A T. HÁZBÓL [máj. 17.]

Végvonaglásban van az ülésszak. Az egész helyzet olyan, mint mikor valaki már el készül menni és csomagol.

No, még itt egy lom, ki kell seperni; amott egy törülközőkendő, no, még ezt is ki kell mosatni, ne maradjon a szennyesládában.

A koffer már készen áll. Hanem még ide jó lesz egy szíjat varrni (ez a vízi jog), s ha már utazunk, ahhoz legelőször is vasút kell (ez a mátrai vasút). De mielőtt a koffert becsukják, még egyszer meg kell próbálni, jól jár-e a kulcsa (azaz meg kell még búcsúzóul szavaztatni a mamelukokat).

Körülbelül minden rendbe jött. A szegedi dolog el van igazítva. Tisza Lajos újra forrásokat fakasztott a szegedieknek - ki tudja, már hányadszor.

A főrendiházat szépen nyélbeütötték. Meg van választva az ötven örökös tag. S valóban kellő tekintettel voltak őméltóságaik minden irányban.

Az ötven közül bejött:

két akadémikus (báró Nyáry Jenő és báró Eötvös Lóránd);

két sportsman (gróf Batthyány Elemér és gr. Sztáray János);

két pap (Rónai Jácint és Mayer István);

két tót (Szmrecsányi Dárius és Kubicza Pál);

két Pulszkyt is beválasztottak volna még bizonyára - de azt már nem volt honnan.

Egyszóval, hogy a Csanády egyik mai szavát idézzem, a Ház »elegedendő« sokat végzett a lefolyt évben, megérdemli a pihenést.

A mátrai vasútról szóló javaslat folytatólagos tárgyalása vette igénybe a legtöbb időt. Unalmas egy dolog volt. A képviselők mind megszöktek volna, ha ott nem tartogatja őket a pièce de résistance, a Tisza Kálmán válasza Csanádynak a szegre akasztott elvek dolgában.

Mindenki találgatta, hogy vajon mit felel majd a generális erre a bolondos dologra.

Beöthy Algernon (e reményteljes kezdő szónok) a következő választ fundálta ki a Tisza számára:

»Elösmerem, hogy elveimet leakasztottam a szegről, ennélfogva most a szeget egész készséggel Csanády Sándor, t. képviselő úr rendelkezésére bocsátom.«

Egy másik mameluk megint mást gondolt ki, egy harmadik ismét mást. Egyszóval ez volt az egyetlen kérdés ebben az ülésszakban, amelyben Tiszának viszonzásul gondolkozni segítettek a mamelukjai. Mert ez az egy nem volt komoly kérdés.

De ez még csak az ülés végén kerül majd elő. Az messze van! Azt még meg is kell élni.

A nem vasúti szakemberek kivonultak azalatt a folyosóra vagy a büfébe, hol Visi Imre lopja be észrevétlenül a mameluk erkölcsöket a körülötte ülő fiatal generációba Dániel Gábor segédlete mellett, aki a közbeszólásokban nagy.

De a szakemberek sincsenek a teremben: mert ha amazoknak unalmas a vita, emezeknek szenvedésteljes.

Báró Kemény Gábor hosszadalmasan, lomhán, mászva hurcolja a síneket keresztül-kasul Terennén, Eger városon, Pétervásáron, Füzesabonyon keresztül, mutogatva, hogy itt miképp vennék ki magukat, majd átcsavarodott Kál-Kápolnán át Kisújszállásra, Törökszentmiklósra, Fegyvernekre.

A képviselők fáradtan, ásítva ültek összegyömöszölve a képzeletbeli kupékban. Csak a fütty hiányzott, hogy teljes legyen a csalódás.

Maga a generális összehúzódva dőlt hanyatt székén, s úgy nézett ki, mint az óriáskígyó, mikor emészt.

Hopp... végre megállott a vonat, következtek az interpellációk.

A nagy interpellációk napja volt ma.

Legtöbbre vitte ezek között eddig Olay Szilárd.

A francia rémuralom egyik alakja a fogpiszkálóból is ki tudta leleményesen magyarázni a hazaárulást, Olay Szilárd még leleményesebb a tárgyak megtalálásában. S ő találja ki azonfölül az »összetett interpellációkat«. Ez is új fogyasztási cikk a Házban. Egy képviselő kérdez, de két miniszternek kell rá felelni.

Madarász József is mester a kérdéstételekben. Lázár Ádám hírnevét sem merem rövidíteni. Orbán (de nem a fagyosszent) szinte egyik jelesünk e nemben.

S ezekkel mind ma kellett végezni. A helyeikről sorban felemelkedő miniszterek úgy tűntek fel, mint az iskolás diákok az examinátorok előtt.

Legelső volt Trefort, ki hosszas feleselésbe bocsátkozék Madarásszal. Idegesen hányta-vetette ősz fejét a miniszter, miközben szokott zseniális pongyolaságával felelgetett. Erre a másik ősz fej, a Madarászé izgett-mozgott. A két öregúr dühbe jött, úgyhogy utoljára már nem is beszéltek magyarul, hanem valami külön nyelven.

A dolog úgy dőlt el, hogy a többség tudomásul vette a Trefort válaszát, de Madarász nem, ő még akkor is azt kiáltotta:

- Ezt nem jól működte a miniszter.

Felállott Széchenyi, s ő felelt az Olay Szilárd interpellációjának a felére, s mikor kibeszélte magát, fogta a kalapját, egy részvétteljes pillantást vetett Kemény Gáborra és hazament.

Kemény Gábor aztán folytatta búsan és szelíden, de Olay kegyetlenségét semmi sem indítja meg.

Visszareplikázott mennydörögve. De a hazafiúi harag és elkeseredés odább vitte egy kicsit a tárgytól.

Péchy Tamás közbeszólt:

- A tárgynál tessék maradni. (Ez a Péchy mindig marasztalja az embereket.)

Most újra felállt Kemény Gábor.

- Eláll! - kiáltották a szélső balról.

- Rövid leszek, tisztelt Ház, mert csak azt akarom mondani inkább az eltávozott Széchenyi miniszter nevében, hogy amiről a képviselő úr most beszélt, arról az interpellációban nincs egy szó sem, azt hát tessék előbb egy új interpellációban beadni.

Élénk derültség hangzott fel minden oldalon.

No, ez pompás válasz! De milyen malőr?

...Egyszer mondott jót Kemény Gábor - s azt is Széchenyi helyett mondta.

Most végre megszólalt - Blaháné - akarom mondani, Tisza Kálmán.

Az öreg Csanády nagyot rántott a lajbiján, egyet csuklott, és kitoldta fülét a tenyerével.

Oly mély csendben hallgatták Tiszát, midőn egy ilyen ízetlen dologban volt kénytelen válaszolni, mintha a legfontosabb országos ügyben nyilatkoznék. (Nem ártana a Háznak egy kissé több komolyság.)

A miniszterelnök azt felelte, hogy miután a házszabályok csak azt kívánják, hogy a miniszter nyilatkozzék (s nem azt, hogy megfeleljen), ebben a személyeskedő kérdésben oda nyilatkozik tehát, hogy nem szándékozik felelni.

Tetszett a Háznak az ügyes felelet, s a többség zajosan megéljenezte vezérét, ki maga restellte legjobban, hogy ilyen haszontalanságért éljenzik, integetett is eleget a mamelukoknak, hogy ne okoskodjanak, de már azoknak ott voltak az éljeneik a torok-pitvarukban.

Csanády igen csodálkozott: Mi ez? Hát csak ennyi az egész?

- Nem veszem tudomásul a választ - kiáltá.

- Hiszen nem válaszolt! - mondák.

- Válasz volt - szólt zsíros, éneklő hangján -, válasz volt, mert semmit sem mondott!

Minden száj félrerántódott erre az elmésségre. Jobboldalon, habarékpárton, szélbalon kiderültek tündöklőn az arcok és homlokok, s fölharsant a falrengető hahota. Még a nemzetiségek is kacagtak.

Egy nevető ország... nem lehet még annak semmi baja.




A T. HÁZBÓL [máj. 20.]

Még összegyűltek ma, akik itt maradtak, de már nem történt semmi.

A folyosó és a tanácsterem jóformán kongott az ürességtől. Csak a gömöri deputáció csoszogott ott, várva a belügyminisztert.

A gömöri deputáció feje, Radvánszky Károly elkérte Kovách Lászlótól a Ház atilláját, amelyet a jegyzők használnak, s úgy ment a miniszterelnök elé.

Kisvártatva jött a nógrádi deputáció, annak a vezérszónoka is elkérte az atillát. Annak is odaadták.

Eközben keresi a jogosult jegyző a vándor atillát, de nincs sehol.

Nagy sürgés-forgás támad, tudakolják, kérdezik:

- A Ház atilláját ellopták!

Míg végre felvilágosította a nyugtalankodókat Kovách László.

- Ugyan ne kereskedjetek! Az atillában most indigénák vannak!

Bent a tanácsteremben mentelmi ügyekkel bajlódtak.

A törvényszék Verhovay Gyulát és Papp Eleket kéri ki magának a nyári szezonra.

A Ház szépen megfelezte a dolgot.

Isten neki, kiadja Papp Eleket, de nem adja ki Verhovay Gyulát. (Helyesen, uraim! Takarékoskodjunk a képviselőkkel.)

Egyéb tárgy nem lévén, Péchy Tamás még egyszer meglóbázta a csengettyűjét, aztán bepakolta itatóspapírosba, és szépen eltette télire a fiókjába, miközben így szólt:

- T. Ház! A Ház tárgyalásai ez ülésszakban be vannak fejezve.

És ezzel a meggondolatlan nyilatkozatával engem is abba a helyzetbe hozott, hogy kénytelen vagyok kijelenteni:

- A karcolatok szintén be vannak fejezve.




AZ UTOLSÓ NAP

I. Ahol fel nem állnak

A napidíjakat mindig csak az utolsó ülésen kellene kiutalványozni, mert megeshetett volna, ha a főrendiház lényegesebb módosításokat tesz a vízjogi törvényjavaslaton, határozatképes Házat lehetetlen lett volna összehozni.

De szerencsére nem volt semmi kötekedés. A főrendek által tett lényegtelen módosítások ellen a vízjogi javaslaton senkinek sem volt kifogása.

Az a nehány ember is, aki összejött, égett a »mehetnék«-től. Mindössze az öreg Lükő Géza karmolt még egyet a kormány főrendi szimpátiáin.

Helfy is panaszkodva említé föl, hogy a kormány nem tesz meg semmit az ellenzéknek, de ha ugyanazt a főrendiek módosítják, akkor elfogadja.

Péchy Tamás ezzel kimondja, hogy a törvényjavaslatot eszerint mindenki elfogadja, s minthogy ez az utolsó ülés ez ülésszakban, kéri a jegyzőkönyvet azonnal hitelesíttetni.

Míg a jegyzők megszerkesztik, arra éppen elég egy negyedóra. S egy negyedóra éppen elég az érzékeny búcsúzásokra a folyosón. Kéz kézhez hajlik, s száz nyájas frigy pecsételődik meg.

Kivált a partnerek lágyulnak el. A kompánia kebeléről eltépve, mindenki árvának, boldogtalannak érzi magát.

Végre kész a protokollum. Csanády végighallgatja rémletes figyelemmel még egyszer, s miután nem talál benne hibát, egyet sóhajt, és megadja magát sorsának.

Azután Tibád Antal állott fel valamivel ünnepélyesebben a szokottnál, s elkezdte erős hangján:

»Kedvelt Híveink«!

Ebből aztán mindenki látta, hogy nem Tibád beszél a saját iniciatívájából, hanem a berekesztő királyi leiratot olvassa.

A képviselők szokás szerint ülve hallgatták végig, s megéljenezték a végén.

Az öreg Tisza még egyszer pislogott, s végigjártatta szemeit hű mamelukjain.

A szárnyas ajtók megnyíltak a tanácsterem minden oldalán, s a terem hirtelen üressé lett.

A következő percben már csak Nagy István maradt ott, hogy beleöltözködjék az üzenetvivő atillába, és Maszák sétált a folyosókon, s apró léptei kísértetiesen hangzottak »tip-top« a hangtalan, síri csöndben.

II. Ahol felállnak

Én egy külföldi kiállítási vendéggel néztem végig az utolsó ülést.

- Nagyon csendes emberek - mondá. - Igen szépen megy.

Kevés vártatva újra kérdé:

- Mit olvasnak most?

- A királyi leiratot. Mindjárt vége van.

- Kár. Igen szívesen nézegettem a keleti arcokat.

- Ha éppen kívánja ön és ha kevesellte az itt időzést, akkor elvezetem önt a másik Házba.

- Hát az hol van?

- Egy kerten kell átmenni, mindjárt ott leszünk.

S valóban, mire átmentünk, már a miniszterek is mind ott ültek. Megismerte egynehánynak az arcát.

- Hiszen ez az az ülés - mondá -, csak más teremben vagyunk.

- Dehogy! Láthatja az elnökről. Egy negyed óra alatt nem soványodhatott volna meg annyira!

Legelsőnek Szlávy József szólalt fel, s három azóta meggazdagodott mágnást konstatált még a cenzusos névsorhoz: Dessewffy Aurél, Forgách Károly és Zay Albert grófokat.

Ekkor lépett be Nagy István jegyző kardosan.

- Ezt. az urat is láttam odaát.

- Igen, az iratokat hozta át.

- Hm, önöknél igen csinos ruhája van a levélhordóknak. Milyen iratokat hozott?

- A jegyzőkönyvet és az imént felolvasott királyi leiratot.

- No, azt látom, hogy itt borzasztó gyorsan megy minden.

Ezalatt olvasni kezdték a királyi leiratot.

A főrendiek felálltak, hódolatteljesen.

- Miért álltak ezek fel?

- Mert a király szavai hangzanak a teremben.

- Eszerint ama másik házban ülnek a nagyobb urak.

- Dehogy. Itt ülnek.

- Az lehetetlen. Hiszen azoknak kell a nagyobb uraknak lenni, akik ülve maradnak.

A leirat felolvasása után Sennyey Pál mondott igen csinos toasztot, hálás tisztelettel emlékezve meg a kormány és a képviselőház tapintatáról, mellyel a főrendi reformot megoldotta, végül pedig a király éltetésével fejezé be beszédét.

Utána Haynald vetett érdekes visszapillantást a megszűnt főrendiházra, s az elnökre hangzott fel viharos »éljen«.

Sennyey lelépett az emelvényről - s ezzel örökre vége az öreg főrendiháznak.

A karzaton senki se nézte kimúlását, csak a nap vetette az üveglemezeken át rá fénylő, meleg tekintetét.

Ez volt az utolsó fénysugár rajta, s azt tartom, az első is.





1885
CIKKEK, TÁRCÁK




A TEKINTETES MÁGNÁSOK

A várva várt névsor végre megjelent a Budapesti Közlönyben.

A vezércikkírók nekirohantak, megmázsálták, mekkora súlya van együtt, azután szétmarcangolták, egyenkint latolván meg az egyéneket.

Az egyik kidobott három nevet, és betett helyette (persze csak képzeletben) új hármat, másik ismét kidobott és proponált három nevet (de természetesen mindig más három embert), amiből aztán nyilvánvalóvá lett az ellenzéki lelkek előtt, hogy egyetlen ember sincs a közvélemény ínyére, de ugyanily joggal okoskodhatott a kormánypárti is, hogy általános kifogás alá senki sem esett.

Egy hét kellett hozzá, míg ez a téma hozzánk, tárcaírókhoz jutott, hogy csináljunk belőle azt, amit akarunk.

Burghardt ellen emelkedtek ugyan komolyabb hangok, hogy nem kellett volna kinevezni, mert nem tud magyarul. (Hja, de akkor ugyan ki képviselné a szegény kimaradt indigenákat?)

Mixich Kálmán ellen azért támadt elégületlenség, hogy nem tudják ki, Sváb Károly ellen meg azért, hogy tudják.

Barcsayt és Mikót azzal veszik gyanúba, hogy nincs meg a kvalifikációjuk. Ezt különben, mert a papiros mindent eltűr, könnyű elmondani mindenkiről, kivévén az egy Hirschlert, akit az irigység sem támadhat meg, hogy nincs meg a kvalifikációja. Mert ő azon a réven került be, hogy zsidó.

Lumniczer kinevezésén azért csodálkoznak, mert Tisza maga meggyőződhetett róla, mennyire nem való főúrnak. Elpletykálják a szerencsétlen esetét. Mikor a belügyminiszterség tizedik tavaszát ünnepelték, Lumniczer is megjelent az előszobában magyar díszben a közegészségügyi tanáccsal. Ott veszi észre valamelyik kollegája nagy hüledezve :

- Hiszen önnek nincs kardja, uram!

Lumniczer végignéz magán, s ijedten látja, hogy csakugyan kard nélkül van.

- Ezer ördög, azt bizony otthon felejtettem.

Lett nagy aggodalom, mert Lumniczer nélkül meglehetett volna ugyan a tisztelgés, de nem lehetett volna meg az üdvözlő beszéd, minthogy azt Lumniczer tanulta meg könyv nélkül.

Már most mit csináljanak? Végre is Lumniczerben támadt egy mentő gondolat. Beszaladt hirtelen a miniszterelnök családjához egy kardot kölcsönözni.

Kapott is szerencsésen, és legott hozzákötötte magát, de amint aztán odabent perorál, Tisza ösmergetni kezdi a saját jószágát. A kardra szegződő miniszterelnöki tekintet megzavarja Lumniczert, nyelve és torka akadozni kezd, deklamáló kezével belecsapódik a kardtokba, s a bomlott acél csörömpölni kezd. (Ez még bizony kikiabálja az esetet.) Elpirul, s a beszéd elejéről mindjárt átugrik a végire: »A gondviselés tartsa meg nagyméltóságodat sokáig hazánk és családja javára jó egészségben.«

Ami egyébiránt Lumniczertől, aki a miniszterelnök orvosa, nagyon is kényelmes kívánság egyszerűen a »gondviselésre« bízni egészségét.

Tisza melegen megköszönte a jókívánságokat, de meg nem állhatta, hogy elő ne hozza a gyanús kardot:

- Ejnye de csinos kis kard!

- Hm, meglehetősen...

- Nekem is van egy ehhez hasonló...

- Megvallom, kegyelmes uram, hogy ez éppen az...

- Lehetetlen!

- Itt kölcsönöztem a palotában.

S azután elbeszélte a dolgot szögről-végről, miképp történt.

Tiszát bosszantotta a dolog, elsápadt.

- Az én kardom az ősi szablya, melyet még a Jókai Tisza Istvánja viselt valamikor a Rákócziak alatt, most egy polgár oldalán! Ez már mégis sok! Ennyire már mégsem mehetek a demokráciában. Mit szólnak ehhez az őseim? Ti dicső árnyak, bocsássatok meg! Ki foglak benneteket engesztelni. Ne mondhassa senki, hogy a Tisza kardja egy közönséges orvos oldalán lógott. Ki fogom nevezni Lumniczert pairnek.

S ki is nevezte.

A legtöbb megelégedést szülte Gyulai Pál kinevezése. De az is csak azért, mert azt hiszik, hogy Gyulai nagy veszekedéseket fog csinálni a főrendiházban.

Magok a cenzusos pairek gúnyos mosolygással fogadták a névsort, a kimaradottak keserűvel; mert a főrendiháznak a törvényjavaslatot szövegező bizottsága jónak látta annak idején, mintegy Tiszának utasításképp ilyenformán szövegezni a kinevezési pontnál az indokolást: »amennyiben pedig oly férfiak akadnának a kimaradottak közül, akik a közügynek hasznára, és a főrendiház díszére válnak, azokból élethosszig tartó tagokat nevez ki a kormány«. Az ügyetlen szöveg belekényszerítette Tiszát, hogy a kimaradottak iránt udvariatlan legyen.

De valamennyi között a legrosszabb név: Bombelles, mely veszedelmesen hasonlít a Jajtelleshez. Zalát és Somogyot bizonyosan ez keseríti a legjobban.

Hanem a legokosabb intézkedése a törvénynek mégis az, hogy húsz tag kinevezése még mindig visszamarad. Mert a csalódás sötét éjszakája mögött mindjárt ott piroslik a remény hajnala.

Aki nincs benne a harmincban, benne lehet a húszban. S ki ne gondolhatná a névsor után, hogy benne lehet? A szituáció ugyanaz, ami a szellemes angol miniszter ama kijelentése után volt, melyet a krónika híven megőrzött, mint a furfangos elme egyik taktikus műpéldáját.

A miniszter azt mondta a királyné előtt, hogy ő csak három tisztességes nőt ismer Angliában.

- S kik azok? - kérdé Viktória összeráncolt szemölddel.

- Az egyik felséged, a másik az én feleségem.

- No és a harmadik?

- A harmadikat elhallgatom.

Az udvarhölgyek, akik remegve hallgattak az imént, édes mosollyal hajtogatták a fejüket, mindenik azt hitte, hogy ő az a harmadik.

Ha annyi rengeteg udvarhölgy hitte magáénak azt az egy helyet, képzelhetni, hányan álmodják bele magukat abba a húsz székbe.




KI AZ A MIXICH KÁLMÁN?

(Igaz történet)

Midőn a főrendi tagok kinevezése Megjelent a hivatalos lapban, mindenki azzal a kérdéssel tette le a lapot: »Ki lehet az a Mixich Kálmán?« Az emberek, akik aznap találkoztak, már a kézszorításnál tudakolták: »Ki az a Mixich, kérem?«

Senki sem tudta megmondani. De talán Takács Lajos mégis tudja. Takács Lajos egyetemi tanár tudvalevőleg arról híres, hogy minden úriemberrel pertu van Magyarországon. Takács a leghíresebb férfiú lett egyszerre; de amint előkerült, kereken kijelentette, hogy azt a nevet még sohasem hallotta.

A nagy kérdőjel még mindig ott függött a levegőben. Végre akadtak olyanok, akik meg merték kérdezni magától a miniszterelnöktől, ki legyen Mixich Kálmán.

- Hát az bizony egy horvát nagybirtokos, derék ember, jó magyar hazafi, aki főispán is volt valamikor. Egyébiránt leginkább a »Kálmán« neve miatt neveztem ki, hogy három Kálmán legyen.

