Öreg Demokritosz, régi-régi bölcs ember, mindig veled sóhajt, sír és, oh hányszor sóhajt, sír veled a világ:
- Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik...
Ime elmúlott Palatinus Jóska is. A magyaroknak volt a fenséges ura. Nagyéletű fejedelmi úr volt.
Siratót tart e most zenebonázó, szegény ország. Oh áldott ez a föld, jó ez a föld. Oh milyen könnyen esik ez szeretetbe. És hogy is szeretik, akit itt szeretnek.
Nincsenek ám itt büszke Don Cézár de Bazanok, akik gyilkos, gőgös igéket vallnak a föld hatalmasairól. Mi, oh, szeretjük a nagyurakat, ha csak azok egy kicsit is szeretnek minket.
Palatinus Jóska, te voltál a megmondhatója: érdemes ám minket egy kicsit szeretni.
És siratunk téged, és siratunk téged öreg Demokritosszal a régi bölcs emberrel:
- Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik...
*
Ha élt volna egy-egy másod, mióta Ottokár hadai futottak, ma a világ itt körülöttünk sugarasabb, boldogságosabb világ volna.
Szomorú komédia az, amelyhez a te magyar-dicsőséges életed ad egy kicsi derűt. Sohse akartunk mi mást, mint hogy szeressenek egy kicsit minket. Mi még a karddal is ölelésért vagdostunk. Keletről hoztuk, s máig is megőriztük a régi lelkünket. Mi hűségesek, engedelmesek, jók és szeretettek akarunk lenni. Boldogan, gyermeki örömmel emelünk urakat magunk fölébe, s nem kívánunk mást, csak higgyék el a mi uraink, hogy jók vagyunk, hívek vagyunk mi. És századok drámáiból rakódott össze a mi nagy tragédiánk: nem akarnak bennünket a mi uraink szeretni. A nemzetek színpadján mi a "théâtre d'amour" aktorai voltunk. Örök ambíciónk a hűség, örök szomjúságunk a szeretet volt.
Ha élt volna mindig Palatinus Jóska!... Ha lett volna mása mindig magunk fölé emelt uraink között, minden milyen másképpen volna, másmódon volna...
*
A magyaroknak fenséges ura hosszú invitációt kapott ahhoz a csodálatos, örökös, mégis-mégis csak szép monstre-lakomához, amelynek a neve Élet... Megáldott élet a hosszú élet. Áldottak az örömei, a szenvedései és áldottak mindenekfölött a vonzó érzései. A halhatatlanságért semmit sem kell voltaképpen csinálni, csak szeretni, nagyon szeretni. Habsburgi József szeretett bennünket, s lám, már életében szárnyaikra vették a regék. A regék pedig az Élet és a Halhatatlanság között szoktak közeledni szárnyas szekerükkel.
Hogy is nem tudják azt a nagyurak, hogy milyen jó, milyen békességes, milyen szép dolog az: szeretve lenni. Ha temetett az alcsuti nagyúr, vele temettek, vele zokogtak kies Vágvölgyön, székely hegyek között, kun-utódok földjén, dombos Szilágyságban, mindenütt. És ha örült, hogy örültünk mi mind...
És aggódó lelkeink miként repültek a tenger felé, hol is viaskodott a halállal, a nagyurak nagyurával, a mi jó nagyurunk.
És mégis, oh, szép dolog e földön, sokáig élni, ha kínnal is alszunk el. Nem olyan hideg ez a világ, még ha fenséges urak vagyunk is, ha jók vagyunk, ha sokakat szerettünk, s ha sokan szeretnek bennünket...
*
És állj elő, öreg Demokritosz, régi-régi bölcs ember újra:
- Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik.
És mi a mai siratóban, melybe kavargó, zavaros zenebonákból tértünk be megdöbbenten, gyásszal, visszakiáltjuk:
- És megújul minden, és megújul minden.
Életek, minő a Habsburgi Józsefé volt, e földön, ez uraink szeretetére szomjas földön, telehintik a lelkeket csírázó, szent hittel. Magyarok fenséges ura, áldassál, hogy szerettél minket. Ime sírunk, sírunk. De megújul minden, s ha valaha jobban lesz, szebben lesz, gyermekes, küzdelmes, hívő, szépséges álmaink szerint lesz minden, akkor magyar-dicsőségű Habsburgi József, emlékezni fognak mindenek, hogy te és tieid szerettetek minket, s hogy te értünk is éltél egy kicsit...
*
Nem lehet az másképpen: a mi szeretetlenségünknek ki kell engesztelődnie a jövőben. Valamikori, Ottokár-verő Habsburgi Rudolfnak ez elpihent, lelkével hozzánk símult sarja ő vonzó érzéseiben, áldott magyarságában ezt jelentette már, ezt hozta nekünk elő a jövőből. Mert nem történnek semmi és üres történetek a világon. Történnek mindenek egy nagy akarat nyilvánulása szerint. És ha netán valahol, akkoriban úgy is vélték azt, hogy ő csak színben, módokban lesz a miénk, urainkért sóvárgóké, oh rosszul vélték. Ez már a mi erőnk. Az alcsúti nagy öreg úr, a jó, a magyar, a bennünket szerető, bizony magyar lett igazán jó szívének erős gyökeréig. És itt hagyja testamentumképpen a jövendőnek, melynek ő fensége hírnöke volt, intését és reménységét. Nem lehet az másképpen. Mert ha minden elmúlik, minden megújul. És megjobbul a világon minden.
*
Nagy siratónkból csak a megújulás, csak sarjaid reménységétől vígasztalva, elköltözött fenséges urunk, nagy gyászban sóhajtjuk újra íme:
- Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik...
Budapesti Napló 1905. június 14.
Őfelsége, a Szahara császára menekül. Lovait, tevéit, bőröndjeit ott hagyta Triesztben. Fut, mintha igazi császár volna, ki maga merészkedett csatát veszíteni. A világ pedig röhög. Bolond ez a szegény Lebaudy. És menekül, nehogy hivatalosan is megállapítsák róla, hogy bolond.
Miért bolond? Császár akar lenni a Szaharán. Hát van-e császára a Szaharának? Úgy-e, hogy nincs? Divatban vannak-e ma a császárok? Divatban vannak. Hát miért ne lehetne Lebaudy a Szahara császárja, holott a Szaharának még nincs császárja, s a császári foglalkozás nem éppen megvetett métier még a jelen században. Vilmos császár a hererók császárja akar lenni. Helyes. A hereróknak sincs még császárjuk. Nem is merné senki sem ráfogni Vilmos császárra, hogy bolond. Tovább megyünk. Miklós cár, az oroszok császára Mandzsúria császárja akart, sőt akar lenni, pedig Mandzsúriának van már császárja. És még e carszkoje-szelói úrról sem bizonyos az, hogy bolond. Csak Lebaudy bolond?
Azt mondják, hogy nem szeret fizetni. Még a hotelszámlákkal is adós marad. Ejnye be jó. A török császár a hadseregének sem fizet. A belga király, aki Kongónak császárja, adós marad a saját leányainak a jussával. Hát ki szeret fizetni?
Azt hirdeti magáról Lebaudy hogy ő magasabb kultúrájú planétán született, mint a Föld. Mi ebben a bolondság? Olyan fene nagy a kultúrája ennek a mi bolygónknak? Vidéki gimnáziumi fizika-professzorok sem átallják azt sejteni, hogy az öreg Mars kultúrája alighanem különb, mint a mienk. Legfeljebb az nem igaz, hogy Lebaudy ott született, amit egyébként francia anyakönyvi kivonatok is megcáfolnak. Dehát az kisebb hazugság, mikor XVII. Ratibor vagy XXXII-ik János azt állítják, hogy ők isten kegyelméből való fejedelmek?
Hogy Lebaudynak nincsenek fejedelmi ősei? Hát melyik dinasztia-alapítónak voltak fejedelmi ősei? Közelebbről például Bonaparte Napóleonnak sem voltak, s Bernadotte Oszkár nagyapjának sem. Pénze van elég Lebaudynak. Azt csak leglojálisabb lélek sem mondhatja, hogy az uralkodáshoz valami rengeteg sok ész kell. Miért bolond hát a Szahara császárja? Császár akar lenni, mert császárnak lenni jó. Utazik, mert Vilmos császár is utazik. Szereti a nőket, mint a többek között például Lipót király. Háborúval fenyegetőzik, mint Nikita. Szereti, illetve szeretné a civillistát és a különvonati utazást, mint akármelyik uralkodó. Felsőrendű planéta gyermekének vallja magát, mint a mikádó. Mi ebben a bolondság? Nem gondolják meg azok, akik Lebaudyt bolondnak akarják deklarálni, hogy tömeges felségsértést fognak elkövetni?
Van egy ideánk, mely nehogy megbántsa a tiszteletreméltó norvég nemzet magyar barátait. A norvégek mindenképpen fejedelmet akarnak, s nem kapnak. Ritka emberben van annyi fejedelmi tulajdonság, mint Lebaudyban. Kár volna egy ilyen alkalmas embert Afrikába engedni...
Budapesti Napló 1905. június 18.
A. E.
A connaughti herceg leánya tűrhetően csinos. Jó családból való. Fiatal és erényes. Nem púpos, nem ragyás. Angol leánynak egészen megjárja. Bája talán csak a Tennysonokat lelkelné dalra. De egy kiskorú fejedelemnek okvetlenül tengernyi illúziót tudna adni e leány. És óhajtotta őt a spanyolok királya, ki nem silány fiú. Trónja van. Ép keze-lába. A barcelonai anarchisták eddigi jóvoltából. Nem nagyon szellemes. Fantáziában nem bőséges. Bigott is egy kicsit. De királynak elsőrendű. Hercegnő és királyfi... Mint a mesében. Ezek egymásnak termettek. És nem lehetnek egymáséi. Mert odafent más végezteték...
Pedig, pedig a kis király előbb leckéket vett a házasságból Párizsban. Ez benne volt az újságokban, tehát okvetlenül igaz. A kis király szeretne megházasodni. A hercegnő nem röstellne férjhez menni. S az egyik jobbra, a másik balra tér mégis, mint fölöttébb változatos új magyar líránk ötszáz bús, kis románcban énekli ezt.
Miért? Kacagj, bajazzo! Katolikus az úrfi, és eretnek a kisasszony. Ezért. A legkatolikusabb király nem házasodhatik a legprotestánsabb királyi családból. A connaughti herceg leánya nem mehet ahhoz feleségül, aki csak a minap ijedt halálra attól, hogy Madridban lutheránus templom épül, s akinek országában valamikor úgy ontották az eretnekek vérét, mint Angliában a katolikusokét. Kellenének egymásnak. Még talán szeretik is egymást. De csak a búcsúduettig juthat el szerelmük. C' est la vie - Krisztus urunk után a huszadik században.
Nevetni pedig ne tessék. Itt Budapesten, nem is régen, kálvinista, igen: kálvinista férfiak mondták ki, hogy protestáns tanár nem vehet katolikus feleséget. A dolgot tehát nem lehet elütni avval, hogy ez a dal elmúlt bárgyúság melódiája, melynek immár csak fejedelmi szalonokban van joga megcsendülnie. Nem. Ezt az ügyet csak az irodalom intézte el, és a fölszabadult agyak pár ezre. S miközben az irodalom választóvize már a házasság intézményét marja, a világ marad a régi. Fent is, lent is. És Alfonz királynak sürgős gyónnivalói vannak. Mert lehetetlen, hogy titokban el ne káromkodta volna magát néhányszor.
Egyébként pedig úgy kell nekik. A connaughti herceg leányának s a spanyol királynak. Az ő őseik voltak az elsőrendű al- és felperesek abban a nagy pörben, amelyet most is nyög a világ. Csak lakoljanak. Bár csak iszonyúan szeretnék egymást.
Budapesti Napló 1905. június 22.
A.
121. EGY KIS ÜGY ÉS EGY NAGY ÜGY
Freycinet-ről mesélik, hogy miniszterelnök korában okvetlenül halhatatlan óhajtott lenni. Elment volt Renanhoz, s kérte, szavazzon reá az Akadémiában. Ez a Renan nagy bölcs volt, s nagy francia. Pokoli udvariassággal ezt válaszolta:
- Igen, óh igen. A miniszterelnökre föltétlenül reászavazok. De ha közben a köztársasági elnök pályáznék, ez esetben, és csak ez esetben nem.
Amiből, kérem, az következik, hogy a cudar politika rajta ül mindenen. Az irodalmon is. És Veigelsberg Leót megkövezték bár, bizony kultúrválságot jelent a mi magyar politikai felfordulásunk. Leesnek az európai szépség-flastromok mongol arcunkról, s miközben Ibsen nemzetével hasonlítgatjuk magunkat össze, szállítjuk Európának és a szellemi életnek Papp Zoltán urat és társait.
Jó, jó. Nincs ám messze az idő, mikor Bartha Miklós szabja meg, ki írhat újságba. Talán Rátkay László lesz a dalrendőrfőnök, s Gracza György igazítja a történetírást. A győzedelmes politika az úr. A múlt hetekben Zichy Géza gróf úr zenedarabjáról a koalíció megállapította, hogy remekmű. Kossuth Ferenc ezt levélben adta ki. Ezután már így lesz.
