Alföld

 

A gyorsvonat az Alföldön fut át,
     s az utasok a zörgő ablakokból
bámulva nézik, mint egy új csudát.

Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,
     itt-ott egy árva, tikkadó kazal.
A búza habja szikrát hányva mormol.

Az élet alszik, mindent tűz aszal,
     a gulya tétlenül delelve ődöng,
távolba búsul egy vén, puszta fal.

Kék, sárga színben ég a hevülő föld,
     egy ócska, kis sip álmosan huhog,
és nincs a rónán sehol üditő zöld.

Fáradtan álldogálnak a juhok,
     a délibáb poros mezőn suhanva
köddé fakul, és eltünik utóbb.

A rozsvetés közt s a sötét ugarba
     olykor elballag egy szikár legény,
izmos, erős és szikkadt arca barna.

Vad, idegen tűz villan a szemén.
     Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,
s horkanva nyargal el, mint tünemény.

Alszik a törpe tengeri, a tarló,
     a zöld mocsár teng, távol eb ugat,
sátorfa mellett álmodik az alvó.

Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.
     E vérvirágos föld ma is a régi,
az ősök itt kinyújtják karjukat.

A szörnyü harcok marcona vitézi
     őrzik ma is a múltak csarnokit,
vén váruk árnypallosuk éle védi.

S a föld is Ázsiáról álmodik.


A magyar paraszt

 

Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel
száguld tovább gőzvasút veled,
s a hajnal mérgező lehelletével
leng tejszinűn az alvó táj felett.

Merengve megy előre, méla, álmos,
lovát magára hagyja, szántani,
olykor kitárja karját, mint a táltos,
csillognak inge hószín fodrai.

Roskadt inakkal lassan ballag aztán,
bölcs mélabú van napsütötte arcán,
de szem nem látta őt könnyezni még.

Mint egy bus isten jár a zöld mezőben,
döbbenve nézem, mint halad előttem,
és nem tudom, mi bántja nagy szivét.


Az ősz honvédek

 

A régiségtárt őrizik még
megtörve, búsan, kedvtelen,
mindannyi egy leomló, csonka oszlop,
melyről a csillogó zománc lefoszlott,
egy mindég új s szent régiség,
egy sor világtörténelem.

És ősz szakállukból figyelnek
az ifju népre mindenütt,
az égre hitlenül könnyezve néznek,
s roskadva dőlnek le az agg vitézek,
zokogva, átkozódva és
rázván öreg, fáradt fejük...


Mikes szól

 

Az éjszakába fellobog a máglya,
     gyászsátorba tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.

A kósza szél sejtelmesen beszél,
     a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír, s a könnye vér.

A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
     s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.

És látok... A homályos éjjelen
     rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.

Vágtatnak a koporsók dübörögve,
     csupa seb és sír a föld, rét, bozót,
s sápadt halottvivők állnak körötte.

És látok... És a lázas ég zokog.
     És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.

Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
     a véreink ők s mennek reszketeg,
tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.

Zsibong, dagad a kába körmenet,
     támolygva futnak el a szörnyü harctul
éhes, fehér, sovány kisértetek.

Vert páriák némán viharzanak túl,
     de sóhajuk egész hozzám sir át...
Megint a népemésztő, régi harc dúl.

Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
     a vértelen harc véres áldozatja
zokogva keresi az Ádriát.

Bús társaik az égi madarak ma,
     s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld,
s az őszi harmat nyomuk eltakarja.

Zokog az erdő, az ég fátylat ölt,
     s ők nekivágnak a kék végtelennek,
vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld,

és a halottak mind, mind hazamennek.


A határ felé

 

Úti emlék

A februárnak messzefutó ködén
fáradt erővel törtet a mozdonyunk,
vak szürkeség ül a kupénkban
s künn zivatarszerü hófuvás zúg.

A lámpa gyéren ontja sugárait
fakó batyunkra; megremeg a szivünk,
már a határ felé megyünk és
elmaradoznak a kedves arcok.

Egyszerre halkan, könnyü sietséggel
teremsz közöttünk, barna magyar leány!
Lerázod a havat magadról
s szerte-tekintesz a bús homályban.

Álmos szemünkbe röpke derű szökik,
sugár cikázik a vonat-ablakon,
rezgő szivárvány leng a jégen
s gőzparipánk riadozva horkant.

Éjfél-szemedbe elmerülök busan,
nézem tej-arcod rózsa-virágait,
hattyúnyakadra lágyan omló
gyűrü-fonásu hajadnak éjét.

S amíg kigyúl a virradat a mezőn,
némán tünődöm, merre felé sietsz,
te szende és mégis igéző -
s lopva tekintem a holmidat meg.

