két kisebb cirkáló egyre közelebb jön, egyre közelebb... nincs ágyúdörrenés... nincs robbanás hangja. A csatahajó testéből változatlanul ömlik a füst. A kapitány halkan mondja Aguirrének: a Tabasco szempontjából ez a lehető legszerencsésebb megoldás, ha feladja a - nyilván német - hajó a küzdelmet, de nem süllyed el, nincsenek hajótöröttek, melyeknek megmentését, felvételét, szállítását újból csak ennek az öreg, túlterhelt s zsúfolt hajónak kellene vállalnia. De ez most nem fontos - mindenki tudni akarja, mi történik a távolban. Ha csónakokat eresztenek le, ezek e távolságban oly parányiak, hogy nem mutatja a távcsőberendezés. Lehet, hogy szikratávírón folytatnak már az ellenfelek megbeszélést. Int a rádiótisztnek, figyelje, milyen jelzések keringenek az éterben.

Percek. Tört szavak... majd egyre pontosabban... Imre ott áll a távírász mellett, segít levenni az angol szavakat. Kemény, súlyos parancsok, melyeket győző szokott a legyőzöttnek osztani. De mégis van benne, lám, valami emberi. "Hányan sebesültek?" után egy mondat, "készüljenek vérátömlesztésre. Vércsoport-jelzéseket kérünk, készítsék elő". Bizonyosan óvatos hajóorvos, aki diktálja ezt a parancsot - de már ez az ember hangja... nem a pusztításé és a gépeké. Az újabb parancs úgy szól: minden fegyvert egy helyre gyűjtsenek a fedélzetre. Tisztek megtarthatják egyelőre oldalfegyverüket, de revolvert nem. A kapitány felelős személyében a parancsért. Mindezt most már tisztán, világosan hozza a távíró. Az ellenfeleknek nincs rejtjelük egymás felé, így köznyelven jönnek s mennek az üzenetek. Látszik, hogy a német hajó parancsnoka nem tud egész jól angolul, mert itt-ott német szavakat kever be, ahol pillanatnyilag cserbenhagyja emlékezete.

A tragédia ott zajlik levegőben s térben, s még minden pillanatban történhetik valami változás, felbukkanhatik egy tengeralattjáró periszkópja, felülkerekedhetik a halálvágy, s a béna óriás újból tüzelni kezdhet megmaradt néhány ágyújával.

De most már, úgy látszik, a tengeri sors a maga végzetszerű útján megy tovább: ahogy közelednek a térségben, annyira összeszűkül a tragédia, a foltok közelebb kúsznak, a szikratávíró már a megszokott tengerésznyelv közszavait közvetíti. A Tabasco visszahajlik kijelölt pályájára, mely körülbelül másfél mérföldnyire közelíti meg a tengeri csata színhelyét. A Tabascónak is megszólal szikratávírója: kérdi, lehet-e segítségre, van-e valamire szükség, bár maga a hajó túlzsúfolt. Néhány perc válaszra - utána megérkezik az angol vezérhajó köszönete. Folytassák pályájukat, nincs szükség semmire.

A Tabasco lassítja futását. Ha megtartaná ezt a maximális sebességet, alkonyatra megközelítené a hosszan elnyúló korallos tengerrészt, mely már előfutára a "Pacific"-partnak. De ez még nyílt tenger, nem mexikói felségterület, elképzelhető akármiféle kellemetlen találkozás tengeralattjáróval. Ezt az amúgy is elég nehéz szakaszt jobb fényes nappal, napsütésben megfutni, s így érkezni be a hazai kikötőbe, holnap alkonyat előtt.