Vucskics Gyula úr, vagy Móricz Palya Debrecenben ezekután őrömmel sütnék ki, hogy így gondolkozik egy nemzetével érezni [nem] tudó kozmopolita. Sőt zsidó. De baj van a dologban. Éppen a nagyváradi káptalan írásai tanúsítják, hogy e sorokat író csekély ember egyszerűen büdösen régi magyar. Rettenetesen fajmagyar. Szinte Ond vezértől származik. Ez fontos. Ezt meg kell ám esetenként írni, mert az igazságot csak az próbálhatja ez országban kimondani, aki kiállja a köröm, azaz őspróbát.
Nos, most már duguljanak be minden nyugtalan vénák. Kiss József írjon helyretyutyos verseket. Bródy Sándor csatlakozzék a Pósa-asztalhoz. A ki meg nem javul, s meg nem hígul, az hazaáruló. A koalíció nevében alkudjuk le a lelkünket, legyünk pósalajosok, vagy nem tudom én mik. Mindenesetre ne emelkedjék magasabbra a magyar lélek, mint amilyen magasra Pozsgay Miklós tud köpni.
Nagyon őszinte legyek? E kis írás ötletét voltaképpen magánügy adta. A Tiszántúl fogta magát, s kitüntető megszagolásával annak, hogy én Nagyváradon vagyok, gorombán kicsúfolja egy szegény kis versemet, mely csakugyan úgy van írva, mintha nem Lampérth Géza írta volna. Nem magától teszi. Figyelemből. Kolozsvári lapból veszi át talán, Kolozsvárott piszkolták le a Királyidilleket, mielőtt ismerték volna. Avagy debreceni Móricz Palya úr kis lapjától, Móricz Palya úr védte volt meg Kinizsit Vázsonyi Vilmossal szemben. Az én kis versemben, mely egyébként egy Rimbaud-vershez, vagy Verlaine-vershez képest érthetőségben valóságos tanácsi előterjesztés, véres húskapcsokról van szó, s Móricz Palya, a ki tudomásom szerint mészároslegénynek indult, ettől megborzad. No, nem baj.
Higgyék el Vucskics és Móricz urak, hogy nem mulatságos dolog ebben az országban komoly lelki törekvésekkel élni. Meglátnák ők, ha nekik olyan kritikusaik volnának, mint - ők. Mindegy. Félműveltek társadalmában élünk. Voltaképpen kázust sem kellene csinálni az ostobaságból, mert az természetes. Vigasztalhatja magát az ember az arabus közmondással. Arra a pálmára hajigálnak, amelyen gyümölcs van. Csak érdekes dolog, hogy ha én mint ember szabadgondolkozó, papfaló, vagy nem tudom mi, nem tetszettem, s nem tetszem a Tiszántúlnak, szegény verseimnek áll, a mikhez nem is érthet.
Ez a koalíciós levegő. Az új világ. Az inkvizítori. A fölszabadult Ázsia. Mikor jámbor versek is nyugtalanítják a nyugtalansághoz nem szokott, míveletlen idegrendszereket.
Annyi hasznom volt az egész ügyből, hogy egy-két ember talán megdöbben a mementótól. Mert ez mementó. A szellemi életre is reáfeküsznek - a kanászok.
Mikor aztán Björnson lapja, a párizsi Courrier Européen figyelmezteti Magyarországot, hogy a művelt Nyugat nem elégszik meg avval, ha neki a magyar faj a piros-fehér-zöld őrületen kívül egyebet nem szállít, a Budapesti Hírlapék méltatlankodva zokognak, Pozsgay Miklós búsan köp, a Tiszántúl pápai áldást kér, Móricz Palya két literrel több homoki vinkót iszik, s a koalíciós Hunnia általában lázong.
Nagyhangú s kevés tekervényes agyvelejű urak: Norvégiának Ibsene van, Björnsona, s egy sereg óriása. Mi nekünk és Afganisztánnak nincs.
Csak tessék dokumentálni, hogy csakugyan puszta vagyunk. A Puszta. Végre is összefognak az intelligensek. Mert a magyar Norvégia őket detronizálta.
Egy kis vers és egy kis gorombaság ötletéből sok volna ez. De nem azért, nem csak azért, íródott. Végre is a gorombaság egy formája a vélemény manifesztációjának. E kis ügy egy nagy ügyre vet fényt. Nemcsak anyagilag, de lelkileg is pőrére szegényedünk, ha az üres handabandázók maradnak itt az urak. Pardon, csak félszegen lehet mondani: az Urak.
Szabadság 1905. július 2.
Ady Endre
Bródy Sándor, színes, pompás lelkű mestere az új magyar szépirodalomnak - Bécsből jön a hír - átlőtt mellel, fájdalomban zihálva fekszik az Allgemeines Krankenhausban, szegény, kínlódó betegek szomorú kaszárnyájában. Az árnyas, sűrűséges Schottwiesben, közelében a zajos Semmeringnek, Bródy Sándor fegyvert fogott maga ellen. Véresen, aléltan Bécsbe hozták. Most morfium-tű élesztgeti a testét. És nagyon-nagyon elszorult szívvel, remegve riadunk föl minden telefoncsöngetésre: vajon nem az ő szép élete végét, gyászos leszámolásának beteljesülését fogja jelenteni nekünk.
A széplitteratúrában természetes, vér-a-vérből fia a legújabb magyar társadalomnak Bródy Sándor. Igaz szólaltatója, jellegzetes művészlelke. Utána vágtattunk tűzzel, gyönyörűen, naivan Európának. Különösen a nyolcvanas években volt legerősebb a nemzeti intelligencia egy kiválasztott kis részében, mesésen szilárd az az illúzió, hogy mi már a Nyugatnak élünk. Ennek a korszaknak meg kellett hoznia a szépirodalomban is a maga kifejezőjét. Ennek látjuk mi Bródy Sándort. A hevesi televénynek minden csíragazdagsága benne van az ő lelkében. Magyar, ha ezerszer is akartak ellene bizonyítani. Nagyon magyar, s olyan magyar, ki bízó, hatalmas lelkével nem tudta, s nem akarta ismerni azokat az árkokat, melyek küzdelmes századokban elsáncolták a magyar géniuszt a boldogan fejlődő, nyugati nemzet géniuszoktól. Volt ez fátuma már magyar politikusnak, művésznek, gondolkozónak is a legújabb időkben. Ha a fátumot szaglássza valaki, talán ez a Bródy Sándor fátuma.
Nagy nyugtalanságát, temperamentumának szertelenségét, magahajszolását, élésben, írásban ez érteti.
Nagy egyéniség, nagy művészlélek, izzó író-szenvedelem. De ha még csodálatosabb lett volna az ő ereje, akkor is megtörik. Érezte, magyarázta ő maga ezt sok írásában. A magyar társadalom nagy Nyugatra-lendülése ingamozgás volt csak. Sok lelket zuhantatott ez meg az új Magyarország fiai, türelmetlen, előretörekedő fiai között. Fájdalmasan érthető, ha lelki egyensúlyát elvette Bródy Sándornak is, aki ennek az interregnáló korszaknak csakugyan prototipikus írója, nagy hibáinak is képviselője. Az önáltatás semmiben sem sikerült. A példa mutatja: a politikában sem. Még kevésbé az irodalomban. Intellektuális kultúránk alig valami, irodalmi életünk szegény és szomorú. És nem mindenkinek adatik meg könnyen kibírni a lehetetlenség konstatálását. Bródy Sándor az életet magáért az életért is szerette. Erős volt, szép, daliás és nagy fantáziájú. Lehet, hogy az ember nagyon sokat követelt kárpótlásul azért, amit a művész, az író nem kaphatott meg. A szomorú valóság az, hogy elébe kívánt menni a halálnak Bródy Sándor, s gyötrelmes magunknak is minden magyarázgatás, filozofálás. Kifáradt, és meghalni vágyott.
Fantáziájával, érdekes, erős egyéniségével, új, színes, buja, szemléletes írásművészetével, elragadó szertelenségével új jelenség volt ő mindenképpen, mikor az irodalomban föllépett. Szeretetreméltó volt mint ember, s hamar elismert vezére lett, s maradt az író fiataloknak, becézett írója a lelkével, idegrendszerével, szenzibilitásával Nyugathoz idomultabb magyar publikumnak.
A magában bízó, az élet nagyszerűségét hirdető s mámorát szürcsölő, még nagy, szép álmokkal terhes lelkű poéta - mert az néhány év óta jövő, egyre jövő, sokasodó árnyakkal küzdött. A daliás ember lelkét sűrűen reszkettette meg a halál üzenete. Kétségek jöttek, majd képzelések. Barátainak, övéinek testi bajokról panaszolt. Aztán lelki sebesülések jöttek, minket mind érzékenyebben fogadott. Lábbadozóan, kórágyról kelten, szomorúan, de mosolyogva mondta öt hónap előtt annak, ki e sorokat most megrendülten írja:
- Az Élet? Minden mindegy. Az a fő, hogy szépen vágjuk keresztül magunkat rajta. Viharozva, elszántan szökjünk ki belőle...
Ezt akarta a Semmeringen. Higgyük, hogy nem sikerült neki. Visszahozza nekünk még nagy álmait és szándokait. A magyar közönségnek, a magyar irodalomnak.
Budapesti Napló 1905. július 5.
(Egy páduai hotelszoba balkonján kissé bolondos úri ember bámulja a csillagos eget, s a következő megbeszélést folytatja önmagával.)
Cher Jacques, valld csak be, hogy Miklós testvéred helyén nem szeretnél lenni. Sőt menj tovább, óh Jacques. Valld be, hogy téged szörnyű kiábrándulás ért. Egyszerűen nincs kedved most már császárnak lenni. Igaz, hogy a Szahara növekszik. Tudósok állítják, hogy Afrika kezd száradni ott is, ahol nedves. De neked, Jacques, már nincs kedved az imperátorsághoz. Ugy-e? Nem az akadályok rémítenek, Jacques. Te francia vagy. Majdnem gascogne-i. De megszólalt benned ama vér, mely cukorgyártással gyűjtötte a milliókat. Egyszerűen nem fizeti ki magát az egész dolog. Megbolondult a Föld, e vén bolygó. Mondd, Jacques, hogy éreznéd magadat, ha most már trónon ülnél, s észrevennéd, hogy a trónt fűteni akarják bombával. Avagy jönne a szaharai Patyomkin hajó, s összelövetné a kikötővárosodat? Hátha az oázisok storthingja máról holnapra kiadná az útleveled? Úgy inganak a trónok, mintha meredekhez állított hintaszékek volnának. És te most akarnál császár lenni, óh Jacques? Légy eszednél. Azaz már eszednél is vagy. Az uralkodói pálya lejárta magát, miként például ma már nincs szükség sólyomra a vadászatoknál. Viszont igaz, hogy Lebaudy már nem lehet az, aki egyszer I. Jakab volt. Mi lehet hát egy sok milliójú francia, aki már Lebaudy is volt, s császár is? Sarkutazó? Poéta? Jockey? Szent Ilona-i száműzött? Megvan. Angol. Ezt sem csinálhatja utánam még egy francia. Én úgy hiszem. hogy ha minden fejedelmet sorra elcsapnak, valamennyi ezt fogja tenni. Sietek, míg törvényt nem alkot Anglia, hogy száműzött fejedelmeknek nem ad polgárjogot.
(És önök olvashatják a lapokban, hogy Lebaudy letette a császári jogart s a Lebaudy nevet. Angollá vedlett. Beszélni sem akar más nyelven. Bizony nem olyan bolondos ez a francia legény, mint sokan vélik. Pojáca. De pompásabban még senki sem karikírozta a földi uralkodókat s azok jövendő sorsát.
Budapesti Napló 1905. július 5.
Lellei.
Életetek keresztjét bárcsak úgy tudnátok hurcolni, miként hurcolta Altenteiler apó, ki élt messze Marienburgban. Élt kilencven esztendőt józan szomorúságban. Fogtok-e ti kilencven esztendőt élni? Én nem hiszem. Nem élnek már ezután az emberek kilencven esztendeig. Brómot szednek a havasi pakulárok, és sokasodnak a húszesztendős életuntak. Mióta a humanizmus szent jegyében élünk, nagyon szenved a szegény emberlény. Hejretyutyutyuzhatnak srófolt jókedvükbe némely furcsa neopaganusok, a rózsafüzéres banyákén kívül nincs ma élet, melyet csőd ne fenyegetne. Már az Egyház sem tud butákká és tűrőkké tenni, csupán keveseket. Élünk, s egyszer csak megütközünk azon, hogy élünk. Miért? Nincs olyan kezdetleges élet ma már, melybe bele ne zúgna Hamlet kérdése.
Altenteiler apó porosz volt. Protestáns bizonyosan. Nyárspolgár, amilyen kevés akad. Az életet nem is akarta másképpen látni, mint az iskolamestere tanította. Az ember megnől. Kikeres egy erényes és pénzes leányt. Folytatja az apja seftjét. Anyagot szállít a porosz hadsereg legénységének. Aztán él az anyóval ősz tisztességben. Megéri az unokái lakodalmát, s meghal őszi fényes, kedves délutánon. Elalszik. Porosz polgárok ezt cselekszik. A császár is ezt várja tőlük.