Tudom, faludba hű szeretőd sirat,
ki vágyva szállott szűzi lakod elé
s virágos udvartoknak alján
sokszor elálmodozátok estve.

Búsan daloltad népdalainkat és
a délibábok lenge enyelgését
sápadva, mosolyogva nézted
s hő aratáskor a markot verted.

Bájos parasztvér, büszke magyar leány,
kin ős-anyáim bája sugározik,
ma újra érzem a magyar bút
s száműzetésem örök keservét.

Most zúg a gőzmén s messze ragad tova,
kanyargó útam zord idegenbe tér,
hol a barátság színes átok
s gyűlöletes magyar ember és szó.

Csókold meg ó hát búcsuul ajkamat
s aztán felejtsd el azt a szegény utast
s emlékemet vesd el nevetve,
mint a vasút-jegyed elhajítod!


Álmodtam én is

 

Álmodtam én is fényes Ázsiáról,
hol harcra fú a vágtató magyar,
aranymezőkön jártam messze, távol,
hol hőssebet piros virág takar.

Álmodtam én is... lelkem andalogva
sok ezredévbe visszaérezett
s most megjelentek kósza, bús dalomba
szent véreim, ti drágák, édesek.

Ím újra visszatér a régi ihlet,
eltűn előlem, ami gyenge, színlett,
s zokogva zengem, hogy magyar vagyok.

És újra látlak daliás nagyok
s könnyes szemem előtt harsogva, búgva
vonul el a múlt győzedelme, búja.


Kisasszony

 

A napsütött parton állott a pásztor,
a hőtől átfűlt földre bámula,
s a sárga, pörkölt, égő pusztaságból
zöldes sörénnyel tört ki a Duna.

Száz meztelen tündér kinálta testét,
s ő nézte, sás-fürtjük miként lobog,
és mozdulatját is kacagva lesték
a szép ezüst-testű kisasszonyok.

Körültekintett... és a róna alján
lábujjhegyen jött, hogy csókot szakasszon
ajkáról, egy deli, erős magyar leány.

A pásztor arcát égő vér lepé el,
s paraszt-szivének nagy költészetével
szólott a lányhoz: "Tündérlány, kisasszony"...


Honfoglalás előtt

 

Hullott a nép; a vészbanyák, az ördög
dézsmálta a poros tömeg javát,
kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,
dögvészt lehellt a messze pusztaság.

Egyszerre rózsafénybe tündökölve,
derült elébük egy szelíd vidék,
ezüst habot rázott a szirtek öble,
virág himezte a mezők szinét.

Árpád körülnézett a nagy hegy ormán,
érezte, hogy övé a föld, a kormány
s már híre ment; hogy eltűnt lopva Álmos.

A völgybe, lenn, tüzet rakott a táltos,
Árpád a földre roskadt reszketeg
s zokogni kezdett, mint egy kis gyerek.


Virágének

 

Még szöszke, bájos volt, anyányi gyermek,
felvette mégis a nehéz vasat,
de Gyöngyvér árnya a nyomába lengett,
hogy gyenge szíve majdnem meghasadt.

Magába volt a véres küzdelembe
és nem vegyült a vígadók közé,
ha tábori tűz gyulladott ki estve,
nagy, durva vértjét könnyel öntözé.

S hogy részegen gajdoltak a vitézek,
dalolt szivében a halk szerelem
s könnyezve a szűz csillagokra nézett.

A lányra gondolt, majd a messze sírra.
Könny lepte el szemét s merengve írta:
"Gombom, virágom, ágam, levelem."


Szent László jelenése

 

Viharra dördült az ég alja távol.
László morzsolta a szent olvasót,
aztán letette, s a vén bibliából
halkan, hivőn deákul olvasott.

Hálát adott, hogy jámborak a népek,
s kihalt az elhagyott pogány berek.
Szavára villám lobbant és setét lett,
az arca elsápadt s megreszketett.

És messze az ég kékes, ferde, kancsal
tüzét veté el a felhőn vadul,
úgy, mint midőn még háborgott Hadúr.

S vér-csapta szüggyel a fényködbe fent
a karcsu gím könnyezve megjelent,
halálra válva, lángoló aganccsal...


Mohács

 

Csata előtt

Nehéz meleg leng a vidék lapályain.
Békétlen állanak a felpörkölt hadak.
Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak,
hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.

A pusztaság üres, az égen semmi folt,
habozva áll a húszéves, öreg király,
a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál,
de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.

Egyszerre indulást rikolt a kürttorok,
nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok,
elsápad a király és megbotol a ló...

És fönn az ég ivén sötéten nyargaló
vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll,
ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál.

