Miért zokogsz fel oly fájón, busan

 

Miért zokogsz fel oly fájón, busan
csöndes szonáta, álmodó szonáta?
A kert mögül mostan felém suhan
az évek árnya, tűnt idők halála.

Egyszerre látok. Látom az anyám.
Némán ül a szűz, hófehér szobába.
A gyertya ég és vár a párna rám,
és sír a pergő, gyöngyöző szonáta.

Kis ujjaim alatt zokog a dal.
Sok régi ábránd újra visszaszáll ma.
Anyám nevet és újra fiatal,
s csak zeng az édes, illatos szonáta.

Az éjszakába suttogón beszél,
és sírdogál fáradtan meg-megállva.
Ma álmom elviszi az enyhe szél,
az ábrándos, ezüstös, halk szonáta.

Olyan, akár egy kisgyerekkacaj,
akár a holdas jegenyéknek árnya,
akár haló ajkon a tompa jaj,
hogy egyre halkul, meghal a szonáta.


A játék.

 

A játék.

               Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.


Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép,

 

Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép,
          hogy sistereg fehéren künn a hó.
Így rohanok egy pirinyó vasúton,
          s ringat tovább egy pirinyó hajó.
Festéktócsádon, a lilán, a zöldön.
          csavargó én, dalolva utazom.
Járok japán, olasz és muszka földön,
          síró vizen és sívó szárazon.
Távolságok és sínek gombolyagja,
          ölembe gombolyul a messzeség.
Hipp, itt a vízen, hopp, most ott a földön,
          hipp-hopp valóra válnak a mesék.
Megszínesül a lázamtól a karton,
          zászlók feszülnek ki a sárga parton.
Az óceánon vezetem a tollam
          azt mondom csöndben: itten nyugalom van,
sápadva mondom, hol kékebb a festék:
          itt viharoktól vemhesek az esték,
és tollammal, ha nem lát senki-senki,
          a festett vízből hínárt emelek ki.

Az ablakon fehért fehérre hímez
          a fagy, akár egy kínai leány.
Apám szivarja füstölög az útra,
          és nesztelenül iszom a teám.
A villanyunk - Aequator napja - lángol,
          a kis vasút is mintha zengene.
A mély s a messze egy ütemre lüktet,
          és zúgni kezd a térkép tengere.


A kis kutya.

 

A kis kutya.
          Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja,
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret úgy-e senki,
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki,
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, úgye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él,
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
úgye-úgye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír... Szegény kis kutya sír.


Úgy élünk együtt, két kis idegen,

 

Úgy élünk együtt, két kis idegen,
valahol messze, mese-szigeten.


A rút varangyot véresen megöltük.

 

A rút varangyot véresen megöltük.

Ó iszonyú volt.
Vad háború volt.
A délután pokoli-sárga.
Nyakig a vérbe és a sárba
dolgoztunk, mint a hentesek,
s a kövér béka elesett.
Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
A lába türkisz, a hasa zafir,
a bőre selymek fonadéka,
s regés kincsével elterült
a gazdag, undok anya-béka.
Botokkal nyomtuk le a földre,
az egyik vágta, másik ölte,
kivontuk a temető-partra,
ezer porontya megsiratta,
s az alkonyon, a pállott alkonyon
véres szemével visszanézett.
Kegyetlenül, meredten álltunk,
akár a győztes hadvezérek.

Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
Szép harc után. A szájunk mosolyog.
Maró fogunk az undort elharapja,
s gőggel emeljük a fejünk magasra,
mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.


A kis baba.

 

A kis baba.
          Az álmodó baba
öltözködik narancsszín bársonyokba,
a délutánba méláz mosolyogva,
s libeg-lebeg kenderszinű haja.
A szeme alvó francia babáké,
a parfümöktől forró feje fáj.
Ah, mért ez a búcsúzkodó finálé?
Nem kell az élet, pompázó parádé,
aranyfindzsákba hűlő csokoládé,
nem kell neki a szende, lenge báj.
Valami fáj, s nem tudja, mije fáj.

És csupa gyász a fényes, enyhe táj,
és szája vérzik (ez a gyenge száj),
mint vérpiros narancs, és fáj az élet,
és fájnak a falon a régi képek,
és alvó lelke önmagába réved.
Fáj, fáj az élet.