És teltek az évek. Egy, tíz, huszonöt, negyven, ötven, hatvan, hetven. Hetven éve élt már együtt Altenteiler anyóval Altenteiler apó. Már talán a dédunokáik is megházasodtak. De Altenteiler apó valahogy szomorú volt mindig. Nem tudta, miért. Hát miért. A vagyon gyarapodott. Anyó, míg ifjú volt, nem volt csúnyább, mint a német kedves polgárnő úgy általában. Későbben hű, spóroló, dolgos. Most nemes matróna. A gyerekek is sokasodtak. És Altenteiler apó szégyellte magát, hogy ő nem boldog.
És a család nagy ünnepre készült. Apó és anyó gyémántlakodalmára. Rokonok, ismerősök hetek óta csak erről beszéltek. Be szép dolog, be megható. Altenteiler apó gondolkozni kezdett. És ekkor eszébe jutott, hogy miért volt ő egy kicsit szomorú egész életében. Hetven évvel ezelőtt egy kis hibát csinált. Nem kellett volna elvennie azt az asszonyt, akivel most gyémántlakodalmát fogja ülni. Eltévesztette az életét. Ezt most belátta. És agyonlőtte magát Altenteiler apó.
Imádkozzatok a nagy világ-értelmetlenséghez, hogy Altenteiler apó sorsa legyen véletek. Hetven év múlva jusson eszetekbe, hogy kár volt elvenni Altenteiler anyót. Hetven év múlva lássátok be, hogy minden szamárság, amire a maga kis életét ráteszi az ember. Az ember. Az úgynevezett homo sapiens. Szegény, szegény -ember!...
Budapesti Napló 1905. július 6.
A. E.
Csakugyan él az a tendencia, amelyről Beöthy Zsolt mondott panaszt a pécsi tanárgyűlésen? A hazafiság revízióját csakugyan sürgeti már egy-két magyar tanár? Áldja meg őket a magyarok istene. Bátor és nemes férfiak ők, ha vannak. Hallom a nagyváradi jogászok üvöltését, amellyel egyszer Vázsonyi Vilmost fogadták, aki Debrecenben azt merte mondani, hogy a történelmet ma még úgy tanítják az iskolában, hogy kultúrbestiákat nevelnek belőlünk. Kecskeméti Győző kurucbrigádját látom. És emlékezem, milyen fájdalom ért, mikor először sejtettem meg, hogy hogy hazudoztak nékem sok-sok esztendőkig tiszteletreméltó tanáremberek. Shakespeare az angol Csiky Gergely. Bizonyisten ilyeneket mondtak. Magyarország Atlaszhegy, mely a világot tartja. És aki a hazát fohászkodva és sokat emlegeti, az mintaember. Tudós, politikus, költő, jellem, polgár és a többi értéke: a szép fohászkodás a hazáról. Mint azt nessipálék tették, s teszik. Hogy is megölnek bennünket a haza nevében. Betapasztják szemeinket, s bevattázzák füleinket. Extra Hungariam non est vita. Nem tréfa, és nem közmondás. A haza nevében bedugaszolt lelkű embereket adnak a szegény hazának.
Hát végre akadnak tanáremberek, kik e nagy bűnt megbélyegzik. Van-e abból haszna a hazának; ha szűk látókörű embereket nevelnek neki? Olyan egyszerű e dolog. Az ember sírni szeretne dühében, hogy ez - kényes kérdés. Nem a hazafiság revíziójáról van szó, habár a frázis ügyes. Arról van szó, hogy a csámpás, elfogult, kártékony hazafiság-magyarázat helyébe jöjjön már az igazi magyarázat. És az igazi hazafiasság. Jöjjenek a szabad, messzelátó, büszke szemek, a halló fülek, az értő és hasonlító elmék. Ne ordítsuk mindig a hazát, de szeressük, s legyünk számára olyan értékesek, olyan jók, amilyenek csak lehetnek e nagyszerű, világosodó korszakban fejlett kultúremberek. Egy statisztikus bebizonyította, hogy minél kisebb és elmaradtabb egy ország, annál hosszabb a nemzeti himnusza. Andorra köztársaságé vagy negyven strófából áll. A tibetiek, mikor nemzeti dalukat el akarják énekelni, tíz napig alig pihennek valamit. Kultúrországban az emberek nem énekelnek folyton a hazáról, s a haza igen boldog.
Egy francia revü, talán a Memoriale magyar dolgokról írván azt kérdi, hiszi-e Magyarország, hogy az ő földjén a fejlődésnek más törvényei vannak, mint máshol. Szamár kérdés. Szamár gúny. Nem vagyunk olyan feketék, mint az ördögök. És a vak nem látja, hogy öldöklődnek végre már nálunk is a százados babonák.
Valamire emlékezem. A múlt évben egy francia liceum évzáró ünnepén voltam. A liceum igazgatója búcsúztatta a diáksereget. Az isten, király, haza nem volt benne ebben a beszédben, de istenesebb, királyibb és hazafiasabb beszédet nem hallottam soha. Egy művelt társadalom gyermeke a huszadik században miként hevüljön, éljen, dolgozzon: ezt tanította a beszéd. Föl, föl a kultúra csúcsaira s közben törölgessük egymás könnyeit.
Óh be szép is lesz, mikor a magyar ifjúságot ilyen beszédekkel eresztik majd haza vakációra. Mert bizonyos, hogy így lesz. A hazafiság revíziója elérkezik hozzánk is. Milyen keveset fogunk akkor a hazáról beszélni. Milyen bátran fogjuk magunkat hasonlítgatni. Milyen elfogulatlanok, műveltek, világjárók, dolgosak s magyarok fogunk lenni. Ugye? Jaj volna, ha nem hinnők ezt így...
Budapesti Napló 1905. július 7.
Lellei.
Pobjedonoszcevtől nem rettegnének Berlinben. Kuropatkin is megjelenhetne ott, ha más dolga nem volna. Aki csak kedves a cárnak, kedves volna Vilmos Bülowjának is. A német nép erkölcseit csak a Jean Jaurèsektől félti a császár. Déroulède-nak inkább megengednék, hogy szóljon Berlin népéhez, mint Jean Jaurès-nak. Kedvesebb a császár füleinek az à Berlin! dühös ordítása is, mint az a rettenetes ige, hogy egymás testvérei minden népek. Jean Jaurès nem mondhatja el Berlinben, hogy a háború nem a népeké. Hogy a hadsereg az emberiség boldogságának börtönőrserege. Hogy a zsarnokok vagy uralkodni vágyók uszítják egymásra a nemzeteket. Nem mondhatja el Jean Jaures, hogy elég volt már a vérből, az elnyomásból, a boldogtalanságból. Német testvéreinek nem mondhatja el Jean Jaures, hogy jog, kenyér, kultúra a népek álma. Nem a vér. Nem mondhatja el Jean Jaurès, hogy legyen úrrá már a szeretet a népek között. Nem engedi a császár.
Jean Jaurès otthon német bérenc. Megköpdösheti az utolsó nacionalista, csirkefogó is. A germanofóbia ellen küzd hosszú esztendők óta, a reváns őrület ellen a francia-német testvérségért. És mégis fél tőle a berlini cézár. Mert a császárokat nem érhetné rettenetesebb csapás annál, mint ha a népek egymást megértenék. Kell a császároknak a gyűlölködő népszenvedély, kell a császároknak a hadsereg és a háború. És felforgató az, aki békét hirdet. És százszor felforgató, aki az Én Hadseregem-et gondolatban is érinti.
Nagy szerencséjük a népeknek, hogy a cézároknak szinte törvényszerű bizonyossággal, mindig éppen idejében megy el a kis eszük. Napóleon után nem békülni akartak népeikkel a trónok urai, de valósággal őrjöngtek elnyomó-dühükben. Most inog a legnagyobb despotának, a cárnak a trónja. A világot hideglelésként rázza a vérszag undora. Sohse volt gyűlöltebb még hadsereg és háború. Erre az uralkodók prímjátékosa, kit mellesleg kiváló embernek is hirdetnek, a németek császára, kevésbé türtőzteti tirannusvérének esztelen lüktetését, mint valaha.
Jean Jaurès sohse szónokolt Moszkvában. Sem Pétervárott, sem Ogyesszában. A Patyomkint nem ő kormányozza. A felséges cárnak volt gondja arra, hogy a nemzeti gyűlölködés lángja ki ne aludjon. Ha nem szerzett háborút, gondoskodott más mulatságról. Lengyelek, finnek, lemészárolt zsidók, örmények s a többiek tanúskodhatnak róla. Hadseregét is becézte úgy az orosz cár, mint Vilmos császár. A fölforgatók ellen volt neki Szibériája. És mégis, mikor Berlinből jön a hír, hogy Jean Jauresnak nem szabad Németország földjére lépni, hírek jönnek Oroszországból is. A vér, a szörnyűség hírei között is szenzációsak. Az orosz hadsereg, az Én Hadseregem, ultimátumot intézett a Hadúrhoz: vagy adjon szabadságot, vagy indul a cár ellen. Ez az egyik hír. A másik úgy szól, hogy a cár leszerelteti haditengerészetét, mert az Én Haditengerészetem már meg is előzte az Én Hadseregemet. A cár szeretne kezet csókolni Togónak. Mert Csuzimánál segített a leszerelésben, s most mégis kevesebb lázadó hajótól kell tartania a cárnak. Az üzemben levő História, mely mindennap új ajándékot gyárt a ma élő emberiségnek, ilyet még talán nem is produkált. Róma cézárjai a föllázadt légiók ellen megnyerhették a népet. A mai cézárok a nép ellen tartják a hadsereget s íme a hadsereg is - nép.
És ezeket ne látná Vilmos császár? Ne értené? És ne látnák, ne értenék ezt minden uralkodók? A népek maguknak akarnak élni. Egymás közt szeretetben. Szabadságban, jómódban és kultúrában. És nincs ma már Én Hadseregem, Én Haditengerészetem. Mintha a néphadsereg félig elkészült volna önmagától. A felforgatóktól védekezni nem lehet. Az idők törvénye úgy hozta magával, hogy minden emberben egy felforgató él. Még talán Vilmos császárban is. Sőt ő benne okvetlenül.
Jean Jaurès-t nyakon csíphetnék a határon a német zsandárok. De hogy csípik nyakon azt a vágyat, mely milliók szívében lángol már elolthatatlanul? Hogy csípik nyakon a Jean Jaurèsek igazságait? Meddig marad a hadsereg az Én Hadseregem, mely nekiszegeződhetik e vágyaknak? Az orosz hadsereg ultimátumot küld a Hadúrnak. A História ultimátumot küld az uralkodóknak.
Budapesti Napló 1905. június 8.
(A).
Anglia úgy egy rövid évvel ezelőtt új nagykövetet küldött Párizsba. Sir Francis Bertiet, ki nagyon kiváló angol gentleman, s mellékesen nagyszerű diplomata. Sir Francis Bertiet alaposan kitanították, mielőtt a Szajnához ért volna. Egy osztrák diplomata okvetlenül beleőrülne, ha őt olyan tanácsokkal látnák el, mint Edvárd király s az ő külügyminisztere az ő diplomatájukat. Mindenekelőtt azt kötötték Sir Francis Bertie lelkére, hogy majd ott Párizsban ne előkelősködjék. A Saint Germain zárt társaságait hagyja a többi, finnyás, kékvérű diplomatának. Párizsban ma már csak a Bourget regényekben s a turfon számítanak a született arisztokraták. Járjon inkább az uralmon immár osztozkodó bourgeoisie és proletárság köreibe a nagykövet úr, s ha véletlenül Jaurès-szel összebarátkozik, ezt többre becsüli Anglia, mint Szent Lajos óta az összes halott és eleven előkelőket.
Anglia ismeri ezt a kis földbolygót keresztül kasul, s ő tudja nagyon jól, hogy Párizs megér egy misét, egy kis hozzádörgölődzést a néphez és tudja nagyon jól, hogy kicsoda Jaurès, akitől most megrettent Vilmos császár, akinek nem volt szabad Berlinbe mennie, s akit, holnap, vasárnap, Párizzsal együtt tüntetve ünnepelnek Párizsba utazó német szocialista vezérek.
Nem Millerand-féle egyéniség. Újabb, erőszakosabb, félelmesebb, habár nem látnák meg benne a szocialistát azok, akik Bokányi Dezsőn vagy Csizmadia Sándoron tanulmányozták a szocialista vezérek természetrajzát. Vértanú-hajlamai éppen nincsenek. Úr volt Combes és Loubet fölött. Maga volt az akarat. Imádja a hatalmat, mint egy valamikori babiloni király. De miniszter talán semmiért sem lett volna. Ő más hatalmat imád. A kormányzóét, az újságíróét, a tömegvezérét együtt rang és felelősség nélkül.