A csata

Ezüstösen villog fönn a zománc-kereszt
és vérre szomjazik a háborús acél,
a sápadó sereg sietve útra kél
és zúg, mint a köpű, mely nyüzsgő rajt ereszt.

Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász,
a harcosok között nyomott a hangulat,
komor nyugodtsággal buzdítnak az urak,
a bús, letört király csüggedten nyargalász.

Egyszerre, mint ezüst-kigyó, lassan görög
feléjük a vasas, tar-homlokú török;
buggyos ruhájukban nagy testük még nagyobb.

Halált köp az ágyú, a penge felragyog,
vér fröccsen a mezőn, hullong a hús-cafat -
s felhővel fogja be dicső szemét a nap.

A csata után

Tajtékos embervért iszik a rét, az út...
Győzött az ellenség ágyúja és csele,
királyi zsákmányát ragadja a Csele,
a fergetegben a kürtszó zokogva búg.

Vizen van a győző, a bús Perényiné
rőtszínű fáklyánál könnyek között temet
s hogy látta a paraszt, mint tett-vett csüggeteg,
az éjjel árnyain kisértetnek hivé.

A gyászoló házban kigyúlt a mécsvilág,
siratta az anya eltávozott fiát,
s jöttek sokan, sokan, de nem az ő fia...

A zordon aggok és a sápadt szenvedők
hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt
és néma ajkukon meghűlt a hő ima.


Zrinyi, a költő

 

Szeretlek téged, harcos, hősi költő,
zord hadvezér, te rettegett, te nagy,
ki a tiport magyarság szívbetöltő
tartalma, lángja, édes fénye vagy!

Nehéz kardoddal a tart apritottad,
s magad csatáztál, oroszlán-fiók.
Az angyaloknak fennről büszke tollad
szavára hozzánk kellett szállniok.

Szeretlek! Ámde akkor voltál legnagyobb,
hogy a teren mindenki elhagyott;
mart a török s a gyáva cenk zavart,

s te a jövendő századokba zúgva
a sváb ripőkre szóltál szörnyü búdba
kardodra csapva: Ne bántsd a magyart!


Mátyás választása

 

Mar a hideg szél és a fagy kemény,
nagy hópalástban áll vén Buda vára,
ezüstösen remeg a könnyű pára
és zúg a nép a Duna zöld jegén.

Sejtelmesen borzong a sok kebel
és fázva búsan szebb jövőre gondol,
lázas csoportok jönnek a majorból,
ha ez a sok vágy hozzá érne el?...

Tengerzugásként csapja a falat
a zaj, remeg a jég a súly alatt,
s úgy érzik, a vén föld is összerendül.

Víg lárma rebben a nyomott kebelbül
s egyszerre orgonáló zajt kavar
negyvenezer kemény, vitéz magyar.


Budapest

 

Ó, mint imádlak, mint szeretlek
csordult szivem bálványa, Pest;
ha rámfuvall százszínü lelked,
a vér eremben újra pezsg.
Hogy ifju kedvvel felkerültem,
egy más világ zajgott körültem
s sajgó reménnyel, tétován
bolyongtam útjaid során;
díszházaid kő-Bábelében
zendült meg lantomon a húr,
míg fönnröl a lágy, kék azúr
szelídeden simúlt elébem.
Zajnak, tudásnak városa
el nem felejtelek soha!

Vágyódom én mindég utánad:
ha lábunk friss havat tapos,
s zivataros ütembe vágtat
tovább a csörgő villamos;
de lantom egyformán magasztal,
ha langy, fuvalmas, halk tavasszal
aszfaltba nőtt lombok között
járkál selyembe öltözött
sok lányod, asszonyod s amint mén
szines napernyő-árny alatt
számítva, büszkén, hallgatag
hódít, igéz, reánk tekintvén...
Ó Pest, mi sok szép asszonyod -
s szivet szivem mégsem lopott.

Mindegy. Habár ez a sugáros
érzés reménye nem követ,
szeretlek, édes, büszke város,
imádom a porod, köved,
a partot a nagy, zöld Dunával,
a szürke Gellért bércit által,
mely büszkén nyomja fel tovább
horpadt, de gőgös homlokát;
ott búg, süvöltöz a hajósip,
tolongnak a hidak előtt,
izzadnak a járókelők,
az elhagyott nyomor vivódik;
fuldoklik és felsír, az, ez,
de hangjok a zavarba vesz.

