Barlangok, ősemberek, kőeszközök, állatcsontok a köznapi ismeretekben nagyon is összetartozó szavak. Nem véletlenül van ez így, hiszen az ősemberkutatás és a jégkorszaki állatok megismerésének is a barlangok jelentik a legfontosabb lelőhelyeit. Mindkét tudomány a barlangok és azok üledékes kitöltéseiből jut az egykori emberek és állatok maradványaihoz.

A karsztüreg kitöltésének első tudományos s mai megítélésünk szerint kétségtelenül zseniális kutatója Petényi Salamon János volt. A tragikusan korán elhunyt természettudós a múlt század közepén, 1847-ben, több alkalommal csontmaradványokat gyűjtött Beremenden. Nemcsak felfedezte az ekkor még ismeretlen korú alsó-pleisztocén faunát, hanem az akkori legnagyobb nemzetközi szaktekintély, Hermann von Mayer ellenzése ellenére, azokat kihalt állatfajoknak írta le. Emlékét napjainkban a bükki Petényi-barlang s több kihalt állatfaj neve őrzi.

Az ősembertani kutatások, régészeti vizsgálatok is a múlt században kezdődtek el Magyarországon. Miután 1864-ben Szabó József geológus professzor még kifejtette, hogy a Kárpát-medencében a "diluviális ember" nem élhetett, 1871-ben a Nagysáp melletti löszrétegből előkerült koponyáról éppen Szabó Józsefnek kellett megállapítania, hogy mégiscsak élhetett hazánkban a jégkori ember. Közben sokasodtak a szórványos kőeszközleletek is. A Nemzeti Múzeum egykori leltárkönyveiben 1875-ből való bejegyzés szerint Badányi Mátyás 1874-ben a Haligóczi-barlangban (Mnichová dolina dira, Szlovákia) rendszeres ásatást folytatott. A barlang első nagy termében "a kultúrföldet három láb mélységűnek" találták, s onnan őskori cserepeket, barlangimedve-csontokat, valamint kovaeszközöket emelt ki. Ezeket az eszközöket előbb csiszolt kőkorinak, később a nemzetközi régészeti és antropológiai kongresszus 1876. évi budapesti ülésén őskőkorinak, tehát paleolitnak határozták meg. Természetesen nem ez volt az utolsó szó a leletek körül, hiszen annak rétegtani helyzetét, korát többen támadták. A Haligóczi-barlang ásatásával közel egyidőben, 1871-ben Majláth Béla a Liptó megyei Baráthegyi-barlangban, majd Róth Samu előbb 1879-ben a Haligóczi-barlang belső termében, s 1879-1880-ban az óruzsini Nagy-barlangban végzett ásatást. Ez utóbbi üreget 1916-ban első ásatójáról Róth Samu-barlangra keresztelték át. Itt a jelenkori kultúrréteg alatt pleisztocén rétegeket észlelt, amelyből megpörkölt barlangimedve-csontokat és faszénmaradványokat gyűjtött, majd 1881-ben megjelent munkájában ez olvasható: "világgá bocsátom a hírt, hogy diluviális ember hazánkban is élt".

Még ugyanebben az évben Lóczy Lajos kétségbe vonta állítását. Sőt a későbbiekben a helyszínen egy háromtagú vizsgáló bizottság állapította meg, hogy a csontokat a "szláv időkben" pörkölték meg utólag, és a barlang nem volt az őskőkori ember tanyája. Róth Samu védte az igazát, de nem talált hitelre. 1889-ben halt meg, élete végéig hiába várva lelete elismerését. 1881-ben a híres aggteleki Baradlában is ásatások kezdődtek Nyáry Jenő vezetésével. A háromnapos, hatvan embert foglalkoztató, mai szemmel egyáltalában nem ásatásnak nevezhető módon feltúrták a Csontház és a Denevér-ág kultúrrétegeit. Az ásatásról szóló hatalmas beszámolóhoz az emigrációban élő Kossuth Lajos terjedelmes cikkben szólt hozzá. Eközben Erdélyben Téglás Gábor szorgalmasan ásta, kutatta az ottani barlangok kitöltését, s számos cikket közölt azok állatvilágáról, régészeti leleteiről.

