Nagy hölgyközönség ült a karzatokon, a képviselői padok is megteltek. Nem is hiányozik talán senki, csak a tisztelendő urak.

Még akkor is látszanék, hogy szavazás lesz, ha Podmaniczky Frigyes alakja elő nem bukkanna a korridoron.

Egy kicsit soványabb lett megint a báró, amióta utoljára láttuk az utolsó név szerinti szavazásnál karácsony előtt. De amellett igen jó színben van, s remélhetőleg még igen sokszor fog szavazni.

Különben is ma nem volt érdemes fölballagnia.

Mert hiszen ma csak az lehet a jelszó, hogy a javaslatot vagy támogatni kell, vagy nem kell támogatni, de levenni mindenáron kell...

A napirend előtt Simonyi Iván kelt fel, s kijelenté, hogy ő dacára Herman tegnapi felszólalásának, ott akar ülni és ott fog ülni, ahol eddig ült.

E hír (hogy a Pesti Napló stílusát használjam) villámgyorsan terjedt el mindenfelé; megsürgönyöztetett Kálnokynak, s az az összes európai udvaroknak tudtul adá, hogy Simonyi Iván nem fog a helyéről elmozdulni.

Azután Tisza Kálmán következett. A képviselők nagy része az elnöki katedra elé tódult, hogy jobban hallhassák. Mert ez idő szerint határozottan Tisza a Ház legjobb szónoka.

Mennyire változnak az idők! Valaha unalmasnak tartottuk. S ez is volt ő akkor! Tán ő emelkedett azóta? Nem! A mi ízlésünk hanyatlott! És a jó szónokok már kihaltak.

- Helyre, helyre! - kiabáltak a padokban ülő képviselők a katedra előtti nagy csoportra. De senki se mozdult.

A miniszterelnök teljes egy óráig beszélt nagy figyelem közt. Most is, mint majdnem mindig, polemizált kivált Eötvös, és akire leginkább van gusztusa, Szilágyi Dezső ellen. Mai beszéde azonban nem csinált olyan frenetikus hatást, mint a múltkori, pedig valóságos krokikból állott ez is: nagy tarkaságban defilíroztatta el a hallgatóság előtt az izenetvita különböző felmerült részleteit, s itt is, ott is csípett vagy karmolt egyet.

Természetes hogy ezután nyomban felkelt Szilágyi Dezső.

- Tudjuk, tudjuk, félreértett szavai megmagyarázása. Szilágyi ti. ezt a szólamot praktizálja, hogy már előre élhessen ama miniszteri joggal, annyiszor beszélni egy tárgyhoz, ahányszor neki tetszik.

Szilágyi felszólalása után még csak azt döntötték el, hogy kétszerre vagy pedig külön-külön szavaznak-e a miniszterelnök határozati javaslatának első és második részére. A mamelukság egyszerre akart készen lenni.

35 vótummal a »junktim szavazás« győz.

Ekkor következik a név szerinti szavazás a határozati javaslatra. Itt 40 lett a kormány többsége.

Móricz Pál följegyezte magának a két számot, harmadikul a mai dátumot, és rohant betenni a lutriba.

Természetesen a bécsi húzásra.

A reskontó most tehát így áll:

            6, 35, 40.

- Hátha ki nem jön, Pál úr?

- Ha ki nem jön - mondja -, elteszem »alkalmasabb időre«.

- Ha az isten akarja, a kapanyél is elsül.

Az a csoda is megeshetett hát, hogy a költségvetésről szóló javaslat népes Ház előtt tárgyaltatott, s igen érdekes vitát provokált.

A karzaton ott ült egy hajdani szép asszony, aki már több év óta nem jelent meg a képviselői gukkerek színe elé.

A folyosón a következő adomát beszélték róla. Hogy mikor még eljárt az ülésekre - mindennapos levén ott -, elnevezték »Hungáriá«-nak.

Ma hát így szóltak az egyik miniszterhez:

- Nézd, kegyelmes uram, itt van a szép »Hungária« is!

- Látom - mond a miniszter. - Hungária? Hiszen az az, de a tatárjárás után.

Vagy megesett, vagy meg nem esett ez a kis bonmot, de annyi bizonyos, odalenn a tanácsteremben is egy kis tatár invázió volt Tisza ellen a habaréki padokról, s Hungária (ez a másik, ez az örökké viruló, örökké szép) is szenvedett annyit, hogy Apponyi gróf (aki pedig meggondolva szokott beszélni) azt mondotta, hogy Horvátország politikai súlya is nagyobb ma az övénél.

De már erre elpirult Bedekovics a székében, s ez volt az első színvallása életében.

Különben hogy megtartsuk a sorrendet, Horánszky volt az első szónok, ki egészen úgy beszélt, mintha Apponyi már előtte beszélt volna, pedig Apponyi utána beszélt. Mindenik beszéd eredetibb lett volna a másik nélkül, de természetesen magasan kiemelkedik az Apponyi gróf beszéde.

Apponyi különben sem szólal fel soha, ha nincsenek eszméi. Mindig tartalmas, magvas, átgondolt és komponált orációkat mond. Talán nem oly debatter, mint Tisza, nem is olyan rokonszenves politikai egyéniség (soha nem is lesz, mert eszméinek, gondolkozásmódjának talaja nem magyar), de mint szónoknak hasonlíthatatlanul több fényes tulajdonsága van emennél. Az öblös hang, mely végig cseng-bong a teremben, s mely minden modulációra alkalmas (nem úgy, mint a Tiszáé, kinek csak egy tónusa van), azonfelül melegség van a beszédeiben, és ami talán a legritkább dolog ma a mi parlamentünkben, van bennök szín. A nyugalom, mellyel beszél, a hangsúlyozás művészete, becsületére válnék egy Canningnek is. Hatalmas éljen hangzott fel s gratuláló kézszorítások.

- Te Pitt! Te Fox, te Sheridan!

Tisza izgatott volt a beszéd után. (Jobb szereti ő Szilágyi Dezsőt.) (Szilágyi Dezső is jobb szereti magamagát.)

Majdnem ingerülten riposztírozott Apponyinak, de nem oly szerencsésen, mint Szilágyinak szokott. Tisza arca ilyenkor vészjóslóvá válik, fejét hátrább veti, s ősz haja hátul a vállára ér.

Éppen mert ingerült volt, azért nem sikerült Apponyit lepogonyítani, pedig a réseket rögtön megtalálta a miniszterelnök, s oda is ütött, de nem elég találóan. (Nagyon el vagyunk már kényeztetve, tisztelt miniszterelnök úr.)

- Köszönöm Apponyinak, hogy nem bízik bennem - végzé kálvinista diákféle észjárással.

A jövendő kor hogy fogja törni ezen a fejét, hogy ugyan mi köszönni való van abban, ha az emberben valaki nem bízik.

Hanem az is jó volt, mikor eldicsekedett vele:

- De a zsandárokat... a zsandárokat mégiscsak én csináltam.

Tisza után a részletes vita következett, s Somssich kezdett szólani »mély figyelem« közt.

Tisza azonban jónak látta e pillanatban távozni a teremből, s valóban ilyenkor látszik meg mekkora nagy hatalom a mi urunk.

Ahogy felkelt, mindenki felkelt, ahogy diskurálni kezdett kifelé indulóban, mindenki diskurálni kezdett, s vége lett a nagy figyelemnek és a Somssich orációjának.

Hiába no! Minden, még az ellenzéki beszédek sikere is az ő szemöldök-rángásától függ.

[febr. 16.]

- Mehet! - hangzik fel képzeletben a mozdonyvezető szava, s Matuska Péter felül a gőzkazán mellé.

Egy perc alatt röpülünk, mint a mesékben a táltosok hátán, elhagyjuk a főváros nedves barna házfedeleit, a gyárak kéményeinek füstjét, vidék vidék után elénk ugrik, s hipp-hopp, ott vagyunk Szolnok városában.

A vagonok egyikében egy törvényszék van.

Matuska Szolnoknál le akarja tenni a törvényszéket. Ott van annak a helye, ahol a legszebb főispánné van az országban. De különben is ott áll a megyeháza is. Ne álljon ott árván. Két ház több, mint egy ház. Itt kell elhelyezni a törvényszéket.

Polónyi boldogan bólingat a padban. Nagy kék szemeivel hálateljesen pislant a miniszteri padok felé, ahol azonban nincs ott ma az »Úr«, csak a mediumok terpeszkednek szórakozottan.

Azután a karzatra igazítja tekintetét, van-e ott vajon szolnoki ember, akinek megmondhatná egy kevély pillantás:

»Íme nézzetek ide! Ez az én művem!«

De szolnoki ember nincs a karzaton, hanem fájdalom van karcagi s vidékebeli idelenn. Össze van gyülekezve a környék. Éles, Grecsák, Turgonyi, Sárközy. Úgy néz ez ki, mint mikor valamely kukoricást kezdenek a hajtók körülállni, s ugrálnak ki a barázdákon belőle a nyulak, akiknek a fekhelye ott vagyon.

Éles Henrik csak azért szólal fel, bizonyosan csak azért, mert nem tartja jó kortesfogásnak a kormánytól, hogy két törvényszéket vesz el, s egyet ád.

Mert nem is valami nagy dolog két törvényszékből, a karcagiból és a jászberényiből egyet csinálni, hanem egyből kettőt, ez a bravúr a választások előtt. Ez volt az ősapák metódusa. Halálos vétek attól elmenni.

Különben pedig mint okosabb ő szívesen enged, legyen hát a kettőből egy, isten neki, de tegyék Jászberénybe. Hiszen Lehel is ott tartotta az ő kürtjét.

Mire felháborodva felállt a Ház egyik legkedvesebb tagja, a ritka hajú Sárközy Aurél. Hogy hát kár örökké rendezkedni. Nem ér az semmit. Ma ide tesznek egy sifont, holnap amoda tolnak egy almáriumot. Az ördög elvitte azt a házat, ahol örökös hurcolkodás van. Halasztási indítványt ad be, hogy mindezek a dolgok maradjanak akkorra, mikorra a királyi táblát is decentralizálják. Mert qui habet tempus, habet etiam kerület!...

Turgonyi az ő hamisítatlan hangjával nem bánja, hogy két törvényszékből egy legyen, de bizonyosan Szolnokon legyen.

A Ház órája kezd a kettő felé közeledni. Grecsák ígéri, hogy hosszabb lesz.

A képviselők szívéből kívánkozik az óhaj:

- Szálljunk ki ebédelni!

S mindenki kitűnő étvággyal siet enni, ezen változatos vidéki kirándulás után.

[febr. 17.]

Mióta Csernátony megírta a »Rovás«-ban, hogy náthája van, azóta bizonyos tekintetben divatba jött a náthát is az államférfiúi kellékek közé venni.

Az unalmasabb beszédek alatt egész zsebkendő-erdő fehérlik elő. Ha valamely szónok nyugponthoz ér, megindul a krákogás a habarék párton, s folyik végig a kormánypárton, azután átjön ellenállhatatlan erővel a függetlenségi pártra. Azt ugyan agyon nem csengeti Péchy Tamás!

Tisza megjött Bécsből, annak is náthája van. Beniczky Ferenc ott járkál türelmetlenül a folyosón, várva, kap-e partnert a jövő télre a törvényszéki elnökben a pikéthez. Beniczkynek is náthája van.

A folyosón unatkozva őgyelegnek a követek a Grecsák beszéde alatt.

- Hogy hát mért nem mentek be?

- Minek? Hiszen nem vagyunk mi se jászok, se kunok. Felsőmagyarországi emberek vagyunk. Semmi közünk a tanácskozáshoz.

Egy fiatal képviselő azzal szellemeskedik, hogy a minisztériumot decentralizálni kellene, Trefort hadd menne Szegedre, Széchenyi Makóra, Szapáry Zágrábba, Kemény Gábor Turócszentmártonba.

- Hm! - szólítja meg egy gonosz mameluk. - Nem találkoztál te, kedves Feri öcsém, valamikor János főherceggel?

- Én? - feleli zavartan - nem én soha!

- No pedig úgy nézem, mintha a te szellemedet is elfogta volna!

Általában a mai szolnoki vita csak a Polónyi beszéde alatt kezdett némileg érdekessé válni.

A jó Polónyi kézzel-lábbal igyekezett védeni Szolnokot. S igazi népies buzgalommal rúgta, ütötte, harapta mindazt, ami nem Szolnok, s dicsérte átkozottul akármi volt, csak Szolnoknak használjon. Még arra is rávette a lelke, hogy bókokat vágjon Paulernek.

- Remélem - úgymond -, a többség nem fogja elhagyni miniszterét.

Szokatlan kifejezés e padokról! Visszatetsző zúgás kísérte Polónyi szavait pártja részéről.

E kézzel-lábbal való munkának volt még egy kirívó szöglete, mikor Sárközy Aurél tegnapi beszédét, mellyel Karcag mellett foglalt állást, üresnek mondta, de azért per »tisztelt barátom« titulázta.

- Mondhatom, szép barátság! - mordult közbe Csanády.

Mire aztán felkelt személyes kérdésben Sárközy, s kijelenté, hogy »vele született modoránál« fogva addig, ameddig ezen párton fog még ülni (Felkiáltások: »Ugyan meddig?«) nem kívánja Polónyit utánozni.

E percben egy sürgönnyel lép be az egyik teremőr, hogy a sürgöny Grubert illeti. Hol van Gruber?

- Elutazott! - szól bele hangosan Szabó Kálmán. - Egy külön katolikus vonaton utazott el! - Mire szűnni nem akaró derültség támadt a baloldalon.

Azután Pauler beszélt, de őneki is náthája van; nem lehetett kivenni a szavait, pedig ugyancsak felültek a karzatról a jászberényiek, szolnokiak és karcagiak, kik ott farkasszemet néztek egymással.

Pauler felszólalása után szavazásra került a kérdés, s elfogadtatott általánosságban az igazságügyi bizottság javaslata, mely szerint Jászberényben marad a törvényszék, de a karcagi áthelyeztetik Szolnokra.

Eközben mindenki érdeklődve várta, hogy hiszen már minden vidékbeli ember beleavatkozott, még Csiky Kálmán is, aki csak azért szól most, mert neki is lesz nemsokára ilyen dolga Nagyenyeden; szóltak a kunok és magyarok, no meg a tótok (lásd Matuska Péter előadó beszédét), hát már most a részletes vitán hadd halljuk a jászokat!

Fölkelt tehát a jász is, magasabb egy fejjel a kunoknál és magyaroknál.

Megsimogatta szakállát, vékony darázsderekát kihúzta, s úgy kezdett szólani gróf Apponyi Albert.

Egész komikus volt, a Ház egyik legnagyobb szónokát olyan apró vidéki dongók között hallani zümmögni.

Röstellte ő maga is, s nem bírt átmelegedni a kérdés mellett. Mindamellett szépen, okosan s bizonyos diszkrécióval érvelt Jászberény mellett, s egy kicsit komolyabb mederbe vitte a vitát, mely kezdett már deguttáns lenni.

S a legsajnosabb, hogy ez a mandátum utáni izgatott szaladgálás is az ellenzéken esett!

- Mnyea! - mondaná most Karátsonyi Guidó, ha itt volna. - Mégiscsak szebb az, ha az ember készpénzen veszi a mandátumot - legalább nem tartozik érte!

És az ember csakugyan arra a hitre jön, hogy az »ingyen« mandátumnak is híg a leve.

A mai orátorok bizonyították!

A tisztelt Ház, mely csak náthás volt reggel, most már végképp megcsömörlött ezektől a dolgoktól.

A törvényszéket rimánkodó szónokok hangja úgy nyikorgott fülében, mint a koldus talyigája kereke.

Ha már vidéket akarunk, hát jöjjön az igazi vidék!

S félbeszakítván a vitát (legyen belőle hétfőn azoknak is, akik most nincsenek itt), átment a kérvények tárgyalására.

Hanem hát sic fata tulere, itt is csak hazabeszélés következett újból. Ragadós betegség lett most abból.

Még Csernátonyt is elsodorta a nap divatja s még ő is, akit pedig méltán megillet ez a titulus: »a Ház méltóságának őre«, a fiumei vitorlahajósoknak támasztott egy kis kedvező szelet.

I. Csernátony álma

[febr. 19.]

Még mindig Szolnok szolnokai szónokolnak. Elálmosító dolog minden igaz szívű emberre a féllangyos atmoszférában. Négyes társasjáték az egész! A kibicek unatkozva dőlnek el székeikben, még »Kereki ura«, Csanády is beleunt, s közömbösen nézi képviselőtársai hátát.

Csernátony Lajos, aki a szélsőjobbon ül, behunyja szempilláit, s fejét bágyadtan ereszti le könyökére.

Persze hogy sötét lesz előtte a terem, de nem sokáig. A sötétségbe rózsás színeket kever egy pajkos tündér. Még hallja az egyes szónokokat elhalón, de a szavak lassankint zenébe olvadnak át, s a rózsaszínű ködből előlép Apponyi Albert alakja...

Hanem csodák csodája, egyszerre változni kezd arcban és termetben, a szakáll lehull és a bajusz is, a hosszú arc kigömbölyödött, s előtte áll egy szempillanat alatt egy bűbájos szép hölgy, félmeztelenre vetkőzve s csábos táncot lejt a mediumon.

Az álmodó képviselő meglöki erre álmában Vizsolyit.

- Nézd, csak nézd, mit csinál magából ez az Apponyi képviselőtársunk!

- Hüm! - mondja Vizsolyi. - Jó volna, ha képviselőtársunk volna! Nem Apponyi ez, fiam, de Pallasz istenasszony!

Ekkor kiugrik a körbe Sárközy Aurél, s az is hirtelen átváltozik egy szép asszonnyá.

- Júnó! - susognak a berkekben és ligetekben a fák illatos levelei. (Az öreg Urbanovszky zsebében gyulladt meg egy pakli kénes gyufa.)

Most végre előlép szerényen szemérmesen Polónyi Géza, s ő is átváltozott egy szép hölggyé. Lesüti szemeit, s naiv ártatlansággal takarja ki hófehér nyakát.

- Pálmai Ilka! - rebegé Csernátony.

- Dehogy - helyreigazítja Vizsolyi -, hát nem látod, hogy maga Venus?

- Hüm! De hát mit keresnek itt ezek az asszonyok a képviselőházban?

- Ejh, de nehézfejű vagy. Paris fogja odadobni valamelyiknek az aranyalmát.

- Igaz, igaz... hiszen tudok valamit erről a históriáról...

- Persze mert már tárgyaltuk a klubban előzetesen.

- Aha, azért olyan ismerős a tárgy. És hol van Paris úr?

- Ott ül ni, Szapáry mellett.

- Hisz az Pauler! A mi Paulerünk.

- Fájdalom a mienk. De nézd az aranyalmát kezében...

- Ah! Az van ráírva: »törvényszék«.

- És az a tömérdek mozgó alak ott hátul?

- Azok a trójai háborúra készülnek. De pszt, kezdődik a játék!

Fölséges jelenet fejlődött ki.

Paris úr feltette csiptetőjét szemére, kesernyés arca egyetlen tulipános mosoly lett, vízszínű szemei ravaszul pislogtak. Az almát feldobta egy-kétszer a levegőbe, mintha labdáznék vele, aztán meglóbázta kezét, célzott, s úgy tett, mintha elhajítaná.

A három istenasszony közül mindenik odakapott a levegőbe, hogy megfogja. De Pauler úr ravaszkodott. Hehehé. Az almát még nem dobtam el! Hehehe!