Amott a fellegekbe lebben
intőjelül, virágtalan,
méltóságos, sötét tömegben,
kőtrónusán az agg Arany.
Körötte sok korcs, vézna gyermek,
kik - törve - németül csevegnek
fitymálva a hazájukat.
S itt elfog egy bús hangulat:
várom, mikor mozdul ez ősz fej
s ércbuzogányt mikor ragad,
hogy az erőtlen fiakat
lesujtsa mózesi erővel.
Ércorrán másznak a legyek.
Nem mozdul... Én továbbmegyek.

Itt minden ifju s mégis emlék,
itt minden új s máris erő;
e partokon nézhette sergét
Mátyás király, a Bécs-verő,
ott a lépcsőfal, ősi csarnok,
hol a lázas tömeg kavargott,
mit részeggé tett a tavasz.
Bezzeg megváltozott ma az!
Mert bár e hős nép szónokol még,
ma már az ifju is öreg
s nem jár itt más, mint legfölebb
néhány könyvtárőr, béna honvéd,
míg künn a rikkancs-száj szalad
s harsányan orditoz: "A Nap!"

A kávéház mélyébe soknak
kitárul az üres világ.
Az alkusz kínosan nyomorgat
szájában egy virzsiniát;
fenn a plafonon ég a villany,
a borfiú sürögve illan;
a füst, a hő, a lárma nő,
a férfi sok, de több a nő,
ki összejő s mint holmi zsúrnál
ásit, kacag, fitymál, nevet,
mellette jajgat a gyerek,
kezében egy jófajta: Journál
s a nagy tükörbe bágyatag
látszik a füstös forgatag.

Gyorsan fizessünk, itt az alkony,
menjünk hamar, megfojt e hely!
A népes korzó áll a parton
s a lányka mindig érdekel;
halkan susog a sok platánfa,
bódít a hó-akác virága,
az ember ismerőst kutat...
Nézd itten a szökőkutat!
Párkány-szögelletén a kádnak
sok moh-lepett, bús nimfa van
s oroszlánfői untalan
gyöngyös, fehér vizet okádnak,
mig az emelt, magas sikon
blazirtan áll egy vén Triton.

Itt fényes az éj, mint a nappal
s akár az éj, bűnös a nap,
a vérbe lázadozva nyargal
a szenvedély s zajong, kacag.
A csendes utcán nagy titokban
vörössugáru lámpa lobban.
Egy udvaron sípláda szól
s a fél ház vele búg, dalol,
elvész a szó a kába zajban.
Máshol nyekerg a hegedű,
hajlongva kér a félkezű,
és a szemétládára pattan
két sápatag, korán okos
négyéves lányka s - bosztonoz.

Az égi rózsák fenn kinyílnak,
a sárga hold az égre lép
s halkan kigyúl, mint földi csillag,
a sok bioszkóp szerteszét.
És tódul a néző ezerszám,
bőg, csattog a vastorku reklám:
"Szenzáció, szenzáció!
A zárdaszűz, a víziló..."
A cimpilimpi zúg, a smokk vár,
pesztonka, asztaloslegény
les, fészkelődik a helyén.
A "zenekar" munkába fog már
s helyéből mindenkit kitúr
pár raccsoló, pipes ficsúr...

Ó, én szeretlek áhitattal
tornyos, kavargó, büszke Pest!
Ha elpihensz, s fáradva halkal
leszáll a csókos, csöndes est,
édes gyönyörtől fuldokolva
megyek ki a körútra nyomba.
Kék és forró az éjszaka,
halk a hegedűhúr zaja.
Bús lelkem ekkor átölelne
magyar, szerelmes városom,
szivemnek húrján átoson
kevély fajom szilaj keserve...
Bár tőlem olykor, pénz hiján
csak rossz hatost kap a cigány.

De félre tréfa, víg enyelgés,
halkabban édes ifjuság!
Így látja Pestet a szerencsés,
de jöjjenek csak a tusák
és törjenek meg búsan, őszen
térjek meg erre s itt időzzem,
nem ismerem meg e helyet
s árnyat találok fény helyett -
lehet; de Pest, szép ideálom,
bár megtör is majd aggkorom,
te majd felismersz akkoron
s engem megejt a régi álom.
Itthagytam lelkem, pénzemet:
elég ok, hogy szeresselek.


Budai idill

 

Hopp, ugorjunk fürge szánra,
menjünk a hegyekre fel.
Csillog az ezüst barázda,
villog a havas lepel,
friss, fehér hó hull a tájon,
cseng a csengő, s mint egy álom
lép eléd sok ó csuda,
régi várú Ó-Buda.