Ez a legjobb szó: félelmes ember. Millerand-nál sokkal erősebb, mert Millerand még szíve gyökereivel belefogódzkodik a legraffináltabban élő, módos polgárság lelki életébe. Millerand művészlélek egy kicsit. Parfümös szalónokban jól érzi magát, s nem tagadja. Okvetlenül szereti Baudalaire-t. Ő athéni. Nincs ennél nagyobb bűn a Jaures szemében. Hogy tudja ez az ember gyilkolni azokat, kik esztétikával próbálnak a szocializmus ellen érvelni!... Hallottam népgyűléseken szónokolni, lestem minden írását, s minden írást, amit róla írtak. Ez az ember a fölfegyverkezett, izmos, gőgös proletár, ha megissza is a pezsgőt, s ha jobban is szeret remise-kocsin járni, mint omnibuszon.
És emellett nem is forradalmár. Az orthodoxok gyűlölik, még amikor ölelkeznek is vele. Ha Párizst újra a kommün fenyegetné, Jaurès fojtaná el. Véresen, kegyetlenül. Übermensch, evolucionista, zsarnok, népbarát - egyszerre. Előtípusa az új világ cselekvő személyének, mely új világ jönni fog, ha a negyedik rend beveszi az utolsó bástyákat. Jean Jaures előre igazolja azokat, akik a negyedik rend harcát nem világmegváltásnak, de éppen olyan osztályharcnak tartják, mint volt a harmadik rendé. Elnyomottak lesznek még azután is. Jogokért küzdők.
Hanem kiváló ember. Büszke lehet rá minden nemzetek szociáldemokráciája. Mai műveltségünk szerint szinte analfabéta. Igazán nem esztétikus lény. Altruizmusból is csak mértékkel van benne. Ő harcra rendelt emberlény, s ilyenként felszerelt. Lám a szocialista anathéma ellenére még párbajt is vívott nemrégiben Déroulede-dal. Erőszakos, erős, önző, ravasz. Ha külföldről valaki bekandít Franciaországba politikus szemmel, s keres valakit, őt keresi először. Anglia ezt már régen tudja. Úgy látszik, Vilmos császár is. Persze Vilmos császár a maga módján.
Bülow ide, Bülow oda, Jean Jaurès belekotorász legalább is úgy a világhistória dolgába, mint egy német kancellár.
Budapesti Napló 1905. július 9.
A. E.
Ha Ogyesszához közelebb van Fiume vagy Trieszt?... Gondolatnak is rettenetes. Beevez szegény Patyomkin. És hétszázötven akasztófa várja a parton. A nemzetközi udvariasságnak mi vagyunk a finom művészei. Mi persze hogy kiadtuk volna a véres lázadókat. De sőt megspóroltuk volna a szegény orosz kincstárnak a szállítás díját. Magunk csináltuk volna meg az ekzekúciót.
És Cantacuzene? A szép nevű román miniszterelnök? Ezt mondja:
- Románia a világ egyetlen államának sem lesz hóhéra. Nekünk csak a humanizmus parancsol. A szabadság adott nekünk életet. Mi hűtlenek nem lehetünk a szabadsághoz. Patyomkin emberei, Romániában szabadok vagytok.
Hát csakugyan Keletről kapunk ezután minden szép igét és tettet? Ezeket a szavakat elmondhatta volna-e Goluchowsky?
...Csak éppen a román királyné ne lett volna kíváncsi a Patyomkin vezéreire...
*
Sinajában, szép Sinajában, királyi villa szalónjának ajtaját inasok tárják fel s jelentik Románia királynéjának:
- A Patyomkin vezérei.
Belépnek ők, kik hárman vannak. Vérszennyes ruhájukat az előbb váltották föl. Carmen Sylva öreg, de kényes idegei boldog, hirtelen zenebonába törnek. Hát itt vannak.
- Konzulai vagyunk Patyomkin köztársaságnak, királyné. Köztársaságunk addig sem élt, mint a lengyeleké. Az orosz despotizmus szüli, és fölfalja a respublikákat. Mi mégis konzulok vagyunk, maradunk. Konzulok a száműzetésben. A legújabb világ trónkövetelői. Egyelőre ki gépész lesz köztünk, ki zsákhordó. A Patyomkint viszik a cárnak, s mi nagyon fáradtak vagyunk.
Erzsébet királyasszony kéjesen, álmodozva nézi, nézi a hármat. Ráncos, finom orrocskájának falai remegnek.
- Öltek? Sokat öltek?
- Sokat.
És Carmen Sylva még e nyáron Sinajában mesét fog írni a Patyomkinről. Vagy pláne opera-librettót.
Boldogok a királyi írónők. Ők villájukba rendelhetik a legszebb, legborzalmasabb sujet-ket. Szerencse, hogy a cár nem író. Vagy hátha éppen az? Hátha témák céljából rendezi mindazt, ami most birodalmában lángol?
*
Mikor a föld megindul, rossz dolguk van a művészeknek. Mit tudnak ők olyan hangosat, beszédeset, nagyot teremteni, mint a történelem. Miklós cár ma a világ első írója. Senki sem gyűlölheti őt úgy, mint a lelke mélyén Gorkij. Nem tud a drámáival konkurrálni. A cselekvő emberek nem hiába olyan gőgösek minden álmodók fölött. Carmen Sylva műveibe régen becsomagolták az utolsó sajtot, mikor még tanítani fogják Cantacuzene nagyszerű pózát, büszke igéit a román nebulóknak. És ki tudja? Nemsokára vajon nem azért kapják-e meg Besszarábiát a románok, mert Brutust játszották Caezárral szemben? Nagy omlások következhetnek közel időben, s boldogok a nemzetek, melyek okosan tudnak strébereskedni.
Budapesti Napló 1905. július 11.
Lellei.
Meghalt Nagelmackers György. Csodálatosan nem a Pullman kocsi altató hintázó ágyában, holott a stílus így kívánta volna. Villepreux-ben halt meg, elegáns villában, csöndes, nagy szobában. A vasúti hálókocsiknak ő volt az alapítója, és aki holnap a maga déjeuner-jét s diner-jét étkezőkocsiban fogyasztja el, s mikor a vonat berohan az alkonyatba, pihenni indul a hálókocsi felé, egy kicsi megilletődést ne sajnáljon a villepreux-i halott embertől.
Novemberben láttam Monte Carlóban. A côte d'azur rapide, Európa leggyorsabb vonata, először száguldott ki a ködös Párizsból, s robogott Napfényország felé, a Riviérára. Ez a vonat is az ő ideája volt. Ez a villámszekér, mely úgy vágtat át az éjszakán, hogy a boldog gazdagokat kék tenger, virágerdő és sugárözön világába röpítse, mint a tüzes vágyakozás. Újságírók jöttek az első vonattal. Bankett volt Nizzában, Monte Carlóban. Blanc úr rakott dús asztalánál azután toszthoz állott föl Nagelmackers György.
Nagy orátor nem volt. Ki is várt tőle elokvenciát? Egy nagy szatócstól. Mit is lehetne arról beszélni, hogy tizennyolc óra helyett alig tizennégy óra alatt röpülhet Párizsból Mentonba a pénz és idő boldog fecsérlője? Szalonban, hálókocsiban, étkezőkocsiban?
És amit Nagelmackers mondott, vers volt. Poétává csúcsosodik minden kiválóság. A zseniális műtrágyagyáros is poéta. Poéta volt Nagelmackers is.
Elmondta, hogy kinevették, Amerikában is kinevették, mikor legénykorral, legénybátorsággal zaklatta a vasútigazgatókat kocsiéttermeinek, kocsi-hálószobáinak új tervével. Mennyi küzdés, kételkedés, reménytelenség után kapott egy kis meghallgatást. Mert a világ nemcsak a messiásokhoz kegyetlen, de az ügyes kalmárokhoz is. Vajon milyen sorsa lehetett annak az ismeretlen ősnek, aki a kétszer kettőt új szóval mondta ki? Bizonyosan rosszabb, mint a Nagelmackersé, e zseniális belgáé. Ő neki hamarabb adott igazat az idő, mint a testetlen eszmék messiásainak. Fogy a távolság. Az emberek benyüzsgik az egész földgolyót. Új és új gyorsaságú kerekek kattognak bele a legszűzebb vidékek csöndjébe is. És rohan velünk egész modern elpuhultságunk. A francia konyha, a szecessziós szalón, a ruganyos ágy, a könyvtár is, ha kell. Sőt az imazsámolyt is viszi gúnyos prüsszögéssel egyik-másik repülő avenue. A szibériai vasúton kápolnák is vannak.
Erről beszélt Monte Carlóban Nagelmackers. És hogy ki látja e haladás, ez igazi haladás végállomását? Erről beszélt egy poétának szent lázával és önérzetével. Sok sok milliónak megszerzett gyönyörűségében, s habzó, nemes pezsgővel a pohárban.
Mi nevethetünk ma már. Micsoda nagy dolog is, hogy aludni lehet a vonaton s enni, ha éhezünk? Pedig ez a kis ötlet fölért egy új filozófiai rendszerrel. S ma már sejtjük, hogy öt millió messiásnak nem sikerült volna, ami okvetlenül sikerülni fog a jövőben ama sűrű értelmű, komplikált cselekvésnek, melynek neve: közlekedés. Ez csinálja meg az egy aklot, nem Róma, sem az eszperantó. Otthonos lesz az ember a földgolyón, s otthonos a vágyak félelmes rengetegében.
Akkor, mikor láttam, egy kicsit gyűlöltem is a gazdag, nagyon gazdag belgát, kinek udvaroltak az újságírók. A beszédje után irigyeltem és fölnéztem reá. Milyen nagyok is azok az emberek, kik a hálókocsit kapcsolják a primitív vonathoz, s evvel légióit lázítják fel az emberi igényeknek és törekvéseknek, a jámbor ideológusok mellett, kik ióta-problémáik mellett milliókat sem gyűjtenek, és elvéreznek.
A Nagelmackersek az élet megértői. Ők hízelegnek az életnek, s az élet minden kis udvariassági szolgálatot pazarul fizet nekik vissza...
Budapesti Napló 1905. július 12.
A. E.
Párizsban ma még talán sokan szeretik az Egyházat s ama Petrus nevezetű zsidó halászember utódát, kire az Egyház, mint kőre építteték. De a Forradalmat még többen szeretik Párizsban, s a szaturnáliákat is szeretik legalább is úgy, mint például a nagyböjti péntekeket. Vatikáni Pius sehogy sem akarja megtanulni az esztelen gallusok lélektanát. Ezer bocsánat: laguna-lelke van őszentségének. Egyszerű lélek Krisztus földi helytartója, s meghatóan emberi és őszinte kedély. Most például azt üzeni a köztársaságnak: ha te ütöd az én zsidómat, én is ütöm a te zsidódat. Az idén péntekre esik júliusnak nevezetes tizennegyedik napja, omlás napja a Bastille-nak s ujjongó ünnepe a Forradalomnak. A francia püspökök kérik ő szentségét, függessze föl e napon a pénteki böjtöt. Vatikáni Pius összeráncolja a homlokát: nem. Hogy is ne? A köztársaság a Forradalom nevében bőjtre szorítja az Egyházat? Akkor az Egyház meg bőjtöt ró a Forradalomra. Így gondolja ő szentsége.
Ennél a durcáskodásnál alig követett el nagyobb hibát a Vatikán. A legrendesebben gyónó francia Jacques is dühbe fog erre borulni. Hogy ő ne mulasson július nagy napján? Mit gondol ő szentsége? A librepenseurök markukba nevethetnek. Hogy kezükre játszik a pápa, aki Rómából úgy látja, hogy Franciaország fele alázatos, bigott bretonokból áll, s a franciák jobban szeretik az Egyházat és a bőjtöt, mint a Forradalmat és a dáridót.
Pius pápa valósággal sietteti az új Forradalmat, mely egy kicsit bátortalan. A gallusok pogány életkedve már félig kimarta, alásüllyesztette a petruszi sziklának Gallián fekvő tömbjét. Még a szeparáció például nem mert kontra-ünnepeket csinálni, emberi, polgári ünnepeket a katolikus ünnepeknek. Az új pogányok egyfelől, az új nazarénusok, a szocialisták másfelől vívják az Egyházat. Még az ünnepeit is el akarják venni. Pius pápa fogja magát, s nekiront minden franciák ünnepének.
Már egy cifra esetet szemeinkkel láttunk. A klerikális lapok tüntető gyűlést hívtak össze a pápa mellett tavaly - Derby-vasárnapra. Bizonyisten hárman gyűltek össze a Madeleine-templom elé fehérszalagos gomblyukakkal. Mikor az embert kezdik nem szeretni, nem célszerű nagyon próbára tenni a szeretetet. Ha a pápa ilyen rekontrákat tud mondani, véglegesen elveszti a pártit. Az egyszeri magyar gazda jut eszünkbe. Irtó jégeső hullott gyönyörű dohánykertjére. Vad elkeseredésében karót fogott a gazda, s nekiesett paskolni a veszendő dohányt: - Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten.
Budapesti Napló 1905. július 13.