Ekkor újra kezdődött a csábítás...

- Én okos vagyok és hatalmas! - mondá Pallasz, s méltóságteljesen lejtett el Pauler előtt.

- Nekem velem született úri modorom van! - szólt Júnó.

- Én szerény és szép vagyok - kínálgatá magát Venus, s egy csókot vetett a miniszter felé.

Paris most ködbe burkolá magát, s újra dobásra készült.

Júnó valamit érzett magára hullani. Odakapott, s akkor látta ijedten, hogy egy nyíl fúródik gyönge testébe.

- Jaj neked, Karcag! - kiáltá, s elhanyatlott.

A pajkos Paris letette volt az almát és, a tegzet vette elő.

Ezentúl csak két versenytárs maradt, Júnó és Venus.

Paris megnézte őket figyelmesen, hogy melyiknek kurtább a szoknyája.

Mindenik azt állította, hogy az övé a hosszabb szoknya.

Ekkor egy hirtelen elhatározással eldobta az aranyalmát Venus felé, mire az szemérmesen elpirult, s keblébe rejté, Júnó dühében átváltozott Apponyi Albertté, kit részvéttel néz vala Szilágyi Dezső és Pulszky Ágoston.

E pillanatban belépett az ajtó Jupiter, és odaült a Tisza Kálmán helyére.

A nimfák, istenek és szirének odarohantak hozzá visítva, rimánkodva.

- Oh, Jupiter! Bocsáss még Paris rendelkezésére egy kosár almát!

...Ohó, hohó! - riadt fel álmából Csernátony, és a zsebkendőjét kereste. Micsoda bolond dolgot álmodtam! Hiszen nem mitológia ez, hanem csak korteskedés.

II. A Teleki-vígjátékok a folyosón

- Hát te melyik várost pártolod? - kérdezik Jókaitól.

- Egyiket sem. Mert most én nem foglalkozom a magas politikával. A mameluk ember abban van előnyben, hogy sohase tudhatja hol bukik meg. Hát egyformán haragszik minden kerületre.

- Mikor írod már meg, amit régóta ígérsz, »hogyan lettél filoszemita«?

- Elesett a kedvem az írástól egészen, mióta a Teleki vígjátékokat bírálom.

- Olyan jók?

- Olyan rosszak.

- Ugyan kik írhatják azt a sok rossz darabot?

- Az egyiknek szerzőjére ráösmertem tegnap. Az van benne az egyik jelenetben, hogy a haldokló anya a hamiskártyás fiától búcsúzva így zokog: »Ki fog téged védelmezni, fiam, ha én meghalok«? Mire feleli a fiú nagy pátosszal: »a királyi ügyész, édes anyám«. Hm, gondolom magamban, ezt a darabot csak egy ember írhatta...

- Kire gyanakszol?

- Ejh, hát kire másra? Scharf Móricra!

- És egy jó sincs a darabok közt?

- De van egy, az »első szerelem«.

- No, az derék! Most már csak a »közbülső szerelm«-et kell majd megírnia valakinek.

III. A Kerkapoly sanszai

Míg az egyik szögletben a Teleki darabokról folyik a szó, azalatt a kálvinisták Tisza Lajosnak gratulálnak, s magok közt is megbeszélik a tegnapi nap eseményeit, nem vévén észre, hogy ott ül az egyik karszékben Pulszky Ferenc, a főlutheránus, ki-kiröpítve diskurzus közben egy-egy jeles mondatot hol Tisza ellen, hol Tisza mellett.

- A Tisza-gyűlölet még nem oppozíció - mondja nagy fejét megrázva - és még nem is liberalizmus!

- Nem ám! - bólingatnak a mamelukok hálateljesen. - Mi vagyunk az egyedüli posszibilis párt.

- Addig, ameddig. Nem szeretnék a bőrötökbe lenni esztendőre, amikor Bosznia rendezését előveszitek. No de 'iszen itt lesz Guszti meg Dezső...

Ezalatt folyton zizeg odabenn a csöngettyű: zúgás, derültség hallik ki a nyíló ajtókon.

- Mi van?

- Karcag elesett végképpen - mondják a kijövők.

- Requiescat! Miről is beszéltünk? Igaz, Kerkapolyról.

- Csodálatos, hogy olyan kevés szavazatot kapott! Ő már megért a kinevezésekre! Nincs már neki annyi népszerűsége, hogy megválasszák.

- Szerencséje, hogy a háziurakat nem szokás választani.

- Most nemrég az történt vele, hogy a barátjai kiküldtek egy embert puhatolózni Veszprém megyébe, ha vajon nem lehetne-e valamelyik kerületben megválasztani a jövő országgyűlésre.

A »tapogatózó« bejárta a megyét, s a következő jelentést nyújtotta be küldőinek.

Azon kerületekben, ahol a kegyelmes urat nem jól ösmerik, reményleni sem lehet.

Azon egyik kerületben ellenben, ahol a kegyelmes úr rokonai, komái és sógorai laknak, körülbelül ötven szavazat kerülne, de ezzel megválasztatni nem lehet.

Míg végre abban a kerületben, amelyet a kegyelmes úr már képviselt, csak agyonüttetni lehet.

-------------------

Eközben újra zizeg a csöngyettyű.

- Mi van odabent?

- Jászberény tartja magát. Pauler cselhez fordul...

Kevés vártatva szomorúan jön ki Apponyi Albert.

A csata eldőlt: Jászberény elesett!

A csatahely felbomlik. Ki-ki elvonul a maga faltörő kosaival, fustélyaival és álgyúival.

Csak a nagy füst kavarog ott a teremben és folyosókon egy darabig, míg ki nem szellőztetik a szolgák.

I. Fejezet: A terv megfogamzik

[febr. 21.]

»Ferbliben nincs rossz kártya!« - mondanák azok, akiknek kabátjuk ott maradt a Reáltanoda utcai vicomte-nál.

Az országgyűlésen is beüthet néha a legunalmasabb, legártatlanabb téma is.

Nincs abszolúte rossz sansz! És mondjuk ki, sohase tudhatja senki, mire virrad, még tán Kemény Gábor se tudja, pedig jós, s Hoitsy Pál tőle kérdezgeti: »Mikor lesz eső?«

Jól álmodta meg azt Csernátony az én tegnapi karcolatomban, hogy a trójai hadra készülődnek.

Íme itt a faló!

Polónyi diadalittasan jár két nap óta az utcákon, nagy prémes bekecsébe piros rózsabimbót tűzve. A szolnokiak vidám dáridót csapnak, mozsarakat ropogtatnak, ablakokat világítanak, két nap óta mulatnak. Beniczky Ferenc őméltósága orrán piros tulipánok nyílnak az örömtől, Pauler pedig meg-megáll a tükör előtt, s magára mosolyog:

- Ravasz kópé vagy, Tóni.

S míg ottan (ti. a Beniczky Ferenc orrán) bíbor, imitten gyász.

Karcagon feketébe öltöznek a deli lányok. Karcsú menyecskék siratják a törvényszéki aljegyzőket.

Jászberény belügyminiszteri engedéllyel Gyász-Berényre akarná változtatni a nevét, de sajnálja érte az öt hatost is az átkos kormánytól.

Szidják, mint a bokrot Karcagon Sárközy Aurélt, Jászberényben Apponyi Albertet, pedig ha tudnák, ha tudnák...

A két reményvesztett férfiú sötéten zordonan összebúvik az ellenfelek örömriadalának közepette...

- Nincs veszve bármi sors alatt - mondja Apponyi Albert.

- Ki el nem csüggedett - szavalja folytatólag Sárközy.

- Kössünk szövetséget!

- Itt a kezem!

- A történelemben vannak példák...

- Vannak, alkalmasint vannak... - mondja habozva Sárközy.

- Most pedig tettre föl... Cselekedjünk!

A két lovag némán megszorítá egymás kezét s elváltak.

- Bosszú - sziszegé az egyik.

- Bosszú - visszhangozá a másik.

II. Fejezet: A rendezés

Tegnap nem volt ülés. A miniszterelnök nélkül nincs alsóház. A miniszterelnök pedig el volt foglalva a főrendiházban. S egy bakter nem vigyázhat két falura.

Teleszky István szokta mondani a szélsőbaliaknak:

- Amikor a miniszterelnök nincs köztünk, akkor nincs a pártunkban semmi rend. Tinektek nincs miniszterelnökötök, tehát soha sincs nálatok rend.

Ebben van valami igaz. De most az egyszer nem találó.

Tegnap rend volt az ellenzék közt.

Kortesek keresték fel a képviselői ebédlő és vacsoráló helyeket. Súgások-búgások. Tegnap egy ellenzéki képviselő egy nővel sétált az utcán, egy képviselőtársa valami sikátorból eléje lépett, elsuhant mellette, és ezt súgta:

- Holnap pont tíz órakor a Házban légy!

A várszínházi thé dansant-on egy szép menyecske az ellenzéki képviselőknek a fülükbe sugdosta:

- Legyenek holnap tíz órakor a Házban, de pontban tíz órakor. Pszt! - S rózsás ujjait ajkaira helyezte.

A lustább emberek névtelen leveleket kaptak. Mind arról szólt, hogy legyenek holnap pont tíz órakor a Házban.

És kaptak névtelen leveleket a mamelukok is különböző ürügyekkel, de többnyire randevúk holnap tíz órára, de egyik sem a Házban.

Mindez igen szépen és ügyesen volt kicsinálva.

Senki sem sejtett semmi rosszat és semmi különöset.

Beniczky nyugodtan aludt otthon ágyában, Polónyi pedig látta álmában a szolnoki kivilágítást és hallotta a mozsárdurrogásokat: mennyei angyalok ringatták édes altató »éljen« zümmögésekkel.

III. Fejezet: A kivitel

A legmegátalkodottabb és legszomorúbb mamelukok is jókedvvel keltek fel ma, szép verőfényes nap van odakünn!

Az ördögbe is, mi történhetnék ma? Semmi!

Legfeljebb Tisza fogja összetörni a főrendeket.

A képviselőház repertoárján nincs semmi különös.

A szolnoki javaslat harmadszori felolvasása, az írói törvény... Ma be se megyek a Házba!

És ásítozva fordultak a másik oldalra ágyaikban. Ez is jól esik nekik!

Ezalatt a kálvinista toronyban tizet mutogatott az óra.

A képviselőház épülete előtt ott állott a rendes nyolc kormánypárti fiáker, mint máskor. E fiákerok szokták szállítani a kormánypárti voksokat nagy szorongattatások idején.

A fiákerok ott álltak most is, de nyugodtan. A kocsisok szundikáltak a bakokon, a lovak füle s hámistrángjuk le volt eresztve, s a nemes mameluk-szállító állatok háta nyugodalmasan betakarva pokrócokkal.

Minden csendes volt odakünn.

Ki hitte volna, hogy palotaforradalom készül odabent? Ki hitte volna, hogy Sárközy a szélsőbalt s Apponyi habarékokat gonosz terveibe vonta, hogy a trójai faló odabent van? Hogy telegramok mentek szép tegnap... s hogy a vasút összeesküvőket hozott a vidékről is?

Ha azonban figyelmesen megnézte volna valaki az ellenzékieket, látott volna az arcokon valami démoni titkolózást, de senki sem nézte meg figyelmesen.

Végre jó Péchy leült a székébe, megnyitotta az ülést. Lassan szállingóztak a mameluk-padokra. Míg ellenben legott feltűnhetett volna, hogy az ellenzék feltűnő nagy számban van.

Figyelmes vizsgáló még egy jelenséget láthat vala: habarékok és szélbalok szórványosan átmennek ülni a kormánypadokra, hogy maszkírozzák azoknak a néptelenségét.

A karzaton kevesen vannak jelen, egypár csinos leányka, három szép menyecske, nehány vidéki ember, s ezek közt egy torzonborz alak, akinek összevissza van kötözve a feje fehér kendőkkel. Nézik is sokan csodálkozva.

- Ez bizonyosan a horvát tartománygyűlésről jön - elménckedik Prónay államtitkár.

Ez a jóízű ötlet befutja a mamelukokat, nevetnek neki, s akik nevetnek, azok nem gondolkoznak.

Pedig jó volna gondolkozni.

Míg az »előzetes bejelentések« folynak, azalatt jön az »előzetes manőver«.

Lihegve jönnek be galopinok, »habarékpárti mesterek«, hogy a főrendiházban megkezdődött a »hecc«: antiszemita vita folyik!

- Huh! Antiszemita vita! No, ezt már meg kell nézni. - Jámbor kormánypártiakból íziben felcihelődik vagy kilenc lélek. - Hol a kalapom, hol a rokkom? Menjünk, nézzük meg az urunkat, mint csinál!

Tisztán, akadálytalanul marad most már a porond a csíny kiviteléhez...

Polónyi két nagy könyökét letette a padra, s bozontos fejét rájok nyugasztva, közömbösen nézte a világ folyását.

A miniszteri padokon Pauler ült, és bonbonokat majszolgatott a szájában nagy megelégedettséggel, csak néha-néha pislogott át a szépen megfésült Kemény Gáborra és a halavány Széchenyire, kinek szemei a plafon felé voltak emelve áhítattal, s a szája mozgott: alkalmasint reggeli imáját morzsolta.

E pillanatban elővétetik Szolnok és Jászberény ügye.

- No most, most... - Az ellenzéken felcsillognak a szemek.

Elfogadja-e a Ház a harmadszor felolvasott javaslatot?

- Nem, nem, nem! - hangzik a mennydörgő kiáltás s egypár vékony nyöszörgő »igen« a túloldalról.

Polónyi felugrik, mint a villámütött.

- Mi ez? Mi? - kérdi elvörösödve.

Pauler izgatottan feszeng székében, egészen elzöldülve, s kezét füléhez teszi tölcsérnek.

- Hihetetlen ez! Mi történik?

- Nem fogadjuk el! - zúg a két ellenzéken.

Péchy elhalványodott, kissé reszketeg hangon mondja:

- Akik a javaslatot elfogadják, álljanak fel!

A mamelukok felállnak, s megdöbbenve méznek egymásra.

- Kisebbség, kisebbség - hangzik a baloldalról.

Polónyi izgatottan rohan át a jobb pártra.

- Mit tegyünk? Cselekedjünk valamit! Gyorsan, gyorsan!

Ott senki sem hallgat rá, mindenki a fejét vesztette. Beáll a csüggedés, s a csüggedéssel a zavar.

Ez általános depravációban egy alak emelkedik ki: Biasini Domokos.

Neki akkor nincs ideája, mikor a többieknek van, illő, hogy akkor legyen, mikor a többieknek nincs.

- Időt kell nyerni. Kérjünk név szerintit!

Nehányan kirohannak a folyosóra, büfébe, könyvtárba, hogy előszólítsák, ha ott valaki lenne. A telegram sivít, zizeg vészteljesen.

Ezalatt azonban az idő telik.

Biasini és Polónyi aláírókat gyűjtenek a »név szerinti«-re.

Valakinek eközben eszébe jut, hogy a név szerinti nem használ.

- Halasztást kell kérni húsz képviselőnek!

Hej, hamar húsz képviselőit!

Folyik az aláírás, de szaporátlan, s a parlamenti gépnek menni kell, ha megindult.

- Nem marad egyéb hátra - nyakaskodik az elnök -, mint megszámlálni a képviselőket.

Nagy zúgás támad erre: »Hiszen világos a többség. Mért nem mondja ki?«

De Péchy nem enged. Óriási izgatottság közt elkezdődik szakaszonkint a képviselők megolvasása.

Az ellenzék örömzsivajjal nézi a két jegyzőt, Fenyvessyt s Berzeviczyt, s aggódva ügyel Biasiniékra...

Fenyvessy sietve olvas. Berzeviczy húzná az időt, ha lehetne... de hasztalan minden, a mamelukok sehogy se gyűlnek.

Az ellenzékiek felágaskodnak s együtt olvassák lélegzetet elfojtva a felálló jobboldaliakat.

- Megvan! Összesen negyvennyolc! - Jelentik az elnöknek.

- Miért éppen negyvennyolc? - sóhajtja búsan.

Ekkor odarohan Biasini a halasztást kérő irattal.

Mély aggodalommal az ellenzéken. Reménykedés amott.

Az elnök átnézi a névsort, s szomorúan visszaadja:

- Ez csak tizenöt képviselő. A halasztáshoz húsz kívántatik.

Csüggeteg moraj fut végig a jobboldalon, Biasini újra körútra indul a hiányzó öt szavazatért. Polónyi rimánkodó arca feltűnik az aláírók előtt. Coriolan a volscusokkal szövetkezik.

- Becsületes volscusok segítsetek engem Róma ellen.

Segítenének a volscusok, de mintha átok ülne a munkájukon. Míg a habarékokat és szélsőket olvassák a jegyzők, közbe újra rohan az ívvel Biasini az elnökhöz.

- Megvan - lihegi végkimerüléssel.

Elnök csenget.

Halotti harangszó Karcagnak, Jászberénynek... jaj, végünk van...

Miután a vulkán tör az ellenzékről a méltatlankodás.

- A szavazás már be van fejezve... Most nem lehet!

- Jogtalanságot nem tűrünk. Halasztásnak helye nincs.

Az elnök most némi ingerültséggel rázza meg a csöngettyűt.

- Halljuk az elnököt!

- Ne halljuk.

Végre szóhoz jut az elnök.

- Egy ív adatott be hozzám, tisztelt Ház, melyben húsz tag...

Sárközy felugrik, szólni akar, Csanády szintén felugrik, szólni akar, és dühösen rázza kezét.

A zaj nőttön-nő, valóságos fergeteg... a jegyzők a legutolsó embereket olvassák meg az Irányi szakaszban...

A habarékon is mind felugrálnak a képviselők. Egyik a házszabályokat lobogtatja a kezében, másik átkiabál harsogva: »Igazságtalanság készül!«

Péchy maga is zavarban van, mit tegyen? Belemenjen, vagy ne menjen? Ej, ej no. Ilyenkor nincs itt az a Tisza! Tanácstalan fejével ide-oda kapkod, míg a csöngettyűt folyton rezegteti...

Egy menő deszkaszál milyen jó volna most!

Önkéntelenül forgatja újjai közt az iratot, s nagy zavarában olvasni kezdi a neveket.

- Nini, csak tizenkilenc!

Jehova segíts!

Hátán bizsegés fut végig, leteszi a csöngettyűt, s fölveszi a pápaszemet.

Egy, kettő, három... tíz... Bizony isten, csak tizenkilenc!

Most már bátran emeli föl magasra a csöngettyűt, s hatalmas emelt hangon hirdeti ki.

- Kénytelen vagyok, t. Ház, konstatálni, hogy az íven csak tizenkilenc képviselő van aláírva.

No iszen, támadt erre aztán falrengető hahota, s megnyúltak az orrok, leestek az állak a jobboldalon.

Minek is fog ilyenekbe Biasini, mikor nem tud húszig olvasni!

- Baross volt a jó jegyző - sopánkodának mások. - Baross mindig készen tartott a jegyzői fiókjában húsz nevet...

Hanem hát most már ezen nem lehetett segíteni.

Vége van örökre vége!

Az elnök kihirdeti az ellenzék lázas örömújjongása közt az eredményt: Szolnok elesett!

A képviselők rohannak Sárközynek és Apponyinak gratulálni, Apponyiék pedig rohannak a telegram hivatalba megsürgönyözni haza az eredményt.

Polónyi búsan kullog el, szintén a folyosón. Ő is telegrafírozni megy. A korridoron vállára üt egy gonosz habaréki.

- Mit gondolsz, ki fizeti a puskaport?