De ezt tízszer, tizenkétszer is megkérdezték Tiszától, úgyhogy végre is megunta a sok magyarázgatást, látván, hogy senkit sem győz meg, s bizonyos kétely még mindig fönnmarad, mely kiérzik a kíváncsiak mosolyából.

Aztán alkalmasint azt is észrevette, hogy a kérdezősködéseknek a fele kötekedési malícia, s midőn nemrég egyik mágnás barátja kérdezé Mixich kilétét, a miniszterelnök végre kirukkolt a színnel.

- Jól van, elmondom hát neked őszintén, ki az a Mixich Kálmán.

- No, arra kíváncsi vagyok.

- De csak azon föltétel alatt közlöm veled, ha szavadat adod rá, hogy el nem árulod...

- Itt a kezem.

- Mert státustitok rejlik alatta.

Az illető mágnás kevélyen emelte fel fejét. Hiszen egész életében az után nyargal, hogy egy státustitkot bízzanak rá. Milyen édes dolog lehet egy titkot tudni, s lenézni a többi embereket, akik most már ennélfogva mindnyájan kevesebbet tudnak nálánál.

(Pedig még egy félóra előtt ő tudott kevesebbet mindnyájánál.)

- Nos hát ki ő? - kérdé lihegve, suttogó hangon. - Mixich mind a harminc kinevezett közt a legtöbbet ér..., ő a legmegbecsülhetlenebb.

- Az ördögbe is! Alkalmilag hát ösmertess meg e derék férfiúval.

- Azt nem tehetem, mert ő nem létezik - mondja Tisza.

- Hogyan, nem létezik, s te ezt tudtad?

- Természetesen, sőt én magam gondoltam ki e nevet is.

- De ez képtelenség! Hogy lehet akkor a legmegbecsülhetlenebb a harminc között, s mi célból neveztél volna ki nem létező embert?

- Mi célból? Hiszen éppen ebben van a státustitok, ez az a bizonyos taktika, amiben ti ellenzékiek engem olyan erősnek találtok.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, barátom, hogy nekem örökösen szükségem van egy üres helyre. Hiszen tudod, hogy ezerféle eset adhatja elő magát, mikor valakit elő kell vennem, akire nem is gondoltam, akire momentán van szükségem, nemde igaz?

- Ez tökéletesen igaz.

- Nos, tegyük fel, hogy a szükséges ember megvan, de nincsen meg a hely, ahova állítsam. Azért szoktam csinálni magamnak »fenntartott helyeket«.

- Igaz, igaz... Az orfeumban is vannak olyan fenntartott helyek.

- De amint látod, harminc tagot okvetlenül ki kellett neveznem, a törvény rendeli, hogy harminc legyen, se kevesebbet nem lehet, sem többet. Hát már most mit csináljak, hogy a »fenntartott hely« meglegyen, hanem az ellenzék mégse lássa? Hívatom Beöthy Algernont: »Mit gondolsz, Aldzsi, mit csináljunk?« Aldzsinak legott ötlete támad, hogy legjobb lesz egy komponált nevet tenni be a harmincak közé.

- Igaz, de hát most hogy lesz az hát?

- Hogy lesz? Ej, hát nem bírod kitalálni? Mixich nem létezik. Mihelyt szükségem van a helyre, az azonnal betölthetővé válik, mindössze egy hír kell hozzá a »Nemzet«-ben, hogy Mixich Kálmán meghalt Stíriában vagy Emsben. Ez az, barátom! Egy ember, aki akkor hal meg, amikor a miniszterelnök akarja, megbecsülhetetlen.

- Értem - szólt elálmélkodva a született főrendi. - Csakugyan Bismarck vagy, kegyelmes uram.

- S látod ez humánus intézkedés. Törökországban tényleg megölik az egyik basát, hogy egy másiknak csináljanak helyet. A halál nélkül nem lehet kormányozni, édes barátom. Csakhogy a halált is rá lehet szedni, ha az ember gondolkozik fölötte... De el ne mondd, kérlek, senkinek.

Így sült ki Mixich Kálmán kiléte, de ha elolvasták, ne mondják el, kérem, senkinek.




MORZSÁK A TISZA-ESTÉLYRŐL

Négy nap óta tartja lázban a publikumot a miniszterelnök estélye. Két napig előtte, két napig utána.

A »kis dohányzó eszköz« című Szervita téri vendéglőben, hol a meghívottak egy része törzsvendég, egész forradalmat csináltak a meghívójegyek.

Az egyik meghívott félrehítt engem titokzatosan, s így szólt:

- Nézze, uram, én egy meghívót kaptam a miniszterelnöktől. Mit gondol ön, nem ültet föl engem ezzel valaki? - Hm! Mutassa, kérem, a borítékot.

A borítékon a kiállítási igazgatóság pecsétje volt.

- Én azt gondolom, hiteles a meghívás, de mégis tudakozódjék még.

Egy másik meghívott nem volt ily szerény; ő természetesnek találta, hogy a miniszterelnök megtiszteli, hanem valami mégis fúrta a fejét.

- Egy bizalmas kérésem volna önhöz.

- Rendelkezésére állok.

- Mit jelent, kérem, ez a két betű: V. K. a meghívó alatt?

- Azt, hogy »vi koakta.«

- Hát a vi koakta mit jelent?

- Annyit tesz, mint »kényszerűségből«.

- De itt mire vonatkozik?

- Vagy arra, hogy Tisza adja az estélyt kényszerűségből, vagy arra, hogy ön van meghíva kényszerűségből.

- No, ez szép dolog!

Hanem azért az estély mégis sikerült, s noha talán ez volt az első demokratikus estély Magyarországon, komikus helyzetek egyáltalában nem konstatáltattak; ami azt bizonyítja, hogy Magyarországon mindenki beletalálja magát az úri állapotba.

Hanem ha éppen keresné az ember, találhatna mulattató szituációkat.

Kikomponálhatnám, hogy a miniszterelnök (aki nem szereti az időt haszontalanságra vesztegetni) a cercle révén egy füst alatt csizmát, egy öltözet ruhát és paplanlepedőket rendelt meg vendégeinél.

Elsorolhatnám miképp ült vagy sétált egy-egy excellenciás úr mellett egy-egy bádogosmester, és emiatt nemhogy lepottyant volna a nap az égről, sőt inkább kigyúlt egy új mesterséges nap a kiállítás területén, és odavilágított a miniszterelnöki palotára.

A borok jók voltak, az ételek hidegek, de a miniszterelnök szívélyessége meleg.

Általában mindenki meg volt elégedve az ellátással, hanem egy kifogás mégis volt.

S én, aki csakis a kifogásokat jegyzem, ideiktatom azt a történelem számára.

Tegnap az estély után találkozom Zichy Jenővel, s kérdem tőle:

- Milyen volt az estély, kegyelmes uram?

- Egészen jól sikerült. Pompás társaság! Fölséges borok! Éljen a haza!

Amint tovább megyünk vagy húsz lépéssel, jön szembe ránk a Nemzeti Színház susztere.

- Éljen a haza! - köszönti messziről Zichy Jenő. - Hogy mulatott ön az estélyen?

- Megjárja - mond az közömbösen -, hanem egy kicsit vegyes volt a publikum.

De már erre aztán méregbe jött a nagy gróf:

- Ugyan hallgasson. Hiszen nem lehetett valamennyi suszter.




KONFERENCIA A KIRÁLYFINÁL

Most már csakugyan elhiszem, hogy a királyfi könyve megjő őszre, mert már láttam is a korrektúráját. A történelmi rész ki van szedve kvart alakban, ciceró betűkkel ritkítva. Maga a trónörökös írta a bevezetéseket nemcsak a közös kötet elé, hanem a magyar kötethez is egy rövidebbet. Azért csak négy lapra terjedőt, mert a Hunfalvy értekezése is, mely a magyar részt megnyitja, amolyan bevezetésféle.

A munkálkodás lázasan folyik, a tikkasztó meleg nem imponál a trónörökösnek, s a két szerkesztőnek sem tudatik be enyhítő körülményül. Jókait és Weilent is örökös mozgásban tartja az ő »hű munkatársuk«.

A tanácskozások egyre folynak; hol itt, hol Bécsben gyűlnek össze megbeszélni, ha valami fennakadás van. Az pedig sok van egy ilyen kényes természetű munkánál.

Egy ily tanácskozásnak szeretném vázlatos képét lerajzolni.

Természetesen a trónörökös elnököl ceruzával a kezében, közvetlenül mellette Jókai és Weilen foglalnak helyet. Ott könyökölnek még Szögyényi, Arneth, Miklosich, Beck és Keleti Gusztáv.

A trónörökös körülnéz, s legott észreveszi Nagy Miklóst - hogy nincs ott.

- Nagy Miklós még mindig rosszul van? - kérdi részvéttel Jókaitól.

- Már jobban van, fenség.

- Nos, nézzük, mennyire haladtunk.

Erre Weilen és Jókai tesznek jelentést, természetesen »örvendetes« jelentést. Minden simán megy, minden jól megy.

- Van-e valami indítványa?

Hát persze hogy van, azt elő is adják az igazgatótanácsban, de bizony van őnekik olyan óhajtásuk is, amit nemigen mernek indítványba gyúrni.

Hanem hát lassankint abból is kiüti magát egy-egy szó, s azt a trónörökös mindjárt kitalálja.

Az ülésen bemutatják az osztrák rész képeit, gyönyörű rajzolatok, művészi ihlet és ambíció alkotásai. Köztük az egyik a 48-iki bécsi forradalomból ábrázol egy diákot a barikádok tetején.

- Micsoda? - kiáltott fel Jókai, s szelíd, kék szemeiben fiatalos tűz gyúl ki.

- Hiszen akkor mi is közölhetünk forradalmi képeket.

- Természetesen - vág közbe a trónörökös -, hiszen a honvédeket csak be kell talán mutatni, sőt Kossuth arcképét sem szabad kihagyni.

Nagy lidércnyomás esik le a költő szívéről, s hálás szemeket vet a királyfira.

- Hogyan? Önök talán azt hitték - mondja a trónörökös -, hogy én akadályoznám...

- Őszintén megvalljuk, fenség, azért voltunk tartózkodók, mert a tárgysorozatból ki méltóztatott törülni a »Rákóczi hadászata« című fejezetet.

A királyfi fölnevetett.

- Igaz, kitörültem, de csak azért, mert nem most volt az a harc. Márpedig mi hazánkat nem olyannak akarjuk bemutatni, amilyen volt századok előtt, hanem aminő most harminc-negyven év óta: ebből lássa meg az olvasóvilág, minő lehet majd századok múlva, ha igyekszik.

Ezen epizód után következik az osztrák referáda.

Egy nagy tudósuk (a neve benne lesz majd az első füzetben) megírta Ausztriát olyan lapos alapossággal, hogy elővette az év első napját, január 1-ét. »Január 1-én, úgymond, a következő szokások divatoznak Alsó-Ausztriában (s itt elmondja január elsejéről a népszokásokat), azután január 2-áról, és még azután 3-áról, s ezt így viszi december végéig. (Az isten éltesse a derék tudóst az emberi kor legvégső határáig!)

A magyar tagok majd elaludtak a felolvasás élvezése alatt, hanem a német urak valami rendkívülinek találták ezt a metódust, s elő is állottak hirtelenében azzal az indítvánnyal, hogy mivel a magyar és német rész közt mégis kell bizonyos egyöntetűségnek lennie, a magyarok is ilyen alakba öntsék a népszokásaik leírását.

Fölriadt erre ijedten a szunnyadozó Jókai.

- Az ám, de hol kapok én arra otthon embert? Mikor nálunk az is népszokás, hogy nem szokás így írni.

- Márpedig mégis egyformaságnak kell lenni - hajtották a németek. - Nem lehet összevissza hányni mindent, mintha széna-szalma volna. A szerkesztők reputációja kívánja ezt.

Egyszóval így meg amúgy, szakadt az argumentum, mint a zápor, úgyhogy már-már meg kellett volna magát adnia Jókainak, ha segítségére nem jő a királyfi:

- Ugyan, kérem, hova beszélnek az urak! Hiszen a magyarok nem írhatnak ilyes dolgokat. Az csak önöknek való. Tudjuk mi a magunkét, mi nem írhatjuk január elsején milyen szokás van, mert más szokás van Debrecenben, és más Kikindán vagy Selmecen. Hagyjanak minket az effélékkel békén...

S ezzel Jókai felé fordult.

- Apropó, Kikinda! Mindig elfelejtem önnek mondani, kedves Jókai, pedig már hányszor volt eszemben, hogy amennyiben a nemzetiségi vidékeken volnának odavaló jelesebb írók, talán azokat kellene felkérni, írják meg ők a maguk vidékét, mert nem szeretném, hogy én csináljak önöknek ellenségeket.

A trónörökös most az órára vetett egy pillantást.

- Hát van-e még urak valami elintéznivaló?

- Nincs, fenség.

- Beh kár! - sóhajtott a királyfi.

S ez jellemzi az ő szüntelenül pezsgő tettvágyát.

De bár nem akadt munka, ő azért a kedves szerkesztőit mégsem bocsátotta el könnyedén, hanem pihenőül még jó ideig elbeszélgetett velök az új könyvről, a külsejéről, a betűiről, a képekről s ezer meg ezer mindenféle apróságról, de már abból én semmit sem hallottam, mert nekem csak idáig mondták el, azt is azzal a föltétellel, hogy valahogy »ki ne írjam«.

Meg is ígértem nekik, az igaz, de azt tartom, egészen elég titokban maradnia annak - amit nekem el nem mondtak.




A JÓKAI HELYREIGAZÍTÁSÁRÓL

A »Nemzet« esti lapja a következő »Helyreigazítás«-t közli Jókaitól.

A »Pesti Hírlap«-ban egy szenzációs párbeszéd van közölve őfensége Rudolf trónörökös és alólírott között az Osztrák-Magyar Monarchiáról szóló mű munkálatai fölött tartott ülés alkalmából, mely közleményre kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy az egész téves értesülésen alapszik. Őfensége az általam előterjesztett munkálatokból nemhogy a Rákóczi-harcok történetét, de soha egy sort sem törölt ki, nem is kifogásolt, és abban hazánk története minden fázisában a valósághoz és közszellemhez híven vázolva lesz egész a legújabb napokig. Hogy pedig a hazai közélet s abban a 48-iki korszak celebritásai művészi ábrázolásban helyet foglaljanak-e ezen Magyarországot ismertető nagy munkában? Ez a kérdés régen túl van haladva. - Azon állítólagos párbeszédnél a rajzok bemutatása alkalmával őfensége a trónörökös jelen sem volt, s az egész párbeszéd nem történt meg semmi alkalommal.

Ha az ember meggondolja, hogy Jókai a legilletékesebb megmondani egy vele lefolyt párbeszédről, hogy az »egész nem történt meg semmi alkalommal«, igazán lehetetlenné válik a cáfolat. Ez ellen nem lehet apelláta.

Hanem beszélni még mindig lehet róla.

Nem kívánjuk ugyan felhozni, hogy egy-egy értekezletnek a párbeszédei, még a sztenográf ceruzája alatt is sokat vesztenek, s igen sokszor megesik hogy a gyorsírói jegyzeteket elolvasva, az ember fölkiált: »Hiszen nem ez történt!« Csak valamit kell valahol elhibázni; más világítás mellett más-más színe van ugyanannak a falevélnek.

Hátha még csak amúgy, emlékezet után mond el valaki párbeszédet, németből fordítva (mert ezek az értekezletek alkalmasint nem a Rákócziak nyelvén folynak), s ettől a valakitől hallja azután egy olyan valaki, aki azokat a szerkesztőséggel közli, mert elég érdekesek a nagyközönség számára.

De a haloványodás processzusa még itt sem ér véget, a II. Valakinek a leírását élénkebb formába átírja egy III. Valaki, s csak akkor lát napvilágot a cikk.

Most jön azután a bonyodalom.

Előáll az I. Valaki (aki persze a legnagyobb valaki), és az új formában nem ösmer rá a saját előadására, egy helyreigazítást ír, de az nem annyira helyreigazítás, hanem ahogy vesszük, vagy több, vagy kevesebb, mert nem igazít helyre semmit, hanem azt mondja: semmi sem történt ebből.

A publikumnak könnyű dolog ez; ő az I. Valakinek hisz most már. Mert neki csak egy valakije van.

De mit csináljon a III. Valaki?

Neki egy II. Valakije is van; akinek szilárdul hitt tegnapelőtt, mert leírta utána a királyfi értekezletét.

Ám ejtsen el hát kettőnket ebben a kérdésben az olvasóközönség, nem bánom, sőt úgy is tartom azt illendőnek, de én magam nem ejthetem el a II. Valakimet, s bevárom a megjelenő köteteket, igaz lesz-e, amit a »Pesti Hírlap« tárcája írt.

Benne lesz-e a »Rákóczi hadászata« (stratégia), nem lesz-e benne annak a német tudósnak a januártól decemberig szortírozott népismei coctuma, nem lesz-e benne a Kossuth portréja (több forradalmi nevezetességekkel egy képen), nem lesz-e ott a bécsi forradalomból egy alak a barikádokon, egy szóval mindaz az utolsó pontig, ami mint lényeg a »Pesti Hírlap« tegnapi tárcájában párbeszéd alakba volt öntve?

És ha nem lesz igazam (ne is legyen, kívánom), akkor erre a tárgyra visszatérek, ünnepélyesen beösmerni, hogy udvari titkokat nem tudok.

Amivel ugyan nem törődném kivált akkor, ha olyan nagy író volnék, mint Jókai Mór. Sőt tán még őrizkedném is tőlük. Mert az énekesmadár, nem tudom miért nem, de sohasem száll a diófára.




KANAPÉ-PÖRÖK

(Csevegés)

Mikor én kisgyerek voltam, elmentem egyszer a falusi plebánoshoz, annak a szobájában láttam egy eredeti olajfestményt, amely engem akkor nagyon meghatott. A képen Tell Vilmos feszíti ívét, s éppen céloz a feleségére... akarom mondani, a fiára (ez a bolondos Ira Paine egészen megzavarja a történelmet), akinek ott van fején a szép piros alma. Könnybe lábadtak szemeim, s nem mertem odamenni többé.

Úgy vagy két év múlva megint a plebánoshoz vetődtem, s amint odaérek a dolgozószobájába, hát ott áll a kép még most is, azon módon, mint harmadéve.

Nem hiszem, egy szó sem igaz abból - gondoltam magamban gyermekésszel -, mert ha igazán menne a dolog hát azóta már vagy a nyilat lőtte volna el Tell Vilmos, vagy a gyerek szaladt volna el az almával.

Azóta én messze elszármaztam a falumból, a szegény tisztelendő plebános úr meghalt; nem hittem volna, hogy még találkozom valamikor ezzel a képpel.

Pedig hát találkozom vele a lapokban. Mint az alumneumok étlapján bizonyos ételek, annyiszor jelenik meg az a hír, hogy Baross Gábor államtitkár és Tolnay Lajos, a vasúti igazgató ádáz ellenségeskedésben állanak. No, most mindjárt legyűrik egymást. Ez minden hónapban előfordul egyszer, midőn az uborkára legjobban rásüt a nyári nap heve. És a jövő hónapban, mikor megint előbukkan az örök újdonság, roppant elcsodálkozik rajta az ember: micsoda, hát még mindig nem ette meg egymást a két kiváló ember?

Melyik a Tell Vilmos köztük, ki a fiú, és mi az alma, az meglehetős titokban hagyatik, de az már bizonyos, hogy mint a Cselkó plebános úr képén, a nyíl itt is örökké áll és el nem pattan... Csak a naiv gyerekek hisznek abban még.

Hanem a lapoknak tetszik ennek a képnek a mutogatása, (teszik ezt különféleképpen, hol sötét, hol világos háttérrel) elannyira tetszik, mondom, a kép a lapoknak, hogy most egy sikerült másolatot csináltak róla.

A másolaton Jekelfalussyt tették Tell Vilmosnak, Török Jánost pedig madame Ira Paine-nek (mert almát a képhez még a legleleményesebb, legszemesebb újságírók sem bírnak fölfedezni), Jekelfalussy lövöldözné ki ezen kép szerint a kártyákat a Török János kezéből.

A sajtó, miként a publikum a dalcsarnokban, madame Ira Paine-nel tart. Pedig uraim, egyszer már majdnem megjártuk a Török-szimpatiákkal! Akkor a szofták csinálták ezt a rokonszenvet, de most vajon »ki« (mert nem »mi«) csinálja?

Egy vidéki lapból hápogott elő a nevezetes kacsa, melyet most hizlalnak, tömnek. Ennek a kacsának azonban két csőre van. Ami nem is lehet valami különös állítás önök előtt, akik már »Háromcsőrű kacsá«-t is láttak.

A kacsának az egyik csőrében van egy babérkoszorú, mely Török János halántékaira leszen teendő; a másik csőrében van egy darab arzenikum, mely a kacsa zúzájába jutván, Jekelfalussy Lajos által lenne lenyelendő.

Nagyon gyanús kacsa ez. És én igen kíváncsi volnék arra, vajon nem tudnak-e valamit erről a kacsáról a rendőrségnél?

A sajtó jól tenné, ha egy kicsit igazságosabban, szelídebben beszélne (ha már a dolgokról nem akar, isten neki), de legalább a személyekről.

Az a koszorú, ami a kacsa egyik csőrében van, még nagyon korai. Azt majd csináltassuk meg, ha a Gazdag Imre gyilkosai előkerülnek, annak az óriási összegnek az utolsó öt forintjából, amit a postatolvajoktól visszavesz Török János, akkor, midőn majd az utolsó goromba fiákeros is olyan modorban fog velünk érintkezni, mint Nopcsa báró.

Ami pedig az arzenikumot illeti - azt nem érdemelte meg Jekelfalussy Lajos, aki egyike a legkiválóbb tisztviselőknek, tetőtől talpig gentleman, s intrikákra nem is képes.

Valószínű, hogy az egész kanapé-processzus - noha hivatalos alakban meg lett is cáfolva - mégsem igaz; de ha csakugyan van valami a dologban, különös eljárás a részletek ismerete nélkül akarni eltalálni, hogy okvetlenül Török Jánosnak van igaza.

A sajtó sokszor hasonlít a nasivasizóhoz, aki ráteszi mindenét a zöld hetesre.