A. E.
A XVII-ik század végén s hajnalán a Forradalom századának Franciaországában is könnyen halt éhen az ember. Hogy így mondjuk, egy kicsit furcsán: csak a francia Zselénski Róbertek találták akkoriban szépnek az életet a Lajosok birodalmában. Szegény franciák pedig búsan útrakeltek Amerikába. Akárcsak mintha XX-ik századbeli magyarok voltak volna. Pedig akkor még egy kicsivel viszontagságosabb volt az utazás. Dehát elmentek szegények. Kanadában sűrűsödtek kiváltképpen össze. Egy darabig kapcsok fogták őket a szent őshazához. A kapcsok széthulltak. Ma már idegen náció a kanadai francia. Utálja nagy Franciaországot. Pedig francia.
Ők francia érzéseikkel ott vesztegelnek XIV-ik és XV-ik Lajos korszakában. Úgy tudják, hogy Franciaországban csak a kiváltságos uraknak szabad jóllakni és lélekzeni. Egyébként jómódúak, ügyesek, amerikaiak. Ha tán franciaságukat egészen elfelejtik, kellemes és nagyszerű érzésekkel gondolnak a gloire isteni nemzetére. De megmaradtak - franciáknak. XIV-ik Lajos korának a nyelvét beszélik. A kis gyermekek Kanadában Catherine-nak, Catin-nak hívják a babát. Akik tudják, e szó mit jelent a mai franciaság argot-jában, megsejthetik, hol maradtak a kanadai franciák az európaiaktól. A kanadai franciák között még divat a sok gyerek. Morálisak, szinte bajorok a lelkeikben. Egy más fajta, mint a francia. Hiszen az európai francia fajta éppen azóta teljesen elváltozott. A Forradalom, Napóleon, Sedan s Dreyfus-ügy voltak azóta.
Utálja, nem érti a mai francia életet a kanadai francia, s Franciaország pusztulásáért imádkozik.
...Hogy miért ez a kis etnográfia? Mert Franciaország népét kezdi nagyon bántani, hogy saját vére úgy elfordult tőle. Pár nap múlva vagy kétszáz kanadai iparos és kereskedő érkezik Párizsba s Párizs olyan fogadásra készül, mint mikor az anya várja a régen nem látott fiút. Hogy vigyék vissza a hírt Kanadába, hogy szeretik Európában a régen elköltözötteket. Hogy Franciaország egész erejével, szívével szeretné jóvá tenni a históriai bűnt, hogy valamikor francia embereknek el kellett hagyni francia hazájukat. És akik ismerik a viszonyokat, tudós, gondolkozó franciák, mosolyognak. Búsan mosolyognak. Nincs rá eset, hogy a kanadai franciák valaha még együtt tudjanak érezni őshazájukkal. Mert a fátum kegyetlen és igazságos.
De csak ezért oktalan dolog lett volna a kanadai franciákról írni. Más okból írtunk mi. Azért írtunk, hiszen nekünk is van egy magyar Kanadánk. Azt mondják, egy millió magyar él már Amerikában. És nő a számuk, nagyon nő. Nemsokára talán többen lesznek ők, mint mi idehaza... Tartsuk meg őket ott künt magyaroknak? Megtörténhetik ez is. Bár arra is szegények vagyunk, hogy itthon megvédjük a véreink magyarságát. De egy bizonyos. Elvesztettük őket. Életünket, lelkünket sohse fogják már azok érteni, akik oda éhesen, búsan, elszántan kimentek. Még ha meg is maradnak magyaroknak. A gloire népe, a hatalmas, a gazdag Franciaország nem tudta a fiait túl a tengeren megőrizni. Hogy tudnók mi? Valamikor azt a szózatot mondták e földön, meg kell bocsátanunk az apagyilkos magyaroknak is, óh mert nagyon kevesen vagyunk. Ma meg harminc millió magyarról álmodunk, de hordatjuk el őket hazulról, ki Amerikába, nehogy egy aratósztrájknál is aratóbb-sztrájkot csináljanak. A fátum lakoltatni fog bennünket a magyar Kanadáért. Megutálnak, meggyűlölnek ott kint saját véreink. S talán megérdemeljük. Mint megérdemli Franciaország, mely valamikor éppen úgy tűrte, hogy dögrovásra jussanak a gyermekei, mint mi.
Budapesti Napló 1905. július 14.
A. E.
Billiárd-akadémiát totalizatőrrel akar Budapestnek s az áhított pénzes idegeneknek adni egy vállalkozó hölgy. Adja meg neki az engedélyt ez a székes-fene főváros. Nagyon ideillenék ez institúció. Össze lehetne kapcsolni a hazai, csöndes ferblijáték bemutatásával. Így nemzeti karaktert nyerne. Úgyis elég szomorú, hogy hazánk legkonzerválóbb nemzeti elemei is az úgynevezett nemzeti kaszinóban például a szép, majdnem turáni ferbli helyett kozmopolita pókert, maquist és baccarat-t kezdenek játszani.
Az ember hirtelen nem is tudja, miért dühöngjön először. Mégis talán a mamlaszság bántja legjobban az embert. Az ötlettelenség. Még egymás becsapására sincsenek ideáink. Ideáink általában szűkösen támadnak. A jeles honleány is az idegenforgalom nevében kéri billiárd-Monte Carlójához az engedélyt. Bikaviadal, billiárd-akadémia és parlamentesdi játék. Körülbelül ennyi, amit az idegenekért ki tudtunk gondolni. Az ember olykor a Duna-partra téved, megittasul a nagy látványtól s halálra csodálkozza magát. Hogy nem tudták ezt elrontani? Elsikkasztani a Dunát. Leföldszínezni, s beépíteni ostoba kaszárnyákkal a budai hegyeket. Ez az egy maradt meg, a dunaparti spektákulum, amiről az idegeneknek szólhatnánk. Csoda, hogy megmaradt. Ha azok a tisztelt idegenek mind félbolond különcök volnának, akkor persze találnának itt látnivalót, szomorúan bolondosat, mást is. Miként Szenegálban is találhatnak. Az átkozott idegenek azonban szürke európaiak többnyire, akik Európát Kairóban, Bombayban, sőt Irkuckban sem engedik el. Tehát - nem jönnek el Budapestre. Ugy-e a bikaviadalra sem jöttek el? Ugy-e a Duna-ünnepélyre sem jöttek el? Már a parlamentesdi játékra sem fognak eljönni. A múltkor nekem elégedetlenül panaszkodott egy angol. Azt mondta, hogy Skóciában ismer egy pásztorembert, aki messzebb tud köpni, mint Pozsgay Miklós. Én nagyon félek, hogy a billiárd-akadémia kedvéért is mérsékelten fognak csődülni az idegenek. Az úgynevezett művelt Nyugaton az emberek ma már ritkán dicsekednek avval, hogy törzsvendégek a billiárd-akadémiákon. Nálunk lehet hazafias pózba vágni magát mindenkinek. Sőt muszáj. Az a vállalkozó hölgy mindjárt szubvenciót is kérhetett volna a haza és az idegenforgalom nevében. Nagyon stílusos kérelem ez a kérelem. Több a tünetnél. Benne van az élhetetlenségünk, szegénységünk, mucsaiságunk, nyomorék pózolásunk, egész semmiségünk.
Budapesti Napló 1905. július 15.
Lellei.
Vagy igaz persze, vagy nem igaz. Az újságokban benne van. Don Jaime Bourbon herceg kesztyűt dobott egy magyar gavallérnak. A magyar gavallér fölvette a kesztyűt. Most történt, nem Róbert Károly idejében. Karlsbadban történt internacionális vendéglői publikum előtt. Aztán jött a bajvívás. Don Jaime Bourbon herceg nem jött el személyesen a kesztyűjéért. Tudniillik Don Jaime Bourbon herceg nem rendelkezik a maga életével. Isten kegyelméből ő még trónokat követel. És azt hiszi, a világ előbb-utóbb belátja, hogy a Bourbonoknak trónok kellenek. Most hiszi, Krisztus után 1905-ben. Szóval Jaime herceg eldobta a kesztyűt, de a magyar gavallér kardja elé nem vitte a maga fenséges bőrét. Egy másik magyar gavallér ment a kesztyűért. De ez már nem érdekel bennünket. Elintézett ügy.
Ismerünk egy másik Bourbont is. Don Alfonzo Bourbon herceget. Nagyon derék úr. Magyarországon sokan ismerik. Vidéki polgári szállodában beszéltünk egyszer mi is vele. Utazgat, agitál folyton ez a Bourbon. Életét arra szánta, hogy küzdjön a középkor egy buta nyavalyája, a párbaj ellen. Megbecsül minden munkatársat. Irtózik a vértől, mintha a véres Bourbonok eleven bűnbánata lenne.
A góthai almanach ismerői süssék ki milyen rokonok ők, Jaime és Alfonzo. Biztosan rokonok egy kicsit. Legalább anyai vagy nagyanyai véren. És a Bourbon nevet viselik mindaketten. Donok, sőt hercegek, királyiak.
Jaime herceg a valódibb Bourbon, természetesen. Áldottak legyenek a néhai forradalmárok. Ez az ember ha véletlenül uralkodnék, túltenne az összes Romanovokon. Alfonzo herceget pedig becsukattatná, mint gyógyíthatatlan őrültet.
De micsoda nagyszerű idők mégis ezek a mai idők. Micsoda nagyszerű erjedések, viharok, forradalmak folynak a lelkekben. A Bourbonok, két Bourbon közé olyan világ ékelődhetik, mint Jaime és Alfonzó közé. Még a Bourbonok lelkét sem kerülheti el az új idők belső, lelki forradalma, mely gyönyörű csodákat készít a jövendő emberiségnek.
Budapesti Napló 1905. július 16.
Pont.
I.
Sarah Bernhardt házassága
A világ már régen napirendre tért a csoda fölött. Beletörődött mindenki, hogy a természet megengedett magának egy rendkívüli tréfát. Már évszámképpen 2095-öt írtak az emberek és Sarah Bernhardt még mindig élt. Szobra már 80 évvel előbb állott a Comédie csarnokában. E szobron kívül csak Párizsban volt még vagy tíz szobra. Elavult az irodalom, melyet neve és élete támasztott. Sarah Bernhardt élt vígan. Nem tudott beszélni, nem tudott járni. De evett jó étvággyal. Naponként kikocsizott a Bois-ba. Ilyenkor mindig az a díszkíséret járt neki, ami a köztársaság elnökét illeti meg. Párizs ekkor a hetedik köztársaságnál tartott. A francia parlament törvényt hozott, hogy Sarah Bernhardt-nak minden teljesíthető kérését teljesíteni kell. Egy napon a kétszázhatvan éves Sarah Bernhardt megüzente a köztársaság elnökének, hogy látogassa meg. Az elnök sietett. Az újságok rendkívüli kiadásokban hívták fel a közönség figyelmét, hogy a nagy Sarah akar valamit. Vajon mit akarhat? A dicsőséges csontváz Csoda jelekkel érttette meg magát:
- Férjhez akarok menni.
- Kihez?
Sarah Bernhardt a balkeze hüvelykujját nyújtotta ki. Jobb keze mutatóujjával rámutatott az elnökre.
Az elnök nyomban eltávozott. Összehívta a kamarát és a szenátust. Elválasztatta magát a feleségétől. Másnap megtörtént a házasság. A nászlakomán Sarah Bernhardt becsípett. Elkezdte jelekkel magyarázni, hogy neki nem elég egy férj. Ő látta az arcképét a legcsinosabb szatírnak, akit tegnap a Bois-ban elfogtak a rendőrök. Ő ahhoz is nőül akar menni. Külön törvényhozási intézkedés kellett ismét, de a nagy Sarah megkapta a második férjet is. Pár hét alatt húsz férje volt Sarah Bernhardtnak. Köztük idősebb Dumas szobra is. Franciaországban pedig nagy volt az öröm. A köztársasági elnöknek elfeledték, hogy szerencsétlen háborúba sodorta Németországgal Franciaországot, a szatír amnesztiát és évi díjat kapott. A Dumas-szobornak megbocsátották, hogy rossz. Mikor pedig ez a sok házasság végre is sírba vitte a dicső csontvázcsodát, az özvegyen maradt férjek a nemzet özvegyei címet kapták.
II.
A nagy száműzött
A nagy száműzött táviratot kapott. Tudatták vele, hogy hazamehet. Szíve nacionalistái közt élhet, konspirálhat bátran. Többé nem száműzött.
Déroulède rettenetes haragra gyúlt s táviratot küldött:
- Csapdába nem megyek bele. Verseny tisztességtelen. A francia gloire nevében kérek további húsz évi száműzetést.
III.
A cár és a barátja
A cár már nem bízott senkiben. Félt a trónörököstől is, aki pedig talán el se múlt még egy esztendős. Ki tudja? Hátha ez is nihilista. Ekkor barátjára gondolt, a híres lyoni kuruzslóra, akivel együtt pár évvel ezelőtt olyan sikerülten idézték fel Nagy Péter cár szellemét. Addig is bezárkózott egy pincébe.