Azt a puskaport értette, amit a szolnokiak eldurrogtattak a törvényszék örömére.

A hatás leírhatatlan volt. Valódi lelkesedés uralkodott az ellenzéken.

A nagy örömben csak egyetlen képviselőben volt annyi filozófiai mélység, hogy merengve mondá:

- Jól volt szervezve, és sehogy sem foghatom fel, hogy nem akadt köztünk huszonnégy óra alatt áruló.

Mindenki Polónyira volt kíváncsi. Hol van Polónyi? Milyen arcot vághat most! Merre van Polónyi?

- Elment sürgönyözni Szolnokra.

- Vajon mit sürgönyözhet?

- Bizonyosan azt, mivel ott már két nap óta isznak a medvebőrre, hogy: »Atyafiak, józanodjatok ki«.

- De már azt se sürgönyözze - mondja Bánffy Béla -, mert ha kijózanodnak, akkor meg nem választják többé.

IV. Fejezet: Ki viszi a hírt Tiszának?

A nagy bolondos vereség megtörtént. Roppant lehangoló kedéllyel bújtak össze a mamelukok. Az orruk vére folyt. Egy ideig hallgatagon néztek egymásra. Prileszky melléből nehéz sóhajok szálltak föl. Darányi, aki későn jött, felkiáltott: »Ha én itt lettem volna!« Dárday búsan dörmögé: »Most az lett, amit én indítványoztam«. Pauler mordul ült székén. Meg volt törve.

Legelőbb ocsúdott föl Csernátony. A vigasztaló igéket hirtelen összekereste elméjéből.

Hiszen nem is olyan nagy baj az! Ne búsuljatok! Még nekünk szerencse az, majd meglássátok mert csodálatosak az isteni gondviselés útjai. Csak hadd örüljenek Apponyiék és Sárközyék, nem látnak tovább az orruknál. Mert vegyük csak, mi következik ebből. Az, hogy most mind a három kerület kormánypárti embert küld fel. Mert így fog okoskodni: »Meg vagyunk ugyan mentve egy időre, de ha ellenzéki követet választunk, akkor bizonyosan elvesztik a törvényszékünket; ezt csak úgy tarthatjuk meg, atyafiak, ha kormánypártit küldünk fel. No, hogy Szolnok meg nem fog merni küldeni ellenzékit, nehogy eljátssza a kormány mutatkozott kegyét, az biztos. Bizony mondom nektek, a mi malmunkra való víz ez!«

Elhitték s örülének neki.

Hanem mikor aztán az a kérdés merült fel, hogy ki viszi meg a hírt Tiszának a főrendiházba, egyszerre látatlanná tette magát minden ember. Egynek a foga fájt, a másik keresztkomának van meghíva.

Végre magára vállalta Széchenyi Pál. Ő a legfiatalabb miniszter. Ő szenvedjen. Ő legyen a szomorú hír vivője.

Tisza nyugodtan kokettírozott a püspökökkel, s jegyezgetett közben, mikor betoppan Széchenyi Pál, s fülébe súgja.

- Szolnok elesett.

- Lehetetlen! - szólt a miniszter megrezzenve.

- Tény.

Mereven ránézett Széchenyire, szemei szikrákat szórtak a pápaszem alatt, ceruzáját ingerültem emelte fel, s sújtott vele egyet a levegőben.

Azután lehajtotta fejét, s szemrehányó hangon mondá:

- Már megint nem jöttek el!

- Nem jöttek. Csak negyvennyolcan voltak.

- És azok? - kérdé csendesen.

- Nyolcvanan! Nem volt mentség!

A nagy taktikus elgondolkozott kissé, s azután idegesen odaszólt.

- Hogy nem lett volna? Ki kellett volna menniök a teremből ilyen végveszedelemben - a akkor... s akkor a Ház mindjárt nem határozatképes.

...Hogy fogja ez most Biasinit bosszantani, miért nem jut ilyesmi az ő eszébe?

Előszó a hatalmasokhoz

[febr. 23.]

Mit mondana ahhoz a politikai világ, ha teszem azt, Bismarck kérdezősködvén a magyar viszonyokról és államférfiakról valakitől, azt tudakolná nyájasan:

- Nos, mit csinál jelenleg Tisza Kálmán és Futtaki Gyula, e két kiváló státusférfiú?

Tudom, bosszantaná őexcellenciáját is és a magyar politikusokat is.

De Bismarck ezt nem kérdezi. Ez csak példa.

Hanem igenis, mindennap látjuk annak a példáját, hogy Magyarországon még az úgynevezett intelligens elemek előtt is csak úgy homályosan dereng a magyar irodalmi világ.

És ez természetesen fájhat az íróknak. Még tán Tisza Kálmán is azt hiszi, hogy két író van Magyarországon: Jókai és Futtaki Gyula. Legalább sok dologból bírnánk erre következtetni, ha feszegetni akarnók ezt a kérdést és gúnyolódni fölötte.

Arcába szökik a vér a magyar íróknak, amint egybekvalifikálják őket önök banálisan, kegyetlenül a hírhajhászókkal, a reporterekkel, a revolver-zsurnalisztákkal.

És önök akarnak törvényt hozni az íróknak és védeni az ő szellemi kincseiket?

Mit akarnak önök védeni?

A Futtaki telegramjait, melyeket önök sugalmaznak?

Ösmernek is önök más szellemi kincseket!

Jobb volna abbahagyni az egészet! Hadd maradjon magára az a nehány bolond, aki azt hiszi, hogy ez a nemzet nemzet.

Ugyan ki elől védik a magyar írók műveit? Talán az egerek elől?

Meg vannak azok védve jól a könyvkiadók padlásán.

Nem nyúl azokhoz soha senki, még önök se.

Hagyják hát meghalni lassan, csendesen azt a szegény magyar irodalmat.

Elég önöknek a nemzet erejének fejlesztéséhez az adóvégrehajtók és Futtaki Gyula!

Ezen szomorú előszó után - könnyítve kissé a lelkemen - valamivel nyugodtabban lépek a t. Házba.

A Deák Ferenc helye

Egy igazi legenda lesz ebből kétszáz év múlva.

Történt is már ehhez hasonló eset.

Öreg krónikák följegyezték.

A híres törökölő Kinizsi Pál márványsírkövére rálőtt egy török tiszt, amint arra ment.

A golyó visszapattant a sima márványról, s úgy főbe kólintotta a jámbor muzulmánt, hogy hanyatt esett eszméletlenül, s elvihette hírét nagy Törökországba, hogy híres Kinizsi Pál még holta után is veri a törököket.

Ott ültek, üldögéltek a Házban, a honatyák ma is, tárgyalván a szerzői törvényt nagy unalomban.

Írók persze nem valának ott. Jókai Kassán van, Futtakit meg valószínűleg felhívatta az udvar Bécsbe, hogy tanácsot kérjen tőle az ellenzék szervezkedése tárgyában. Egyszóval összebeszéltek a laikusok prücsköt-bogarat.

Ekkor jött be fölséges hamleti léptekkel Éber Nándor.

Kékes szemeiben bizonyos aluszékonyság látszott s egész lényén a nagy politikusokhoz illő bágyadtság.

Amint a padok felé lépdelt, megszólította Prónay. Hogy mit beszélt nekik Prónay, nem tudatik, de legközelebb hihetőleg meg fog látszani a »Times« magatartásán.

Édes diskurzus közt mindinkább kevélyebbé egyenesedett a tisztelt képviselő úr nyaka, s miután a miniszterek is üdvözletet integetének neki, egyet sandított a Deák Ferenc helye felé, s elhatározta, hogy ő ma oda fog ülni.

Lassan, méltóságosan csúszott oda, aztán egy hirtelen elhatározással leereszkedett.

De jaj!... e pillanatban egyszerre eltűnik a honatya a padok alatt, csak hosszú lábai emelkednek az ég felé.

Oh jaj! - fut végig a Házon az ijedelem.

Káprázat-e vagy valóban megtörtént! Mi baj, mi az, beteg lett?

Meglehet, az volt a dologban csak, hogy a Deák Ferenc helye ki van a padból véve, s aki odaül, az a pad alá bukik.

De meglehet, a haza bölcsének szelleme taszította le... Mamelukok, ne merészeljetek Deák helyére ülni.

*

És ezzel bevégzem a mai karcolatot, mert valóban, mint múltkor a Szolnok eleste, most az Éber eleste volt a nap kiemelkedő mozzanata.

Hiszen beszélni... beszéltek a javaslatról is, de zűrzavarosan, kelletlenül, s különféleképp fogták fel.

Másképp azok, akik könyveket szoktak írni, és másképp azok, akik könyveket sohase szoktak venni.

Még egy harmadik felfogás is lehetséges. Azoké, akik könyveket szoktak venni.

De ilyenek nincsenek.

Alászolgája!

Nemsokára elkezdődik az ipartörvényjavaslat (vidéki kirándulások), aztán a kis üstök és a nagy katlanok közti harc fog kiütni. S valóban a szesz lesz legméltóbb befejezése a mostani parlamentnek, mert a természetben nem lévén ugrás, a szesz-disputáról könnyen át lehet menni a szeszkapacitációra: a választásokra.

Mindezek igen nagy harcok lesznek, ha ugyan marad még akkorra harcoló ember.

Mert rossz jelenségek mutatkoznak a vidéken. Míg itt ül s tanácskozik az öreg Ház, azalatt a kerületekben lázas nyüzsgölődés közt kezd alakulni az új Ház.

A tarka pokróc, mellyel be van fedve a tanácskozóterem talaja, és a folyosó mozogni látszik az itt levő képviselők lábai alatt.

Mindenki érzi, hogy otthon ezalatt a vetés veszélybe juthat...

Még egyszer se volt ilyen bolond világ. Eddig legalább engedték, hogy minden ember levethesse nyugodtan a ruháját, mielőtt kimúlik, s csak azután jött elő a kérdés, hogy ki öltözzék bele a ruházatba. Most máris osztozkodnak a mandátumokon, s megéljük a kerülethajhászásnak azt az utálatos következményét, hogy a Házat nem fog kelleni szétoszlatni, hanem magától szétszalad ijedten a mandátuma védelmére.

Erdélybe már is tucat számra szállítja a vasút a »talajelőkészítők«-et.

Mert Erdélynek kettős szerepe van Magyarországon.

Csernátony csinálta azt a pompás tréfát Erdélyre, mikor kérdezték tőle, hogy mi ér Erdélyben a legtöbbet.

»A vasútja, amely Magyarország felé visz.«

Három esztendeig csakugyan ez a vasútja a legdrágább kincse: Erdélyből özönlenek be rajta szerencsét próbálni Magyarországra, s a szerencsének valóban mintha gondja lenne az erdélyiekre.

De minden harmadik évben aztán megfordul a szerep. »Magyarországnak kezd nagyon értékes lenni az útja, mely Erdély felé megy.«

A szerencsekeresők innen tódulnak a kies bérces hazába. Egy kis mandátum ott könnyen akad. Kár, hogy nem nagyobb ez az Erdély, s különösen kár, hogy a medvéknek is nincs voksuk!

Kéz kezet mos. Valaha Erdély adta Magyarországnak a hősöket, most mi adjuk Erdélynek a malelukokat!

A mai ülés lanyhán ment. Hiszen igaz, hogy csak a baja-szabadkai szárnyvasútról volt szó.

Minden arcon bánatos merengést fakasztott... Vasút! Vasút! Boldog vidék! Boldog vidéknek boldog követe.

Jóltáplált Latinovics Gábor úr őtisztelendősége mint bajai képviselő felszólalt, és elfogadta.

Meghiszem! - gondolták a többiek, olyan irigyen, mélabúsan nézve Latinovicsra, mint mikor a ferbliben valaki behúzza a nagy »zsinórt«.

Ezalatt a folyosón Jókai vigasztalta a párbaj miatt elítélt Szalayt.

- Mi az még? Hanem mikor én felettem ítéltek a »fekete világ«-ban. A vádló ügyész három hónapot indítványozott bűnös fejemre. Erre én felálltam, s a haditörvényszék előtt tartottam egy olyan szép védbeszédet magam mellett, hogy csupa élvezet volt hallgatni... Még a nyáluk is csorgott a bíró uraknak.

»No - gondoltam magamban -, ezzel a beszéddel bizonyosan lefaragtam a három hónapból vagy hat hetet.«

Erre elhagytam a termet, s midőn kevés vártatva újra előszólítottak, a kormányzó Pálffy tudtomra adja az ítéletet:

»Egy esztendei nehéz fogság!«

»De hát, hogy lehetséges az, kegyelmes uram, hiszen a vádló csak három hónapot indítványozott.«

»Igaz - felelt a kormányzó ingerülten -, de a beszédjéért kapja ön a kilencet. Máskor ne tessék dikciózni.«

...Ez volt az igazi igazságszolgáltatás, Imre fiam. Azért hát ne szidjátok ti Paulert!

*

A vasutak elintézése után a kérvények következtek, melyeket a kis Zeyk pergetett le minden ellentmondás nélkül. Akik a karzaton valami érdekes ülést vártak, azok csalódva mentek haza egy óra után, mert még a hatalmas szavú Eötvös is olyan immel-ámmal interpellált a szocialista kérdésben, mintha álomba akarná ringatni a Ház jelenlevő tagjait, akiknek esze most odahaza jár a kerületek dolgain.

Csak nem fajult még el a székely vér,

Mindenik csöppje drága gyöngyöt ér.

Mikor őseink bejöttek, Pusztaszernél a hét vezér belecsurgatta vérét egy kisüstbe.

Ebből a kisüstből fejlett ki a magyar alkotmány.

A kisüst nemzeti szimbólum. Az székelyeknél még annál is több. A kisüst a székelyek fejőstehene.

Van is nagy riadalom! Mintha a Hargita bércei zúgnának...

- Haza se menjünk a kisüstök nélkül!

Elöljárónak világosi Gaál Jenő megy bele a vitába tudományos apparátussal.

De a székely lófők türelmetlenek immár, bánják is ők mi igaz, mi nem igaz, mit tanít a nemzetgazdasági tudomány.

Az igaz csak, hogy a kis székely nemzet kivándorol Romániába, ha a kisüstjeit tönkreteszik. Ezt pedig nem szabad engedni. Hiszen az egész nemzet csak félmilliónyi. Félmillió hős! Az egész országból 70 ezer Ft lenne a kisüstök megváltási díja az új javaslat szerint. Mi esik ebből a székelyekre? Egy potom összeg! Ezért nem érdemes a székelyeket agyonütni.

S egyre több székely lépett ki a síkra.

Jött Ugron Ákos. Igazi székely bátorsággal döf egyet Szapáryn, úgyhogy az hihetőleg sose fogja többé eltéveszteni, melyik az Ákos és melyik a Gábor. S általában igen ügyesen védi a székelyek érdekeit.

Orbán Balázs, a Székelyföld tudós írója, szintén a pénzügyminiszter és az előadó szavába mártja éles, de nem erős pengéjű bicskáját.

Súlyosabb vértezetben Máriássy forgatta meg a buzogányát, majd Lázár Mihály bontá ki a vész-zászlót, s hítta Jókait.

- Jelenj meg, szellem! És ha székely képviselő vagy, szólj most már te is! Hol vagy szellem?

Szólt volna még Bornemissza Ádám is, de az most el van keseredve a »Nemzet« ellen, amiért »Ödön«-nek szedeti a nevét következetesen.

- No, ez nem nagy dolog. Ezért kár bosszankodni.

- Igen ám, ha ez volna az első eset, de a »Napló« meg örökké »Árpád«-nak hív. Hát nem vagyok bolond, hogy én Ödön meg Árpád helyett beszéljek a kisüstök érdekében.

Ebben tökéletesen igaza van, s különben is nem lehetett volna méltóbb befejezése a mai ülésnek, mint a Bochkor Károly beszéde.

Eddig mindenki azt hitte Magyarországon, hogy a legrosszabb szónok Karátsonyi Guidó, ki egyetlen nagy beszédével furcsán járt egy múltkori delegacionális ebéden Bécsben.

A legelső szónok felállt, s nehány szóval éltette a királyi párt és a királyi családot.

A második szónok Karátsonyi Guidó volt, ki így kezdte beszédét:

»Az előttem szóló beszélt a politikáról és a közgazdaságról...«

A delegátusok nagy szemeket meresztének Guidó grófra.

»Miféle előtteszóló? Hiszen, csak egy ember beszélt még. S az a királyért ivott! Nem szólt az a politikáról és közgazdaságról egy szót sem.«

Végre aztán egyik jó barátja rájött a turpisságra, s gyöngéden meglökte;

- Eltévesztetted a dolgot. Hiszen ezt a bankett végére készítette a titkárod.

A Bochkor szónoklata szinte ilyen konfúzus alkotás vala. Nem lehetett kivenni, mit akar. Annyi bizonyos, hogy ez a beszéd otthonra készült a választói elé, de itt elmondva nagyobb hatást tett. A Ház folytonos derültsége s néhol kitörő hahotája kísérte. Nem annyira a kisüstök, mint a szélsőbal zsenírozza Bochkor Károlyt.

Bochkor beszéde meglágyította a kormányi szíveket is a góbék iránt (Igazán árva az olyan nemzet, akinek ilyenek a képviselői!), s a részleteknél tekintet lészen a kis katlanokra.

I. Általános észrevételek

[márc. 9.]

Vége a szesz-vitának, s Goethét most így lehetne travesztálni:

»Zum Teufel ist der Spiritus, der Bocskor ist geblieben«.

Napirenden vannak a szerzői javaslat pótrendelkezései, amelyekkel a bizottság azóta tatarozta ki a fogyatékosnak látszó opust.

Az előadói széken ott ül kesernyés arccal Teleszky István, ki mindent Jókai felé fordulva magyaráz, s soha le nem veszi szemeit az ünnepelt íróról, mintha mondaná:

»Neked csináljuk ezt a törvényt, Móric. Szólj közbe, ha nem vagy vele megelégedve!«

A mai hulladékok közt legérdekesebbnek látszott a Futtaki-féle paragrafus, mely az arany pápaszem kedvéért szúratik be a törvénykönyvbe, hogy ti. védessenek a táviratok is.

- A lapokat kellene inkább megvédeni ezektől a táviratokról - mondá nemrég Szapáry Gyula pénzügyminiszter, s ez volt eddig a legjelesebb mondása.

Herman Ottó kelt ki erélyesen az ellen, hogy mit keresnek a telegramok itt, ahol a szellemi kincsek védelméről van szó, az ellenzék helyeselte szavait, de Jókai közbeszólt, hogy csak tessék bevenni a törvénykönyvbe a Futtaki-féle paragrafust is. Ne legyen szabad Magyarországon ellopni mást, csak a kismacskát.

Teleszky is rámordult Hermanra:

»Ne lövöldözz ágyúval a verebekre, fiam, Ottó«.

S ezzel a táviratokat és kósza híreket védő paragrafus bennmaradt örök időkre a törvénykönyvben. Hallelujah! Futtaki gondolatai és eszméi védve vannak.

II. A camera obscura

Több mint hatszáz cikket írtam már a t. Házról. Születésétől egész haldoklásáig kísértem tanácskozásait napról napra e rovatban.

Sok mindenfélét megírtam, vígat, szomorút elegyesen: de azt a témát még egyszer sem vettem elő, amely pedig igen érdekes, egy pillantást vetni a camera obscurába, a dolgozó szobák rejtekeibe, ahol a honatyák beszédjeiket szülik, a titkos üstökbe, ahol gondolataik rotyognak, főnek, megemészthetőkké válnak, s végre átugorva egy fázist, bekukkantani a gyorsíró terembe, ahol a megfésülés művelete folyik.