Imre búcsúzik ettől az utolsó naptól. Megszerette a hajót, embereit, kedves, fekete szemű matrózait, a fehér hajú kapitányt s Aguirrét, aki megígérte, hogy majd segítségére lesz egy kicsit Mexikóban. Számításuk szerint utolsó este. Más alkalmakkor ilyenkor - ha véletlenül néhány utast szednek fel, jórészt a maguk szórakoztatására - meg szokták ünnepelni, de most tragédiák során mennek keresztül, s nincs senkinek kedve ahhoz, hogy pezsgőt bontson, s tréfás felköszöntőkkel áldozzon Neptunnak. Mindenki telve van szorongással: a Tabasco kapitánya s legénysége tudja: alighanem hosszú ideig ez lesz az utolsó út, az angol menekültek nem tudják, meddig kell várniuk, míg felveszik őket; úgy szól a kapott utasítás, Guadalajarában a konzulátuson várják be a továbbiakat. Ám mégis mindenki remél valamit, látja előre jövendő élete lehetőségeit. Csak egyedül Imre az, aki ily gyökértelenül, társtalanul lép egy idegen kontinensre, aki nem tudja még, mi történik vele. Aguirre kabinjában ülnek, egy pohár portói mellett. A hajóstiszt árnyékba húzódik, Imre ráhajlik az asztalra.

- Gondol-e valamire, barátom?

- Egyetlen ajánlólevelem van. Egy nagy professzorhoz. Tamás azt mondta, gyakran szokott lent lenni Mexikóban vagy Guatemalában. Évek hosszú sora óta ő vezet ásatásokat. Nagyon jó barátja, s melegen ajánlott be hozzá. Ha az a szerencse érne, hogy éppen lent van, s ha...

- Guadalajarából telefonálunk Mexikóba. Egy rokonom van a Museo Nacionalban. Az bizonyosan meg tudja mondani. Igen, rokon lány, a feleségem részéről. Én, ha már ezt biztosan lehet tudni... kreol, fehér ember vagyok. De a feleségem yucatáni. Mesztic asszony. Ez az unokahúga tiszta vérű maya lány. Gracias a neve. Nem tudom pontosan, mit csinál a múzeumban, azt hiszem, cserepeket rendez... Ennyiben segíthetek magának.

Éjszaka, amikor minden kavarog benne, egyetlen halvány reménysugár Aguirre szava. Az angol gépésztiszt, akit beszállásoltak kis kabinjába, nagyokat horkol egészséges álmában. Neki nincs gondja, holnap partra száll, jelentkezik konzulánál. Anglia nagy, majd törődik vele. Imre hánykolódik, gondolatban rendezi szegényes holmijait, mi az, amit vissza kell adnia a mexikói tiszteknek, mi az, amit ajándékba kapott. Számolja pénzét. Ha átvált mindent, talán annyira elég, hogy két hónapig szerényen élhet belőle. Sok idő. Addig folyékonyan beszélhet spanyolul, ha itt marad ezen a földön, s ha valami lehetősége lenne itt megkeresni a kenyerét. S talán addig jön valami hír Tamásról s a többiekről, megtudhatja, mi történt velük?

Hosszú éjszaka. Úgy ismeri már a hajógép ritmuszaját, nagyon-nagyon lassan megy az éjszakában, hajnal felé erősödik a mozgás, s a Tabasco mintha fokozná egyre sebességét: hajnal! A szikratávíró hallgat. Egész éjjel nem történt nevezetesebb esemény, sem a közeli vizeken, sem a nagyvilágban. A hadijelentések távoli, periferikus harcokról emlékeznek meg, nem történt semmi különös. Egy álcázott rohamcsónak legénysége partra szállt valahol, valami távoli norvég szigeten vagy fjord mellett, felrobbantott egyet-mást, és utána újból épségben visszaindult - mondja a jelentés. Mire jó ez? Valaha valaki meg fogja-e tudni? Hősködés? Haditett? A tengeri csatáról, úgy látszik, néhány órával visszafogják a híreket. De már a hajnali híradásban néhány sommás mondat. "Egy torpedórombolónk hősies küzdelemben elsüllyedt, legénységét megmentettük", s néhány másodperc múlva: "A német csatacirkáló beszüntette a tüzet, és megadta magát." Mi lehet Angliában? Mikor kezdenek dübörögni a nyomdagépek, hogy minden részletében elmondják valami eredményre szomjazó olvasóiknak ezt az epizódnál nem jelentősebb tengeri harcot, mely mégis megdobogtatja a szigetország minden lakójának szívét?

