A Bükk-hegység közepén, a pénz-pataki halastó közelében, 610 m tszf. magasságban nyíló víznyelőbarlangról 1953-ig gyakorlatilag mit sem tudtak. Egyike volt azoknak a kis víznyelőknek, amelyek a Bükk-fennsíkon fakadó források vizét szorgalmasan nyelik, de hóolvadások, nagy esőzések alkalmával előbb-utóbb a felgyülemlett hatalmas tömegű vizet is képesek elvezetni. 1953-1954-ben újságcikkek adták hírül, hogy Pénz-patakon "fiatal barlangkutatók felfedezték Európa legnagyobb föld alatti vízesését". 1953 júniusának utolsó vasárnapján Jakucs László munkatársai segítségével kibontotta a víznyelőt, és sikerült a szakadékdolina omladékai, zuhogó vízfolyásai ellenére beljebb hatolniuk. Nemsokára egy rendkívül szűk repedés, a Háromszög állta útjukat. Július 6-án érkezett meg a sebtében összetoborzott kutatógárda, amelynek két sürgős feladata volt. Először is, 1,25 kg fluoreszceinnel megfestették a víznyelőbe bezúduló vizet, s kerékpáros ügyelettel várták a zöld víz megjelenését a latorúti és kácsi karsztforrásokban. Másik feladatuk a patak elgátolása volt, amelyet tíznapi kemény munkával sikerült annyira lezárni, hogy kb. 48 óráig képes volt a vizet távol tartani a nyelőtől. Megkezdték a Háromszög szűkületének átvésését, ami nem volt könnyű munka, mert csak oldalt fekve, állandóan hideg vízben lehetett dolgozni. Végül július 14-én Holly Sándor vállalkozott arra, hogy egy rövid nyelű ötkilós kalapáccsal megpróbálja áttörni a nyílást. Alig egy óra elteltével örömmel és izgatottan újságolta, hogy megvan a barlang! Kitágítva a Háromszöget, sikerült bemásznia az omladékok között, s elérte a barlang szálkőzetét. Itt a patak mély kürtőbe zuhogott, ahová kötél hiányában ő már nem tudott bemenni. Az első komoly kutatótúrára július 18-án került sor, amikorra össze tudták szedni a szokatlan mélységű kutatáshoz szükséges felszerelést. A túra résztvevői Jakucs László, Kincses Júlia, Holly Sándor és testvére Ferenc, valamint Weress Kálmán voltak, akik 12 m hosszú hágcsót és 60 m kötelet vittek magukkal. Kötélhágcsó segítségével ereszkedtek le a széles, zsombolyszerű, 12 m mély kürtőbe, ahonnan szűk, zegzugos, állandóan lefelé tartó járat indult. Közben két-három méteres vízesések szakították meg útjukat, amelyek alján kis tavacskák kerültek elő. Nemsokára újabb nyolc méteres kürtőhöz értek, ennek továbbvezető járatát víz zárta el. Több órai munkával lecsapolták a szifont, s átjutottak ezen az akadályon is. Még egy szűk hasadék leküzdése után a felfedező csapat egy terembe ért, amelyből hatalmas, feneketlennek tűnő szakadék vezetett a mélybe. Holly Ferenc, a kutatócsoport tagja így írta le a 64 m-es szakadék első bejárását: "Hozzákezdtünk a leereszkedéshez. Biztosítókötelet nem használhattunk, mert ehhez nem volt elég kötelünk. Elsőnek Holly Sándor indult lefelé. Addig ereszkedett, míg egy olyan kis üreget talált a falban, ahová beállhatott. Ott várta be a többieket. Hat-hét méteres közökben másztunk le, és vártuk be egymást. Így egymást segítve és váltogatva haladtunk hárman óvatosan lefelé. A tizedik méternél a hasadék szélesedni kezdett ... Mikor leértünk a 35 m-es kötél végére, nyoma sem volt még a szakadék aljának, sőt még a hatalmas hasadék alakja sem változott: továbbra is ugyanolyan meredeken tartott lefelé a mélybe. A józan ész és fentmaradt társaink kiáltásai egyaránt azt tanácsolták, hogy forduljunk vissza. Azonban a kutatás lázában felkiáltottunk nekik, hogy eresszék le a másik kötelet is. Gyűrűbe hurkolva csúsztatták le hozzánk. A két kötél összecsomózása után folytattuk a lemászást. A második kötél vékonyabb volt mint az első, ezért jóval nehezebben ment rajta az ereszkedés. Már-már a második kötél végére értünk, mikor végre megpillantottuk a szakadék alját. A hátralévő öt-hat métert sziklamászással győztük le, és nemsokára ott álltunk a szakadék biztonságot nyújtó, sziklatörmelékkel fedett alján. Ennek a hatalmas szakadéknak a mélysége 64 m! Innen még kb. 50 m-t haladhattunk egy alagútszerű, helyenként erősen összeszűkülő járaton. (Az egyik rendkívül szűk helyet "Nyúzdának" neveztük el.) A továbbhaladást mély víz akadályozta. A barlang mennyezete is víz alá hajolt. Vissza kellett tehát fordulnunk. Ezen a ponton egész nyáron nem sikerült továbbjutni, így az augusztus hónap a mellékjáratok kutatásával telt el."