De ebben az esetben legalább azt várná meg, míg jobban összekeverőznek a kártyák.




HOGY NEVEZIK KI A TITKOS TANÁCSOSOKAT?

Báró Bánffy Sámuel és báró Kemény János valami közügyben egy nagyon magas állású bécsi egyéniséghez voltak küldve, akinek előre be volt jelentve, hogy a kiküldöttek név szerint b. Bánffy Sámuel orsz. képviselő, valóságos belső titkos tanácsos és báró Kemény János orsz. képviselő.

De a magas állású egyéniségnél minduntalan János bárót szólították excellenciásnak (nyilván mert őbelőle nézett ki a nagyobb rang), amit tűrt egy darabig a »fejedelem«, de utoljára is megsokallta.

- Engem összetéveszteni méltóztatik.

- Hogyan? Excellenciád, ha nem csalódom, báró Bánffy?

- Nem, én báró Kemény vagyok.

- Ah! - szólt a nagyúr, s rögtön elpanaszolta a környezetének gúnyosan, hogy az egyik magyar úr milyen hiú; bizonyosan el volt tévesztve az ebéd-meghívón a cím, s legott utasította az udvarmesterét, hogy ezentúl a másik névhez tegye az excellenciás címet. S lőn, hogy a több napig tartó tárgyalás alatt nemcsak szóbeszédben szólították kegyelmesnek Keményt, hanem a meghívó borítékán is ott pompázott: »Báró Kemény János, belső titkos tanácsosnak«.

Abba szaladt bele az ország legszerényebb embere, amitől legjobban óvakodék.

Történt, hogy éppen ebben az időben érkezett fel Bécsbe Tisza, s keresvén Kemény Jánost, véletlenül látta a kapusnál a neki szóló levelet.

- Ej, ej, János - tréfálódzék az elnök miniszter - hát ilyen ember vagy te, hogy Bécsben kiadod magad udvari embernek, otthon Erdélyben pedig játszod a kurucot. No, szépen vagyunk.

A fejedelem elpanaszolta miként járt, hogy Bánffy Sámuel a szerencsétlensége, akiről sehogy sem akarják elhinni, hogy titkos tanácsos.

- De tudod-e, hogy ez kriminális dolog - kötekedett a miniszterelnök.

- Ha kriminális, akkor azt fogd pörbe, aki írta.

- Az nem vétkes, mert nézd meg csak jól a levélcímet, nincs ott hogy valóságos belső titkos tanácsos. A »valóságos« szót kihagyták, tehát tudják, hogy nem vagy valóságos.

Kemény János egész komolyan vette e kis tévedést.

- Eleget bosszant magamat is. Nem szeretem az ilyenféléket, légy hát szíves, kérlek, segíts a dolgon. Én már restellek ismételve szólni.

Tisza elmosolyodott.

- Jól van, jól. Hát majd csak kisegítlek, János.

S még azon a héten megírta a »fejedelem« tudta nélkül a felterjesztést a Kemény János titkos tanácsossá való kinevezése iránt.

De mivelhogy Kemény János tulajdonképpen csak fele Szontagh Pálnak, és csak ketten tesznek ki egy egész embert (igaz, hogy aztán ez az egész ember kitesz száz embert), ezt a nagy barátságot nem lehetett egy »kegyelmes« címmel kegyetlenül összetépni.

Mert az, aki nem lett volna titkos tanácsos közülök, okvetlenül fumigálta volna a másikat, amelyik titkos tanácsos lett.

Ezért azután felterjesztette Tisza Kálmán a felségnek Kemény János kedveért Szontagh Pált is.

A folyosón pedig, ahol ezt a történetet imígyen kikomponálták, ugyanakkor kifundáltak egy másik történetet is, amelyben ugyanazon indokokból bár, de megfordítva a Szontagh Pál kedveért nevezték ki »kegyelmes«-nek Kemény Jánost.

Hiszen - elbeszélem még én azt is egyszer - noha csak az egyik lehet igaz belőlük.

De hogy melyik, annak sohasem szabad kitudódni.




AZ ELVÁNDOROLT MEGYE

Egyszer a jó öreg Pulszky Ferenc fölment - így mesélik - a közlekedésügyi minisztériumhoz, hogy mint hírlapíró vasúti jegyet kérjen az államtitkártól.

- Benn van az államtitkár úr? - kérdé egy elegáns kinézésű fiatalembertől.

- Rögtön jön. Tessék addig is leülni az én szobámban.

Pulszky bement az udvarias meghívásra, s levetette magát a pamlagra.

- Jegyet jöttem kérni Eperjesre - szólt az öreg nagyot fújva. - Sok, sok esztendeje nem láttam már a szülő vármegyémet, szeretnék oda fölutazni, s a rokonságot meglátogatni.

- Mikor szándékozik fölmenni, Feri bácsi?

Az öregúr figyelmes lett a bizalmas megszólításra:

- Kinek hínak, öcsém?

- Én Bilinyi Károly vagyok Sárosból.

- Szervusz, gyerek! Hiszen rokonok vagyunk. Mit üzensz haza apádnak, mert ahhoz is elmegyek Bilinbe.

- Az már nehéz lesz, Feri bácsi, mert ő itt van alkalmazva a közoktatásügyi minisztériumban.

- No, az derék. Hát így már most kihagyom Bilint a programról, hanem elmegyek Sztropkóra a Szalokayakhoz.

- Hiába lenne! Hisz azok is mind a ketten itt vannak a, legfőbb számszéknél.

- Üsse meg a kő! Akkor hát fölkeresem az én ifjúkori cimborámat, Demethey Janit.

- Írnok a belügyminiszteriumnál.

- No, szépen vagyunk! Így hát az egész időt a Komoródy Miska keresztfiam kastélyában kell töltenem Berzéten.

- A Miskánál? Hisz az meg nálunk iktató... Itt körmöl a szomszéd szobában.

E pillanatban nyitott be az államtitkár.

- Mit parancsolsz, kedves barátom? - kérdé Pulszkytól.

- Egy jegyet akartam tőletek kérni a vármegyémbe - felelte az öreg szeretetreméltó humorával -, de látom, hogy fölösleges, mert ti azt már egészen idehoztátok.

Lemondott az útitervéről, hazament.

Harmadnapra erre, két útiporral lepett dzsentri kinézésű alak nyitott be a dolgozószobájába.

- Mi tetszik?

Előadták, hogy valami hivatalt szeretnének a kormánynál, az iránt kérik protekcióját, nem felejtvén beleszőni kérelmükbe azt is, hogy szögről-végről rokonságban vannak vele.

- Honnan valók vagytok?

- Sáros megyéből.

- Az lehetetlen! Ejnye, ha tudtam volna. Hát volt ott még valaki?




A RIEGER POLITIKÁJA

(Szent István és Szent Vencel beszélgetése az égben)

Szt. István tigrisbőrön pihen egy paradicsomi fa tövében és nektárt iszik. Szt. Vencel mellette a »Pesti Hírlap« múlt havi számát olvassa:

Szt. István: Hol vetted azt az újságot te, Vencel?

Szt. Vencel: Egy múlt héten elhalt és ideérkezett csehnek a zsebében találtatott.

Szt. István: Lehetetlen az!

Szt. Vencel: A jócselekedetei voltak beletakargatva.

Szt. István: Jó, jó, de hol vehette azt a lapot?

Szt. Vencel: Hát nem tudod, hogy éppen e lap híre szerint a csehek most Pesten vannak?

Szt. István: (ijedten fölugrik) Már megint?

Szt. Vencel: No, ne nyugtalankodj, kérlek. Most nem abban a járatban vannak.

Szt. István: (izgatottan) Dehát mégis csak akarnak valamit.

Szt. Vencel: Négyszemközt szólva...

Szt. István: Nos?

Szt. Vencel: Rieger csinálja a dolgot. Ravasz lurkó. Meg szeretné nyerni a magyar nemzetet, hogy gyűrje le az osztrákokat a csehek kedveért.

Szt. István: (nevetve) Kár volt az útiköltséget vesztegetni.

Szt. Vencel: Hogyhogy?

Szt. István: Mert ha tehetnék az enyimek, legyűrnék azok az osztrákokat kedves öcsém, a magok kedvéért is.




A MINTAMINISZTERIUM

Ma a kioszkbeli kávézó asztalunknál (ahol sok idegen úriember megfordul) egy előkelő állású öregúr panaszkodott nagy keservesen:

- Megnéztem tegnap a kiállítást, de biz én őszintén bevallom, nem amiatt jöttem, hanem egy sürgős és nagyon fontos ügyem van a miniszteriumban.

Az első dolgom az volt, mihelyt megérkeztem reggel a vonaton, feketébe csaptam magamat, s beállítottam a miniszteriumba.

Egy szobába nyitottam, ahol egy pockos, penészszínű úr szuszogott a díványon fekve, s egy másik keszeg kinézésű pedig járkált fel s alá cigaretlizve.

- Mi tetszik? - kérdé a keszeg kinézésű tótos dialektussal. (No, ez bizonyosan Sáros megyéből való.)

- A nagyméltóságú urat keresem - mondám.

- Áz nincs itt, sőt nem is lehet itt, mert beteg.

- Akkor az államtitkár úrral szeretnék beszélni.

- Az még úgy sem lehet itt . . mert még meg sincs.

- Hát a tanácsos úr?

- No, az meg éppen nem lehet itt, mert már meghalt.

- De hát ki van itt akkor? - kérdém kissé ingerülten.

A keszegképű gondolkozott egy darabig, és némi kontemplálás után habozva felelte:

- Hát mi vagyunk itt.

És gyanakodva végignézett magamagán az átellenes tükörben, ha valóban ott van-e.

- A Dorner-Kovács-féle ügyben jöttem.

- Áz sincs itt!

- Dehogy nincs, kérem. Hiszen itt van róla az iktatószám még a múlt évről 23276-1884.

- Áz akkor meglehet - szólt megdöbbentő orrhangon -, de hát áztán?

- Szeretném tudni, mi történt ebben az ügyben.

A keszegképű nagyot fújt a cigaretliből, s aztán haragosan csapta ki a csutkáját a nyitott ablakon.

- Semmi sem történt - mondá dölyffel -, micsoda jogon egzaminál ön bennünket? Itt nem szokott semmi történni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Melyik miniszteriumban volt ez? - kérdé egy naiv hallgató az asztalunknál.

»Ej, no - kiáltott közbe nevetve az egész társaság -, hiszen a gyerek is kitalálhatja, hogy ez az igazságügyminiszteriumnál történt.«

...Valami hát még ott is szokott történni.




A MARHÁK KÖZÖTT

Az ökrök mindig nagy szerepet játszottak Magyarországon. Mindenféle alakban. Még a politikába is belebőgtek néha. Tavaly például kevés híja, hogy meg nem buktatták a kormányt Marcheggnél. Hogy még milyen alakban is szerepeltek egyszer-másszor, annak most békét hagyok.

Hanem az egészen ökörhöz méltó ambíció és irány, amelyre most léptek, hogy ott a kiállításban mutogatják magukat más oktalan állatok társaságában.

De senki se higgye, hogy ezek amolyan közönséges marhák, aminőket úton-útfélen láthatni. Hátrább hitvány igavonók, horpadt hátú tehenek, kócos borjúk! Ez itt, a marha arisztokrácia!

A legnemesebb fajok és nemzetségek együtt, a sárgásbarna simmentali, a sóskifli szarvú allgaui, a nemes fejű fekete hollandi, az óriási berni, a fehércsíkos pinzgaui, a köpcös molltali, a tagbaszakadt inntali és a kevély tartású magyar a nagy villás szarvaival.

Ott állnak sorba, egyik szebb, mint a másik. S minél nagyobb marha valamelyik, annál lustább. A Wenckheim Viktor 1160 és 1165 kilogrammos ökrei, melyek ezer »biká«-ért adattak el (láttam én már drágább ökröt is), már szuszogni is alig bírnak, s valóságos esemény, mikor valamelyik elefántszerű testét megmozdítja.

Némelyiknek egész genealógiája ott ragyog a táblára írva, hol és mikor született, ki volt az apja, anyja. Az ember szinte megsajnálja az ökörnél, hogy a nemzetségnek immár vége kell hogy szakadjon.

Sőt - áruljuk el -, bizonyos pikáns hangok kezdenek emelkedni az ökrök ellen, hogy amennyiben a kiállítás tenyészkiállítás: e szerencsétlen eunuchoknak joguk sincs jelen lenni.

Meglehet, de én az ökröket pártolom. (Mert az ökrök pártján jó lenni.) Igaz, hogy tenyésztési szempontból az ökör nem számít, de a felületes publikum ezekben is gyönyörködik. Hiszen a legnagyobb csoportok a csodaborjút nézik, akinek hat lába jutott a gondviseléstől, úgyhogy kettőt belőlük a hátán hord. (Jól járt, hogy nem embernek született, mert nem győzné magát csizmával.)

Csupa gyönyörűség elnézni az egyes marhacsaládokat, a dühös tekintetű bikákat barna karikákkal a szemük alatt, a jámbor teheneket roppant tőgyeikkel, a kis lihegő borjúkat, melyek szelíden nézegetik a kicifrázott istállót.

A legszebb példányok vannak itt összehozva. Mindenik külön-külön egy mintaállat!

Egyszóval olyan zártkörű társaság, amelyikbe ritka állat léphet be. Nehány nem idevalót ki is utasított a rendezőség, így a Dreher állatjait. Szerencse, hogy az ökrök nem ésszel felruházott lények, mert Dreher állatjainak ebben az esetben illendő lenne megverekedniök a kiutasításért.

Amennyiben a közvélemény nem lehet indifferens a marhákra nézve, megsúghatjuk, hogy a közvélemény szerint a gr. Almási magyar bikája a legkülönb. De nagy feltűnést kelt két villogó, simaszőrű berni bika is. Ha szavazásra kerülne a dolog, ezek is sok voksot kapnának.

Az állatok többnyire szép toalettben jelentek meg; föl vannak szíjazva, a kisbéri bikáknak pláne egy-egy karika van az orrukon keresztülhúzva, melyből a gyeplő kezdődik, s a fejnél valóságos diadém formát vesz fel. Csak a báró Üchtritz állatjai jelentek meg cinikus módon kóckötéllel!

Annál nagyobb pompával mutatta be az ő gyönyörű üszőit (ezek a tehén-bakfisok a legszebbek a kiállításon buta, de ártatlan nézésükkel), tehenét és bikáját Légrády Károly. (Egy személy azzal a Légrády Károllyal, aki a terménykiállításon a spárgáival, barackjaival és rózsáival tett föltűnést, aki viszont egy személy azzal a harmadik Légrády Károllyal, aki a műipar terén a Szent István-képpel érdemelte ki az első jutalmat.) (S végre egy személy azzal a negyedik Légrády Károllyal, aki a »Pesti Hírlap«-ot kiadja.) Olyan ízletes dekorációkat csinált nekik, hogy az már mégis sok ebben a szűk világban. Igaz, hogy megérdemli az olyan tehén, mint az övé, mely tizenhét liter tejet ad.

Hasznosabb tagja ez az emberi társadalomnak sok okos embernél.

Nemcsak maguk az állatok rendkívül érdekesek (még a laikusra nézve is - hát még a gazdára és szakemberre!), hanem a kíséretük is. A különböző uraságok gulyásai, ezek az originálisabbnál originálisabb pofák, a kisbéri gulyások díszviseletükben ostoraikkal, a berniek tiroli fövegjeikkel, az előrekunkorodó kakastollaikkal.

A kiállítók leginkább főurak. Csak imitt-amott bukkan ki egy-egy szerényen hangzó név. Zsidó kiállítók is feltűnő kevesen vannak, pedig a jó marhalegelők jó nagy része az övék már (és a pálinkafőzők is), ahol legjobban lehet nagy és szép állatokat produkálni.

Egypár politikus is ott szerepel - az állatjaival. Sennyei Pál hat tehenet küldött, a Kedvest, a Ravaszt, Hattyút, Medvét, Tulipánt és a Csárdást. Móricz Pál természetesen bikákat állított ki. Szapáry Gyula üszőket, Karátsonyi Guidó tinókat, gróf Andrássy Gyula egy tehénkét, Mixich Kálmán főrendi tag is itt lép először a nagyobb nyilvánosság terére két bika és két üszővel. (Pedig neki mint kormánybiztosnak a kormányt kellett volna kiállítania, mint az ő legjobb fejőstehenét.)

No, de ne csináljunk rossz vicceket! Végigjártuk az egész kiállítást, s arra a meggyőződésre jutottunk, hogy Magyarországban eddig is voltak ugyan barmok, de ezentúl még különb barmok lesznek.

Ne apprehendáljatok, kedves ökrök és borjúcskák, e sovén kifejezésért. Immár búcsút veszek tőletek. A viszontlátásig, állatkáim - Marschalnál!




A NAP ESEMÉNYEI

A mesterinas gyerekeknek sohasem volt annyi tanulnivalójuk, mint az idén. Először jött a »Hoch«, aztán a »Nazdar«, majd kipöndörödött hosszabbra »Vive la France!« most pedig legújabban »Niech zsije Polszka!« lett belőle.

A vendég ki nem fogy. Minduntalan más-más nemzetek tisztelik meg szerény tűzhelyünket.

Igaz, hogy már mi is megszoktuk s nemrég úgy tettünk a franciákkal, mint a szécsényi barátok, kik annyira beleszoktak a vendégeskedésbe, hogy mikor magától nem jött senki a klastromba, pénzért fogadtak vendéget. (Egy rénusi forintért hogyne akadt volna vállalkozó?)

Nem tudom, itt is megvolt-e az a titkos motívum, ami a barátoknál. Mert a barátoknál úgy állott a dolog, hogy ami kor vendég volt, akkor ad libitum járt ki az ital, ha pedig vendég nem volt, egy meszellyel kellett beérni.

Hiszen az igaz, hogy sok delícia van az ilyen mulatságokban, hanem vannak aztán hátrányai is.

A Lermina-féle cikkeket értem ezalatt, amiken különben nem csodálkozom, mert ha vendég van a háznál, mindig valami excentrikus dologgal szeretjük mulattatni. A múltkor én vittem el egy külföldi urat vidéki úri házhoz, ahol, mondhatom, szívesen fogadták, tejbe-vajba fürösztötték.

A külföldi ember el volt ragadtatva a finom ételektől, a komforttól, a háziasszony szeretetreméltóságától, de hát a háziúr még többet akart az ő nemzeties túlzás-hajhászatában s az ebéd végén megsúgta nekem, hogy »no, most következik aztán a meglepetés«.

S ezzel intett a szemöldökével az asztal végén ülő jogász fiának, aki egyszerre elkezdett visítani, mint a malac, majd röfögni, mint az öreg disznó, oly élethíven, hogy meg lehetett azon pukkadni.

Az atya szemei büszkén pihentek a gyereken.

- Olyan jó ez - mondá, miközben a könnyei potyogtak a nevetéstől -, hogy többet ér egy színdarabnál! Most már produkáld, fiacskám, a távoli kutyaugatást!

Délután egy másik úri házhoz kerültünk, ahol szintén mutatni kellett valamit a vendégnek. Igaz, hogy ott volt a szép angolkert, a kitűnően felszerelt istálló, de hisz olyat ugyan láthatott eleget - gondolta a földesúr -, hanem itt van a Peták cigány, akit félig meztelenül behoztak a szalonba, adtak neki egy sást, amit Peták a szájához tapasztott, s elfújta rajta az »Ördög Róbert« operát.

Magunkra vessünk, ha aztán sok bolondot írnak felőlünk.

De a Lermina-féle ismertetéseken kívül is van még egy kellemetlen oldala a vendéglátásoknak - a fogadtatási kontók.

Mert a testvéri csókok se olcsók már, a fogadtatás előkészítése, a bankett, a parádé sok pénzt emésztenek el. Elunták a rengeteg kiadást, mely a kiállítási bizottság zsebére megy, s azon tanácskoztak, miképp kellene a lengyeleket jól fogadni, de mégis úgy, hogy pénzbe ne kerüljön.

Zichy Jenő leleményes fej, van invenciója.

- Híreszteljük el, uraim, hogy a lengyeleket a kormány nem látja szívesen.

Elhíresztelték, s kitűnt, hogy Zichy jól számított. A nagyközönség, mely meglehetős közömbösen nézte a többi vendéget, most megmozdult.

- Mit? A kormány nem akarja a lengyeleket! Hát majd akarjuk őket mi!

S fogadta őket tegnap Pest egész lakossága oly igazi lelkesedéssel, oly impozáns módon, hogy a szofták óta nem láttunk hasonlót.

*

A bécsiek sörözni jöttek ide, a csehek panaszkodni, a franciák dicsekedni, a lengyelek pedig sírni.

És ez jól van így. Egy kis szomorúság már ránk fér. Mert a nap többi eseményei mind vígak.

Szentgyörgyi Imre, az új államtitkár, míg bíró volt, sokszor hangoztatta, hogy a magyar bírákat ki kellene vetkőztetni eddigi formájukból, mert így nem megy, s neki van is erre nézve eszméje.

Pauler kineveztette államtitkárnak, hogy lássuk hát azt az eszmét, mert a judikatúra csakugyan nem jó.

S Szentgyörgyi most előállt a nagyszabású eszméjével.

(Azért is nagyszabású, mert mindenekelőtt szabók kellenek hozzá.)

Az új államtitkár uniformist akar adatni a bírákra.

- Majd meglátja, excellenciád, mindjárt jobban fognak kinézni.

- De hát az ítéletek, államtitkár úr?

Szentgyörgyi úr vállat vont.

- Hja, az ítéleteket nem én csinálom, de ők. Én csak azt ígértem, hogy kivetkőztetem eddigi formájukból. Ezt ígértem, de többet teszek, már fel is öltöztetem.

*

A másik víg esemény a Podmaniczky Frigyes belső titkos tanácsossága.

Azért víg, mert senki sem sajnálkozik amiatt a nemes bárón.

Hiszen ha tízévi intendánsság nem bírta szegényt megölni - hát ez sem fog neki ártani.

A legislegvígabb eseményt azonban mégis a cikkem végire hagytam, s ez a Gyomáról és Vácról érkezett politikai hímenhír, mely szerint házasság készülődik a habarékpárt és a függetlenségi párt között.

Elveszi Nagy Pál Kis Pálnét,
Az egyiknek bögréje van,
A másiknak gyújtója van,
Összeteszik amijök van.

