3. EGY VESZTÉRE SZÜLETETT HÁZIÚR

Nem szégyenli magát az úr? – ismétlé a két nyári kabátos ifjú ember a macskaprémesnek, mialatt a marqueur a padlóra öntött folyadékot törölgette fel a tegnapi ujsággal (még a padlón is fénylett a szétömlött villós méregfolyadék). – Meg akarja magát ölni! Hát akkor én mit tennék? Aki elvégeztem tizenkét iskolát, kitanultam az ökonomiát, veterináriát, letettem a birói vizsgát, voltam két esztendeig szolgabirói segéd, akkor redukáltak, télen nyári kabátban az utcán felejtettek s most lótok-futok egyik ajtóról a másikra munkát keresni, mindenütt beleütöm az orromat olyan emberekbe, akiket már ugyanonnan kilöktek; délig körmölök, másolok, keresek vele harmincöt krajcárt: abból huszat elköltök újabb folyamodásokra, papirosra, bélyegre, tizenöt krajcárból ebédelek, vacsorálok, szállásom nincs, itt hálok a pad alatt; az egyik fülemre ráfekszem, a másikkal takarózom, s a vasárnapot megbőjtölöm, mert akkor nincs kereset. Azért mégsem ugrom a Dunába. Az úrnak pedig milyen szép macskaprémes kabátja van, még óralánca is, s mégis gyufát akar enni?

A megdorgált ember engedte magát, mint tettenkapott gonosztevő, végigleckéztetni, s mikor vége volt, azt mondta rá:

– Még egyebem is van: ez a háromemeletes ház is az enyim.

– Hát akkor mi a baja?

– És azért mégis szegényebb ördög vagyok, mint az úr ebben a másfél nyári kabátban.

– Hát akkor szökjék el a házától, s mindjárt gazdagabb ember lesz, mint én – egy egész téli kabáttal.

– Nem érti azt az úr. Nem tanítják ezt a tizenhat iskolában. Pedig bár mindjárt az elsőben azt tanítanák: a Hübner helyett. De hát ha már a kávémat elpocsékolta az úr, hát már most hallgassa meg, hogy mi bajom van énnékem, s ha tud valamit kitalálni, ami az ellen használ, hát akkor odaadom az úrnak akármimet, ami még az enyim.

– Adjon róla írást.

– Akár kettőt. Tegye fel az úr prókátorosan: a stemplit fizesse maga. Hanem elébb hallgassa meg, miben áll a bajom. Tud az úr a financiális kalkulushoz?

– ’Sz abba szakadt ki a kabátom könyöke.

– Nohát! Én a régi okos világban becsületes hentesmester voltam. Ismertem a művészetemet alaposan s szereztem magamnak belőle – nem ugyan valami kapitálist, mert a pénz nem való tisztességes embernek, hanem egy kis házat és telket itt ezen a téren, amelyet azelőtt disznópiacnak híttak. Csinos kis ház volt! Olyan szép húsfüstölő műhely volt benne, hogy ellakhatott volna abban akár Stroussberg. Hát még a kert odahátul! Micsoda sárgabarackfák voltak benne! S milyen gyönyörű nagy bécsi szederfa. Mikor érett a szeder, minden gyermekemnek tulipiros volt a képe a levétől. Nem adtam volna azt a fát senki száz forintjáért. Nem is volt énnekem soha semmi bajom; kivéve egy félesztendőt, amikor megakasztotta a kalbász-üzletet a trichinnyavalya; hogy a Pluto kösse hátul a sarkát annak az újságírónak, aki legelőször kigondolta! – Ekkor beütöttek a boldog aranyidők. A magas kormány elkezdte önteni a pénzt a háziurak kalapjába. Az ujságok mellett Budapest új térképei jelentek meg, rózsaszínnel festett új utcákkal. Az akadémiában nagyszerű panorámák voltak kiállítva: ilyen lesz Budapest tíz esztendő múlva! Az én jó disznópiacomat elnevezték Bendegúz térnek. Ez is le volt pingálva, hogy milyen lesz tíz esztendő múlva! Olyan Párizsban nincs. Három baubank alakult a kiépítésére, mindenkinek volt egy gróf elnöke, egy bankár igazgatója, megy egy képviselő titkárja; pénze pedig annyi, hogy az ablakon folyt volna ki, ha más úton ki nem folyhatott volna. Egyik sensál a másiknak adta a kilincset a házamban, azt kérdezve hogy adom? Én szereztem azt egy időben, mindent összevéve nyolcezer forintért. Addig licitáltak egymásra, mígt utoljára fölverték nyolcvanezer forintra. Ott volt már a pénz az asztalomra leszámolva: csak be kellett volna sepernem, s aztán elénekelnem, hogy „Isten hozzád, te csendes ház!” Ekkor egyet gondoltam: visszaadtam a pénzt, megtartottam a házat, azt gondoltam, no már most hát építek magamnak ide egy palotát. Nyolcvanezer forintot érő telkem már van. Ez bizonyos. Ezt a jég sem veri el. Itt van egy hatalmas pénzintézet, a „szűkölködők bankja”. A címe is mily bizalomgerjesztő. Az igazgatója sógorom. A titkárja benső barátom. Három esztendeig mindig ő borotvált. Most visszaszolgálom neki. Egy nyolcvanezer forintot érő telek tulajdonosának semmi erőtetésbe sem kerül százhúszezer forintot kapni kölcsön egy háromemeletes palota felépítésére. Maga a bank vállalkozik rá. Nekem csak a kész ház kulcsait adják át, s én aláírom a kötelezvényt, mely szerint én fizetek harminckét esztendeig a kölcsöntől hat percentes kamatot, meg két százalék törlesztést. Úgy, de énnekem viszont nyolc száztólit hoz be a ház az egész értéke után, és így harminckét esztendő alatt magamagát tisztára kifizeti. S azonfölül nekem évenkint marad hatezernégyszáz forint bizonyos jövedelmem, amivel egyszerre úrrá vagyok téve! Ez már csak bizonyos kalkulus; ugye?

A hallgató nagyon csóválta a fejét. A háziúr folytatá:

– Valamennyi építeni szándékozó között én szaladtam legelőre, hogy megelőzzem a többit. Meg is előztem. Az én házam már tető alatt volt, mikor a többiek még csak a meszet ójtatták hozzá. A felvett kölcsön becsületesen felment rá: akkor volt legdrágább a tégla, meg a napszám. Csakhogy kapni lehetett! Őszre már készen állt a házam, s télre belé lehetett volna költözni, ha az építőmester olyan jól nem csinálta volna a stukaturokat, hogy mind fel kellett szedetni, s újat rakatni helyébe télen.

– Bizonyosan vén fákat használt hozzá.

– Ördögöt vénet! Hiszen zöld volt még: akkor vágták az erdőn. Maga csak pipázzék, és ne beszéljen! Pedig már akkor ki volt adva minden szállás a házamban, amikor még be sem voltak vakolva a falak. A szálláskeresők lajtorján másztak fel kvártélyt nézni, s lefoglalának mindent az utolsó pinceraktárig. A földalatti magazinokat kivette egy gazdag gabonakereskedő, aztán meg egy fiatal bankárfiú. Ez utóbbi nem volt se gazdag, se kereskedő: de igen jó kuncsaft. Pénz helyett repcét kapott az uzsorástól, azt tartotta itten. Ez volt az ő trezorja. A földszint még nedves volt, mikor már kivették: az egyik részét a montenegrói fejedelem kávéháznak, a másikat nagyszerű piperebazárnak. Az első emeletet egészen elfoglalta az első magyar-osztrák tengeri gőzhajózási társulat. Ez már csak nagyhitelű vállalat volt az egyszer! A második emelet egyik felébe ruhagyár fészkelte be magát. Virágzó üzlet! A másik felét pompásan bebútoroztatta egy vidéki földesuraság, aki egyúttal országgyűlési képviselő is; gazdag úr, nevezetes honatya; egyszóval halhatatlan ember; ami nagy érdem egy parteinál. A harmadik emeletnek egyik szögletében magam helyezkedtem el családommal, a közepét egy vasúti főhivatalnok lepte meg, s a tulsó szárnyában fészket rakott egy szép elegáns kisasszony, aki énekesnőnek írta be magát, és volt egy grófi vőlegénye. Párizsból hozatta ruháit; mikor a doboz megérkezett a postával, kétezer, háromezer frank volt rá felírva; amiből gyanítható volt, hogy vagy ő maga, vagy a vőlegénye nagyon szépen énekel. Még aztán jött egy fotográf, aki addig unszolt, míg rávett, hogy üvegeztessem be a házam tetejét, hogy ott ő felüthesse a műhelyét. Uram! Még a kapualját is kivették tőlem; egy olajfestményárús szerződést kötött velem, hogy ott kirakhassa a remekműveit. Még egy udvari szobám volt, amit eshetőleges katonabeszállásolásra hagytam meg, azt is kivette tőlem egy öregúr, akiről azt mondták, hogy nagy uzsorás. Egyszóval tökéletesen helyre voltam állítva. Semmi kivánnivalóm sem lehetett. Nem is volt szó több húsfüstölésről; a feleségem dáma lett, a fiam gavallér, a leányom énekelni, zongorázni tanult, magam pedig bizottsági tag lettem és alelnök a Walhalla-nevű temetkezési egyletnél, mely minden eddigi temetkezési pompát fölülmúlni igyekezett.

– No; ez az egy jó legalább megmaradt a sokból: a temetkezési pompánk. Aki látja, hogy milyen fényesen temetnek el bennünket, csakugyan azt hiszi, hogy urak vagyunk.

– Arra az úrnak semmi gondja. Tehát, hogy visszatérjünk a financiális kalkulusra, a bilanszom így állt. Biztos jövedelmem volt a házamtól tizenhatezerhatszáz forint. Ebből kamat és törlesztés fizetendő a banknak kilencezerhatszáz. Marad nekem valóságos jövedelmem hétezer kemény forint. E mellett már csak megélhet az ember hurkatöltögetés nélkül is! Hanem mindjárt az első félesztendőben kapok az én barátságos bankomtól egy szerelmes levelet, amiben tudtomra adják, hogy az egész világon megdrágult a pénz; a hat percentre adott kölcsönt nem adhatják most már alább hét és fél percentnél, ha nem tetszik a föltétel, szabad lesz visszafizetnem. No, ez szép újesztendei köszöntő. Már most a tiszta jövedelmem leszáll ötezerkétszáz forintra. Összébb kell húzni a bagariákat. A következő fertályban azonban a lakók kezdtek lefelé steigerolni. Engednem kellett. Fele bért kínáltak, mint eddig. Abba is meg kellett nyugodnom. Elolvadt az egész plusz, ami a saját jövedelmemet képezte. Örültem, hogy a bank rátáját ki tudtam teremteni. Ez az örömem is elmúlt. A következő fertályban jöttek a bukások. Egész szállásaim üresen maradtak. A banknak fizetendő rátát nem voltam képes kiteremteni. Azt mondtam: „ne hagyd magad!” s hozzáfogtam ahhoz a mesterséghez, amit annyian gyakoroltak: ha egy adósságot törleszteni kell, csinálni másikat. Sohase volt váltón aláírva a nevem; most ráfanyalodtam, hogy az egyik takarékpénztártól kölcsönt vegyek kilenc percentre, azért, hogy a másik bank hét és fél percentes kölcsönét törleszthessem vele. Találtam két jó barátot, aki aláírta a váltómra a nevét. Viszonszívességből aztán én is aláírtam a nevemet az övékre. Amiből aztán az lett, hogy lejáratkor ők elfelejtették törleszteni a maguk váltó rátáját, s mind a hármat nekem kellett törlesztenem.