Jókai rendesen a folyosón készíti beszédeit. Mielőtt szólna, egy félóráig jár egyedül kezeit hátrakulcsolva. Beszédje mindig szerkesztve van: sokszor kiérzik az összhangzat az eleje és vége között.

Ha ilyenkor, midőn végiggondolkozik az elmondandókon, megszólítja valaki, a fejét rázza tagadólag: »Nem vagyok otthon«.

Tisza sohase szerkeszti beszédeit, és nem előre gondolja át. Ő csak az egyes pontokat jegyzi fel magának egy előtte álló ívre óriási betűkkel slágvortokban. Azért is laza szerkezetű minden beszéde, s legtöbbször hasonlít egy epigram-sorozathoz, a részletek elcsattannak, de az összefüggés a részletek közt erőszakolt.

Tisza csak ritkán nézi a beszédeit a gyors-irodában, olyankor, ha fontos kormánynyilatkozatokat tesz. Jókai mindig átnézi.

Igen kevés azon szónokok száma, akik az elmondott beszédjüknek utána ne nézzenek még egyszer. Ezek közé tartozik Bánffy Béla, Falk, Pulszky Ágost, Helfy, Mocsáry.

Istóczy mindig leírva adja oda a beszédeit a gyorsíróknak. Szenvedélyesen kontrollírozza azonban a közbeszólásokat, amit a beszédjébe tettek idegenek, s még nagyobb gondossággal vigyázza azon antiszemita közbeszólásokat és felkiáltásokat, melyek idegen beszédek alatt mondatnak innen-onnan. Jaj a gyorsíróknak, ha valamelyik kimarad.

Lázár, Dobránszky, Orbán Balázs és a kapacitások közül is nem egy leírva adják oda beszédjeiket. Dobránszky előre rakja bele még a »helyes«, »igaz«, »úgy van« közbeszólásokat a saját akarata szerint, Orbán Balázs pedig a slágvortokat, amelyeket emeltebb hangon kell elmondani, aláhúzogatja veres ceruzával, a lágyan elmondandó helyeket pedig kék ceruzával jelezi. Szép tőle, hogy olyan művészi előadásra törekszik.

Göndöcs is leírva adja beszédjét a Napló számára, de sohase lehet hasznát venni, mert a közbeszólások s kitörő derültségek közt beszéde közben rendesen eltereltetik attól, amit mondani akart.

A legpedánsabb átnézői beszédjeiknek az Ugronok, Kőrösi Sándor, Irányi Dániel, Szilágyi Dezső, Kármán, Simonyi Iván. Szilágyi ha nagyobb beszédet tart, rendesen ott marad ülés után, odahozatja a beszédjét, órákig korrigál néha egész lapokat kihúzgálva mint olyanokat, melyeket kétszer is elmondott az ő sajátos, terjengős lapításai közben.

Hogy a rögtönzés némelykor milyen öntudatlanul történik, arra nézve egy érdekes epizód maradt fenn a gyors-iroda annáléban.

Egyszer - régen volt már - egy napon tartottak beszédeket Deáky Lajos és Deák Ferenc.

Deáky Lajos a megtartott beszéd után, melyben ellenezte a fennforgó javaslatot, beballag a gyorsírói irodába, s kéri a beszédét.

Az irodafőnök rendelkezik:

- Kérem a Deáky beszédjét.

Az illető gyorsíró, kinél nem a Deáky, de a Deák beszéde van, rosszul hallja a nevet, s átnyújtja a főnöknek a Deák Ferenc beszédét, ki azt ismét Deákynak adja át...

Deáky olvassa figyelmesen pontról pontra, s a megelégedettség látszik arcán, míg nem az oráció legvégén egyszerre megütközve mondja:

- De kérem, mi ez itt? Hiszen én nem fogadtam el a javaslatot!

Ez eléggé jellemzi azon csodálatos és különféle lelkiállapotot, melynek az orátor, kivált a rögtönző, ki van téve, amikor a Ház színe előtt szónokol.

Igazán hasonlítható a csata hevéhez, amikor egész öntudatát fogva tartja a láz úgy, hogy saját vére folyását se érzi.

III. A kis kakasok

Ezen száraz ismeretterjesztő cikkely után most már engedjék meg, hogy a folyosóra mehessünk.

Ott sétál a miniszterelnök, ott ásítozik Bánffy Béla, Horváth Gyula a vízi emberekkel konferál, Tibád a kisüstöket szidja, Teleszky Bochkort dicséri, Lits Gyula az interpellációját mormolja, Zichy Jenő a házibarát-ipart magyarázza, Farkas Balázs mindenkit azzal fogad, hogy »Ejnye, milyen pompás jó színben vagy«, ami egy doktortól igazi önmegerőltetés. Jókai ma egy tarka inget vett föl, mely tele van apró veres kakasokkal.

Hát ilyen szűk időben ez is jó téma.

- Látszik rajtad, hogy kálvinista vagy, itt hordod a kakast - mondja Bánhidy.

- Nem azért van az - vág közbe a miniszterelnök, ki nem engedi a kálvinista vallást élcelni -, azért szereted te azt, mert valamikor Kakas voltál. Kakas Márton.

Ezzel mind a hárman eltűntek a teremajtón.

De a teremőr, aki beeresztette és hallotta a diskurzust, szinte részt akar venni az államférfiúi kedélyesség e szikráiban, s azt mondja nagy nevetve:

- Hátha még tudná a kegyelmes úr, hogy Jókai úr éppen a »Kakas« kocsma fölött lakik a Kerepesi úton.

Boldog ország az, ahol ilyen egyformán derültek a miniszterek, költők, mamelukok és szolgák.

S ahol a kis kakasról beszélgetnek mind a négyen.

IV. A Mara Lőrinc emberei

A folyosó egyik elhagyott szögletében torzonborz külsejű, de becsületes, jámbor arcú oláhok könyököltek tiszta condrában s újdonatúj mellényekben.

- Hát ezek kik itt?

- Ezek bizony a Mara Lőrinc emberei.

- Ki az a Mara Lőrinc?

- Egy a mi embereink közül.

- Tehát mameluk?

- Igen, s nem arról nevezetes, hogy itt van, hanem arról, hogy miképp jutott ide. Ellenzéki ellenjelöltje takarékpénztári könyvecskét vitt le a kerületbe, s elosztotta bizonyos csoportok közt. Ez pedig arra volt számítva, nehogy a pénzt elköltsék, s azután elpártoljanak. A takarékpénztári könyvecske össze fogja őket tartani, mert oszthatatlan és csak a választás után látszott realizálhatónak. Azonban az oláhok szemében nem nagy értéke volt a könyvecskének, s megmutatták Marának, hogy »ugyan érnek-e ezek valamit?« Mara azt mondta, isten neki, beváltja, ha rá szavaznak. S úgy is történt, beváltotta a könyvecskéket, és ezek rászavaztak.

Így lett meg Mara követnek az ellenzék pénzén.

Érdekes kis történetke. Szétment a híre a folyosón, s mindenki érdeklődve nézegette az oláhokat, akik a domnule Marát várták ott.

Végre megérkezett a képviselő, s igen megörült az ő kedves választóinak.

Azok eleibe álltak most, s ékes szavakkal felkérték, hogy fogadja el a jelöltséget ezutánra is, ők föltétlenül ragaszkodnak hozzá.

Mara természetes, szívélyesen megrázta kezeiket, s késznek ajánlkozott őket képviselni új három évre. Mit nem tesz meg az ember a kedves oláhokért!

Mikor aztán mindent megbeszélgettek apróra bizalmasan, akkor egyszerre előáll a legtekintélyesebb oláh.

- Még egy kérésünk lenne, domnule.

- Mire nézve? - kérdé Mara nyájasan.

- A követválasztásra nézve.

- Igen? - vág közbe Mara kíváncsian. - Talán zászlókat küdjek?

- Oh, nem! Valami egyebet óhajtanánk, domnule.

- Csak ki vele, kedves barátaim!

- Hát küldjön nekünk a nagyságos úr valami ellenjelöltet is...

- Mit? - kiált fel Mara megütközve.

- Ejh, egy ellenjelöltet, domnule... hogy egy kis vígság legyen a kerületben.

...Mara olyan jó ember, hogy még ezt is megígérte nekik.

Ma a négyszáznegyvenhét igazolt képviselő közül megjelent vagy kilencven a tisztelt Házban, ezek is csak azért, mert nyilvánvaló lett, hogy Tisza ma fog felelni Eötvösnek ama bizonyos toloncozás dolgában.

De a négyszáznegyvenhét igazolt képviselőből bárki jelent volna is meg (ha tán maga Sennyey Pál is), nem csinált volna olyan meglepetést és szenzációt, mint egy tarka macska, amely váratlanul ott termett ma nagy robajjal a hölgykarzaton éppen az ülés megnyitásának pillanatában.

A kiscica a középső karzaton tűnt fel, végiglépkedve székről székre nagy méltósággal. Azután megállt a mennyezeten, megrázta nyúlánk testét, és mereven nézett az elnökre.

Péchy legelőbb vette észre, amint rászegezte villogó, gonosz sárga szemeit, és összerezzent és megakadt.

A macska rémletes tekintete megijesztette. Azután a miniszterek hökkentek meg, nekik is úgy látszott, hogy őket fixírozza a derék állat, melynek bajusza úgy állt kétfelé, mint egy-egy gyilok.

Andrássy Tivadar azt hitte odalenn, hogy valami újmódi muff, s rohant egy gukkert keríteni valahonnan. Visontai Kovách László pedig a szolgáknak intett fel: hogy minek eresztették fel a hölgykarzatra jegy nélkül.

Az elnök valami házszabályról gondolkozott, hogy az oktalan állatoknak van-e alkotmányos joguk végighallgatni a beszédeket vagy nem? El szabad-e onnan távolíttatni vagy sem?

Valaki már azt is kisütötte, hogy az a Darányi macskája lesz, s eljött gazdáját meghallgatni.

Ezalatt a karzaton megindult a mélyen érdeklődő állat üldözése.

- Sicc! - kiáltották a szolgák.

- Sicc, sicc, sicc! - sipították a hölgyecskék, borzalommal nézegetve a cica körmeit, melyekkel makacsul fogódzott a sorompózatba.

De az üldözés folyton komolyabb arányokat öltött. S végre is az okosabb enged. A macska megriadva, még egyszer végignézett a t. Házon, azután kinyújtotta hegyes, piros nyelvét gúnyosan a miniszterek felé, s megriadva nagy robajjal ugrált székről székre, hol eltűnt alant, hol pedig felbukott a rekeszték-sorompón, amint átugrott a högykarzatról a főrendiek és főispánok karzatára, míg végre onnan egy merész szökéssel az elnöki mennyezetre vetette magát, meglebbentve annak a zöld függönyeit.

A Ház és a karzat babonás megdöbbenéssel nézte iramodását, csupán a Herman Ottó szemei szikráztak, akinek humánus érzelmeit sérti az, hogy valaki - hacsak egy macska is - üldöztessék, ha nem miniszter.

Végre a macska letűnt a horizontról önként, nem hagyva magát elfogatni, s a Ház csendben folytathatta tanácskozásait ezután.

Hanem azért teljes lehetetlenség volt elkerülni, hogy az elmés emberek ne csináljanak ebből az incidensből egy állatmesét.

*

A macskák beszédet tartottak a napokban.

Az egyik macska fölhozta az idők rosszra fordulását.

Tisztelt macskák! Már nem bírunk megélni. A hölgyvilág szeretetét maguk részére hódították az ölebek. E gyalázatos, szemtelen faj. Csoda-e hát, ha most az antipudlizmussal van a levegő szaturálva. Mi maradt nekünk? Semmi. Vagyis a munka, az egérfogdosás? De ki fog egeret fogni egy ilyen dzsentri fajból, mely a kényelemhez, asszonyi kezek cirógatásához volt szokva mindenha? Még egy menedék volt számunkra, a konyha s illetőleg a húsosfazekak, de a konyha hideg mai napság s a húsosfazekaknak immár semmi nyoma. El kell pusztulnunk.

Erre egy másik macska kifejtette, hogy »húsosfazekak« igenis vannak még egy helyütt, de csak egy helyütt, a képviselőházban.

Mire kiküldetett a tarka macska a viszonyok tanulmányozására.

Meg is jelent ma a karzaton, s hihetőleg minél előbb be fogja terjeszteni az elaborátumot a nagy macskagyűlés előtt a mameluk húsosfazekakról.

Kár, hogy megzavarták a derék állatot ezen dicséretes tanulmányában.

Mi volt ma a napirenden?

A napirend előtti dolgok.

Mert ma egy úgynevezett »kínos jelenet« jött közbe a Házban.

Kínos, de kinek? Hiszen mosolyogva hallgatta mindenki.

S az a felületes sajnálkozás és megbotránkozás, mely széltiben hangzik a ceglédi eset miatt, hasonlít ahhoz a kereskedői párbeszédhez, melyben így kéredzkedett el főnökétől egy kereskedősegéd az akasztásra:

- Kérek délelőttre szabadságidőt. Szegény nagybátyámat akasztják. Mégiscsak illendő dolog elmenni.

Közbeszólt erre a főnök:

- Nem ereszthetem el, sok a dolog ma, s elsőbb a kötelesség, csak azután jön az élvezet.

A képviselők közül is sokan jöttek el ma a kínos jelenetet élvezni. Ott láttuk még az államtitkár követeket is, mert elsőbb az élvezet, mint a kötelesség. Hogyne!

A haldokló Ház fölélénkült. A közeli választási tusákból itt az első fecske.

S az első fecskének veres a tolla.

Cegléd, a híres Cegléd áll a vádpadon, az a Cegléd, mely künn járt illendő tisztességgel unokák szívének megdobogtatásáért az öreg Kossuthnál. A tíz legmagyarabb város közül az egyik szégyenbe esett. Hát ugyan mibe kevélykedjünk ezután.

A legislegelső tárgy az Ugron panaszoló levele volt, melyet Tibád Antal olvasott el mameluki lelkesedéssel.

Tisza arcán derű látszott elömleni, míg hallgatta. (Talán az teszi olyan jókedvűvé őexcellenciáját, hogy a szegediek elhatározták tegnap lefesteni az ő portréját is.)

Igazi elkeseredést csak Rakovszky érzett.

- Hej, ha Turóc megye teszi ezt, összetörik a címereit!

Némelyek a fátumot szidták:

- Ezt a Verhovayt mindig az ellenségei mentik meg!

Ott künn a könyvtárszobában az öreg Pulszky szórja az elmélkedéseit a szélsőbalról:

- Rosszul áll a szénája ennek a pártnak! Pedig élelmes emberek! Az ördögbe is! Vannak okos emberek, akik teszik magukat, hogy bolondok és vannak bolond emberek, akik játsszák az okosat.

Eközben lihegve szállingóznak a terembe új meg új képviselők, friss híreket hozva az esetről:

- Hoitsyt is megdobálták!

- Az még semmi. De képzeljétek mit tettek Hermannal?

- Ugyan mit?

- Lefogták és megnyírták a haját félrövidre.

Erre az élcre kitörne a derültség egész erővel, ha Tisza nem kelne fel, aki kijelenti, hogy addig is, míg a panasz a mentelmi bizottságnál lesz, szigorúan fog intézkedni.

S valóban homlokán összegyűltek most a szigor redői, pápaszemei úgy villogtak, mint a katona-szuronyok.

Már a levélolvasásnál nyüzsgölődni kezdett Széll György s Tisza rövid nyilatkozata után, nadrágszíját kijjebb akasztva egy likkal, belefogott a ceglédi eset elmondásába.

Széll György nyárspolgári alak, kikent ősz hajjal, melynek a választéka veszedelmesen nagyobbodik, tömött bajusz, ritka deres szakáll, zavaros kék szemek s egy dohányszínű Kazinczy-kabát képezik ismertetőjeleit.

A szolgák eleibe tesznek egy pohár vizet, s ő szónokolni kezd.

Mély csend uralg a teremben. S az öreg Pulszkyval igazán megeshetnék, hogy bekukkanna a karzatra, s csodálkozva morogná:

- Mi? Széll beszél? Lehetetlen! Azt hittem a Guszti fiam!

Valóban Széll beszél. Ő most a legszívesebben hallgatott ember.

Pedig rossz elbeszélő. Szakadozottan, kapkodva, döcögősen mondja el a ceglédi ünnepélyt, hogy jöttek Verhovayék és Ugronék egy kupéban, hogy ragaszkodnak Verhovayhoz a nép ezrei, s azután miképp akarta Ugron az ünnepélyt megzavarni, mint jött feléjök levetett fejjel...

Erre a lapsus linguae-re kitört a harsogó kacaj.

- Hiszen ha a fejét levette volna, akkor nem verhetik be! - kiált közbe egy hang.

Mire aztán kiigazította magát Széll, hogy levett kalapot akart mondani, megivott egy korty vizet, s még kijjebb eresztette egy likkal a nadrágszíját.

Akárminő rossz elbeszélő azonban Széll, ahhoz mégis, úgy tetszik, nagyon ért, hogy kell az eseményeket gruppírozni.

A jó szónoknak az csak az egyik forsza, hogy mit kell elmondani, a másik ereje abban van, hogy mit nem kell elmondani.

Széll György hát nagyon szónok: félig.

Ugron közeledve az ünneplőkhöz, Verhovayt szidalmazta, mire a nép dühbe jött, s visszahátrálni kényszeríté a maga módja-útja szerint.

- Hiszen éppen ez az! - Kiáltozák a jobboldalról.

De vitéz Georgius Széll beszédét nem folytatá tovább művészi szempontból, hanem a rajzírók szokása szerint a képzeletre bízta kiszínezni a »módja-útját«.

A Ház hol zúgással, hol derültséggel hallgatta, de arról ugyan egyetlen ember sem volt meggyőződve, hogy Csatár és Verhovay »valóságos ártatlan bárányok«.

Makó város gyászban van, Széll György nagy pácba jutott. A világosságnak azt a mécsesét, melyet tegnapi előadásával gyújtott a ceglédi esetre, ma eloltották Hoitsy, Prónay, Herman, Hegedüs.

Előlépkedtek egymás után sorba mind a négyen, s kijelentették, hogy Széll György valótlanságokat beszélt tegnap.

Én összes bűnét az elhallgatásban hittem. Az lesz az igaz, gondoltam, amit elhallgat, de arra nem gondoltam, hogy az nem igaz, amit elmond.

Íme egy új fordulat megint!

Kisült, hogy Széll volt a farkas; ő mondta, hogy »ti zavartátok a vizet«.

Ma aztán előjöttek a bárányok, és leleplezték a farkast, hogy ő zavarta a vizet.

Hja, valaha nagyobb szónok volt Széll György!

A szájhagyomány megőrizte a következő toasztját, melyet otthon egy keresztelőn tartott volna állítólag.

»A makói anyaszentegyház szent lelkének rejtekébe felvétetve, szorgalmatos kegyességünknél fogva, ösztönöztetni kívánván, éljenek mind közönségesen.«

Az ilyes a legjobb stílus a világon! Nem érti senki, de mert nem érti, nem is cáfolja senki, hanem tetszik a népnek, mint olyas valami, ami felülmúlja értelmét.

Elhangozván a méla ünnepies csendben a négy cáfolat, mindenki Széll Györgyre szegezte szemét, mintha mondanák:

Állj elő vén Márkus.
Vedd le a fejedet.