És fáj a füstölő, mely szerteszéled
az ó szobán s fülledten ellebeg,
és fáj a zongora (ah, fáj az élet)
ez az utolsó délutáni ének,
a billentyűk oly feketék, fehérek,
s úgy fájnak a kis szőke hercegek,
testvérkéi, kik jönnek reszketeg,
álmodva jönnek csöndesen előre,
ezüstharisnyába, aranycipőbe,
kék bársonyokba, és az ágy előtt
reá tekint szemök, síró szemök,
és elsíratják, ümmögnek szegények,
ah élet, élet, pici baba-élet.

Ah, a baba mily néma, halavány
a délután ravatalán.


Féltizenkettő.

 

Féltizenkettő.

          Messze-messze
a piacunkon színes árnyak.
Vörös napernyők. Lila foltok.
Kisvárosi arany-vasárnap.

Mint déli álmok, délibábok,
úgy lengenek sután repülve
a nyári aszfalt szürke csíkján
a 36° Reaumur-be.

A sáfrányszínű sugaraktól
lankadt lelkem halálra ernyedt.
Mégis sietnek. Hova szállnak?
Úri, szagos misére mennek.

Az Istenük már várja őket
szagosan és aranyba fogva -
öreg, naiv, vidéki Isten -
úgy ül, mint egy pipere-boltba.

Ők nevetnek, integetnek
a hűvös templom bűvös öblén,
és muzsikál és orgonázik
a zene, ima és tömjén.


Künn a sárgára pörkölt nyári kertben

 

Künn a sárgára pörkölt nyári kertben
a nap tűzzáporától összeverten
haldoklanak a sápadt rózsafák.

Sóhajtva várjuk mind az éjszakát.

Az elsötétített szobába bent
jár a varrógép... Tikkadt, tompa csend.
Az ablakokban kókadó virág,
az üvegen szivárvány-karikák.

Ebédutáni részeg nyugalom:
csupán az óra kattog a falon,
s a piroscsíkos függönyökön által
beárad a nap tompitott tüze,
s egybeolvad a lágy félhomállyal.

De folyosónk oly hűvös és üde,
akár a mély, sötétlő pince lenn.
A ház emészt pihenve, nesztelen,
öreganyó a zöld zsöllyébe dűl,
könyvet, kötést hamar a sutba dob,
pillája csuklik és elszenderűl.

Dongók zümmögnek néki altatót.

Az asztalon ott a feketekávé.
Egypár kenyérhéj, pár borosüveg,
friss körték, dinnyék, hamvasbélüek,
s egy régi pápaszem. Öreganyáé.

Kutyánk nyelvelve a márványra dőlt.
Csönd.

A légyfogóink hangosan zenélnek.
Néhány ügyetlen légy mindjárt becseppen
s bután evickél a csípős ecetben.

A konyhában sugárzó rézedények,
szines papírcsipkék és álmos élet,
nagy serpenyők, fényes mozsártörők,
a jég között mázas tejesköcsög.

Két óra. Már nem mozdul semmisem.
Minden pihen.


Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska.

 

Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska.

Itt félve jár az úri kisgyerek.
Mérges virágok, nyiszlett emberek.
Egy távol torony ferde lángolásba.
Méreggel mart, fehér, virágos orcák.
Lánggal rikító selymek, rác mennyország.
Nehéz aranypénz a lányok nyakán,
mindegyik oly finom és halavány.
A trombiták estente mint a szörnyek
egy vörös korcsma-ablakból röfögnek.
Trágár tivornya, részeg és tunya.
Sír a beteg és méla, szláv duda.
Most reszketek. Azt mondják, hogy mulatnak.
Sipít a síp, csörömpöl minden ablak,
boros az asztal, véresek a kések,
az ördög is fölpántlikázva lumpol,
festett leányok lesnek a zsalukból,
s én meghalok, ha egyszer odanézek.


A napraforgó, mint az őrült

 

A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.

Bolond lotyó - fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg, s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.


Szemem gyakorta visszanéz

 

Szemem gyakorta visszanéz,
és úgy idézlek,
anyámnak atyja, régi gyógyszerész.