A magyarországi barlangkutatás, ősrégészet és gerinces őslénytan kialakulását a sokat hangoztatott híres miskolci "Bársony-házi" szakócák előkerülése, majd az ennek kapcsán felvetett hatalmas ősembervita segítette elő. Mint közismert, 1891-ben a Rákóczi utcában házépítés közben két nagyméretű, szép kidolgozású, szabályos babérlevélre emlékeztető alakú és egy háromcsúcsú, szakócaszerű kőeszköz került napvilágra. A leleteket elvitték a Miskolc melletti Hámorban élő országos hírű tudós politikushoz, Herman Ottóhoz, aki azokban az őskori ember eszközeit vélte felfedezni, s igazáért számos fórumon harciasan kiállt. Jó néhány hazai és külföldi szakember támadta e felfogást, de Herman Ottó harciasságát siker koronázta. A küzdelmet saját maga 1913-ban a Barlangkutatás című szakfolyóirat első számában így jellemezte: "Mi természetesebb, mint az, hogy ellenem, a ki az ellenkezőt bizonyítottam, szintén ádáz harc indult. De itt már nem játszott belé a genézis, mert az ellenfelek - a magyarok - a tudományból merítették fegyverzetüket: azzal érveltek, hogy a réteg, amelyből a tárgyak előkerültek, nem volt diluviális, a mi a palaeolith jellegnek fő kritériuma. Ez az érvelés megdőlt; nem tarthatta magát a hivatalosan elrendelt felülvizsgálattal szemben, melyet Dr. Papp Károly osztálygeológus a nála megszokott szabatossággal hajtott végre, s a midőn is kitűnt, hogy a miskolczi palaeolith szakócákat az erózió, az Avas tövén mégis megmaradt diluviumból ragadta másodlagos lelőhelyökre." Herman Ottó emlékét a karszt- és barlangkutatásban a róla elnevezett bükki barlang, valamint a kitüntető érem és emléklap őrzi, amely utóbbit az a személy, illetve az a kollektíva kapja meg, aki különösen sokat tett a magyar barlangkutatás előmozdításáért.

Herman Ottó sürgetésére indult el Miskolc város földtani vizsgálata is, amelyet a Földtani Intézet végzett. Ugyanekkor a közeli Bükk barlangjainak kutatását is elrendelték, s azok végrehajtásával Kadic Ottokárt bízták meg. Miután Miskolcról sorozatosan kerültek elő az őskőkori kőeszközök, kétségtelenül igazolódott, hogy a környéken élt a paleolit ember, így valószínűnek látszott, hogy a bükki barlangok feltáratlan tudományos kincseket rejtenek magukban.

A kezdetek kezdetére Kadic Ottokár így emlékezett vissza: "Mielőtt kutatásaimat megkezdtük, a hegység összes barlangját felkerestem, hogy helyzetükről tájékozódjam, s az ásatásra alkalmasnak látszókban próbaásatást végeztem. Legelőször a Forrás-völgy két barlangjában: a Kecske-lyukban és a Büdös-pestben ásattam. A Kecske-lyuk előcsarnokában... nem értünk el eredményt, átmentem a völgy túlsó partján magasan nyíló Büdös-pesthez. A próbaásatás az ősemberi nyomok szempontjából itt is eredménytelennek bizonyult. Ezek után áttértem a környék legnagyobb üregéhez, a Szeleta-barlanghoz ... A próbagödör mélyebb pleisztocén rétegeiből egy barlangi medve csigolyájához tapadt pici kis faszén darabkát leltünk, ami bizonyítékul szolgált, hogy az ősember a pleisztocén korban ebben a barlangban megfordult. Egyéb kézzelfoghatóbb lelet ez alkalommal ebből a barlangból nem került elő ... Hogy a felfedezett ősembernyomok valódiságáról biztos tájékoztatást szerezzek, a Földtani Intézet igazgatósága Bécsbe küldött, hogy az ottani udvari múzeum ősrégészeti osztályában a gyűjtött anyagot tanulmányozzam, és az ott levő szakembereknek bemutassam. Az osztály vezetői: Hoernes Móric és Szombathy József megvizsgálták a magammal hozott tárgyakat és egyetértve kijelentették, hogy az ősmedvecsontok töredékeinek kopása nem emberi használattól, hanem vízben történt hömpölygés folytán, természetes úton jött létre. A bemutatott faszénszemet azonban mindketten fontos emberi nyomnak mondották, és a kutatás folytatását ajánlották. Ugyanígy nyilatkozott Gorjanovic-Kramberger Károly, akinek egyik látogatása alkalmával az anyagot szintén bemutattam. Meglévén a pleisztocén ősember nyomai a Szeleta-barlangban, a Földtani Intézet igazgatósága kérésemre elrendelte az ásatás folytatását. Már az első nap, amikor a barlang bejáratában egy próbagödröt leásattam, a humusztakaró alatt fekvő világosszürke barlangi agyagból pompásan megmunkált mandulaalakú lándzsahegy került a kezembe. Ez volt életem egyik legörvendetesebb eseménye, barlangkutató törekvéseimnek első jelentős eredménye, tudományos fáradozásaimnak első jutalma! Herman Ottó éppen akkor a lillafüredi Peleházában nyaralt, s amikor este, ásatásról hazatérve a leletet neki megmutattam, örömtől sugárzó arccal, meghatottan magyarázgatta a felfedezés nagy jelentőségét. Együtt örültünk a tudományos igazság győzelmének, az első hazai ősemberi lelet biztos, kézzelfogható bizonyítékának." És ezzel elindult a hazai barlangok rendszeres ásatásainak sora, az ősrégészet és a pleisztocén kori ősállattani kutatások fényes jövő elé néző folyamata.