De a vén Márkus nem állott elő, zordon hallgatagságba burkolózék. S ezzel a »kínos ügy« eltétetett a jövő hétre.

*

A sors egyébiránt azt akarta, hogy míg az ülés elejét egy olyan »kínos ügy« foglalkoztatta, melyben a nép veri be a hatalmasok fejét, az ülés végére meg olyan »kínos ügy« jusson, ahol a hatalmasok verik be a nép fejét. Mert hiába a különféleség gyönyörködtet.

Az Cegléd, emez meg Hont.

Az ördög legyen a ceglédi polgárok fölött polgármester, de ha még ezt is keresztülélte, akkor menjen utolsó fokozatul Hontba, Majthényi alatt a polgárnak.

A ragyogó homlokok a habarékon jelezték, hogy valami mennykövük van készen.

Mindenki egy könyv után tudakozódott, de nem a könyvtárnoknál (az akár hetekig ki se nyissa a szekrényeit), de a Ház asztalán az interpellációs könyv után. Ez az egyetlen könyv Magyarországon, mely némi sikereket mutat fel.

A könyvben Horánszky interpellációja volt jelezve.

Nagy érdeklődéssel várta mindenki.

Senki sem hallgatta a Tisza és mellékfolyóinak szabályozásáról a vitát. Pedig volt egy nagyobb szabású beszéd is, a Horváth Gyuláé.

Horváth Gyulát a folyosó és klub tette kedvelt emberré, szellemes észrevételei tetszenek a könnyebb vérűeknek, higgadtsága, éles ítélőtehetsége imponál a komolyabbaknak; a víz aztán naggyá is tette, s ezért ő specialitás, mert más embereknek a bor az emeltyűjök.

Mindene van már, népszerű még az ellenzék előtt is, a kormánypártban pedig jóformán a vezérek közé küzdte fel magát, hanem benn a teremben vége van, amint egyszer odalép, ott már leveri még Móricz Pál is.

S íme egyszer nekirugaszkodik, kivág egy olyan beszédet, amely dicsőségére válnék Neptunnak, a vizek urának is, s ekkor éppen körül van öntve az egész téma elöl-hátul egy-egy olyan eset által, mely minden figyelmet abszorbeál.

A vízi vitát senki sem hallgatta.

Alig várták az ülés végét, melyet szándékosan halasztottak a kormánypártiak. Mert az éhes emberekről ki van mondva, hogy azok hamarabb csinálnak forradalmat, hanem az éhes képviselőkre az ellenkező áll: azok hamarabb csinálnak békét.

Jól előrehaladt az idő, midőn végre felállt Horánszky, a vicevezér a habarékon.

Elkeseredett hangon mondta el a Majthényi visszaéléseit, amit a választásoknál tesz, hogy járnak faluról falura a tisztviselők korteskedni, hat postahivatalnokot hogy eleresztettek, mert más párthoz tartoznak, a korteskedések ott folynak a megyeházban páratlan presszióval, s ezalatt az egész megyében szünetel a közigazgatás.

Egy községben Fábián Gyula tisztviselő tizennégy forintot hagyott a bírónak, hogy azon mulassanak, s persze szavazzanak a kormánypártra.

- Oh, oh! - sóhajt fel önkéntelenül hangosan Prileszky, mert eszébe jutott, hogy ő sokkal többet szokott adni ilyenkor.

A jobboldalról zajos ellentmondásokkal fárasztották a szónokot.

Hanem még hátra volt a tromf. A corpus delicti.

Horánszky egy levélborítékot vett kezébe, s átnyújtotta a teremtisztnek, hogy tegye le a Ház asztalára.

A borítékban benne volt az a tizennégy forint.

Megdöbbenve nézett mindenki a Ház asztala felé. Soha még nem feküdt azon oly piszkos tárgy.

Az elnök borzadva visszarázkódott.

- Hát mit csináljak én ezzel a pénzzel? - mondá...

Egy kortes a karzaton dühösen rázta nagy fejét:

- Szégyen, gyalázat! Ily olcsón venni falut!

- Szegény Majthényi - mondá a szélsőbal humoristája, Németh Albert -, ha tudta volna, hogy ide kerül az összeg, bizonyosan többet adott volna nekik... Igen ám? - tűnődék aztán magában -, csakhogy akkor ide nem kerül...

Tiszát meglepte a Horánszky felszólalása, és megzavarta, mert ő több és alaposabb vádakat várt Majthényi ellen.

Hiszen ezek csak morzsák az ő despotizmusából!

Az elnökminiszter beszédjéről megengedem, hogy a viszonyok közt elég okos volt, de az bizonyos, hogy rokonszenvet nem költött. Pedig Tisza replikáinak az a virtusa, hogy nemcsak jók, hanem a hallgatót az ő részére terelik.

Az ellenzék visszaadta az előbbi modortalanságot, most ő bosszantotta és zavarta közbeszólásokkal, mégpedig igen sikerültekkel a túloldalt.

S ezeknek a mestere leginkább Németh Albert volt.

Aki aztán minden közbeszólás után odamordult a gyorsírókra:

- »Kérem az urakat, okvetlenül szíveskedjenek ezeket bevenni«.

Mert örökké az a panasza, hogy a gyorsírók ellenséges lábon állnak vele, kihagyják a legjobb észrevételeit, törnek a halhatatlansága ellen.

A gyorsírók kifárasztva már éppen bosszankodni kezdtek Németh Albertre, mikor Tisza végre bevégzé beszédjét azzal, hogy majd intézkedni fog a honti visszaélések ellen, mire elszólja magát Németh Albert halkan:

- Dehogy teszi, dehogy. Én magam se tenném.

Az egyik gyorsan meghallja félfüllel, s odaszól Némethnek mintegy megnyugtatásul:

- Bevettem, kérem, ezt is. Ne tessék többé apprehendálni.

Hanem még csak azért apprehendál meg majd igazán Németh Albert a gyorsírókra, mert ha ezt megolvassák róla a kerületében, száz adomája se mossa le ezt az egy vallomását.

A földadó-kataszteri munkálatok eredményei ellen érvényesíthető felszólalások elintézésének módjairól szóló törvényjavaslat volt a szőnyegen gyenge részvét mellett. Csak a karzaton ült nehány »végzett földesúr«. A »Ház« kezd végelgyengülésbe esni. Kriptaszerű csend uralkodik a folyosón és a büfében.

S ha lézeng is itt-ott egy-egy alak, mintha az orra vére folyna mindannyinak. Senki sincs többé otthonosan, csak Maszák Hugó és P. Szathmáry Károly.

Olyan biz ez, mint ahogy az ember egy pompás szálláson érzi magát a hurcolkodás előtt.

A honatyák gondolataikba elmélyedve könyökölnek még helyeiken, s két könyökük közül rájuk vicsorog még a vizitkártyájuk s azon a saját édes nevük, de meddig... meddig?

Lenni vagy nem lenni, ez most a kérdés.

A vizitkártya búsan, szerényen lapul be a vájt mélyedésbe. A fekete litografírozott betűk kétségbeesetten susogják: »Ki ül itt majd esztendőre?«

Komor ossiani levegő ez itt! Egy-egy sóhaj fakad fel néha a szívek fenekéről, mintha az ősz hervasztó lehellete lenne...

Ha két képviselő találkozik, s egymás arcába nézve kérdi: »hogy vagy«, nem az a felelet, hogy »köszönöm jól, vagy rosszul«, hanem az a felelet: »Nem tudom, azt írják otthonról, hogy meglehetősen«.

(Mindenki otthonról tudja meg most, hogy miképp érzi magát.)

És a jelzőknek hitele is egészen megszűnt. Ki tudná azt most, mit jelent melyik szó?

A »meglehetős« tán kétségbeejtő, a »jó« tán reménytelen, mert hiszen a »több mint bizonyos« is több mint bizonytalan. Még a grammatikát is felforgatják ezek az átkozott választások, melyek már kezdik kilógatni az egyik lábukat.

Jó dolguk csak az »ünnepelt nagyoknak« van, akik nem szerzik a mandátumot, hanem akiknek dukál. Ilyen Csernátony. Őnélküle hiányos lenne a Ház. (Zsindely nem volna rajta.) Ilyen Jókai. (Cifrázat nem volna rajta.) Ilyen Horvát Boldizsár. (Gerenda nem volna rajta.) Szilágyi a kémény, Apponyi az ablak, Mocsáry a vízvezeték. Gróf Bánffy Béla is nélkülözhetlen bútor. Őt úgy jellemezte előttem egyik barátja, hogy ő valóságos vekker, de megvan az a rossz tulajdonsága, hogy mindig vagy előbb, vagy később ébreszt, mint kellene. Mindegy, csak ébresszen!

De félre e borongós képekkel. Ahogy lesz, úgy lesz. Ne keserítsük még jobban a kesergőket. Tartsuk magunkat szorosan a nap történetéhez.

Annál is inkább, mert úgy rövidebbek lehetünk; nem lévén a mai napnak semmi története.

Néhány ember arról beszélgetett, hogy mi lesz ugyan a mai honti tusa eredménye. A kormány győz-e vagy Ivánkáék?

Egyik bennfentes mameluknak az az ötlete támadt, hogy bizony sokkal jobb volna, ha Ivánkáé lenne a diadal.

- Ugyan miért? - förmedtek rá a többiek.

- Mert egy emberrel ugyan kevesebbünk lesz akkor, de egy argumentummal több lesz a Tisza feleletében Horányszkynak. Hát micsoda nekünk egy ember?

Ez a hetyke alaphang azonban csak galgenhumor, mint a Kőrösi Sándoré, aki azzal incselkedik a folyosókon, hogy a választásokra Hajdúszoboszlóról fogad egy szélsőbaloldali embert, hogy olyan is legyen a debreceni kerületében.

A honti választáson kívül nincs más eleven kérdés. Ez pedig nem elég, tehát még mindig a »ceglédi hadjárat«-ról folyik a triccs-traccs.

Maguk a ceglédi áldozatok, mindenik a maga két segédeivel, egész kis tábor, együtt járnak-kelnek, súgnak-búgnak.

A harc borzadályos részletei közül most már kezdenek kibontakozni a mulatságosabbak is.

Kevéssel az Ugronon elkövetett »bizalmatlansági szavazat« után jött egy Abonyból odarendelt huszárkapitány az eszkadronjával.

- Hol vannak azok az antiszemita izgatók? - kiáltja fogcsikorgatva. - Szeretnék vagy egyet megkardlapozni közülük.

- Miért haragszik rájuk olyan nagyon a kapitány?

- Miért? - vág közbe vörös színűre bőszülve. - Mindenütt utánam járnak az ördögadták. Sehol sincs békém miattuk. Tavaly Pozsonyban untam meg őket, átmegyek feküdni Zalaegerszegre az ősszel, hát nem ott is velök kellett piszkolódnom? Onnan áthelyeztetem magamat ide, s ahol ni, megint itt vannak, s énnekem gyűlt meg velök a bajom megint. Hát erre, arra... mért szemeltek azok ki éppen engemet?

E kis tréfás epizód egészen jó kedvre hangolta a folyosót, nemcsak a közönyösöket, de magukat az áldozatokat és azok segédeit is, akik egészen el vannak bágyadva a tegnapi sok szaladgálástól a Széll György szállására, a Nyúl utca 7-ik számú házba.

Vér persze még mindig nem folyt.

Széll György, akárhányszor keresik is, nem található.

Herman Ottó állítólag ráunt már, s abbahagyta az egész dolgot, mindössze egy levelet írt Széllnek, mely így hangzik:

»Ezennel konstatálom, hogy ön a nyúl utcában lakik!«...

No, már ezt az egyet Széll György se tagadhatja.

Úgy értem, hogy a báró Kemény Gábor napja.

Tisza Kálmán újdonatúj, kivasalt szürke ruhában jött fel a mai ülésre. Csoda, hogy ez alkalomból meg nem éljenezték a mamelukok, s még nagyobb csoda, hogy meg nem interpellálták a balok.

Borús nap lévén, az ülés is borús volt.

A karzaton csupa civilizálatlan arcok. Többnyire vidéki választók, kik jelölteket jöttek kikeresni.

A fiatal »földnélküli« követek igyekeznek is vickándozni, fickándozni a fórumon, hogy láthatóvá tegyék magukat előttük. Többet ér most az atyafiaktól egy nyájas nézés, mint a legszebb hölgy legperzselőbb kacsintása!

A folyosón nincs egy lélek se. Mióta kijött a tilalom Kovách Lászlótól, hogy csak a hírlapírók jöhetnek a folyosóra, azóta azok se jönnek. A követek benn ülnek a teremben, tettetve magukat, mintha érdeklődnének: úgy sem tart már a diligencia sokáig!

A büfében egyedül Gromon ül, s amint jóízűen szeldeli a sonkát, egy csöppet se látszik arcán a búbánat a fölött, hogy a szegény csángók áznak most.

Az olvasószobában Fekete Zsigmond gyűri magába az újságcikkeket.

Minden lehangolt, szomorú, sőt zordon. Csak Beöthy Algernon jár-kel vígan, sietve, hol itt tűnik fel, hol amott, mintha nagyon sok dolga volna. Élő ember még arra nem emlékezik, hogy ő valaha rosszkedvű lett volna!

- Hiszen majd csak megválasztanak valahol - gondolja magában.

És úgy is lesz. Tréfának veszi a világot, s ez az ő legnagyobb bölcsessége.

-------------------

A teremben ma két vasút tárgyaltatott. Az első a győr-sopron-ebenfurti volt.

Lukács Béla az ő jóízű gömbölyű arcával és élénk előadásával úgy el tudta hitetni, hogy ez a vonal szükséges, hogy mikor a punktumot odacsapta, sehonnan sem emelkedett fel senki, egész meghökkenve nézet rá báró Keményre, báró Kemény pedig Barossra, mire Baross ravaszkásan visszakacsintott báró Keményre, s báró Kemény szinte ravaszkásan visszakacsintott Lukács Bélára.

Erre Lukács Béla gyöngéden elpirult.

E kritikus pillanatban emelkedni kezd Madarász.

- Senki sincs ellene feljegyezve - mondja az elnök.

Madarász eközben felkel, s elkiáltja magát kaján irigységgel:

- Ni, hogy örül a miniszter!

Lett erre nagy derültség. S valóban mindenki Keményt nézte, kin felismerhető vala a lelki öröm.

Hanem egy vasút még hátra volt. A mostar-metkovicai.

Egy vasút az okkupált tartományokba! No ha ebből sem lesz vihar, hát akkor már csak aludttej foly az ellenzéki sorokban!

Vihar ugyan nem lett, de legalább szél volt. Felszólaltak a vasút ellen Madarász, Helfy, Herman, Apponyi Albert.

Helfynek egy érdekes mondása volt, hogy »a pénznek nincs szőre«, Madarásznak pedig egy mulatságos kérdése, hogy mit jelent a javaslat szövegében előforduló »megfélegesíteni« szó. Minek következtében aztán Hegedüs megmagyarázta, hogy az magyar nyelven annyit jelent, mint csökkenteni. Az egész Ház a fejét csóválta bámulatában. S mindenki azzal ment haza, hogy ma végre tanult a tárgyaláson valamit.

Az ellenzék, noha jól látta, hogy kisebbségben van, név szerinti szavazást kért.

A név szerinti szavazásnál Podmaniczky nem vett részt.

Ez annyira megdöbbentette barátait, hogy tömegesen siettek tudakozódni a színházhoz, nem érte-e valami szerencsétlenség.

Hiszen a nemes bárót már tíz év óta, még ha a világ végén van is, valami titkos érzés, valami homályos, megmagyarázhatlan ösztön minden név szerinti szavazásra előhozza!

- Minélfogva nem fogadom el a kormány javaslatát - mondja György Endre, és leül.

Az ember éppen erre az utolsó mondatra ér be az írói karzatra, még látja Györgyöt állani a padban egy percig, és látja arcán a szokatlan elevenséget s a szelíd rezignációt, amint leül.

De hát mi történhetett?

Csakugyan György Endre az? És csakugyan mondta ő ezeket a szavakat?

Vagy csak csalóka képzelet az egész, s ahelyett, hogy hallanám azokat, à la Cumberland, valamelyik szélsőbaloldali koponyáról leolvasom?

Nem biz az. Valóságosan György Endre nem fogadta el a javaslatot egy pompásan perdülő beszédben, melyben annyi hév, annyi melegség volt, amennyit egy tudóstól nemigen lehetne várni.

Felfordult már a világ, ha a mamelukok közt is megeshetik, amit Mocsáry Lajos mond a saját táboráról nagy büszkén:

- Mindenikök úgy harcol, mint a portyázó arab, mindenik a saját ruházatában, fegyverzetében, a saját puskaporával, a saját szakállára.

És a György Endre ruházata és fegyverzete valóban sokkal díszesebb, mint a kormányé, csillogott rajta a liberalizmus, rosszalta a javaslatot, melynek nem lesz semmi reális haszna, hanem a kabátját nem merte egészen kigombolni, nem merte elmondani, hogy mit kellene hát tenni, és hol van a »bibi«, hogy a Prileszky nyelvezetét használjam.

Eközben nem hogy fogyott volna, hanem folyton szaporodék a feliratkozók száma: Az egyik jegyző elunta jegyezni és felkiáltott: »Azok iratkozzanak fel, akik nem akarnak beszélni«.

- No, én se akarok - hajtotta Németh Albert. - Három csizmadia van a kerületemben, azokkal én könnyen kibékülök. Az egyiknél megtalpaltatom a téli csizmámat, a másiknál a lányomnak csináltatok topánkát, a harmadiknak pedig küldök ajándékba egy kis malacot. Mégiscsak olcsóbb dolog, mintha beszédet csináltatnék.

- Szoktál is te beszédet csináltatni? Terem a te fejedben magától.

- De bizony csináltattam már egyszer valami pénzügyi kérdésnél, amihez nem értek. Egy nemzetgazdász ismerősöm készítette. Megalkudtam vele barátságosan. Ha olyan lesz a beszéd, hogy »általános helyeslés« zúg fel a nyomában, akkor adok érte egy akó pompás asztali bort, ha pedig olyan lesz, hogy csak Csanády fogja helyeselni és az öreg Madarász, akkor adok érte három akó bort a saját termésemből.

Míg Németh Albert a folyosón szőtte élményeinek rokkáján a színes szálakat, s míg György Endrét meggratulálták minden oldalról, azalatt Láng Lajos emelkedett fel, aki ritkán szól, de akkor se mond bolondot.

Nem hagyja sokáig ülni babérain Györgyöt (ki nagy szimpátiákat keltett az ellenzéknél), nekiront mindjárt beszéde elején és sikeresen cáfolja egyes állításait.

Lángnak az volt a szokása azelőtt, hogy beszédje elején mintegy bevezetésül felpiszkálta az ellenzéket, nagy ellentmondási viharokat zúdítván fejére, s ezzel elérte azt, hogy aztán véges-végig nagy figyelemmel hallgatták.

Ma már elhagyta ezt a taktikát, s simán, tárgyilagosan beszélt és oly nyugodtan, mint egy öreg parlamenti férfiú.

Láng Lajosnál sajátszerű az, hogy ő sohase volt »zöld«, se »vörös«.

Ő az egyedüli ember, akinek meg lehet bocsátani, hogy fiatalon mameluk, mert sose látszik rajta, hogy fiatal.

De meglátszik Tischler Vincén (nomen est omen, tudtam, hogy felszólal legalább az asztalosok érdekében), hogy tömérdek iparos van a kerületében, s igyekezett is bizonyítani, hogy az színig tejföl, amit ő most visz nekik haza innen.