Arcodon mély magány jegye.
Te félreültél,
hogy mulatott cigánnyal a megye.

Azt mondják régi emberek,
tej, szódavíz volt
italod hangos asztalok megett.

Ruhádon nincs egy árva folt,
oly szűzi-rendes,
de körmöd a sok jódtól sárga volt.

Patikus-család hű fia,
könyved se volt több
csak egy latin, ó Pharmacopoea.

Bolyongtál a magyar mezőn,
lankadt zarándok,
fájó göröngyre estél könnyezőn.

Hányszor látlak, ifjú füvész,
alélva menni
egy tájon, hol az inség fütyörész.

Szívedbe méreg és virág,
bot a kezedben,
a válladon egy ócska hátizsák.

Ánizs, kamilla, jószagú
gyökér volt benne,
és benne volt, már benne volt a bú.


Ott az a vén, vidéki gyógytár.

 

Ott az a vén, vidéki gyógytár.
Sokszor benézek én oda.
Öreg karszéke oly kopott már,
és lóg és leng agg bársonya.
Az ablakokon át ki is hat
a patikai furcsa-friss szag.
Fönn dobozok kövér hasa.
Mindegyik egy törökbasa.
A titkok közt szédülten állok,
s kérek álomport, mérgeket.
Én mindenkit megmérgezek.
Megölöm az egész világot,
s a parasztokra gondolok,
mert a parasztok gonoszok...


A patikának üvegajtajában

 

A patikának üvegajtajában
búsul, búsul
egy gyógyszerészsegéd.

És fuvolája egyre fújdogálja
szegény, szegény
egyűgyű énekét.

Ha elmehetnék innen messze tájra,
igen, igen,
így szól a fuvola.

Csak menni, menni, mindörökre menni,
tovább, tovább
s nem tudni, hogy hova.

A temetésemen sok nefelejcs lesz,
virág, virág,
virágos sír fogad.

Fiatal szája így ríkatja folyton
búsan, búsan
az ódon sípokat.

Ki tudja, mért, s ki tudja, hogy mióta?
Zenél, zenél,
s ki tudja, hova jut?

Az ablakon lenéz egy szőke asszony,
lenéz, lenéz,
de oly sötét az út.

Olajlámpája vérvörösen ég már,
lobog, lobog
és künn köd és homály.

Kopott ezüstbillentyűkön az újja,
s az ősz, az ősz
ővéle fuvolál...


A rosszleányok - mondják - arra laknak,

 

A rosszleányok - mondják - arra laknak,
árnyán az odvas és repedt falaknak.
Én láttam egyet. Óriás kalapban.
És arcomat zokogva eltakartam.
A keze, lába oly picinyke volt.
Az ördög küldte s csupa csipke volt.
Színház után ment, csatakos ruhában,
egy utca-sarkon tűnt az éjbe, láttam.
A rosszleány mind arra künn tanyáz,
hol sáros utcán szélbe leng a gáz.
Úgy látom őket. Szájuk fázva reszket.
Hideg testük, akár a szín-ezüst.
Előttük lángol egy förtelmes üst,
s kígyóvért isznak és békákat esznek.


A délután pezsgett a poros utcán,

 

A délután pezsgett a poros utcán,
mint az aranybor,
s egyszerre este lett.
És úgy megváltozott az utca akkor,
savanyú holdfény lett a sugarakból,
a tűzborból ecet.


Az első ősz.

 

Az első ősz.
          Jaj, az de szomorú volt.
A híg eső sötéten csepegett,
és kézilámpással, rozoga pallón
ballagtak el a szótlan emberek.
Csak erre emlékszem. Még néha arra,
hogy halt meg a kertünkben egy virág,
s a zöld gyepen sárgálló délutánon
cikáztak a virgonc, fehér cicák.
De estefelé fojtott már a füstszag,
csak a gyümölcs mosolygott a rudon,
gyertyával jártak a pincék homályán
s lopótökkel bort hoztak, úgy tudom,
a vén pohárba, esti lakomára.
Mind, mind nevettek, én voltam csak árva,
és fájt a szépség és a csillogó bor,
és fájt az ősz és a zenés szüret,
a sár, a szél, a nyár bús nevetése,
a nagymamák, kik kéklő szemüket
rám csillogtatták pápaszemen által.
És fájt az est, mikor az emberek tárt
csűrükbe vitték a dús, szőke termést,
s rézkotlákban főzték a szilvalekvárt.
A kerti székeket is mind behozták,
és gyertya mellett a szobában ettünk,
mint temetésre, kongott a harangszó,
és a tűnő vár settengett megettünk.
Kis nyári ruháim is eltemették
egy zöld ládába, ott tavaszig sírtak,
s nyomukba - hűvös, józan, őszi tömjén -
halálosan fojtott a naftalin-szag.