Rántsd meg a vén csengetyűt,
jó szivet lelsz mindenütt,
orrán régi pápaszemmel
nyit kaput egy tisztes ember,
s nem találja a helyed.
Kérdez és felel, nevet.
Otthonos, nemes szivesség
unszol egyre: "Tessék, tessék."
Jő a kancsó, forg a tál,
s a fehérlő kályha öblén
a hasábfa dübörögvén
rózsaszínü pára száll.
És a tiszta kis szoba
a barátság temploma.
Minden olyan egyszerű,
oly finom babaszerű.

A szagos, langyos borúból
titkosan dereng a bútor,
s ami kedves, ami szép:
régi óra, régi szék,
régi album, régi naptár,
mely napot rég nem mutat már,
fönn a kályhán szerteszéjjel
findzsa-sor, aranyszegéllyel,
aztán föntebb a befőttek,
ódon, zöld üvegpohár,
s a vén lámpa kedves árnya
imbolyogva szálldogál.
A terítős asztalon
régi könyv, egész halom,
múlt időknek bölcsei,
Kisfaludy, Kölcsey...
Itt a gomb is szent ereklye,
itt a porszem is csuda.
A szobákba, a szivekbe
Biedermeyer stílusa.

Ám a német szó ma ritka,
csak ha nagy a gazda titka,
akkor mondja németül.
Német erkölcs, jó magyarság
hű barát lett itt hamarság,
tiszta frígyben egyesül.
Hisz e sziklás, büszke vén föld
ezredéves bús regét költ.
Régi nóta, régi monda.
Vén basák fürödtek itten.
a kénes, zöld, lanyha vízben,
s látta Mátyást a hegy orma.

Régi emlék újra kel még,
régi fullánk újra szúr,
és a hangzó ős magyar szó
büszke földjén újra úr,
s hálósipka, ősi virtus,
népi szólás, germanizmus,
háziasság, régi kedv,
józan mérték, égi nedv,
gyönge doh-bűz, kis csiriz-szag,
otkolon- és szappan-illat,
csöndbe foly egymásba által,
mint ó parfüm illatával
a konyhába fojtva főlő
káposztának illata.

A jó gazdasszony előjő -
a szíves mosoly maga -
régi módi, síma hajjal,
s kérd, kinál nevetve halkkal,
a kötényén - ó, mi furcsa! -
lóg a pince, kamra kulcsa.
Szétnéz s a konyhába illan -
mert a jó ebéd a fő -
a fánk puffadoz a zsírban,
kácsa, csirke, pulyka fő,
bugyborékol a fazék.
A leánya szótalan,
tudja: hallgatni arany,
arcán ifjuság az ék.
És a vendég, hogyha szól,
lopva, félve válaszol,
a beszéde - hallga, hallga -,
mint zenélő óra hangja.
Az ősz néni - hangja vékony -
ókuláréval köt és fon,
s hogyha bekerül akárki,
kész a lakzi, kártyapárti.
Mindenütt jómód, középszer,
víg pazarlás józan ésszel.
Otthonosság - kedves és szép -
fürge készség, friss egészség:
ez a kincsük őnekik.
És a dalt is szeretik.
Kedvük vídor, lelkük éber
s néha este tétován
zeng föl a kis zongorán
áradozva, sírva Weber.

Félre zord gond, ásitó bú,
a fehér fák közt a hó fú,
fázva zúg a téli kert,
zúzmarás nyomor diderg.
A közelbe s mégis messze,
a folyón túl zajba veszve,
fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe,
küzdve, nyögve és hörögve
villámtűzbe kél az est.
Rongyselyembe kárhozottan
hadd vergődjön, sírjon ottan
háborogva, zúgva Pest.


Üllői-úti fák

 

Az ég legyen tivéletek,
     Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
     ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
     Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
     az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
     Üllői-úti fák.


Hervadt kertben

 

A kerti golyókon a nap tüze ég...
Langyos sugarak, bús őszi mosolygás.
Szótlan haladok fáradt utamon
s vérem melegíti a nap sugara.

A ritka lugas, mely a nyár idején még
árnyat teritett, amidőn teveled
bolyongtam a rét iratos szövetén,
most fázva susog s piruló levele
egymásra borulva, a szélben inog.
Pár árva virág remeg ott a gyöpön,
bús szára lehajlik, tört szeme zárul
és várja a csendet, az álmotadót
s én hallom e csend, e mulás elejét.

Némán haladok... De a fű, a virág
mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még?
Emlékezem és kigyuló szememet
a könny lepi el s csüggedve lezárom.
Halovány orcámra a láz tüze száll,
miként a levélre az őszi, piros lob,
aztán lesülyed fejem a kebelemre,
mint ottan az őszi virág, amely elhal.

S a kerti golyókon a nap tüze ég.