Míg Tischler, Helfy és Turgonyi szóltak, ezalatt nagy előkészületek történtek a színen egy szűzbeszédre.

Ha tizenhat éves leánykát készítenek az első bálra, az lehet ilyenforma jelenet.

Ott ült a fiatal Andrássy gróf a Bánffy Béla háta mögötti padban liliom halványan, s két teleírott lapból magolt, egyre magolt...

Néha fölnézett a plafonra és felsóhajtott.

Kivette a kendőjét, s halálos hideg verejtéket törölt le a homlokáról.

- Bátorság! - biztatta Tisza Lajos. - Nem olyan nagy dolog az!

Mellette két oldalt két fráj ült, Rohonczy és Fáy Béla.

- Bele kell vágni behunyt szemmel - mondta Rohonczy.

- Katona dolog! - nyugtatta meg Fáy. - Én ugyan még nem próbáltam, de eddig bele nem halt még senki!

Eközben az óramutató egyre járt, lassan, méltóságosan a Péchy feje fölött. Turgonyi szavai kínosan peregtek le, s valahányszor esze behajlott kajlára, mintha végezni akarná, az ifjú gróf összerezzent... lélegzete elfúlt.

»Jaj, csak még egy percig ne!«

A matadorok, akik előkészítették, összenevetgéltek a háta mögött. Még a miniszterelnök is oda mosolygott.

Hiszen olyan szép, poétikus dolog az, mikor az ember a szüzességét elveszti!

A gróf a legszebb nadrágját húzta fel ma, a fekete kabátja gomblyukában egy sárga tearózsa árasztá nemes illatát.

A gróf szelíden, rimánkodón nézett rá, mintha mondaná:

»Helyettem kis virág, tégy vallomást!«

Minden szem reá szegződött. Az egész Házban híre futott, hogy az Andrássy Gyula fia szól Turgonyi után. Dukál is. Hiszen a szabók is iparosok! Ki szónokoljon a szabókért, ha nem ő?

A folyosóról is bejött minden ember, s a katedrával szemben foglaltak helyet nagy tömegben, mint egy közelgő »eseménnyel« szemben szokás.

A gonosz Szalay Imre átment kihívóan az egyik gyorsíró helyére, hogy közelebbről hallhassa. Apponyi Albert tölcsért csinált a tenyeréből a füleihez, s mindezt előlegesen. Neki látnia kellett e gyászos előkészületeket.

A hölgyvilág a karzatról aláhajolt... a gyorsírók új, tiszta papirosokat rángattak elő, s e kísérteties suhogás úgy hangzott, mintha hóhérok léptei csoszognának a vérpad deszkáin.

Turgonyi zsírtól csepegő hangja elhal e pillanatban. Halotti csönd lesz, mint a végítélet napján. S e rémítő némaságban felhangzott a jegyző szava:

- Gróf Andrássy Tivadar.

Az alacsony szőke ifjú fölemelkedik, mint egy élettelen rém, Fáy László magához ragadja a két teleírt papírlapot, és súgja az első szót: »Tisztelt Ház«.

Andrássy elmondja ezt a két szót, szeme előtt elhomályosul a világ, az öreg Péchy alatt az elnöki szék kezd lassan megmozdulni, aztán hirtelen szaladni kezd Péchyvel együtt, és rádől Visi Imrére, aki az írói karzatról nézi a bús látványt.

Minden egy nagy káoszba gömörödik. Szatír arcok vigyorognak rá. Úgy tetszik neki, hogy Prileszky lólábakkal nyargal iszonyú dübörgéssel a padokon, s Teleszky István kakassá változva éjfélt kukoríkol a gonosz szellemeknek...

S egyszerre izzó vérvörössé lesz a terem... egy nagy csattanás... s minden ott áll a maga helyén, mint azelőtt.

A lidércnyomás megszűnt, s a gróf valóságosan ott a szemeink előtt tanult meg beszélni fokról fokra, az első mondatokat még gügyögve ejté ki, azután nyöszörögve folytatá, végre elveszté lassan a fátyolozottságot, utoljára pedig majdnem értelmesen ejtette ki a szavakat. Hanem az orátorságig persze nem vitte.

Akik Andrássy Gyulát fiatal korában hallották, mondják, hogy az ő első föllépése se volt különb, sőt sokban emlékeztette őket rá a mai bemutató.

A fiatal gróf különben szőkében igazi alteregója papájának, bár nem olyan rokonszenves egyéniség, mint az volt.

Ami beszédje szerkezetét illeti, az, ha jól van elmondva, komoly hatást is tehetett volna, s nemcsak olyat, mely a hízelkedő lapok rezüméjában van meg, de egyebütt nyoma se volt.

A fiatal képviselőnek, mikor beszédjét végezte, Tisza is gratulált:

»Nehezen ment; de a jég meg van törve«.

Andrássy Tivadar beszéde igazi kuriózum volt, s a premier gourmand-ok sokáig fognak rá visszagondolni még akkor is, midőn a György Endre kitűnő szónoklata rég el lesz feledve, és csak Kónyi Manó fog emlékezni rája.

»A jegyek mind elfogytak!« - mondja egy táblácska ma az országház kapuján.

Mindenki megáll, mielőtt belépne a lépcsőcsarnokba, és elcsodálkozik:

- Mi az ördög lehet itt, hogy a jegyek mind elfogytak? Hiszen Bécsben akasztjuk ma Schenk Hugót és nem itt!

S valóban nem kelthetne ma nagyobb csodálkozást ennél az sem, ha Szapáry azt jelentené ki:

»Az összes államadóságok elfogytak«.

Persze, hogy nem lenne igaz, de a jegyek elfogyása se igaz. A karzaton mindössze hét ember nézi a haza ügyeinek forgását. A kapus nyilván azért akasztotta ki a cédulát, mert el van rekedve: ne zaklassák a kérdezősködők.

Nem a jegyek fogytak el, hanem a jegykérők és a képviselő urak.

Vagy hetven-nyolcvan ember üldögélt fázékonyan a padokban, s amint egymásra néznek, a szemek tekintete szinte kérdezni látszik:

»Hát még mindig vagyunk?«

A folyosók unalmasak, a büfé üres, az olvasószoba néptelen.

Minden megváltozott. Csak a könyvek bőrtáblái meredeznek ki a régi színben a vaskos üvegszekrényekből.

A mamelukok, hogy egy eötvösi hasonlattal éljek, úgy csörögnek össze, mint egy kulcscsomó a miniszterelnök láncán; de a kulcsoknak mindenike, bár együtt vannak most, más-más zárba tartozik.

S ez nagyon meglátszik a kulcsokon.

Általában ködös, borongós a hangulat. A képviselőket háromféleképpen lehet osztályozni:

Azok, akik már elmondták a programbeszédjeiket, és most minden új beszéd elolvasásánál bosszankodnak, hogy »nini, hiszen ezt én is elmondhattam volna«. Következésképp nincsenek magukkal megelégedve.

Azok, akik még nem mondták el programbeszédjeiket, s kapkodnak, szimatolnak az okos argumentumok után, s mikor elolvasnak egy-egy beszédet, indignálódva kiáltanak fel: »Lám ni, ez a Jókai minden jó eszmémet elszedte.« Ezek sincsenek megelégedve.

Végül a harmadik osztályhoz sorozhatók azok, akiknek nem lehet programbeszédet tartani, mert nincs hol. Még ezek sincsenek megelégedve.

Ez általános elégedetlenségben elhal a hajdani vidorság. Nem pattognak az élcek. A miniszterek elvesztették vonzerejüket. (»Ki tudja, meddig élünk, kié leszünk?«, ez az elkeserítő gondolat zsibong az agyvelőkben.) A miniszteri szoba halkan nyitódik, csukódik. Senki se oson be nyájaskodni. A finom parfüm, mely a Szapáry hajából árad, nem bódító; most a ködmönszag van divatban.

Akik már megtartották a programbeszédeiket mégis bizonyos éclat-val lépnek fel, mintha mondanák:

»Mi már elvetettünk. Most csak az esőt várjuk.«

S a programbeszédek körül folyik a szó mindenfelé. Mert az a virtus, ki bír nagyobbat kigondolni.

Az egyik katolikus pap azzal dicsekszik, hogy Luther mondásával fejezte be a beszédét: »Itt állok, nem tehettem másképp«.

Egy kálvinista jelölt se volt kevésbé eszélyes az ő katolikus kerületében, ezzel kezdvén beszédét:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Mire hatalmas morgás futott át a választók táborán:

- Mindörökké. Ámen!

- Igenis mindörökké - folytatá a jelölt. - Most pedig térjünk át a többire...

S a többiben dicsérteték Tisza Kálmán.

Bent a teremben az ipartörvényjavaslat felett rágcsálódtak.

Legnevezetesebb volt az Irányi Dániel módosítása, amely a leányasszonyok és szolgáló leányok erényei felett őrködik.

Bizony nehéz feladat jutott a derék férfiúnak, hogy éppen neki kellett figyelmeztetni a t. Házat arra, hogy azokban az akasztófára való mesterinas suhancokban sok a gonoszság.

Nem is bírta volna ő azt most kifejteni, ha nem lenne itt szerencsére a latinok nyelve, amit az asszonyok nem értenek.

Elmondta hát deákul a dolgot, de a t. Ház, annyira befolyásolva van már a Kék macska-i irányzatokról, hogy az inasokat beleszabadította a tiltott gyümölcsbe.

S most már ki lehet függeszteni az országház kapujára egy másik fekete táblácskát is, hogy

»Az erkölcsök mind elfogytak«.

Ma megint ott osonkodott Podmaniczky Frigyes, és ebből már kitalálják e rovat olvasói, hogy név szerinti szavazás volt.

A nemes báró semmit se öregedett a legközelebb múlt szavazás óta, és igen jó színben van.

A folyosón már messziről üdvözli Türr István, aki itt átutazóban van Korinthoszból.

- Szervusz, Frigyes! Nini, hol veszed te itt magadat?

És Podmaniczky el sem mosolyodik. Egész rendén találja azt, ha Türr csodálkozik azon, hogy itt látja, ahelyett, hogy Podmaniczky csodálkoznék azon, hogy Türrt, idegen országok vándorló lakosát találja e helyen.

Azután Vizsolyi veszi át a régen látott Podmaniczkyt.

- Eljöttél? - kérdi.

- Hát csak eljöttem - feleli mélabúsan -, ami közmunka, hát közmunka!

- Két komédia-házba járni nem bolondság!

De hagyjuk itt diskurálni Podmaniczkyt, s térjünk át komolyabb dolgokra.

Mert igazi csodák kezdenek esni Magyarországon, mióta a pozsonyi ökrök beleavatkoztak a közös ügyekbe. (Mert az okos emberek nem tudtak velök semmire menni.)

Jókai Illyefalván az ellenzéket támadja. (Hallatlan dolog ez, uraim. Eddig a kormánypárt mindég csak védekezett). Apponyiék, »az igazi római császárok« német újságot alapítanak.

Mindenki mozdul. Még visontai Kovách László is kiad egy borzasztó stílusban írt rendeletet az újságírók ellen, Szapáry gratulál neki: »Úgy jársz te azzal, mint én a magyar táblácskákkal Zágrábban. Mert a horvátok is derék gyerekek, kedves barátom, hanem a bohemien-ek még különbek.«

Visontai Kovách Lászlónak a predikátuma. Ez örökké maradandó lesz, de a rendelete csak egy napon élt volt, pedig egyetlen nyoma több mint tíz évi működésének.

Hanem ez is fölösleges volt; megtanulta ebből, hogy egy jó háznagynak nem szabad egyebet csinálni, mint csibukozni.

S még ez mind hagyján a csodák között. Megértük azt is végre éppen ebben a javaslatban, hogy a kormányé volt a liberálisabb felfogás, s nehány ember a nem igazi római császár táborából, restelkedve szavazott nemmel a kevésbé liberális Zichy Jenő-féle módosítvány kedvéért.

És még ez is hagyján... a legnagyobb csoda a Péchy Tamás ébersége, akinek jámbor kék szemei, olyan vizsgán tekintenek szét minden neszre, minden mozdulatra, minden hangra, mint a hiúzé.

Kezdetét veszi a név szerinti szavazás. A csengettyű rezeg künt a helyiségekben. Bent összegabalyodik az egész Ház disputáló, nevetgélő, pletykázó csoportokra.

A legtöbb ember nem mer kimenni a folyosókra, nehogy ott az ellenjelöltjével találkozzék. Kármán Lajos attól tart, hogy az öreg Pulszky odakünn ül. Pulszky pedig attól tart, hogy Kármán Lajos a Házban van, s nem jár többé be traccsra.

De csitt! Fenyvessy Ferenc olvassa a neveket.

Kihúzatott az »I« betű.

Az pedig nagyon fontos dolog, mert akit például Hentallernek hívnak, az addig haza is mehet, ha feleséges, kikérdezheti otthon a konyhán, »mit főznek ma«, s a feketekávé után kényelmesen visszajöhet, de akit például Boros Béninek hívnak, az nincs se olyan közel, hogy mindjárt elvégezhetné a hazafiúi kötelességét (pedig ha valakit Boros Béninek hívnak, az okvetlenül le akarja rakni a Ház asztalára a rokonszenves igent), és nincs se olyan messze, hogy még addig elmehessen valahova. Annak ott kell várnia halálos unalomban.

Irigylik ilyenkor az olyan embert, teszem azt, mint Grünwald, aki mindjárt leszavazhat.

Csakhogy Grünwaldot nem volt mért irigyelni, mert Grünwald arra határozta el magát, hogy nem szavaz. Semmi áron sem szavaz.

Egy óráig tusakodott lelke az incselkedő pártszellemmel. S nehéz verejtékcsöppek gyöngyöztek a homlokán. Azon ugyan nagy utat lehet befutni.

A lélek azt mondta: »Hiszen a kormány javaslata jobban megfelel nekem«.

A pártszellem közbekiáltott: »De nem kell, a pokolba vele«.

Grünwald egy darabig hagyta disputálni, azután így csillapította le őket: »Ne veszekedjetek, no, inkább nem mondok hát semmit«.

Kiment a folyosóra egy csoporthoz diskurálni, ahol Csanády perorált, ki most bizonnyal a Ház legboldogabb embere. Minden módosítványát elfogadták ma, az igaz, hogy csupa stiláris módosítványok csak, - de hát »a stélus is valami«.

Míg Grünwald künn a folyosón mulatozék, addig leőrölték bent apródonként a neveket.

Csodálatos nevek merülnek itt fel. Ismeretlen idegen hangzásúak.

Az álmodozó Trefort, ki most is a széken ül fel-felkapja néha fejét egy-egy névre, abban a hitben, hogy már az »új Házban« ül, de ott látván Dobránszky Pétert, megnyugszik benne, hogy ez még a tavalyi Ház.

Grünwald csak akkor mert már bemenni, mikor az első szavazás megtörtént.

Be is ment, s élénk eszmecserébe bocsátkozott Apponyival.

Hanem akkor meg az »absensek lajstromát« kezdik olvasni, aminek »voks-böngészet« a parlamenti neve, egyszerre hangzik:

- Grünwald Béla.

Grünwald úgy tesz, mint aki nem hallja, még élénkebben beszél Apponyival, Fenyvessy pedig még egyszer olvassa: »Grünwald Béla«, mire a megszólított még élénkebben beszél Apponyival, minélfogva Fenyvessy észreveszi, hogy nem akar szavazni, s gyorsan átsiklik a szekvensre.

S itt jön aztán a ma Göndöccsel is vitézkedő Péchy Tamás virtusa, melynek kiszínezésére festenem kellett Grünwald Béla mai állapotát egész részletesen.

Az elnök megállítja a jegyzőt, s így szól Grünwaldhoz:

- Kérem, a házszabályok szerint minden képviselőnek, aki jelen van, kötelessége szavazni.

- Úgy van! - kiáltja közbe Madarász.

- Tessék hát szavazni vagy »nem«-mel, vagy »igen«-nel!

- Már az első felolvasásnál szavazott - feleli valaki segítségképpen. - És most nem tartozik többé szavazni.

Most az elnök jött pillanatnyira zavarba, de hirtelen így szólt:

- Hát akkor méltóztassék megmondani, miképpen méltóztatott szavazni?

Csak így kínnal lehetett aztán kiszorítani nagy nehezen Grünwaldtól a »nem«-et.

...S ennek az egy kicsikart »nem«-nek százszor jobban örült a miniszter, mint száz »igen«-nek.

Kezdjük már egyetlenegyszer szellemesen: az időjáráson.

Lucskos, pocsétás idő van; a honatyák nadrágja fel van gyűrve. Csak Széll Kálmán ereszti le lomposan, mert ő a száraz napokon szokta fölhajtani.

A ruhatár megtelik esernyőkkel, melyek úgy feketednek ott, mint valami denevértábor.

A folyosókon, a büfében mindenütt aggodalmas arcokat lát az ember, s föl-fölhangzik különböző alakban a zokszó a fertelmes idő ellen:

- Hogy menjek én le most a kerületbe? Hogy járjak én most faluról falura, nyakig érő sárban? Minden jó gondolatom kicsírázik.

- Bizony rossz mulatság - feleli Ferenczy Miklós -, de ha a mezei munkák beállnak, még rosszabb. Én egyszer két hétig szónokoltam mindig sötétben: hajnal-szürkületkor, míg a nép szét nem széledt a mezőre és esti szürkületkor, mikor már haza szállingózott.

Egy másik csoportban az Orbán Balázs korteskedési szokásait dicsérik, aki három évig jár egyszerű székely posztóban idefent a fényes városban, hanem a választásokra, mikor a falvakba rándul, beleöltözik a virágos selyem atillájába, nyakába kanyarítja a színes aranyos mentét is.

»Hát ez mire való?« - kérdezi tőle egy mameluk egyszer.

»Hiszen te is felveszed a mentét, ha a királyhoz mégysz - felelé Orbán Balázs -, nekem is úgy illik, ha a másik szuverént, a felséges népet látogatom.«

A balfolyosó egyik kis csücskében meglapulva, Tisza Kálmán suttog Csernátonnyal.

Akik arra mennek, tiszteletteljesen, hangtalanul lépegetnek el a pokrócon, nehogy csacsogással megzavarják a két politikust, akik most az országot igazgatják itt.

Pedig meglehet, hogy csak csevegnek, s hogy Tisza megjővén birtokairól, a hetényi kalandját beszéli, ahol kocsija az »Egyetértés« mai híre szerint annyira megfeneklett a hínárban, hogy őt magát is egy paraszt kapta föl s vitte ki a szörnyű sárból a partra, a kocsiját pedig vontatóökrök szabadították aztán meg.

Ha csakugyan megtörtént, ügyes dolog. Mert most már bízvást megírhatja a »Nemzet«, hogy Tiszát tenyerén hordja a nép, és bízvást megírhatják az ellenzéki lapok: hogy Tisza kormányzása alatt sokat szerepelnek az ökrök.

Hanem nagyobb dolog ennél a Csanády Sándor esete.

Ugyan mi történt vele? Talán tudomásul vette a miniszterelnök valami válaszát? Nem. Csanády Sándorral az történt, hogy Nadányi Miklós kihítta duellumra, amiért Csanády a nevezett képviselő kerületében olyan kifejezéseket használt némely dolgokra, aminőket Nadányi nem akar eltűrni:

- Hát én csak úgy beszéltem, mint a Házban szoktam - felelte Csanády ártatlanul.