A sikert azonban már akkor sem adták olcsón, mert a szebbnél szebb szeletai kőeszközöket, illetve azok egy részének valódi paleolit jellegét Bécsben kétségbe vonták. Obermaier Hugó kifogásolta, hogy a legszebben kimunkált babérlevél alakú hegyekről hiányzik a patina, s azt a benyomást teszik, mintha nemrég készültek volna. Az ellenzés, sőt rágalom hangját váltották ki a magyar őskori ember első biztos nyomai, s Kadicnak csak hosszas nemzetközi vitában sikerült igazát bizonyítania.

A Szeletában 1906 és 1947 között több mint tíz nagyszabású ásatást végeztek. Eközben teljesen eltávolították a barlang nagy részéről a felső réteget, s eredeti szintjét a ma is látható fekete festékcsíkkal jelölték meg. Egy helyen a sziklafenékig is lehatoltak, több mint 12 m vastag üledéksort feltárva. Kadic itt alkalmazta először a sokáig (még napjainkban is) modern négyzethálós ásatási rendszerét. Összesen 14, egyenként fél méter magas szintet különített el, amelyek közül tizenegy jégkori, három pedig jelenkori réteget tartalmazott.

A barlangból előkerült jellegzetes babérlevélhegy alakú kőeszközöket kezdetben a franciaországi solutréivel azonosították, majd 1953-ban a Szeleta-kultúra elkülönítő megnevezést kapta. E névvel a kutatók azt kívánták hangsúlyozni, hogy ez az ipar minden szempontból független a solutréitől, s legfeljebb csak "vezéreszközeinek" a levélhegyeknek néhány kidolgozásbeli sajátossága analóg azzal. Magyarországon a Szeleta-kultúra megnevezést 1955-től alkalmazzák, s főleg Vértes László tulajdonított neki nagy jelentőséget.

A hazai barlangok ásatásába 1909-től Hillebrand Jenő majd Kormos Tivadar paleontológus is bekapcsolódott, s néhány év alatt szinte valamennyi nagy lelőhelyet megástak, mint az Istállós-kőt, a Balla-, a Pes-kő-, a Jankovich-, a Kis-kevélyi-barlangot, a Büdös-pestet, a Puskaporosi- és a Pilisszántói-kőfülkét. A nagy lendülettel megindult szervezett barlangkutatást, amely ekkor nagyrészt ásatásból állt, az első világháború megakasztotta, s a nehéz gazdasági helyzet is gátolta.

Mindezek a nagyszerű eredmények nemcsak régészeti leleteket, hanem csontmaradványokat is szolgáltattak. Az ásatások megkezdése előtt két hatalmas s napjainkig is igen fontos őslénytani munka jelent meg, az egyik a Koch Antal által készített A magyar korona országai kövült gerinczesei-ről készített katalógusa, valamint Méhely Lajos denevér-monográfiája. Az ősrégészeti ásatások alkalmával váratlanul különösen jelentőssé változott a Répáshuta melletti Balla-barlang, amely létezéséről a Szeletában dolgozó egyik munkás értesítette Kadicot.

1909-ben Hillebrand Jenő a tágas barlang bejáratánál próbagödröt mélyített, ahol a legfelső, sötétbarna színű humusz alatt szürkésbarna humusz következett. A holocén üledékek alatt viszont már apró csontokkal teli, világos sárga színű kőtörmelékes agyagot tárt fel, ahol 1,3 m mélységben Hillebrand Jenő egy gyermek csontvázának maradványait találta, néhány apró csonttal együtt. Miután Kormos Tivadar az állatcsontokat meghatározta, tisztázódott az embercsont kora is, vagyis hogy azok késő jégkoriak. Ez a nagyon fontos kérdés sokáig nyitott volt, mert már az is elhangzott, hogy a Balla-barlangban egy "elásott cigánygyermek" csontját találták meg. Az ásató Hillebrand Jenőt is támadások érték, ezért részletesen ismertette az ásatás körülményeit: "A próbaásatást végző munkások állandóan felügyeletem alatt állottak; szigorúan ügyeltek arra, hogy a próbagödörből a rétegeket egyenként, jól elkülönítve emeljék ki. Miután a világosszürke, meszes agyagot kiástuk, és a sárga, pleisztocén agyag kiásatására sor került, még 30 cm-nyire mélyebbre kellett ásnunk, amikor a gyermekcsontokra akadtunk. Mikor a munkások az első csonttöredéket kiemelték, és néhány lépésnyire a gödörtől a barlang nyílásában álltam, ahol a kikeresést ellenőriztem. A többi csontot saját kezűleg szedtem ki a sárga agyagból. A koponya valószínűleg oldalt feküdt a rétegben, és a felső rétegek nyomása következtében deformálódott. Mivel a csontokat egymással összefüggésben találtuk, s rajtuk rágási nyomok nem látszanak, alig hihető, hogy ragadozó állatok a barlangba hurcolták volna. A kannibalizmus esete is kizártnak látszik. A gyermek valószínűleg elhagyatva a barlangban múlt ki."

A két háború közötti barlangi ásatások közül a csákvári Esterházy-barlang és a cserépfalui Suba-lyuk leletei okoztak szenzációt.

