A karsztos hegységek barlangjai a bennük tárolódó, rajtuk keresztülfolyó víz hatására alakulnak ki. Képződésük idején vagy teljesen vagy részben vízzel borítottak a járatok, attól függően, hogy a területen mennyi csapadék hullott, s hogyan jutott be a barlangba. Minden nagyobb karsztos hegységünkben találunk már teljesen szárazzá vált, feltöltődésnek indult üregeket ugyanúgy, mint aktív vagy időszakosan aktív, azaz földalatti vízfolyással rendelkező barlangokat. Nem ritka a karsztvízszint közelében nyíló föld alatti barlangjárat sem. Jelenleg tehát számos olyan barlang van Magyarországon, amelyekben karsztvíz található, s a barlangkutatók egyik legnehezebben legyőzhető akadályát képezik. A vízzel elárasztott barlangszakaszok, a szifonok legyőzése nemcsak bátorságot, szerencsét, hanem komoly felszerelést, szervezett munkát követel. A szifonok bejárása, átúszása, majd térképezése a föld alatti kutatások külön ágát alkotja: a víz alatti barlangkutatást.

Az első föld alatti merülést a világon először valószínűleg 1777-ben, az angliai Casleton melletti Peak-barlangban végezték. A dél-franciaországi Vaucluse-forrás krátere nemcsak Petrarcát vonzotta, hanem a búvárokat is. 1878-ban Ottonelli egy bárkáról nehézbúvár-felszereléssel 23 m mélységbe ereszkedett, ahonnan egy kötélre erősített golyóval még 50 m mélységet mért meg, de a forrásjárat alját nem találta. 1938-ban újabb nehézbúvár próbálkozott, s ő már 48,5 m mélyre jutott le. A méltán híres és népszerű Cousteau kapitány az általa kidolgozott s a későbbi könnyűbúvár-kutatásokat lehetővé tevő sűrítettlevegős készülékkel 46 m-ig merült. A Vaucluse-forrás titka még ma sem oldódott meg, bár a Telenaut nevű víz alatti robotot 106 m mélyre tudták küldeni.

Magyarországon a nyíltszíni búvárokkal együtt haladt a víz alatti barlangkutatás fejlődése. 1908-ban, Lóczy Lajos kezdeményezésére, a Balaton-monográfiához kapcsolódó, szerteágazó kutatások egyikeként, a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság búvárai leereszkedtek a Hévízi-tó forráskráterébe, s ott 22 m mélységet értek el. Geológiai és hidrológiai vizsgálatuk során 12 m mélységben barlangnyílásokat és repedéseket figyeltek meg. 1932-ben a BETE barlangkutatói ostromolták a Baradla-barlang Domica felé nyúló vizes járatát, a Styxet, amelyet augusztus 22-én Kessler Hubertnek és Sandrik Józsefnek készülék nélkül sikerült átúsznia. Az első könnyűbúvár-merülést hazánkban Dräger-típusú oxigénes készülékkel Rádai Ödön hajtotta végre 1957-ben, amikor megpróbált behatolni a Tapolcai-tavasbarlang víz alatti járataiba. Az 1960-as évektől kezdve egyre több könnyűbúvár figyelme fordult a barlangok felé. A Magyar Honvédelmi Sportszövetség Budapesti Elnökségének Könnyűbúvár Szakosztálya a Tapolcai- tavasbarlangban 1960. december 31-e és 1961. január 9-e között tíznapos kutatótábor alatt 300 m víz alatti járatot úszott be, amiből 214 m-t feltérképeztek, majd előbb fekete-fehér, később 1961-ben színes filmet forgattak. Ugyanekkor a Pécsi MHS és a Baranya megyei Idegenforgalmi Hivatal búvár barlangkutatói eredményesen merültek a Kis-Paplika-barlangban, az orfűi Vízfő-barlangban és az Abaligeti-barlangban. Az 1960-as években a Tapolcai-tavasbarlang eredményes búvár barlangkutatója, Hortolányi Gyula próbálta a fiatal és lelkes kutatókat maga köré gyűjteni, sajnos akkor még kevés sikerrel. Az 1960-as évek második felében több könnyűbúvár klub megerősödött, s tagjai egyre rendszeresebb, nagy technikai felkészültséget kívánó barlangi merülést hajtottak végre. Az elmúlt 15 évben különösen az Amphora Könnyűbúvár SC, a Ferencvárosi Természetbarátok Sportkörének Delfin Könnyűbúvár Szakosztálya, a Vörös Meteor SK Természetbarát Szakosztályának Nautilus könnyűbúvár barlangkutatói végeztek egyre kiterjedtebb kutatásokat. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulaton belül 1976-ban megalakult az összes hazai búvár barlangkutatót tömörítő Vízalatti Barlangkutató Szakosztály. E nagy jelentőségű szervezeti eseményt megelőzte a Karszt és Barlang című folyóirat 1974. évi ún. "búvárszáma", amely nemcsak hazai, de nemzetközi viszonylatban is egyedülálló. A kitűnő áttekintő, összefoglaló munka lelke és szervezője az 1977-ben huszonkilenc éves korában tragikusan elhunyt Plózer István volt. A magyar könnyűbúvár barlangkutatók több évtizedes munkáját siker koronázta, de jócskán akadtak még legyőzésre váró víz alatti járatok.