– Ezt biz’ előre is megmondhattam volna.

– Hát miért nem jött akkor, hogy mondta volna meg? No jól van! Ez megvolt. Jött az új fertály. Jövedelem megint nem volt; törleszteni megint kellett, most már a kölcsön rátát is, meg a váltó összeget is: fogtam magam, beálltam a bank „hitelegyletébe”, ott „száraz” akceptre adnak pénzt. No iszen megadtam én szépen ennek a száraz hitelnek az árát. Lejáratkor most már nem két aláíró, hanem száz in solidum nem fizető tartozásáért kellett megszenvednem; fizettem a kölcsön kapott pénzért, amivel a többi kölcsönt törlesztettem, harmincöt percentet, mint veszteséget. Hát hisz akkor jobb, ha Daumenschraub úrhoz megyek pénzért, az én udvarszobai lakómhoz, aki csak huszonkilenc percentre adja ki a pénzét. Kaptam is nála hitelt, csakhogy azt a jövő fertályban felvitte negyvenhárom percentre. Már most tehát így állt a kalkulus: Hogy a banknál levő hét és fél percentes tartozásomat törlesszem, felvettem a takarékpénztárból tíz és fél percentes váltókölcsönt; hogy ezt törlesszem, felvettem a hitelegylettől harmincöt percentes kölcsönt, s hogy azt törlesszem, felszedtem az uzsorásomtól negyvenhárom percentes kölcsönt, akkor aztán megesett, hogy valamennyi lakóm megszünt fizetni a házbért. De már ennek a történetével külön meg kell az urat apróra ismertetnem.

– Hát ugyan miért nem fizették a lakók a házbért? – kérdezé a két nyári kabátos ifjú.

– Kezdjük csak sorban; aztán tartsunk rendet. Kezdjük el a legelsőnél, a pinceraktárnál. Hát a búzakereskedőmet megölte a múlt esztendei rozsda. Az ördög tudta azt, hogy a búza is vasból van: hol acélos, hol rozsdás, mégsem tart örökké. Mindig olcsóbban adott el, mint ahogy vásárolt. Utoljára rájött, hogy amely napon a gőzmalma nem dolgozik; azon a napon csak ötven forint a vesztesége; de amelyik napon dolgozik, azon száz. Kapta magát: likvidált. Felgyujtotta a malmát, megkapta érte a biztosítási összeget, s elment vele Bécsbe. A magazin üresen maradt. Ez a Nro. 1.

– Nro 2. nem volt ilyen okos ember. Ő nagyon messze engagirozta magát „Omnibus”-ba, míg egyszer lett belőle „nihilibus”, akkor egy éjjel megszökött Amerikába; azt se mondta, hogy „ülj a hátamra!” s itt maradt a másik magazin üresen.

– Most jön a Nro. 3. A selyemkereskedő. Ez már Amerikából jött haza; ott tanulta Chicagóban, hogy milyen hamar támadnak a városok a puszta földből; azért etablírozta magát a disznópiacon konfekciós bolttal. De csakhamar észrevette, hogy elsiette a dolgot vagy félszázaddal, s sietett átváltoztatni a selyemüzletet pokróckereskedésre. Floreált is egy darabig erősen; csak úgy hentergett az udvaromon a sok deszkaláda mindennap, amit hordtak és vittek. Azt hittem, valamennyi újságirót ő látja el naponkinti pokróccal. Egyszer aztán az infámis fináncnak feladta valami gazember spicli, hogy az én selyempokróc kereskedőm azokban a ládákban, amikre kívül „halina” van írva, csupa merő külföldi csempészett szivart szállít. Meglepték, megcsípték, beidézték, kisütöttek rá mindent: elitélték háromezermillió forint bírságra. Az elől megszökött: itthagyta az üres ferslágokat, meg a fizetetlen házbért.

– Most térjünk át a Nro. 4-re. A montenegrói fejedelemre. Persze, hogy így spekulált a kávés, akinek különben is „vics”-en végződik a neve: hogyha ő ide üti fel a tanyáját, a disznópiac szegletére, hát akkor valamennyi rác disznókereskedő, aki csak Zimony és Kőbánya között megfordul, az mind őnála költi el a pénzét. Hanem hát beütött a bécsi krach meg a hercegovinai lázadás. A rácoknak nem kellett több disznó, benne voltak úgyis; a montenegrói fejedelem egész Európától izoláltan maradt; az én kávésomnak a törzspublikuma elmaradt. Később aztán fordított a dolgon, s estenkint új, más szabású vendégsereg kezdett gyülekezni a kávéházában; olyannemű, hogy én már nyolc óra után nem mertem kimenni a házamból az utcára; de hát mi közöm volt hozzá? csak a házbért fizesse rendesen. Hanem egyszer egy este valami akasztófáravaló becsületes ember feladta, hogy a kávéházában nasivasi bank van felállítva, ahol a falusi embereket con amore kifosztogatják, s éjjel megjelent a kávéház előtt a policia. Persze, hogy amíg az be tudott jönni az ajtón, azalatt a bankadók a játékosokkal együtt rég kiugráltak a hátulsó ablakon, s elmenekültek a kerteken keresztül: nem került kézre senki. Hanem az én kávéházamnak a hitele tönkre lett téve egészen, mióta éjjel-nappal ott strázsál a szegleten egy konstábler, s ettől az útonállótól tisztességes spiller nem mer az ajtón bejönni. Már most az is felmondott s nem fizeti tovább a házbért.

– Jön a Nro. 5. Az osztrák-magyar tengeri gőzhajózási társulat az első emeleten. De ennek, engedje meg az úr, hogy egy cigarettet csavarhassak a tiszteletére, s úgy fogjak hozzá, külön fejezetet szentelve a viszontagságainak sorrendbeni előadására.

– Most gyerünk az első emeletre! Hanem persze csak úgy szóval; mert testtel oda nem mehetünk. Le van az pecsételve, még a folyosó ajtaja is. Uram! még egy hajójuk sem volt, már is hajótörést szenvedtek. Volt igazgató, igazgatótanácsos, elnök, alelnök, intendáns, pénztárnok, könyvvezető. Egyszer aztán megszökött a pénztárnok. Én azt hiszem, megfizették, hogy szökjék el, hogy aztán őrá lehessen fogni, hogy elvitte a kasszát. A részvényesek csődöt kértek. A szállást lepecsételték. Kaptak tömeggondnokot, perügyelőt. No már uram, én láttam Boscót, amint egy üres palackból tizenkétféle likőrt préselt ki, de szeretném látni azt az ezermestert, aki egy tömeggondnokból egy krajcárt ki tudna préselni. Én hát az egész első emelettől nem kapok házbért. Benne van a tengeri gőzhajózás örök időkre. Az ördög hitte volna. Ha még ennek se lehet hinni! Ha még a tenger is vízzé válik!

– No, most gyerünk a második emeletre. Ott van a nagyszerű ruharaktár. Ez már csak szolíd üzlet. Hiszen kabátra minden embernek van szüksége. Hála istennek, nem lakunk olyan meleg tartományban, hogy az emberek köténnyel eljárhatnának. Ruha: tisztesség, azt tartja a közmondás. Az én szabóm nem is volt élhetetlen ember. Tudta praktikus oldalán venni a dolgot. Minden lapba beiktatta a hirdetményeit, hogy mi minden kapható nála? csak a Styxbe nem. Ezért aztán a Styx kifigurázta egy képben, ahol az én szabóm amaz ismeretes kecskével hozatik kellemetlen konzorciumba. Én dühös voltam érte; azt mondtam, hogy verje meg! Dehogy verte! Sajtópert indított ellene. Annak nagy híre lett. A tárgyalásról valamennyi lap referált. Ez volt aztán a reklám! Én azt hiszem, hogy az egész sajtópert maga a ruhakereskedő csinálta ki a lapszerkesztővel, hogy nagy híre menjen. Ügyes gondolat volt, az már igaz! Hanem hát mindezt a jó gondolatot tönkre silányította Kerkápolyi. Igenis ő! Már miniszter korában azt prédikálta, hogy minden ember gazdálkodjék, takarékoskodjék, járjon gyalog! Jaj, miniszter úr! ha minden ember tíz esztendeig hord egy kabátot s gyalog jár át Budára, akkor a bérkocsisok miből fizessék az adót? A képviselő jelöltségi beszédében meg pláne azt tanácsolta, hogy meg kell foltozni a rongyos ruhát, s hogy az asszonyok ne hordjanak tunikát! Már most annak mi lett a következése? Az, hogy az én ruhakereskedőmnek az ajtaja előtt szépen megnőhetett az én buzakereskedőmnek a buzája. Egyszer végre (magam is minden ismerősömnek rekommendáltam a derék embert úton útfélen) beállít hozzá Goldamsel úr, leggazdagabb gyapjúkereskedő ezen a vidéken. Ez jó fogás! Ez idehúzza a többit is! Előhordják neki az egész magazint, válogat benne kedve szerint. Utoljára azt kérdi: hogy ennek az ő tavalyi télikabátjának a gallérja nagyon kopott; nem lehetne-e rá újat csinálni? S mennyibe kerülne? Jaj barátom, ruhakincstárnok! ha már Goldamsel is új gallért varrat az ócska kabátjára, akkor csak te pakolj össze, eredj odább egy országgal, s civilizáld a frakjaiddal az oláhokat! Azaz, hogy azt nem mondtam neki: csak gondoltam magamban; hanem a derék ember tudott a gondolataimban olvasni; apródonkint elköltözött innen s a jövő fertályban azt se mondta, hogy „gute Nacht Paoli!” nem hagyott itt nekem egyebet, mint az üres állványokat, tele pakoló papirossal.