A habarékpártnak ugyanis pénze van, a függetlenségi pártnak pedig népszerűsége van.

Áldást kívánunk a szép frigyre!

Menyegző után az új pár hidegebb éghajlat alá utazik.




KÉPEK A KIÁLLÍTÁSRÓL

I. Hogy lett Beöthy Algernon tudóssá?

Elbeszélem önöknek, hogy már megint mit csinált Beöthy Aldzsi. Künn volt a tenyészmarha-kiállítást megnézni, és lóvá tette a tinókat, vagyis inkább a gulyást, a Kustár Gazsit.

Gazsi ott kevélykedett a három tinója mellett, rangosan szíva a makrát, oda sem ügyelvén a tenger városi népre, amely kandi szemmel piszkálódék a gyönyörű állatokban ; neki úgy jött az elő csak, mintha egyes-egyedül lenne valahol az ibrányi határ kellő közepén. Unta magát, s rákönyökölt merengve a rekeszték sorompóra.

Nemsokára arra jött néhány ismerőssel társaságban Beöthy Algernon, aki már előbb odakünn találkozott a gulyás urával, egyik Szabolcs megyei pajtással, kinek falujában elégszer fordult meg hajdan; az rögtön elmondta Beöthynek mi járatban van, hogy három saját nevelésű tinót hozott, s hogy egy Gazsi nevű gulyása van odabent a marhánál.

- Óh he szép! - kiáltá Beöthy elragadtatva, amint a tinókhoz ért. - Óh be fölséges ökörpalánták! Sohasem láttam még ilyeneket.

A gulyás fülét (pedig az egyik amint ott könyökölt, a tenyerével volt betapasztva) édesen csiklandozta meg ez a helyes beszéd, de azért meg sem mozdult, csak az arcát fordította valamivel kijjebb a beszélő felé.

Beöthy műértő figyelemmel látszott a tinókat vizsgálni balról, jobbról, elölről, miközben önkénytelenül kiszaladt a száján:

- Akármi legyek, de ezek a tinók voltak már a »Kutyorká«-n.

Nagyot nézett most a gulyás, de nem szólt, mindössze a fejével biccentett, mintha önmagának mondaná: hát persze, hogy ott voltak a »Kutyorka« dülőben minden héten kétszer.

Még tovább is nézi a lábasjószágot az ismeretlen uraság:

- Nini, nini, hiszen ezek a »kapitány rétjén« is legeltek.

De már erre megcsóválta fejét a gulyás. Ejha! Mégis csak okos egy ilyen pesti ember, hogy úgy kinézi a jószágból az életsorját!

Ezalatt Beöthy még folyton kutat, a tinók szemeit fürkészi, sürög-forog körültök, a lapockáikat veregeti, a lábaikat vizsgálja, míg végre odaszól a társasághoz:

- Alighanem Gazsinak híják pedig ezeknek a gondviselőjét!

Ez már sok volt. A gulyás felugrott élénken, s egy hetyke vállrántással nagyot lökött a szűrén, hogy az a másik vállára rázódjék.

- Úgy hínak - mordult fel. - No, már... No, ez aztán már olyan dolog, hogy nagy dolog. Ha az úr még sohasem látott ilyen három barmot, no, én is mondhatom, hogy még sohasem láttam olyan tudós embert, mint az úr.

S ezzel megint visszakönyökölt a sorompóra, s hallgatagon bámult az emberek és barmok feje fölött a semmibe.

II. A tertium comparationis

Nemes Debrecen városával szintén történt valami, de az még ennyire sem mulatságos, mert nagyon is hétköznapi. Megesik ez minden nap tízszer is hol emberrel, hol állattal.

Most az egyszer csak állatokról van szó, amelyeket a város hozott fel a kiállításra, hogy hadd lássanak már egyszer Pesten is valamit. Ilyen szarvasmarha nem lesz ott, arra mérget mertek volna venni a debreceniek.

A gulyásgazda amint megérkezett, legott beállított a kiállításra s megszólított ott egy rőt szakállú urat.

- Ha meg nem sérteném a tensurat, valakit keresek itt ebben a kertben.

- Kit keres, atyámfia?

- Azt a hirtelen eszű grófot.

- Az én vagyok - felelte szelesen Zichy Jenő, mert ő volt a megszólított -, mit hozott.

- A világ csodáit hoztuk, méltóságos uram, hát abba vagyok, hogy hova állítsuk őket?

- Mik azok a világ csodái?

- Hát a debreceni szarvasjószág.

A gróf elrendelte hova állítsák a nevezetes állatokat, de bezzeg mennyire leesett másnap a gulyásgazda nyakcsapja, mikor látta - álom-e ez, vagy káprázat... - hogy valamennyi között a debreceni marhák a leghitványabbak.

Megdörzsölte szemeit a szűre ujjával, mégegyszer végignézett az idegen állatokon, aztán elkeseredetten rúgta meg a legszebb tehenét.

- Fartó macska! - mondá fájdalmas megvetéssel.

*

Így lapult le a tehén macskának itt fent - a többiek közt. S az a magyar embernek a nagy baja, hogy ezeket a többieket sohase tudja.

Hiányzik neki a tertium comparationis. Nem viszonyít, hanem csak magában nézi a dolgokat.

S még hagyján, mikor csak a szarvasmarhával jár meg a vidék.

Hanem mikor aztán, kivált követválasztásoknál a vidéki lumenekkel, az embereivel sül fel így a tertium comparationis hiányában.

Tanulság pedig ebből, hogy a tertium comparationis nélkül még a gulyás sem egzisztálhat.

III. A gróf és a lengyelek

- Pista, a lobogós ingedet és az árvalányhajas kalapodat!... Kimegyünk a lengyelek elé! János, a cilinderemet és a botomat!... Mihály, a Takovámat! Feri az üdvözlő beszédemet!

Így kiáltott fel a gróf a körülötte mozgó szellemeknek, kik, mint az Aladdin dzsinjei szétszaladtak a parancsokat teljesíteni.

A Pista kocsis befogta a lovakat, a János inas elhozta a botot és kalapot, a Mihály komornyik kikereste a Takova-rendet, Feri pedig elhozta az üdvözlő beszédet.

- Olvassa fel barátom - mondá a gróf -, kíváncsi vagyok rá, hogy mit fogok mondani.

Feri olvasni kezdi:

»Üdvözlöm önöket városunk falai közt, dicső lengyel testvérek, kik...

- Nagyon szép! - bólintott a gróf.

...eljöttek megnézni ide dúló csaták után a kérges tenyerek diadalmát...

Gyönyörű! Folytassa, Feri barátom.

...Üdvözlöm önöket országtalan nemzet fiai, kik...«

A gróf közbevágott:

- Megálljon csak... hogy is mondja csak?... Országtalan nemzet! Ez kissé furcsa kifejezés! Hadd lássam csak...

Gondolkozva járkál fel s alá.

- Igen, igen, a jelző furcsa, de nem rossz, mert igaz... Csakhogy hüm... ahol ország nincs, ott király sincs.

Mutatóujját a homlokára teszi tűnődve.

- S ahol király nincs, ott rendjel sincs.

Búsan felsóhajt.

- S ahol rendjel nincs, ott... ott én se vagyok.

Pista vesd le a lobogós inget, János, vigye vissza a botomat és kalapomat, Mihály, tedd el a Takovámat,... Maga pedig Feri, szakítsa szét a beszédemet. Nem megyünk a lengyelek elé.




GRÓF KARÁTSONYI GUIDÓ

Ne rántsák mosolyra a szájukat olvasóim - nem jön most ez a név, mint a legtöbbször, valami derült, mulatságos ötlet vagy eseménnyel kapcsolatban - sőt ellenkezőleg, nagyon is szomorúval: Buziásról azt jelentik, hogy a gróf ott ma délelőtt meghalt.

Ha közéletünknek nem is egyik legnagyobb férfia hanyatlott vele sírba, hanem mindenesetre egy jó, derék ember halt meg benne, aki nagy vagyonnal lévén megáldva, abból sokat juttatott a szegényeknek és a közcéloknak is.

Daliás magatartású, izmos, Herkules termetű férfiú volt, ki egész életében mindenkinek kellemes volt, rosszat soha nem tett, de jót nagyon gyakran. Feltűnő alakja s bizonyos eredetiség, mely lényét jellemzé, nagyszabású adományai (ezek közt a legnagyobb a trónörökös születése alkalmával az Akadémiára adott százezer forint) tették őt ismeretessé a nyilvánosság előtt.

Már előbb is harmincezer forintot ajándékozott volt az Akadémiára, mely nevét népszerűvé tette. Az utóbbi adomány azonban, melyet a császári kormány rendelkezésére bocsátott, s az juttatta az Akadémiának, az akkori idők szelleméhez képest nem találkozott tetszéssel, sőt inkább ellenkezőleg. S azért csinálták rá akkoriban azt a sikerült élcet: »Karátsonyi Guidó jó üzletet csinált. Harmincezer forinton vette a népszerűségét és százezeren adott túl rajta.«

Pedig ez a százezer forint jó kamatokat hajtott azóta a nemzetnek: ez képezi az Akadémiánál a Karátsonyi-díj alaptőkéjét.

Az irodalmat és a művészeteket különben is szerette, palotája éppúgy, mint a Lipthay báróé, valóságos tárháza volt a képeknek és műtárgyaknak. A művészeket gyakran segítette tanulmányaik folytatásában. Nem volt az a jótékony cél, amelyhez hozzá ne járult volna kisebb-nagyobb adománnyal. Kivált jótékonyságáért emelte őfelsége a gazdag urat, ki apjától, Karátsonyi Lipót torontáli alispántól öröklött roppant vagyonát még neje, Marczibányi Mária vagyonával is gyarapította, 1858-ban grófi rangra.

De természetesen csak osztrák gróf lehetett akkor, s így ő is azok közé tartozik, akik kétszerre lettek meg mágnásokká; a király nemrég a magyar korona országaira is kiterjesztette grófságát, úgyhogy most már ő is tagja lett volna a főrendiháznak.

A katolikus egyház szintén egyik buzgó és támogató hívét vesztette benne, ki sokat tett, kivált a katolikus iskolaügyért, de templomokat és plébániákat is épített birtokain.

Sőt nemcsak itthon találhatni meg jótékonyságának nyomait, hanem messze Jeruzsálemben, hol egy katolikus imaházat alapított, s nagy adománnyal gazdagítá az ottani kórház tőkéjét, midőn arra utazott.

Kitüntetéseket hozott haza ezért. IX. Pius pápa a Krisztus-renddel, a jeruzsálemi patriarcha pedig a szt. sír-renddel nyilvánította elismerését a bőkezű főúr iránt.

Az alkotmányos éra óta gyakran látjuk őt résztvenni a politikai mozgalmakban: nagy számot itt nem tett soha, de éppen szerénysége s visszahúzódása a szerepvivéstől tették őt szeretetreméltóvá. Mert a nagyúri képviselők a legtöbbször igen alkalmatlanok pártjuknak, midőn vagyoni állásuk és nem képzettségük arányában kívánnak osztozni a szerepekben, melyek a mai világban lassan-lassan munkával kezdenek már járni. - Mint képviselő a szentgyörgyi választókerületet szolgálta a szabadelvű párt soraiban, buzgón járt az illésekre, s a delegációban legújabban a tengerészeti bizottság elnöke volt.

A kedélyesség rózsaszín zománcát a »solymári leányerénydíj« vonta az öreg grófra a közönség szemében.

Egy tetemes összeget tett le a gróf - mint azt olvasóink tudják -, melynek kamatjaiból minden évben megtartatik a solymári rózsaünnep: s azon kiosztatnak a legerényesebb sváb lányok közt a tekintélyes összegű erénydíjak.

De bármily operettszerű legyen is a gróf ezen alapítványa, annak is megvolt a maga szép indoka: egy régen elenyészett népszokást föleleveníteni.

Karátsonyi köztiszteletben élte le napjait; bár sokat humorizálták az élclapok, soha komoly támadás nem érte. Mert sok mulatságos volt benne, de semmi gáncsolnivaló. A korona is újra meg újra kitüntette: 1881-ben őfelsége valóságos belső titkos tanácsosnak nevezte ki.

A legutolsó évben visszavonult a politikától, fiának, a tehetséges gróf Karátsonyi Aladárnak engedve át a tért, s azontúl már hanyatló egészsége folytán is ritkán volt látható csak a színház maradt meg állandó szenvedélyének.

Ott üldögélt esténkint páholyában (mind a két színházban páholyt bérelt), egy darabig nézte az előadást, s aztán szép csendesen alákonyult a feje, elaludt.

Egész arca az álmosságot fejezte ki, szempillái örökké be voltak hunyva félig, s fejével, melyet gyéren lengett körül hosszúra hagyott haja, mihelyt leült, rögtön bóbiskált.

Az volt a rendes neve: a »nagy alvó«.

Most már aztán kialudhatja magát unos-untig.

Pedig még nem volt nagyon öreg. Most töltötte be a 68-ik esztendőt.

Méltó, hogy sokáig kegyeletesen emlékezzünk meg róla mindnyájan, nemcsak a hozzátartozói.




A SZÉKELYEK KÖZÖTT

I. Bevezetés

Már vagy öt éve irkálok arról a témáról, milyen a képviselő »itt«. Mit eszik, mit iszik, hogy beszél, miképpen viselkedik. Meglehetősen kimerítettem a képviselői életet minden oldalról, csak egy mozzanat maradt eddig homályban, hogy milyen a képviselő odahaza, a választói között.

Pedig az sem érdektelen dolog. Hányszor látjuk őket, amint itt az országházban hazabeszélnek. Megkóstolom már egyszer, gondoltam magamban, hogy milyen íze van annak, mikor otthonról idebeszélnek.

S így lőn, hogy fogtam magamnak egy képviselőt, s vele mentem a kerületébe. Természetesen mameluk képviselőről van szó, mert az ellenzéki embernek elég egész ellenzéki korára egy oráció. Olyan az, ha egyet összekomponál, mint egy amulett; mindenre jó, mindenre használ neki. El lehet mondani lagzin, keresztelőn, országházban, beszámolóasztal előtt, disznótoron, mindenütt egyformán hat. Az ellenzéki ember nadrágszíja mindig egy ugyanazon likra van bekapcsolva.

Meg sem nevezem az illető tisztelt útitársamat, csak a kerületéről jegyzem meg, hogy ott kezdődik, ahol a vasút végződik, az ezüst vizű Olt mellett, közel az ország széléhez. Tiszta székelyek lakják. Olyan velök az ország térképe, mint a székely vászon, hogy közel a szélekhez piros csík van beleszőve.

Hanem ugyancsak messze estek az én székelyeim nagy Magyarországtól. Az ember el sem hiszi, hogy ők voltak ebben az országban legelőbb; úgy néz ki a dolog, mintha elkésve jöttek volna, azért jutott nekik olyan kis darabka a mappán. S azt is örökösen vérrel kellett öntözni. Azért látszik nekem piros csíknak az a hely, ahol laknak.

Elmarad mögöttünk egy nagy lompos oláh terület a hírhedett Balázsfalvával, azután egy gyönyörű tájék következik, a szászoké, búbos sajátszerű templomaikkal, s a középkorias Segesvárral. Mindenik nép rányomta a saját karakterét még az anyaföldre is, mely élteti őket, de az anyaföld nem nyomta rá a típusát mostoha, gonosz gyermekeire.

Ej, mi közöm nekem az oláh és a szászhoz, minek bosszankodjam én most a gőzparipára, mely az ő vidékükön végigprüszköl? - Vasúton nem mehettem a székelyekhez, felöltöm hát a bűvös bocskort (úgyis az a leggyorsabb közlekedési eszköz a székely népmesékben), s hipp-hopp, ott vagyok, ahova a szívem húzott, a szép Háromszéken.

Hosszadalmas volna benyomásaimat apróra leírni, mert ki ne ismerné a székelyeket, ha másképp nem, szóbeszéd után. A legvitézebb, legkedvesebb népfajt, melynek asszonyait tündéreknek képzeljük, férfiait pedig délceg, daliás alakoknak.

S habár a valóság lefarag valamit a termetekről, mert többnyire zömök, tagbaszakadt legények a székelyek, szikárak és korán vénülők az asszonyok: mihelyt elhagyjuk őket, azonnal megint leteperi a valóságot a régi nimbusz, mellyel minden magyar embernek a lelke mintegy meg van rakodva a székely dicsőség nyomása alatt, s megnőnek a székely férfiak a fantáziában újra daliáknak, s a székely asszonyok Vénuszoknak.

Nyájas, de bús őszi napfény önti el a vidéket. A »szép mező« hóharmatos füvein mintha valami borongós árnyék feküdnék. A hatalmas havasok zordonul tekintenek alá messziről fehér ormaikkal. Panaszos zúgás hallik az előpataki erdőből, s lágyan, szelíden hömpölyög el Ilyefalva mellett az Olt.

A vidék tele van rakva népes falvakkal. A templomok majd mindenütt dombokra vannak építve, középkori erődítvényekkel körülvéve. Mind egy-egy vár volt. Nem kell ide kalauz, aki a csatatéreket mutogassa. Az volna itt a nagy historikus, aki olyan helyet mutatna, hol csata nem volt. Ahol ez a szép gyep nő a templomok körül, ott mindenütt vér folyt valamikor. Az ódon templomfalakon többnyire ott áll az evangyéliumból vett felirat: »Ez a hely az isten háza, az imádkozás háza«. Pedig írhatnának oda egyebet is. Imádkoztak itt eleget a karddal is, nemcsak az imádságos könyvből.

Egy székely falut, Árkost, körülményesebben megnéztem. A székelyek igen tisztán laknak, s mondhatni, némi fényűzéssel a magyarországi parasztokhoz képest. Minden székely házban két szoba van, az egyik csinosabb, ahol a vendéget fogadják, a másik, ahol laknak. Hétköznap délután lévén az idő, egyetlen férfit sem találtunk a faluban, mind kint dolgozott a mezőkön, de a falakon függő szerszámok mutatták, hogy egyébbel is kénytelenek foglalkozni, nemcsak a mezőgazdasággal. Az asszonyok sem elégednek itt be pusztán a háztartás vezetésével és a gyermekneveléssel, ott a szövőszék s egyéb női foglalkozáshoz szükséges kellékek minden házban. A székely szobák díszét többnyire cseréptálak és női kézimunkák képezik, mondhatni meglepő ízléssel. Az üveges almáriom és a nagy, zöld cserép búboskandalló a tűzhely fölött éppoly elmaradhatlan a székely lakásban, mint a kapukon a középen egy kuglibábszerű cifrázat, melyet ők »kopjá«-nak neveznek.

Székely dialektus nincs, csak némely szavakat ejtenek ki elütően, s az »o« betűt úgy hangoztatják, hogy abban az »a« betű is benne látszik lenni; eredetiségüket a sajátszerű kiszólásaik teszik.

Ideírok például, de nem - mint a népszokásgyűjtők szokták - egy összekeresett, hanem egy egészen hű diskurzust. Az egyik székely udvaron megszólítottam egy kis leánykát.

- Hogy hívják magát?

- Veres Anna, szolgálója az úrnak.

- Ki van itthon, kis lányocskám?

- Mü ketten vagyunk itthan az anyámmal, instálam.

A székely menyecske (NB. a menyecske itt nem jót jelent) kijött erre, s nyájasan, kedves, finom mosollyal vezetett be a szobába, elénk rakva felülmúlhatlan szívességgel, amije volt.

- Hol az ura? - kérdeztük.

- Nem beszéllettem véle reggel óta. Nyilván bément, instálam Szentgyörgyre. Csutlik-botlik a szegény emberem, csak az álmát látom, heteken át.

A szobákat az egész székely földön ilyenkor almaszag árasztja el. Rengeteg almájuk termett, de az ott rohadt el, mert nincs rá piacuk. A legszebb fajú almák és körték teremnek náluk, aminőket Szegeden tíz krajcárjával adnak el a termelők egyenesen a kertből. Itt semmi áruk nincs. A székely gyerekek utcahosszat labdáznak, és hajigálják egymást velök.

Még egy körülmény tűnt fel nekem, hogy majd minden székely házban ott függ a falon Tisza Kálmán arcképe. Hanem az igaz, hogy még - balközépi korából.

*

Most pedig hagyjuk a többit holnapra.

II. A mosogató asszony

De a népkaraktert nem abból szeretem megítélni, amit tegnap leírtam. A néprajzi külsőségek csalékonyak. Sokkal jobban tetszett nekem, mikor másnap összegyülekezve láttam Sepsiszentgyörgy református lakosságát a templomban, s megösmertem az igét, mellyel táplálkoznak.

A templomot ma nyitották meg először hosszabb idő óta, mert már nagyon vedlett állapotban lévén, a nyár folytán kitatarozták, kifestették színesre, a szószék is nagy átalakuláson ment át, s új lilaszín bársonyfüggöny jutott rá, míg az oltárt pótoló asztalkát arannyal hímzett halaványrózsaszín selyemtakaró ékesíti.

Mindezen új tárgyaknak nagy híre ment Szentgyörgyön. Kivált a selyemtakaróról és a padmaly cirádáiról keringtek érdeklődést keltő variációk, tehát színültig telt meg az ódon templom, melynek bástyafalai mutatják, hogy nem egyszer állott előtte ellenség, sőt egyszer a század elején maga az isten is ellene fordult a saját házának, s fölháborítá és megindítá alatta a földet, úgyhogy akkor nagy romlásba esék, de a székely hívek, akiket az isten annyi alakban tett próbára, megmutatták, hogy haragjában is hívek hozzá, a földindulás által megrongált templomot fölépítették újra.

Örömsugárzó arccal nézegették a megszépült szent hajlékot, tiszteletes Révai uram (régen nem hallottam ilyen jeles szónokot) prédikációja tárgyául is a templom újra való megnyitását választá, s a könnyezésig hatotta meg híveit; megmagyarázván nekik a szentírásból és a magyar költészetből vett idézetekkel a templom jelentőségét.

A templom az övék, az ő őseik építették, nekik hagyták, hát méltán lágyulhattak el - de nekünk, idegeneknek is édes meleget árasztott a szívünk környékén, mikor Lukács evangelista egy-egy mondása mellett nyomban következett a Vörösmartyé, a Pál apostolé mellett pedig a Kölcsey Ferencé.