A lyoni tudós vonatra ült. Sietett. Tudta, hogy a cár mellett egy élőlény sincs. És nem is férkőzhet hozzá senki. Neki sietni kell. Enni sem akart az úton. De Szentpétervár előtt megéhezett. Bement az étkezőkocsiba, s evett. Valami különös íze volt az ételeknek. De éhes volt, evett. Megérkezett. A levélben kapott titkos instrukciók szerint kopogott a szörnyű vasajtón, mely a cár rejtőzőhelyére nyílott. Vagy tíz ajtót nyitogatva jött elé a cár. Az ajtókat visszacsukogatták, s mentek le-le a lépcsőn. Ebben a pillanatban szörnyű robbanás. A lyoni tudós és a cár darabokban repülnek szét a földalatti üregben. A szerencsétlen lyoni tudóssal dinamitot etettek a vasúton.
Budapesti Napló 1905. július 16.
A.
135. KÖLTŐKIRÁLYBÓL - FINÁNCMINISZTER
Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere.
A nagy Galeottóval egy és más dolga nyilvánvalóan akadni fog emiatt a nagy spanyolnak. Leköpni talán nem fogják éppen, de bántani fogják a nemes ősz embert, aki a fináncminiszterséget merte vállalni Spanyolországban, ahol a pénz szinte kevesebb, mint nálunk. A darabjait esetleg még ki is fütyölik Madridban. Barcelonában pitykézni fognak a fejére haragos, vad anarchisták. Nagy meetingeken kiátkozzák a poétát, ki magát eladta a reakciónak.
Valóban furcsa is egy kicsit, mikor a poéta pénzügyminiszter lesz. Furcsa, és mégsem furcsa. A nagy José volt már miniszter szinte negyven évvel ezelőtt. Amikor még nem volt a mai nagy poéta. Kereskedelmi és közoktatásügyi miniszter volt egyszerre. Azóta olyan spanyollá nőtt, aki az egész világé. Tavaly pedig Mistrallal, a provance-i félistennel, együtt osztoztak az egész kultúrvilág tapsa mellett a Nobel-díjon.
A latin megújhodás apostola ez a különösen alkotott lelkű, matematikus poéta, ez az Echegaray. A súlyos, germán kalapácsütések egy jó idő óta kezdik acéllá keményíteni az elpuhult latin lelket. Vak, aki nem látja a legújabb latin reneszánszot. Még Spanyolország is felfrissült, nagyszerű intellektuális kultúrát mutat, s a latin nemzetek életkohójában félelmes, sokféle erők dübörögnek.
Azt jelentik, hogy az új spanyol kormányt a Montero Rios-kabinetet, az írók gyűlölik legjobban. És persze ők haragszanak legjobban Echegarayra. A Perez Galdosok türelmetlenek. Becsületes, újító lelkükkel a forradalmat kívánják. Talán azt hiszik, hogy Spanyolország bátorság híján nem lehet máról holnapra gazdag, szabad és mívelt. José Echegaray megbocsát az ő írótársainak. Irigyen, de szeretettel nézi őket, kik csupán agitátorok, részben poéták, és nem matematikusok is egyszersmind.
Ő is tud álmodni, a nagy José. Író nagyságával egész világ előtt sugarazta be spanyol nemzetét. De látott valamit Echegaray, a matematikus, ki volt kereskedelmi miniszter is már, s kétségbeesett Spanyolország lelki sötétségén, mint kultuszminiszter. Látta, hogy hiába minden rendkívüliség a szellemi életben. Költők sohasem fogják letörleszteni az államadósságokat, s jöhetnek a legnagyobb művészlelkek, míg minden második spanyol ember koldus, minden harmadik analfabéta, minden negyedik szédelgő. Itt ugyan hiába csinálják a legvilágraszólóbb lelki kultúrát. Tetőt csak falakra lehet rakni.
Leköphetik a nagy Josét. Nagyszerű tett az övé. Ibsen nem vállalt volna miniszterséget. Anatole France köztársasági elnök sem lenne semmiért. Echegaraynak sincs szüksége a hatalomra. Hiszen volt is már miniszter. Aztán ő egyik legnagyobb elevenje a ma élő emberiségnek. Fájdalmasan, mártír-módon nagyszerű jelenség ez az ember, ki nem lehet magában álmodó, körülrajongott poéta, s nem is volt igazi poéta sohasem, mert álmaiba belevíjjogtak a gyilkos, józan számok. Fájdalmasan, mártírszerűen spanyol és pátrióta ez a nagy José, aki költőkirály, s átnyújtja magát fináncminiszternek.
Budapesti Napló 1905. július 18.
A. E.
Fekszik egy véres ember az út porában. Hajnalodik. Verebek fürdenek a porban. Valahol harang kong.
A két veréb vidáman csiripolgat. Az egyik pajkosan megkoppintja a véres ember hideg orrát. Ez fiatal veréb, forradalmár.
A másik veréb szamaritánus veréb. Kis, szürke, csipogó bölcs. Oktatni kezdi a fiatalt:
- Ne bántsd. Ember volt az még egy félórával ezelőtt.
- Hát miért nem mozog?
- Nem tud már mozogni. A tengernyi házak közé akart menni gyalog. Ezért halt meg. Mert tudod, kétféle ember van. Gyalogjáró és gépenjáró. A gépenjáró köteles a gyalogjárót megölni.
- Te láttad?
- Láttam. Úgy jött, mint egy villám. Búgott. Kacagó emberek ültek rajta. Ez, szegény, szembe jött velük. Keresztülrepítették rajta a gépet. Nyekk. Ez, szegény, meghalt. A gép repült tovább. Ki tudja, hol jár már? Keresi a többi gyalogjárót.
- És evvel mi lesz?
- Eltemetik. A rendőrök pedig jelenteni fogják, hogy egy ismeretlen, gyalogjáró férfiút, szegényest, fiatalt, holtan találtak. Minden valószínűség szerint automobil gázolta el.
- És az automobil nem kap jutalmat?
- Nem.
A fiatal veréb elmélázva kapargatta a véres port. Először örült életében annak, hogy ő - veréb.
Budapesti Napló 1905. július 19.
Lellei.
Meghalt a derék János. Az öreg János. A vidám János. A halál nem ijedt meg a verseitől. Elvitte a költőt.
A magyar géniusz együgyű gyermeke volt. Az volt. Nem volt hülye. Nem volt balgatag. Primitív magyar művész volt. Őrjítően tipikus magyar. Élt, és él a piktor-mása, a politikus-mása, a muzsikus-mása. Sorsa a fokos nyelére volt írva. Neki jönnie kellett. Reá szükség volt. Ő lelkekből született. Honi lelkekből. Terjedelmes lélekmezők vannak a magyar globuson, melyeknek ő volt a halma. Sokan ezt szégyellhetik, de így van. János érkezett, élt, mert kellett ő a durva tréfakedvnek, a szimplicitásnak, az ízléstelenségnek. Őse is élt bizonyára már akkor, mikor a turáni mezőkön kóborogtak eleink. Éppen olyan lehetett, mint ő. Konzerváltuk, mert mi jól tudunk konzerválni.
Valaki volt. És ritka ember vette komolyabban önmagát, mint János. Ez is azt mutatja, hogy valaki volt. S ez is azt mutatja, hogy kellett János. A durva évődést és a krajcárt kevesen sajnálták tőle. Van olyan magyar falu, hol éhen halhatott tíz verejtékező ember, de szalonnásra hízott a falu bolondja.
Mi úgy, ahogy vagyunk, nagy falu vagyunk. Szerettük és eltartottuk Jánost. Nem vallottuk be, de muzsafiunk volt. Meg nem ütköztünk élete haszontalanságán. Mert nálunk mindenkiben, a csak magyarosodott magyarban is, él valami a régi ázsiai nomádból, abból az ősemberből, aki a sok fantáziát nem szereti, aki röhögni jobban szeret és tud, mint mosolyogni. János a miénk volt. Értett minket. Ösztönei súgták, hogy hasznos dolog balgatagnak lenni. Tehát balgatag volt. Holott nem volt az. Sem hülye. Bizonyítója volt annak, hogy a primordiális lelki vonások ilyen bőségben maradtak meg bennünk. A magyar géniusz együgyű gyermeke volt. Kár, hogy elment az öreg. Valaki volt, s olyan kevés nálunk a valaki. Furcsa lesz, hogy nem lesz. De ízlésünk gondoskodik róla, hogy néki légyen utódja... Íme kezdünk az ő módján verselni. Búcsúzzunk hát az öreg Jánostól.
Budapesti Napló 1905. július 19.
Pont.
Barátomnak, egy emberkerülő, vén, iszákos bölcsnek, elújságoltam barlangjában a minap, hogy ismét föltalálták a kormányozható léghajót. Ő már tudja, hogy mindennap föltalálják, s jókat röhög a vén javíthatatlan. Valami maszlaga van most. Evvel fűszerezi mindennapi alkoholját. A fűszeres italból sokat szedhetett be, mert nekem a következő badarságokat beszélte hallatlanul bátorságosan:
- Fiacskám, ti még nem ösmeritek rémséges birodalmát a tengerfenéknek. Én sem ismerem. De néha, valahogyan mégis látom. Oda mamlasz búvár nem pisloghat. Ott egy nagyszerű elpusztult világ pihen. Nem elsülyedt világ. Olyan világ, mely valamikor, lehetetlen, rettenetes időkkel ezelőtt, ott élt. Kultúrvilág, melynek az ura a piscis sapiens volt, mint a mainak a homo sapiens. Fiacskám, az első mozgás a vízben született. Ott lakott az első öntudat is. A szilárdságot úgy ostromolta vágyaival a piscis sapiens, mint a mai világ ura az eget és a levegőt. Ott lent a rémséges fenéken csodálatos, nagyszerű élet folyt millió éveken át. A nagy vizek legfejlettebb lénye óriási műveket produkált. Megpróbálta a szilárd talajba fogózást is. Néha azt hitte már, hogy sikerült. A szervezete is kedvező elváltozásokat mutatott. Már azt hitte, hogy sikerült a földvívó, gyönyörű terv, melynek ezer vértanúja akadt. Végre is elmúlt a korszak, melyet az örökkévalóság a víz elevenjeinek szánt. Kiélte magát a piscis sapiens is. Sohse tanulhatta meg azt, ami a bolhának gyerekjáték. A víz lakói után jöttek a szilárd talaj lakói. Egyebek között az emlősök. Az emlősök között pedig mi voltunk a legstréberebbek. Mi, a homo sapiens. Már fenemódon nem férünk a bőrünkben. Nekünk fent is kell a világ. A levegő is kell. Minden kell. Én mondom, fiacskám, vanitatum vanitas. Soha. Érted: soha. A levegő nem lesz a mienk. Nem mi vagyunk az élet koronája. Már sejtik ezt némelyek. A jövendő a madaraké. A világ jövendő ura is madár lesz. A levegő az ő világuk. Hogy aztán ők hová fognak törni, minő egetvívásokban fognak elvérzeni, kik jönnek utánuk, azt már fiacskám, én sem tudom.
Az öreg, iszákos bölcs nagyot ivott maszlagos italából, s lehajtotta a fejét. Tudománytalan, minden józanság híján levő, bolond beszédét csak kuriózumképpen jegyeztem ide. Hozzászoktam a vén, érdekes bolond fecsegéséhez. Beszélhetsz, öreg. Egy szép napon óriási örömtől harsog fel a világ. Erős, győzedelmes gépével fejeink felett suhog el Knabenshue Toledoból, vagy Rihász úr a székelyhegyek közül. Vagy valaki más. Így lesz.
Budapesti Napló 1905. július 20.
A. E.
139. MARY KIRÁLYNŐ SZOMORÚSÁGA
Sír keservesen híres Milanóban Mary királynő...
Ezt a kis esetet érdemes lesz meghallgatni. Mary királynő pünkösdi királynő. Becsületes neve signorina Mary Nulli. Szépséges, barna olasz leány. Sohase volt neki több álma egy erős, kedves, csókos Beppónál. De egyszer a milanóiak fejükbe vették, hogy nekik is lesz királynőjük, mint Párizsnak. Olyan vásárcsarnoki királynő persze.
Végre Milanó sem - Grác. Román szívekben a rózsabokros gondolatok hamar vernek gyökeret. És rózsabokros gondolat ám megkoronázni egy fiatal leány fején a leányszépséget. A Sáriét, a Juciét, mely csak olyan isteni, mint a legkékvérűbb Melániáké. Áldottak a szép leányok mind és királynők. Mennyit szépítenek ezen a szomorú életen ők.
Nos, Mary Nulli lett Milanó királynője. Milanó Phrynéje, a fölmagasztalt kis kofa. Irigyelheti tőle minden leány azt a félórát, mikor királynővé választották. Milyen mámoros félóra lehetett az.
De ez nem minden. Mary Nullit elküdték Párizsba erősíteni a latin testvériséget, s meglátogatni a párizsi királynőket, kik szintén ellátogattak Milanóba. Loubet Rómában, a kis olasz király s termékeny montenegrói párja Párizsban, együtt nem kaptak annyi hozsannát, mint Mary királynő a Szajna partjain. Micsoda napok. Parfüm, csipke, selyem, színházi díszelőadás, virágos díszhintó, pezsgő, evviva, őrjöngés és a többi. Amit csak a bolondos, egyetlen, nagyszerű Párizs adni tud.
