11. DEUS EX MACHINA

Amíg nagytiszteletű Harangi úr a tengernyi néptömegen keresztül tudott furakodni, hogy a szabad utat megtalálja hazáig: azalatt a lunátikus régen lejutott a földre a maga bámulatos nyaktörő útján, amit, ha megmutatnának valakinek, azt mondaná, hogy nem igaz; a kútnál lemosta az ábrázatjáról a krétát, s mire a professzor úr hazakerült, már akkor ott állt az ő kapuja előtt.

S még úgy tett, mintha észre se venné a közeledőt, háttal állt feléje. Kockáztatta, hogy jót húznak végig a hátán „servus humillimus” fejében. Dehát mit nem kész az ember kockáztatni, mikor szerelmes?

Aztán meg bizonyos volt már arról Dallos Ádám, hogy ezt a partit ő nyeri meg; engedhetett egy-egy ütést az ellenfélnek is.

A professzor úr pedig megismerte őt hátulról is. S valósággal az volt a köszöntője, hogy megragadta az ott ácsorgónak a gallérját minden teketória nélkül s betolta maga előtt az utcaajtón át a folyosóra, onnan meg a konyhába, s ott magával szembeállította.

– Gyere csak, gyere! Itt vagy most, megvagy most! Állj meg itten! Hát mit ólálkodol te itten? Mit állsz te meg éjnek éjszakáján az én házam előtt?

Dallos Ádám olyan ártatlan képet csinált, mint egy birka.

– Hát kérem alássan, nem szabad énnekem a nagytiszteletű úr háza előtt megállanom?

– Szabad? Nem szabad? Nem az a kérdés. Hanem hogy minek állsz éppen ide? Állhatnál a túlsó oldalra. Háromezerhatszázhetvenhét háza van Debrecennek; mindenik elé oda állhatnál, miért állsz éppen az én kapumba?

– Kérem alássan, a testimoniumért jöttem.

– Éjszaka! te!

– Hát én azt gondoltam, hogy olyankor nappal van, amikor a professzor úr az utcán sétál.

– Te! Tán te is lunátikus vagy?

– Hát a professzor úr az?

– Bomolj meg! Én nem vagyok az. Mit beszélt a lunátikus, he?

– Ebből szekundát kapok. Nem tudok belőle semmit.

– Köszönd! – Hát ezt a köpenyeget ismered-e?

– Nekem úgy tetszik, hogy ez a köpenyeg Nyaviga úré.

– Elmenj vele!

– Hiszen elmegyek.

– Nem mégy! Itt maradsz! Minek jöttél ide?

– Jupiter omnipotens! Professzor úr becibál galléromnál fogva, s aztán azt kérdi tőlem, hogy minek jöttél ide? Kikerget, s aztán elállja az utamat, hogy ki ne mehessek.

– Ugye? Maleferiate nebulo! pinceablakon, padlásablakon jársz keresztül-kasul, s a szegény Nyavigát páholtatod el magad helyett; de most ki nem mégy innen, amíg meg nem fogadod, hogy a húgomra nem veted többet a szemedet.

– Nem értettem, kérem alássan.

– Addig innen el nem mégy, amíg Veronkáról végképpen ünnepélyesen le nem mondasz.

– Hát akkor kívánok nyugodalmas jó éjszakát. Majd lefekszem ide a tűzhelyre s reggel megizenem a dárdásnak, hogy hozza ide az ebédemet. Szívesen itt maradok én akár ítéletnapig.

– Ember! Homuncule! Még annyira viszesz, hogy káromkodni fogok.

S már morzsolta a nagytiszteletű úr a fogai között a rettentő átokformulát a prozódiából.

„Sic dropax, anthrax, corax, cum smilclae climax!”

(Ami oly irtóztató káromkodás, hogy lefordítani nem is lehet.)

A nagy lármára azonban előjött a szobából a nagytiszteletű asszony.

– No, az Istenért! Mi történt?

– Mi történt? – rivallt rá a felbőszített férj, odatartva eléje a nyakánál fogva összeszorított corpus delictit. – Kié ez a köpönyeg? asszony!

– Ez a köpönyeg? Hát Nyavigáé. Ki az ördög viselne már ilyen hétgallérú köpönyeget más?

– Akkor bizonyosan ellopta tőle valaki.

– Az a valaki úgy látszik, hogy te vagy. Mert nálad van.

– Ne beszélj! Ne konfundálj még jobban! úgyis fenékkel felfordultan áll a világ az agyamban.

– Úgy látszik ám.

– Hát te mégis itt állsz? – rivallt a nagytiszteletű úr Dallosra.

– Hiszen azt tetszett mondani, hogy addig el ne menjek, míg Veronka kisasszonyról le nem mondok. Én marasztalásnak vettem.