– No de itt van a tulsó szárnyon a földesúr! Akinek kétszeres oka van Pesten lakni: először mert földesúr, másodszor mert országos képviselő. Szeretik a választói nagyon. Ez alól csak nem szökik el a föld. Primae classis földje van neki, annyi ezer hold, hogy ha nekem annyi volna, már tavaly akasztottam volna fel magamat, nem az idén. Mert hát nagyon jó föld az, de az egyik esztendőben tavasztól őszig nem esett rá egy szem eső: ki nem kelt benne semmi mag, a másik esztendőben ősztől tavaszig rajta volt az árvíz: nem termett rajta egyéb, mint béka. A harmadik esztendőben kikelt benne minden, de rájött a rozsda, búza helyett köménymagot aratott, azt is csak ott, ahol meg nem ették az egerek. No az idén kitett magáért! olyan termése volt, hogy hetedhétországra szólt. Akárki adott volna neki rá kölcsönt még a lábán. A szeme se szorult meg a búzának, mint másutt. S még nagyobb elővigyázat kedvéért négy helyen is biztosította a jégverés ellen: a Hazainál, a Pestinél meg a Tiszánál, végre a Donaunál. Eljött az aratás, learattak szépen; nekiállított egy egész tábor népet, hogy egy nap alatt elkészüljön vele: estig kepébe volt rakva minden szerencsésen. Este hat órakor támad egy irtóztató szélvész; az nekiesik a kész kepéknek s úgy elviszi valamennyit le Afrikába, hogy még csak egy szalmaszálat se hagyott itt belőle neki. Ez aztán a pech! Ha le nem vágatta volna a búzáját, másnap következett rá egy irtóztató jégeső, mind elverte volna, kapott volna érte kártérítést; de hát a szél ellen nem volt biztosítva. Ilyen a becsületes embernek a pechje. No de mindannyi malőr dacára is biztos kuncsaft maradt volna; mert képviselő volt, s nagyon szerették választói s onnan csak kijár a házbér; hanem akkor kapja magát, hoz egy törvényt az országgyűlés, amely szerint aki képviselő, az nem lehet szolgabíró. Nagyon szerették a választói, hanem volt nekik egy krudélis rossz szolgabírájuk, akitől nem tudtak másképpen megszabadulni, minthogy megválasztották képviselőnek. És így az én lakóm alól még a választó kerületet is kifujta a szél. Fel se jött többet Pestre. Irtam neki, hogyhát a szállással mi lesz? Azt hiszi, hogy felelt rá? Dehogy válaszol a falusi ember valami levélre! Fenyegettem, hogy eladom a bútorait! Fogadni mernék, hogy fel sem bontotta a leveleimet. Akkor aztán megharagudtam. Összehíttam a zsibárusokat, hogy eladom! Hát aztán igértek a hat szoba butorért ötven forintot. Ledobáltam őket a lépcsőn. S már most nemcsak az a baj, hogy házbért nem kapok tőle, hanem még minden héten kétszer le kell magamnak mennem a szállásra, s kiporolnom a bútorokat sorba, hogy a moly meg ne egye tisztára.

– Venio nunc ad fortissimum virum! Itt volt a harmadik emeleten Femina kisasszony. Ő ugyan Fenenának írta magát; de én ezt rendőrségellenes névnek tartottam; hasonlított valami káromkodáshoz; kikorrigáltam Feminának. Ebben ránézve nem is volt semmi sértő. Ő birta a harmadik emeletnek az egyik felét. Ezt tartottam a legbiztosabb kuncsaftomnak. Ő volt kiszemelve arra a célra, hogy rajta kezdem meg a steigerolást. Nagyon szép volt. Én poéta nem vagyok, hogy le tudjam írni, hogy milyen szép volt, de nem esem túlzásba, ha azt mondom, hogy volt olyan szép, mint a hatvani-utcában a frizőrbolt ablakába kitett viaszkisasszony. Azután német szinésznő volt, primadonna, tízesztendei fixum szerződéssel a német szinháznál; énekelt – neked – úgy, hogy három ajtón keresztül is hasította a fülemet. Aztán volt neki „egy” eljegyzett mátkája, aki hol báró volt, hol gróf volt, de mindenképpen gazdag ember volt; mikor felmentem a padlásra, majd a nyakamat törtem ki a sok üres champagneis palackban, ami mind őtőle került oda. Nem szeretett egyebet, csak a champagneit. Én is szeretem, csakhogy nem akadtam még olyan bolond grófra, aki kosárral küldje a nyakamra. Aztán milyen bútorzata volt! Barátom, olyan is volt közte, hogy én azt se tudom, leülnek-e arra, vagy gitároznak rajta? Csupa indiai fából meg atlaszból volt ott minden! S a kirakott ezüstjére megadtak volna a zálogházban legkevesebb ezer forintot. No ennek már csak biztosított állapotja van. Először: német; másodszor: énekesnő; harmadszor: szép leány! Külön-külön is megél mindegyik, hát még mikor együtt van három! Az ördög hitte volna, hogy még a háromlábú szék is feldülhet! Hát először megbukott a német színház igazgatója; becsukta a boltot; odalett a szerződés. Akárcsak egy omnibuszrészvény lett volna. Maradt csak az énekesnő meg a szép leány. Egy farsangi napon egész éjjel méltóztatott a maskarabálon mulatni; másnap reggel úgy be volt rekedve, hogy minden betüt „h”-nak mondott. S ettől a szent perctől fogva úgy elvesztette a hangját, ami megért egy milliót, hogy hálát adhat az Istennek, aki valaha elveszi, mert nem fog tudni pörölni. Maradt még csak a szép leány. Dehát az meg mit ér, ha nincs se gróf, se báró; ha a vőlegényből egyszerre olyan ember lett, kinek tartózkodási helye nem tudatik! A jövő fertályban, mikor a házbért kértem Femina kisasszonytól, leültetett a pamlagra maga mellé, megszorongatta a kezemet, megsimítgatta a pofámat, csupa hajpor lett a kabátom gallérja az orcájától; aztán vörösre sírta az orrát: ez volt nekem a fizetés. Meg se mertem mondani a feleségemnek. Inkább felvettem annyi pénzt az uzsorástól száz percentre, s azt mondtam, hogy ez a Femina kisasszony házbére. A jövő fertályban aztán bucsút vett a kapufélfától. Mikor pedig a butoraira rá akartam tenni a kezemet; előállt a butorkereskedő, semmi sem volt kifizetve, elhordatta az orrom elől.

Ez volt az utolsó lakóm.

A fotográfról ott a padláson nem is beszélek. Ugyan ki jött volna ide magát lefotografiáztatni; hisz aki ezen a mi vidékünkön lakik, mosdani sem szokott, annyira nem kiváncsi a saját ábrázatjára.

A nyomorultnak nem maradt más választása odafenn a kakasülőn, mint vagy meginni mindazt a ciánkálit, pyrogallust és kollodiumot, amit puffra összevásárolt, vagy felcsapni újságírónak. Úgy tudom, hogy az utóbbit választotta.

No most azután már csak én vagyok hátra magam, mint a ház legszerencsétlenebb lakója. Én nem szökhetem el a házamtól, mert hozzá vagyok nőve, mint a csigabiga.

No az igaz, hogy az első esztendőben szép jövedelmem volt. Amíg dolgoztam, álmodni sem mertem volna róla, hogy ennyit keresek. Ha munkával kerestem volna e pénzt, bizonyosan megtakarítottam volna négy-ötödrészét. Hanem hát, mikor az embernek dolog nélkül jön a jövedelme, az nem lehet olyan sok, hogy esztendő végére el ne fogyjon.

Pedig én azt hittem, hogy nagyon sok dolgom van. Persze nem olyan komisz dolog, mint a hajdani, amiért még én fizetek. Megválasztottak városi képviselőnek, betegápoló és temetkezőegylet bizottsági tagjának, krucitürken-egylet tagjának, alelnökének, szavazatszedő bizalmi férfiúnak, esküdtnek, esküdtszéki tagnak, tisztelgő deputációnak, kortesvezérnek, bankettrendezőnek, népszámlálónak, Fröbelkertésznek, iskolavizitálónak; annyi volt a dolgom, hogy azt se tudtam, hol a fejem; s valamennyinek az volt a vége, hogy „fizess!” Minden megkezdett és bevégzett munkának az elején meg a végén egy bankett, akiből én rendesen éhen mentem haza, s újra ebédeltem a kurtakocsmában s lefizettem az öt forintomat, s aztán vettem egy stanicli cukrot a cukrásznál, hogy odahaza eldicsekedhessem a feleségemnek, hogy milyen pompás vendégségről jövök. Egészen elszoktam már hazulról. A sok gyűlés miatt hol délben, hol este, hol reggelfelé ebédeltem; s otthon hitték is, nem is, hogy mindig gyűlésbe járok. Igaz biz az, hogy az eszmék tisztázása végett a konferenciát egy kis sashegyi mellett tovább folytatni szükséges, s a Beleznayban nem megvetendő népénekeseket lehet hallani, akiktől sok életfilozófiát tanul az ember. Közbe-közbe egy kicsit gründoltunk is. A kalabriást nem is számítom; mert hisz az változó szerencsével járt: egy nap én nyertem két forintot, másnap én vesztettem tíz forintot, harmadnap megint én nyertem öt forintot, negyednap megint én vesztettem húsz forintot; úgyhogy nyereség-veszteség körülbelül apré. No meg aztán ha az ember a szép kasszírnőnek fizetett, csak nem kérhette vissza az aprópénzt.

Nem is nagy gyönyörűségem volt idehaza lenni. A feleségem mindig nyavalyás volt. Azelőtt, amíg a földszinti házunkban laktunk, olyan egészséges volt, mint a mangalica; most meg folyvást volt valami grófnénak való baja. Hogy neki a falak kigőzölgése asztmát csinál, az ablak mellett bejövő légvonattól reumája támad, a kocsizörgéstől migrént kap. Bezzeg, mikor mindennap ott állt a nyitott konyhán könyökig feltürkőzve s a csikorgó hidegben maga tisztította a hurkabelet, akkor nem tudta, hogy mi az a reuma; a húsfüstölőben sem vette észre, hogy valami nehéz illat van. Hanem olyan csodálatos migrénje és reumája volt, hogy este hét órára, mikor színházba kellett menni, mintha kettévágták volna, megszünt, s nevezetes nagy betegségeiből kurálta ki egy-egy bál, ahová a leánya kedveért neki is el kellett menni, s a selyemruhának, meg a csipkének csodálatos hatása volt az organizmusára. Sohasem láttam olyan csodálatos betegséget, amelyiknek Alter és Kissnél van a patikája. Az már bizonyos, hogy legjobb asszonyorvos a szabó. Nincs az a hideglelés, amely Monaszterly és Kuzmik receptjétől el ne múljon. Kóstál százötven forintot.

Szegény jó asszony, az új emeletes házban annyira megrontotta magát, hogy tavaszra elővette a köhécselés. Máskor is megjött az így tavasszal: akkor úgy hittük, „nátha” s kikúrálta az ember egy garas ára medvecukorral, meg két garas ára rapéval, s elmúlt. Hanem most az lett a neve, hogy „grippe”. S a következése az, hogy az asszony mellbajról kezdett panaszkodni s az ordináriussal konzultált. Az azt mondta neki, hogy fürdőre kell mennie okvetlenül, ha az élete kedves: Balatonfüred indikálva van a mellbajok ellen. Hanem aztán megtudta az asszony, hogy a kávésné is innen a házból Füredre készül, s akkor egyszerre csodamódon elmúlt a mellbaja. Ahelyett a gyomrára panaszkodott. Ez ellen meg már egyenesen indikálva volt Karlsbad. Pénzbe került az igaz, de nem sajnáltam tőle, az embernek kóstál valamit a szalmaözvegység megszerzése hébe-hóba: de megvannak a kellemetes oldalai annak.

Aztán van egy fiam. Jó, becsületes gyerek. Nagy szamár. Ez ugyan sohase fogja annyira vinni az eszével, hogy kivégezze magát. Jó ennek minden. Mikor az anyja vaniliakrémet csináltat, ő odakinn a konyhában elébb jól lakik kukorica gölödénnyel. Az egész uraságom csak annyi különbséget csinált benne, hogy azelőtt vasárnaponkint egyenesen ment a Sauwirthhez; most meg elébb a redoutbálba megy s csak onnan a Sauwirthhez; aztán meg eddig ebéd előtt itta a likőrt, most meg ebéd után. Ezt nem féltem, hogy mi lesz belőle? mert ez olyan lusta, hogy dolog nélkül megél.