...Milyen szépen fonja össze ez a pap a magyar irodalmat a szentírással! Az írókból csinál apostolokat, s az apostolokból... (de már a szegény apostoloknak nem kívánom, hogy magyar írókat csináljon belőlük).

Vége lett a prédikációnak, s ekkor következett egy hosszú lajstrom. A szószékről olvasta fel, kiknek a kegyes adományai tették lehetővé, hogy az Úr háza megszépüljön.

Egy előkelő úrnő ajándékozta a selyem asztalterítőt. Egy másik úrnő ajándékozta a szószék új bársonyát. Egy derék polgár viselte saját költségén az asztalosmunkát.

S így jöttek lefelé a lajstromon a jelentéktelenebb, kisebb adományok.

Míg végre elhangzott az utolsó, a legkisebbik is. »Császár Anna napszámosnő, ki két napig mosogatta meg a padokat és ablakokat, két napi napszámját adományozta.«

Hogyan, ez volt a legkisebb adomány?

Hisz ezt kellett volna a legelöl említeni, mert ez volt a mai istentiszteletnek a legszebb pontja.

Ebből okoskodom én ki, hogy a székely nép még ma is olyan erős, olyan nagy, mint valaha volt.

Egy csomó öreges, kopott ruhás anyóka üldögélt hátul az orgona alatt.

Szerettem volna kitalálni, hogy melyik légyen Császár Anna? Mert bizonyosan köztük ült a zsoltárokat énekelve azokban a szépen megmosogatott padokban.

Egész nap a kálvinista tiszteletes beszédjével voltam bételve, mígnem aztán este a szentgyörgyi főtisztelendő plebános úr kerekedett felül.

Csupa keresztények ültünk a bankettnél, csak egyetlen szál zsidó az asztal végén.

Folytak a felköszöntők, melyek mindég azzal kezdődnek: »Uraim, töltsünk poharat!« (Ez a mondat amolyan bevezetésfélének van kigondolva, hogy addig a zaj lecsillapuljon.)

Felköszöntötték a főispánt, a képviselőt, aztán sorba a főembereket, míg végre fölemelkedék főtisztelendő Kovács Simon úr, és felköszöntötte azt az egyetlen zsidót az asztal végén.

Ilyen verseny folyik a székelyföldön ma is még a protestánsok és katolikusok közt.

Lehetetlen azt kiösmerni, kik a derekabbak.

III. Mindenféle honvédek

Hát nem is töröm rajta a fejem, hanem átmegyek a hatalmas Császár Bálinthoz, akit Bálint császárnak hínak a székelyföldön.

Őt is csak azért érintem ebben a kis cikkben, mert ő mutatta be nekem a városházán Gyárfás bácsit, a legöregebb honvédet.

Tisztes öregúr, már erősen megderesedett, aki nyugodtan, csendesen kaparász reggeltől estig a papíron a kis acélpennával. Micsoda, hát ilyen kicsinnyé zsugorodott volna össze harminchét év óta az a nagy acél, amely akkor villogott a kezében? Be másféle betűket lehetett azzal írni!

Csak egypár szót váltottam akkor a legöregebb honvéddel, úgyhogy nemsokára az arca is elmosódott emlékemből a sok új ismerős közt. Alig ösmertem rá, midőn másnap a bankett előtt hozzám lépked, egy fürge, fehérhajú aggastyánt hozva karonfogva.

- Nem igaz ám az, uram - mondá -, mintha én volnék a legöregebb honvéd. Ehol vagyon, ni, a legöregebb. Már a forradalomban is ötvenegy éves volt.

- Örülök - feleltem, kérdezősködni kezdve viselt dolgai felől. - Melyik csatában volt, kedves bátyám?

- Bemmel jártam, instálom. Ahol ő nem volt, ott én se voltam.

- Kapott-e sebet?

- Nem olvastam őket. De megvagynak, instálom, a bőrömön.

Egyenes tartású, magas alak volt, két kiálló nagy foggal, még a bokáját is összeütötte, mikor elvált tőlem, a kezemet keményen megszorítva.

De egy óra múlva a bankett közepe táján egyszerre csak betoppant a terembe, egy összetöpörödött alakot tuszkolva maga előtt.

Egyenesen felém tartott, sovány kicserzett arcán merő mosoly volt.

- Nem igaz ám az - kezdé már az ajtónál a kezével integetve -, nem én vagyok a legöregebb honvéd. Itt van Molnár bácsi. Ez a legöregebb honvéd!

Azzal is beszédbe eredtem. De annak a szaván bajos volt eligazodni. Mert őelőtte már a napóleoni hadjáratok is összefolytak a magyar csatákkal. Azokat hallotta, emezeket csinálta. De az esze már nem úgy járt, hogy külön bírta volna választani őket. Napóleont kergette-e meg vagy Rabutint? Ki az ördög emlékeznék minden csip-csup históriára?

- Téved maga bátya... - szóltam közbe néhányszor - nem lehetett az úgy...

- De bizony... hüm... Vagy hogy mégsem úgy volt - motyogta, a ráncos homlokát simogatva kiaszott, vékony ujjaival -, hogy is csak? Bizony lehetséges, hogy tévedtem. Nem tesz semmit, uram. Majd megkérdezem valami öregebb fickótul.

- Mit? Hát van még öregebb honvéd magánál?

Egykedvűen vont vállat:

- Hát csak tanálkozik, instálom, mindenféle. Soká él a székely, ha hagyják.

- Igaz biz - feleltem -, most már a fiatal honvéd a nagyobb ritkaság.

- Vagyon az is bőven. Amott ülnek ni a második asztalnál különfélék. Válogathatna még itt őkeme, ha bejönne, s ha még egyszer üzenni akarna.

S hamisan kacsintott a fehérpillás szemeivel ama asztal felé, ahol csupa régi honvédek ültek vidáman, barátságosan koccintgatva. Egy veszekedő, zajos szavukat sem hallani.

Furcsa! Úgy látszik, nem járnak a budapesti honvédgyűlésekre.

IV. A székelyek baja

A székelyek baját két szóval el lehet mondani: kevés a földjük. Azelőtt elég volt, mert a székelyek voltak kevesebben, pusztították őket a folytonos háborúzások.

Nemes faj, harcra termett. Mert a háború nem ártott nekik semmit, de a béke megöli őket.

Pedig jól értenek a béke fegyvereihez is: a földet kitűnően művelik, szorgalmasok, szívósak, az iparűzésben is elöl vannak. Úgy kezelik a fűrészt, kalapácsot és fúrót, mint a kardot. Csak éppen egy fogást vesztettek el a békében.

Mikor nem volt fegyverük vagy puskaporuk hajdanta, hát elvették az ellenségét.

Most hogy immár földjük nincs elég, szintén az ellenségét kellene elvenni - de már ezt nem tudják.

Nincs meg bennük a terjeszkedési erő, mint ahogy egyáltaljában nincs meg a magyar fajban. A fölösleges székelyek (de hát lehet-e a székelyből valaha fölösleg?) kivándorolnak évről évre a saját szülőföldjükről Moldvába, Oláhországba.

Ők mennek, de a szász és oláh nem mozdul. Azazhogy mozdul biz az, éppen az a baj, hogy egyre mozog, de nem kifelé.

A székelyek sok rossz napot éltek, de jót sohasem. Magyarország és Erdély minden vidékének volt oly időszaka, midőn a nemzet bal- és jó szerencsének hullámzásai szerint felüdülhetett kissé, a székelységnek nem volt; mire a nap sugarai odáig eshettek volna, azalatt a nap rendesen lehanyatlott.

Közel két évtizede van már magyar kézben a kormányrúd, de annak a székelyföldön még mindig csak az árnyéka látszik.

Hogy mit tehet itt a kormány? - fogja kérdezni a magyarországi nyájas olvasó. Ha földjük nincs elég, hát azt ugyan nem hozhat nekik oda a kormány a hóna alatt.

Hanem valamit mégiscsak tehet. A földet pótolja az ipar, a székelyek belátták ezt, s Sepsiszentgyörgy már eddig is, lakosságához aránylag egyike a legjelentékenyebb iparos városoknak. De ez mind csak kisipar. Sok munka, kevés haszon.

Van nehány oskola, van egy szövőgyár, van egy lakatos tanműhely, ahol a székely ifjú kiképezheti magát, de csak bizonyos fokig, egyszerű kézi munkásnak. Minden intézet mintegy félbehagyottnak látszik. A magasabb kiképeztetésre már nincsenek meg az eszközök. Pedig senkiben sincs annyi talentum, mint a székelyben, a műiparra.

Egy kis jóakarattal könnyen lehetne a székely kisipart szélesebb alapra fektetni. Sőt egy kis megerőltetéssel tán nagyipart is teremteni. Ha a fiókbankot Brassó helyett Szentgyörgyre tették volna, még egyszer olyan olcsó pénzt kapna a székely iparos, mint most, s ez nagyot lendített volna rajtok.

De a székelynek nincsen szája, amikor kérni kell, sokan aztán azt hiszik, hogy akkor sincs szája, mikor enni kell. - Csak annyit tegyenek értünk Pestről - mondják szerényen -, amennyit a nemzetiségi vidékekért!

Zsírosabb collatiókról, a vércirkulációt erősítő beneficiumokról álmodni se mernek.

Hogy a háromszéki székelynek valaha vasútja legyen, arról nem is képzelődik, tudja ő azt, hogy ővele keveset gondolnak, mert hiszen őróla tudvalevő, hogy ingyen is magyar marad.

Ha kér, legfeljebb oskolát kér, olyasmit, amiért mások nemigen törik magokat.

De még oskolát sem kap elegendőt.

Hanem eljöhet majd (bár ne jöjjön) az az idő, amikor megsiratjuk mi azt, hogy mikor iskolát kért, nem adtunk neki tetejébe még vasutat is.

V. Itt és ott

Hagyjuk azonban ezeket a szomorú dolgokat jobb időkre, s térjünk át arra, amiért jöttem, ti. tanulmányozni, hogy milyen a mameluk odahaza.

Hja, nagy ravaszkodás ez! Sohasem hittem volna én azt, kérem alássan.

Hanem most már kitanultam, hát elmondom, hogy körülbelül miképp van.

Itt Pesten a mameluk örökké azon jajgat a Házban, a folyosón a miniszterek, az államtitkárok és mindennemű primipilusok előtt, hogy az ő kerületeért semmit sem tesznek, hogy ennyi meg ennyi esztendő óta egy körömfeketényi jó se történt ez irányban, hogy elvész az a kerület. A választók zúgnak és morognak.

Csak az egyik részök énekel: az, amelyik már koldus lett, a tarisznyával jár küszöbről küszöbre.

Ha itt festi a vidékét, rettentőn néz ki a választóföld.

Komor felhők húzódnak a határok fölött, a házak recsegnek és düledeznek, a nép éhesen lézeng az utcákon, a hidak karfái össze vannak töredezve, a vármegyeház fedelén becsurog az eső. A lovak kidőlnek a sáros utakon, s fájdalmasan nyerítenek. A fináncok bömbölve járnak a falvakban, s szaggatják le a szegény népnek a ruházatját. A vasúti vagonok nem tesznek egyebet napok hosszán, minthogy az elegzekvált vánkosokat és derékaljakat szállítják. Puhán alhatik legalább a szegény pénzügyminiszter...

...Hanem mihelyt a kerületbe ér le a képviselő, egyszerre megváltozik minden. Derült napfény pajkosan futkos a mezők kövér füvein.

Nincs már semmi baj. Vígan lengnek a zászlók a házak ereszein. Ha van még valami kívánnivaló, hát az is meglesz. Hogyne lenne meg. Nem kell búsulni.

Ami kevés jó történt, az egyszerre nagy dologgá lesz. A képviselő ráfúj, és nőni kezd, mint a hólyag. Azok a bizonyos »fekete pontok a láthatáron« piros pontokká válnak egyszeribe.

A képviselő szavaiban kitárul a titokzatos fényes panoráma, a jövő.

Beenged pillantani a nagy műhelybe, ahol a szerencsét kalapálják. A hallgató tömegek látják a miniszterelnököt, amint gondterhelten hajtja le fejét az asztalra, és felsóhajt: »Most már tennünk kell valamit ezért a szegény vidékért.«

A képzeletet végignyargaltatja a miniszteri bürók rengeteg szövevényében, a tömérdek paksaméták között, az egyik talán egy vasúti terv, a másikban, meglehet, iskola van, csak éppen alá kellene írni, a miniszter belemártja már pennáját a tintába, de éppen akkor nyit reá valami sötét ellenzéki alak, aki miatt már megint elmaradt az aláírás. Hanem meglesz, okvetetlenül meglesz.

A világ összes eseményei úgy vannak alakulóban, a szálak mind úgy futnak le a Bismarck gombolyagjáról, hogy az a kerületet naggyá tegye.

A parlament befolyásos alakjai éjjel-nappal nem csinálnak egyebet, mint hogy az idevaló emberek kitalált és kitalálhatatlan kívánságait hánytorgatják, de hát lassan megy, minden lassan megy, nem kell türelmetlenkedni...

A miniszterek csupa jószívű emberek, és mind bele vannak szeretve éppen ebbe a kerületbe. De hát itt már, hála istennek, nincsen nagy baj, jó termés volt, a gyümölcs szépen beütött, kurta tél jött, könnyű volt a jószágot teleltetni... egyszóval megvagyunk, hála istennek.

Ilyen kétféleképpen beszél a mameluk.

Ha itt van, a kerületének beszél. Ha otthon van, a generálisnak beszél. De lehet-e rossz néven venni? Hiszen éppen ez a nobilis! Mert az volna az illetlen, ha ott fent beszélne a kormánynak kellemeseket a kerületről, s ha a kerületben mondana kellemetlen dolgokat a kormányról.

*

Most már joggal azt hihetné az olvasó, hogy mindazzal amit fentebb elmondtam, talán az én képviselő útitársamat parodizálom. Mintha talán ő beszélt volna ilyen kétféleképpen.

Nem, uraim. Ezt senki sem beszélte, ezt én magam gondoltam ki, de az eszmét, megvallom, az ő viselkedése adta hozzá. Mert annyi igaz, itt fent arról panaszkodik, hogy semmit sem tesznek a székelyekért, ott pedig mégis olyan kedvező színben mutatta be azt a semmit, hogy igazán valaminek látszott.

Úgy? - gondoltam magamban. - Jó, hogy tudom. Majd megírom kiszínezve a jövendő kor számára ezt a keresztbevaló hazabeszélést.

Hanem ha mégsem hinnék, hogy nem ezt beszélte, inkább elmondom majd holnap, mit beszélt.

VI. Az instrukció

Könnyű a parlamentben szónokolni, mert ott sokszor csak a sztenografusoknak beszél az ember. Azok pedig nem bánják, akármit beszél, csak ne sebesen beszéljen. (A sztenografus olyan, mint a vak ember, mindent hall, de nem lát semmit.)

Hanem a választók előtt beszélni (kivált, ha olyan intelligensek, mint a szentgyörgyi székelyek), nem tréfadolog. Azok nemcsak felfognak minden szót, hanem egyszersmind ügyelnek minden mozdulatra. Nyolcszáz fürkésző és kritizáló szem mered a képviselőre. A Házban a különben is kifáradt figyelem százfele oszlik, itt az egész figyelem egy ember felé központosul. A Házban már tudják, hogy az ember csak azért beszél, hogy ne hallgasson, itt még hiszik, hogy azért beszél, mert mondanivalója van.

Pedig mi mindanivalója lehetne, én istenem? Ha jót mond, honnan vegye? A »generális« ládájában nincs annyi pogácsa, hogy minden legénynek útravalót adjon belőle. Ha ígér, hogy teljesíti? Mert nem minden képviselő szólhat olyan hatalmasan, mint egykor Andrássy Gyula: »ígérni nehéz, megtartani könnyű«.

Itt folyton a tojásokon kell táncolni.

Hanem azért az én képviselőm pompás beszédet mondott úgy alakban, mint tartalomban. Túlságos pátoszát ez egyszer elhagyta. Úgy beszélt, mint egy kis Pitt, művészi előadásban csoportosítva a székelyföld érdekeit, hogy mi volna jó, ha volna.

Teljes volt a siker, fölharsogott a lelkes éljen, s ezzel most már vége lett volna a beszámolónak, ha a székelyek közt nem volnának olyan fogas politikusok, aminők vannak.

Kiállott egy székely választó, s kifejtve, mennyire fokozódott bizalmuk a képviselő iránt (s ez valóban így volt, ritkán láttam oly osztatlan és impozáns szeretetet, mint aminőben az én útitársam részesült hálás székelyei között), méltányolta mindazt, amit már eddig tett, s azzal belenyúlt a zsebébe. Nekem úgy rémlett, mintha a bicskáját keresné, s ezt a bicskát a következő percben az Apponyi gróf szívébe döfné a dél-magyarországi útja miatt. Oly disztingvált modorban végzett vele, s mégis oly élesen, hogy bármely kiválóbb államférfitől bravúr-vágás lett volna.

Az Apponyi gróf párolgó vére fölött újabb étvágyat kapott, s így szólt:

- Kívánjuk a képviselő úrtól, hogy szólaljon fel a nemzetiségi törvény eltörlése iránt.

Helyeslő zúgás követte szavait.

- Továbbá kívánjuk - folytatá -, hogy mikor a romániai vámszerződés fog a Házban tárgyaltatni, a képviselő úr egyenesen ellene szavazzon!

Ezt is helyeslés fogadta minden oldalról.

S így ment ez pontról pontra. Mindazon kérdésekre, amiket a képviselő érintett, egyszeribe megvolt a válasz a leghatározottabb instrukció alakjában.

Elhűlt bennem a vér.

Üm, ki lehet az, aki ilyen diplomatikus módon ellenzékeskedik, hogy előbb agyonüti a kormány ellenfelét, Apponyit, s aztán megy neki a kormánynak? Mert az ügyetlen ember úgy ellenzékeskednék, hogy Apponyit élve hagyná. De ez egy magasabb iskola!

Hát ki lehetett volna más, mint egy volt mameluk képviselő.

Csak az tud ilyen ügyesen követelni.

Komolyan meg voltam ijedve, hogy mit fog most már az én képviselőm csinálni. Hogy megy haza ezzel az instrukcióval?

Ezzel egy kicsit elkéstek a székelyek. 1885-ben már nem járja az instrukció.

Egy választó, aki jobbról ült mellettem, odasúgott a fülembe :

- Nagy segítség lesz ez, instálom, a képviselőnknek.

- Hogyhogy? - kérdém megütődve.

- Legalább megtudja Tisza, mennyire szorítják a választói, s könnyebb leszen a működése. Hát azért mondom, hogy nagyot segített rajta ez az instrukció.

- Igaza van - mondám, mert igaza is volt.

Alighogy belenyugodtam abba, mekkora jótétemény történt az én jó útitársammal, odaszól hozzám egy másik választó :

- No iszen, bétett ez a dolog a mi képviselőnknek.

- Hogyhogy? - kérdém megütődve.

- Hiszen, instálom, ha ezt az instrukciót bétartja, ott gyűlik meg a baja, ha pedig bé nem tartja, itt gyűlik meg a baja.

- Igaza van - mondám, mert ennek is igaza volt.

(S ezért tartom én-bolond dolognak a politikát, mert két homlokegyenest ellenkező állításból mind a kettő igazságszámba mehet.)

*

Az olvasó természetesen kíváncsi rá, miképp vágta ki magát ebből a galyibából az én útitársam.

Ne tessék megijedni: egy politikus sohasem jön zavarba a ciklus közepén.

Azt mondta, hogy a tisztelt fölszólalóval némelyekben egyetért.

De hogy mik azok a némelyek, azt magánál tartotta. Azt érintetlenül hoztuk haza az instrukció helyett.




EGY FIATAL POÉTA

(Luby Sándorról)

A magyar kritika nem sokat ér. Önök, kedves olvasók igazán jól teszik, ha nem hisznek benne.

Egy tudós könyve kerül, teszem azt, a szerkesztőségi asztalra, a jámbor ember harminchárom esztendeig dolgozott rajta, a derék rovatvezető belenéz három percig, s ha rossz hangulatban van, bemártja ítélő tollát a tintába, s odacsapja két sorral: »Megjelent ez és ez; szerző meglehetős unalmasan ír, s jobbára járt utakon megy.« (Ez a »meglehetős« és »jobbára« adja az effektust.)

Fiatal, kezdő újságírók vezetik a lapoknál az efféle bírálati rovatokat, s erre aztán megvan nekik a kinyomkodott sémájuk, mint a csőregefánkra a pléhforma. Bogumér János az ő tetszésük szerint lészen nyomtatásban vagy »jeles írónk« vagy pedig csak ismert író. Mert az »csak«. Már pedig ez a »csak« is csak nagyon kevés embernek dukál.

Magammal történt meg, aki pedig már valami tíz év óta vagyok »ismert, fiatal írónk«, hogy Makón egy toasztban felköszöntöttek mint a »Kincskeresők« jeles íróját. Tudtam, hogy a »Kincskeresők«-et Kazár Emil írta, de gondoltam; miért ne fogadjam el kölcsön? Hiszen az én tisztelt barátomnak, Kazár Emilnek úgy sincs arra a jelen pillanatban szüksége!

Egyszóval, a lapok keveset törődnek a könyvismertetési rovattal, de őnekik is megvan a maguk mentsége: mert ez a rovat az, melyet senki sem olvas. Tehát írja, aki akarja, és úgy, ahogy akarja.

A közönség is keveset törődik az illető rovattal, de őneki is megvan a mentsége: mert ott annyiszor vezetik félre, hogy aztán az igazat se bolond elhinni.

Amiből az a tanulság, hogy olyan a kritika, amilyen a közönség, s e kettős indolenciával szemben semmi sem nehezebb, mint fiatal tehetséges írót lanszírozni.

Megvallom, évek óta csak az elbeszélő irodalmat kísérem figyelemmel, miután magam is ebben a mezsgyében járok. A vidéki lapokat is átnézem, s ha új nevet látok, szorgalmasan átolvasom egy-két művét, hogy mit ígér. Ha rosszat írt, egy keresztet csinálok a neve mellé az emlékezőtehetségemben, s ez akkor ott örökre el van temetve, többé elő nem veszem. Mondhatom, egész temető már a fejem, és ha ez így megy, maholnap kénytelen leszek valakiét kiárendálni.

