Egyéb neve: kőszáli sas, arany sas, aranyfejű sas.
(Aquila chrysaëtus.)
Leirás. Lúd nagyságú, de hatalmas szárnyú, széles farkú, azért testesebbnek látszó, nemes madár. Színe barna, feje, tarkója rozsdaszínű - ezért arany sas - farkatöve fehér, vége széles, sötét szegővel. Lábszára gatyás, csűdje végig tollas; lába sárga, karma nagy és éles; csőrének felső kávája kaczoralakú, tövén sárga hártyával borítva; szeme barna, merész tekintetű. Fészkét rendesen sziklákra rakja; kettőt, ritkán hármat tojik, a tojás színe fehér alapon tarkás; egy tojás többnyire záp; fiait fehér pehely borítja.
Élete módja. Költés idején fészke táján tartózkodik és nemes természetét követve, eleven prédára csap, melyet hatalmas karmaival ragad meg. Zerge-, őz-, kecskegidó, bárány, havasi nyúl a rendes prédája. Őszrekelve messze vidékeken kalandoz, le az Alföld síkságáig, hol nagy pusztítást végez nyúlban, ürgében, egyáltalában futó vadban. Dögre csak a végső szükség viszi. Verőfényes napokon kerengve és vijjogva oly magasra száll, hogy az ember szeme elől eltűnik. Szeme a Nap fényét tűri.
A sas a nemesség és bátorság jelező képe; igazi czímeres madár.
Petőfi Sándor a sasban a hazához való hűséget tisztelte és erről mondja «Az elhagyott zászló» czímű versében.
Ha a fecskék ledérek
'S éghajlatot cserélnek,
Mi sasok nem cserélünk.
Mert a fecske télire elvonúl, a sas helyt marad! A nép bölcsesége ezekben a példabeszédekben szólal meg:
Sok sas, sok dög.
Sasnak sas a fia.
Sas legyet nem fogdos.
Hazánkban a szirti sas még nem éppen ritka; de nem is valami gyakori; bajosan is irtható, mert igen óvatos.