Csákvár község határában 1925-ben a Magyar Turista Egyesület Székesfehérvári Osztályának tagjai felkeresték a nagyon hosszúnak híresztelt barlangot. Ásás közben csontokra akadtak, amelyeket a székesfehérvári piarista gimnázium természetrajzi szertárába vittek. Ezzel a felfedezéssel a helyi és budapesti lapok is foglalkoztak, így Kadic Ottokár 1925. szeptember 18-án Fehérvárra utazott, megtekintette a csontokat, majd a barlangot is. Az üreg és a terület tulajdonosa, Esterházy Móric gróf, a csontleletekről értesülve, támogatta annak kiásását, így 1926 tavaszán elkezdődött a munka. A felső humusz alatt egyre-másra kerültek elő a jégkori állatok csontjai, míg a barlangfenékre rakódott márgaszerű rétegekből melegebb klímára utaló állatok csontjait határozták meg. 1928-ban Kadic tanítványával, Kretzoi Miklóssal dolgozott tovább, amikor a sziklaüreg végső részében, egy hatalmas kőszila mögött teljesen kitöltött üreget találtak, amely teli volt szarmata kori gerincesek csonttöredékeivel, köztük a háromujjú ősló, a Hipparion csontjaival. Akkoriban a Csákvári-barlang volt az egyetlen hazánkban, amelyből a pleisztocénnél több millió évvel idősebb kitöltés és leletanyag került elő. Az ásatás bizonyította, hogy létezhetnek a harmadkorból máig fennmaradt barlangok is. Az újabb, 1950-es években Kretzoi Miklós által végzett ásatások kimutatták, hogy az idős leletek lerakódása idején a barlang még hasadék volt, amely később, a jégkorszakban több fázisban kitágult, majd részben feltöltődött. Újraértékelték a maradványokat, amelyeket az alsó-pannon végével tudtak azonosítani, s külön gerinces őslénytani szintet, a Csákváriumot nevezték el róla.

055
Az őslénytani leletekről legismertebb magyarországi barlangok földrajzi elhelyezkedése
1 = Csákvári-barlang; 2 = Száraz-Gerence-barlang; 3 = Tekeres-völgyi-sziklaeresz; 4 = Bivak-barlang; 5 = Remete-barlang; 6 = Pilisszántói 2. sz. kőfülke; 7 = Jankovich-barlang; 8 = Mély-völgyi-kőfülke; 9 = Esztramos; 10 = Jósvafői Por-lyuk; 11 = Kövesvárad; 12 = Tar-kői-kőfülke; 13 = Uppony 1. sz. kőfülke; 14 = Hór-völgyi-barlang; 15 = Lambrecht Kálmán-barlang; 16 = Balla-völgyi Poros-lyuk; 17 = Istállós-kői-barlang; 18 = Suba-lyuk; 19 = Petényi-barlang; 20 = Rejtek 1. sz. kőfülke (Jánossy D. 1977)

A harmincas évek nagy barlangi lelete a bükki Suba-lyuk ősembere, az első magyar ősember volt. A bükkaljai Cserépfalu mellett nyíló Hór-völgy oldalában fekvő tágas üreget a helybéliek régen ismerték, s annak környékén garázdálkodó Suba Mihály haramia tanyahelyének tartván, Suba-lyukának hívták. 1930. november 16-án Dancza János egri műlakatos, aki egyúttal barlangkutató is, felkereste az üreget, és térképet készített róla. Később Dancza kijárta a megye elöljáróságainál, hogy pénzt utaljanak ki a barlang megásására. Végül a költségek rendeződtek, s Dancza felkérte Kadicot az ásatás vezetésére, aki azonban elfoglaltsága miatt nem tudott a helyszínre utazni, így Dancza folytatta munkáját. Április 27-én történt a nagy esemény, amelyet Kadic Ottokár közvetítésével Dancza János naplójából ismerünk: "Ma öt társammal folytattam az ásatást. Hárman megkezdték a 11/III. négyszög leásatását, én pedig két társammal hozzáfogtam a barlang végső szakaszának felméréséhez, amit délre be is fejeztem. Lejőve a barlang hátsó szakaszából Kovács és Horváth két állkapocstöredéken vitatkoztak, hogy vajjon milyen állattól származhatnak. Mikor a darabokat a kezembe vettem, láttam, hogy a kérdéses csonttöredékek emberi állkapocshoz tartoznak. Az egyikben megvolt a négy metszőfog, a másikban pedig a második előzápfog és az utána következő zápfog. E két töredéken kívül külön papíron hevert egy jobb oldali szemfog és egy bal oldali első zápfog. Az állkapocsdarabokat közelebbről megvizsgálva láttam, hogy több helyen olyan törés van, mely bár régibb keletű, mégis csak most válhatott el a hozzátartozó darabjától. Ezért ebéd után mindannyian hozzáláttunk a 11/III. négyszögnek leomlasztott anyaga kikereséséhez." Munkájukat siker koronázta, mert további állkapocstöredéket, fogakat és csontszilánkokat találtak, amelyeket este, vacsora után összeragasztottak.