Hanem olyan nevet is találtam kettőt, évek előtt, amelyek mellé csillagot jegyeztem. Kiéreztem, hogy ezekből valamikor kiváló írói nevek lesznek. Az egyik Sebők Zsigmond, a másik Bródy Sándor. Az egyiknek műveiből a humor melege bugyog, a másiknál a hang ereje, a színek gazdagsága és a szélesebb marok, mellyel a társadalmi problemába igyekszik belekapaszkodni, ígér sokat.

Azontúl figyelemmel kísértem, amit írtak, s láttam őket, miképp válnak fokról fokra kész írókká, s miképp szárnyalják túl az úgynevezett »jeles fiatal íróinkat«, magvasabban, szebben írva, mint azok...

De ezt megírva sehol sem láttam.

Az irodalmi cikkek egyre jönnek, olvasunk esszéket, tárcákat, csevegéseket, ismertetéseket az új magyar irodalomról, de az én két megcsillagozott nevem nincsen bennök. Az a két név még mindig nem létezik.

Amott a nagy sorompónál, amelyen túl a hírnév országa van, ott állanak a panganétos őrök, s ezek még nem méltóztattak őket észrevenni; az a szemök, amely kifelé néz, mindég be van hunyva, s az a szemök, amely befelé lát, örökké vérbe van borulva.

(Az ember utoljára is rájön, hogy nem azért állanak ezek ott, hogy valakit beeresszenek, hanem hogy valakit kieresszenek, ha lehet.)

Hogy eléri-e az én két emberem a hírnév országát, beeresztik-e őket az irodalmi areopágok szépszerivel, vagy pedig kénytelenek lesznek erőszakkal átmászni a kerítésen (mert ilyet is lehet, de ugrani kell tudni hozzá), azon most nem töprenkedem (arra majd egyszer rátérek külön, ha nagyon mérges leszek), hanem most szép csöndesen viselem magam, mint az olyan ember, aki csempészett dohányt visz a köpönyege alatt.

Én ugyan nem viszek csempészett dohányt, hanem még annál is veszedelmesebb portékát (ki sem merem mondani): én egy poétát viszek. Luby Sándort kívánom bemutatni lapunk olvasóinak.

»Tűnő percek« című kötete jelent meg e napokban a Légrády testvérek nyomdájának elegáns kiállításában.

Luby nem ismeretlen ember már a fiatal lírikusok közt. Több mint hat éve jelennek meg költeményei az előkelőbb hazai lapokban; igazi költői temperamentumával, csinos formaérzékével s borongós hangjával rég magára vonta a figyelmet, de még most sem olyan mértékben, mint érdemli.

Lapunk olvasói előtt (a »Pesti Hírlap« munkatársa lévén) nem kell sok szót vesztegetni e költeménykötet kiemelésére, melybe java dolgait gyűjtötte egybe; úgy a költemények egy része, mint maga a rokonszenves szerény fiatal költő régi ismerős, kitől naponkint olvasnak egyet-mást a lapban, s kinek csak nemrég is a »Tyúkokról« és »Kutyákról« írt s lapunkban megjelent kiállítási cikkei általános tetszésben részesültek.

A kötetbe (melynek ára 1 frt) mintegy nyolcvan költeményt vett be a szerző, melyek közt sok szép van, mint a »Lassan lobog«, a »Makart képeihez« című ciklus, a »Szenes ember álma«, a »Rongyos cipők« elsőrangú költőre emlékeztetnek; van elég gyenge darab is, de egy sincs olyan, mely a fiatal költő hivatottságát ne árulná el. A kötet kisebb része fordításokból áll, Heinéből (akinek hatása érzik is rajta), Uhland, Hamerling s több más német költőből, sőt a délszláv népdalokból is csatol a kötet legvégére egy kedves bokrétát.

Nyelvezete költői, kifejező és hajlékony, nagy szenvedélyek nem mozgatják, hanem abban az egyszerűbb keretben üdén, kedvesen csattogtatja szárnyát.

Luby még fiatal ember. Én hiszem, hogy egykor beteljesedik az, mit a dalairól ő maga mond:

Dalaim is egykor
Messze fognak szállni,
S nem egy fog közülök
Szívből szívbe járni.

Most pedig, tisztelt olvasó, ne tessék rám haragudni, hogy egy poétáról meséltem.

Hiszen holnap megint (ülés lévén a Házban) áttérek az örök témára: a mamelukokra.




A KOMA

(Terézvárosi történet)

A Fortunában sokat nevetnek most egy érdekes bűneseten, ha ugyan bűnesetnek mondható. Annyi bizonyos, hogy eredeti oldaláról világítja meg a zsidó karaktert.

W. nevű, Király utcai szegénysorsú boltosnak gyermeke született, s a várandós eseménnyel szemben már rég meghívta K. Jakab nevű, Hajó utcai ismerősét komának azon esetre, ha a születendő gyermek fiú lenne.

Midőn az esemény végre bekövetkezett, tudatta azt ünnepélyes alakban K-val, mire aztán kitűzetett ama bizonyos szertartás napja, amikor is az a divat a zsidóknál, hogy a »keresztapa« viseli a lakoma költségeit. De ez csak a fiúgyermekeknél van. A leánygyermekekhez nem kell koma, se lakoma.

K. a legnagyobb készséggel ajánlkozott egy nagy lakomát csapni, mely 27 forintjába került.

A szertartás megtörtént, s igen vígan koccintgattak az ismerősek a született »fiúcska« jövendő szerencséjére. Hiszen ha a Jehova segíti, még főrendiházi tag is válhat belőle!

Éjféltájban szétoszolván a vendégek, a koma is kialudta otthon a mámort, és semmi rosszat nem gyanítva látott hozzá a rendes munkájához.

Harmadnap találkozik egy ismerősével, aki szintén résztvett a lakomán s az gúnyosan röhög a szeme közé:

- Hóbortos Jakab! - így szólt. - Máskor nézd meg jobban a gyermeket, mielőtt a tárcádat kinyitnád.

Ez szöget ütött a fejébe s miután a többiek is bizonyos homályos célzásokkal kezdték csipkedni, egy sajátságos gondolata támadt s bosszút lihegve rohant W. komája házába.

A gyermek éppen a dajkája karján aludt, hirtelen elkapta onnan s fölbontván pólyáit, látta, hogy csúful rá van szedve. Az újszülött leányka vala. S a fiúgyermekeket illető szertartást csak maszkírozták előtte, hogy a lakomaköltség kikerüljön.

K. rögtön beadta a keresetet W. ellen csalás miatt a Fortunában.

A végtárgyalás e napokban lesz s igen mulatságosnak ígérkezik.




HOGY FOGY MATLEKOVITS?

»Én, Csillag Anna« után bizonyosan Matlekovits az, akinek a neve még a Zichy Jenőénél is többször fordul meg a lapokban. Ő a sajtó elkényeztetett kedvence. Kolosszális azon lázas tevékenység, melyet a reporterek őróla regisztrálnak. A jámbor olvasónak úgy tűnik fel, hogy örökké egy falka riporter rohan nyomában, följegyezve hol volt, mit mondott, mit nem mondott, mit csinált és - mit nem csinált. Azazhogy azt föl nem jegyzik, mert hiszen mindent ő csinál, ami történik. Csak a nagy túlkiadásokat nem: azokat a szegény Széchenyi gróf csinálja. Annak az, a gondterhelt, bánatos arcához, nagyon jól áll.

Matlekovits itt, Matlekovits ott.

Ha Matlekovits egy aktát aláír, hát az mindjárt tíz lapban van kikürtölve, hogy Matlekovits aláírta ezt és ezt az aktát s utána csapva: e rendkívüli munkaerő fölemészti magát!

Ha fotografus elé ül, hogy levegye, ha banketten poharat emel, ha a kiállítás területén valakivel szóba áll, ha egy findzsát megvesz, az mind úgy adatik tudtára a világnak, mintha valami megrázó dolog történt volna. Képzelem, hogy irigyli ezt Zichy Jenő.

Én az ilyeneken sokat szoktam mosolyogni.

Mert őszintén megvallom, sohase láttam mindezeket a közönséges életben.

Egyetlen egy erdőcsőszt ismertem, akinek egyszer a dereka megroppant a munkában, mert egy nagy fát emelt - hanem az is kigyógyult.

Ismertem aztán egy csomó díjnokot, akik reggeltől estig görnyedtek az íróasztal előtt, de nem esett semmi bajuk - és ez nem is volt soha a lapokban megírva.

Lehetetlennek látszik az nekem, hogy egy államtitkár annyit legyen kénytelen dolgozni, hogy belebetegedjék.

Hiszen itt van a »generális«, aki reggeli előtt eligazítja a miniszterelnöki, reggeli után a belügyminiszteri dolgait, akkor elmegy a Házba, ott két beszéddel répának vágja a két ellenzéket, azzal átsétál a főrendiházba, ahol őt vágják répának; mire ebéd után újra az alsóházba kerül, azalatt ott valamit elhibáztak s most megint egy vagy két attakot kell elintéznie. Ekkor átfiákerezik Budára, megebédel és miniszteri tanácsot tart, de nagyon sebesen, mert megint az államügyeket kell intéznie s aztán a Körbe menni, új előterjesztésekkel a pártjához.

De azért sohasem olvastam a generálisról, hogy belebetegedett volna a nagy munkába - pedig hát ő is csinál valamit, és az ő feje is meg szokott fájdulni.

Általában kár a sajtónak komoly és kiváló emberekből mulatságos alakokat csinálni.

Mert a hírlapi reklám olyan, hogy egy szemernyi belőle hasznos talán és egészséges, de egy font belőle megöli az embert.

S nemcsak a sajtó, hanem a kapzsi és szolgai kiállítók is, mintha csak örökkön-örökké azon törnék magukat, hogy miképp tegyék nevetségessé Matlekovitsot az émelygős dicséreteikkel és ujjongásaikkal.

Persze hogy a gomblyukbetegség beszél ki belőlük.

S amint a rendjel-nyerés lehetősége közeledik vagy távolodik, akként ünneplik Matlekovitsot.

A kiállítás elején még egy kétemeletes házat akartak neki ajándékozni.

A kiállítás közepe táján már csak ezüst mellszoborról volt szó.

A kiállítás vége felé pedig kapott végre egy közönséges - almát.

(Ti. az alma kapta a Matlekovits nevet.)

Az almával már egyszer megjárta Ádám apánk.

Remélhetni azonban, hogy Matlekovitsnak nem lesz belőle semmi baja, mert a kiállítás után a kiállítók bizonyosan azt is visszaveszik.




AZ ELMÚLT IDŐK

(Vadnai új könyve)

Azt szokták mondani, hogy Jókaiék után egy írói generáció kimaradt.

Ebből a kimaradt generációból való Vadnai Károly, de ő nem maradt ki, hanem itt van, él és uralkodik köztünk.

Sőt lapjával, a »Fővárosi Lapok«-kal, melyet nagy népszerűségre és tekintélyre emelt (s e kettő bármennyire furcsa is, nemigen szokott együtt járni), úgyszólván ő maga nevelte az újabb írói generációkat. A »Fővárosi Lapok« mindég az irodalom, a jó ízlés, és amennyire lehetséges az igazság szolgálatában állott.

Azért mondom, hogy »amennyire lehetséges«, mert Bohemiában nagyon nehéz dolog az igazságszolgáltatás, ahol mindenki felperes gyanánt lép a kritika ítélőszéke elé.

Nem csoda ez tőlünk, urak. Hiszen a képzelőtehetség erejével dolgozunk, hát bizony megengedhető, ha legislegelőbb magunkat képzeljük nagy embereknek s Vadnait képzeljük amolyan Cerberus félének, aki minket nem ereszt fel a Parnasszusra, védve azt a túlnépesedéstől.

Mert Vadnai félelmetesebb Gyulai Pálnál. Gyulai Pál az igaz, hogy harap a »Budapesti Szemlé«-ben, ha valakit észre vesz, de ő néha teszi magát, hogy a szeme be van húnyva. Vadnai ellenben mindent észrevesz, s mindég megmondja a maga véleményét. S az a vélemény bizony sokszor elszomorít bennünket.

Innen van az, hogy a szokottnál sokkal nagyobb csipogást kelt az irodalmi berkekben Vadnai új könyve, mely az »Elmúlt idők« címet viseli.

Hogyisne! Hiszen most már mi megbíráltak bírálhatunk. Megfordult a kocka. Most maga a bíró ül a siralomházban a könyvével.

Hajrá! Elő most azokkal a kínzóeszközökkel, amelyekkel a szegény szerzők sanyargattatnak. Szemet szemért. Nyissuk ki a fiókot s válogassunk.

Kiraktam magam elé az összes kritikusi szerszámokat: a csépet, a dorongot, a gúny nyilait, s a visszarángató vasat. (Ez utóbbi egy kampós bot, amelyet beakasztanak a szerző nyakcsigolyájába s lefelé húzzák vele a magasból.)

S mivel járatlan vagyok a kritikusok konyháján, kijegyeztem a terminus technikusokat és hogy miféle ingredienciákat kell keresnem a munkában. Itt van az egész műsor - csak hozzá kell jegyeznem olvasás közben a szekundákat és terciákat.

Nyelve:
Hangja:
Kompozíció:
Alakjai:
Kedélye:
Világnézete:
Jellemzés:

Ilyen arzenálissal felkészülve kezdtem olvasni a vaskos, 250 oldalra terjedő nagyalakú kötet első darabját, az »Avas alatt«-ot, melyben egy pompás bevezetés után elbeszéli, miképp lett honvéddé s melegen emlékszik meg egyik rokonáról, Vadnay Miksáról.

Akarva nem akarva oda kellett írnom a »Nyelve« után, hogy: ízléses, erőteljes. Ezt nem lehet tőle eldisputálni. Hanem hát nemcsak ebből áll az író. Majd meglátjuk a többit.

»A mi bálványunk« a következő cikk, egy kis reminiszcencia Petőfiről; látszólag a maga naiv, fiatalos lelkesedését rajzolja, de amellett oly szépen kidomborítva állítja elénkbe Petőfit, hogy az ember látni és hallani véli maga előtt, mikor a könyvet letette.

No, hogy jellemezni is tud, az már bizonyos, s oda is jegyeztem legott:

Jellemzés : kitűnő.

Azonban kerekdedség éppen nincs a rajzban, terjengős, kiszögellő, úgy látszik a komponálásban lesz gyenge.

Átugrottam két cikket s a »Rendületlen«-t olvastam el. Bécsbe viszik a honvédeket a cserepárok s köztük a szerzőt is besorozni, egy honvédtiszt beteg lesz útközben, s Vadnai a pihenő állomáson egy »k. k. Bezirk Gericht«-be nyit be orvosi segélyt sürgetni a beteg számára, ahol azzal utasítja el egy úr: »Ejh mit, ha elpusztul, eggyel kevesebb Kossuth-kutya lesz! A fajból marad elég.«

Sok év múlva Vadnai ugyanazzal az emberrel találkozik valamely követválasztásnál, hol a nép előtt szónokol mint rendületlen hazafi és piszkolja a nemzet jogait eláruló Deák Ferencet.

A szerző le akarja leplezni, de aztán meggondolja, hogy itt a fanatizált nép úgysem hinné el neki. De különben is mit javítana az a dolgon? »Eggyel kevesebb szájhős lesz! A fajból marad elég.«

E kis rajz tökéletesen elragadott melankolikus, borongós hangulatával, művészi kerekdedségével s szelíd gunyorával. Önkéntelenül odaírtam:

Kompozícióban: mester.

Visszaugrottam most már a »Rapaics« című emlékezésre, mert ez nem olyan könyv, amiből ki kellene hagyni valamit és Rapaics is, valamint a »Száraz mályva« egy új oldaláról mutatták be: éreztem szívének melegségét, kedélyének kiapadhatatlan frisseségét.

Nekifogtam a »Madarak pajtása« olvasásához. A jó Lisznyai Kálmánról szól benne, s olyan világnézettel mutatja be az ötvenes évek e sajátos alakját, hogy úgy tűnik fel nekem Vadnai, mint egy filozóf, ki nyugalommal siklik át az életen, az embert úgy szereti és úgy veszi, amint van.

Már ekkor éjfélt ütött az óra, szemeim úgy szólván leragadtak, de még mindig nem bírtam letenni a vonzó könyvet s a legutolsó rajzot, »A mi sírunk«-at lapoztam. A szerző atyjának ajánlotta a könyvet s anyja emlékének szenteli utolsó fejezetét. Megelevenül a jóságos asszony, mintha vésővel faragná ki nemes arcát, alakját a gyöngéd fiú. Ott a szemem előtt hal meg, mikor már nincs többé mosolya - az övéi számára. Majd látom künn a temetőben sírján a fehér havat. S ez a hó olyan hideg, úgy fázik tőle, úgy megreszket, hogy csak a költő didereghet tőle így.

Valóban Vadnai költő is.

Az álom egészen kimegy szememből s a »Nagy intrikus« olvasásába fogok. Ti. Szigligeti Edéről hiszik és híresztelik a fűzfa-drámaírók, hogy nagy intrikus, aki a fiatal tehetségeknek útjában áll. Vadnai is úgy fogja fel eleinte, míg lassan-lassan arról győződik meg, hogy a nagy intrikus tulajdonképpen egyebet sem csinál egész életében, mint tehetségeket keres, nevel és támogat.

Ohó! Nini! Hiszen maga Vadnai is ilyenforma »nagy intrikus«. Hiszen ez a rajz éppen talál őrá is. Ha ő olyan melegen tudja szeretni Szigligetit, azért, mert az a fiatal tehetségeket istápolja, nem lehet az, hogy ő azoknak az elnyomója legyen. Aki így tud érezni, mosolyogni, lelkesedni, gondolkozni, mint »Az elmúlt idők« írója, az bárányszelíd, jó ember a bírói széken is. Nem lehet az, hogy ő bennünket ne szeressen.

Megfogtam a kritikai jegyzeteimet s összeszakítottam. Hiszen különben sem mehetnék velük semmire. Megadtam magamat. Minden írói kellék mellé kicsikart tőlem valami dícsérő jegyzetet. Egyenkint hulltak ki kezemből a kritikai fegyverek.

A könyv többi darabjait most már minden kritika nélkül olvastam és élveztem.

»Az elmúlt idők« bizonyára egyik legbecsesebb terméke lesz az idei könyvpiacnak. Sokan fogják megvenni (ára 1 frt 50 kr) és sokan fogják gondolni hozzá, hogy Vadnaitól túlságos korán vettük ezt a kötetet, ha úgy vesszük amint rendszerint van: hogy emlékek a »kapuzárás« szoktak lenni.

De hát csak nem akarja fényes délben becsukni? Mi még Vadnaitól kiváló alkotásokat várunk.




A »SASOK«

Ha az ember vagy kilenc évig lakik Pesten, kezd imitt-amott hallani egyet-mást a »sasokról«. (Ha csak nyolc évig lakik itt, akkor még nem.) Eleinte azt hiszi, hogy alkalmasint az állatkert sasairól van szó, de kilenc év alatt okvetlenül nyílik az embernek olyan unalmas pillanata, hogy megkérdezi: mik azok a sasok? Mire azután a következő magyarázatot kapja:

- A sasok, kérem, egy kompánia, mely uralkodik a város ügyeiben. Ezek a város hatalmasai. Mind jó cimborák, húsz test egy lélek, mert vannak vagy húszan. (Jézus Mária! Húszfejű sas!) Egyébiránt a legderekabb öregurak, akik még törődnek egy kicsit a közügyekkel. Királyi Pál a fő közöttük.

- Mi, az öreg Királyi Pál? Arról ugyan sohasem hittem volna, hogy a »sas« melléknevet viseli. »Lucus a non lucendo.« Honnan vették ezt a nevezetet?

- Az »Arany sas« című vendégfogadó után.

- Aha! Úgy már értem. De megvallom, én az állatkertre gondoltam.

Ha megint új kilenc évig van itt az ember, tökéletesen elfelejti ezt a párbeszédet és a sasokat, mert Budapestnek megvan az a sajátságos tulajdonsága, hogy nem tud beolvasztani. Aki tíz éves kora óta lakik itt kilencven éves koráig, még az is átutazónak érzi magát. Ominózus jel ez, urak. Félek, hogy sohase lesz belőle világváros.

De nem arról van itt szó most, hanem hogy a sasok olyan csendes madarak, ha megint új kilenc évig van itt az ember, újra kérdezősködni kell felőlük.

Az én kilenc évem az idén telt le, s azóta, megvallom, sohasem hallottam a jó sasokról semmit, csak egypár nap óta kezdik őket emlegetni egyre sűrűbben.

Még tőlem is megkérdezte valaki:

- Mit gondol, hüm... mi lesz a sasokkal?

- Miféle sasokkal? Hiszen már egyszer leszaggattuk őket a trafikboltokról.

- Én a városi sasokat értem.

- Igaz, igaz, hallottam valamikor gyerekkoromban valamit. Hát élnek még azok az öreg sasok?

- Ha élnek-e, uram? Élnek bizony és letaposnak mindent. Valóságos tirannusok, akik beoltják a korrupciót, mint ahogy a himlőt szokás.

- De hát kik azok a sasok tulajdonképpen?

- Kik? Ezek egy kompánia, amely mindent dominál, minden hivatalt elfoglal, minden fazékon rajta tartja a tenyerét.

- Tudtam már egyszer, de elfelejtettem, hogy honnan is vették a nevüket?

- Onnan, uram, mert olyanok, mint a ragadozó madarak. Apropó, kivette ön választási bárcáját?

- Minek?

- Bevennők a »reformpártba«. - Miféle párt ez?

- Az, amelyik tönkre akarja tenni a sasokat. Ez a belvárosi Zichy párt. Csupa liberális polgárok. Meg akarjuk teremteni a független polgárok uralmát. Le a vaskalaposokkal!

- Úgy? Önök a Zichy-párt?

- Igen. A mi küzdelmünk az, hogy megteremtsük a demokráciát, önérzetre ébresszük a polgárságot, hogy az ország előtt méltó kifejezést nyerjen mindenben, mit jelent az: »Budapest belvárosa«. A legnagyobb intelligencia az országban, melynek minden lépte kell, hogy példaadó legyen Magyarország választó polgáraira. Nagy szó ez, uram, aki azt felfogja.