Mert tessék elhinni, hogy minden embernek egyforma esze van. Csakhogy némely ember olyan vigyázatlan, hogy ezt elárulja magáról. Azt azután hámba fogják, húzatják, hajszolják, dolgoztatják a lerogyásig. A másik pedig eltitkolja, hogy van esze, nagy bölcsen: az aztán zsebbe dugja kezét, s vigan éli keresztül a világot. Nem bíznak rá semmit. Mind a kettőnek egyformán van esze; csakhogy amelyik eltagadja, az az okosabb.

Annál több tehetség egyesül aztán a szegény leánykámban. Szegény Zsuzsikám! Még alig tizenhat esztendős s már úgy ért a főzéshez, varráshoz, mint akár az anyja. Ezt szeretem benne én. Hanem az anyja persze más véleményen volt. Egészen elcsavarta fejét az a bizonyos Femina kisasszony; annyit beszélt neki a művészi pálya dicsőségéről s hogy milyen fényes jövendő várna azon az én Zsuzsikámra, ha ráadná magát. Az már igaz, hogy biz az én Zsuzsikám szép leány. Szabad az úrnak megnézni a fotográfiáját, de csak így a markomból, mert a kezébe nem adom. No ugye, hogy ez aztán leány? Pedig az nem chignon ám a fején; hanem a saját igazi haja. Hát a két asszony addig súgott-búgott, míg egyszerre a feleségem előrukkolt vele, hogy ő a Zsuzsikát szinésznőnek szánta. – „Mit? mondok: el akar szökni a háztól?” – Én azt gondoltam, hogy ezt azon kezdik. Aztán felvilágosítottak, hogy dehogy szökik el. Sőt inkább iskolába fog járni, ahol a szinészetet tanítják. Úgy? Ezt se tudtam. Azt gondoltam, hogy a szinészet is olyan, mint a májashurka: akinek jó szájíze van, az tud jó májashurkát csinálni magától is; akinek pedig nincs jó szájíze, taníthatják annak szakácskönyvből: sohase csinál jó májashurkát.

Ráhagytam magamat beszélni. Tudja az úr, mikor az asszony föltesz valamit magában s aztán ugyanazt a dolgot hajnalban, mikor az ember legjobb izűt alhatnék, újra meg újra elkezdi mondani, hát az ember utoljára inkább beleegyezik, hogy békét hagyjanak neki. Ekkor aztán vett neki az anyja egy zongorát. Kóstált ötszáz forintot. Jó szerencse, hogy sohasem voltam nappal otthon: nem háborgattak vele. A Zsuzsikám pedig elkezdett szorgalmasan feljárogatni a képezdébe, s iszonyú csomó könyvet szorongatott a kebléhez végig az utcán, ami olyan jól illik ezeknek a növendék-leánykáknak. Amelyik leány könyvet visz, arról tudhatni, hogy nincsen szeretője; mert ha volna, akkor már szégyelné a könyvet cepelni.

Hát egyszer szörnyen kisírt szemekkel jön haza a leányom; s otthon azon kezdi, hogy levágja a könyveket, s azt mondja, hogy ő többet nem megy a képezdébe.

„Ki bántott, Zsuzsikám, leányom?”

„A professzor.”

„Tán nem tudtad a leckédet s letérdepeltetett?”

„Nem a; hanem olyan csunyákat tanított.”

„Milyen csunyákat, te?”

„Szégyenlem el is mondani.”

„Példának okáért egyet.”

„Hát hogy egy isten bikává lett.”

„Bikává, te? Egy isten?”

„Aztán elrabolt egy kisasszonyt a fürdőből.”

„Egy isten? Egy kisasszonyt?”

„Az ám. S aztán liaisont kötött vele.”

„Tyhü! Kutya, meg a mája!” – ordítottam fel én is, s kaptam a biköcsök botomat, vágtattam fel abba a művész csináló fábrikába: együtt találtam a professzorokat mind.

No uram; a leányom sokat mesélt nekem abból a mitológiából Tantaluszról, Sziszifuszról, magam is olvastam az örök zsidót, ami igaz töténet; de hárman együtt annyi talpalásnak, kőhengerítésnek s elszaladó almák után kapaszkodásnak nem mentek végére, mint én magam.

Uram, még kinevettek érte, hogy megharagudtam. Azt mondták, hogy hiszen csak hamis isten volt az, aki bikává változott: „Jupiter”.

„No már én elejbém ne kerüljön még a Jupiter se, ha bikává változott; mer én meg mészáros vagyok s kármonádlit aprítok belőle. Az én leányomnak nem szükség az ilyesmit megtanulni. Azt mondták, hogy az mitológia. Ezt szükséges tudni annak, aki szinésznő akar lenni; mert különben hogy játssza Orfeuszt az alvilágban. Ez egyike azoknak a tudományoknak, amiket a kisleányoknak meg kell tanulni, akik szinésznők akarnak lenni. Ilyen tudományok például: hogyan kell elájulni, szerelmet vallani, a kedvesét megölni, és rendkívüli halállal kimúlni; aztán megint feltámadni, gavallérokat elcsábítani, férjeket bolonddá tenni. És a többi.” – Való igaz, hogy ez mind szükséges a szinpadon. De hát mégis arra kértem az urakat, hogy énekelni, deklamálni nem bánom tanítsák a leányomat szemtől-szembe, de azért a többi tudományért majd inkább az anyját küldöm ide: annak mondják el, az aztán majd elmondja otthon a leányának. Hogy kinevettek vele! Azt mondták, hogy ha már a hamis istenektől is féltem a leányomat, hát még a hamis emberek elől hova teszem? Utoljára az énekmester azt a gorombaságot mondta, hogy jobb is, ha otthon tartom a kisasszonyomat, mert a kisasszony egészen hamis. No még énekmesterből se csináltam kolbászt; most azt hittem, hogy megteszem! Az én leányom hamis! az a szelid, szemérmetes ártatlan gyermek! Hanem aztán a többi urak megfogtak, s megmagyarázták, hogy mikor egy énekmester valakiről azt mondja, hogy „egészen hamis”, hát akkor annak csak a hangja hamis. Ez meg éppen nem ment a fejembe! Az én leányomnak olyan igazi hangja van, hogy azt meghallhatja akárki; énekelt az már a templomban is rekviemet. Végre felvilágosítottak, hogy a leányomnak nincsen füle. Itt van ni! Már most az egyik gyermekemből azért nem lesz semmi, mert nincsen füle; a másikból pedig azért, hogy nagyon is nagy. Hazamentem nagy búsan, nem akartam szegény leányt azzal megszomorítani, hogy nincsen füle; pedig dehogy nincsen! hiszen még azt is meghallja, amin gondolkozom. „Ugye apám, – azt mondá – jobb lenne ehelyett a zongora helyett, ha egy varrógépen muzsikálnék, s a szolfézs helyett tanulnám a fehérnemű varrást?” – Bizony ezt mondtam éppen magamban. És ő meghallotta. S aztán még azt mondják, hogy nincsen füle! Rögtön vettem neki egy Wheeler és Wilsont; az ugyan nem tetszett a feleségemnek; azt mondta, hogy ő fülzúgást kap a varrógép berregésétől; pedig hát nagyon okos bútor az. Mikor a bútoraimat lefoglalták, mindent konskribáltak; még a zongorát is; de ezt kihagyták az egzekúcióból; azt mondták, hogy ez a kenyérkeresetre szükséges eszköz. Én pedig csak mulatságul vettem a szegény gyereknek.

De hát hogyan jutottam bele az egzekúcióba? Ezt hadd mondom el elébb.

Azt már vettem észre, hogy a tartozásaimat, mikor az idejök eljön, semmiképpen nem tudom fizetni. Azt az egyszerű segítséget gondoltam ki, hogy a főhitelezőmet, a bankot, rábeszélem, hogy várjon! Neki könnyű. Látja, hogy úszom, hogy a lábam földet ér. Meg is kaptam az igéretet, hogy várni fognak, amíg jobb idő lesz. Csupa sógorom, komám volt az igazgató-tanácsban; azt mondták, hogy majd az egyik szemüket behunyják a kedvemért. Én azt kértem, hogy hunyják be mind a kettőt. Mikor már azt is megigérték, akkor egyszerre a publikumnak a szeme nyílt fel mind a kettő. Megbukott az egyik bank. Olyán volt ez is, mint amikor az ember álmodja, hogy sok pénze van: amíg a szemét lehunyja, addig van is; de amint felnyitja, odavan minden. Hát az én sógoraim, komáim, a derék tekintélyes férfiak, a szakértők és nagy nemzetgazdászok azt a tréfát követték el, hogy egy nap a koma hozott oda a hóna alatt egy csomag divatból kiment részvényt, ami csak filagóriát kitapecírozni való volt már; azt letette „depó”-ba: akkor a sógor adott neki rá kölcsönt; másnap meg a sógor hozott oda egy határ döglött papirost, akkor meg a koma fogadta el a „depó”-t, s az merített neki a pénzből. Utoljára kifogyott a kútból a pénz, ott maradt a sok veszett papiros. Volt aztán lárma. Sógort, komát kit becsuktak, ki elszökött; nekem pedig megfogták a nyakravalómat s szépen ráfojtották a torkomra, hogy vagy fizetek, vagy kirántják alulam a három emeletest.

A veszedelem nem jár egyedül. A többi hitelintézet is mind megrendült, a betevők ostrommal veszik vissza a pénzüket, a bankok meg a hitelegyletek likvidáltattak; fele az adósoknak nem tudott fizetni, azért a másik felének in solidum kellett helyt állni: utoljára azt vettem észre, hogy én éppen ötven percentet fizetek, mint legális kamatot a „száraz váltómra”. De már akkor inkább folyamodom a házamban lakó uzsoráshoz, mert az csak „három percentre” osztogatja a pénzét. Ez a végső segítségem, ha azt nem akarom, hogy egzekváljanak. Éppen a kalapom keféltem már, hogy majd lemegyek hozzá, amint jön rohanva fel hozzám a házmester ijedten s nem tud egyebet mondani, mint hogy „a szederfa!”

No hát mi a szederfa? Igenis van egy vén bécsi szederfa a kertemben. Azt a gyerekek az építéskor nem engedték kivágni. Az nekik kedvenc fájuk volt: kicsi korukban egész nyáron rajta élődtek; mindennap megverte őket az anyjuk azért, hogy a ruhájukat összeszedrezték, ezért volt nekik olyan kedves. Ez a nagy fa most is megvan még. Bár a többi is megvolna.

– No hát mi termett a szederfán?

– Az az úr… – lihegett a házmester – … A földszintről a 13-ból.

– Az én uzsorásom! Hát mit csinál az a szederfán?

– Lóg rajta.

– Utcu szaladjunk! Messük le frissen! Hisz attól én pénzt akarok kérni.

Elég jókor érkeztünk még. Levágtuk a kötelet. Életre dörzsöltük a jámbort; nemigen nagyon halt még meg.

