Vándoroljatok ki!

A nagy világon e kívül
nincsen számodra hely…
Vörösmarty

Szívet cseréljen az, ki hazát cserél!
Tompa

Vándoroljatok ki…

Ha a szív mit sem érez, midőn e szóra gondol, – ha a hazát csak akkor kell szeretni, midőn ezt tenni élv és dicsőség és akkor nem, midőn a honszeretet neve keserv, – ha a távozni készülő nem hall lelkében semmi hangot, mely azt susogja: maradj, maradj! ha számot vetve magatokkal, meggyőződtetek felőle, hogy itthon nem tudtok semmit többé használni, ha a legszentebb remények utolsó csilláma is kihamvadt kebletekben, – ha nem szerettek senkit és semmit többé, aki utánatok itt marad, – akkor … vándoroljatok ki.

Hisz mi az a hon? Föld, melyet másutt ingyen osztogatnak. – Itt ugyan őseid vérén zöldül a fű, de amott még gazdagabb; itt ugyan minden lépten nemzeti emlék akasztja meg pillanatod, kedves vagy bánatos, dicsőség vagy gyász emléke; egy halom, egy diadalmező, egy rom vagy egy sír, – mit látsz rajtuk? kilátás van másutt is, akik elmúltak, azoknak mindegy, akár emlékeznek rájok, akár sem.

Légy hidegvérű. Hát mi érdeme van arra a nemzetnek, hogy szeresd, hogy hozzá tartozó légy? Históriája más népnek is van, nagyobb is talán, mint nekünk, – jövője fényesebb akárhánynak, – gazdagabb valamennyi. S mi az a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön. Ha kérdeni találja benned valami titkos érzelem: nem látod-e ez ismerős rónákat, miknek virágait is névszerint ismered? nem andalog-e emléked azon ház küszöbén, hol gyermekéveidet eljátszottad? nem csengnek-e füledbe azon ismerős dallamok, mik a mezők virágaival együtt teremnek? nem jelennek-e meg álmaidban mindazok arcai, akiket szerettél? nem alszol-e csendesen, azt tudva, hogy fejed szülöttefölded keblén pihen? nem száll-e szivedbe büszkeség, ha a múltakra gondolsz, s nem dagad-e önérzettől, ha a jövőre nézesz? s mindezeket magaddal fogod-e vihetni? a délibábos rónákat, az ismerős hajlékot, az édes dallamot, a kedves arcokat, az emléket és a reményt, mely a nemzet életéhez van kötve? – utasítsd ki ez érzelmet szivedből s hitesd el magaddal, hogy elég nagy a világ, hogy az emberek mindenütt egyenlők, s hogy az mindegy az emberiségre nézve, akár van magyar nemzet a világon, akár nincs.

Vándoroljatok ki! Adjátok el földeiteket akárkinek, aki legjobb árt ad értük, hadd jőjjön helyetekbe idegen nép, s ne maradjon itt más magyarnak, mint a bolondok, kik szerelmesek a földbe, s a szegények, kik kénytelenek azt szeretni. Beszélgessétek egymásnak, hogy itt az idő, melyben a nemzet megoszlattassék, hogy szétmenjen keletnek, nyugotnak, hogy ne éljen ott, ahol ősei meghaltak s ne haljon meg ott, ahol született.

Vándoroljatok ki. Aki ebben nem érez egyebet, mint az éghajlat változását, ki visszatekinthet a határról, anélkül, hogy szemei nedvesek volnának, akinek nincs egyéb terhe, mint az úti poggyász, akinek nincs kedve bátor arccal fordulni a borús idők felé, s csak a napfényt keresi, az boldog ember, s okosan cselekszik, ha itthágy bennünket, kik el vagyunk szánva tűrni mindent, fáradni mindig és megtartani a régi szivet mindhalálig!

     

Egy képet rajzolok elétek, olvasgassátok el, ha útban lesztek. A levelek, mikből e koszorú össze van állítva, három külön egyéniség kedélyét rajzolják.

Az első rendbeliek egy hölgyé, kinek családja súlyos erkölcsi kényszerűség miatt hagyta el az országot; a második egy derék vállalkozó magyar hazafié, ki egy tisztújítás alkalmával rajta történt kellemetlenségek miatt túlment a tengeren ex nobili indignatione; a harmadik példány egy korát évekkel megelőzött, eszmékben gazdag francia-német lángelméjé, kinek egyedüli hibája az, hogy nem száz év múlva született, vagy éppen sohasem. Álljanak itt úgy, ahogy egymás után következnek.


VisszaKezdőlapElőre