Ilyenkor elfutottam a szobámba
az orvosságos-üvegek közé,
és néztem, hogy repül le néma gyásszal
az est a csapzott, tarlott táj fölé.

Kis ujjaimmal csendesen doboltam
a lágyan összeizzadt üvegajtón,
a konyhában daloltak a cselédek,
a szél valamit keresett sóhajtón.

És amikor már mindenütt sötét lett,
az ágyba megöleltem kisöcsémet.
Aztán pihegve sírtam egymagamban,
a fákra néztem, lombjuk úgy zugott,
Titokzatosan bámultak szemembe,
mint rongyba burkolt, ázott koldusok.


Ha néha-néha meghal valaki,

 

Ha néha-néha meghal valaki,
egy délután ordító trombitákkal
viszik a megdöbbent utcákon által,
s egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen
a pap, a pluviále és a szolgák,
vörösre sírt orrokkal a rokonság,
a gyászszegélyes kendők a szemen,
s később a hanton, ha az este jön,
magányos sírás künn a temetőn,
egy anya, aki gyászruhába, sírva
kis pléhkoszorút igazít a sírra...

De mégis gyönyörű ez, s kis szivemben
valami mondja, hogy ez az egyetlen,
csupán ez a nagyság, mely itt megy el,
és bánatomra harsogón felel
a trombiták kövér, aranyló torkán
egekbe zengő beethoveni orkán.
A hangszerek a ködös égbe nőnek,
és este, este a felhő-mezőnek
szélén gyakorta látom,
hogy gázol a homályon -
csupa köd, zene, fellegek -
egy óriási gyászmenet.


Egyszer pedig magamba mentem.

 

Egyszer pedig magamba mentem.

A fák között egy éji ösvény,
amelyre rávetette fösvény
világát néhány éji csillag.
Valami zúgott a homályban,
és nem tudtam, hogy az a szél volt.
Ezüsthináros volt az égbolt,
s nem tudtam, a hold fürdik ottan.
Csak hallgattam a szél zugását,
csak néztem a vékony korongot,
mely egy fa tetején borongott,
és sárga volt, akár a boltban
a savanyú citrom-cukor.

És szállva-szálldostak az éjben
a reszkető, remek rakéták,
a siető, sebes staféták,
és százezer és millió volt,
angyal, sugár is trillió volt.
A lombon, a sötét farácson
intett egy mennyei karácsony
Egy nagy csillag, mint aranyalma
érett és súlyos reszketéssel
kísértve lebegett felettem,
és én kezecskémmel levettem,
hazavittem, ágyamba dugtam
s ingembe tűztem éjszaka...


Kip-kop, köveznek.

 

Kip-kop, köveznek.
          Itt van a tavasz.
Hajnalba száz kalapács zaja ébreszt.
És hallgatom ágyamból a zenés neszt.
Mily csiklandó és édes és ravasz.
Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
Mostan fölajzzuk a csigát, parittyát.
Tavasz. Libeg az udvarunk egén fönt
a sárga, kék és rózsaszínü léggömb.
Kip-kop, zene az élet, muzsika,
láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
Mostan miséznek a kis madarak,
és a szobákban is ezer titok vár.
Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt,
zenél az élet, a cipőm, az aszfalt.
Most mint a léggömb, szállani szeretnék.
Mily csiklandó és édes és ravasz
a zöldbe bújni s enni a cseresznyét.
Cseresznyepiros, zöldarany tavasz.


Az áprilisi délutánon

 

Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyilt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.


Mi van még itt?

 

Mi van még itt?

          Egy kis fürdőhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Kies liget. A levegője friss.
Láncot csörget az öreg csónakos,
és ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra,
s hajnalba már - csiklandozós nagyon -
új zene veri furcsa ablakom.

Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.
Repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolpor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.

De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt.
Az erdő fáj. Ledobja koszorúit,
s üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is őszi ködbe búvik,
és döng a szúnyog az ablakszitán,
picike, véres, cincogó cigány.

A nyár kisért. Munkálkodik a pók,
a kikötőbe pállnak a hajók,
s a fürdőházba kikukucskál árván
a rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti parkon kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál...

És azután a híves, holdas esték.
Itten nyaral az inség és betegség
alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak,
s tengő raja a vénkisasszonyoknak
az árva nyártól búcsuzik talán.
Az őszi vendéglőn szegény idillek.
Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg,
s a kutya nem győz a falatra várni.
Késői évad. A szobák is olcsók.
Egy bús öreg motozgat este itt
a part körül, és megmeri a korsót,
s a tóból télre gyógyulást merít.

A tó, a tó! az eleven poézis,
fölötte az ég - s összefoly a két víz -
egymásbaolvad - tág gyerekszemekkel
föl-fölmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó,
a messzeségbe elvisz egy hajó,
ó álom, áldás, szívdobogtató
tündéri titkok tükre, tiszta tó,
tündéri tó! Az ég is mint a tó,
kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó,
tovább libegő, lenge ladikot.


Milyen lehet az élet ott kivűl?

 

Milyen lehet az élet ott kivűl?

Csak néha jönnek a vásárosok
hírt hozva városunkba messziről,
és a markukba sok-sok pénz forog.
Különösek, tarkák és rikitók,
kucsmásak, fázók, mint az eszkimók,
és síp fütyöl és zeng a rossz zene,
varázsitalt iszunk és dob pörög,
megváltozik mindnyájunk élete,
itt vannak a szakállas bűvölők.
A fülledt bódéban ezernyi nép,
halott királyok, kertek, régi kép,
hercegleányok, messze tengerek,
szemem káprázva megremeg,
s ime ijedve látja,
hogy tolja fel lélegző, néma arcát
egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
a sárga délutánba.


A délutánoktól mindig futottam.

 

A délutánoktól mindig futottam.

Ha jött az árny, s ha nőtt szivem felett,
megbújtam a szobában egy sarokban.
És az egész föld beleremegett.

Egyszer szél és fehérség. Por. Kisértés.
Mindenki valamit keres,
még a homok is ideges.
Otromba zaj
és tompa jaj -
oly elhaló - olyan csodás -
harangozás - vagy motozás -
nincs nyugta sehol nyugtalan szivünknek.
A tikkadt fecskék álmosan röpülnek.

Máskor rikító fény és sárgaság.
A tűz fölgyújtja vágyaink dalát
és nőnek a bűnök s a kisleányok,
s mi nézünk félve, szívdobogva rájok.
A nap beteg szivünkre süt,
bánatosak a hegedük,
emlékeink hervadtan illatoznak,
halljuk szavát búcsúzó bánatoknak.
Gonosz fejfájás kóvályog felettünk,
parázslanak a kislány szemei,
szoknyáitól meggyúl a levegő,
rá se merünk tekinteni...
Csak babrálunk sárgult arcképeken.

De néha csupa sejtelem.

Ilyenkor elhal a vér éneke
és minden oly üres és fekete.
Gyertyák gyúlnak vihar-váró szobákban,
sajogva lüktet homlokunk.
Fogunk csikorgatjuk és nem beszélünk,
elfordítjuk fejünk...

          Úgy suttogunk.


Jaj, az estét úgy szeretem.

 

Jaj, az estét úgy szeretem.

Az este egy kis szerecsengyerek,
ki várja csak szerecsenanyját
és addig játszik téveteg.
Lángot fúj a fekete éjszakába,
pufók lámpákat, zengő tüzeket,
mint kisfiú, ki néma kedvtelésből
szappangolyókat ereget.


Ilyenkor a szobánk, mint a sziget,

 

Ilyenkor a szobánk, mint a sziget,
körötte a hideg lég, mint a tenger.
Kis kucsmáinkon zúzmara zizeg,
piros orcával, könnyező szemekkel
hazajövünk. Kezünkbe korcsolya.
Reánk süt a lámpácska mosolya.
És fő a kedves kávé, forr a tej,
a pesztonka perecért szalad el,
és pihegünk, szemünk bámulva néz,
s a sárga gesztenyén végigcsorog
a rózsaméz.