Aztán... Aztán elmúlt minden. Mert minden elmúlik. Eleonora hercegnővel sóhajtatja ezt meglehetős szépen Goethe. Signorina Mary Nulli hazakerült. És lassan elmúlott az ő mámora is. Mulatság után jön a fizetség. Kiderült, hogy Mary királynő ötezer lírával többet költött, mint szabad lett volna, párizsi triumfusán. És Milanóban rettenetes az elkeseredés. Mary királynőt detronizálták azonnal. És talán sohse fognak Milanóban pünkösdi királynőt választani.
Hogy érzi magát szegény Mary Nulli. Ha nagyon sír, ha nagyon szerencsétlen, jusson eszébe Eugénia asszony. Ó császárné volt szegény, Párizsban! Igazi. Minden elmúlik, signorina Mary. Minden elmúlik.
Budapesti Napló 1905. július 21.
Lellei.
Szűz rengetegében az imént fölfedezett Amerikának, riadt, rézbőrű emberek tanyáján, a Hochelagán, látom az első pipás fehér embert. Ferenc francia királynak kóbor hajósa ő. Magasztosulás ragyog durva arcán. Az emberi Prométheusz-mosoly, mely olyan szélessé teszi az arcot, mint az udvaras Hold. Az indiánok remegve néznek a sápadt ördögre. Alkonyodik, s jön a közeli mocsarak moszkitó-fellege.
Jacques Cartier, Ferenc király kalandora, egyszerre millió, kis sátán-szúrást érez. A győzedelmes félisten majd megőrül. Nem bír az apró gyilkosokkal. Szepegő gyermekként néz a meztelen vademberekre. Mit csinálnak azok e sisera-had ellen? Sírni szeretne, és rágyújt az első pipa dohányra. Óh catalaunumi csatánál nagyobb esemény!... A modern ember első pipafüstje!... Mosolyoghatott valahol rejtekén Klió. Nem is sejthette Ferenc király Jakabja, mit mível. Íratik róla, hogy könnyezett a szeme, s marta a torkát a dohányfüst. És megszerette. És elhozta nekünk isteni nagynénjét a burgonyabokornak, a nicotiánát, a dohányt.
Füstben formálódik ki e modern világnak minden igazsága. Szent a füst. Nagyszerű törvényszerűség volt az, hogy a fölfedezett Amerika kényszerítette a középkori embert, hogy modern emberré váljék. A Kolumbusz hajója csalta az emberiséget mai útjára. Átkos, gyötrelmes, gyönyörű útra. Ad astra, vagy a teljes degenerálódás felé? Majd elválik valamikor. Addig megmarad nekünk a pipafüst, az áldott pipafüst. Vígasztalásul adta Amerika.
Messze Saint-Maloban szobrot állítanak Jacques Cartiernek. Az első pipásnak a fehér emberek között. Az első modern embernek. Ki, mikor már istennek érezte magát, gyermekké változott, szepegő gyermekké. Pedig csak kicsi moszkitók támadtak reá. Ki először érezte, hogy néha csak egy csipetnyi dohány tartja vissza az embert attól, hogy rúgja oldalba az életet, s haljon meg szépen, mert bizony nagy ostobaság élni.
Azóta ez a sorsa minden modern embernek. A Kolumbusz fatális útvágása óta. Istenekként nyargalunk. Cselekszünk és álmodunk. Ám hirtelen, gyakorta sírni kezdünk. Észrevesszük, hogy a moszkitó is hatalmasabb, mint a híres homo sapiens. És bölcsesség, vígasztalás, mentség nincs, csak füst. Egészség, pénz, szerelem, dicsőség, mámor: lakolni kell értük. Lakolni kell a pipafüstért. Mert egyre nyüvődnek a boldogtalan emberi idegek, Kolumbusz, Amerigo és Cartier óta. De a pipafüst a pozitívum, a bölcs, az igaz valami - azóta mégis. Óh áldott pipafüst, ha mindjárt cigarettából is szopunk, szívunk ki!...
Az egészséget valójában akkor hagyjuk el, mikor élni kezdünk. Véres, örök harcban állunk legtöbben a pénzzel. A asszonyok megcsalnak bennünket. A mámor után összeroskad a kedvünk. Jövel, pipafüst. Nehogy nagyon megszeressük most rögtön a nihilt.
Esküszöm, hogy sok ember érzi magát e percben is elnyűttnek, céltalannak. Ez az óra nekem is ossziáni óra. Óh, nagyon ossziáni. Csak ködöt látok. És hallván, hogy szobrot állítanak az első pipás embernek, ím ceruzát ragadtam, s írtam. Saint-Maloba száll a lelkem. Cartier-re gondolok, és siratom magunkat, a modern embert. Csöndes, lelkemben permetező könnyekkel. Hát csakugyan csak a füst az igazság? A Liapopoulo testvérek cigarettájára ímhol rágyújtok. Száll, száll a füst. És bágyadt mosolygás erőlködik az ajkaimra. Repülnek a moszkitók. Bah! Hát élünk!... Mit csináljunk!... Szenteltessék meg a te neved, kalandor hajóslegény, régen néhai Jaques Cartier!...
Budapesti Napló 1905. július 23.
A. E.
A kedves, fonnyadt, kalandos, szőke asszony a Westminster hotelben, a rue de la Paix-ben, nagyon nagy örömet szerzett ma nekünk, egész világ újságíróinak.
Azt üzeni az újságok által Fülöp hercegnek Lujza hercegasszony, hogy most jön a java. A mulatság java. Most már ő azt is el fogja mondani, amit még eddig elhallgatott. Haljon most már meg minden tekintet. Tudja meg a világ egy igen magas házasságnak apró alacsonyságait.
Azt jelenti ez magyarul, hogy gyönyörű disznóságok készülnek a mélyen tisztelt közvélemény nyári asztalára.
A naív olvasó, ha van még naív olvasó, álmélkodva kiált föl:
- Hogyan? Hát a belga királyleány s a fenséges kóburgi herceg nem mondottak még el mindent egymásról?
Bizony nem. Tudniillik a lakásokban úgy általában hálószoba is van. Nos a Koburg lakások hálószobáinak ágyfüggönye nagyon diszkrét volt eddig. Mégsem járja, hogy a közvélemény ilyen tájékozatlan legyen. A kedves, fonnyadt, kalandos, szőke asszony izgalmas alkonyatán a maga hódító nőiességének, a reporterek előtt hangosan végig fogja álmodni a maga nőnemű múltját. Azaz, ami e múltra Fülöp herceg jó vagy rossz voltából vonatkozik.
Fülöp herceg viszont nem az a j. m. f. ember (francia szavak kezdőbetűje a három betű, s e szavakat fütyülök rá-nak próbálták néhányszor fordítani), akinek a szeretetreméltó francia újságíró, Jean de Bonnefon állította annak idején. Bizony ő se fog adós maradni. Micsoda nagyszerű cikkek lesznek ebből minden földi hírlapban. Esetleg némely szavakat görögül fogunk kiírni, mint egy párizsi lap tette a Syveton-ügy idején. Hadd örüljenek a klasszikus nyelvek hívei is, s buzgón lapozzanak a görög szótárakban fiacskáink és leányocskáink.
A disznóságok be vannak jelentve. Most már nagyon megharagudnának az újságírók és olvasók, ha a disznóságok elmaradnának. Kérjük őket még a kánikula idején.
Budapesti Napló 1905. július 26.
Lellei.
Cornewal kapitány faragott emlékét ki szeretnék dobni az angol Pantheonból, hogy hely szoruljon Salisbury szobrának. De haragos kórus zúg föl:
- Mit akartok, szentségtörők? A touloni hőst már nem tisztelitek?
És megriadnak a tervelők. Albion fiai konzervatívak. Megdöbbennek a maguk gondolatától. Hogyan is akartak ők degradálni egy néhai hős katonát? Inkább szoruljon ki Salisbury. Vagy építsen új Pantheont Anglia. Valóban Cornewal kapitánynak Pantheonban a helye. A Westminster székesegyházban.
Ki hinné? Még a politikusok sem bírnak velük. Velük, a vérontás, az ölés nagyjaival, a katonákkal. Halóporukban is ők a legerősebbek ma is még. Londonban is még. A katonák. Lord Salisbury sem tudja a Pantheonból kidobni Cornewal kapitányt. És álmodozók arról álmodnak, hogy elkergessék a Walhallákból a politikusokat is.
Bizony, ennek a világnak ma sem kell Athén. Ez Spárta és az otromba római köztársaság igézete alatt él ma is. Leborul a fórum szószátyár és ravasz népsége előtt. De a politikus fölött is tömjénezi a katonát. Tovább nem mentünk. A többi: néhány ezer embernek ő mulattatásuk. Kegyes engedmény a jó gyermekeknek. Legyenek tudós és művész nagyjaitok is, ha ez titeket mulattat. Hely kell a Salisbury szobrának? Majd ki fog röpülni Shakespeare, Milton, Byron, ha ugyan ott van. Bacon nem. Mert ő politikus is volt. De Cornewal kapitány soha. És arról sem jő hír, hogy Spencernek volna sürgős a hely...
...Mi is lenne, ha a La Manche németeket és angolszászokat választana el egymástól. Ha elsikkadna a dicsőséges román oázis ott Európa Nyugatán, s elátkozottan, gonosz jóslatok között nem törne előre, előre új magasságok felé a gloire nemzete. Mennyivel tovább senyvedne ez az agg, nehezen lépő világ. Mennyi ideig parancsolna még mindnyájunk sorsának a véres kéz és a véres száj.
De a Szajna tükrében megcsillan már a jövő. Sor kerül a temető revíziójára is. Sor kerül. Nincs is messze. Gyönyörű lesz. Már kis francia nebulóknak tanítják, hogy Napóleon fenevad volt, és nem nagy ember. Mert csak az a nagy ember, aki teremtő munkával, nagy gondolatok áldásaival árasztja el a világot. Hogy kerülnek nemsokára múzeumba, lomtárba a véres kezűek és szájúak szobrai, hogy helyükbe kerüljenek az igaziak. A nagy alkotók, a nagy gyötrődők és nagy gondolkozók. A földi terek után megtisztulnak a temetők és pantheonok is. Nem fogja lelármázni gőgös magasságával Thiers sírköve a Balzacokét. És nagy tisztítás lesz minden temetőben és minden Pantheonban. És ez nem áll meg a francia határokon. Áttör talán a La Manche-on is. És ha közel időben nem is dobják ki a Westminsterből Cornewal kapitány sírkövét a Wilde Oszkár kedvéért, de el fog érkezni a temető revíziójának szent napja Londonba is. Még Berlinbe is. Talán - talán még hozzánk is, ha élünk.
Budapesti Napló 1905. július 27.
Pont
A Marigny és Printania nótás, bolond, dühös zsivajgását bekeríti, megkergeti, hajtja az ágyához a júliusi estének rossz lelkű, szárnyas szele.
- Hallod, hallod Lecocq apó? Vidáman él a te Párizsod.
Jókedvű kocsisok száguldanak a ház előtt, hol bent hetvenhárom éves Charles Lecocq hánykódik. Üres a kocsijuk s tele a szájuk. Ostoba nóta hangjai bugyborékolnak belőlük:
- Viens poupoule, viens poupoule, viens...
Harmonikás apacs-csemete csalogatja valahol az éjszakában a kis szédülő, csacsi Ninettet. Bécsi valcer a kék Dunáról zengedez. Nagy nóta-kert a július-esti Párizs.
Lecocq apó figyel. Párizs, Párizs. Ez talán az utolsó éjszakája a vén muzsikusnak. Miért nem küldsz egy ismerős dalt halálszagú ágyához? Miért nem daloltatsz neki Angot asszony leányával valamit? Vagy a docteur Miracle rakoncátlan, bolond, ifjú dalaiból?
Vad négerek dobogása hallik. Nagylábú angol leányok illegetik táncra lábaikat. Berlini karmesterek savó-muzsikáját szürcsölik amott. A Práter édeskés bűzét szedik billentyűkre emitt. Közben utcadalok ömlesztik át e zenebona-tengert. A kis Kohn és a Viens poupoule a nótás Párizs kurjantása. Oh be nehéz volt aggon élni Lecocq apónak, s be nagy szomorúság lehet neki a halál.
Hát így? Így némulnak el a szép melódiák? Íme, elmerülőben van egy egész világ. A régi dal. Egy kicsi zátony látszik ki belőle. Lecocq apó nótás, haló szíve.
Mit érezhet a vén poéta? Talán átkot. Az istenek ellen, kik őt nem szerették, mert nem halatták meg fiatalon. Boldog Bizet és még boldogabb többiek: néhai francia dalfejedelmek, kiknek lelkét kivirágoztatta az utolsó császárság. Íme, Franciaország szabad. Vad ütemben áldozhatna a pogány oltárokon az édesbús dal, a könnyű, finom melódia, vagy akár az isteni vad kánkán. És Párizs vad kékvókot jár. Vadul, üvöltve topog. Bécsi valcerrel s berlini utcadallal andalog. És ezt úgy hívják: demokrácia. És ezt úgy hívják: minden nemzetek proletárjai üvöltsetek.