– Nem azt mondtam! Azt mondtam, hogy mondj le róla, s aztán vigyen a garaboncás.

– De ugyan, nagytiszteletű uram, miért haragszik énrám olyan nagyon?

– Hát tudni akarod, hát pro primo azért, mert iszol.

– Ha szomjazom.

– De bort iszol.

– Ha bort szomjazom.

– De sokat iszol.

– Ha sokat szomjazom.

– Sileas! – Pro secundo: mert éjjel kijársz a kollegiumból.

– Ha nem tudok aludni.

– Silentium! Pro tertio: Tarka ruhában jársz, a tógát nem viseled.

– Megbecsülöm, hogy ne szakadjon.

– Pro quarto: mert pipázol.

– Csak fogfájás ellen teszem. A doktor narkótikumot preskribált.

– Pro quinto: leányok után jársz.

– Csak egy után járok.

– Nohát: ezeknek az összesége az, amiért én tégedet nem szeretlek, és elvesztenélek egy kanál vízben.

Most aztán a nagytiszteletű asszony is beleszólt a perbe.

– Miért van tehát, hogy ugyanezen hibákat meg a te különösen pártfogolt kegyencedben nem tudod észrevenni?

– Kicsodában?

– A szépséges Nyaviga úrban.

– Nem értek semmit. Az egészen más ember. Az nem iszik soha.

– Nem többet a soknál.

– Nem jár ki a kollégiumból éjszakára.

– Csak haza se megy éjszakára.

– Nem visel papagáj uniformist a szobájában.

– Hanem az utcán.

– Nem jár senki lánya után.

– Csak a felesége után.

– Most mindjárt káromkodni kezdek: „quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!”

– Jaj, csak olyan csúnyákat ne mondjon előttem!

– Hát te is az eszemet akarod elvesztetni velem? Vagytok-e még többen, akik ellene tanúbizonyságot tesznek?

A pinceajtón türelmetlen dörömbözés hangzott s Nyaviga úr fojtott hangja.

– Eresszenek ki! Hallja! Ki van itt? Eresszen ki.

– Úgy látszik, hogy még többen is leszünk, – monda gonoszkodva Dallos Ádi.

– Mi az itt? Ki az itt? A pincében? Átkozott lunátikus! Megmondta! Gyere elő malefice!

A nagytiszteletű a botjával verte a pinceajtót, Nyaviga úr meg alulról az öklével: ami igen szép muzsika volt.

– Hát nyisd ki neki a pinceajtót, mert bezártad! – figyelmezteté férjét Zsófi asszony.

– Vagy úgy? – Professzor úr kinyitotta a zárt a pinceajtón. Arra a felemelkedő csapóajtóval együtt egy rémalak nyomult fel eléje a mélységből, akinek kalap helyett egy üres hordó volt a fejére húzva.

– Quis hominum? Ki vagy ember? – rivallt rá a professzor úr; türelmetlenül kopogtatva botjával a furcsa fafövegre. Arra a sajátságos látogató leemelé a fejéről a hordót, mint valami kalapot s köszönt vele:

– Alászolgája.

– Ah. Per Deos immortales! – hőkölt vissza a professzor úr. – Ne izéljen Nyaviga úr. Mi lelte az urat?

– Semmi sem kérem; – magyarázott Nyaviga úr engedetlen nyelvvel; – csak egy kis máslást ittam.

– Domine bort ivott?

– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.

– Hogy jött domine ebbe a hordóba?

– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenész.

– A lunátikus tudta, hogy itt van s ő maga nem tudja, hogy hol van! Nyaviga úr! Ismer az úr engemet?

– Ó, igenis: nagyon örülök, hogy van szerencsém szegény házamnál.

– Legyen esze az úrnak. Ez nem az úr háza!

– Nem-e? Hát akkor senkié sem! Akkor vad ház!

– Nyaviga úr! Az úr részeg! – Nem. Az úr nem részeg; meg van mérgezve. Intoxicálva alkohollal! Valaki megétette, sőt megitatta, hogy félrebeszéljen. Ismerjen rám! Én vagyok a professzor! ez meg itt a feleségem.

– Úgy? Maga a professzor, akit én meg akarok gyilkolni; a meg a felesége, akit el akarok rabolni.

– Jupiter bicornis Ammon! Ez az ember megbolondult.

– Csak megrészegedett – igazítá ki Zsófi asszony.

– Igazán? – monda a professzor úr, haragját lecsillapítva. – No úgy fektessétek le szegényt: hadd aludja ki a krapuláját. Az emberi gyarlóságok iránt elnézőknek kell lennünk. Errare humanum est. Nihil humani a me alienum puto.

– S ilyen embernek akarod te a mi Veronkánkat adni?