Hamarosan kiderült, hogy nem is a Homo sapiens, hanem a Homo primigenius állkapcsát találták meg. A szenzációs felfedezésnek gyorsan híre ment, s Kadic Ottokár május 2-án már a helyszínre is érkezett. Nagy örömmel látta, hogy az ásatások szabályszerűen folynak, s a következő napokban további ősemberi csontokat találtak, amelyek közül az egyik részük felnőtthöz, a másik részük gyermekhez tartozik. Az amatőr és a hivatásos kutató, a felfedezők között szított ellentéttől azonban hangos volt a napi sajtó: "Ki találta meg az ősemberleletet, a lakatossegéd vagy az egyetemi tanár?" Mindez a szakemberek szempontjából csak azért lényeges, hogy tisztán lássák a leletek előkerülésének pontos helyét és módját.

A Suba-lyukról - vagy az akkori Mussolini-barlangról - hatalmas monográfia jelent meg. A későbbi mintavételek pontosították a rétegek korát, s a suba-lyuki-szintet a würm első eljegesedési szakaszt közvetlenül megelőző időben határozta meg Jánossy Dénes.

A két világháború közötti barlangásatásokkal megalapozódott a magyar paleolitkutatás és a jégkorról alkotott ismeretek tára.

A régészeti kutatásban kezdetben a francia rendszert követték, de a földtani-őslénytani leletekre alapozott kronológiával attól egyre inkább eltérő, önálló szisztémát dolgoztak ki. Ugyanekkor az őslénytan kutatói sokáig úgy gondolták, hogy Magyarországon csak egy eljegesedési szakasz mutatható ki, a glaciális, amit megelőzött a meleg preglaciális, s befejezett a hideg, hűvös posztglaciális. Néhány újabb lelőhely, mint a budai Vár-barlang, vagy a Szelim-barlang feltárása egyre inkább felvetette a több eljegesedési szakaszt feltételező elmélet hazai lehetőségét. A mono- és poliglacialisták harcában különösen Gaál István vett részt, aki a Szelim-barlang rétegsorában vélte felfedezni az éghajlat változásának nyomait.

Az 1940-es évek legjelentősebb barlangi őslénytani felfedezése Vértes László nevéhez fűződik. Mai napig is egyedülálló maradványokat, köztük egy kihalt jávorszarvas teljes csontvázát ásta ki a solymári Ördög-lyuk Kis-körútjának zsombolykitöltéséből. A rissz eljegesedési szakaszt reprezentáló fauna egy része 1956-ban megsemmisült, s a nagy technikai nehézségek miatt a lelőhely további feltárása nem folytatódott.

Mind őslénytani, mind régészeti szempontból különleges jelentősége volt Vértes Lászlónak, aki a második világháborút követő években az Istállós-kői-barlangban végzett ásatást. Két kultúrréteget tárt fel a középső würm aurignaci kultúrákkal, amelyekre a kőeszközökön kívül a gyakran nagyméretű csont dárdahegyek jellemzők. Az ásatást, a hatalmas tűzhely kiállítását s az ősrégészeti munka nehézségeit-szépségeit Vértes László népszerű könyvében, a Medveemberek krónikájában írta le.

A Villányi-hegység klasszikus és újonnan megismert egykori barlangjainak és hasadékainak vörösagyagos kitöltését Villányban, Beremenden és Csarnótán, Kretzoi Miklós ásatásai nyomán több új faunaszintet, új állatfajt írt le, s munkásságával megalapozta a modern, poliglacialista, ún. faunahullámokra épített gerinces-faunisztikai kronológiai rendszert.

A Bükk barlangjait az 1950-es évektől kezdődően Jánossy Dénes ásta tovább, előbb a Lambrecht Kálmán-barlangban mutatta ki a rissz-würm interglaciális eddig ismeretlen faunaszintjét, a varbói szakaszt, más nevén Hystrix-horizontot. A Répáshuta közeli Kövesvárad fosszilis karsztzsákja szerencsésen egészítette ki az addig csak déli területről ismert alsó-pleisztocén korú Villány 8. sz. lelőhely állatvilágát.