- Önök ugyan furcsán fogták fel eddig.

- Hogyhogy?

- Mert éppen azt tették, amit a puchó-illavai vagy az ökörmezei kerület szokott megcselekedni.

- Nos, mit szoktak megcselekedni ezek a kerületek?

- Azt, hogy kikeresnek egy gazdag grófot, és azt választják meg képviselőnek.

- Hüm...

- Ha ez az a független polgárság, akkor nem nagyon lelkesedem érte, mert ez az irány már megvolt eddig is a Trencsén megyei tótoknál.

- Hüm!

- Ha jól fogom fel a reformpártot, az volna röviden a cél, hogy magukat egyelőre a képviselőtestületbe beválasztassák.

- Egyelőre igenis.

- És mi haszon lenne ebből?

- Az, hogy apródonkint kiszorítanók a sasokat.

- És ha a sasokat kiszorították, akkor ugye önök töltenék be a hivatalokat?

- Természetesen.

- De hát mi lenne aztán a különbség?

- Nagy különbség lenne reánk nézve is, a sasokra nézve is.

- Azt elhiszem.

- De a közügyeket is jobban vezetnénk.

- Higgye meg uram, a sasok nem volnának vele megelégedve.

- Mit törődnénk mi akkor a sasokkal!

- Úgy? Hát akkor miért haragusznak a sasokra, hogy nem törődnek önökkel, ha önök is éppen azt tennék velök?

- Ön eszerint a sasokkal tart?

- Nem biz én; hanem azt gondolom, hogy a kétgarasos mindég csak kétgarasos marad, akár a sasos, akár az írásos oldala van felül.

*

Ilyen könnyen lettem én informálva egy kis diskurzusban a legújabb fővárosi pártokról és mozgalmakról.

És egészen úgy áll a dolog.

Ha a sasoktól megszabadulunk, jönnek helyettük az - Adlerek.




A KISFALUDY TÁRSASÁGBÓL

Ma is, mint többnyire, nagy közönség gyűlt össze a terembe, elfoglalva még a tagok helyeit is. Az ifjúsági korláton túl hihetőleg a trónörökös könyvének ama meg nem nevezett munkatársai foglaltak helyet, akiknek a nevét azért nem vették be a prospektusba, mert még nem lehet tudni a nevüket. (Ez ügyes kifogással a »Nemzet« élt a tíz évre számított munkánál.) A hölgyvilág (száz meg száz tarka kalap s mosolygó rózsás fej) ugyanaz volt, ami rendesen. A hallgatóságnak is megvan a maga rendes képe. Sokszor hallani ugyanazt a csengő nevetést, amire még a múlt hónapról emlékezünk. Egy fiatal leány már három év óta többnyire azon a helyen ül, az ajtó mögötti padban.

Elsőnek jön, utolsónak megy. A verseknek külön publikuma van, a prózának is. A verseké szundít és unatkozik a prózák alatt, és megfordítva. De vannak univerzális hallgatók is. Akik mindenre csillogó szemekkel, egzaltált arccal figyelnek, még a jelentésekre is.

Ma kevés jelentenivaló volt. Beöthy Zsolt fölemlítette, hogy P. Szathmáry Károly képviselte a társaságot Szentesen a Horváth és Tóth ünnepélyen, s hogy Szvorényi József, aki magára vállalta a Szemere Pál műveinek szerkesztését, nem képes decemberig bevégezni mind a két kötetet.

Az elnöki széken Szász Károly ült. A »méltóságos főrend« megkésett valahol. Már éppen suttogni kezdték, hogy honores mutant mores, midőn váratlanul előtoppant, s így egészen a szokott módon folyhatott le az ülés.

Az első tárgy Ábrányi Emil székfoglalója volt. Egy ízléstelen, bombasztikus versezet a »Koldus« címmel. Egy koldust ír le, akit mindenki hazátlannak csúfol. Olyan alkalommal, mikor senki sem meri a »haza« szót kiejteni, elkiáltja magát: »Éljen a haza!«, lelövik, s haldoklóban felsóhajt: »Mégis van a koldusnak hazája.«

Az ülés fénypontja az Ágai »A mi halottunk« című emlékezése volt Győry Vilmosról, mely sokak szemében könnyeket sajtolt. A zseniális tárcaíró természetesen nem követte a szokásos sablonokat, hanem tárcaszerű stílben, melegen, az érzés őszinte szavaival állította a hallgatóság elé Győry rokonszenves alakját, több érdekes részletet mondva el életéből. A hallgatóság lelkesen megtapsolta kedvenc íróját, ki másik kedvencétől búcsúztatta.

A két felolvasás közé esett a Balázs Sándor »Biztos gyógyszer« című elbeszélése.

Az elbeszélés hőse egy köszvényes ember, akit öt orvos majdnem halálra kuruzsol. Végre annyira elkeserítik, hogy fölakasztja magát, de az se sikerül neki. A hurkot rosszul alkalmazván, élve marad, de egyszersmind lógva. Ez olyan kényelmetlen helyzet, hogy megizzad a halálos félelemben, és ettől az izzadástól kigyógyul. A beszély végén, mely tele volt találó ötletekkel, s melyet harsányan megéljenzett a közönség, ezt a gyógymódot ajánlja szerző az orvosoknak - saját használatra.




EGY KIS EMLÉKEZÉS APORRA

Két esztendeje van (talán éppen évforduló), hogy a szegedi színházat megnyitották a király jelenlétében. Egy középkori királyi lakhely színeibe és formájába öltözött arra a három napra az ős polgárváros.

Ha a király itt Pesten van: az csak úgy az üveg alatt folyik le. A király jár-kel bizonyos program szerint, majd itt toppan, majd ott toppan, de abból vajmi kevés jut a nemzetnek. Egy katonatiszttel több vagy kevesebb, nem változtat a város arcán. A főurak sűrűn robognak át Budára, ha estély van vagy kihallgatás, de azokat csak a fiákerkocsis látja, mikor felülnek, s az se valamennyit, hanem csak azt az egyet, akit visz.

Egészen másképp festett az ott. Magyar ruhába volt öltözve az egész város. Bíboros menték piroslottak az utcákon, kardok csörömpöltek, kócsagtollak rengtek. Díszruhás alakok ültek a hintókon, mikor a király ment erre-arra, de díszmagyar ruhás volt a bámészkodó tömeg is. Itt már nem rontotta a külső hatást semmi. Semmi sem mutatta, hogy a XIX. században vagyunk. Mindenből az látszott, hogy a Nagy Lajos udvarában járunk, s ami azóta történt, az mind csak egy léha álom.

Mikor a szép színház minden páholya megtelt ragyogó, kardos vitézekkel, a legnagyobbikban, a középen maga a király ült a két Tisza között: drágakövek csillogtak a kardmarkolatokról, a menteláncokról és a kalpagokról. Még lent a földszinten is csupa zászlósurak látszottak ülni. (Az ember voltaképpen tudta róluk, hogy ez Nagy Gábor uram őkegyelme a szappankereskedő, a mellette való meg Tuzok András uram, a városi iktató, de könnyen beleringathatta magát, hogy nem tudja.)

Szerettem volna látni azon az estén valami Dumas-féle darabot, milyen valószínűtlen lett volna az!

Hanem a Dóczi Lajos »Utolsó szerelmé«-t játszották, s ott éppen olyan emberek jöttek ki a színpadra, aminők mi voltunk a nézőtéren. Középkori magyar vitézek és leventék. Az ember nézte és hallgatta, de nem volt vele tisztában; ez-e a játék itt künn, vagy az ott bent a deszkákon. Valóságos polgári darabnak látszott.

A mellettünk levő páholyban egy öregúr ült sáfrányszínű bársonyruhában. Kurta nyakát bizonyos élénkséggel csavargatta ide-oda, szép ősz haját gyakran simogatta meg a nagy meleg miatt.

A prológ alatt élénk beszélgetésbe ereszkedett velünk. Mondtuk, hogy a »Kisfaludy Társaság«-ot képviseljük.

- Én is olyasféle ember vagyok itt - jegyzé meg mosolyogva.

Amire válaszul majd minden ajkon kicsinylő mosoly suhant el. Mert ami »olyasféle«, az már mind csak bliktri lehet mihozzánk képest!

Az öregúr nem törődött ezzel, nyájasan intézte hozzánk találó megjegyzéseit a színházról, őfelsége mai ebédjéről, Tisza Lajos irigylésre méltó sikeréről; hanem a Dóczi darabja alatt egyszerre elhallgatott, s a legnagyobb figyelemmel fordult a színpad felé.

- Önt érdekli a darab? - kérdém.

- Természetesen - felelte kurtán.

- De hisz nem való azt itt meghallgatni, mert a hatás romlik, miután csak az első felvonást fogják eljátszani.

- Pszt! - hangoztatta bosszúsan.

De egy pillanat múlva észrevette, hogy talán durvának fogom találni csendre intő »pszt«-jét, s mosolyogva fordult felém :

- Bocsánat, de az ember mégiscsak tartozik némi figyelemmel, mikor az ősapja beszél a színpadon.

A színpadra néztem. A magyar király diskurált ott az erdélyi vajdával. Több személy nem volt e percben a színpadon.

- Hogy kinek az ősapja? - kérdém önkéntelenül.

- Az enyém - felelte egyszerűen.

Mi a kő? - gondoltam magamban elámélkodva, hol a színpadra, hol őrá tekintve. - A mi szomszédunk eszerint csak vagy egy Apor lehet, vagy egy Anjou. De miután Anjouk már nincsenek, tehát bizonyosan...

Észrevette, hogy ezen tűnődöm, s élénken mondá:

- Tudniillik csak Apor vagyok: Apor Károly. - (Neki az »csak« volt).

Másnap a könyvtár megnyitáson voltunk. Nehány főúr, nehány püspök, mindnyájan nagy pompában, s nehány szegényes író egyszerű fekete ruhában. Alig lehettünk összesen tizenöten.

Hogy őfelsége fényesebb mentékben gyönyörködhessék, figyelmeztetem lassú hangon Horváth Gyulát és Kende Kanutot, akik daliásan néztek ki selymes öltözetükben, s erővel hátrahúzódtak.

- Előre, uraim, a színes mentékkel!

Amire felszólal kemény recsegő hangon az öreg báró Apor, úgyhogy őfelsége is hallotta:

- A könyvek közt vagyunk. Itt a fekete mentéé az elsőség!

(Nem hiába mondta tegnap, hogy ő is olyasféle ember. Elnöke volt a Kemény Zsigmond Társaságnak.)

Még egyszer láttam aztán a nemes bárót Tápén, hol virágkoszorúkkal és versekkel fogadták őfelségét fehérruhás parasztleányok, s feltűnő bátorsággal felelgettek a kérdéseire.

Egy ilyen leányt Apor is megszólított őfelsége közvetlen közeléből.

- Láttál már máskor is királyt, fiacskám?

- Nem láttam bizony én egyet sem Mátyás király óta - felelte a leány.

Amire elmosolyodott őfelsége, s odaszólt:

- És Mátyás királyt láttad volna?

- Én nem láttam, de tudom, hogy volt Tápén.

A király ezen alkalommal hosszan és nyájasan beszélgetett Aporral, s nekem a szívem dagadt örömömben, mert eszembe jutott a tegnapi színházi jelenet, ahol szinte úgy suttogott Apor a magyar királlyal.

Hát csak annyi kevés a különbség a költő álma és a valóság közt?

Századok fekszenek közbül, s mégsem rágták el az aranyos fonalat.

Kezdtem föl sem venni a századokat.

De nem volt igazam. Mert íme, csak két év múlt el azóta, s nincs meg már az egészből se a színház, se Apor.




AZ ELTŰNT PARADICSOM

A trónörökös őfensége felolvasta ma szép beszédét a királyi pavilon előtt, egy kicsit székelyes akcentussal (a-nak éreztette az o betűt) éltette a királyt és az imádott hazát, amely kívánság »minden magyarnak lelkesen lebeg ajkain« - s ezzel a kiállítás be volt zárva.

Királyi sarjtól még ily magyar hangú beszédet magyar nem hallott.

Nagy volt a lelkesedés. Az ősz Széchenyi Pál miniszter könnyekre fakadt a lépcső alján, s felsietett, és reszkető kezekkel ragadta meg a királyfi kezét, és a nagy tömeg szeme láttára megcsókolta.

A tömeg harsányan éljenzett (ti. a beszédnek), úgyhogy szinte megreszkettek tőle a liget fái, és dúsan hullatták sárga leveleiket.

A királyfi és a főurak még egyszer bejárták az iparcsarnokot, a közönség még ma estig elbúcsúzhat a kedvenc helyeitől, s akkor aztán átveszi itt birodalmát a csönd.

Azazhogy még nem. Még hetekig lesz dolga a fejszének s a sétálgató úri közönség zsongása helyett, rontó-bontó tót napszámosok éktelen kiabálása lesz az uralkodó. Nagy szállítószekerek hasogatják végig a mesterséges porondot, melyet annyi poétikus pici láb taposott. A szép, ragyogó fedelű pavilonok, a mindenféle filagóriák és berkek, melyek az Olimpuszhoz tették hasonlóvá a ligetet (még az egyes istennők is ott tanyáztak, de a legtöbb berke a derék Bacchusnak volt) el fognak tűnni, nem lesz meg többé sehol a szép magyar paradicsom csak a képeskönyvekben.

Nekünk pedig nehezen fog esni, mikor majd meghozza a fák zöld ruháját a kikelet, s újra kimegyünk üdülni a ligetbe, és nem lesz ott az idei pompából, csak a nagy iparcsarnok, mely minduntalan emlékeztetni fog, mik voltunk és mik vagyunk. Újra bele kell öltöznünk a hétköznapi ruhába.

Hanem hát most már vége van. Most már összeszakíthatjuk a bérlett és szabad-bemeneti jegyeket, és válthatunk egy őszinte szót. A világ már úgyis elment Pestről, szabadon beszélhetünk, nem hallja.

A kiállításnak magyar volt a neve, de én úgy tapasztaltam a dolgokat, hogy a magyarok csak nézték a kiállítást, de nem csinálták. Csinálták azt jobbadán szász, német és zsidó hazánkfiai. A magyar faj, mint ilyen nagyon gyéren és szegényen volt képviselve, kivált az iparproduktumokban. Még a mezőgazdaság terén is úgy látszott, mintha az idegen beszármazású gazdák mutatnának többet.

Azért hát jó lesz el nem bizakodni, hogy mi ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk hipp-hopp, s mindjárt utólérjük Európát.

Olyan tündérbocskor csak a népmesékben van, mely oda visz, ahova akarjuk, ezen a gyarló világon nem varr ilyet a varga, hanem csak a szorgalom.

Mikor megolvastam az óriási névsort a kitüntetésekről, bizony édeskevés volt ott, a mi fajunkból.

De mondom, ez egyszer még jól van, mert úgy megy a dolog, mintha mi csináltuk volna, az én figyelmeztetésem a jövőre szól. Mert bizony nem fájna olyan nagyon a szívünk, amiért most ezt az egész kiállítást elbontják, széthordják, ha meg volnánk győződve arról, hogy sebaj, hiszen akkor csinálunk egy különbet, amikor nekünk tetszik.

Azonban ne komolykodjunk, hiszen végre is be kell csukni a könyvet, ha kiolvassuk. Ámbár tárcaírói szempontból tekintve, ellenkezőleg, úgy tűnik föl a kiállítás bezárása, mint egy becsukott könyv, mielőtt ki nem olvastuk volna.

Mert ha soká jártunk ott, ismerősünkké lettek a tárgyak, amiknek a sorsa érdekel. Egy-egy szőnyeg, valamely váza vagy bútordarab.

Én például roppant kíváncsi vagyok, mi történt ama gazdag kelengyével, mely a háziipar csarnokba volt kiállítva, ilyenformán: »N. N. kelengyéje (még hajadon).« (Vajon jutott-e vőlegény a csalogató hozományhoz?) Megtalálta-e a kecskeméti ember a nagydíjat nyert »Gloria mundi« című almáját, melyet semmi pénzért nem akart eladni; ezért aztán valami gonosz lélek révén lába kelt a fölséges jószágnak, s csak egy cédulka maradt a helyén e nehány szóval: »Sic transit gloria mundi«, amire ugyancsak vakarta fejét a kecskeméti győztes polgár, rendőrtől rendőrhöz futva:

- Ezt csak nagykőrösi ember tehette. De kikerítem a föld alól is.

Azt se volna utolsó dolog tudni, hogy ki nyerte a díszbölcsőt. Vajon mi lett az Odescalchy-Erba gróf kávémasinájával? És ezer meg ezer különféle kérdés ingerli a tudnivágyót.

Nem is örül hát egyetlen lélek sem annak, hogy a kiállítás már nincs többé. A trónörökös beszéde után megkondult kiállítási harangok mindenki szívén átrezegtek s bizonyos szomorú melankóliát fújtak rá az arcokra.

Csak egyetlenegy lélek könnyebbedett meg talán a harangok utolsó zúgó szavára, hogy vége van a zajnak és parádénak, de az aztán igazán lélek; és meglehet nem is tud róla.

Értem azt a szegény cinikus öreget, aki sok-sok évvel ezelőtt azért temettette magát oda a Városliget egy elhagyatott helyére, hogy ott örök csendben pihenjen, emberi hangok által nem háborítva.

Ez a »Fuit«.

S íme éppen az történt vele, hogy belejutott a legzsibongóbb életbe, egy pezsgéstől duzzadó iparpiac legközepébe. Ha ő ezt tudta volna!

Hanem iszen elég hosszú ideje van még aludni, az időfakított piros sírkő alatt, melynek egy szóból álló felirata most már a kiállításra is ráillik.




AZ ÖNIMÁDÓK

Megbeszéltem az asszonnyal, hogy mégis megnézem a kiállítást.

A termés ugyan rossz volt, de a zsidó megígérte, hogy vár még egy esztendeig.

No, ha a zsidó vár, jól teszi - mert a kiállítás már a Herkopáternek sem vár.

Még csak hat napig tart s az utolsó napra esik a miniszterelnök jubileuma is (aki beáll egy napra Matlekovitsnak). Még nem olvastam a a lapokból, hogy elhalasztják az ünnepeltetését, tehát ez is felvonzott Pestre. Elindultam, de azon föltevéssel, hogy csak a legszükségesebbre költök.

- Kártyázni le ne ülj, fiam - intett a feleségem -, és sorsjegyet ne vásárolj.

Megesküdtem, hogy egyiket sem teszem, mert ösmerem a szenvedélyemet. Jaj nekem, ha én egyszer elkezdek lutrizni vagy kártyázni; az mindig a zsebem fenekére juttat.

Amíg tengelyen utaztam, addig csak megtartottam a fogadásomat, hanem a vasútnál mindjárt elém löktek egy sorsjegyet.

- Nem kell a sorsjegy.

- Hja, az szabály - felelték. - Ha nem akarja a sorsjegyet, elajándékozhatja, de meg kell fizetni a jegyben.

No, már olyan bolond nem vagyok, hogy elhajítsam a szerencsét, mert hátha?... Az ördög végre is nem alszik. Zsebre gyűrtem s útközben valóban arról gondolkoztam, hogy a szerencse bolondjába rám pislanthatna. Ámbár kicsiny az esély, egymillió sorsjegy közül. Ej no, egy forinttal a fele útra hozhatnám magamhoz.

Úgy-úgy, mihelyt beérkeztem Pestre, veszek még egy sorsjegyet. Már akkor csak egy félmillió lesz a távolság. Mert úgy számítottam, hogy kettesével rakva a sorsjegyek, félmillió egyenlő sanszot tennének.

Meg is vettem az első trafikban. A szép trafikáns lány kezéből azonban éppen akkor siklott ki egy másik sorsjegy s felém röpült.

- Vegye meg ezt is - mondta.

Isten neki, megvettem.

Másnap ahány boltba benyitottam, mindenütt sorsjegyeket kínáltak, mindenféle csábító fineszekkel.

- Éppen ez az egy maradt. Hátha szerencsét hoz a »vakarcs«.

Másutt azzal tukmáltak rám kettőt, hogy egy gyermekleányka állt a pulpitusnál:

- Húzasson a sorsjegyekből, uram, ezzel a gyermekkel.

Húzattam és még a kicsikének is adtam egy hatost krumplicukorra.

Egyszóval, mire megjött a húzás napja, tíz sorsjegy volt a zsebemben.

Most már csak százezer sansz volt ellenem a főnyereménynél, a kisebb nyereményekhez meg pláne közel álltam. Kiszámítottam én azt álmatlan éjszakákon egész apróra. Izgatottan néztem a lapokat az első nap; nem nyertem semmit, nézem másnap, akkor se nyertem.

Végre meglátom harmadnap, hogy igenis nyertem harminc forintot. Kijött a 2786-28.

Rögtön telegrafíroztam haza az asszonynak:

»Gusztálok. Az egyik sorsjegyem már ki is jött - még kilenc van kijövendő. Emiatt három nappal tovább maradok. Imádkozz otthon.«

Mire visszasürgönyözte Idám:

»Vigyen el az ördög, akire jobban hallgatsz, mint a hites feleségedre.«

De hiszen, lesürgönyözhette volna énmiattam akár a Kukliné prédikációit, az egész kötetet, mégsem mozdultam volna innen, míg a haupttrefferek sorsa el nem dől.

Eldőlt, de rosszul dőlt el. Mások nyerték el. Egyik sorsjegyem sem jött ki a kilenc közül. Bizony kár volt megvárni bolondjába, mert negyven forintomba került az ittlétel meghosszabbítása. Igaz, hogy abból harmincat visszakapok a nyertes sorsjegyemre.

Kimentem tehát a bezárás napján, hogy kifizessék. Akkor folyt javában a parádé. Hallottam, amint a királyfi olvasni kezdé a szép beszédjét s láttam, hogy csucsorítja száját gróf Széchenyi. (A többit, hála istennek, nem láttam.)

Jártam Ponciustól Pilátusig, míg végre ráakadtam a helyes közegre, de csak a bezárási ünnepély után.

- Mit akar? - kérdék.

- A nyeremény-összegért jöttem.

- Mit nyert?

- Harminc forintot.

- Mutassa a sorsjegyet.

Megnézték, összehasonlították a jegyzőkönyveikkel.