A sakk.

 

A sakk.

          Feketesárga tarkaság.
Figyelve áll őrt a sok tarka báb.
Apám órákig bámul, nézi-nézi,
és visszabámul, nézi őt a sakk.
Szivarfüstben beszélget véle hosszan,
mint egy komoly arab.


Oly jó ébredni.

 

Oly jó ébredni.
          Álmom messzeszédül,
s a tegnapi szobát már láthatom,
ha fuldokolva - az álom vizébül -
a paplanomra nyújtom a karom.

Ez itt a part már.
          Ah, de szép, de szép volt
az ébredés csiklandva, tétován,
a mosdótálban a közeli égbolt,
a zongorázás a másik szobán.

Tündéri reggel. A sötét szalonba
apuska zongorázik andalogva.
Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.

Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
s állok a hangok közt kis ingben, némán,
mint hajnali gyöngyvirágok között.


A húgomat a bánat eljegyezte,

 

A húgomat a bánat eljegyezte,
és most csak ül, szelíden, csöndben ül
virágai közt, mindig egyedül.
Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
A húgomat a bánat eljegyezte.

Az ablakunk mellett csak vár szegény,
a szenvedés hajol szíve fölé,
s ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

Csöndes, komoly hajfürtje a fején
szegényesen busong - fakulva s árván -
mint holt leányé, a koporsópárnán.

És néz. Szelíden, békült, tiszta szemmel.
Zokogni nem tud és nevetni nem mer.
De, hogyha nem lát a szobába senkit,
és elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,
siratja bús, koszorútlan fejét,
és hogyha körülömli a setét,
a könnye vén csipkék közt hulldogál,
s a szíve, jaj, mint megrepedt pohár -
gyémántpohár - babonásan csilingel,
mert valaki játszott e tiszta szívvel,
széttörte, s most olyan a sóhaja,
hogy néha, ha az én szobámba téved,
rémült imákat suttogok az éjnek
s nem alszom el az éjszaka.

Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt
hogy éled újra szüntelen a nap -
bús, sárga nap - s hogy száll a lomha este.

És vár.
          Mivel a bánat eljegyezte.


Nagy társaság.

 

Nagy társaság.

          Ó rút macskazene:
Sipítozó, fejetlen áriák.
Egymást ölő, kietlen hangvilág.
Nagybőgő-hangok mafla röheje,
malacbandák fortissimója. Solo.
Vérmes bíbor kürthangok kacaja.
Csupa fonák zaj és hangmaskara.
Részeg citera. Sápitozva szóló.
Üstdob. Cintányér. Őrült, kába lárma.
Nagynéni-bókok sápadt áriája.
Bősz trombiták. Meggárgyult oboák.
Mind oly titokzatos, síró, fonák,
hogy lelkem, ez a néma zongora,
valami fájdalomtól rezzen által,
s míg hahotáz az öröm mámora,
fölhangzik húrjain egy tompa gyászdal.


A nagyanyámhoz vittek el aludni

 

A nagyanyámhoz vittek el aludni
egy éjjelen.
Sötét bokrok között egy kert kukucskált,
emlékezem.
A félhomályban állt egy üvegajtó,
oly furcsa volt.
Az óra vert, vert, de nem úgy, mint otthon,
dalolt, dalolt.
Vén óra, régi székek, fanyar illat,
kísértetek.
Csordultig telt bánattal pici mellem,
majd megrepedt.
Kiáltani akartam és lerogytam,
mint egy hívő.
Karom kitártam, s hirtelen megállott,
állt az Idő.


Fényképek.

 

Fényképek.

          Az albumban és az állvány
nádas fonatján, a sarok homályán.
Sok pap-rokon, délceg katona köztük.
Kis, furcsa nénikék. Násfák, kösöntyűk,
kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok.
Itt egy magas leányzó mosolyog.
Anyám barátnője. Mily hűs, kevély.

Hattyú-nyakát emeli. Már nem él.
Jegesvizet ivott egy báli éjen,
reggelre meghalt, húszéves korában.
Azóta alszik elborulva, mélyen
a szabadkai temető porában.