A Tabasco szalad, s Aguirre, aki ezekben az órákban nincs szolgálatban, meséli Imrének: milyen vad, heroikus küzdelem volt a természet erőivel az a vasútépítés, melynek végre sikerült összekötnie Mexikó fővárosát a csendes-óceáni parttal. A Sierra Madre szakadékai közt kellett utat törniük, s kerek negyedszázadig folyt vér, verejték, mérhetetlen pénz, míg 1927-ben elindulhatott a "Southern Pacific" első útjára - Guadalajarába.

- Meséljen a városról!

A város... Kelet Gyöngye, örökös paradicsom, másfél ezer méter magasságban a tenger színe felett. Egy spanyol kisvárosról keresztelték el, neve arabul annyit jelent, mint sziklás folyamágy. A várost magát két évtizeddel Mexikó elfoglalása után alapították, s azóta háború, pusztítás, földrengés nélkül őrzi ennek az első kora barokk spanyol városképnek arculatát, bár ma már Mexikó második legnagyobb, legfejlődőképesebb városa.

- De nem a tenger mellett fekszik?

Aguirre csodálkozva néz rá. A nagy atlaszban fellapozza hazája csendes-óceáni partját. "Dehogy... Guadalajara nem kikötő... Nekünk Mazatlánban kell partra szállni, onnan megyünk Guadalajarába. Innen majd Mexikóba."

Nézi a térképet. Hogyan lehetséges, hogy egy várost nem a tengerparton építettek, még csak nem is a nagy belföldi tó, a Chapala partjára? Minden új, amit hall: félelmesen egzotikus föld ez, tele megoldatlan kérdésekkel.

A hajóstisztnek kezdődik szolgálata. Otthagyja Imrét a kabinban, a térkép mellett. Alig ismer egy-egy nevet. Míg az amerikai államokat kívülről kellett megtanulniuk a College-ben, ki hallott valaha Coahuila vagy Chiapas államáról, mely pedig része a mexikói államszövetségnek? Az egész fölött valami különös, misztikus idegenség árad. Néha mór, gyakran indián a név, melyet nem bír megjegyezni. Miért jött ide? Hogy került ide? Milyen lehet ez a tó, Chapala, mely kék félkörével, beugró félszigetével valahogy a Balatonra emlékezteti.

A kapitány hívatja. Még megkéri, végezzen el némi munkát, kiegészíteni a lajstromokat, bevezetni egyet-mást a jegyzékekbe. Mosolyogva nyitja ki a páncélszekrényt. Pénzt vesz ki belőle. Különös, zöldes és lila lepedőket zizegtet, számol. Pénzt rak le Imre elé.

- Tiszteletdíja, kedves fiam. Nagyon megszerettem. Örülök, hogy a hajómon volt.

Egy ilyen csendes embertől ez sok és nagy szó, s Imrének, érzi, könnybe lábad szeme. Talán újabb hónap, mellyel kihúzhatja ezt a bizonytalan létet egy idegen világban.

Az ebéd ünnepélyesebb a szokottnál: a szakács már nem spórolja a gyér élelmiszerkészletet, most, hogy a hazai partok védelmében vannak, s egy óra múlva már bekerülnek a Szent Józsefről elnevezett foknál a védett hazai vizekre, amikor Californiát megkerülik, s kissé délre fordulva közelítik majd meg Mazatlánt. A szakács remekel, bár sok minden kifogyott éléskamrájából, mégis néhány féltve őrzött konzervvel pótolja mindazt, amit talán eltakarékoskodott a bizonytalan utazás alatt. Mindenki hallgat, a gondolatok olyan súlyosak, mint az a búcsúszó, amire készülnek. Megbeszélik a búcsúszertartás részleteit, egy órával a partraszállás előtt, s a két kapitány összeállítja a listát: hány személy, hány napig volt vendége a Tabascónak. Anglia gazdag, ha háborúban áll is, nem fogadhatja el ingyen a vendéglátást. Majd a guadalajarai konzul... A jegyzőkönyvet Imre gépeli.