- Hiszen éppen ez a baj, Sándor bácsi - mondá nagy őszintén az egyik szekundáns.

*

Mindezekből a dolgokból látható, hogy ma nem volt a Házban belső élet, hanem csak külső.

Göndöcsnek ugyan sikerült, hogy ma is tele volt a beszéde »derültséggel«, csakhogy ma nem az ő rovására nevettek, de a Herman Ottóéra. Az ipartörvényjavaslat paragrafusai gyorsan leperegtek. Mindössze egy kis vita volt a zajos tivornyák meggátlásáról az istentiszteletek alatt, de ez is békésen ért véget, s magában a tanácskozóteremben is megindult az élénkebb, könnyebb diskurálgatás; csak a megrögzött módosítványozók éldegéltek a csontokon.

A nap hőse Zichy Jenő volt.

Már reggel az utcán feltűntek mindenkinek a piros plakátok: »Puttonyba az ipargróffal«. A folyosón is felkapták ezt a tréfás jelszót, mely még a pozsonyi diétákból maradt ránk mint kádencia a Pozsonyra. Az egyik jelölt ti. Pozsonyba, a másik puttonyba megy...

Sokan a nászutazásról megérkezett Hentallerrel pajkoskodtak.

- Én nem is tudtam - pirongatta Helfy -, mi dolog az, hogy be sem jelented előlegesen a pártnak, hogy megházasodol, s hogy kit veszel el.

- Nem bolond - dörmögte zuhatagos hangján az öreg Prileszky -, amilyen párt ti vagytok, bizony még ellenjelöltet állítottatok volna ellenébe!

-------------------

Idáig érve e karcolat megírásánál, szégyenkezve veszem észre, hogy csupán triccs-traccsot írtam: csupa pletykát, léhaságot.

Kedvem volna a papírkosárba dobni.

De hát elvégre is, mit szégyenkezzem?... Miért legyek erővel komolyabb magánál a t. Háznál?

Ma csak 11-kor kezdődött az ülés.

Már féltizenegyre ott voltam a folyosón. Régen óhajtottam már látni, hogy támad a t. Ház.

Hát úgy támad semmiből, hogy legelőször felveszi az új atilláját a kapus, előkeresi a nagy botot, mellyel a pókhálókat szedte le az imént a plafonról, aztán kiáll a kapu elé.

Egy másik egyéniség kidugja az épület homlokára a zászlót. A teremszolgák is felcihelődnek.

Kevéssel az ülés megnyílta előtt megérkezik a büfé.

Az első zaj a tisztelt épületben, a szilvóriumos és sherrys poharak csörgése.

Végre előcsoszog az öreg Lázár Ádám és beül a padjába.

Azután előjön Urbanovszky, és nem azon csodálkozik, hogy még itt minden üres, hanem azon, hogy már az öreg Lázár itt van.

Egyenkint kezdenek szállinkózni most már. Lógázza magát borzas cilinderében Chorin, s egyenesen az olvasószobába ül be, mohón átbetűzi a lapoknak »választási mozgalmak« rovatát. Arca az olvasás alatt mind savanyúbb lesz, s oda van írva majdnem leolvashatólag ajkaira a sóhajtás:

»Istenem, mennyi kémény füstölög, s én még most sem tudom, hol fogok megebédelni!«

A »molyok« mind idő előtt gyűlnek össze, s öt perccel tizenegy előtt vidám diskurzus folyik mindenfelé:

- Grecsák-időket élünk! - panaszkodik Szathmáry Károly.

- Uraim, csodák történnek - beszéli egy népszerű függetlenségi szónok. - Most jövök a könyvkereskedőtől, s az azon kesereg, hogy az Apponyi ellen írt röpiratot visszaküldte neki a jászberényi bizományosa, azzal a megjegyzéssel: »Ezt a könyvet én itt nem árulhatom, mert agyonütnének érte«.

Ezalatt előkerül a jó Berzeviczy Irnák is, akiről az a hír van elterjedve, hogy oly gondolkozva készíti a programbeszédjét: mindennap egy szót ír hozzá.

Kézdörzsölgetve tipeg be Busbach, aki gyanúba esvén a választói előtt, ünnepélyesen felszólították, nyilatkozzék: nem-e antiszemita.

Évelődik is vele váltig Hegedüs Sándor:

- Igaz-e, Péter, hogy Kaifás elé idéztek?

Végre telni kezdenek e terembeli padok.

A mediumon egész csoport zajong.

Gr. Teleki Samu a konstantinápolyi kalandjait beszéli Szapárynak. Komjáthy Béla a kunszentmártoniakhoz intézett nyílt levelét olvassa fel a kormánypártiaknak: mert arról tudja meg, jól van-e megcsinálva, hogy szidják-e nagyon. Urányi erkölcsös szivarszipkájával csinál szenzációt. A folyosón Szapáry István keresi a pénzügyminisztert.

- Sehogy se tudok Gyulához férni - panaszolja.

- Miért nem kérsz hozzá egy névjegyet Futtakitől? - tanácsolja egy szarkasztikus mameluk.

Pont tizenegy órakor végre megjelent az elnök, s felül a kasszához, akarom mondani, a katedrába. A csengettyű megszólal. A zaj lecsillapodik, és megvan alakulva a parlament.

Az ember azt hitte volna, unalmas, rövid ülés lesz.

Egy ülés, amelyik Kemény Gáborral kezdődik, nem sokat ígér...

De minden jóslat hiábavaló.

Kezdődött unalommal, s végződött azzal a tizennégy honti forinttal, melyeket Horánszky tett le a Ház asztalára hetek előtt, mint kormánypárti lelkek vásárlására szánt díjat.

Ez a tizennégy forint volt az utolsó csemege a Ház asztalán.

Ma már azt is elfogyasztották: most már hazamehetnek.

A dolog különben úgy történt, hogy a Kemény Gábor álomba ringató válaszai után egyszerre felkelt Tisza Kálmán, hogy a Horánszky múltkori interpellációjára feleljen.

Ez delejes erővel hatott a képviselőkre. Mindenki felütötte a fejét. A büfébe a folyosókba egyszerre híre szaladt:

»A honti ügy!«

Nosza rohantak be mindenünnen. Mert azt mindenkinek jó tudni, mi a törvényes, és mi a nem törvényes. Meddig szabad a mameluknak elmenni, és meddig nem szabad a habaréknak panaszkodni? Majd megmondja azt mindjárt a miniszterelnök.

Meg is mondta, mégpedig eléggé világosan.

Tiszán meglátszott, hogy csodálkozik azon, hogy akad ember, aki azon csodálkozik, hogy visszaélések történnek a választási mozgalmakban.

Ő is tud ilyen eseteket az ellenpártról, de nem mondja el.

- Si fecisti nega - kiáltja közbe Szalay.

- Ah, nini - hökken meg Hegedüs -, Szalay latinul is tud.

Tisza elmondja továbbá, hogy nem igaz, mintha a megyei tisztviselők nem dolgoztak volna a korteskedések alatt, mert elvégezett akták bizonyítják, hogy dolgoztak.

- Ugyan hány akta? - kíváncsiskodék Meszlényi.

Az öt ellenzéki postamestert pedig - folytatta - azért bocsátották el, mert a hivatalukat elhanyagolták.

Mindezek az argumentumok nagy zajt keltettek, zúgást az ellenzéknél, helyesléseket a túloldalon. Valóságos vihar kerekedék.

Horánszky csodálkozott rajta, hogy ez az öt postamester egyszerre lett hanyaggá, és hogy ezt egyszerre vette észre a felsőség, és az is különös, hogy mind az öt éppen ellenzéki.

Hát iszen van is benne valami rendkívüli...

Sokszor tört ki a derültség zuhataga is, kivált mikor Horánszky azt mesélte el, hogy egy megyei iktató úgy becsípett a faluzásban, hogy csendlegénynek kellett őt támogatnia, s erre egy jóakaratú mameluk lelkesen kiáltott fel:

- Hivatalos kötelessége volt!

Olyan elevenen festette Horányszky a nemes vármegyét, hogy Csernátony az élénk színek által megilletődvén, önkéntelen beleszólt:

- A kinevezést kell behozni.

Horánszky beszéde tagadhatatlanul nagy hatást tett, s ezt nem bírta ellensúlyozni ma a Tisza virgonc filippikája sem, mely vég értelmében mégiscsak abba a hatalmi gondolatmenetbe szakadt ki: »akinek nem tetszik, tegyen ellene«.

A »Majthényi vármegye« megérdemelte ezt a szellőztetést.

Tiszának legjobb mentsége lett volna, ha így szól:

- Ezt a főispánt én még a Deák-párttól örököltem. Jól harap, megtartom. Önök meg tőlem öröklik majd. Becsüljék meg önök is, mert ezen tanulja meg a magyar ember megutálni az erőszakot és abszolutizmust!

Horánszky nem vette tudomásul a belügyminiszter válaszát, de a Ház negyven szótöbbséggel megelégedett vele.

Most már csak a tizennégy forint iránt kellett határozni.

Az elnök azt indítványozta: »Adjuk oda, akitől kaptuk, Horánszky képviselőnek«.

Horánszky a fejét rázta...

- Adjuk oda a miniszterelnöknek, hadd ő küldje el a megyének.

Tisza a fejét rázta.

- Küldje vissza az elnök - kiáltá egy hang.

Péchy a fejét rázta.

- Igen, az elnök bízassék meg - ismételte Tisza.

És az elnök nem rázta többé a fejét.

Ha esős idő van odakünn, a büfébe becsurog. A plafon télen-nyáron mindig nedves, s az egyik oldalfalon mindenféle mappák képződnek a festékkel vegyített lucsok lecsepegése miatt.

Mikor a Sándor utcában sebesen hajt valamelyik fiáker, megreng Péchy alatt a katedra, az ablakok rezegnek az épületben, s a bolthajtásról hullani kezd a vakolat...

Semmi kétség tehát, hogy az ideiglenes országház egész komolyan megválni készül a közszolgálattól.

A Ház hivatalnokait mindenféle rossz jelek gyötrik.

Egy éjjel nagyot pattant a fal, és megrepedt kívül a kert felől.

Egy idő óta észrevették a bentlakók, hogy egyetlen patkány se mutatkozik az épületben.

Lőn ijedtség.

- Mit? Elmentek a patkányok? Vége van akkor! Oda vagyunk. Mert a patkány a legokosabb állat, az érzi meg legelőször a veszedelmet!

Egy szónak is száz a vége, az ideiglenes országházat nem lehet tovább használni. Azt odaajándékozzuk a horvátoknak. Vigyék el a földrengéses városukba.

Ma került tárgyalásra az új országház építéséről szóló törvényjavaslat.

Biz az borsos dolog egy kicsit. Kilenc és egyfélmillió. Ez már nemcsak tisztelt Ház lesz, de drága ház is.

Lassankint gyülekeztek a föllegek az új javaslat felett.

Legelőbb Orbán Balázs ivott meg éhgyomorra egy pohár vizet, s ivás közben elmondott mellesleg egy beszédet az új országház ellen.

Utána Meszlényi Lajos ahhoz mérve, hogy nem akadémiai tag, mint Orbán Balázs, igen ügyesen áskálta a fundamentumot az országház alatt.

Eddig csak a langyos zefír fújdogált.

Most jött azután a förgeteg. Apponyi Albert eresztette ki öblös hangját. Kiszámította, hogy az új Ház nem tizedfél, de belső berendezéssel legalábbis tizenötmillió forintba fog kerülni. Ennyit pedig nem ér meg. Már egy szép országházhoz olcsóbban is hozzájuthat az ember. Öt-hat milliót megszavaz, de többet nem! Neki körülbelül olyan épület kellene, mint a Múzeum. (Hogy csak mégis a Múzeum felé húzza a szíve a nemes grófot!)

Ezalatt megjelent a főispánok karzatán gróf Andrássy Gyula is. Olajbarna arca s szelíd kék szeme örökké a hölgykarzat felé volt fordítva.

Látszott is ott nehány nyugtalan, mosolygó fejecske, de a kis nádszékek nagy részét bozontos szakállú mándlis civisek és parasztok ülték. A Tisza Kálmán százharminc választója Nagyváradról, kikkel farkasszemet nézett a túlsó oldalról a hatalmas Czincz bácsi, annak a környéknek az omnipotens kortese.

Hanem a nagyváradi választók is jobbkor jöhettek volna. Mikor láthatnák megtörve, összetaposva az ellenzéket, Tisza erejének varázs alatt; de ma mintha megifjodott volna, tűz ült ki az arcokra, lelkesedés csillogott a szemekben, percekig zúgott fel néha a taps Apponyi s méginkább azután Somssich beszéde alatt.

A két tábor úgy tűnt fel, mintha majdnem egyformán lenne hatalmas mindkettő. A vizavik úgy sziszegtek, mint a kígyók.

Mintha egy nagy tyúkszemmé vált volna az egész Ház. Minden szó fájt valahol.

A nagy »közbeszólók«, Szalay, Meszlényi, Csanády, a túlsó oldalról Móricz Pál, Kőrösi, Éles Henrik folytonos akcióban valának.

Aztán jönnek a »csendes gúnyolódók«. Szilágyi Dezső könyökére teszi a fejét, s fitymálva nevet a Tisza beszédjén, gróf Bánffy Béla beleásít a Somssich leghazafiasabb kifejezéseibe.

...Ezek a pártok bőszítő eszközei!

Van is már olyan ingerültség, hogy a verejték gyöngyözik a Hegedüs Sándor homlokáról, mert minden szógyilok, ami Tisza felé röpül, az ő szívében akad meg előbb. Jókai meg restelli, hogy itt ma nem enyelegnek, s hazaoson. A Prileszky arca ónszínűvé válik apródonkint. Horváth Gyula piros, mint a paprika, Csernátony komor, mint a felhő.

Jókait útközben elfogja az egyik ellenzéki vezér, s így szól hozzá:

- Te, Móric! Olvastam én tőled egyszer egy igen szép dolgot bizonyos kaftánról. A török szultán egy fényes kaftánt ajándékoz egy gazdag bojárnak (mellesleg legyen megjegyezve, hogy mi szegény bojárok vagyunk). A szultán meghagyja, hogy az új kaftánt okvetlenül viselje. Igen, de most már ahhoz nem lehetett fövenni a bagaria bocskort, szép szattyán csizmát kellett hozatni, aranyos palástot, drága kardot, s ilyen ruhában aztán a bojár nem ülhetett fel a régi fakó szekerére, hintót vett. A hintót nem tarthatta a rongyos kocsiszínben, újat kellett neki építeni. De most meg már azt nem lehetett engedni, hogy a kocsiszín különb legyen a lakóháznál! Nosza, felépült az új kastély nagy fénnyel, amelybe azonban sehol sem illettek a régi ócska bútorok... és a többi meg a többi. Szépen megírtad te azt, Móric! Apropó, rászavazol erre a tizenötmilliós országházra?

- Ugyan eredj! Ne keseríts a regényeimmel - felelte Jókai kitérőleg.

A legtárgyilagosabb volt a Tisza Lajos beszéde. Az egyetlen ember, aki értette is a kérdést. Hanem egyes szúrós megjegyzései neki is voltak.

Különösen Orbán tájékozatlanságát mutatta ki élesen.

Orbán méregbe jött, mozgott, mint a meglóbázott mérleg nagy bajusza, mely a legjobb argumentum arra, hogy az új országházat építsük föl még akkor is, ha nincs hozzá elég tehetségünk: hiszen ő is a szakállából toldja ki mesterségesen a bajuszát, csakhogy impozáns legyen.

Orbán tiltakozik az ellen, hogy ő tájékozatlan. Sőt nagyon is tájékozott. Még többet is tud, mint amennyit mondott. Még azt is tudja, kinek vannak ott a közelben telkei.

Tisza gróf ingerülten szól közbe: - Nevezze meg!

S erre az egész jobboldalon fölzúg a méltatlankodás moraja:

- Nevezze meg!

Orbán behunyja a szemét és hallgat... roppant mélyen hallgat. Hallgatni végre is arany.

Kár, hogy nem korán reggel kezdte ezt a nagy hallgatagságot.

Somssich nagy hatást keltett beszéde után újra Tisza Lajos beszélt röviden.

- Mi jogon szól? - kiáltozták a szélsőbalról.

- És önök mi jogon kérdik? - felelte elmésen az elnök.

Az utolsó szó a Tisza Kálmáné volt, ki elevenen vagdalgatta az egyes szónokokat, folytonosan nagy zaj között.

Az ülés vége felé már olyan volt, mintha a babiloni tornyot építenék.

Ami itt különben indokoltabb, mint ott volt. Mert az összevissza zajongó babiloniaiak csak építettek, de tizenöt millió költséget nem kellett fizetniök.

Szép verőfényes nap volt. A sugarak, mint széles aranykéve, szűrődtek be a folyosó ablakain, s szürke sávokat eregettek le a földig, melyek reszketeg táncban terültek el a pokrócokon.

A főmamelukok (még a tegnapi nagyváradi bankettől félálmosan) ődöngenek, a habarékok és ellenzékiek ruganyosan lépegetnek, élénken várakozva a Szilágyi beszédére. Mert Szilágyi fog beszélni. Ezt mutatja a karzat is, ahol a Pulszky-család hölgytagjai láthatók és sok előkelő hölgy, köztük Rudnayné a leányával.

A miniszteri szoba tájékán néhány főispán ácsorog. A híres Majthényi László is. Egy képviselő, aki szeret rossz vicceket csinálni, azt találta ki, hogy Tisza mindennap két főispánt rendel fel, akik leckét vegyenek Majthényitől a választásokra.

- Megtartottad már a beszámolódat? - hangzik egy fülkében a Baranyi hangja egy képviselőhöz.

- Meg már - sóhajt az (nem nevezem meg ki volt) -, beszámoltam már, kiszámolván neki ezer forintot borra.

A legnagyobb baja a Ház osztatlan kedvencének (mert ő senkinek se ellenjelöltje) Kónyi Manónak van, akit felelősségre von az elnök, mért vette be a Naplóba Jókai tegnapi közbeszólását a Szalay beszédébe: »Ez nem fukszin!« - mert a közbeszólást ő nem hallotta.

Kónyi azzal védekezik, hogy ha benn van a Naplóban, akkor okvetlenül mondania kellett azt Jókainak.

- Meglehet, hogy halkan mondta csak - s amit a Ház figyelmén kívül dünnyög el valaki, azt nem szükséges a Naplóba bevenni.

Kónyi azonban nem hagyta a maga kifejezését. Elkezdtek kérdezősködni itt is, ott is. Az elnök is, Kónyi is fültanúkat keresett. Nem találtak egyetlenegyet sem, pedig legalább két tanú kellene hozzá, hogy a miniszterelnök teljesen meg legyen nyugodva.

Hát mikor már végképpen lemondtak a keresésről is abban nyugodván meg, hogy azt Jókai mégiscsak halkan, a suba alatt ejtette ki, akkor egyszerre azzal jön egy ember, aki szintén keresni segített fültanúkat:

- No, találtam már egy képviselőt, aki hallotta.

- Ki az? - kérdé az elnök.

- Herman Ottó.

- Elég! Beveszem kettőnek.

Meg lévén állapítva, hogy Jókai csakugyan mondta e kifejezést, Szalay személyes kérdésben szót kért, hogy ne gyanúsítsa Jókai az ő szőlőbirtokosi mesterségét, mire Jókai szelíd tréfával engesztelékeny hangon válaszolt.