Régi szerelem

 

Leszállt az est, künn a mezőkön árny van,
és szénsötét már-már a tiszta ég,
és a gomolygó, gőzölgő homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.

Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
előttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva,
s egy könny remegve szempillámra foly.

Oly bús az est... A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekvő éneke.

És záporozva hull a rózsa, csók...
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.


Finale

 

1

A néma őszi tájra nézek.
     Ajkam lezárt és hallgatag.
A szürke égen pár madár száll,
     rám ritkuló fák hajlanak.

Nem nézek hátra, ámde érzem,
     mögöttem áll egy lányalak.
Ő is a ritka fákra bámul
     s éppily merengő, hallgatag...

2

Ma újra felsír a szivemben
     egy ősi, elfeledt rege,
oly egyszerű, oly tiszta hangú...
     Vajon, vajon megérted-e?

Tavaszkor egy ifjú leányka
     csokrot adott egy férfinek
- kék ibolyát, örök szerelmet -
     aztán kevély lett és hideg.

3

Ó mennyi ábránd háborítja
     e szép, e csöndes életet.
Tündérruhákba jönnek, aztán
     ellengenek szivünk felett.

Egy szép mosoly, egy kézszorítás
     illatlehellő fák alatt...
És vége lesz a bús regének,
     egy sír, mi abból megmarad.


Egy orosz leányhoz

 

Észak fehér, hideg leánya,
     te gyenge, halvány hóvirág!
Nézlek soká, búsan csodálva
     s kínzó menyország nézni rád.

Pokol-szemed halálitélet,
     holló hajad hulló korom,
gőgös fagyod perzselve éget,
     s a porba nyomja homlokom.

Olyan fehér vagy, mint a hósík,
     a végtelenbe elvesző...
Árnyas hajadba ringatózik
     egy tünde liliom-mező...

Belátsz szorongatott szivembe,
     kacagva nézed kínomat,
s azt hirdeted mosolygva szerte,
     nincsen tenálad boldogabb.

Nem bánt a könnyü és az emlék,
     és nem sebez a fájdalom -
Mondd mégis, mégis, mért szeretnék
     megfagyni hűs jégválladon?


A hajnali csillaghoz

 

Haló csillagfény, ó tekints le
az éj sötétjiből ma rám.
Vándor remények drága kincse,
enyhítsd tusakvó éjszakám.

Oly messze késik még a reggel,
s párnák nehéz dagálya nyom.
Hímezd be hűs ezüst szövettel
fehér halotti paplanom!

Hajolj le lágyan ablakomba,
sugáros égi látomány.
Nagy bánatom felett mosolygva
ezüstözd meg betegszobám.

Haló sugarad lágy ezüstje
hintsen vigasztaló kegyet,
hisz amikor reggel letűnsz te,
haló sugár - én is megyek!


Betegen

 

Bús délután... Betegágyamba fekszem,
     künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
Beint a fény magányos, bús szobámba:
     "Jőjj el velem, a sír nyugalma vár."

Csábít tovább: "Jőjj, elmulik az élet,
     elhágy a kedves, elszáll a meleg.
Jőjj el velem enyészni csöndes ágyba,
     ott túl a fájdalmat nem érezed."

A fák susognak, a szellő belebben
     s körülölel: "Bús ember, jőjj velem.
A nyárfasorban eltününk az éjbe."
     "Megyek, megyek" suttogva tördelem.

Bús délután... Betegágyamba fekszem,
     künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
S beint az ősz magányos, bús szobámba:
     "Jőjj el velem, a sír nyugalma vár."


Kék virágok közt

 

Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: "Mi rossz tenélküled."

Nappal van... A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.

A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
"Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?"

A kék virágok integetnek:
"Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!"


Chanson

 

Álmodtam egy álmot,
rég volt, réges-régen;
ébredő tavasszal
künn a faluvégen.

Arany volt a színe,
gyémánt kirakatja,
holdsugár, hársvirág
volt a csillám rajta.

El is felejtettem
azt az édes álmot,
bódító illata
régen tovaszállott.

De halk tavaszéjen
újra általélem,
ha az ezüst holdgömb
bújdosik az égen.

Rezgő párafény közt
gyakran látni véllek:
hársvirágos sírból
hazajáró lélek!...


Vágyódás

 

Ha majd a sok hazugság véget ér!
s te megszeretsz szilaj szerelmemér',
ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
s pirosra gyullad arcodon a fagy
s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
aranyhajad fojtó Niagarája
elönti sápadt főm s fejem felett
örök tavaszt ragyog rám két szemed
és átfog két kar, perzselő, fehér...
Ha majd a sok hazugság véget ér!!


