A Pilis-hegység karsztosodásra alkalmas kőzetei keskeny sávban húzódnak Óbudától Csobánkán, Pilisszántón keresztül Esztergomig. Élesen elkülönül a vulkanikus eredetű Szentendre-Visegrádi-hegységtől, ahol természetesen barlangra alig lehet találni.

A mintegy száz barlangot tartalmazó Pilis legismertebb barlangjai a Sátorkő- pusztai-, a Legény- és Leány-barlang, vagy éppen a Kis-kevélyi-barlang, amelyet a turisták Mackó-barlang néven ismernek. A változatos barlangvilágra általában jellemző, hogy az üregek gömb, gömbüst formájúak, és szőlőfürtszerűen kapcsolódnak össze. Ez a csaknem minden pilisi barlangban látható forma leginkább a hévizes működésre vezethető vissza, és létrejöttéről már eddig is számos ellentmondó elmélet hangzott el. A legkorábbi barlangfejlődést mutató gömbfülkés felépítést a helyi hatások gyakran átalakították. Ahol például hárshegyi homokkő borítja a mészkövet, ott a kvarchomokkő repedésein lezúduló hólé igen agresszív, és az alatta kialakult barlangokban intenzív oldó hatást fejt ki. Máskor az egykori hévizes barlang hideg karsztvizet szolgáltató forrásbarlanggá alakult át. Nagyon kevés aktív, élő barlang van ma a Pilisben. A kiemelt karbonátos rögök üregei inkább pusztulnak, feltöltődnek. Karsztvízmozgás, barlangtágulás a medencék alatt tapasztalható, s a bányászok a megmondhatói, hogy mennyi nehézséget, bajt okoznak a kavernákból előtörő karsztvizek. Néhány millió év múlva ezekben járhatnak utódaink, s azokból a barlangokból, amelyeket korunk embere ismer, esetleg csak néhány létezik majd.