Azután előguríttatott az új országház. Szontagh Pál szép beszéddel pártolta a javaslatot, utána Steinacker szólott, aki mindjárt a beszéde elején kijelenté, hogy »ő okleveles építész«. Jó is volt az így. Mert a beszédjéből ugyan ki nem találta volna senki sem.

A vita eleinte szelíden, csendesen indult meg, de hovatovább mind ingerültebb lett a pártok hangulata. A közbeszólások, gúnyos vigyorgások, fitymáló mozdulatok, ingerkedő grimaszok sűrűn váltogatták egymást. Senki se ült nyugodtan. Szakadatlan mozgás volt a benépesült padokban.

Somssich ritka példányát adta a változatos arcjátékok különböző nüanszainak.

Kivált a Móricz Pál és a Jókai beszéde alatt igazi tanulmány volt az arca. Szemei villogásában, felemelt karja lóbázásában, arcéle változásában voltak a gúnyolódó vagy haragvó feleletek.

S az ingerültség olyan ragadós, mint a kacaj.

Élcekben pattogott ki a bosszankodás, néha zúgásba csapott át, s egész malíciává fajult a Dobránszky beszéde alatt.

Szegény Dobránszky, ő valóságos üldözöttje a Háznak; a szélsőbal nem szereti, mert kormánypárti, a kormánypárt meg azért haragszik rá, hogy nem ellenzéki. Pedig határozottan jó ember. Megérdemelné, hogy habaréki legyen.

Minden bajt őrá kennek. Még Ugron Gábort is ő kövezi meg Erdélyben, amikor pedig ott van testestől-lelkestől. Még a nevét is elferdítik Dobzsanszkyra. Határozott pechje van. A beszédeit mindég szépen gondolja ki, de rosszul mondja el. A szeget mindég fején találja, csakhogy mindég a lábába megy valakinek...

Nagy világfelfordulása volt ez ma...

Huszár József palóc dialektusban tartotta szűzbeszédét.

- Nem szűzbeszéd az - jegyzi meg valaki, hiszen már a harmadik országgyűlésen képviselő.

- Az meglehet, de beszédjének az a karakterisztikuma, hogy mindenik a legeslegelsőnek látszik közülök. Huszár még az új Házban is szűzbeszédet mond, ha mond. Apropó! Az mégis derék dolog lesz urak! Hogy már egyszer, ha felépül a palota, nem a beszédek lesznek csak szűzek, hanem a Ház is szűz lesz!

Huszár után Móricz Pál tartott beszédet.

Hogy a beszéd milyen volt, nem tudja senki, elveszett a zajban, csak azt hallottuk belőle, hogy Móricz úr hibáztatja a kormányt (de csak nem komolyan?), amiért a választások előtt szavaztat meg velük ilyen nagy terhet, de már mindegy, azért Móricz úr mégis szembe néz az ádáz sorssal. (Az »ádáz sors« alatt érti az ellenjelöltjét.)

A legmeglepőbb volt, hogy midőn már Móricz rég elhallgatott, és Jókai kezdett beszélni nagy figyelem közt, egypár tréfás képviselő azzal kezdte magát mulatni, elhíresztelték, hogy Móricz Pál nagyszerű beszédet tartott, »csattanós érvekkel és fordulatokkal bővelkedőt«.

Ennek a mesterségesen hancúrozott véleménynek az lett a következménye, hogy vagy tíz szónok letörültette magát:

- Ha már Móricz Pál is nagy orátor - gondolták -, akkor nem érdemes erre a babérra vágyakozni.

Azok közt, akik letöröltették magukat, volt Prileszky Tádé is.

- Hát te mért lépsz vissza? - kérdezték.

- Barátocskáim, megmondom nektek őszintén. Én egy szép beszédet akartam mondani az új Ház mellett, mert mivelhogy rosszul hallok a balfülemre, mindig úgy értettem, hogy »tót stílusban« lesz építve. Hát ma értesülök aztán róla, hogy nem tót hanem gót. Ejh no! Mi közöm akkor hozzá.

Jókai beszéde után tetőfokra hágott az ingerültség. Az ellenzék fiatal gyerekei sziszegtek, az öregek zordon fenyegető arcokat vágtak.

A bősz Somssichhoz odalépett egy főmameluk, s elkezdte még jobban ingerelni:

- Te azt mondod, Pali bácsi, hogy itt állasz, nem tehetsz másképp, de hátha ez a felettünk levő ház még egyszer majd azt találja mondani: »Nem állok itt tovább, nem tehetek másképp« - és összedől. Mi lesz akkor?

A kis elegáns Fenyvessy Ferenc emelkedett fel.

- Még mindig nem Szilágyi! - sóhajták a karzaton, de hiszen elöljárónak Fenyvessy Ferenc is jó.

Nagyon is jó volt, mint a következés mutatta.

Csattanósabb vég nem is lehetett volna.

A fiatal szónok hangja olyan, mintha sást húzgálnának [az ember] füle mellett. Fiatal verve-vel kezdi csípkedni Magyar Jánost.

A párt már bele van melegedve, s majd minden lélegzetvételnél meghelyesli, tapsolja.

Fenyvessyt tüzeli a siker. Mint a röpülő Daedalus, mindig bátrabban csattogtatja szárnyait.

Percekig zúg a taps, mikor bevégzi.

A miniszterelnök kel fel, ő akar szólani: de a tapsvihar nem engedi szóhoz jutni.

Egy ideig gondolkozva áll ott összevont karokkal, aztán hirtelen összeüti tapsra ő is a tenyereit.

Nosza erre a mamelukok. Azt hitték, hogy ez most így »sikk«. Felálltak és tapsoltak mind Fenyvessynek.

Az elnök szomorúan nézte a katedrából, hogy ez nem álom, hanem teljes színvalóság.

Tisza beszéde alatt a mediumra sereglettek nagy tömegben a képviselők. Fenyvessy odament Magyar Jánoshoz. Jókai tréfálkozva mondá Fenyvessynek: »Minek bántod a papokat?« Ivánka ingerülten húzta el Fenyvessy elől Magyar Jánost: »Minek beszélsz ilyen emberrel?«

A Ház már oszlott e pillanatban. Fenyvessynek sietnie kellett szekundánsokat keresni.

Lesz-e ma szavazás, vagy nem lesz?

Ez a kérdés foglalkoztat miden megéhezett embert.

A Ház tisztelt órája már a kettes szám felé baktat.

S a szónokok addig emlegetik, hogy a nép mennyire éhezik, hogy a Karok és Rendek is megéheznek.

A sötét színeket hatalmasan értik a szélsőbalon.

Egy szónok felkiált:

- A nyomorgó nép gyökeret eszik.

A derültebb színeket a kormánypárton kezelik. Hegedüs Sándor visszakiált.

- Gyökeret? Igaz, sárgarépát!

Hát lesz-e szavazás, vagy nem lesz?

Mert ha nem lesz, haza lehetne menni, lévén ma sokkal unalmasabb a hangulat, mint tegnap.

Oh, hisz azt nagyon könnyű lesz megtudni, lesz-e szavazás.

Körül kell járni az épületet: itt van-e Podmaniczky Firgyes, vagy nincs?

Mert ha nincs itt, akkor nem lesz szavazás.

És Podmaniczky Frigyes valóban ott volt, s míg azok ott benn a tizenöt milliót költötték, ő is elköltött a büfében egy »kanapé«-t jó étvággyal.

Podmaniczky Frigyes ugyan a közmunkatanács elnöke is, s neki dukálna szólni is ilyenkor mint szakembernek, de hisz a szakszerűséget úgy sem becsülik meg Magyarországon, hát inkább nem szól.

»Adj hangot, Dóci« - üsztökéli a lelkiismerete, de az intendánsi prakszis oda rúg ki, hogy a hang sokba kerül, azt kímélni kell.

Suttogva beszél s igen keveset.

- Az országház igen szép épület lesz, ha szépen megcsinálják. A gót stílusnál szebb ugyan a Jókai stílusa, azért nem megvetendő a reneszánsz sem. Az országházat vagy a Tömő térre kell építeni, vagy sehova; de országház okvetlenül kell. Én megszavazom, de nem helyeslem. Mert amit én helyeslek, arra én soha nem szavazok.

Szakavatott körökben körülbelül ezekben fejtette ki tarka nézeteit a báró, mialatt bent újra Dobránszkyt verte Ugron Ákos, aki ma igen szellemesen verve-vel szólott, úgyhogy Tisza se téveszti többé össze Gáborral.

Az egyik Ugron, akit hajigálnak, a másik Ugron, aki hajigálózik!

A tegnapi ülés utóbajainak egész sora következett. Tegnapi mondatok, megjegyzések feltámasztattak, s tologatták kijjebb a napirendet. Mint egy nagy zsíros ebéd után, sok lett a megterhelt gyomor.

Hanem szerencsére egy-egy dózis olvasztó limonádé minden nagyobb baj nélkül helyreállította a rendes érverést.

Délre harangoztak a kálvinista toronyban, mire el lehetett jutni az új országház vitájához keresztül a Szalay, Magyar János, Fenyvessy felszólalásain.

Ónody igen csinosan beszélt, rokonszenves arca és csengő hangja van. Ezzel a fizikummal, biz isten, mint filoszemita is boldogulhatna.

Még Lázár Ádám volt csak hátra. Sehogy se lehetett kapacitálni, hogy »álljon el«. Inkább elengedett volna a többség egy gót oszlopot az új Házból.

Azután jöttek a zárbeszédek. Minden embernek volt még valami gondolata. De legtöbb Tiszának és legkevesebb Országhnak, aki pro domo sua beszélt, s aki a maga legkevesebb gondolatát mégis a leghosszabb köntösbe öltöztette...

De gondolat és argumentum ide-oda...

Hiszen minden szavaknál szebben beszél a voks.

Ott ültek a padokban elszánt arccal a mamelukok biztató-sűrűn, mint az erdő.

Nincs mitől tartani. Csináljunk punktumot! Szavazzunk!

Megint negyvennyolc többsége lett a kormánynak.

Hogy ingerkedik a sors velök ezzel a numerussal!

Az új országház megvan tehát.

Ivánka Imre még csak azt szerette volna indítványozni, hogy a szabadkőművesek építsék.

Járja a végét a t. Ház. Mélán hervadoznak a padokban a követek, mint az őszi virágok.

Kevesen vannak csak, kiket még haza nem fújt a korteskedés szele.

Én is, ők maguk is úgy tesznek egymással, mint a pap, aki benézett a majdnem néptelen templomba, s kifakadott: »Nem érdemes ennyi embernek misézni!«

»Nem érdemes ennyi embernek szónoklatot tartani« - gondolják ők.

»És nem érdemes ennyi emberről karcolatot írni« - gondolom én.

Hanem azért mégis feljárok minden délelőtt szorgalmasan. Mert aki egyszer ezt a levegőt megkóstolja, annak Merán lanyha éghajlata sem olyan édes. Attól nem lehet többé elszokni.

Történik valami vagy nem történik, az mindegy, azért az ismerős arcokat és a fülkéket okvetlenül látni kell, hogy az ember elhiggye, miszerint semmije se hiányzik.

Aztán legalább valami ötlet vagy pletyka mégiscsak mindég terem.

Most is beszéli a miniszteri szoba környékén az öreg Prileszky, hogy milyenek a választók.

Ő egyet tanulmányozott közülök, valami Nagy Pál nevűt (s valamennyi ennek a valóságos képmása). Nagy Pál uram fő-fő auktoritása egy nagy alföldi parasztvárosnak, mely két követet küld.

Kilenc év előtt mind a két odavaló követ ellenzéki volt.

»Nincs semmi tekintélyünk a kormány előtt - mondta Nagy Pál uram a három év lejártával. - Forduljunk a másik oldalra.«

Választottak hát két kormánypártit. Mikor ezeknek a mandátuma lejárt, Nagy Pál így szólott:

»Nem ér semmit, hanem legyen olyan is, ilyen is.«

Lett tehát egy ellenzéki s egy kormánypárti.

Ma ezek mandátuma is lejáróban lévén, Nagy Pál így beszél:

»Az egyik képviselőnk mindég azt mondja, hogy "nem", a másik mindég azt mondja, hogy "igen". Hát ki ne unná meg ezt az örökös egyformaságot? Küldjünk fel okosabb embereket!«

Minden helyzetet kipróbált, de egyikkel sem volt Nagy Pál uram megelégedve... Ez a választó természetrajza!

Míg ott künn a folyosón jóízű adomák és keserves panaszkodások hangzanak, azalatt a teremben arról tanácskoznak, hogy mikorra írjam én meg az utolsó karcolatot a t. Házról.

Tisza május huszadikát fogja ajánlani e célra őfelségének.

E kijelentés után képviselők, hírlapírók kezdenek hazaszállingózni.

Hanem beavatottabb emberek útközben sietnek megállítani a széledezőket, s szeretet jele gyanánt megsúgják bizalmasan:

- Ne menj haza, megbánod, nagy botrányt mulasztasz el.

- Kicsoda, micsoda?

- »Kis levélke, drága kis levélke« - dúdolja Meszlényi Lajos.

A hír lassankint befutja az egész épületet, Ugron Gábor türelmetlenül megy át egyik padból a másikba. S amerre jár, mérgesen csikorog a csizmája.

A feloszlás processzusa most már meg van állítva, nemhogy fogyna a Ház, de ettől a momentumtól kezdve folytonosan szaporodik. Nincs nagyobb embergyűjtő, mint a botrány előszele.

Türelmetlenül fészkelődik mindenki, míg a csip-csup ügyek, a szeszadó főrendi módosítások lefolynak, a temetkezési küldöttség megválasztatik s több efféle.

Huh, de borzalmas hosszúk voltak ma a szónokok! Az idő lassan látszott fogyni. Kemény Gábor egy negyedóráig se beszélt, s máris felkiáltott valaki a szélső baloldalról: »Kolosszális tüdő!«

Hegedüs beszédébe a világért sem szólt volna bele senki ezúttal, hogy csak minél előbb vége lehessen.

Ah, valahára!

Felállott Ugron Gábor.

Minden ember megmozdult székén, s azután temetői csend lett.

Igazi temetőben voltunk.

Péchy meglóbázta a lélekharangot, azután letette, és eldőlt székén.

A tenyerek tölcsérekké képződtek a fülek mellett.

S megindult a temetési szertartás.

A tisztelt halottjelölt ott ült a túlsó oldalon éppen vizavi Ugronnal a Móricz Pál háta mögött (hol különben Tisza Lajos szokott ülni vígabb szituációk között). Móricz nagy feje egészen eltakarta Dobránszkyt. Csak ha mozdult, piroslott elő pozsgás, egészséges arca.

Ugron mesterül találta fel ezúttal a maga dolgát.

Legelőször egy szolgabírót trancsírozott fel à la Hont vármegye, ki igen jól nézett ki azzal a garnírunggal, melyet körüle rakott.

A szolgabírót elemésztvén, egy interpellációt vett fel a padról és felolvasá.

Az interpelláció a parlamenti sablon szerint a »punktum« szokott lenni minden felszólalásnál, a hallgatóság tehát megbotránkozva riadt fel:

- Hát csak ennyi? Mi a publikumnak egy szolgabíró itt, ahol hétköznap is egy-egy főispánt esznek meg.

Hanem Ugron nem csinált punktumot, csak lélegzetet vett, s nyomban elővette a második tálat.

Ebben volt Dobránszky.

Felgombolta kabátját, s kivett zsebéből egy csomagot: régi, elsárgult levelek és vizitkártyák.

Mosolyogva babrált közöttük, mint a fösvény kincsei közt.

Szép daliás termete kiegyenesedett, szemei megvillantak ádáz haragban.

Soha még olyan csend, aminő most támadt.

Farkas Balázs a harmadik padban ülő képviselő társai ütérverését olvasgatta mellékes mulatságképpen. Legtöbbet ver a Hermané és legkevesebbet a Madarász Jenőé.

Eközben érces hangon mérte a fejszecsapásokat Ugron; hogy igenis Dobránszky rokonságban van a hazaáruló Dobzsánszkyakkal. Sőt hivatalt is kért tőlük, mégpedig oroszországi hivatalt...

- Szégyen! Gyalázat! - kiálták közbe a szélsőbalról.

A többi pártok mélyen hallgattak. A homlokok elkomorodtak. Az arcokon mintha a kétkedés volna leírva: »lehetséges-e az?«

- Itt a bizonyítékok - mennydörgé Ugron -, s egy levelet olvasott fel a csomagból, melyben több levél van, Dobzsánszky Adolfhoz és a hírhedt Dobzsánszky Olgához intézve, »kedves Olgám« vagy »kedves húgocskám« megszólítással.

Kínos szenzációt keltett e levél az egész Házban, mert bizonyítja, hogy írója kész lenne az oroszt szolgálni.

Soha még ilyen nagy bűnnel nem vádolták, mióta a világ áll, székelyek képviselőjét...

Úgy süvített itt ez a vád, mint egy orkán, mely felborzolta az emberek hajszálait. Az ajtók csikorogni látszottak, s úgy tetszett, hideg légáramlat suhan be száz nyíláson át, megborzad a háta az embernek, s az arcok megfehérednek.

A tüzesebbnek ökle is megmozdul.

De csend. Feláll maga Dobránszky védekezni. Halálos sápadtság ül az arcán. Izgatottságában könyökével törüli le homlokáról az izzadságcsöppeket.

Azt mondja: ő jó, becsületes magyar hazafi, emellett tanúskodik múltja, működése.

Habozva beszél, szaggatottan, nem a méltatlanság haragja tör ki szavaiban rakoncátlanul, a fölháborodás tüze nem csap fel szörnyű lángban...

A miniszterelnök hátrafordul és úgy nézi figyelmesen, aztán lassan, csendesen elfordul tőle.

Vajon mit gondolhat?

Azt-e, hogy ilyenkor a mérséklet már nem erő?

S még folyton beszél szegény Dobránszky, munkájáról, amit ír, tanítványairól, akiket nevelt, ellenségeiről, akik üldözik.

- Az itt a kérdés, írta-e a levelet vagy nem! - Kiált közbe Csernátony, aki egyetlen szerencsés megjegyzéssel gyakran hámozza ki a szóözönből a vita magját.

Azontúl aztán ez a kérdés vetődik felszínre a Ház minden oldalán, hol innen, hol onnan hangoztatják türelmetlenül:

»Írta, vagy nem írta?«

Dobránszky, mintha szándékosan kerülné az egyenes feleletet. Csak annyit mond, hogy a Csertészről kelt, Péter aláírással ellátott levelek rágalmak és hamisítások.

Új bonyodalom! Még egy drámában se lehetne frappánsabb mese.

Akik nem szeretnek embert ölni, azok szabadabban lélegzenek. Hátha mégis ártatlan!

De Ugron bátran lép újra sorompóba, s kijelenti, jót áll arról, hogy a levelek a Dobránszky saját kezű írása.

S Dobránszkynak erre nincs aztán más felelete, csakhogy leül és hallgat.

S ettől a perctől a zajos Házban egyszerre beáll a hallgatás kínos rémletessége.

Nem zúg föl kárhoztató vihar, a nagy közbeszólók sziszegő nyelve megáll, az elnök keze dermedten ereszti el a csengettyűt, s ő is hallgat.

Így hallgatagon oszlik szét a Ház, mindenki tódul kifelé némán.

Maga Dobránszky is felkel, és megy ki az ajtó felé tartó csoporttal.

Senki se szólítja meg, mint ahogy máskor sietni szokott a megtámadotthoz egész csoport, észre nem veszi senki, olyan ott, mint az árnyék... megy a nagy tömegben egyedül...