- Rendben van. Várjon egy kicsit.

Vagy két óráig ácsorogtam, míg végre elfutott a méreg:

- Legyenek szívesek velem végezni, én utas ember vagyok.

- Jó, jó, majd mindjárt kikeressük a tárgyat.

- Miféle tárgyat?

- Amit nyert.

- Hát nem készpénzt fizetnek?

- No nem; örüljön ön, hogy csinos, értékes tárgyhoz jut.

- Üsse kő, nem bánom. Csak hamar adják ide!

Elkezdték aztán keresni mindenfelé, lázas sürgés-forgással, engem majd megölt a kíváncsiság. Nem is csoda, sohasem voltam még olyan helyzetben, hogy tudjam, van valamim, de ne tudjam mi.

Végre előkotorásztak számtalan képráma, kályha-ellenző, majolikatál közül egy fehér valamit s felkiáltottak élénken:

- Megvan! Itt van!

Leszakították a vékony hártyapapirost s egy mellszobrocska hámlott ki.

- Ez az? - kérdém.

- Ez! - mondták olyan arccal, mintha szerencsét kívánnának hozzá. - Csinos szobor! Szépen fogja magát kivenni a kályhán vagy valamely szekrény tetején.

»Nos, nem rossz - gondoltam magamban -, az asszony szereti az efféléket«, s kezdtem alaposabban megtekinteni az alakot. De nemigen hasonlított az se Kossuthhoz, se Jókaihoz, Petőfinek is egészen másféle fiziognómiája van. Talán Arany lesz? De mégsem!

- Ugyan, ha meg nem sértem az urakat, ki ez a szobor?

- Schnierer Gyula - mondák.

- Hát ki az? - kérdém megütődve.

- Mit, ön nem tudja kicsoda Schnierer?

- Nem én. Hát kicsoda?

- Az a Schnierer ez, uram, aki itt volt alkalmazva a kiállításnál.

- Meglehet, de én ugyan nem viszem haza a szobrát.

- Nem akarja hazavinni?

- Hát mit csináljak én olyan szoborral, akiről nem tudom megmondani otthon, hogy kicsoda. Minek faragnak az efféléről szobrot?

- De ha mondjuk, hogy itt volt alkalmazva a kiállításnál.

- Úgy? Akkor hát tudják mit az urak? Nekem is van egy szentesi földim, aki szintén itt volt alkalmazva a kiállításnál: a Gilicze Ferkó. Hát adják ide inkább az ő szobrát.

...Sehogy sem akarták kicserélni a Gilicze Ferkó szobrával, hát mondom: vegyék meg; kínáltam tíz forintért, ötért, háromért, egyért - kinevettek.

Hanem a végén mégis lefőztem őket. Otthagytam nekik ajándékba.




A BÉCSI HOSSZÚ HÉT

(Karcolat a delegációból)

Azért nevezem hosszú hétnek a delegációt, mert hosszú ideig kell itthon megböjtölni.

Egyébként sem valami lélekemelő, kivált minisztereinkre nézve, akik ott nádszékben ülnek szegények, zöld zsöllyék csak a közös minisztereknek jutnak.

Tudom, hogy nagy fantáziájú emberek mindég éltek. Azért gondolkozom el igen gyakran, ha keresztülmegyek a Bankgassen a Magyar Kúria mellett (mely körülbelül úgy néz ki, mint a budai régi országház), hogy akik építették, vajon eszükbe jutott-e, hogy itt valaha kurucivadékok fognak parlamenti gyűlést tartani?

(Ha gondolták is, bizony csak úgy gondolták, hogy előbb egy Mátyás király támad, aki meghódítja Bécset.)

A delegációk noha már innen-onnan húszévesek lesznek még mindig nem mentek át a nép vérébe, hanem a nép vére az erősen belemegy a delegációkba.

Sőt nemcsak a vér, de a pénz is.

S még amellett olyan unalmasan minden esprit, lendület nélkül adják oda évenkint a Molochnak, ami a Moloché, hogy arról még karcolatot sem érdemes írni.

A delegáció összes története ebből áll minden évben:

Nehány jó ebéd és vacsora, amit a delegátusok emésztenek meg.

Nehány kérdés és nehány orákulumi felelet, melyet a publikum nem emészt meg.

Egy jó ötlet Andrássy Gyulától. (Minden évben.)

Egy kis indiszkréció a minisztertől. (Némely évben.)

S végre, mint ahogy a zsidó »hosszú nap«-on évenkint el szokott veszni egy ember, a delegációban is majd minden évben egy lélek elvész a delegátusok közül.

Az első áldozat volt Missics János - megszavazván a megszavazandókat, megtébolyodott.

Egy másik delegációban Rudich veszíté el elméjét.

A tavalyi delegációban a szegény Éber Nándoron ütött ki az elmekór.

Rettenetes adó az! Minden évben elveszteni egyet jeleseink közül.

(Most értem már én, mért nem akar a szélsőbal bemenni a delegációba.)

*

Az idei delegáció sem különbözik a többiektől, legalább eddigelé nem.

A bankettek részben megvoltak, részben meglesznek, a kért költség szintén meglesz, az Andrássy gróf jó ötlete (kis gyertyákkal nem lehet nagy képet megvilágítani) megvan, s fájdalom, nem lehetetlen az a többi sem.

De azért, ha már itt vagyok Bécsben, gondoltam magamban, mégis megnézem az én kedves mamelukjaimat, hogy mit csinálnak. Éppen összes-ülés van.

Menjünk a Bankgasse felé, mely egyik legcsendesebb utcája Bécsnek máskor. Most élet és zsibongás van benne. Sűrűn robognak a fiákerek a két magyar palota elé, melynek homlokzatán ott csillog sárgarézből a magyar címer.

A volt magyar kancellária épületében ülésezik a delegáció. Puha szőnyeg borítja a széles kőlépcsőt, amelyen felhaladunk az első emeletre. No lám, mégis úr a magyar még Bécsben is. A szegény bécsi delegációnak az Akadémiát szokták kölcsönadni Pesten, a magyar a saját odújában huhogja le a kvótát.

Hanem mihelyt benyitunk, mégis látszik, hogy itt egy kicsit német világ van. Az előszobában ott függnek az összes Habsburg királyok. (Az Árpád királyok alkalmasint belepottyantak a vízbe, mikor áthozták őket a Lajtán.)

De hagyjuk itt őfelségeiket, és lépjünk be egyenesen a nagyterembe, melybe két ajtó visz : egyiken a delegáció tagjai mennek be, a másikon a közönség a karzatra, azazhogy karzat itt nincs, hanem csak egy külön rekeszték. (Vajon ott lesz-e Ivánka Zsigmond?) (Bezzeg a Haluskák nem járhatnak ide!) Gyönyörű terem ez. Sima fehérre mázolva, dús aranyozású faburkolattal. Azonkívül három pompás és értékes gobelin fedi a falakat. Általában az összes helyiségek rokokó stílben vannak tartva.

Balra ül az elnök, Haynald, finom mosolyával, kacéran rendezett ősz hajával. Emelvénye nincs (csak egy fokkal ül magasabban a többieknél), de csöngettyűje van, ámbár annak sem veszi hasznát, mert itt nincsenek »zajos elemek«. Csak a Szilágyi Dezső arcán látszik egy kis gunyoros keserűség. Az elnököt két oldalról a két jegyző környezi: Hegedüs Sándor és Rudnyánszky báró.

Előtte egy asztal áll: a delegáció asztala. E szerencsétlen asztal körül ülnek a közös miniszterek.

Az asztalfőn az almaképű Kálnoky gróf mereng, csak ezt az egyetlen szót tudván magyarul, hogy »von Kőröspatak«, körülötte az élénk Bylandt-Rheidt és a nagy hajú Kállay Béni.

Ott van még németnek oldalt, a bejáratnál Sterneck altengernagy, Pápay ezredes, Mérey és Falke, Barkássy törzskari őrnagy stb.

Farkasszemet néznek e labancokkal átellenben a magyar miniszterek. Tisza Kálmán a delegációk felé eső nádszéket foglalja el. Vele van Orczy Béla, Szapáry Gyula és Fejérváry Géza, aki most lát életében először delegációt. De nem találja valami mulatságosnak.

Pedig elég mulattató mixtum compositum.

Az első padokban a főrendek ülnek.

Ott virít gróf Andrássy Gyula első eminensnek, mert egészen iskolai berendezésre emlékeztet a terem, csak a fekete tábla hiányzik és a szivacs. (De ez aztán nagyon-nagyon hiányzik.) Andrássy mellett rokonszenves arcával s piros kikandikáló selyemkendőjével Tisza Lajos gróf diskurálgat Schlauch Lőrinccel. Erdődy István a padló zöld, virágos szőnyegén futkároztatja szemeit. Szapáry Géza, Andrássy Aladár, a Zichyekből kettő a második padban foglaltak helyet az ódivatú üvegcsillár alatt. Ez a pad a született főuraké.

Azok, akik nem születtek (Lukács és Kochmeister), a harmadik padba húzódtak szerényen a Falk Miksa védszárnyai alá.

A leghátulsó padban az ellenzék fészkelődik, Apponyi, Szilágyi és Gaál, elkülönözve a hű nyájtól.

Megvan itt kicsiben minden. Még az újságírók se hiányzanak, akik a rekeszték első padját foglalják el.

A folyosókat a »pipatórium« pótolja; csinos udvari helyiség, hol a delegátusok vidám traccsban felejtik a szomorú tanácskozási témákat. Büfé nincs, mert itt mindenki jól van lakva a közös miniszterekkel.

Egyszóval minden van itt, csak Göndöcs Benedek nincs, aki egy kis »derültség«-et csinálna.

De mondjunk már valamit az ülés lefolyásáról is.

A jegyzőkönyv felolvasása az első tárgy, de fájdalom, senki sem hallgatja. (Hja, nem minden bokorban teremnek a Csanádyak.)

Azután a szőke Rakovszky áll fel, s egy hosszabb beszédben ajánlja a hadügyi költségvetést. (Vajon mi történt volna ha úgy bolondjában azt találja mondani, hogy »nem ajánlom«? Hogy széledt volna szét az egész ármádia!)

A delegátusok jól lévén történetesen hangolva, négy szó kivételével elfogadták általánosságban. Mert hát olyan szépen beszélt mellette Rakovszky.

Hogy kiknek a szava volt az a négy szó, minek azt feszegetni.

Mert a kötekedő ember mindenütt megterem. S a kötekedő ember telhetetlen is.

A torzonborz Beöthy Ákos, csak azért, hogy ő is kérjen valamit, ha ők kérnek, egy új katonai büntetőtörvény életbeléptetése iránt interpellált.

Pápay ezredes eldünnyögte erre az orra alatt, hogy az új katonai büntetőtörvény meglesz nemsokára.

Eszerint mindent megkapunk, amit óhajtottunk, valamint ők is mindent megkapnak, amit óhajtottak.

Hacsak az nem csinál még valami fordulatot, hogy ma behítták póttagnak - Fackh Károlyt.




AZ ÖREG SOMOGYI BÁCSI

Jól mondja Beksics, hogy a magyar koponya nem tartós. Megeszi a háj.

Nem ritka dolog, hogy nálunk a közélet jelesei, az úgynevezett szellemi munkások, ötvenéves korukban eltompulnak, agylágyulásba vagy melankóliába esnek, ha valami rosszabb nem történik velök.

Ilyen elhanyatlóban ösmertem már én meg Somogyi Tóni bácsit, a régi dieták egyik fényes nevű alakját, kinek halálát e hét folyamán jelentették Kiszomborból.

Meg vagyok győződve, hogy az ismerősei (amennyiben vannak még) meglepetve olvasták a kis újdonságot, mely szerényen meglapulva jelent meg a jelentéktelen napi hírek között; de úgy értem, hogy azon voltak meglepetve:

- Nini, hát élt még az öreg sas? Isten nyugosztalja szegényt.

Egyike volt a legsajátosabb alakoknak, kikről azt lehet mondani, hogy »vendég«-nek születtek. A bohemien típus legszeretetreméltóbb fajtájából. Noha kivált élete delén mindig közel volt a »húsos fazekak«-hoz, magának soha semmit sem szerzett. Élt gondtalanul napról napra, mint a víg madár.

(Ma már nincsenek ilyen alakok a politikában - csak az irodalomban, ahol nincs annyi kalács.)

Somogyi a Csallóközben született, mint fiatalembert Pozsony megye aljegyzőjének választotta. Később Szatmár megye termeiben szerepelt, majd Biharban, mint egyik vezérszónok. A híres szatmári pontoknak ő volt a szerzője. Az 1848-iki országgyűlésen Csongrád megye tápéi kerületét képviselte. Tüzes radikális szónok volt, tele tettvággyal, s azon korhoz képest sok európai ismerettel. Deák Ferenccel benső barátságban állott.

A világosi katasztrófa után ő is elvonult, s Málta szigetén töltött tizenhárom évet.

Mikor a koronázás után visszajött, teljesen meg volt öregedve, sovány nyaka alig bírta el nagy, rövidre nyírt ősz fejét s a nagy kék szemekben, melyek olyan élénken ragyogtak azelőtt, valami zilált árnyék bolyongott.

Így élt vagy tíz esztendőt régi barátai közt a politikai körökben, de már szerepet nem játszott. Néha el-eltűnt egy félévre, meg visszajött. Ha egy kis pénzecskével fölsegítették a barátai, s ezekből neki egy légió volt a vidéken, újra feljött, de csakhamar elköltötte, és ment a vidékre valamely másik barátjához. Mindenütt szívesen látták.

Mert noha sokszor hiányzott a kapcsolat gondolatai között, elméje folyton ruganyos maradt, s csapongó ötletei mulattatók valának.

Ismert alakja volt a kávéházaknak. Vidor gondtalansággal köszöntött be reggelenkint, mintha az egész világ az övé volna. Még szinte hallani vélem érdes, rekedt szavát, amint odaszólt a kellnernek:

- Őfelsége kegyelmes virginiáiból!

A régi dieták anekdotáinak és gunyoros versezeteinek egész tárházával rendelkezett. Csak említeni kellett valakit, s arra neki rögtön megvolt a verse.

Örökké a negyvennyolcadiki dieta légkörében élt. Az új nemzedéket lenézte. A mostani politikára nem adott semmit. Deákhoz minden héten ellátogatott kétszer, s olyankor mindég megtette azt a tréfát, hogy megkérdezte nagy titokban az öregúrtól, aki különben fiatalabb volt nálánál:

- Mit gondolsz, Ferkó, lesz-e még sátoros ünnep? (Amiért Deák mindég megfenyegette.)

Ezen a témán évelődött örökké. Ha a kormányokról diskurált szokott tréfás modorában, mindig odalyukadt, hogy csak az a kérdés: »lesz-e még sátoros ünnep vagy nem?«

Egyszer, mikor már sokszor hallottam ezt a - szerintem - bolondos mondását, megkérdeztem, mit ért a sátoros ünnep alatt?

- Hüm - szólt pajkosan kacsintva -, mikor ismét fehér sátorok lesznek a mezőkön.

Ha szegény volt is, örömmel segített másokat. Mindig szedett fel nyomorgó támasztalan fiatalembereket s azokat protekcióval (mert az volt neki egész holta napjáig) megsegítette a pályájukon. Egy csomó fiatalembere volt, akikből ő faragott urakat, egynémelyiknek még a nevét is od'adta, »hogy ősei legyenek, mert ez a bolondság is szükséges«. Így nevelte fel Somogyi Dánielt, a festőt, Somogyi Józsefet, a törvényszéki bírót, s még vagy hét-nyolc Somogyit, akik mind az ő »fiai« voltak, de nem is tudtak egymásról.

Érdekes volt hallani, mikor ezekről az összeszedett fiairól beszélt, meleg szeretettel vegyítve sajátos bonhómiáját.

- Az asztalos fiamtól már régen nem kaptam levelet... Nem tudom, mit csinál. A piktor fiam szép képet küldött névnapomra... Az ügyvéd fiam rossz fát tett a tűzre... annyi a gondom ezekkel a gyerekekkel, hogy majd belebolondulok.

Ha valamije volt, mindjárt szétosztotta köztük. Egyszer egy csinos összeget örökölt. Egypár ezer forintot. Beváltotta az egészet aranyokra, és szétküldötte a »gyerekek«-nek, magának csak egy gyermekrészt tartván meg, de ezen rész egy arannyal nagyobb volt, hogy - azt mondja - »elösmerjék a gaz kópék, ki az úr köztük«.

Hát bizony lassankint mind szétmentek az ő hajdani barátai - pihenni. Az öreg Zsedényi, Deák, Eötvös, meg a többi dietai alakok, nem volt már itt neki senkije, aki a hajdani Somogyit ösmerje. Az új Somogyi pedig nagyon is kevésnek látszott.

Nyakába vette a világot, felkeresni azokat, akik még megmaradtak. Elment végképp Pestről vagy tizenöt év előtt, s azóta hírét se hallottuk.

Itt is töltött egy évet, ott is egyet, a harmadik helyen is egyet. Utoljára ezek a vidéki barátok is mind kihaltak. Legutoljára egyik barátja, Rónay Mihály gyermekeinél tartózkodott Kiszomborban, hol nagyon szerették és tisztelték a pajkos kedélyű öreget, ki egész élete végéig humorizált még saját sorsán:

- Bizony sokáig éltem - szokta mondani -, már a barátaim gyermekeire szorultam, most ide-oda az unokákra maradok. Ez még csak transit - hanem már azon magam is aggódni kezdek, hogy a dédunokák milyen szemmel néznek majd rám.

Bizony nem sok híja, hogy meg nem élte.




MŰTÁRLAT ÉS MŰVÉSZEK

(Csevegés)

Ecclaesia praecedit! Mindenekelőtt az egyházi festőkről beszélek. Ezek között pedig (noha kevés piktor van, aki egyszer-másszor ne menne témáért az örök könyvhöz, a bibliához) a legelső Roskovics Ignác.

(Mert ha valaki Ignác, azt csak azzal lehet ellensúlyozni, hogy keresztény képeket fest.)

Roskovics Ignác, Spányi és Fesztyvel a fiatal nemzedék triumvirátusát képezi. Zseniális, merész, sokoldalú, s a szubtilitásokban nagy. Mint egyházi festő páratlanul áll.

S valóban felötlő, hogy fiatal festőink közül e három a társadalmi életben is a legkiválóbb. Feszty írni tud (de úgy, hogy egy középszerű író beérhetné vele). Spányi tudna írni (de nem bolond, hogy írjon, ha festhet). Roskovics pedig beszélni tud oly szellemesen, akár egy Ábrányi Kornél. Vannak ötletei, s egyes aperçui Andrássy Gyulának is becsületére válhatnának.

Szentképei közül a »Nepomuki szt. János« volt az utolsó.

- Azért festettem meg - mondá -, mert Nepomuki úr volt az egyetlen gentleman cseh, aki a női titkot ki nem fecsegte.

A kép nagyon tetszett, s általános elragadtatással beszéltek felőle.

A fiatal művésznek maga Trefort is gratulált, mikor a Műcsarnokban találkoztak.

- Nagyon szép a kép. Elragadó.

- Ne engem dicsérjenek, kegyelmes uram - mondá Roskovics szellemesen -, hanem a pécsi püspököt szidják.

Még be sem teltek a Nepomukival, már egy új képet állított ki Roskovics, mely most is ott függ a tárlaton: a »pici piros alma«.

Egy szöszke, pikáns arcú parasztmenyecske almákat tart a piszkos kék kötényében, az egyikbe bele is harapott, s látszik a szép gödrös arca, hogy egy kicsit bo-borízű. Gyönyörű menyecske, igazi szőke Blaháné.

A kép, mint Roskovics minden képe, nagy szenzációt csinált, s csakhamar híre terjedt az újságokban, hogy el van adva.

Mihelyt az újságokban van benne, mindjárt ki lehet találni, hogy ki a vevő.

Ej, no!... Vagy Wahrmann, vagy Zichy Jenő! Ezúttal Zichy Jenő volt.

Telepy, a nagy szellemi kufár, ott keringett egy fényes délben a sok kép között, midőn megpillantja Zichy Jenőt a szőke menyecske előtt, s ez önkéntelen felkiáltás szalad ki a száján :

- Óh, be gyönyörű teremtés!

- Parancsoljon vele a gróf.

- Mibe kerül? - kérdi a gróf.

- Csekélység az excellenciádnak.

- Akkor hát küldje a szállásomra.

S ezzel tovább fordul a gróf, Telepy pedig nyugodt lelkiismerettel tette rá a cédulát a képre, hogy: »el van adva«. Az újságok szokás szerint hozták a nevét a mecénásnak, egyik a másik után, hogy a »pici piros almá«-t megvette.

S az olvasók megilletődve sóhajtottak föl, mint mindannyiszor:

»Mégiscsak derék ember ez a Zichy. Hiába csúfolják. Ott van ez mindenütt, ahol kell.«

De legjobban örült meg a hírlapi közleményeknek maga a művész, ki már zsebében érezte a ropogós ezrest, mert ennyit mondott a kép árául. Csak azon tűnődött még, hogy ugyan aprópénzben fizeti-e Zichy vagy egy bankóban? Mert ki az ördög tudja azt akkor felváltani?

Jön ezenközben, hogy a művész találkozik az utcán a gróffal.

A gróf mohó örömmel siet hozzá:

- Éljen a haza! Gratulálok önnek. Charmant. Nagyon csinos.

- Mi, kérem alássan?

- A menyecske.

- Igen... olvasom, hogy már excellenciádé.

- Még nem - szólt a gróf hamisan kacsintva -, még nem, de igaz, emlegettük Telepyvel.

- Hogyan, hát még nem fait accompli? - kérdé a művész kedvetlenül.

- Diable! Hiszen még a lakását sem tudom.

- Kinek a lakását? Az enyémet, vagy Telepyét?

- A magukét? Hát miről beszél ön?

- Hát a képről, kegyelmes uram.

- Úgy? Én meg a modellről beszélek.

- Hát nem vette meg a képemet?

- Eszem ágában sem volt. Nekem a modell tetszik. Óh, ez a Telepy... ez mindig szórakozott!

Így hallottam elbeszélni ezt a kis históriát. Így igaz az!... Ilyenek nálunk az úgynevezett mecénások!




Hátra Kezdőlap Előre