A szertartás egyszerű, s mégis a tengeri emberek nyelvén, azok szívéhez beszél. A menekültek felsorakoznak, a lehetőség szerint tisztán, megborotválva, kölcsönkapott ruhákban. A parancsnoki híd előtt meghajtják a Union Jacket, az első tiszt egy percnyi csendet kér a tengerbe veszett kapitány emlékére, utána megköszöni a vendéglátást. A mexikói kapitány a maga kásás, de gyors angolságával válaszol. Két himnuszt énekelnek, s utána tisztek és legénység kezében felcsillan a pohár.

A part lassan közeledik sárgásrózsaszín sziklás formáiban. Mióta elhagyták a californiai vizeket, megint mintha a nyílt tengeren hajóznának, csak éppen madarak raja, az élénkülő tengermozgás, a látósíkon itt-ott feltüremlő halászvitorlák mutatják, hogy közelednek a tengeri cél felé. Egy óra: befutnak Mazatlán kikötőjébe. Éjszaka mindenki a hajón marad, reggeli vonattal indulhatnak az angolok, s mindazok, akiknek erre vezet útjuk - Guadalajarába.

Aki nemegyszer... talán százszor is végezte a kikötés szertartását, annak ez nem jelent különösebb élményt. De most... ez után az utazás után mindenki megkönnyebbül, amikor körüldongja a Tabascót a révkapitányság kis motorosa, testes, joviális, nagyhangú ember jön fel a hajóra, s szokás szerint kezet fog a kapitánnyal és a tisztekkel. Néhány szó, már az angolok felé fordul, kissé csodálkozva, itt is sok-sok sebes torokhangú spanyol szó, kézrázás. Imrének is jut belőle. Néhány lépés, a fehér egyenruhás tiszt megy a parancsnoki hídra, majd a kormányos fülkéjébe, s átveszi a hajó irányítását. Ez már a belországi élet, kikötőberendezések, raktárházak, mólók, gátrendszer, emelők a parton, körben, mintha virágok lennének, szélesre duzzadt vitorlájú halászhajók. Minden kezd kissé lilásarany csíkokba érni, ahogy rézsútosabb lesz a nap, s az alkony első árnyékai foszlanak.

Aguirre lapoz a vastag telefonkönyvben. Egy tengerészhotel emeletén van a szobájuk, s a mexikói szavának áll. Egy perc, már kéri a fővárost, s Gracias lakásának számát, amit előhalászott egy régi levélből. Imre előtt nagy tál, kukoricalepényekkel. Nincs kedve kimenni a kikötőbe addig, míg valami "el nem dől", míg legalább egy szálnyi lehetőség van, hogy nem lesz egészen egyedül. Meddig kell várni a telefonra? Ha vele beszélnek spanyolul, már világosan érti, de amikor a telefonban sebesen, hazai hangsúllyal szól bele Aguirre, csak körvonalaiban sejti, mit is mondhatott. Megtöri a sárga, édes lepényt. Furcsa, hazai íze van... Gyerekkorában, egy erdélyi nagybácsi jóvoltából gyakran kaptak odahaza puliszkalisztet, s nagyanyja, aki kolozsvári asszony volt, mindnyájuk gyönyörűségére különös ízű ételt kevert belőle... Olyan? Nem olyan? Az ablakon bejön a város zaja. Furcsa, monoton, örök zaj, kiáltozás, de nem hevesen, mintha folytonosan, szünet nélkül kínálnának vándorárusok portékát, s egymást igyekeznének túlharsogni, és sok-sok csengő, szamarak, öszvérek, lovak nyakán. Lövések... tucatjával, riadtan néz a tisztre, az mosolyogva int: a legények játszanak ilyenkor... mindenkinek van revolvere.