Legjelentősebb feltárásokat, új föld alatti vízzel borított és levegős járatok felfedezését a Tapolcai-tavasbarlangban, az orfűi Vízfő-barlangban, az esztramosi Rákóczi-barlangokban, a budai Molnár János-barlangban, a Baradla-Alsó-barlangban és a Hévízi-tó forrásbarlangjaiban értek el.

Határainkon kívül a romániai Csarnóházi-barlang szifonjának feltárása hozott kimagasló sikert. A Sebes-Körös (Crisul Repede) egyik mellékágában, a Jád völgyében található jellegzetes forrásbarlang már 1943-ban felkeltette Kessler Hubert figyelmét is. A barlang hat méter széles és négy méter magas bejáratán teljes szélességben kiömlő bővizű patak a belső részeken hamarosan húsz méter széles és három méternél mélyebb tóvá szélesedve állta el a kutatók útját. Kessler 1943. évi vízszintsüllyesztési kísérlete eredménytelen maradt. 1973-ban a kolozsvári Amatőr Barlangkutató Csoport (CSA) meghívására az Amphora kutatói a Csarnóházi-barlang szifonjában 23 m mélyre merültek, majd 100 m víz alatti járatban előrehaladva, szabad vízfelszínnel rendelkező, nagyméretű terembe érkeztek. Ekkor idő hiányában kutatásaikat abbahagyták, de azt megfigyelték, hogy a terembe a vízszint alatt kb. egy méterrel tág járatból víz folyik ki. 1974 őszén az újabb merüléseket már az előző évben feltárt terem száraz agyagdombjáról indították. Tovább haladva, kb. 15 m-es víz alatti út után újabb termet találtak, amelyből négy újabb járat indult, közülük kettőből patak folyt ki. A patakos főág folytatását több rohammal sikerült felfedezniük. Az első alkalommal a rendelkezésre álló 45 percből 25 perc már letelt, s vissza kellett fordulniuk, annak ellenére, hogy továbbjutásuknak nem volt akadálya. Másnap újabb három búvár vágott neki a négy órára meghatározott útnak, és 2 óra 15 percen át követték a patakot felfelé. Közben számos vízesést, termet, nagyobb beszakadást, nyelőbetorkollást, patakelágazást és összefolyást figyeltek meg. Az észrevehetően egyre kisebb méretű barlangfolyosóban az idő rövidsége miatt ismét vissza kellett fordulniuk. Harmadnap két búvár indult útnak, s az előző napi végpontot egy óra múlva érték el. További negyedóra múlva elágazáshoz jutottak, majd másfél órával később elérték a főág végpontját. Itt a mennyezet újból ellaposodott, víz alá bukott, szifont alkotott. Visszafelé bejárták a jelentősebb mellékágakat, amelyek végpontjait vagy szűk szifonok, vagy beomlott járatok képezték. Az újonnan felfedezett barlang méreteit csak hozzávetőlegesen tudták meghatározni. Mérőszalaggal lemérték a tíz perc alatt bejárt barlangszakaszt, ami 430 m volt. Így a főág hossza 3,2 km-nek felelt meg, az új járatok teljes hossza 4,0 km-re tehető. A régen ismert szakaszokkal együtt a Csarnóházi-barlang 4,5 km-re növekedett. Ezzel a tettel és felfedezéssel a magyar víz alatti barlangkutatás eddigi legnagyobb teljesítményét hajtották végre.

Ugyancsak Romániában értek el jelentős szifonúszást a Vörös Meteor Nautilus könnyűbúvár barlangkutatói 1973-1974-ben. A Bihar hegységben, Vársonkolyos (Suncuius) melletti Izbindis-forrás tavában merültek a Román Tudományos Akadémia Emil Racovita Barlangtani Intézet kolozsvári részlegének a felkérésére. 1973 decemberében harminc métert úsztak be, majd 1974-ben a kétfelé ágazó járatban hetven-hetven métert jutottak előre. Tágas, levegős barlangba nem sikerült bejutniuk, de igen jelentős mértékben segítették elő a Bihar nagy barlangrendszerének megismerését.

A sok hazai szifonúszás mellett - amelyekre az egyes barlangok ismertetésekor térünk ki - számos, eddig legyőzhetetlen víz alatti járat állt ellen a kutatók ostromának, amelyek remélhetőleg hamarosan megadják magukat.