Vajon mi vihette erre a kétségbeesett lépésre? Boldogtalan szerelem? Családi viszontagság? Életunalom? Terhes testi szenvedések? Hirtelen őrültségi roham? vagy amerikai párbaj? Mindenre gondoltam, ami csak lehetséges, csak az igazi okra nem: amit aztán az életre visszatérőtől bámulva értettem meg. Az ember tönkre volt jutva. Hallatlan eset ez! Hát ide jutottunk már? Hogy még az uzsorás is tönkre juthat? Hát akkor kinek biztos még az élete az országban? Pedig hát rendkívüli bár az eset, de egészen érthető. Az én emberem országgyűlési képviselőknek osztogatta ki a pénzét harminchatos kamatra s mindjárt lefoglalta a fizetéseiket. Ez már csak biztos hipothéka! Ezt se árvíz el nem viheti, se tűz meg nem emésztheti, se rozsda meg nem ronthatja; ennek még a köd se árt meg. Ez a takarmány biztosítva van. Az ám! Ekkor valami inszurgensnek eszébe jut egy paragrafust iktatni a törvénybe, melynél fogvást, akinek a képviselői díját lefoglalják, annak elvész a mandátuma, s az én uzsorásom vetését ettől a veszekedett paragrafustól az ország hármas lakattal bezárt ládájában is elveri a jégeső. Hát gondolhat ki ilyen malőrt is az ember? Hogy még egy uzsorás is odajusson, hogy az adósai könyörögjenek neki, hogy fel ne akassza magát; mert ők lesznek kénytelenek közös költségen eltemettetni. Igazán rettenetes világban élünk!

Ez az eset az uzsorással annak a megtudására hozott, hogy ez a módja a pénzcsinálásnak, amit kölcsönkérésnek nevezünk, egészen romlásnak indult. – Közbevetőleg mondva, én minden adósságcsinálót becsukatnék, mint hamis pénzverőt: mert ez a leghamisabb pénz; és minden embert, aki nagyobb summát ír alá, mint amennyit felvesz, becsukatnék, mint váltóhamisítót.

Ekkor támadt bennem az a nagyszerű elhatározás, hogy „ejh, ne hagyd magad! Selbst ist der Mann! – Dolgozni fogok!” Mikor meghallotta az asszony, hogy dolgozni akarok, olyan bömbölésre fakadt, majd felvette a házat. Azt hitte, a hentesműhelyt akarom visszaállítani a házba s megint a vágótőke mellé állok a kék köténnyel! – együgyü asszonynép! Mintha én egyébhez sem tudnék, mint a magam mesterségéhez? Hát nem értek-e én mindent? Nem kiküldtek-e a vízvezetéket megvizsgáló bizottságba? Nem voltam-e megválasztva igazgatótanácsnak a Bodmereiba? (Tudja az úr, mi az a Bodmerei? Nem tudja? No én sem.) Nem kiküldtek-e becslőbiztosnak a lágymányosi téglagyárba? Nem bevettek-e a sugárút-kisajátító esküdtszékbe? Nem vettek-e be részvényesnek hirlapalapításnál? Nem hívtak-e meg bankenquete-bizottság elé véleményem kihallgatása végett? Nem küldtek-e ki iskolafelügyelőnek? nem odaültek-e az ujságirók elejbém, mikor az iparos-gyűlésben szónokoltam, hogy egyenesen a számból motollálják le a szót? Nem szólitottak-e meg az utcán a miniszterek és osztálytanácsosok, mikor összetalálkoztak velem, s országos dolgokban kérték ki a véleményemet? Van nekem összeköttetésem tömérdek, tekintélyem sok. Itt az ideje, hogy érvényesítsem. Tehát semmi hurkatöltő!

Ajánlkoztam én mindenféle üres hivatal betöltésére minisztereknél, tanácsnál, társulatoknál. Hiszen itt vagyok: dolgozni akarok, munkát keresek; hasznos tagja kivánok lenni a társadalomnak! – Úgy hiszem, hogy ezzel leszolgáltam a purgatóriumot. A tisztító tűzben legalább az embernek az egész mivolta ég; itt csak a pofám égett. Telve volt a zsebem vizitkártyákkal, mikkel egyik protektorom a másikhoz küldött, mint a csízió: „menj medvétől rozsomákhoz!” S legjobban bántak velem a rosszakaróim, mert azok első intrádára megmondták, hogy itt nem osztogatnak semmit! De a jóakaróim: azokat verje meg a Pilátus! Azok nem utasítottak el egyenesen, hanem feljegyezték a nevemet, elvették a folyamodásomat, terminust adtak; biztattak, lóttattak-futtattak; aminek mind nem lett más eredménye, mint hogy – kilyukadt a csizmám talpa.

Egyszer aztán az az eset történt meg, hogy elfogyott az utolsó forint is a háznál. Az utolsó forint! Ha énnekem mondta volna azt valaki, hogy lehet még olyan eset is, amikor a bankók legkisebbike, az egy forintos is magvaszakadttá lesz a háznál. A feleségnek nincs mit küldeni a piacra: ma nem főzhet ebédet. De hisz ez olyan képtelenség, hogy az ember nem akarja elhinni. Egy forint? Hisz az nem is pénz. Utolsó egy forint? Az meg éppen chiméra! Mesebeli sárkány. Pedig hát csakugyan létezik, s akkor győződik meg felőle az ember, hogy „van”, mikor már „nincs”.

De hiszen „egy forintnak” olyan bizonyosan kell lenni a világon, mint ahogy van „egy nap”,ami mindennap feljön, meg lemegy! Eszembe jutott, hogy ismertem én egy embert, akinek volt tizezer ismerőse; mindegyiktől kért kölcsön egy forintot, arról mindegyik elfelejtkezett, s ő kapitálist csinált belőle. Hátha én is tudnék hozzá. Van ezer ismerősöm, akik közül akármelyiket megszólítom, hogy adjon tiz forintot, hát azt se kérdi, minek? nyomja a markomba. Csakhogy nagyon rossz ábrázatom van ehhez a mesterséghez. Tiz lépésnyiről kinézik a szememből, hogy mi járatban vagyok. Egyik barátomnak rettentő sietős dolga van, szaladnia kell, nem állhat velem szóba; a másik odahúz közénk egy harmadik embert, s beszél vele mindenféléről, hogy négyszem közt ne kaphassam; a harmadikat úgy előveszi a köhögés, hogy nem tudok tőle szóhoz jutni; a negyedik végre nem menekülhet tőlem, az utcán találkozunk, kétfelől nagy a sár, kénytelen rámjönni. De az meg feltalálja magát s mielőtt én szóhoz juthatnék, azzal üdvözöl, hogy „ugyan kedves barátom, otthon felejtettem a tárcámat, nem adhatnál holnapig tiz forintot?” – Ettől legalább tanultam valamit. Az ötödik ismerősömet már én szólítom meg azzal, hogy „ugyan kedves barátom, nem adhatnál kölcsön tíz forintot? otthon feledtem a tárcámat, majd holnap megadom”. Ez szabódni kezd, hogy neki sincs több a tárcájában, mint éppen tíz forintja, s az erre kell, meg arra kell. De én csak nem eresztem ki a körmöm közül, s addig szorongatom, hogy felében kapitulál, s kiszúrja az egyik öt forintost.

Azzal aztán futok haza. Van már pénz a háznál! De milyen pénz? Az első öt forintos, amit úgy csaltam ki! Kicsalt pénz! Júj! Hallja az úr; de rettenetes pénz az! odaadtam mind az asszonynak. Vajon meddig tart el neki? Vajon meddig fog tűz égni a tűzhelyen, rántásszag illatozni a konyhában, leves párologni az asztalon? Hogy mentül tovább tartson: lemondtam a boritalról. Azt mondtam, hogy rosszat tesz; nem tudok tőle aludni éjszaka. Hiszen igaz is, hogy nem tudtam aludni. Egész éjjel azon törtem a fejemet, hogy mit fogok csinálni, ha az az öt forint is elfogy?

Valami borzasztó az, mikor egy becsületes ember azon kezd el gondolkozni, hogy hogyan lehetne egyszerre gazemberré lenni? Mikor az ember egész éjszaka egyik oldaláról a másikra forog az ágyában s nem tud menekülni azoktól a rettenetes gondolatoktól. Minden eszébe jut ilyenkor, amit csak hallott, olvasott. Hogyan hamisított egy házbirtokos telekkönyvi kivonatot, s hogy csalt meg vele egy pénzintézetet sok ezrekig? valaki meg hivatalszerző intézetet alapított, az ajánlkozóktól összeszedte a biztosítékot s aztán elszökött vele. Más meg betett hat forintot a takarékpénztárba, aztán csinált a hatos számból hatezrest; nem vették észre, kifizették neki: eltűnt vele. Hát aki utánvét mellett küldözött szét ismerős kereskedőknek, szénával, téglával töltött ládákat, drága kelmék címe alatt. Meg az, aki nagy összegre biztosíttatta az életét; hanem a magáé helyett egy végsőt járó mellbeteg nevét diktálta be. Az meghalt nagyhamar, s ő beseperte helyette a pénzt. Még száz ilyen más! S én valamennyinek a helyébe odaképzeltem magamat. Utóbb már postaszekereket is raboltam ki és zsiványbandákkal léptem orgazdai szövetségre. Elkezdtem félni magamtól, s sokszor rámjött az a gondolat, hogy elkezdjek mezítláb táncolni a szobában, hogy aztán vigyenek el a Lipótmezőre mint bolondot. Nappal meg nem birtam otthon maradni, mintha az lett volna a hivatalom, hogy mérjem meg, hány lépés a rakpart? napestig ott jártam végtől-végig s nem tudtam menekülni attól a tépelődéstől, hogy vajon ha én most ezt a szemközt jövő urat leütném, mennyi pénzt találnék a tárcájában? Rettegve kerültem haza, mikor aztán kifáradtam. Mindig azt hittem, hogy most azzal fogad az asszony, hogy megint elfogyott az utolsó forint. Várom, hogy mikor mondja? mint ahogy várja a halálra itélt katona a rászegzett puska végén, hogy mikor sütik már el? De csak nem mondta. Elmúlt egy hét, elmúlt tíz nap is, s csak nem kérnek tőlem otthon több pénzt s én csak terített asztalt találtam délben, este. Sőt az az itce borocskám is megjelent az asztalon, ami nekem nagyon jól esett. Anélkül én nem tudok aludni. Elmult két hét is. Öt forintból annyi ideig ki nem futja. Szeget ütött a fejembe: mi ez? Nem jót sejtek. Semmiből nem lesz semmi, legkevésbé kenyér. A feleségem, meg a leányom mindig suttognak a hátam mögött: valamit titkolnak előlem. Az csak rossz lehet. A leányom szép, nagyon szép. Hej az az istentelen Jupiter még most is aligha állatban nincs? s az én leányom már tanulta a mitológiát! Majd megfojtott ez a gyanakodás. Egy este nem ittam meg a boromat, hogy el ne aluggyam. Hanem azért lefekvés után mégis úgy tettem, mintha aludnám, még horkoltam is hozzá. Egyszer aztán azt veszem észre, hogy a leányom a szomszéd szobából lábujjhegyen kioson, az ajtót olyan csendesen nyitja, hogy ne nyikorogjon. Egészen fel volt öltözve. Gyanúm megerősödött. Felforrt bennem a vér. Hát ilyen úton szerzik az én házamhoz a pénzt? Nohát majd ott leszek én is és nyugtatványozom! Felkeltem: előkerestem a fejem alól az öreg kést.

