Budapest tájképének jellegzetessége a budai oldal hegyekkel övezett karéja. Közülük is legimpozánsabb az Óbuda hátterében feltűnő Nagy-Kevély vonulata. A Kevélyek olyan büszkén merednek az ég felé, hogy tövükben két Ezüst- és egy Arany-hegy is elfér. Budapesthez közelebb, a budakalászi Ezüst-hegy lapos fennsíkját lassan eltakarják a sorozatosan épülő új házak, míg a Pilisborosjenő és Üröm határában fekvő, a Kevélyre közvetlenül támaszkodó Ezüst-hegy még nagyrészt lakatlan.

A Kevélyek fő tömegét a jól karsztosodó dachsteini mészkő alkotja, amelyre az alacsonyabb térszíneken kevésbé jól oldódó eocén márgák és mészkövek, valamint a karsztosodásra alkalmatlan, ún. hárshegyi homokkő települ.

Az Ezüst-hegy ez utóbbi földtani szerkezetű vidékhez tartozik. Nem véletlenül jegyezte meg 1937-ben Kerekes József, hogy "váratlan a barlang megjelenése ezen a helyen, hiszen sem a hárshegyi homokkő, sem pedig az agyagos márga nem hajlamos a karsztosodásra".

Mégis itt, a pilisborosjenői homokkőbányában ismerhetjük meg a Pilis leghosszabb barlangját, a mintegy 400 m hosszú és 60 m mély Papp Ferenc-barlangot. A hivatalos listákon általában nem a nagy tudósról elnevezett név szerepel, hanem az egyértelműbb Ezüst-hegyi 3. sz. barlang. Így már azonnal láthatjuk, hogy a kitűnő kvarchomokkövet fejtő bányában nem ez az első barlang. Sokáig leghíresebb az Ezüst-hegyi-barlang volt (amely most az 1-es számot viseli), mindaddig, amíg a sokkal hatalmasabb elő nem került 1969-ben, s a régit néhány évvel később a bányaművelés meg nem semmisítette. A bányában tehát három nagyobb üreget lehetett kimutatni, míg számos kisebb, jelentéktelen méretű valószínűleg megsemmisült.

Az Ezüst-hegyi 1. sz. barlang a bányába vezető keskeny mélyút végén, egy mesterségesen mélyített gödörből nyílt, kb. 330 m tszf. magasságban. A mindössze egy teremből álló üreg nagy része a padosan elváló hárshegyi homokkőben képződött, míg alacsonyabb részein az eocén kori márga is előbukkan. Ilyen körülmények között nagy vitát váltott ki a barlang keletkezéséről megjelent első szakcikk, amelyet Fekete Zoltán írt 1935-ben. Szerinte az üreg alatt, az itt nem látható dachsteini mészkőben már volt egy terem, s ennek mennyezete szakadt be. Tehát ma csak az utólagosan, omlás miatt kialakult homokkőbarlangot lehet tanulmányozni. Két évvel később Kerekes József írt az Ezüst-hegyi-barlangról, miszerint Fekete Zoltán az üreg "keletkezését tévesen magyarázza, mert az eocén márga jelenléte elkerülte figyelmét". Szerinte a szokatlan, nemkarsztos környezetben a barlang úgy alakulhatott ki, hogy a homokkő repedésein leszivárgó víz, amely a talajban szén-dioxiddal telítődött, a márgához érve annak mésztartalmát kioldja. A két kőzet határfelületén rendkívül hosszú idő elteltével kis üregecskék alakultak ki. Az eredetileg teljesen zárt termecske a bányaművelés hatására nyílt felszínre.

Ezzel a véleménnyel nem fejeződött be a híres barlang kialakulása körüli vita. Láng Sándor szerint (1953) valószínűleg eltömődött forrásbarlang volt, míg Leél-Őssy Sándor azt mondta (1958), hogy az üreget tektonikus repedések mentén feltört melegvíz oldotta ki. Ez utóbbival közel egyező álláspontot foglalt el Szenthe István is 1969-ben, amikor egyetemi szakdolgozatának írása közben alaposan szemügyre vette az egyre bővülő bányafalakat. Előbb a kőfejtő északi sarkában mászott be egy tágasabb függőleges hasadékba. Tíz méter után a leomlott homokkősziklák miatt továbbmenni nem tudott. Ezt a kis barlangot már korábban is említették, de csak Szenthe István kutatásai alapján ismerhettük meg részletesen, így ez az üreg az Ezüst-hegyi 2. sz. barlang nevet kapta. Ez a barlang is feltárta a homokkő alatti márgát, s a falakat sokfelé baritkristályok vonták be. Ez pedig az elméletek nagy részének álláspontja szerint egyértelműen a hévizes barlangkeletkezés csalhatatlan jele.

