13

Aurelián középtermetű, izmos, szélesvállú férfi volt, naptól barna arca vonásai a harc és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas homloka mutatta a fejedelmi lelket.

Viselete éppoly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harcon kívül fedetlen fő, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér rövid tunika, barna szandálok, mutatóujján a közönséges aranygyűrű.

Így járt-kelt a légiók között, midőn azok fegyvereiket lerakva mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti pyrrhusi tánc, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik kétszer súlyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.

Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely az irriaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a bajnokokat.

– Ki akar küzdeni e jutalomért?

Egy zöld borostyán-gallyacska, nem igen gazdag jutalom ott, hol egész erdők vannak belőle.

Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért küzdeni.

A győztesek ismét egymást vették elő, míg végre a küzdtéren csak egy magas, fiatal szicíliai maradt, ki küzdtársait mind legyőzte, a kitűzött jutalomért a császár elé lépett.

– Ó, még nem nyerted azt el, – mondta Aurelián. – Még egy társad hátra van, aki a győzelmet kétségessé teszi.

– Nem látok senkit, – mond a légionárius.

– Engemet sem? Most énvelem jőjj küzdeni.

A légionárius arca büszkeségtől ragyogott e pillanatban. Egyszerre küzdő állásba tevé magát, szembeállva a császárral, s minden erejét megfeszítve, elkezde vele bírkózni.

A körülálló sereg tetszésdörgése hangzott e tusához.

A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű karjaival a levegőbe iparkodott őt felkapni, Aurelián gyors fordulataival majd jobbra, majd balra rántá őt ki erős állásából, néha felhajíták egymást, s a leeső újra ismét talpon állt, s mikor legjobban hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre Aureliánnak sikerült arcát ellene mellére nyomhatni, s acélölelésével hátraszorítani karjait; a szicíliai már lassankint hanyatlott hátrafelé, lábai belefurakodtak a fövénybe, midőn egyszerre eleresztve a császár kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott előle; Aurelián saját erőfeszítése által kihozva a súlyegyenből, előre bukott, s térde és egyik keze a földet érte.

– Győztél katona! – monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek örömordítása között saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.

Adta volna egy országért a légionárius azt a kis ágat?

Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor előtt imádott bálványa. Midőn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme intésével igazgathatá az érc hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál, hogy jó katonának jobban kell félni vezérétől, mint az ellenségtől.

A gyávát, az engedetlent éppoly bizonyosan érte a büntetés, mint a bátrat, a hőst jutalom és dicsőség.


VisszaKezdőlapElőre