Élők, halottak. Ez a társaságom.
Olykor magamra hagynak délelőtt,
az életük egyszerre visszalátom,
mikor beszélek egy-egy kép előtt.
Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?
Figyelnek.

Csak képek.
Az élőkéi mind barnák s nevetnek.
De a halottakéi oly meredtek.
És kékek.


Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,

 

Gyakran megyek el most halotti házak kapujánál,
hol régesrég vidám nénik és régi bácsik laktak,
és kérdezem titkát a hallgató, konok falaknak,
mért van bezárva a kapu? és várom, visszajő-e
az, aki csöndesen pihen a messze temetőbe.
És néha, hogyha fáj a délután, okosan s komolyan
a barna bőrdívánt nézem, mely mostan is egész olyan,
mint amikor aludt rajta egy régi, kedves ember,
s járok tág termeken némán fölsajgó gyötrelemmel
és sírok és csodálkozom,
hogy az öreg díván ma is oly kedves a szivünknek,
s a márványasztalok, ahol régen-halottak ültek,
úgy állanak, mint egykoron.


Jaj, hova lettek a zongorás estek,

 

Jaj, hova lettek a zongorás estek,
a végtelenből hova-hova estek?

Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak,
és fekete és fekete az ablak.

Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó.
A zongoránk is mint bezárt koporsó.

Csak nézem egyre, és mit úgy szerettem,
egy képet látok, ódon képkeretben.

Itt ültek ők, e vidéki szalonba,
apám játszott őnékik andalogva.

Hangok zümmögtek, babonás varázzsal
szivünkre szálltak, fullánkos darázs-raj.

Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat,
hogy futni kellett, ki az éjszakának.

Sápadt arccal és túlvilági hangon
szólítottunk meg lányokat a gangon.

Benn az olajos függőlámpa égett,
lábujjhegyen járkáltak a cselédek.

Nénik kötöttek, és a tiszta csöndbe
egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.

A bácsik előtt pettyes, puha, sárga
dohány aranylott a dohányszitákba.

Dús ételek és cukrok kisded halma,
sötét rum és bor, datolya meg alma.

Az öregek ültek mélázva szépen,
Kossuth Lajos is fölfigyelt a képen.

Deák Ferenc meg intett véle szembe,
s e nyájas körre néztek elmerengve.

Jaj, hova lettek a zongorás estek?
Kihullt a kép már. A keret üres lett.


Másként halálos csend és néma untság.

 

Másként halálos csend és néma untság.
Poros akác-sor, vakolatos utcák,
petróleumlámpák és nyugalom,
üveggolyók a kertes udvaron.
Olykor a hárs alatt, árnyas sarokba
kalácsos, tejszínes, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
míg bánatommal egymagamba járok,
a lányok, a buta, vidéki lányok
magyar dalt nyúznak a kis zongorán.

Majd este, a vendégszobába, hátul
borozgató barátok jönnek össze,
és kártya járja, nevetnek dörögve,
s kiküldenek a füstfelhős szobábul.
Elmúlt egy hét. Most a varrónő jön meg,
s a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.
Hogy vágyom innen el, el messzire,
hol kanyarog a vonatok sine,
s piros, zöld lámpa lángol biztatón,
oda, a sín felé tárom karom.
És nézek a mozdonyra, póznadrótra,
ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s toporgok vivódva,
mint a rabok a börtön udvarán.


Menj, kisgyerek.

 

Menj, kisgyerek.

          Most vége ennek is.
Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te utad a végtelenbe visz,
de én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynéhány merész év,
aztán a férfikor s a sárga vénség.
Menj, édesem, bocsáss meg a dalosnak,
ki mostan a színpadra kényszerít,
menj budapesti, bús redakciókba,
némán takard föl szóló sebeid.
Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
ravatalán tanulj újra meghalni,
irígy szemek kereszttüze közé menj,
hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
ki tégedet legjobban szeretett,
és kirabolva tiszta, kis koporsód,
most kinyitotta halott szemedet.
Mondd, árva vagy és most lettél legárvább -
picike koldus a föld kerekén -
mezítlenül születtél, meztelen mégysz...
Menj, menj, szegény.