E korszak legjelentősebb barlangi ásatását Jánossy Dénes a Tar-kői-kőfülkében végezte. 1959. június 28-án feleségével a Tar-kő sziklaletörése alatt kirándultak, amikor a régóta ismert kőfülke alatt friss, vörösagyagos meddőhányót vettek észre. A barlangi terra rossa a szakember számára idős pleisztocén csontmaradványok lehetőségét jelenti, így felsiettek a barlanghoz, ahol meglepetéssel látták, hogy komoly feltáró munka folyik, s egy párkányra ősi medvecsontok vannak kirakva. Megindították a nyomozást az ismeretlen barlangkutatók után, s egy eldobott autóbuszjegy nyomán hamarosan ráakadtak az egri Dobó István Gimnázium Barlangkutató Csoportjára. Ők már egy éve ásták a kőfülkét Estók Bertalan vezetésével. A hír hallatára előbb Vértes László végzett próbaásatást, de minden eredmény nélkül. Később, mint Jánossy Dénes írja, "az egri diákcsoport vezetői a korszerű őslénytani ásatáshoz - melyet a magunk erejéből elvégezni a rendkívül nehéz terepen nem tudtunk volna - felajánlották segítségüket, velük együtt dolgoztunk a továbbiakban. Az ásatást öt nyári idényen át, az 1960-, 61-, 62-, 64- és 65-ös években (az utolsó év kivételével), a természettudományok iránt érdeklődő 20-40 diák segítségével végeztük ... Az anyagot a nehezen járható terepen szamárháton vagy kézi erővel szállítottuk le a mintegy másfél kilométernyire és 150 m-rel lejjebb fekvő Hárskúti-forráshoz. Itt összesen kb. 12 t-nyi anyagot iszapoltunk át és válogattunk ki." E hatalmas barlangi agyagmennyiségből a denevérek tömegén kívül 15 ezer meghatározható egyéb állatcsont került elő. A Tar-kői-kőfülke faunája úttörő jelentőségű volt az egész Európában alig ismert középső-pleisztocén állatvilágának fejlődése szempontjából. A lelőhely eddig nyolc, a tudományra nézve új madár- és emlősfajt, illetve alfajt szolgáltatott. Egyúttal példamutató együttműködés jelképévé is válhatott az amatőr barlangkutatók és a hivatásos szakemberek között.

Ugyancsak új rétegtani szint megismerését eredményezte az Upponyi 1. sz. kőfülkében Jánossy Dénes 1964-ben végzett őslénytani ásatása. A kutatás bizonyította, hogy a barlangi kitöltés kora sokkal régebbi, mint előzőleg feltételezték: ugyanis a középső-pleisztocén régebbi szakaszának egyedi állattársaságát szolgáltatta.

Az elmúlt húsz évben Magyarország őslénytani szempontból kevésbé kutatott dunántúli részén is folytak ásatások. 1955-ben a Bajót melletti Jankovich-barlangban először sikerült hitelesen korrelálni a felső-pleisztocén - holocén üledékek őslénytani és régészeti fejlődésmenetét.

Az 1960-as évek végéig az Aggteleki-karszt területe is fehér foltnak számított őslénytani szempontból, holott legjelentősebb barlangjaink éppen ezen a területen vannak. A jósvafői Por-lyuk rissz-würm interglaciálisba sorolható gazdag gerinces faunájának 1967. évi ásatása, majd a kis barlang komplex feldolgozása jelentette az első lépést.

A Tar-kői-kőfülke ásatását követő legjelentősebb barlangi őslénytani szenzációt 1967-ben a tornaszentandrási Esztramos-hegy mészkőbányájában feltárt barlangok és hasadékok csonttartalmú kitöltéseinek sorozata jelentette. Mint szórványos középső-pleisztocén korú lelőhelyet már Kretzoi Miklós villányi monográfiája is számon tartotta, de újra akkor került reflektorfénybe, amikor a különleges kristálybarlangok előkerülése a barlangkutatókat is a bányába csalta. Ekkor Dénes György az egyik vörösagyaggal teljesen kitöltött és a bányászattal kettémetszett üregből csontmaradványokat jelentett Jánossy Dénesnek. Az 1967-ben leletmentéssel, majd az azt követő évek rendszeres ásatásaival megismert őslénytani lelőhelyek száma ma már meghaladja a húszat. A különböző korú üregekbe a középső-pliocéntől a középső-pleisztocénig terjedően rakódtak le a csontok. Két lelőhely a középső-pliocén eddig teljesen ismeretlen rétegtani egységét jelezte (1. és 9. sz. lelőhely, estramontium), a 7. sz. lelőhely pedig az európai pliocén és pleisztocén határának típuslelőhelye. A 3. sz. lelőhelyen felfedezett kis rágcsáló, a lelőhelyről elnevezett Estramomys simplex egy, a miocénban kihaltnak hitt, ún. "hajnalegér" család továbbélő alakja. Az Esztramos őslénytani jelentőségéről nyugodtan írhatta Jánossy Dénes, hogy "az Esztramos (Osztramos)-hegy olyan gazdag és változatos faunasorozattal ismertetett meg bennünket, amely hazánkban, sőt Európában eddig teljesen egyedülálló. Hasonlóan a Villányi-hegységhez - de amazzal szemben egyetlen kőfejtő területén belül, és egy északi, hegyvidéki fáciesben - a lelőhelyek gazdag sorozatával... egy sor, a tudományra nézve új állatfajjal ismertetett meg bennünket... ami a Villányi-hegységi klasszikus lelőhelyegyüttes szintjére emeli az osztramosi komplexumot is."

Az elmúlt tíz évben két irányban folytak barlangi őslénytani ásatások. Egyrészt Jánossy Dénes a Villány melletti Somssich-hegy szőlőjében megismert új lelőhely feltárását végezte éveken keresztül, másrészt Kordos László ásott egy tucat barlangban a Bakonytól az Aggteleki-karsztig, amelynek a felső-pleisztocén és holocén faunafejlődés megismerése volt a célja.

