Hirtelen belép az udvarodba az idegen, vagy betéved a czellengő eb és azonnal megszólal a kakas. Szavát ekkor úgy értelmezi a Szilágyság népe, hogy azt mondja:
Ki kotoz itt?
Csakugyan, a kakasnak ez a szózata úgy hangzik, mint a kérdés - és az is. A nép eleven lelke emberi szóvá változtatja.
A pulyka nem is szól, hanem pityereg, már hogy a jércéje. Fázékony kicsinyeit vezetgetve, azt pityergi:
Csak úgy élünk csak-csak-csak!
Erre a fiak felelik:
Még egy ki-csit-csitt-csitt-csitt!
Ekkor berzengésre fogja a pulykakakas, kereket vág a farkával s oda lublubol a jérczének:
Kúdúlással is eltartalak!
Mikor a magyar pór ezt értelmezi, bizony elmosolyodik, mert hiszen pityergő életepárját ő is azon a módon vigasztalja.
Megbúg a ducz ülőfáján a fésüs galamb; a nép szerint azt mondja:
Van borunk!
Van borunk!
Erre a kút melletti fertő pocsolyájából odakiált a torkos kacsa:
Csak csapra!
Csak csapra!
A galamb burukkolása megfelel a csöndes örömnek, a melyet a gazda érez, mikor pinczéje rendben van; a kacsa hápogása megfelel a mohóságnak, melynek nem az okos gazdálkodáson, hanem a prédaságon jár az esze. A magyar ember eleven esze kétféle embert tükröztet a két különböző madár természetében és szavában: a takarékosat és a prédát.
És mikor a tél a kis barátczinegét az erdőből a gyümölcsösbe szorítja, a kis madár ernyedetlen szorgalommal keresgéli eledelét ott, az ágak hónaljában, a kéreg repedésében: csupa alvó bogárság az, mely fának, virágnak, gyümölcsnek kártékony ellensége. Ekkor a kis czinege keresgélés közben így szól:
Nincs, nincs, itt sincs!
A mikor pedig mégis csak talál valami iczipiczi alvó hernyócskát, petét vagy mást, ekkor ezt mondja:
Kicsit ér, kicsit ér!
De azért csupa szorgalom!
Kiül szép sorba az éjjel járó bakcsó, vagy vakvarjú a Tisza fövenyesére; a szava: bak-vak, -- bak-vak! A nép értelmet ad a madár szavának, mondván, hogy a vakvarjú ekkor ezt mondogatja:
Jakab pap hat vak bak,
Vadgalamb ül.
Vagyis, hogy értelmetlen, bolond beszéd.
És mikor a hideg, zuzmarás tél beköszönt, a kis hegyes-kontyos pipiske madár, a szegénység téli barátja, melyről Tompa Mihály oly remekűl zengett, beszorúl az udvarra, ott keresi szűkös téli eledelét a csűr körül és ha nem jut elég, azt mondja:
Kicsi csűr!
Mikor pedig a kemény hidegtől megcsikordúl a hó s az éhező égimadarak seregei megszállják a falut, a kerékvágást, a pipiske kivánságot mond:
Csiki szűr! Csiki szűr!
Mert a jó abaposztóból szabott csiki szűr vetekedik ám még a bundával is. Szegény ember téli nyomorát így festi a pipiske értelmezett hangja.
No hát még egyet. Jó későre, mikor már kitavaszodott, az erdő és a kert fái kilombosodtak, megjön távoli téli tanyájáról az aranysárga, feketével vegyes szinű málinkó, néhol sárgarigó is a neve. Nagyon szépen szól, akár a furulya méla hangja. És hát mit mond? A fiúnak, a ki fészkét kerűlgeti, azt mondogatja:
Kell-e dió fiú?
A fiú azt mondja: kell hát és követi a madarat, ki messzire elcsalja a fészek tájáról, aztán ott hagyja.
Beléavatkozik ez a gyönyörű madár a falu előljárósága, de még a szolgabiróság dolgába is! Néha azt mondogatja:
Szolgabiró!
Nagynéha azt is, hogy:
Jó a biró!
De bizony nem egyszer azt is - tisztesség ne essék! - hogy
Hunczut a biró!
Tudnék biz én még vagy egy jókora könyvre valót; de hát most nem ezen van a sor.
Itt csak arról tettem tanubizonyságot, hogy Teneked, jó Népem, meg van a madár iránt a jóindulatod; eleven eszeddel megérted az életét, hasznát, kárát, szavának megadod a bölcs értelmét is; ez az értelmezés pedig sokszor saját magad és embertársad tükre.
A madár boldogságában látod a magadét; a kit szived kiván és legjobban szeret, az néked galambod.
Hűséges párod, mely meghal, ha elszakasztják, neked gerliczemadarad; mint ennek, ugy a te szíved is megszakad.
És legnagyobb bánatodban úgy keseregsz te is, mint a fiavesztett madár.