No ne rémledezzen az úr! Nem az úr nyakát vágom el vele. A leányomét akartam elvágni. Utána lopózkodtam én is csendesen. A konyhaajtó kulcslyukán vettem észre, hogy ott világosság van. Benyitottam hirtelen s ott leptem a gonosztevőt! S hát mi bűnön kaptam rajta? Ott ült a varrógép mellett és dolgozott egy csomó ruhán. Így szokott dolgozni egész éjjel, félrelopva magát a konyhába, hogy engem a gép zörgése fel ne keltsen. Az a szerencsém, hogy ő is észrevett és a nyakamba rohant; mert abban a percben el akartam vágni saját torkomat azzal a késsel; amit aztán szépen kikönyörgött a kezemből. De azóta nem kell az élet. Keserű a számban a kenyér, mintha torma volna, s az orromat csavarja, attól a gondolattól, hogy ezért a kenyérért a gyönge leányomnak éjszaka kell elhagyni az ágyát, hogy azt keserves munkával megkeresse. Mindent el tudtam viselni! Tudtam már koldulni, csalni, még talán rabolni is megtanultam volna; de ettől a gondolattól a falnak megyek a fejemmel. Már most tudja ön, hogy miért akartam azt a feketekávét meginni, ami úgy világított a sötétben? Hát mit szól ehhez?

A két nyárikabátos fiatalember nem szólt semmit, mert az most az orrát fújta; úgy elérzékenyíté ez a történet; de választ adott a kérdésre egy harmadik beavatkozó. A jámbor szerb atyafi volt az, aki ez elbeszélés alatt egyre közelebb rukkolt a szegletből s most már beállt harmadiknak az ínséges csoportba:

– Azt, hogy bolond az úr! Hiszen ha énnekem olyan szép nagy szederfám volna, mint az úrnak, amelyik már ki is van próbálva, hogy megbírja a terhét, hát nem kellene nekem gyufa kávéval. Eresszen csak az úr oda; majd megmutatom én ezzel a kócmadzaggal mindjárt magamon, hogyan kell nagy hirtelen leszámolni a világgal?

– De biz az én szederfámra nem akasztja kend fel magát. Hát kendet mi lelte?

– Hogy engem mi lelt? Hisz az, amit az úr itt elpanaszolt, még csak komédia ahhoz képest, ami énrajtam esett.

– Elmenjen már innen, édes barátom! Én nálamnál csak ne akarjon különb szerencsétlen ember lenni.

– De pedig különb szerencsétlen ember vagyok! Nagyobb úr voltam én, mint az úr: házas, telkes gazda, ökröm, lovam elég, semmi adósságom. Aztán most nézzen ide rám. Ez a rongyos gunya az enyim, meg ez az üres tarisznya. Pedig még hat esztendő előtt volt húszezer forint értékem; és mindazt kihúzta alólam – négy forint!

– Négy forint! – kiáltá fel elszörnyedve a másik kettő.

– Igenis négy forint, – kezdé el újra a szerböltözetű polgártárs – ami ekképpen történt: Az aratás közeledett; megfogadtam a részeseket; de azok kikötötték, hogy még pálinkát is kapjanak. Én hát elküldtem egy húsz itcés csobolyót a Kóbihoz, hogy töltse meg törköly pálinkával, aminek húsz krajcár itcéje. A Kóbinak akkor nem volt otthon a felesége, annál volt a pincekulcs, azt mondta, csak hagyják ott a csobolyót, majd délutánra megtölti, és hazaküldi ő maga.

– Nagy vigyázatlanság volt otthagyni a csobolyót, – jegyzé meg a háromemeletes ház ura.

– Tudom biz azt. Hanem másnak én is tudok tanácsot adni, magának pedig az úr sem tud.

– Bizonyosan fele vizet töltött bele a korcsmáros.

– Nem tudom én; mert én bele se kóstoltam soha ebbe a pálinkába; mégis ettől estem hanyatt. Hát délután csakugyan megtöltötte a csobolyómat a Kóbi pálinkával, s rábízta a hetesére, hogy hozza el hozzám. A hetes felvette a csobolyót a feje tetejére, úgy hozta el. Mikor a kapum elé ért, rálépett egy dinnyehajra, azon elcsúszott, s a csobolyót úgy vágta a fabakterhez, hogy egyszerre kiugrott a feneke.

– S a Kóbi pálinkája kifolyott!

– S a kend pálinkája kifolyott! – kiáltá egyszerre a két hallgató.

– Itt van ni! Még az urak közül is az egyik azt mondja, hogy a Kóbi pálinkája folyott ki; a másik meg, hogy az én pálinkám folyott ki. Hát hisz ebből támadt a veszedelem. Én azt állítottam, hogy a pálinkát nem kaptam meg: ami igaz is; mert szétfolyt az utcán; de a Kóbi meg azt állította, hogy ő kimérte nekem a pálinkát, s annak is csakugyan igaza volt. Ő azt mondta, hogy az enyim a pálinka, mert az én hordómba volt töltve; én meg azt mondtam, hogy az övé a pálinka, mert az ő hetesének a fejéről csúszott le. Ebből nagy veszekedés lett; kiálltunk az utcára ketten a Kóbival, úgy szidtuk egymást; ha napszámba kinálnának négy forintot, hogy kiabáljak érte annyit, hát nem fogadnám el. Utoljára össze is verekedtünk, betörtük egymásnak az orrát, meghempergettük egymást a sárban. Már most ha régimódi falusi bíró lett volna a községben, az odahivatott volna mind a kettőnket magához, rám is csapatott volna tizenkettőt, a Kóbira is tizenkettőt, s azzal szépen kiegyeztünk volna a kár fejében. De hát most több „igazság” van a földön mint hajdanában. Volt a helységben egy furfangos prókátor, az odajött hozzám; azt mondta: ne hagyjam magamat! Vigyem a dolgomat a szolgabíró elé. Nem hogy én fizessek négy forintot, de még a csobolyó árát is a Kóbinak kell megfizetni. Az első szónál egy kicsit borsózott a hátam. Hallottam már hírét egyszer-másszor, hogy mi az a stempli, meg az a prókátor kontó. De csak azzal biztatott, hogy nem kell nekem ott egy krajcárt se kiadnom, mert a perköltséget mind megfizeti a Kóbi. Az pedig bizonyosan el fogja veszteni a perét; mert a szolgabíró a mi pártunk főkortese, a Kóbi pedig az ellenpárt tanyása; ezért ez most nagyon kapóra fog neki jönni. No hát hagytam szolgabíró elejbe kerülni a négy forintos peremet. Csakugyan igaza volt a prókátornak. A szolgabíró azt itélte, hogy a Kóbié volt a pálinka; nem tartozom a négy forinttal; a Kóbi fizeti a perköltséget. Hanem a Kóbi prókátora sem volt ám mai gyerek, bolond egy szokás! Hogy egyik bíró rontsa el, amit a másik megcsinál. Hiszen minden pert el kell veszteni egy embernek, a másiknak pedig meg kell nyerni. Annak aki a pert elveszti, minden bíró rossz bíró, annak, aki megnyeri, minden bíró jó bíró. De biz a törvényszéken már mink vesztettük el a pert. Ott azt mondták, hogy enyim volt a pálinka, most már a perköltség is az enyim.

Fizethetek négy forint helyett negyvenet. De ezt már én nem hagyom megapellálatlan! Vigyük feljebb! Egész fel az Ararát hegyére, s ha még azon van egy torony, fel annak a tetejébe. A pálinkaprocesszus felment a királyi táblára. Most már aztán dolgozni kell! Most ne hagyjuk már az igazságunkat! Most már a prókátornak fel kellett menni Budapestre, ott lakni két hétig, információkat nyomatni, azokat a nagyságos bíró uraknak kiosztogatni. S csakugyan addig járt, addig beszélt, amíg kicsinálta, hogy a királyi táblán megint én nyertem meg a pert; a Kóbi lett elmarasztalva a perköltségekben. Mikor ezt a szentenciát megkapta a Kóbi, fel akarta magát akasztani ijedtében. A felesége meg a gyerekei alig tudták lejajgatni a padlásról. De utoljára is az átkozott prókátora, az volt, aki megakadályozta őt e kegyes elhatározásban, s rávette nagy unszolással, hogy ne hagyja magát, még feljebb apellálja a pert, van még egy harmadik emeleten túl padlás is, abban is bírók laknak; úgy híják, hogy semmivé tevő törvényszék. Már a neve is mutatja, hogy mi vár ott a nyomorult emberre, akit odavisz a bűne?

Mindjárt vége is lesz a történetemnek. A legfelső apellátán megint én vesztettem el a pert. Most aztán az én nyakamban maradt a perköltség. Az volt aztán a szép kontó. Nemcsak azt a nyúlpecsenyét kellett nekem megfizetnem, amit a saját ügyvédem megevett Budapesten; hanem még azt a fácánpecsenyét is, amivel a Kóbi ügyvéde élt; s ugyan drága lehet a tinta itt Budapesten, mikor a prókátor azt írja a kontóba, hogy egy instancia írása húsz forint; hanem az is bizonyos, hogy aranyszájú Szent Jánosnak a szája nem volt olyan arany száj, mint az én prókátoromé, mert az, akivel csak beszélt, mindig tíz forint árát beszélt annak. A négy forintom hatszáz forintra nőtt már meg. Azt hittem, hogy csak tréfálnak: meg akarnak ijeszteni. Akkor aztán a saját ügyvédem egzekvált a perköltségekért. Lefoglalták, dobra ütötték minden ingó-bingómat; abból nem telt ki a költség. Akkor elárverezték a házamat, telkemet. Futottam fel Budapestre, szaladtam a képviselőmhöz, s a miniszterhez; audienciát is kértem, elvették az instanciámat, most is ott tartják. Nekem pedig azalatt elkótyavetyélték mindenemet, az árverésen nem jelent meg más vevő, csak a prókátorom, az vett meg mindent, bele is költözött a házamba szépen. Én meg itt maradtam egy szűrrel, egy tarisznyával; ami rosszabb, mintha üres volna, mert teli van írással, s ha a sertéshizlalóban nem fogadtak volna be napszámosnak, ahol naphosszant kukoricát morzsolok, hát most nem volna mit ennem. Hát ugye különb szerencsétlen ember vagyok az úrnál?

Mint az Ezeregyéjszaka mesélői között, végre a két nyárikabátos ifjúra került a sor.