Kérdés

 

Ha kifutok kábultan a szobábul,
bensőmbe még az eszmék harca forr
s ahogy megyek, felhős arcomra bámul
az utcasor.

Sok szánva néz, sok méreget mosolygón,
de mindnek kérdés ég a szemibe:
"Vaj, mit keres ez átkozott e bolygón,
hogy jött ide?"


Búcsú

 

Vesztett, sötét tusám bevégzem,
boríts be, elmulás, egészen,
hogy kandi népek meg ne lássák
kevély szivem véres nyilását,
s omolj te csendbe zúgva rája,
ó ciprusok hűs éjszakája.

A sok csatát immár meguntam,
véres kudarc pirítja múltam,
más feljutott görnyedve térden,
csak én maradtam lenn, az érdem.
Ó, csak lejönne, csak leszállna
a ciprusok hűs éjszakája.

Jeges viharral küzdve mentem,
elől a büszke küzdelemben.
De most állok s nem moccanok ma,
hiába int a pálya orma,
nekem ma már minden hiába,
jőjj, ciprusok hűs éjszakája!

Borulj reám, te enyhe béke,
haljak be a nagy föld ölébe,
száguldjak büszke föld-anyámmal
a csillagos térségen által,
míg rámborul szelíden, áldva
a ciprusok hűs éjszakája.


Sorsunk

 

Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
minden egyes ősszel lassan hervadozva
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.

S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
s édes a lemondás: az élet torz-arcát
redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
vérezve vesződünk viharzajos tusán,
míg végre a halál karján elalélunk
s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.

Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
Leteper a földre dühös küzdelemmel,
vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
A temető minden kövére az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva!


A vonaton

 

Zörögnek a lombok a puszta vidéken.
A reggeli szélbe dalolnak a fák.
Oly bús ez a hajnali dalzene nékem,
a mozdony a néma mezőn rohan át.
Habozva, remegve suhan haza lelkem,
itt szótalan alszik az élet, a lét.
Nyújtózva puhán a nagy éjjeli csendben
az ember, a kő, a virág oly alélt.

Hortyogva iramlik előre a mozdony,
a ködbe sivít remegő kebele,
ó látom, a kert, fasor ébredez otthon,
a fénykoszorús nap az égre kele.
Jó édesanyám hivogat, de hiában,
kimondva ezerszer is a nevemet.
Majd látva redőtelen és üres ágyam,
könnyezve susogja: mi messze lehet!

Még ott a pohár, miből a bucsun ittam,
még lábnyomom ott van az utcaporon,
még érezem ajkukat ajkamon s itt van!:
most főmet az ablaküvegre nyomom.
Könnyem megered patakokban ömölve
és érzem a lelkem oly árva, halott.
S zokogva tekintek az éji mezőkre,
hol már az örömteli munka zajog.

Jer gőzparipám, menekülj e világtól,
a nap nyila oly sebező, idegen.
Éjjel menekül tova szótlan a vándor
elhagyva lakát remegőn, hidegen.
Nem ismeri őt a virág, a mező itt
és senki sem érti meg erre baját;
legjobb, ha az éjbe, magába tünődik.
A reggeli szélbe dalolnak a fák...


Tíz év után

 

Amerre járok,
     amerre nézek,
felém susog
     a hűs enyészet,
bedőlt siroknál
     búsan bolyongok,
holdfényben úsznak
     fönn a falombok.

Amerre nézek,
     amerre járok:
egy-egy üres hely,
     egy friss sir-árok,
ma is mulatnak
     s sírhalmot ásnak!
Bohó világa
     a változásnak!

Amerre nézek,
     amerre járok,
hívnak a szőke,
     bús délibábok,
a csalfa múltból
     hiú jövőbe -
küszködve bukni
     mindég előre!

Amerre járok,
     amerre nézek,
egy új reménytől
     mindenki részeg,
s én tépelődöm
     e szép világon...
Talányos élet,
     talányos álom!...


Egy nyári dél álma

 

Karosszékben ültem.
Lángolt a forró nyárközép
s szivembe őszi napnak
szelíd bánatja költözék.
Élet virult az ágon
s bú ülte meg a lelkemet,
bús őszi táj, siró szél...
Gizella akkor lett beteg.

A déli nagy melegben
elém suhant egy őszi kép:
bús park, mely elvetette
zöld lombjait, a nyár diszét.
A messze, kékes égen
darúk csapatja lebegett,
bús lassu szárnycsapással...
Gizella akkor lett beteg.

Szólt a halál zenéje,
szél rázta a fehér avart,
csörgő lomb szállt az erdőre,
mit a futó szél felkavart.
Egy ifju költő zengett
elfáradott, halk éneket
s némán meghalt a lantján...
Gizella akkor lett beteg.