Nem messze a 2. sz. barlangtól, a bánya északnyugati falában az avatott szem hamar észreveheti, hogy a vízszintesen települt homokkőrétegek szabályossága egy kb. 30 m-es szakaszon megszakad, besüllyed. A többi barlang tanúsága szerint ez könnyen azt is jelentheti, hogy itt a homokkő alatt szintén barlang van! Erre gondolt 1969-ben Szenthe István is, amikor az összetört homokkőtömbök között kitágított szűk repedéseken bemászva, egyre mélyebbre hatolt. Nem volt valami biztató dolog az omlásra állandóan kész sziklák között bolyongani, s ráadásul a kvarchomokkő éles felszíne sem kímélte a feltárók bőrét, arról nem is beszélve, hogy nemegyszer csak hosszas keresgélés után lehetett visszatalálni a bejárathoz. Végül is 330 munkaóra ráfordítással 1969. február 16-án éjjel sikerült megtalálni azt a szűk rést, amelyen át le lehetett jutni a homokkő alatti tágasabb barlangba. A kb. 2,5-3,0 m hosszú, igen szűk, spirálisan csavarodó lejárat természetesen sokakat visszatartott a belső szakaszok megismerésétől. Pedig nem mindennapi barlang várta odalent a felfedezőket. A spirális járatból egy hatalmas, ferde hasadékba érkezünk, ahonnan mind fölfelé, mind lefelé tovább mehetünk. Fölfelé kis méretű, porló dolomitban kialakult terembe érünk, majd ez a járat egy mély dolomitaknában végződik. Sokakat rabul ejtett már e csalóka gödör. Azt gondolták, hogy itt folytatódik a barlang, de mindeddig nem sikerült aljáról továbbjutni, és a porló falon nem volt egyszerű visszamászni. Az ide vezető járat az aknán túl gyönyörű borsóköves járatban folytatódik, mint azt az elmúlt évek kutatásai kimutatták.

Visszatérve a bejárati szűkülethez, óvatosan leereszkedhetünk a meredek barlangfalon, ahol előbb az eocén mészkő, majd a márga ősmaradványoktól hemzsegő felületében gyönyörködhetünk. Lassan leérünk egy széles, hosszú terem aljára, amelyből erősen omladékos járaton át jutunk a végpontot jelentő rövid vizes ágba, vagy a másik oldalon felmászva a Szakadékba. Hóolvadáskor, nagyobb esők alkalmával itt szabályos zápor fogad minket, ugyanis a töredezett homokkőrétegen lejutó víz 12-15 m hosszú csöveket oldott a mészkőben, amelyeken át gyorsan a barlangba vezetődik a csapadék. Ez az "oldáscső" rendkívül jellegzetes képződménye az Ezüst-hegyen a hárshegyi homokkő alatt kialakult barlangoknak.

A barlangot a felfedezés előtt elhunyt tudósról, Papp Ferenc professzorról nevezte el Szenthe István. A méreteiben is országos jelentőségű barlang legfőbb értéke azonban nem is hosszában, vagy 60 m-es mélységében, hanem egyedülálló földtani felépítésében és ritka ásványaiban keresendő. A már említett aragonitfürtökön kívül a homokköves felső szakaszon itt-ott kis méretű, laza, vattára emlékeztető ásványpamacsok figyelhetők meg, amelyek Szenthe vizsgálatai szerint valódi "légből kapott" ásványok. Ugyanis a mélyből feláramló meleg, aeroszolban gazdag pára, a hideg omladékos szakaszban kicsapódva, lerakja ezeket az ásványcsomócskákat, amelyek a műszeres vizsgálatok szerint halloysitnek és montmilchnek bizonyultak.

Az Ezüst-hegyi 3. sz. barlang, mint a többi kevélyi üreg, ebben az időben a Szabó József Geológiai Technikum, majd a Szpeleológia Barlangkutató Csoport kutatási területe volt, így itt is kiterjedt klimatológiai vizsgálatok kezdődtek 1969-1970-ben. E mérések szerint a barlang meglehetősen hideg, mindössze 7,7°C az átlaghőmérséklet.

A felfedezést követő években e barlangot a Pilis legveszélyesebb rendszerének tartották, joggal. A bánya tovább működött, a homokkőtömbök időnként meg-megcsúsztak, és a bejáratot éveken keresztül el is torlaszolták. Jelenleg ugyan ismét szabad a bejárás, de most is csak gyakorlott barlangkutatóknak lehet ajánlani a megtekintést.

Ha nem tudunk lemenni a Papp Ferenc barlangba, a közelben még két nagyobb, hasonló földtani jellegzetességű üreget is megtekinthetünk, a Szabó József-barlangot és az Ezüst-nyeregben zsombolyszerűen nyíló, gömbfülkés Arany-lyukat.