– Hát urak, – kezdé, két veres kezét egymáshoz dörzsölve, hogy ne fázzanak olyan nagyon; – ezek bizony mind igen szomorú történetek, amiket az urak itt elbeszélni sziveskedtek; de azért még nem elegendő indokok arra, hogy az ember akár a világossággyujtásra rendeltetett anyagot használjon ezzel egészen ellenkező célokra, akár pedig a szederfát kényszerítse a természettől nem számára rendelt gyümölcsnek hordozására. Az urak legalább voltak már „urak” egyszer. Duskálkodtak, parádéztak, ettek, ittak, kedvüket töltötték; de én még soha életemben egyszer se laktam jól. Az apám szegény bányatiszt volt, és volt tizenegy gyereke. Képzelhetik az urak, hogy mikor a koplalást elosztják tizenegy felé, milyen nagy porció jut abból egy-egyre. Hanem ütlegből annál többet kaptam. Megvert mindennap mind a tíz bátyám, mert én voltam a legkisebb; megvert az apám, mert én maradtam leghátul, mikor a többit kergette; megvert mindennap az iskolamester, mert én ijedtem meg tőle legjobban.

Mit tudják azt a boldog hentesek meg a szerencsés földmívesek, hogy mennyi ütlegbe kerül a szegény tudós gyereknek a hic-haec-hoc? hány körmöst kell kapni az ortográfiáért? hány pofon és fabarack jár ki addig, amíg megtanulja az ember, hogy Jupiter genitivusza: Jovis? Ok anélkül mind ellehetnek. De a szegény tanuló gyereknek azt mondják, hogy ha nem tanulod meg a „quae maribust”, ha nem tudom mi a „tuptw”-nak az aoristus primusa, nem kapsz majd hivatalt.

Az apám pedig mindenképpen hivatalnoknak akart nevelni.

Azt mondta: a hivatal meg nem csal. Amint otthon kikoptam az iskolából, felküldött a liceumba.

– No oda én is szerettem járni, – szólt közbe a háziúr.

– De ugyan minek?

– Madárfészket szedni.

– Az licium volt, kerítés-bozót. Az pedig liceum, ahol filozófiát tanítanak, meg hidrodinamikát, oratoriát, ornata syntaxist, sublimior mathesist, antiquitates romanae-t és graecae-t; amikből mind nem lesz soha gálickő. Amilyen idős koromban én a kokvia mécse mellett egész éjjel bifláztam az (a + b) / c = x – q elevatum and ypsilont, olyan korban az urak már régen bele is untak a korcsmajárásba is. Mert nappal az iskolát kellett sepernem meg a nagy diákok csizmáit tisztítanom. Mendikás voltam. Kaptam mindennapra fél cipót, meg rántott levest. Csak sátoros ünnepen tudtam meg, milyen íze van a húsnak? mikor a legátus batyuját vittem gyalog faluról, falura. Később magam próbáltam azt a mesterséget, egypár forintért végig prédikáltam fél Szlavóniát; ott volt olyan legáció, amelyik senkinek se kellett. Aztán egész nap studiumokat másoltam. Szép írásom volt: szerették. Körmöléssel kerestem magamnak annyit, hogy egy-egy tisztességes öltönydarabot szerezzek a testemre. De egy teljes öltözet ruhám soha egyszerre nem volt. Mint ahogy Lukács-napkor kap a juhász egyszerre új szűrt, kalapot, csizmát, rézinget, nyakravalót. Ha kabátot tudtam venni, akkor bizonyosan a csizmám volt rongyos, s mire annyit összekuporgattam, hogy egy új fischléder topányt tudjak beszerezni, már bizonyosan a kabátom könyöke mosolyogta ki a világ mulandóságát. Ezért soha nem is váltottam szót leányfélével. A kopott ruha a férfiúi bátorságot lehűti. Nem is értem volna rá. Nem is tudtam hozzá. Aztán meg azt hiszem, hogy a fehérszemélyek mind olyan büszkék, hogyha egy férfi hozzájuk szól, sértve érzik magokat általa. Ha pedig olyan némberrel találkozom, aki maga a szemem közé néz, attól én úgy megijedek, hogy a fülem is veres lesz szégyenletemben. Bort sem ittam még soha. Pénzem sem volt rá. Az ingyent pedig nem szerettem. Nem is akartam megtudni, hogy milyen az íze? hátha megszerettem volna, s aztán mindig kívánnám? A jó csak úgy jó, ha mindennap van. Attól is féltem, hogyha bort innám, dalolni találnék tőle, s azzal alkalmatlanságot szereznék más embernek.

– No akkor csakugyan szerencsétlen ember hát az úr! – szólalt fel a háromemeletes háziúr – ha még soha bort nem ivott.

– Pálinkát sem? – szólt kétkedőn az extelkes. – De már akkor sajnálni lehet.

– Pedig hát nem éreztem ám magamat szerencsétlennek soha. Nem hallotta azt senki én tőlem, hogy valami bajom van. Még ha katarrhusom volt is, úgy tudtam kicsinálni, hogy ne köhögjek. Medvecukornál egyéb orvosságom sohase volt. Amint kikerültem az iskolából, egyszerre nagy szerencse ért. A legnagyobb, amiről álmodni mertem valaha. Valóságos ternó volt, mintha számokat álmodtam volna. Amint belenézek a hivatalos lapba, meglátom, hogy a szülővárosomban törvényszéket állítanak fel. Kell oda ember! Rögtön sietek a folyamodásomat a legszebb kalligráfiámmal megírni, beadom nagy szívdobogással, s harmadnap megkapom rá a kedvező választ: kineveztettem hatszáz kemény forintokkal telekkönyvi segédiktatónak. Hatszáz forint! Hisz ez annyi pénz, hogy azt el se lehet költeni! Mit csinálok én ezzel a pénzzel? Hogy leszek én ilyen nagy úr egyszerre? Felét hazaküldöm az anyámnak, annak jól fog esni. Hogy eldicsekszik majd vele! Hanem hát nem ér semmit az embernek jámbor fogadásokat tenni. Az Úristen olyan nagy úr, hogy őt nem lehet megvesztegetni. Megvesztegetni csak az ördögöt lehet. Ha azt mondtam volna magamban, hogy nosza most már nagyokat iszom én is! vagy pedig azt, hogy ami pénzt megzsugorgatok, azt majd kiadom százas uzsorára a kollégáknak, mert sehol úgy nem virágzik az uzsora, mint a hivatalszobákban a tiszttársak között: hát akkor hiszem, hogy még most is ott ülnék a hivatalomban. Mert hogy kicseppentem belőle, annak tanusága az, hogy most itt ülök. S ennek pedig igen egyszerű története van. Hanem erre hadd iszom elébb egy pohár vizet, hogy belemelegedjek.

Mert hát tudják az urak: az így van. Mikor Bécsben beüt a krach, s a bankok bukfencet vetnek, mikor Magyarországon a jég, rozsda, vándorhörcsög elpusztítja a vetést, hát akkor nem a bankár meg a földesúr bukik meg, hanem én, akinek soha se volt egyéb státuspapirosom, mint a retourbillet a közúti vaspályán, s a föld minden termékeiből egyedül a földi szeder az enyim, ami a garádon terem. Hanem azért mégis én bukom meg. És az így megy. A krachos bank nem fizet adót; a rozsdás földesúr nem fizet adót. A nem fizetett adó a pénzügyminiszter tárcájában lyukat csinál. A pénzügyminiszter, hogy egyik lyukat a másik lyukkal foldozza be, előveszi a miniszter társai tárcáját s azt mondja: ti is üssetek a magatokén lyukat! Redukáljatok. A miniszterek aztán keresik, hogy mit redukálhatnának. Persze, hogy sokkal könnyebb öt darab hatszáz forintos hivatalnokot kitenni a hűs szellőre, mint egy darab háromezer forintost. Egy szép napon hivatja a főnök a szorgalmas fiatal hivatalnokot. Ez megörül, bizonyosan drágasági pótlékkal lesz megbíztatva. Vagy valami exmisszió. A főnök azon kezdi, hogy megdicsér, milyen szorgalmas, pontos, értelmes hivatalnok vagyok. Valóban nagy szükség volt rám, mert a hivataltársam nagyon öreg már; s olyan rosszak a szemei, hogy csak a nyulat látja meg a mezőn, a betüt alig a papiroson, azért inkább is szeret vadászni járni, mint irodában ülni. No de dolgozom én kettő helyett. Amióta itt vagyok, csak úgy ég a retardatumhalmaz a kezem alatt. Igazán példánya vagyok a hivatalnokoknak. Én híztam a nagy magasztalástól. Nem merek a szemközti tükörbe nézni, nehogy szétnyomjam a rámát felfuvalkodásomban. Akkor aztán előrukkol a főnök, hogy itt van egy miniszteri rendelet, mely két számtiszt közül egyiknek elbocsáttatását elrendeli. Most mit csináljon ő? adjak neki tanácsot. Kettőnk közül melyikünket eresszen szélnek? Igaz, hogy én szorgalmas vagyok, társam pedig rest is, vak is; de ez már itt öregedett meg, felesége, négy gyermeke; hogy eressze azt el? Igaz, hogyha én megyek el, majd megint felnő a retardatum halom. Dehát mit csináljon? ő nem tudja. No hát tudom én. Vedd az iszákodat a hátadra, barátom, s indulj neki a világnak. Hadd maradjon itt a másik. Igaz, hogy az több hasznot tesz a mezőn, mint az irodában, mert ott csak nyulat lő, de itt bakot; hanem hát négy gyermeke, felesége van, teneked csak egy anyád. Rajtad a sor. Elég nagy a világ. Majd eltart az.

El is tart. Nem lehet ellene semmi panaszom. Eleinte ugyan egy kicsit nehezen ment, amíg bele nem tanultam a dologba. Én is abba a hibába estem, ami minden kezdő emberrel közös, hogy a nagy urakhoz megy könyörögni. Legtöbb esetben annyira sem jut az ember, hogy beszélhessen velük. S amelyiknek nagyon jó szeme van, s meglátja, hogy télen is nyárikabátban járok: megszán, és ád egy forintot köpönyegre, de aztán már most neki békét hagyjak. Hivatalról persze szó sincs, hisz annyi most a hivatalkereső Pesten, hogy ha az utcán egy kutya megtámad, kő helyett egy hivatalkeresőt kapok fel s még a kutya helyett is egy hivatalkeresőt hajítok meg vele. Még a szabók, csizmadiák is odahagyták műhelyeiket s hivatal után járnak. Eljártam a szerkesztőkhöz is, s ajánlottam magamat mindennek a világon, amihez írástudás kell. Azt mondták: prenumeráns kell nekik több, nem munkatárs. Utoljára kitaláltam a nyitját. Az irodaszolgákkal tettem magamat összeköttetésbe. Ez az igazi patronátus. Egy ilyen derék ember megigérte, hogy segít ő rajtam. Elárulta, hogy az ő szerkesztőjének a lapja korrektúra nélkül szokott sajtó alá menni; a minap is ahelyett, hogy „félisten” az jött a lapjában, hogy „filiszter”. Mert a korrektor, aki százhúsz forintot kap, este a Kispipában sörözik, s akire bizza a dolgát, a segédkorrektor, negyven forintért, nem bolond, hogy végigolvasson tizenkét hasábot, ez nekem hajlandó lesz kiadni a korrekturát tizenöt forintért. Ez aztán már valami. Mindennapra ötven krajcár. Akinek annyi van, az nem megy koldulni. Bezzeg nincs azóta sajtóhiba a lapban; még a helyesírási hibákat is kiigazítom, sőt ha észreveszem, hogy a szerkesztő munkatársai egy dolgot kétszer is megírtak, vagy egymásnak ellentmondanak: azt a metteur-en-pages-al kiigazíttatom. No már most mi lesz ebből? Egyszer a szerkesztő majd csak észreveszi, hogy nem a főkorrektor korrigálja a lapját, hanem én, s akkor aztán majd megmutatom én, hogy milyen okos dolgok fognak abba a lapba jönni. Hát aztán? Egyszer csak a kiadó majd észreveszi, hogy nem a főszerkesztő szerkeszti a lapját, hanem én. S akkor megtesz engem szerkesztőnek.