A hang. Ahogy betör a hotelszobába a telefon harsány csilingelőse, s utána Aguirre maga elé teríti Tamás jegyzőkönyvre rótt, sietős céduláját, s ugyanazon a majdnem érthetetlen sebes hangon kéri Graciast, akinek hosszú-hosszú neve van, a vége valami olyan, mintha azt mondaná: "Champoton". Perc... a hívás fut a vonalon keresztül. Aguirre éles, tengeri madárra emlékeztető arca feszült figyelmet árul el. Mély lélegzetet vesz, mint aki hosszabb beszélgetésre készül, leveri szivarjáról a hamut. Vár. Jön-e Gracias a telefonhoz? Hirtelen az cikázik Imre agyán át: minden, ami történik - nem az ő akaratából történik, idegen hatalmak játszanak vele... S hallja a férfi kedves, meleg hangját, amint harsányan köszönt egy távoli nőrokont, a "törzs", a nagy család hívó szavával. Imre persze nem hallja a választ, s talán akkor sem értené a távoli hangot, melynek egy-egy szavát elkaphatja, ahogy megremegtetve a membránt, majdnem világosan hallhatóvá válik a szobában. Milyen hang? Mély, ritmikus, olyan, mintha szelíd folyam lenne, egybefolyik, míg beszél. Jó hang, kedves hang. Sikerülni kell!

Aguirre - ezt pontosan érti - néhány szóval elmondja legutolsó utazásának, a Tabasco távol-keleti útjának s kényszerű visszatérésének történetét. Pár szó a kényszerutasokról, tengeri ütközetről, menekültekről, s egyszerre ráfordul az ő történetére a férfiszó. Lassan, értelmesen tagolja Webb-Castillo professzor kettős, angolos-spanyolos nevét, melyet - mint mondja - nyilván ismer mindenki, aki a múzeumi világban él. Fiatal barátom hozzá hozott ajánlólevelet. Vajon nem tudja-e, merre lehet a professzor?

Kínzó pillanat, míg Gracias válasza érkezik, hiszen csak Aguirre arcvonásáról olvashatja le a feleletet, a membrán elhalkult, s csak annyi: Aguirre derülten emeli hangját, valami örömteljes indulatszót mond, rekedt, felbugyborékoló torokhangon, s utána sűrűn "jól van... jól van... jól van..." Felhúzza szemöldökét, egyik kezével levegőben írást utánoz, s Imre érti: papírt és ceruzát kér, majd amikor megkapja, még egy kérdés: utcanév vagy intézet neve... s annyi (ezt már érti) mi az, egy hét múlva indulnak? S most valami következik, ami nem egészen világos, annyit jelenthet, hogy ez a távoli Gracias ismerheti a professzort, s közelebb áll hozzá, és szólhat neki, mert Aguirre hirtelen Imrére kérdez: hogy is hívják pontosan a barátját, aki adta a levelet? Imre tagolja Tamás vezetéknevét, s így mondja Aguirre, s nyilván ezt jegyzi fel a távoli Gracias, és annyit: "tambien hungaro" - ez is magyar. Az egész nem tarthat több ideig, mint három perc, mert most mondja először a telefonba Aguirre - beszélünk tovább -, s Imre hallja, hogy most már nem róla beszélnek, családi dolgokról, arról, ki hogyan van, s végül annyit: nem készül nálad esküvő? S elneveti magát, bosszús hangot mímel: nem még...? S utána nagyon kedvesen, régi szokás szerint istennek ajánlja, s lerakja a kagylót.

Szív egyet a hamuhegy mögött villanó keskeny szivarból, elnéz a semmibe, s hirtelen Imre felé fordul:

- Szerencséje van, barátom! Ez a lány persze hogy ismeri a professzort, most neki is dolgozik. Mondott valamit, hogy ő szokta megvizsgálni a cserépleleteket. Nem értek hozzá. Azt hiszem, maga éppen idejében érkezett. Egy hét múlva indulnak expedícióra, valamerre Guatemala felé. A rokonom holnap beszél az öreg Webb-bel, s megmondja neki az üzenetet. Amikorra maga eljut két nap múlva talán Mexico-Citybe, még mindig lesz pár napja, hogy beszélhessen vele. A lány egyébként megígérte, hogy holnap megmondja, beszélt-e vele, ha Guadalajarában leszünk. Kezdetnek ennyi...

Fúj nagyot a levegőbe. Mintha ezzel jelezné: most nincs szolgálatban, úgy él, mint ahogy ez mexikói úriemberhez illik.

- Jöjjön velem, ma az én vendégem!