– Ó, az nem tesz semmit. Az ilyen dolgon minden embernek át kell egyszer esni. Mentül elébb, annál jobb. Én is voltam… vagy mit mondok: – lehettem volna. Azért türelmesnek kell lenni mások iránt. Úgy. Édes Nyaviga úr. Csak ide tessék a hárságyra. Így ni. Tegyek egy vánkost a feje alá? Be ne keverjük ezt a szép tarka ruhát.

Nyaviga urat csakugyan lehúzta a feje a hárságyra.

– Itt a köpönyegje. Takarózzék be vele. Ezt is a lunátikus ejtette le.

– Vigyék el innen azt a dézsát! – mormogá Nyaviga úr; a „lunátikus” szóról az jutván eszébe, nehogy talántán megint egy dézsa vizet állítsanak holdkóros csapdául az ágya elé, mint a minap.

– Azért Veronka mégis az ő felesége lesz! – végzé a nagytiszteletű úr, nagyot toppantva a lábával és a nádpálcával nyomatékul.

– Hát fogadjunk, hogy nem lesz, – ungorkodék Dallos Ádi.

– Nem hallgatsz? Az lesz, ha mondom. Megeszlek, ha még egyet szólsz!

– Hát már most mért haragszik rám professzor úr? Hiszen nemcsak én iszom bort; (csakhogy én győzöm), nemcsak én éjszakázom a kollégiumon kívül; (pedig bizony sehova sem jártam, mint ide, az alá az ablak alá). Tarka ruhája is van másnak is: s mégis amazt akarja boldoggá tenni?

– Miért? Hát azért. Mert! Semmi gondja rá kendnek. (Már mikor „kend”-nek nevezett valakit, akkor nagyon haragudott.)

Zsófi asszony pedig kezdett sírvafakadni.

– Annak az embernek, aki engem így meggyalázott, akarod te Veronkát adni?

– Éppen azért, hogy többet meg ne gyalázzon. Ha magának lesz felesége, lesz vele baja elég, hogy nem ér rá a másé után járni. Similia similibus.

– Igen. Simia simiabus! Mit tudom én, hogy mit tesz az?

– Én pediglen apellálok! – monda hatalmaskodva Dallos Ádi.

– Te apellálsz? Hová apellálsz? Én vagyok itt bíró, hóhér és pap egy személyben: elítéllek, felakasztlak, el is temetlek!

– Nem engem, professzor úr.

– Nem téged? Hát ki szabadít meg téged? Ki parancsol még ennél a háznál?

– Hallgassa csak! Mi csoszog odakinn a folyosón? Csisz-csosz, csisz-csosz!

A rejtelmes csoszogás egyre közelebb jött: csisz-csosz, csisz-csosz.

Mindenki elnémult s várakozva tekintett a nyitott konyhaajtó felé, melyen besütött a tele holdvilág.

A holdfényben a megboldogult Tóbiássyné alakja jelent meg, halotti köntösben, s felemelt mutatóújjával megfenyegeté a konyhában levőket. A másik kezével pedig Veronka leányát tartá magához ölelve.

– Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene! ne hagyj el! – rebegé megrémülve a professzor úr.

– Jaj! a napamasszony lelke! – sikolta Zsófi asszony, s a kötényét az arcára takarta, hogy ne lásson.

A rémalak pedig megszólalt sírbolti hangon.

– „Emberek! Halandók! Visszajöttem hozzátok egy szóra. Idehallgassatok rám. Ezt a leányt nem adjátok máshoz, mint Dallos Ádámhoz; vagy elviszem őt magammal. – Te vőm uram, add vissza azt a bibliát, úgy, amint elvetted; mert különben harmadnapra meghalsz.”

– Jaj, már adom! Benne van minden!

– „Te nagy hipokrita, Nyaviga, eltakarodj innen s többet be ne tedd a lábadat ezen a küszöbön!” – folytatá kísérteties hangon a hazajáró lélek. – „Te pedig Zsófi leányom, ne rettegj tőlem, hanem gyere közelebb hozzám: nagy dolgot mondok tenéked.”

Zsófi asszony reszketve engedelmeskedett a túlvilági parancsnak. Elment az ajtóig, nagy remegés közt.

Ott azután a maga természetes hangján szólalt meg a megdicsőült lélek

– Hát azt mondom neked, hogy rakj tüzet, és főzz vacsorát, mert két nap óta nem ettem.

Ez a fölfedezés, hogy a másvilágon nem adnak enni, egyszerre megfordítá az egész kedélyállapotot. Zsófi asszony sikoltva borult napasszonya nyakába, s össze-vissza csókolta, ahol érte; Harangi úr szaladt a bibliáért, s nagyon szelíden kínálta meg vele; hogy ő csak biztosság kedvéért vette magához; Dallos Ádi sietett neki kezet csókolni, s tévedésből a Veronka kezét csókolta meg; még a Böske is előmászott a sutból, s amint szemét két ököllel életre dörzsölve, megpillantá a feltámadottat, rohant a csehpampuska-sütőhöz, s elkezdte azt hamuval dörzsölni: az jutott eszébe, hogy a nagytiszteletű asszony a halála előtti napon azért búbolta meg, hogy a csehpampuska-sütő piszkos volt.