– És már most hallgassák meg az urak tovább az én nagyszerű tervemet. Olyan átlátszó az, mint egy szappanbuborék. Ha elmondom, egy gyerek is utánam csinálhatja.

Ha egyszer én lapszerkesztő leszek, ez az archimedészi pont; ebből én kifordítom az egész világot sarkából. Körülöttem olyan pártot gyűjtök, hogy a montenegrói fejedelem kávéháza hirhedettebb lesz a világtörténetben még a kávéforrásnál is.

Mert tudva van jól, hogy minden bajunk összefügg egymással, s minden bajunknak kutforrása a közös vámterület. Ez az oka, hogy az úrnak a házában üresek maradtak a szállások, hogy hipotékájára csak uzsorás pénzt kaphat; ez az oka, hogy kendnek polgártársai elkótyavetyélték a telkét, házát; ez az oka, hogy énnekem oda kellett hagynom a hivatalomat. Mert ha az osztrák a mi határvámunkon megfizetné azt a vámot, amivel a mi deficitünk fedezve lenne, akkor a miniszter kasszája nem lenne üres, nem eresztené szélnek a fiatal hivatalnokokat; ha a fiatal hivatalnokok odabenn maradhatnának, akkor azok velem együtt télikabátot csináltatnának a szabónál. Ha minden ember, akinek szüksége van télikabátra, csináltatna magának egyet, akkor a szabók meg tudnák fizetni a házbért a háziuraknak. Ha a háziurak megkapnák a házbért, akkor ők is meg tudnák fizetni az adót s ekképpen kétszer telnék meg a miniszter kasszája. És e láncolat folytán, ha a miniszter kasszáján túlcsorogna a pénz, akkor ő fel tudná állítani a magyar bankot; akkor a magyar bank az olyan polgártársaknak, akik a telkeiket négy forint miatt engedik egzekváltatni, potom kamatra tudná a pénzt kölcsönözni. S ha a háziúrnak is volna pénze, a földbirtokosnak is volna pénze, akkor azok mind jó prenumeránsok volnának, a hirlapírónak is volna pénze.

– No ennél már szebben meg nem magyarázhatná a dolgot senki, – véleményezé mindkét hallgató egyhangulag.

– Mit látunk most uraim? Azt, hogy legelébb is megbukik a miniszter, utána esik a hivatalnok, a hivatalnok hegyébe bukfencezik az iparos, az iparosra zuhan hanyatt a ház- és földbirtokos; rájuk nyekken aztán a kereskedő, s valamennyire esik végül az újságíró, s aztán még egyszer a miniszter.

Az én nagyszerű tervem mind e bajokon segíteni fog. Csak én egyszer lapszerkesztő lehessek! Amit az eddigi ujságirók firkáltak, az nekem mind nem elég. Azok csak félrendszabályok. Én egyszer kétféle mozgalmat fogok megindítani. Az egyik az lesz, hogy amit a német hozzánk behoz, attól fizettessünk busás behozatali vámot. A másik mozgalom pedig az lesz, hogy mi pedig semmit se vegyünk a némettől, hanem vegyük azt, ami idehaza készült. Így a német azt, amit behozott, idebenn nem adhatva el, kénytelen lesz visszavinni, s akkor fizet tőle megint kiviteli vámot. És így kétszer fizeti meg a vámot.

– Ez, úgy segéljen okos gondolat!

– És ha én ezt a kettős mozgalmat megindítom a lapomban, én egyszerre olyan népszerű ember leszek ezáltal, hogy megbuktatok vele minden régi slendrián újságírót. A jövő választásoknál (de odáig sem várok), hanem még az idén, amint egy képviselőnek a helyét a hitelezői expropriálják adóssági incompatibilitas alapján, abba engemet rögtön beleültetnek. A maidenspeechemmel egyszerre új pártot fogok alakítani. A minisztériumot megbuktatom. Helyébe én magam fogok lépni olyan programmal, melyet az egész ország üdvriadása fog követni. Felállítom rögtön a vámsorompót. S attól számítandó egy esztendő alatt ez a négyszegletű tér, amilyen tele van félszemű földszinti viskókkal, úgy lesz körülrámázva háromemeletes palotákkal, az úrnak a házát egy millióért fogják kérni, s bolond lesz, ha odaadja, s a montenegrói fejedelem kávéházának az lesz a címe, hogy „grand café à l’empereur de Macedonie!”

De már erre a szóra a kávés és a tekeőr is tapsolásnak indultak.

A két nyárikabátos fiatalember pedig lelkesülten hajtva fel a pohárban megmaradt vízvezetéki italt (nem mondhatjuk, hogy „vizet”) ezzel zárá be nemzetgazdászati értekezését:

– És akkor, amikor majd ilyen nagy úr leszek; üveges hintóban járok, audienciákat osztok; lesz rá gondom, hogy olyan törvényt készítsenek, aminél fogva mindazon polgártársak, akiknek a birtokát potom áron elvesztegették, azt mind visszakapják. Ennek az lesz a neve, hogy „neoakvisztika”. Nem is példátlan törvénykönyvünkben. S akkor ön polgártárs odalenn, ismét visszaülhet a házába, és ültethet paprikát, ha még kiadja az idő. Ön pedig, háziúr polgártárs, meg fogja látni, hogy „honores non mutant mores”. Én még nagyméltóságos úr koromban is minden délután ide fogok járni ozsonnára az úr kávéházához. Lehetetlen, hogy egyszer össze ne találkozzam a kisasszonyával a kapuban. Meglehet, hogy akkor éppen eső fog esni. Én felajánlom neki a hintómat, ő arra azt feleli, hogy jó erkölcsű leánynak nem lehet idegen úr hintóját elfoglalni. Erre én felfedezem a kisasszonynak, hogy hiszen régi ismerősök vagyunk az édes papával, s engedelmet fogok kérni, hogy meglátogassam. Arra ő a papához fog utasítani. Én egyenesen azon fogom kezdeni, hogy komoly szándékaim vannak s boldognak fogom magamat érezni, ha elválhatlan kapcsokkal fűzhetem magamat a szeretetreméltó családhoz. A kisasszony testvérét kinevezem miniszteri titkárnak: ott nem lesz semmi dolga. A papát nemesi rangra emeltetem: „Edler von Szalonnavár” előnévvel. Az esketési szertartást pedig maga az esztergomi primás fogja végezni. És akkor azután úszni fogunk a boldogságban és örömben! A főkérdés csak az: hogy meg tudjuk érni ezt az időt! Ez a tudományok tudománya. Mert, hogy elérjük, annyi bizonyos. Csak türelem kell hozzá és kitartás. A mostani nyomorúság csak átmeneti korszak. Olyan, mint a tengeri betegség az utazónak. Amint szárazföldre léptünk, egyszerre vége lesz. Én tehát addig is, míg rám kerülne a sor, szép rendesen eljárok betűket igazítani a nyomdába, naponkint ötven krajcárért. Hiszen csak fél napig vagyok szegény ember; a másik felét (mikor alszom) úgy élem át, mint egy herceg. Ön, excellás polgártárs (ne vegye titulusnak, kérem, „ex”: ki; „cella”: pince; „excellás” „pincéből kitett”) duplán jobban van szituálva nálamnál; mert ön a kőbányai sertéshizlalóban hordja a moslékot egy forint napszám mellett s a disznónak ünnepnapon is kell moslék, nem úgy, mint az olvasóközönségnek. Ön pedig, háziúr polgártárs, előveszi addig, amíg ama boldog idők bekövetkeznek, ismét a vágóasztalt, amelyen annyi szép nótát lemuzsikált hajdan a kettős baltával s még egyszer megismerteti az epedő közönséget azokkal a felséges kolbászkákkal, amik mellett pirulva bujhatnak el a frankfurtiak és bécsujvárosiak. (Hisz azzal hazafiúi érdemet is fog szerezni azonfelül.) A nagyságos asszony egészsége is mindjárt visszatér, mihelyt a húsfüstölő egészséges tavaszi levegőjét szívhatja ismét. Az én kedves reménybeli sógorom pedig egészen boldoggá lesz téve, ha azt, amit az atlétikai klubban szerzett, a vívás-tudományt, hozzá méltó ellenfelek legyőzésével érvényesíti, üldözvén frischlingeket, mangalicákat minden reggel. Csak azt a drága jó kisasszonyt méltóztassanak figyelmeztetni, hogy a varrógép mellett ne üljön egész nap; mert az megrontja a mellet, elfogyasztja az életerőt, kimeríti az idegeket; ő ne dolgozzék olyan sokat. Hiszen csak rövid ideig tart ez az egész. Úgy vegyük, mintha színészek volnánk, aztán az volna szerepünkben, hogy most szegény emberek vagyunk, aztán dolgoznunk kell. Mentül jobban tudjuk adni a szegény embert, annál nagyobb lesz a dicsőség és a jövedelem. Amikor vége lesz a darabnak, akkor levetjük a rongyainkat, lemossuk kezeinket bimssteinnel, s egyszerre urak vagyunk megint. Aztán háladatos szerep a szegény emberé, aki dolgozik. Aki dolgozik, annak nem jut eszébe zúgolódni. Ha a hitelező meglátja, hogy adósa dolgozik, békét hágy neki. Még az ördög sem viszi el az embert akkor, mikor a mestersége szerszámját látja a kezében. Akik dolgoznak, nem veszekednek egymással. Aki dolgozik, nem szégyenli magát senkitől; a munka minden arisztokratikus rangfokozatok legmagasabbika. Aki dolgozik, az az egyedüli úr a földön. Aki dolgozik, az nem esik kétségbe. Nohát, tisztelt polgártárs, háziúr! adja a kezét: ugye nem téveszti össze többet a cukros dobozt a gyufás skatulyával? Nem kívánok semmi hálálkodást; ingyen teszem, nem került semmibe. Ezüst medaillont sem fogok igényleni azért, hogy egy ember életét megmentettem a kávés pohártól. Hanem ha valami jót akar tenni velem, s csakugyan komolyan veszi mind azt, amit itt beszéltem, akkor kérek valamit. Ó, nem azt, hogy engedje meg házához járnom, engedje kisasszonyát megismernem. Mire való volna ez nekem, amíg ilyen szegény ördög vagyok? Minek lopnám el az időt egy olyan derék kisasszonytól, aki azalatt is másolhatok, s abból az anyámnak van kenyere. Hanem, ha megérdemlem, és megteheti az úr: ajándékozza nekem a drága jó kisasszonynak a fényképét. „Addig” nekem az is elég lesz.

„Akkor” majd talán a neveiket is megmondják egymásnak.

1875


VisszaKezdőlapElőre