Szegény Lecocqot az elaljasodott dal muzsikálja át a másvilágra. Egy kicsit epigonléleknek kellett lennie. Nem lehetett igazi kiválasztott. Mert nem szabad lett volna neki hetvenhárom évig élni.
Egy új világ, terhes, vad világ ordít be hozzá. Ez az új világ még jókedvére sem lelte meg a kifejezést, a dal-igéket. De Lecocqot s nagy néhai társait már régen elfeledte.
Szegény Lecocq apó. Ha talán igazi poéta lett volna, meghal a Camargo idején. Naív, boldog hittel, hogy nótái örökre fogják forralni a szíveket. Ő úgy hal meg, hogy csodálkozik: hát még nem végezte el a halált?
A világ, ez a monstre-music-hall, így bánik el minden vonójú vén muzsikusaival.
Budapesti Napló 1905. július 28.
A. E.
(Az Etoile-Polaire fedélzetén fölséges a csönd. Még a hullámok is diszkréten neszelnek. Beszélgetnek a császárok.)
- Félek. Adj nekem tanácsot, mon frère.
- Csak félni nem szabad. Nagy Frigyes sem félt. Én sem félek. Mi vagyunk a félelem urai. Küldetésünk, hogy tőlünk féljenek. És elvesztünk a percben, melyben magunk is félni kezdtünk. A jobbágylelkek ostoba könyveit ne olvasd. Kellenek a világnak a kérlelhetetlen császárok. Bourbon Károly fenevad volt, de egy Stendhal is imádja. A szép, a hatalmas, a dicső monstrumok a világ urai. Milliók egyért? Ezt dadogják vagy kétszáz év óta a pulyák milliói. Hát persze, hogy milliók egyért. Ez így rendeltetett. Ez így van jól. Aki érzi e nagy küldetést, ne lágyuljon el. Csak gyáva irgalom-érzések ellen vértezze a szívét. Csak félni nem szabad.
- Van egy próféta lelkű emberem Lyonban. Azt jósolta, hogy bomba fog szétszaggatni.
- Őrület. Nincsenek próféták. Az erősnek nem szabad próféciákat hallgatni. Az erősnek egy igazsága van: az ereje. Adni is szabad. De sohasem akkor, mikor kérnek. Légy erős.
- A hadseregem tönkreverték. A birodalmam fölgyújtogatták.
- A császárok ereje nem a hadseregben s nem a nép némaságában van A császárok ereje az, hogy ők császárok akarnak maradni. Én, én, én. Ez a szent háromság. Az én énem rezegjen még a fűszálban is. Az én énemben él minden, s csak az él, amit én akarok... Most pedig menjünk az asztalhoz. Majd folytatjuk.
(Ebben a pillanatban csörömpölve hull ki valami a kacskakezű császár zsebéből. Egy hatalmas revolver, amelyet azóta mindig magánál visel, mióta egy jósnő megjósolta neki, hogy egy anarchista golyója teríti le.)
Budapesti Napló 1905. július 29.
Pont.
És mégis dekorálták Bartet asszonyt, ki színésznő a párizsi Comédie-ban. Nehezen ment, és nem csoda: Sarah Bernhardt rosszul teszi, ha kesereg. Legyen csak chevalier de la Légion d'honneur Bartet asszony. Ő tudja csak, mit adott érte megalázkodásban.
Ezt így bajos megérteni. A szerelmi játékszer rangjáról emelintik már Párizsban is a nőt, de egyszerre még olyan csekély dolgot sem lehetett megcsinálni, mint annak idején a nagy forradalom volt. Mert ez nagyobb forradalom. Prévost legyen a megmondója.
Négy leány táncol ott künn Ősbudában. Össze vissza kánkánozhatták már a nem nagy Európát. Nem fiatalok, nem Szép Helénák. És nézzék meg, hogy mosolyognak, unottan is mennyi rejtett muzsikát zengedeztet a vérük, s mennyi illúzióját adják az övékénél tökéletesebb női testnek. Minden francia nő, kinek a tetszetés életcélja, mosolyában őrzi az egész francia kultúrhistóriát. Képzeljék el, ezeknek az ősanyjaihoz epedő, szerelmes trubadúrok énekeltek. A nőt egészen nőnek csak a francia férfihad nevelte. Most már annyira nő a francia nő, hogy az intellektus legmagasabb csúcsán is nehezen tud más is lenni. Ez a régi nő. A ma is uralkodó. Az új még alig jelentkezik a francia ég alatt, hol még a vagyongyűjtés lázát is a tökéletes szerelmi lénnyé kiművelt nő érteti meg. Ennek a nőtípusnak pedig legmagasabb képviselője a színésznő. A színésznő, akiben még akkor is bajosan látják meg a színészt, ha olyan kétségtelenül színész, mint Bartet asszony. A férfi színészt már régen komolyabban veszik Párizsban, mint a színész általában megérdemli. A színésznő nem ért el ide. Ő a női finomságok áhitott tulajdonosa, és ha nem az, miként Sarah Bernhardt nem volt az, még kivételt is bajosan tesznek érte.
Mert becsületrend egy színésznőnek: ez kivétel. Tanítónő megkapja könnyen s minden előfutárja az új Évának, akinek nem lesz legfőbb erénye és kötelessége tetszeni. Az ötvenegy éves Bartet asszonyban a régi szépséget tüntetik ki s nem a művészetet.
Hogy Sarah Bernhardt miatt féltek egy kicsit Bartet asszony dekorálásától, ez az idők jele. Jön a nagy forradalomnál is nagyobb forradalom. Nemsokára talán már kap becsületrendet olyan francia színésznő is, ki nőnek nem volt elsőrendű.
A Bartet asszony piros szalagját egyelőre még csak a galantéria adta. A francia férfiak galantériája, kik jaj be nehezen fogják megszokni, hogy az asszony is ember.
Ez idő szerint még valami szédületesen kiváló, sohasem volt, tökéletes parisienne-t köztársasági elnöknek is megtennének a francia férfiak, s aztán nem engednék kormányozni, de udvarolnának neki.
Budapesti Napló 1905. július 30.
Lellei.
Voltak önök mostanában Bártfán? Milyen most ott a tenger? A rózsa-erdőket nem aszalta le a nyár? Hány millió forintba is került új berendezése a nagyszerű helynek? A nagyhercegek közül ki van még ott? Tudnak valami friss pletykát a Bártfán üdülő amerikai pénzkirályokról? Liane de Pougynak akad még Bártfán egy-egy gazdag mexikói bolondja? A japán kolónia érintkezik az orosszal? Melba asszony mikor ad hangversenyt?
Mi az? Ejnye be gyanúsan néznek reám? Csak nem bolondokat kérdeztem talán? Be kell önöknek vallanom, hogy én még sohasem voltam Bártfán. Én csak annyit tudok, hogy Bártfán játszanak. Legalább ez íratik némely újságokban. Bártfán játéktermek vannak. Bártfán lehet sokat veszteni. Bártfán lehet sokat nyerni. És még egyet tudok. Földi paradicsomnak, minden tudással, ízléssel fölcifrázottnak kell lennie annak a helynek, hol játékbankot mernek állítani. Legalább is olyannak kell lennie, mint Monte-Carlónak. Szépségével, varázsával, nagyszerű szibariszi kényelmével egész világ gazdagjait ingerleni kell tudnia. Mondják önök: hát nem ilyen Bártfa? Hát én akkor nem értem. Mint ahogy kezdek ebben az országban semmit meg nem érteni. Ez már nem is Potemkin-ország. Itt a legtetején kezdenek mindent. Itt tótágast alkotnak az emberek. Csakugyan nem enyhíti még annyi adott és vett nagyszerűséggel a förtelmet Bártfa, mint Monte-Carlo?
Egy pár ördögétől viszont a modern szenvedélyekből táplálkozó kultúrának, úgy hallottam, hogy két helye van a világnak, ahol érdemes volna tüneményes, tündéri bűnbarlangot vájni. Korfu és Szent Margit-szigete. Akármelyik tönkretenné Monte-Carlót. Elcsődítené magához a világ pénzeseit és kalandorait. De különösen a Margitsziget. Egy pillanatig sem mernék gyönge lenni: bűnös ábrándra kapatni bárkit is. Helyes: mi morálisok maradunk. De azt szabad konstatálni, hogy a Margitszigetnek több joga van az immoralitáshoz, mint Bártfának? Bártfán különben is szegény honfitársaink, kollegák a koldusságban többnyire, veszthetik el pénzecskéiket. De ha netán a Margitsziget Monte-Carlo lenne, termeiben nyilván csak idegeneknek volna szabad játszani. És a Margitsziget nyilván és igazán tündérsziget volna akkor. És volna ám ránkférő idegenjárás. De nem csábítunk. Bölcs és helyes, hogy szegények legyünk, de becsületesek. Ám kérdem: Szcülla-e vagy Kharübdisz? Igaz, hogy akkor úgy beszélnénk Szent Margit-szigetéről, mint Monte-Carlóról. De ezen mindig lehetne segíteni. És ma? Önöket megfogja Nyugaton egy úri idegenismerősük, s így szól:
- Hallom, hogy Budapestnek a Margitsziget a gyöngye. Mondják el kérem, mi mindent lehet ott kapni?
És önök, mint erkölcsös emberek, becsületesen válaszolnak:
- Tífuszt...
Oh Margitsziget, óh Bártfa...
Budapesti Napló 1905. augusztus 1.
A. E.
(Éhezik a Bret Harte leánya, mert ilyen illetlen dolgok megesnek ám máshol is. A short storyk nagy írója talán úgy írná meg ezt az esetet.)
Élt Kaliforniában egy Bret Harte nevű gentleman. Igen edzett, kutyalelkű ember volt, de mégis sokallta néha az életet. Megpróbálkozott különféle, becsületes mesterségekkel, hogy életét mulatságosabbá tegye. Volt kocsivezető, néptanító, ügynök. Később svihákoskodott is egy kicsit. Végre rájött, hogy ostobaságokkal lehet jóllakatni a világot. Erre fölcsapott zseninek. Mégpedig írózseninek. Nem tagadom, tudott írni a betyár. De alapjában lenézte nagyon önmagát. Nem ez volt az ő álma. Ő milliókat akart gyorsan. Turkálta is az aranybányákat. Nem sült el a dolog sehogy. Az anyja éhezett a gentlemannek. Közben ugyan ő elkövette azt a balgaságot, hogy megházasodott. Született egy kis leánya. Bret Harte nekifeküdt az írásnak. Írt, írt. Jól is ment a dolga. Sokszor kijelentette a gentleman:
- Én voltam az utolsó Harte, aki éhezett. Az én családom most már az egész világé. Ahol csak angolul beszélnek, áldanak engem. Mert ez így szokott történni. Ez a mafla világ ellágyul az írókkal szemben. Hetedíziglen. Az én kis leányom, az én Marym vagy amerikai milliomosnő lesz vagy az angol királyné udvarhölgye. Mégis csak érdemes zseninek lenni, és érdekes meséket mesélni.
Igy nyilatkozott Bret Harte. Jól ment a dolga. Nagy volt a híre a ravasz embernek. De végre is meghalt. Élni úgyis csak a leányáért élt. A leányról pedig most már gondoskodik a hálás világ.
Mary Harte pedig várta, hogy mi lesz a temetés után. Hát először is elvettek tőle mindent, mert nagy adósságcsináló volt az ő kutyalelkű apja. Fogta magát Mary kisasszony, nekivágott a világnak. Tanítónő is volt, társalkodónő is. Nem igen vált be semminek. Éppen, mint az apja. Viszont ő nem tudott írni. Hát lesz belőle színésznő, vélte. Ez is olyan, majdnem olyan előkelő és világbolondító pálya, mint az írás. A színigazgatók azonban megnézték a lábacskáit. Bizony azok nagyon csenevészek voltak. Az egész leány véznácska. Nem kellett Mary kisasszony. Egyszer aztán összeesett az éhségtől, s bevitték egy kórházba. Három évvel a Bret Harte nevű gentleman halála után.
A gentleman árnya pedig azóta igen nyugtalan. Ott szunnyad holdvilágos éjjeleken a kaliforniai mezőkön, s igen dühös:
- Hát nem voltam én szamár? Végre is engem csapott be a világ. Miért nem maradtam az első tervemnél, mely akkor támadt, mikor a leányom született. Visszamegyek kocsivezetőnek, ami voltam. Egy alkalmas pillanatban lebukom. A kerekek alá kerülök. A kerekek összenyomnak palancsintává. Erre leányom gyámja bepereli a kocsitársaságot, s ma az én leányom jómódú dáma. De nekem, nagyon nagy írónak kellett lennem, a kutyalelkemnek azt a kutyafáját.
(A történet pótlásaképpen ideírjuk, hogy angol írók összefogtak fölsegélni Bret Harte leányát. Mert a modern angol írók jól tudják, hogy egy igazi írónak nem írni kell tudni, de beszéltetni magáról, s a világot nem az eszénél, de a buta szentimentalizmusánál kell megfogni.)
Budapesti Napló 1905. augusztus 2.
Pont.