Már búcsuzott az élet,
eltávozott a szerelem,
fáradt sugár mosolygott
a gyér, pirosló levelen.
Azt álmodtam, temettek,
lassan haladt a bús menet,
rózsás volt a koporsóm...
Gizella akkor lett beteg.


Láz

 

Időm rövid, egy lobbanás csak,
aztán örökre elenyész,
kihal szivemből eszme, érzés,
s kietlen éj lesz az egész.
Nem, nem - rohadni ismeretlen:
bősszé teszi nagy lelkemet,
vágyam, dicsőség s élet, élet...
Engedjetek, engedjetek!

Sietni kell! Munkára gyorsan!
Nincs késni percem, érezem,
oly messze még a hír babérja,
és oly rövid az életem.
Ma barna fürtöm, ámde holnap
meglátom rajta a deret,
az elmulás havát, mi elhív...
Engedjetek, engedjetek!

Sivár napom dologba töltöm,
s a hosszu éjet átirom.
Tollam rohan bús sejtelemtől,
látom az éjszakán sirom.
Miért kacagtok vídor ifjak
ott a vidám pohár megett?
Nem áll kezembe jól a kancsó...
Engedjetek, engedjetek!

Vígságotok úgysem vidít fel,
mert érezem, jön a halál.
S ott a nehéz tivornyagőzben
borzongva homlokomra száll.
Hogyan, mulás, üres feledtség
győz itt az emberész felett?
E gondolat majdnem megőrjít...
Engedjetek, engedjetek!

Ó, míg ti hangosan kacagtok,
árnyak beszélgetnek velem.
Nekem bukás, sötét kudarc az,
mi nektek édes győzelem.
Hiába csábit langyos éjen
rózsás lugas, dalos berek,
én elfutok sötét szobámba...
Engedjetek, engedjetek!

Szálljunk előre! Csak te légy itt,
álomvilágom istene.
Adj csókot e szomjú ajakra,
s az égbe röppenek vele.
Már int a lángoló dicsőség,
vezess: követlek reszketeg,
s így zúgjuk együtt a tömegnek:
Engedjetek, engedjetek!


Dalok, csatárok...

 

Dalok, csatárok, lángoló dalok:
maradjatok itt és beszéljetek,
ha meghalok!

Tibennetek él lelkem jobb fele:
ó, gyújtsatok a lomha éjjelen
tüzet vele!

Míg sírba térek a föld rabjaként,
égessetek el s keltsetek reám
bús máglyafényt!

Kiáltsátok, hogy éltem egykoron,
és verjetek hatalmas riadót
a síromon!

Mondjátok, hogy tűz, villámtűz valék,
testvérem volt a nap, arám a fény,
anyám az ég!

Beszéljetek, hogy jártam e tekén,
s milyen dacos haraggal roskadék
a földbe én.

Dalok, csatárok, lángoló dalok:
ragyogjátok be meghült homlokom,
ha meghalok!


A csillagokhoz

 

1

Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
s lángokban áll az égi palota,
de én remegve nézek csak felétek.

Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre,
de én megyek, szép csillagok, tova.

Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre.

Ha majd siromba csöndbe porladok...
Ó csillagok, sugárzó csillagok.

2

Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
Kitártam a szivem elébetek,
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.

Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek.

Később, a rózsatermő ifjukorban
perzselve lángolt ajkamon a csók,
de én siettem a magasba zordan,

és értetek ma is élek-halok...
ó, csillagok, szépséges csillagok.

3

Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben.

Bukásaimba volt a győzelem,
fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
ti jártatok a bús uton velem.

Hogy nem hajolt szivem szerelme hozzám,
ti drága szóval vígasztaltatok,
s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.

S rátok bíztam hatalmas vágyam ott...
Ó, csillagok, vezérlő csillagok.

4

De menni kell... Ez érzelemviharban
vegyétek, íme, végső búcsumat!
Elvállok a világtól félve, halkan.

Foszlástokon a mindenség mulat,
s reá recsegve zörren ősi sarka,
én eltünök, mint gyenge szélfuvat.

A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
meging a föld, ledől a szikla-fok,
és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.

Én szótlanul siromba roskadok...
Ó csillagok, hatalmas csillagok!

5

Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
s száguldanék rohanva véletek,
a végtelen síkján, mint ifju, bősz mén.

Aranyszilánkotokkal reszketeg,
vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
a törpülő árnyékvilág felett.

S ha jönne végre a halálos óra,
együtt forognánk vészesen, balog,
s lehullanék én is, a fény hozója.

S ti hirdetnétek, társatok halott...
Testvéreim, száguldó csillagok!