A néhány részletesebben bemutatott jelentős barlangi őslénytani ásatás mellett számos más kutatás is történt, hiszen évente 40-50 szórványleletet jeleznek a barlangkutatók, s azok között mindig akad két-három, amelynek jelentősége ásatást kíván.

A barlangok, amelyek csontmaradványok felhalmozódása szempontjából üledékcsapdaként működnek, megőrizték számunkra az egykori élővilág teljességét, így azok vizsgálatával elsősorban rétegtani és környezeti kutatásokat lehet végezni. A pleisztocén kronológiájának "barlangközpontúsága" annyira jelentős, hogy Jánossy Dénes joggal írhatta le, miszerint: "a kisemlős-szukcesszió teljességét a karsztformációk tömeges kisemlősleleteire lehetett felépíteni, az Alföld süllyedékére vonatkozó meglepő képét a hasadékok és barlangok faunáinak beható ismerete nélkül sohasem rajzolhattuk volna meg... Így sikerült egy, a Kárpát-medencére önállóan érvényes finomrétegtani egymásutánt kiépíteni, mely nemcsak Európa-szerte, de világviszonylatban is egyedülállónak bizonyult, és a nemzetközi kritikát is messzemenően kiállta".

056
Régészeti szempontból kutatott magyarországi barlangok földrajzi elhelyezkedése
1 = Suba-lyuk; 2 = Büdös-pest; 3 = Szeleta-barlang; 4 = Lambrecht Kálmám-barlang; 5 = Három-kúti-barlang; 6 = Herman Ottó-barlang; 7 = Istállós-kői-barlang; 8 = Pes-kő-barlang; 9 = Jankovich-barlang; 10 = Szelim-barlang; 11 = Pilisszántói 1. és 2. sz kőfülke; 12 = Bivak-barlang; 13 = Remete-barlang; 14 = Remete-felső-barlang (Gábori M. 1977)

Áttekintésünkben most visszakanyarodva a barlangok régészeti emlékeire, sajnálatosan kell regisztrálni, hogy az Istállós-kői-barlang ásatását követően új feltárás alig volt. A Lambrecht Kálmán-barlang őslénytani vizsgálata hozott felszínre néhány atipikus kvarciteszközt, amelyek akkor a legrégibb hazai leleteknek bizonyultak. Néhány leletmentésen és réteghitelesítő ásatáson kívül új barlangi feltárásra csak a Remete-Felső-barlangban került sor. Barlangi paleolit lelőhelyeink száma napjainkban 30-40-re tehető, ami sem a leletek mennyiségét, sem a barlangok feltártságát tekintve nem mondható soknak. Gábori Miklós ősrégész értékelése szerint barlangi paleolit leleteink jelentősége nem mennyiségükben van, hanem abban a sajátos jellemvonásban, hogy szinte mindegyiknek a lelete eltér a közép-európai általánostól, mindegyiknek más az eredete, fejlődése, egyéni vagy a környező területekétől eltérő kulturális színezete van. Másik jelentősége az, hogy a régészetnek ma ez az egyetlen ága, ahol a természettudományos háttérnek meghatározó jelentősége van.

Hazánk legrégebbi, karsztos körülmények között, de nem barlangi lelőhelyen feltárt ősrégészeti lelőhelye a középső-pleisztocén korú Vértesszőlős. Vele egyidős s régebben felfedezett, de akkor még fel nem ismert leleteket Kadic Ottokár talált a budai Várhegy pincebarlangjaiban.

A Lambrecht Kálmán-barlang néhány kis kvarcitdarabja csak éppen jelöli az ember egykori jelenlétét, míg a Diósgyőrtapolcai-barlang átalakításakor feltárt gazdag leletanyag már egyértelműen mutatja azt. A rissz-würm interglaciális végétől kezdődően sűrűsödnek barlangi ősrégészeti lelőhelyeink. Barlangjainkat csak a würm eljegesedés kezdetétől lehet többé-kevésbé folyamatosan lakottnak tekinteni. Korban napjaink felé haladva legjelentősebb a Suba-lyukban feltárt két kultúrréteg, amelyek közül az alsó szint fejlett mousterien, a felső késői mousterien ipart tartalmazott. Előbbi korát a rissz-würm interglaciális legvégére, illetve a kora-würm eljegesedés kezdetére, utóbbit a korai-würm végére lehet helyezni. Gábori Miklós értékelése szerint a két kultúrréteg-komplexum között jelentős rétegfelhalmozódás történt, ennek ellenére úgy tűnik, hogy iparuk folyamatos fejlődési kapcsolatban állt egymással. A kultúra pontosabb, újabb meghatározás szerint közép-európai tipikus mousterien. A Suba-lyuk ipara készen, már fejletten jelent meg Magyarországon, helyi előzményeit, eredetét nem ismerjük. Átfejlődése a bükki Szeleta-kutúrába a mai napig vita tárgya. Sokan úgy gondolták s gondolják napjainkban is, hogy a két lelőhely régészeti anyaga között nemcsak időbeli, hanem kulturális fejlődési kapcsolat is kimutatható. A suba-lyuki típusú kultúrához, illetve tágabb értelemben a bükki középső-paleolitikumhoz tartozik még a Kecskés-galyai-, a Farkas-kői-, a Sólyom-kúti és a Görömböly-tapolcai-üregek szórványlelete is. Újabban a Büdös-pest, korábban fiatalabbnak ítélt leleteit is határozottan a mousterienbe sorolják. Az innen előkerült mintegy tízezer szilánk arra utal, hogy e barlangban eszközkészítő műhely lehetett.