A barlang teljes kiterjedésének felfedezése lényegében befejeződött, mert a későbbi rendszeres kutatóknak, a Vámőrség és Vörös Meteor Diogenész csoportjának s másoknak sem sikerült túljutni a végponti szifonon.

A Pénz-pataki-víznyelőbarlang feltárását követően számos olyan nyitott kérdés maradt, amelyekre csak évtizedekkel később, illetve még napjainkban sem sikerült megnyugtató választ kapni.

Az első, mindenkit izgató kérdés az volt, hogy hol jelenik meg újra a víznyelőben eltűnő víz, vagyis mekkora barlangrendszer felfedezésére van még kilátás. A Jakucs Lászlóék által végzett első vízfestés a kácsi forrással mutatott kapcsolatot. A légvonalban 11 km-re fekvő forrással való összefüggés azt sugallta, hogy "körülbelül 22 km-es hosszúságú" barlangjárat várható. "Remény van azonban arra, hogy ennek a hosszúságnak kétszeresével is számolhatunk, mert már az eddigi bejárások alapján is kitűnt, hogy egymás fölött két független barlangrendszer húzódik a forrás felé. A felső emelet száraz, az alsó barlangban pedig patak folyik." Más nyomjelzések szerint a vízbe adagolt jelzőanyag 6-23 óra múlva a Garadna-forrásban jelentkezett, vagy az 1975. évi sózás eredményeként az eltűnő víz a Szinva-forrásban lát ismét napvilágot. A másik, nem kevésbé lényeges kérdés, hogy tulajdonképpen milyen mély a "Nagy-fal", amelyet a felfedezők 64 m-esnek mértek. A barlangkutatók között a legszélsőségesebb nézeteket suttogták. Volt, aki szerint egyáltalában nincs is, mások egy keskeny kürtő lejtős falának tekintették. A Vörös Meteor Diogenész csoportjának 1976. évi térképezése szerint, a Nagy-fal teteje és a szifon között 54,5 m szintkülönbség van. A több mint tízméteres különbség, valamint számos egyéb jel - mint pl. a kürtő falára tapadt falevelek - azt mutatták, hogy nem a térképezési adatok pontatlanok, hanem a barlangot lezáró szifon vízszintje változik jelentős mértékben. Ezért a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat és a VITUKI megbízta a Vörös Meteor Diogenész és Baradla csoportjait, hogy első lépésként szabatos térképezéssel, szintezéssel állapítsák meg a víznyelő bejáratának és a szifon vízszintjének tszf. magasságát. Az 1977-ben elvégzett mérés szerint a víznyelő szájánál létesített fix pont 527,5 m-en, s a mélyponti vízszint szeptember 11-én 399,1 m-en volt. Az első egyértelmű mérést követte annak megállapítása, hogy a szifon vízszintje milyen mértékben emelkedik vagy süllyed. A Diogenész csoport tagjai 1977-ben még csak annyit tudtak megállapítani, hogy "az ingadozás mértéke meglepően jelentős, több méteres nagyságrendű". 1978. júniusában rendszeres méréseket kezdtek, s ennek során minden elképzelést felülmúló ingadozást tapasztaltak. A Nagy-fal tetején helyezték el a viszonyítási "0" pontot. 1978-ban a szifon vize -30 m-re emelkedett fel júniusban, s -72 m-re ment vissza novemberre. Tehát mintegy 42 m-es vízszintingadozást tapasztaltak! 1979-ben egész éven át rendszeresen folytatták a megfigyeléssorozatot. Legmagasabb vízállást áprilistól júliusig mértek, míg az év többi időszakában váltakozó mértékben, de jóval alacsonyabbra szállt le a szifon szintje. A "0" ponthoz viszonyítva, a legmagasabb vízállást május 13-án tapasztalták (-66,1 m), míg a legalacsonyabbat (-73 m) több alkalommal is mértek az ősz folyamán. Megoldódott tehát a Nagy-fal rejtélye! Nem a felfedezőknek s a későbbi túrázóknak volt rossz emlékezőképessége, hanem a szifon vízszintjének összesen mintegy 43 m-es ingadozása adott tápot a találgatásokra.

A fenti tények birtokában természetesen ma már könnyebb ítéletet mondani arról, hogy valójában milyen hosszú és milyen mély is a Pénz-pataki-víznyelőbarlang. Jakucs Lászlóék úgy gondolták, hogy mintegy 80 m-t jártak be és 144 m mélyre ereszkedtek le. A Pénzügyőrség kutatói Szilvássy Andor vezetésével 260 m hosszúnak és 130 m mélységűnek találták. A Diogenész csoport 1976. évi térképezése szerint a főág hossza 238,1 m, mélysége pedig 146 m. Az 1977. évi szabatos felmérés szerint a víznyelőbarlang hossza 221,34 m, mélysége a szeptember 11-i vízállás szerint 127,72 m volt. Mivel az eddigi mérések szerint szeptemberben a szifon vízszintje a legalacsonyabb helyzetű, így ez az érték valósnak fogadható el.