Egy széles, csalitos bozót volt, amelybe a tigris vette magát; iszapos feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt hozzáférhetetlen.
A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik oldalán felgyürkőzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a vastag bambuszbokrokat.
Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette észre nejét és fiát, midőn mellette álltak.
Az apa magánkívül lett örömében, midőn Herodet megpillantá, ki nem látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arcokat, inkább örülni látszott, mint félni.
– Te is idejöttél? – szólt Odenath atyai örömében. – Tehát benned is megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz szemébe a halálnak, többé nem fogsz félni. Itt jó helyen állsz mellettem. A tigrist éppen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s amint látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem, mindegy. Tied lesz a dicsőség, hogy az első kopját te hajítád reá, s a dicsvágy bátorrá fog tenni.
Herode elvette a kopját, de arca másfelé volt fordulva, félelem, borzalom tekintetével.
– Nos, merre nézesz? – szólt Odenath – ne onnan várd a tigrist, ott bátyád Maeon áll a bokor mögött, nehogy őt hajítsd meg.
Herode remegve hajolt alá apjához, susogva:
– Ama bokorból egy nyílhegyet láttam feléd irányozva.
– Rosszul láttad, a tigrisre les ő is.
E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerő arab kürtöt vett kezébe s a csalitba lopózva, csendesen az elbújt tigris háta mögé került, s míg ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára, s fektéből meg sem mozdult, ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfújta a kürtöt, mely véletlen hangtól fölriadva, bőszülten szökött fel a fenevad, s ijedt ordítással törte magát ellenkező irányban a bozóton keresztül.
– Erre jön! erre jön! – kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak, s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midőn hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen hasoncsúszva, ismét eltűnt a sűrűségben.
– Ki hajítá e kopját? – ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi és királyi örömeitől.
Maeon dacos arca elárulá, hogy e vakmerő ismét ő volt.
– Vegyétek el lovát, – kiálta haragosan a király. – Szállítsátok le lováról tüstént.
Ez a legnagyobb büntetés volt, ami lovagot érhetett.
Maeon szemeiben a düh és szégyen könnyűi égtek; kirántotta övéből hosszú tőrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s anélkül, hogy egy szót szólna, a bozót felé indult.
– Hová mégy arra? – kiált rá a király.
Maeon megállt s visszafordítá fejét duzzogva.
– Vagy én ölöm meg azt, vagy az öl meg engem.
– Ragadjátok meg! – kiálta Odenath – facsarjátok ki kezéből a fegyvert, dugjátok be az őrjöngőt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyílásra, hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.
A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lőnek, Maeont lefegyverzék s barlang hiányában beerőszakolták egy roppant baobabfa odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyílását. A tigrist azonban nem lehete többé berkéből kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem bírtak vele boldogulni, ha egyik helyről elhajták, a másik oldalra ment, de a berket el nem hagyta.
Végre nem maradt más eszköz kiűzésére, mint a berket fölgyújtani.
Hosszú nyilakat kentek be cédrusgyantával s azokat meggyújtva, oda lövöldözék, ahol morogni hallák a vadat.
Az égő nyilak, mint megannyi lidérc, repültek az elsötétült égen, sűrűen hullva a cserje közé, mely itt-ott meggyulladva, egyszerre több helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égő pontok összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész zivatara a madaraknak kerekedett föl az égő berekből, ijedt ordítozással töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kígyókat, mik süvöltő fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égő zsarátnok alól, rémségesen hangzott a benszorult teknősbéka jajgatása s borzasztó volt látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen visszariadt, végre felcsavarodott egy magányosan álló pálmafára, farkával verve az égő lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta összeérő lángokra, s midőn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos tekergéssel csavargott az égő sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott arról, s a tűzre veté magát, fetrengő karikákat hányva benne, míg végképp megégett.
Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését, a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban éppen oda eshetett az égő nyíl, hol a vad elrejtőzve feküdt, s amint a lángok melegsége kiállhatatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bőszülten rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.
Ott vártak rá mind. A tigris látta őket rászegzett szemekkel, felé emelt dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen összehúzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles, topázzöld szemeivel, mintha kiszemelte volna magának azt, aki legjobban félt tőle, néhány apró kúszó lépéssel előbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.
Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében tartá, anélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.
Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve, amint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet lódítva rajta, fölhajtá azt a levegőbe.
Az izmos állat kapálózva vetett bukfencet a magasban, s amint visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem ugrott fel többet, ott maradt végig elnyúlva, egy aranytollú nyíl szívét járta keresztül. E nyilat Zenóbia küldte neki.