A bükki és a dunántúli paleolitok megítélésében mindig jelentős eltérések voltak. A Szelim-barlang és a Kis-kevélyi-barlang alsó rétegei határozottan egykorúak az eddig ismertetett bükkiekkel, s a kőeszközök hasonlatossága miatt Vértes László szívesen használta a "dunántúli szeletai" típus megnevezést. Újabban Gábori Miklós újraértékelte a Dunántúl régebbi, kellően nem értékelt leleteit, s megállapította, hogy a bükki, a valódi szeleta kultúrának és az ún. "dunántúli szeletainak" sem származási, sem fejlődésbeli kapcsolata nincs egymással. Felfogása szerint: "A dunántúli barlangok kultúrája valójában tehát a késői középső-paleolitikumhoz, egy levélkaparós-levélhegyes középső paleolitikumhoz tartozik."

A bükki szeleta kultúra lelőhelyei közül legfontosabb a névadó Szeleta-barlangban feltárt két kultúrréteg, amelyek között jelentős vastagságú, régészetileg meddő üledéksor képződött. Mindkét kultúrréteg a würm I-II. interstadiális idejére, a radiokarbon adatok szerint 41700 év körülire tehető. Az alsó réteg a korai, a felsőé a fejlett szeleta kultúrához tartozik. Ez előbbiben az ún. korai levélhegyek, levélkaparók, a mousterien típusú eszközök gyakorisága jellemző. Az utóbbiban, a fiatalabb rétegben a kifinomult babérlevél alakú hegyek alkotják a vezértípusokat. A Bükk hegység szeletienje igen szűk, kis területre korlátozódik, s szakkörökben számos vitára ad okot. Hasonló eszközök kerültek elő a Balla-barlangból és a Három-kúti-barlangból is, valamint több kisebb bükki lelőhelyről.

A szeleta kultúrához hasonlóan szűk, sőt még kisebb kiterjedésű kultúránk az aurignaci, amelynek legfontosabb lelőhelye az Istállós-kői-barlang. Két vastag kultúrréteg került elő, amelyek közül az alsó a közép-európai aurignaci I. eszközkészletét, mint kaparókat, pengéket, hasított alapú csonthegyeket tartalmazta. A felsőben az aurignaci II-t, - vagy "olschweien"-t - ismerték meg, a jellegzetes nagyméretű csont dárdahegyekkel. Gábori Miklós értékelése szerint úgy tűnik, hogy a két kultúra, közös vonásaik ellenére, különböző eredetű. Mindkettőnek a kora würm I-II. interstadiális. Istállós-kő régészeti jelentősége igen sokirányú. Itt kerültek elő azok az egészen kis méretű, hasított alapú nyílhegyek, amelyek az íj használatának legrégibb bizonyítékai. Ugyanitt barlangimedve-kultuszt, koponyatemetkezést is meg lehetett figyelni. Miután a magyarországi aurignacinek összesen két lelőhelye van (második a Pes-kő-barlang), néhány kutató egészen önálló, ismeretlen eredetű, idegen csoportnak tekinti.

A fiatalabb pleisztocén barlangi kultúrák közül hazánkban a gravetti a legelterjedtebb. E kultúra népe a würm eljegesedés végén élt a Kárpát-medencében, s legfontosabb lelőhelyük a Pilisszántói-kőfülke. Jellegzetes kőeszközeik között két típust lehetett elkülöníteni, a kis méretű, ún. mikrogravett hegyeket, és az apró, tompított hátú pengéket. Hasonló leletanyag került elő a Kis-kevélyi-, a Szelim-, a Jankovich-, a Bivak-barlang felső-pleisztocén rétegeiből is. E lelőhelyek hegy- és dombvidéken fekszenek, s jellemző mindenhol a rénszarvasmaradványok nagy száma. Ezért valószínű, hogy e barlangok a rénszarvasra specializálódott vadásznépek alkalmi tanyahelyei voltak.

Számos barlangunk fiatal, humuszos kitöltésében gyakoriak a neolitikum, majd a fiatalabb korszakok emlékei, de az elmúlt néhány ezer évben az ember már elszabadult a védelmet nyújtó barlangtól, s megszakadt az az évezredes kapcsolat, ami lehetővé tette őseink kibontakozását az értelmes ember felé.