A feltámadottat aztán bevezették nagy örömmel; a Manci néni is előkerült, s megkísérté érthetővé tenni a Harangi család előtt a történteket; azonban nagyhamar kivette a szájából a szót a megdicsőült, s többet vissza se adta neki; hanem elmondta maga a vele és körülötte történteket, bebizonyítva, hogy a nyelve tökéletesen életretért; amikre Harangi professzor úr fejcsóválva mondá: hogy mindez logice ugyan lehetetlen, de fizice úgy látszik, hogy mégis lehetséges. Meg nem fogható; de kézzel fogható.

Egyszer aztán kinyílt az első szoba ajtaja, s ott állt Tóbiássy úr a porköpönyegben, amit hálókabátnak használt.

– Meddig fog még ez a nagy lárma tartani idekívül?

Már az igaz, hogy mikor három asszony egyszerre beszél: az valami.

Mindenki sietett neki mondani egyszerre, hogy íme jöjjön és csodálkozzék: eltemetettnek hitt felesége feltámadott és hazajött.

– Ez fizice lehetséges; de azért logice nem következik belőle, hogy engem is fellármázzanak, mikor alszom.

– Hát te nem is örülsz, hogy feltámadtam?

– Jó, hogy siettél vele; mert ha késel, még megházasodom.

– Hát meg sem csókolsz?

– Nem szoktam a konyhában csókolódni.

Azzal visszahúzta a fejét a szobába, s betette maga után az ajtót, nem bánva akármit adnak is enni a szegény másvilágról hazatértnek.

– Jaj, édes napamasszony, – monda Zsófi asszony, – de örülök, hogy hiába sírtam.

– Hallják! menjenek már a pokolba, hadd aluszom!

Ez a goromba szó Nyaviga úrtól jött onnan a hárságyról. Ezt aztán Harangi professzor úr nagyon megrestelte.

– Cape lectisternium! – kiáltá oda Dallosnak. Annak se kellett kétszer mondani. Megkapták ketten kétfelől a hársnyoszolyát s vendégestül együtt úgy kitették az udvarra, hogy lába sem érte a földet.

No mármost csakugyan Dallos Ádié maradt a világ.

– No fiam, Ádi, – monda Tóbiássyné asszony; – mármost ha egy esztendeig jól viseled magadat, semmi szavam ellene, hogy Veronkát elvehesd.

– Nem lehetne annak az esztendőnek felét Veronkára átruházni? – alkudozék Ádi, amibe Veronka is beleegyezett volna.

– Nem, gyermekim. A gyászesztendőt ki kell töltenetek.

– Meg a törkölyösi próbaesztendőt – tevé hozzá Harangi professzor úr. – Amíg a törkölyösiek a rektoriát állandósítják; amit meg kell érdemelni.

– Meg lesz érdemelve! – ütötte mellét Ádi.

– Már most csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az a lunátikus? – skrupulózuskodék a professzor úr. – Mert ha fizikai szempontból veszem a dolgot, aki első basszista, az diszkantot nem énekelhet; aki itt az én kapum előtt ácsorog, az a kollégium tetején ugyanakkor nem sétálhat, akkor nem te voltál a lunátikus. De ha logikai szempontból veszem a dolgot, aki a biblia történetét megénekelte, az nem lehetett más, mint aki azt napamasszonytól meghallotta, s aki a Nyaviga kázusát megénekelte, az nem lehetett más, mint aki őt idehozta: akkor mégis te voltál a lunátikus.

– Akárki volt, akármi volt, – biztosítá Dallos Ádi; – mátúl nem lesz Debrecenben lunátikus.

– Aztán te se járj ide többet a padlásablakon keresztül. S azzal temessük el az egész lunátikus históriát.

El is temették egy kis jó friss vacsorával, mely különösen a szegény megboldogult léleknek nagyon jól esett.

Azzal mindenki meg levén elégedve, kiki nyugalomra tére.

Tóbiássyné asszonyság is megtért a maga jogos birodalmába. Mielőtt azonban hitvesi nyoszolyájába letenné vala fejét, a másik társnyoszolyából felemelé a magáét a nagytiszteletű élettárs ez üdvözlő szóval:

– Lelkem! A temetési költségeket, minthogy hiába tétettek, aztán nekem meg fogod téríteni.

– De majd beszéljünk holnap az almamuskátlik történetéről, – felelt neki Jutka asszony.

Erre aztán hirtelen fejére rántá a dunnát a nagytiszteletű úr s dehogy szólt többet.

1875


VisszaKezdőlapElőre